„Fuss hamar a testőr urakért!” – a magyar képregény Alexandre Dumas halálának évfordulójára emlékezik

Az 1802. július 24.-én Villers-Cotterêts-ben született, s 1870. december 5-én  Párizsban elhunyt idősebbik Alexandre Dumas minden idők egyik legtermékenyebb, legtöbbet olvasott, máig töretlenül népszerű írója. Műveiből számtalan film és képregény készült. A három testőr a filmtörténet egyik legtöbbször feldolgozott alkotásai közé tartozik: az IMDB (a rajzfilmeket, paródiákat, önálló jeleneteket is beleértve) úgy 120 változatát tartja számon.

Csakúgy, mint a minap körbejárt másik filmtörténeti örökzöld, az Anna Karenina  esetében, a testőrökről is elmondható, hogy minden moziba járó generáció számára más  feldolgozás készült: sokszor néhány éven belül akár újabb és újabb. Ám nem csak a film nyúlt előszeretettel a témához: sokszor az éppen aktuális mozisikerhez igazodva a kor követelményeinek megfelelő képregények születtek a történetből – természetesen a magyar képregény esetében is, ahol az aranykor „négy testőréből” három végül saját változattal büszkélkedhet...

 

Az első magyar képregényes Dumas-feldolgozás mégsem A három testőr volt, hanem másik legnépszerűbb klasszikusa, A Monte Cristo grófja, mely születésem évében, 1958-ban futott Korcsmáros Pál nagyszerű rajzaival a Fülesben. Néhány héttel ennek befejeződése után, az 1959. évi 1. számtól indult aztán a testőrök története – Cs. Horváth Tibor adaptációjában. A rajzoló megint Korcsmáros, aki – nem találok jobb szót rá – bájos látványvilágot teremtett. 

A képek finomak, könnyedek, a „korai” Korcsmáros alkotói technikájának megfelelően szürke, raszteres tónussal készültek - amit a lapban megjelent, nyomtatott formátumnál nem sokkal nagyobb eredeti rajzokra kék festékkel vitt fel. A kalandos sorsú képregény felújított kiadása 2010-ben jelent meg a Képes Kiadó gondozásában. 

Stílusa aztán a következő évtizedben jelentős változáson ment keresztül: a hatvanas évek derekától egyre határozottabban alkalmazott árnyékolás-technikáknak köszönhetően A három testőr „nem hivatalos” folytatása, a Paul Féval regényei nyomán 1970-ben készült D’Artagnan fia már egészen más hangulatot áraszt.

1965-ben Zórád elkészítette A jávai orvost, majd 1968-ban a Magyar Ifjúság számára a testőrök új változatát. Szerette ezt a történetet, melyet, ahol tehette gyönyörű, barokkos díszbe öltöztette azt. A történet ugyan torzóban maradt: ott ér véget, ahol hőseink sikerrel járva visszatérnek Ausztriai Anna nyakékével Angliából, de Cs. Horváth legalább happy end-del zárja: D’Artagnan szerelme beteljesül, az utolsó képen boldog ölelésben fog össze szíve választottjával.

A történet új változatát Cs. Horváth szövegkönyvével Fazekas Attila a kilencvenes évek elején Bernard Borderie két részre bontott filmváltozatának szellemében rajzolta meg. Előbb A királyné nyaklánca (Les trois mousquetaires: Première époque - Les ferrets de la reine) készült el, majd a Mylady bosszúja  (Les trois mousquetaires: Tome II - La vengeance de Milady.) Fazekas ekkor már jócskán túl van a hagyományos oldalszerkezetet, a három képsávos felosztást szétfeszítő kompozíciós forradalmán: bátran alkalmazza a kép-a-képben technikát. Képei részlet gazdagok, kifejezőek, a szerelmi jelentekben ízlésesen pikánsak, az akció jelentek filmszerűek, hátterei remekül adják vissza a kort.

Ha nem is kettő, de jó másfél évtizeddel később jött a folytatás, Kiss Ferenc forgatókönyve alapján, újra Fazekas mester rajzaival. Közben a szerzőpáros közreadta A három testőr (egy fogalmazzunk finoman: merészen erotikus) változatát. Az Ami a három testőrből kimaradt - a Mylady perverz bosszúja a Speci magazinban jelent meg folytatásokban. Nem nagyon van olyan oldala, amit teljes egészében  be mernék emelni illusztrációként - hőseink ugyanis az alábbi jelenetsor folytatásában messze, nagyon messze mentek, s bizony az ábrázolásban követte őket oda a rajzoló is. Amúgy minden a helyén van: az öltözet (ha épp nem kerül le a szereplőkről) korhű, csakúgy, mint hajviselet s minden más, a rajzok szellemesek, a történet pedig szórakoztató.

Nem lehetett innen egyszerű visszaváltani a klasszikus képregény nyelvére - de sikerült. A Húsz év múlva egy szép, izgalmas, komoly, a korábbi Dumas-történetekhez szépen illeszkedő vállalkozás lett. Talán kicsit (de csak icipicit) több pikantéria került bele, mint a megelőző komoly történetekbe, ez azonban csak jót tett neki - mert minden más szempontból viszont remekmű született.  Kiss Ferenc a két vaskos kötet cselekményének dramatizálásával nagy bravúrt vitt végbe: munkamódszeréhez híven szétszedte és – a történet elbeszélését elsősorban a rajzokra, a látványvilágra bízva - a cselekmény kulcs-mozzanatait megtartva szőtte újra a történetet.  A neves szerzőpáros azóta sem tett le arról, hogy egyszer lesz még folytatás: Kiss Feri elárulta, hogy már elkészült trilógia záró része, a Bragelonne vicomte forgatókönyvével is. Nem semmi teljesítmény lehetett az öt kötetnyi hömpölygő mesefolyamot egy 16-20 folytatásos képregény medrébe beszorítani - egy napon (gondolom sokakkal együtt) szívesen megnézném, elolvasnám, hogy hogyan sikerült. Talán majd egyszer - úgy húsz év múlva...