Zórád Ernő születésnapjára

E cikk eredetileg 2012. október 15-én jelent meg itt, a blogon. 

Közben eltelt hat esztendő, s ma, 2019. október 16-án 

ismét Zórád Ernő születésnapjára emlékezünk.

Az írás - úgy hiszem - ma éppúgy aktuális, mint egykoron.

 

Mint ha tegnap történt volna… 2011. október 16-án a Tabánban emléktáblát avattak tiszteletére, majd másnap a Petőfi Irodalmi Múzeumban A képíró Zórád című kiállítás megnyitójával méltó, és valóban ünnepélyes keretek között kezdetét vette a születésének centenáriumára emlékező, egy évre tervezett programsorozat. 

Tankönyv-illusztráció az ötvenes évekből

Az erős indítást októbertől novemberig számos, értékes és nagyszerű program követte, melyre a koronát a december elején a Krúdy-házban, prominens politikusfeleség (egykori évfolyamtársam) által megnyitott kiállítás tette fel. Sokat sejtetett, hogy a beszéde nem Zórádról szólt, sokkal inkább az új helyre költözött múzeumot köszöntötte fel - amúgy teljesen megérdemelten.

Tankönyv-illusztráció: az Úttörő áruház játékosztálya az ötvenes évek elején

Igaz, már korábban is tapasztalnom kellett: napjaink viszonyai nem nagyon tudnak mit kezdeni Zórád újra felfedezésre kész művészetével. Mikor 2011 szeptemberében  az illetékeseknek felvetettem, hogy talán a kerület elhelyezhetne egy emléktáblát a Mesternek évtizedeken át az otthont jelentő József körúti ház falán, nem az lepett meg, hogy elutasították az ötletet, nem is az ok, amire hivatkoztak - végtére is bárki beláthatja: egy ilyen komoly kérdésben társadalmi konzultáció nélkül csakugyan felelőtlenség lenne abban a kurzusban dönteni, amelyik a közpénzen emelt rikkancs-szobor kezébe bizonyára a széles tömegek véleményének kikérése után Blikket nyomott.

Ami megdöbbentett, az új elitnek állítólag mintául szolgáló, hajdan volt polgári világot oly hitelesen ábrázoló művészi életmű („népszerű indián történetek rajzolója”), s a képregény („egy korszak jellemző műfaja”) sommás értékelése volt.  Zórádot a kultúrpolitika a rendszerváltás előtt  a képregény miatt nem tartotta szalonképesnek - ma, mint a letűnt Kádár-korszak kiszolgálóját, már-már egyik jelképét éri ugyanezen oknál fogva ugyanaz a sors.

Akadt néhány történet, melyet több változatban is megrajzolhatott. Illusztráció Verne Antifer mesterének a Móra kiadónál könyvben...

Az ínséges helyzetben is kitartó magyar képregény-kiadás azonban kitett magáért: két füzettel tisztelgett emléke előtt. Előbb  tudományos-fantasztikus történeteiből jelent meg a Fekete-Fehér Képregény Múzeum sorozatában egy antológia, a 8. Nemzetközi Képregény Fesztiválra pedig az eddig színes változatban még kiadatlan Egy jenki Artúr király udvarában látott napvilágot. A sajtó kezdeti érdeklődése viszont gyorsan alábbhagyott. A Krúdy-ház kiállításáról még beszámoltak országos lapok, s a vidékiekről is a helyiek, de a grafikusi-festőművészi életmű újra felfedezése, méltatása valahogy elmaradt. 

... és a Képes Nyelvmesterben folytatásos regény formájában megjelent változatához

Pedig hát erre jók igazán a kerek évfordulók: emlékeztetni utódokat megannyi elfeledett tartozásra. És Zórád esetében lenne mit felfedezni, hisz az indiánokat rajzoló képregényes és a Tabán „polgári” témáit kései éveiben fáradhatatlanul variáló zsáner-rajzoló mögött egy valódi, izgalmas, hihetetlenül összetett és nagyon becsületes művészpálya megannyi rétege vár még kibontásra.

Körúti hétköznap az ötvenes évek elején: tankönyv-illusztráció

Bár itt, a blogon szubjektív visszaemlékezéseimben én is inkább Zórádot, a képregény-rajzolót és mesteremet idéztem meg, azért megpróbáltam művészete kevésbé ismert területeire is elkalauzolni az olvasót. A festészethez nem értek, ott nem volt keresni valóm, inkább a képregény előtti sajtógrafikusi, könyvillusztrátori, kor-dokumentátori munkásságából válogattam. Bíztam benne, ezek a cikkek felkeltik majd az eddig csak a „képregényes” Zórád iránt érdeklődő közönség figyelmét is. 

Illusztráció Dávid József: A pünkösdi rózsa c. egyfelvonásosához

Illusztráció Tersánszky J. Jenő: A harmadik fiú c. darabjához

Bár azóta a Mester számos képregénye napvilágot látott, s kultusza a mi (egyre szűkülő) köreinkben éppoly töretlen, mint egykor volt, a nagy Zórád-reneszánsz még előttünk áll. Minden kiposztolt rajza, minden róla szóló cikk, emlékezés ezt kívánja előmozdítani - a jövőben is.

Hód, és a régi kémek dicsérete

2014 szeptemberében – ahogy arról ebben a cikkben olvashattok – elindult a Képregény Kedvelők Klubjának Facebook-csoportja. Várunk mindenkit, aki a régi képregények, az aranykor magyar klasszikusai és a Képregény Kedvelők Klubjának rendezvényei iránt érdeklődik. Itt lehet jelentkezni: https://www.facebook.com/groups/1464336630521037/

A kémekkel nagyon hasonló a helyzet, mint a táltosokkal. Harrison Fawcett találó képe a Korona hatalmából rájuk is illik: kém – vagy táltos – nem úgy lesz az emberből, hogy elmerengve a vasárnapi húsleves aranyló színén egyszer csak leteszi a kanalat, s hirtelen kijelenti: „Papnak állok, idesanyám, ne is tartson vissza!” Kémnek – s ha itt és most kémekről beszélek, mindig az igazi kémekre gondolok, tudjátok, akikről a filmek is szólnak – születni kell. A többit a kiképzés majd megoldja.

 Щит и меч – Kard és pajzs.  Nem csak a Vlagyimir Baszov rendezte 1968-as sorozat népszerű töretlenül a mai Oroszországban, de a regény is. Ma az Orosz Föderáció Belügyminisztériumának magazinja viseli büszkén ezt a nevet. 

A hatvanas évek végén a festői Leningrádban (ma ismét Szent-Pétervár, a történelmi nevű leningrádi oblaszty központja) egy Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin nevű középiskolás sokáig vacillált azon, hogy pilóta vagy tengerész legyen-e, esetleg hírszerzőnek álljon. Könyv- és filmélményei (különösen a második világháborús szovjet hírszerzőkről szóló, Oroszországban ma is töretlenül népszerű Kard és pajzs sorozat) hatására aztán döntött: egy szép napon bekolbászolt a helyi KGB ügyfélszolgálati irodájába, és, mint egyik első életrajzi interjújában elmesélte, egyszerűen közölte a döbbent ügyeletessel, hogy szeretne nekik dolgozni.  

„Először is mi önkénteseket nem veszünk fel.”- a jogi kar elvégzése után azonban már megnyílt a leningrádi fiatalember előtt az áhított csekista pálya. 

„Ez örvendetes, de azért akad néhány részletkérdés”. – válaszolta óvatosan a rokkant veterán harcos. „Például?” „Először is mi önkénteseket nem veszünk fel.” Ez azonban nem szegte Vologya kedvét, kivált, mert a hadfi bölcs tanácsot is adott: a KGB szívesen válogatja újoncait egyetemet, különösen jogi kart végzett fiatalok közül, talán, ha ott próbálkozna… Jelentkezett, felvették, idővel a KGB-hez is bekerült: a többi már történelem. Megesett ilyesmi Magyarországon is. Ismertem 1978-ban egy joghallgató kollegát, aki a magyart váskos pálócsággál beszélte, ám mert diplomata gyerekként élete első 18 évét Nagy-Britanniában töltötte, az angolt viszont a legszebb oxfordi kiejtéssel. Rövidesen aztán el is került a híres leningrádi KGB-akadémiára – hogy ma mivel foglalkozik, elmondhatnám, de akkor bizonyára egyenként meg kellene ölnöm minden Tisztelt Olvasót…

Remek történet, a kor legnagyszerűbb színészei, mesteri rendezés – Várkonyi Zoltán 1963-as filmje, Fotó Háber a maga korában igazi közönségsiker volt. Egy, a filmre emlékező kis írás a Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet blogján olvasható. Innen idézünk: „Az izgalmas, fordulatos, számtalan logikai rejtvényt felvonultató filmet 1963. októberi bemutató után az 1987-es adatok szerint 3.881.000 néző látta. Az akkori 1-től 725-ig terjedő filmlistán a Fotó Háber a 87. helyet érte el.”

Mostanság – mint majdnem mindenre az 1990-ben letűnt világból – az elhárítós- és kémtörténetek hatalmas népszerűségére is illik gunyorosan visszatekinteni. Pedig a hatvanas évek derekától – a rendőrségi krimik és dokumentum-regények mellett, melyeknek Mág Bertalan, Pintér István és Szabó László volt vitathatatlan nagymestere - komoly szerepe volt a populáris kultúrában. Az ötvenes évek „éberségi”, nevelő célzatú tanmeséit a mindenhol ott ólálkodó ellenség leleplezéséről mindenki utálta. Még a szerzők is – tessék hát elképzelni az olvasót. A volt államvédelmis tiszt, Berkesi András regényei, mint a Kopjások (1959) vagy a Sellő a pecsétgyűrűn (1964) viszont százezres példányszámban keltek el, miközben a mozikban telt házzal játszották a kor legjobb színészeivel készült olyan kémfilmeket, mint például a Fotó Háber. 

Az 1959-ben megjelent Kopjások Berkesi András és Kardos György közös műve volt, s új műfajt teremtett: az olvasható, szocialista kémregényt. A Horthy-korszakban kezdődő, s a népi demokrácia korába átnyúló fordulatos történetet 1965-ben Cs. Horváth Tibor a képregény számára is feldolgozta: Sebők rajzaival a Népszavában jelent meg. Varga Emil barátom digitális gyűjteményéből.

Lényegében új, az állam által határozottan támogatott műfaj született, amely azonban immár elsősorban és leplezetlenül szórakoztatni kívánt. Lehet ezeket a könyveket „ideológiailag szolgalelkű”-nek minősíteni (mint az egyszeri ellenálló és szabadúszó hírlapírótette a Zinterneten), de hogy nem „maga a rendszer kötelezte olvasásukra a dolgozó tömegeket”, az biztos. Az olvasó, néző egyszerűen a Kalandért cserében elfogadta a „lightos” ideológiai csomagolást. És igen, még fizetni is hajlandó volt ezért… Később a kémekről szóló „tényirodalom” hasonlóan népszerűvé vált. Ezt tényleg csak a megbízható kiváltságosok művelhették, akiknek sorába nehéz volt bekerülni – igaz, közülük kikerülni is: a „veszélyes ellenséget”, a CIÁ-t lépten-nyomon leleplező egykori ÁVH-s tiszt még bő egy évtizeddel a rendszerváltás után is sajtófőnök maradt a polgári titkosszolgálatoknál. De hasonlóképp népszerűek voltak a szovjet szerzők a második világháborús felderítőkről szóló, vagy épp modern környezetben játszódó kémregényei is.

A Belügyminisztérium és a Határőrség saját, belső kiadású könyveit általában ismert és politikailag megbízható újságírók, a hírlapírói pályán is megfordult volt államvédelmis vagy még aktív rendőrségi állományban dolgozó tisztek írták. Az internacionalista küzdelemben elévülhetetlen érdemeket szerzett Pogonyi Antal (1894-1967)  az utóbbiak közé tartozott. Az Est lapoktól a Blikkig terjedő, nem mindennapi pályaívet maga mögött tudó, több remek történelmi regényt is jegyző Turi András (1899-2002) számára inkább csak jó pénzkereseti lehetőséget jelentettek ezek a füzetek, melyek közül igen soknak Sebők Imre készítette el a borítóját. Kiss Fery digitális gyűjteményéből

A kor – kiválasztott - hazai írói, újságírói sokan és sokfelé tudtak bűnügyi- kémtörténeteket elhelyezni. A Határőrségnek külön kiskönyvtára volt az ilyen kalandos-leleplezős regényekből, a Honvédség havi lapjában, az Igaz Szó-ban folytatásokban mentek, de a „civil” állami kiadók is gyakran hoztak ki ilyen műveket. A történetek néhány alapsémát variáltak (csakúgy, mint a „másik oldalon” James Bond-történetek). A kezdeti időkben főként a volt úri osztály (királyok, hercegek, grófok, naplopók, s egyéb burzsoák) a v 0.1-es rendszerváltás után a hanyatló Nyugatra menekült képviselői tértek vissza ármányos, titkos missziókra – legtöbbször szocialista hazánk és az ideiglenesen itt állomásozó, baráti szovjet hadsereg hadi titkait kikémlelni. A másik fővonal gonoszai műszaki titkainkat akarták kifürkészni. Ha csak a hírszerző történetekből tájékozódnánk, azt is hihetnénk, Magyarország volt ekkoriban a világ innovációs központja: itt született meg az újfajta rakéta-üzemanyagtól a speciális műanyagokon át az elektronikáig minden ellopni érdemes technikai újdonság.

Dold-Mihajlik Ordasok között című regényében Honcsarenko szovjet hírszerző ezredes Goldring néven épül be a náci hatalmi hiearchiába. (1960, Magyar Ifjúság. Rajz: Sebők Imre)

Az új műfaj a képregényhez is gyorsan utat talált. Igaz, először inkább csak a szovjet kémtörténetek adaptációja formájában, melyeket legtöbbször (Sebők Imre rajzaival, aki képregényeiben több nácival végzett, mint a háborúban egy teljes ukrán lövész-zászlóalj) Cs. Horváth Tibor, a Népszavában, naponta megjelenő, néhány kockás folytatások formájában helyezett el. Az első – Zórád Ernő által megrajzolt – magyar elhárítós képregény Szabó László története alapján készült, A B-26-os ügynök című halhatatlan alkotás volt, mely – hol másutt – az úttörők hetilapjában, a Pajtásban jelent meg a piros nyakkendős nebulók épülésére.

A B 26-os ügynök című történeteinkben hős felderítőink egy emberként vigyáznak a galád főszereplő bekerítésében kulcsszerepet kapott „civil” kislányra (1969, Pajtás. Rajz: Zórád Ernő)

Volt benne minden, mint a kínai gyorsbüfé savanyú-csípős levesében: dögös, nagykeblű szőke nő (kispajtások, örvendezzünk!), itthon-ilyet-aztán-nem-látni típusú „nyugati” autócsoda, izgalmas helyszínek, mikrokamera, meg mindenféle, Q-nak is becsületére váló kémkütyű, elvetemült al-, és az eseményeket mozgató főgonoszok, s természetesen a kémelhárítás ifjú és élemedettebb korú hősei. Mindahányan a maszkírozás, a szerepjáték nagymesterei… Azt, hogy a gonosz végül elnyeri méltó büntetését, az olvasó borítékolhatta - a könyveket, képregényeket a „hogyanért” olvastuk el.

A Hód bemutatkozik terjedelmét tekintve inkább még csak kisregény volt. A Határőrök Kiskönyvtárát főként az ilyen hat-nyolc íves történetekre „méretezték”, a következő években a „civil” kiadások mellett (vagy inkább azokat megelőzve) itt is megjelentek Hód újabb kalandjai.

Mikor azonban 1967-ben a belső terjesztésben kapható Határőrök Kiskönyvtára sokadik köteteként Matyasovszky Jenő tollából megjelent az első Hód-regény, senki nem sejtette, hogy egy szupersztár születésének vagyunk tanúi. Igen, a „mezei” olvasók is: a Hód bemutatkozik „civil” kiadására ezzel párhuzamosan a Kossuth könyvkiadó is vállalkozott. A szerző, Mattyasovszky Jenő 1931-ben született. Igen fiatalon került a rendőrség kötelékébe. Elvégezte a Corvin Ottó nyomozóiskolát, majd a Budapesti Rendőr-főkapitányságon lett nyomozó: elsősorban betörési ügyekkel foglalkozott. A hatvanas években a Magyar Rendőr, a rendőrségi hetilap szerkesztőségébe kerül, újságíróként kezd tevékenykedni. Belülről, és igen jól ismerte a rendőri és a kémelhárítói munkát, s természetesen kiváló kapcsolatokkal  is rendelkezett. Kulcsár Ödön, a későbbi szerzőtárs emlékei szerint korai nyugdíjazásakor kezdett regényírásba. 1968-ban jött a második regény, a Hód küldetése (még 1969-ben  A B 112-es ügynök címmel a két történet egy kötetben ismét megjelent), a Hód és a három király (1969), Hód és a ZX-7 (1971), a Hód jelentkezik (1973), a Hód titkos feladata (1974)… Évente-kétévente az újabb és újabb epizódok (és a régiek új kiadásai), mind megannyi, százezres példányszámban fogyó sikerkönyv. Több Hód-regény ékes szlovák nyelven is napvilágot látott, szinte minden „korai” Hód-történet több új kiadást is megért. 1984-ig, hirtelen halála évéig közel kétmillió (!) Hód-könyvet vásároltak a lelkes olvasók – s mindeközben az írónak különböző kiadóknál egyéb bűnügyi történetei is megjelentek.

Az első, már Kulcsár Ödön által írt, de még kizárólag Mattyasovszky neve alatt megjelenő Hód-regény: A hód és a megsemmisült nyom 

Utolsó kézirata befejezésére a család a szakszervezeti kiadó, a Táncsics helyébe lépő Népszava veterán szerkesztőjét, a kitűnő regényírót, Kulcsár Ödönt kérte fel. A Hód és a megsemmisült nyom (1985) minden eddigi rekordot megdöntve közel egymillió példányban talál gazdára. Az égbeszökő fogyási számokhoz szokott korabeli magyar könyvpiacon is hihetetlen siker volt ez – annyira az, hogy Hód a szerző halála után is folytatta karrierjét. Elsőként a magyar szórakoztató irodalomban elkezdődik egy figura kalandjainak „franchise”-szerű továbbírása: a nyolcvanas évek derekán a könyvek még Mattyasovszky Jenő neve alatt jelennek meg, de ténylegesen Kulcsár Ödön írja őket, aki idővel aztán a borítókon társszerzőként is megjelenik. Hód túléli a rendszerváltást: a szocialista „mesterkém” utolsó kalandja (Hód és a szerelem órái) 1991-ben jelenik meg, de még 1996-ban is megpróbálkozik egy kiadó az első Hód-regények újbóli kiadásával.

A magyar mesterkém idővel meghódította Csehszlovákiát is.

Mi lehetett a Hód-regények sikerének titka? Elsősorban talán az, hogy Mattyasovszky tudott mesélni. Filmnovella-szerű dramaturgiával dolgozott, dialógusai tömörek és célratörők voltak, amit s ahogy a szereplők mondtak, életszerűnek hangzott. Nem merült el hosszas leírásokban, de egy-egy közbe vetett mondattal ügyesen kötött át jeleneteket vagy érzékeltett hangulatokat. Az általában nem túl terjengős (9-10 ív körüli) történeteket mindig a „dolgok közepébe” vágva indítja, egy, sokszor első pillantásra hétköznapinak tűnő szituációból bontja ki később a „rejtélyt”, s közben már be is mutatta a történet főszereplőit, helyszíneit. A főhős, a Hód fedőnevű elhárító tiszt (polgári nevén Balassa Péter) 1967-ben, a sorozat kezdetekor fiatal ember. Nemrég végezte el az egyetemet, tehát 24-26 éves lehet. Ügyes, minden helyzetben feltalálja magát, képes beépülni bármilyen környezetbe, nyelveket tud és természetesen kellő intelligenciával is rendelkezik. És ami a legfontosabb: a történet kezdetekor az olvasó nem ismeri a személyét, nem tudja, hogy a regényben felvonuló szereplők közül valójában kit „alakít” Hód. A regények végére persze nem csak a tettesek lepleződnek le, de Hód mindenkori inkognitója is. Addig viszont a szerző - néha ki-kikacsintva a lapok mögül - szabályos bújócskát játszik az olvasóval: a cselekményt mellékágakra viszi, „ál-Hódokat” vonultat fel, meglepő fordulatokkal csavarint egyet a történeten.

Gondban a főnök az első Hód-történetben – és kicsit a forgatókönyv írója is. A magyar képregény-hagyományhoz képest is „agyonírt” oldalak nem ígértek könnyű olvasgatás. (Füles, 1969,. Rajz: Korcsmáros Pál).

A hatvanas évek végén virágkorát érte a magyar adaptációs képregény. A sikerkönyvek – még az olyan „fajsúlyosabb”, nehezebb szövegű regények is, mint Passuth László könyvei – előbb-utóbb képregény formájában is megjelentek, legtöbbször a hetente több százezer példányban fogyó Füles lapjain. Az első Hód-történet, a Hód bemutatkozik című regényből készült A B 112-es számú ügynök közlését a lap 1969. évi 24. száma kezdte meg, folytatásonként 3-3 oldalon. A képregény-adaptációt nem Cs. Horváth, hanem Halász Gyula készítette, a rajzokat pedig Korcsmáros Pál. Halász nem nagyon használta ki az eredeti mű filmszerű jelenetszerkesztési módszerében, tömör dialógusaiban rejlő lehetőségeket: egy „klasszikus”, mesélős forgatókönyvet írt, hosszú magyarázatokkal – ezekbe igyekezett a cselekmény külön képeken nem ábrázolt történéseit betömöríteni.

„Bitang! Arccal a földre. El vele!”- a Gonosz MINDIG elnyeri jutalmát.

Korcsmáros hangulatos, de kicsit elnagyolt rajzokat készített, melyek a Füles kifürkészhetetlen akaratából általában rusnya kísérőszínnel nyomva jelentek meg. Mint mindig, néhány nagyon szexi, élveteg tekintetű női alakot és pesti életképet is sikerült a történetbe csempésznie, s alighanem a magyar grafikában senki sem tudott úgy rendőrségi Volgát, s a tüdőrákért szorgosan dolgozó, folyton bagózó, ávósfejű elhárító-tisztet rajzolni, mint ő. Miután a főgonoszt letartóztató ezredes lebitangozta az imperialisták ügynökét, majd – még ugyanabban a szövegbuborékban – kiadta az „Arccal a földre. El vele!” parancsokat is, már csak a főtárgyalás volt hátra, s miután a gyilkos gaz kegyelmi kérvényét a Népköztársaság Elnöki Tanácsa elutasította, immár semmi nem állt útjába annak, hogy a dolgozó nép megvetésétől sújtott, háromszoros gyilkos bűnösön a halálos ítéletet végre hajtsák…

Forró pillanatok egy nyári nyomozásból… A tárna titkában Virág elvtárs helyében bizony én kétszer is meggondoltam volna, hogy otthagyom-e ebben a társaságban a jányt. (Füles, 1970, Rajz: Korcsmáros Pál).

A képregény (is) siker volt – 1970-ben jött a folytatás. Az ismét a Halász-Korcsmáros páros által a Hód és a három királyok című regényből készített Hód és a tárna titka nem akármilyen feladat elé állította a rajzolót. Ami a regényben a feszültséget fokozó, remek dramaturgiai fogás volt (vajha ki lehet Hód a szereplők közül?), a képregényben nem igazán működött, hisz századossá előléptetett hősünk az első rész végén „megmutatta” arcát. Korcsmáros mester a problémát végül kegyes csalással oldotta meg: Hód szerepére egyszerűen más figurát talált ki. A dunai, evezős környezetben játszódó történet kerthelyiséges, spricceres, nagy korsó sörös mulatásai, alig-bikinit viselő, hosszú combú szépségei sem tudták elterelni az olvasó figyelmét a galád, imperialista (onnan ismerni meg, hogy mindig elegánsan öltözik) ellenség mesterkedéseinek bravúros leleplezéséről. Az elmaradhatatlan Volgák és Moszkvicsok mellett – alighanem először a magyar képregényben – szexi Trabantokkal, machós Wartburgokkal is találkozunk. Bár Hódot a végén nem léptetik elő (szegény jó harminc éves karrierje során végig százados marad), mert ő is csak emberbül van, kicsit hagyják a szerzők, hogy szerelmes legyen…

Korcsmáros zseniálisan ábrázolta a mindenre elszánt imperialista ügynököket, s persze azokat, akikkel szemben sosem győzhettek: a Belügy mindig éber, higgadt, az ellennek sosem kegyelmező tisztjeit. S körülöttük a várost, a hatvanas évek fénybe-árnyékba öltözött Budapestjét…

Az 1971-ben megjelent, a Hód küldetése című regényből készült Hód és a kettétépett képeslap című Halász-Korcsmáros történet nem lacafacázott: a főhős már az elején „színre lép”. Halász lemond a leleplezés játékáról – helyette a beépülés folyamatának nyomon kísérésre teszi a hangsúlyt. A rajzok letisztultabbak, mint az első két folytatásban, jó nő alig van a történetben, a 9. folytatásban viszont – éles kontrasztjaként az imperialista ellenség által használt Volkswagennek – feltűnik egy vonzó domborulatokkal megáldott rendőrségi Warsawa. Hód ösztöne, mint a végén megtudjuk, ismét csalhatatlannak bizonyult: hála neki, a gonosz elnyeri méltó büntetését – s ha már a sikerért se fizetésemelés, se előléptetés nem jár, a szerzők legalább az utolsó oldalon (ismét) némi csajozással megjutalmazzák hősüket…

Egy nagyszerű rajzoló búcsúja a képregénytől: Hód és a ZX-7 (Füles, 1975)

A következő Korcsmáros-képregény, a Hód és a ZX-7 1975 januárjától jelenik meg a Fülesben – már Cs. Horváth Tibor írja. Ez az 1975. május 24.-én elhunyt grafikusművész utolsó története. A rajzok a kései Korcsmáros elegáns, szép, a tustechnikát és a kidolgozott ceruzarajzot kombináló stílusában készültek, levegősek, tiszták, a nőalakok diszkréten erotikusak, a gonoszok kellően elvetemültek. Az egész történet igazi, hamisítatlan pesti fílinget áraszt. Korcsmáros mint ha búcsúzna szeretett városától: a körutaktól, az erzsébeti, palotai házaktól, az elvtársaktól és uraktól, a szép asszonyoktól és lányoktól. A végére persze az „egész kémhálózat lakat alá kerül” – Hódnak viszont – túl azon, hogy néhány százezer példánnyal ismét közelebb került a halhatatlansághoz – ebből a kalandból az obligát főnöki dicséreten kívül egy jónő nem sok, annyi haszna sem származott…

A nyolcvanas évek derekán Fazekasnak ugyancsak sikerült felturbóznia a történet látványvilágát (Füles, 1984, Rajz: Fazekas Attila)

Talán ezért is ment el a kedve attól, hogy a következő majd’ tíz évben visszatérjen a képregény világába. 1984-ben Fazekas Attila veszi át a sorozatot. Megújul a figura, az egész látványvilág: Fazekas ízig-vérig modern, dinamikus történettel áll elő, a tőle megszokott lendületes, izgalmas stílusban. 1985-ben azonban Cs. Horváth - ki tudja, miért - nem a közben megjelent, újabb epizódok közül választja ki a folytatást, hanem az első történetet veszi elő.

Hód figuráját a szerkesztőség ismerős irattárosáról mintázta, majd az alakot kicsit módosítva a Farkas Győző-történetekben vitte tovább  (Füles, 1984, Rajz: Fazekas Attila)

A Hód bemutatkozik Fazekas rajzaival a Népszavában jelenik meg, napi folytatásokban. A Hód  a figuráját tovább író Kulcsár Ödön saját lapjában, az Új Mi Világunkban 83-ban újra közli a Korcsmáros rajzaival készült Hód és a ZX-7-et, 85-ben a Hód és a tárna titkát, 86-ban pedig az első történetet, a B 112-őt - és keresni kezdi azt, aki esetleg az újabb, már általa írt történeteket meg tudja rajzolni. 

Fazekas, mint mindig, odafigyelt a részletekre: azt mindenkinél jobban tudta, hogy az olvasó figyelmét a dögös, alul öltözött női szereplőkkel és a látványos üldözéses-verekedős jelentekkel tudja felkelteni. Ennek megfelelően aztán sokféle autótípus jelenik meg a történetben, ám ez a forgatókönyv sajnálatos módon pikánsabb részletekben nem bővelkedett…

Ugyan a Hód-regények akkor már jópár éve a Népszava kiadó Express Könyvek sorozatában jelentek meg, a könyvszerkesztőségeknek azonban semmi köze nem volt a napilapos Népszavához. Itt 1985 nyarán jelent meg az utolsó, Fazekas által készített Hód-képregény, a Hód és a lisszaboni futár. Dramaturgiai szempontból ez mindenképp változást jelent, hisz Cs. Horváth szinte teljesen elhagyja a leíró, narratív utalásokat – a történetet Fazekas rajzai és a tömör dialógusok mesélik el. Furcsa, „Hód nélküli” történet ez – a címszereplő alig tűnik fel benne, s ha igen, akkor sem nagy dicsőségére. 

Első Hód-képregényem első oldala… A történetet Kulcsár Ödön írta, aki rám bízta a forgatókönyv elkészítését is.

Az Új Mi Világunk 1986-ban közli Dúzs Miklós rajzaival az első Mattyasovszky-Kulcsár történet, a Hód és a megsemmisült nyom képregény változatát, a Füles évkönyve pedig újra előveszi a Kettétépett képeslapot. Közben új, ambíciózus, ifjú, szakmabeli hiányosságait lelkesedéssel pótló rajzoló kerül a Mi Világunk szerkesztőségébe: Verebics Jánosnak hívják. Bruce Lee életrajzi képregénye és a Kulcsár-kisregényből készült, Pesten és Isztambulban játszódó krimi után harmadik munkám volt itt a Hód fogságban, avagy egy szőke hölgy zokogni kezd. Kulcsár regényéből én írtam a forgatókönyvet. Ez volt a könnyebbik része a feladatnak: ha a rajzoló ír, eleve képekben gondolkodik, a fejében már akkor összeáll a történet, amikor a dialógusokat írja. A történetben sok volt a „valódi” helyszín, ahova lehetőség szerint elmentem fényképeket készíteni, heteket töltöttem az előkészületekkel, a figurák kidolgozásával.

Ezt a trükköt még Zórádtól tanultam. A hosszabb dialógusokat – ahol valójában nem „történik” semmi, a szereplők egy a jelentben csak elmondják a történet szempontjából egyébként lényeges szövegüket – úgy lehet érdekesebbé tenni, ha a rajz a sztorihoz kapcsolódó valamilyen mellékalakra fókuszálunk. Így történt a gyermekét fényképező (az eredeti regényben persze nem szereplő) anyukával is…

A történet 88-89-ben a Mi Világunkban folytatásokban jelent meg, majd szinte azonnal újra az egyik „alkalmi” kiadványainkban, a Zimankóban és Kánikulában is. Viszonylag könnyű dolgom volt, hisz nem kötöttek a „régi” hód-ábrázolások: a hős alakját saját elképzeléseim szerint formáltam meg. A Hód és a picike emberrel folytattuk, a folytatásos változat után (mely így utólag visszagondolva meglehetősen malackodóra sikerült) ez lett a Mi Világunk első (és utolsó) füzetes formában megjelent képregénye. Kicsiny gyermekkorom kivételével mindig is utáltam a cirkuszt: ezt sajnos a mutatványos környezetben játszódó, nem is kicsit „odakent” történeten azért érezni lehet…

Búcsú Hódtól – és a képregénytől.

A Mi Világunknak készült utolsó (befejezetlen) képregényem is egy Hód volt: 1990 elején a Hód és a rémült kísértet első lapjait még én rajzoltam meg, de 1990 tavaszán búcsút vettem a képregénytől. A történetet - egy folytatás erejéig - Kárpáti Tamás, majd utána Dobozi Tamás vette át. 1991-ben Tomcsányi Mihály rajzaival még megjelent a Hód és a szerencse ördöge első két folytatása, a történet azonban a lap megszűntével immár végleg befejezetlen maradt…

Ennek az írásnak első változata a Fandom magazin II. évfolyama 2. számában jelent meg. Nagy megtiszteltetést jelentett, hogy Farkas Dávid, a szerkesztő felkért a borító elkészítésére is.

Hód 32 éven keresztül volt „élő” szereplője a magyar képregénynek, az újraközlésekkel együtt közel húsz alkalommal, sok (de milyen sok!) millió eladott példányban lépett az olvasók elé. Legendává vált a magyar tömegkultúrában. Kicsit talán halhatatlanná is… 2012 nyarán, mikor e cikk első változatát írtam, felhívtam az akkor 83. születésnapja megünneplésére készülő Kulcsár Ödönt, hogy az események felidézésében legyen kicsit a segítségemre. Kaján örömmel állapítottuk meg, hogy a negyvenes évek elején született hősünk tulajdonképpen még ma is élhet, s jó egészségnek örvendhet. Eljátszottunk a gondolattal, hogyan folytatta pályáját a rendszerváltás után. Lehet, hogy nyugdíjas titkosszolgálati tábornokként éldegél egy körúti lakásban, vagy megkeseredett rendőrségi kisnyugdíjasként egy pomázi kertes családi házban. Lehet, hogy külföldön folytatta tovább, s tavaly júniusban a többi vén fószerrel együtt ő is ott csápolt Sir Paul McCartney a Királynő trónra lépésének 60. évfordulóján Londonban megrendezett ünnepi koncertjén. De akár ülhet a Parlamentben, vagy fiatalos hetvenesként vezethet nemzetközi nagyvállalatot is… Minden lehetséges – még az is, hogy Hód egy napon visszatér.

És ha egyszer egy kiöregedett titkosszolga mesélni kezd…

Ha Valentin-nap, akkor mészárlás: a húszas évek gengszter-háborúinak véres emlékezete

Boldogult joghallgató koromban, a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején nem semmi tanáraim voltak. Római jogot Brósz Róberttől és Hamza Gábortól, polgári jogot Eörsi Gyulától és Sárándi Imrétől hallgattam, a büntetőjogot Békés Imre adta elő. A polgári jogi szemináriumainkat Harmathy Attila vezette, a büntetőt Györgyi Kálmán (később a legfőbb ügyész tisztét töltötte be). Györgyi Kálmán jelenség volt: nagyon okos, nagyon felkészült, nagyon úriember – ráadásul mindig elegáns, stílusos, szellemes. S nyitott minden új gondolatra… Így aztán mikor egy napon odakolbászoltam hozzá azzal, hogy büntető TDK-dolgozatot szeretnék készíteni az olasz-amerikai szervezett bűnözés geneziséről, nem hessegetett el azonnal. Egy kérdése azonban volt. „És hol gondolja, kedves kollega, hogy kutatásai leginkább hozzá járulnak majd a szocialista büntetőjog tudomány eredményeinek gyarapításához?” Elgondolkodtam, és őszintén válaszoltam. „Hát ahhoz talán csakugyan nem nagyon… De olyan érdekes!” „Hm… Nem kellene akkor inkább, mondjuk, regényt írnia?”

Egy népszerű műfaj az amerikai ponyva hőskorából:  gengszterháború

Ebben maradtunk. A dolgozatot megírtam, TDK-ra azonban nem adtam be – később azonban szakmai pályám során sokszor jött jól, hogy átfogó, alapos ismeretekkel rendelkeztem az amerikai szervezett bűnözés történetéről. Azóta gyűjtöm az ezzel foglalkozó filmeket, könyveket, tényirodalmat, s bő évtizeddel később, 1993-ban sikerült eljutnom a legendák börtönszigetére, Alcatrazra is (Al Capone itt vásárolt életrajza a közben töredékére apadt könyvtáram becses kincse maradt). Meggyőződésemmé vált, hogy aki – bármilyen irányból közelítve – az Egyesült Államok huszadik századi történetével foglalkozik, aligha kerülheti meg a szervezett bűnözés jelenségét: oly szervesen forrott össze az amerikai társadalom fejlődésével, oly nagy mértékben nyomot hagyott azon, hogy e nélkül a mai Amerikát sem lehet megérteni. 

Al Capone, a hős. A sikeres gengszterek népszerűsége az eget verdeste.

Beépült a tömegkultúrába is: a gengszterfilm már a húszas évek végére önálló zsánerré nőtte ki magát, a harmincas évek első felében élte fénykorát. A ponyvairodalomban előbb a gengszter-romantika, majd egyre inkább a mitikussá magasztosult G-man-ek, a gengszterekre vadászó szövetségi ügynökök legendáit szaporító a füzetes regények révén a szórakoztatás egyik fő irányává vált. S természetesen ott volt, s viszonylag tartósan ott is ragadt a képregényben is. Nem véletlenül: az olvasóik imádták a gengszterromantikát, e marcona, kevés szavú, zömében olasz vagy ír származású, kemény, törvényen kívüli férfiakat, akik egy egyébként igen nehéz időszakban (a gazdasági világválság éveiben) kínáltak izgalmas alternatívát a nyomasztó hétköznapokhoz képest. 

1926 - az amerikai munkások jogos követeléseikért tüntetnek Chicago utcáin. A szesztilalom 13 esztendeje felmérhetetlen károkat okozott a gazdaságnak és a társadalomnak.

A húszas évek gengszterháborúit az akkori sajtó élénk figyelemmel kísérte, szenzációként tálalta. Az is volt, persze - s mert a gengszterháborúk azért nagyrészt csak néhány, kiemelt jelentőségű nagyvárosra korlátozódtak (mindenekelőtt Al Capone Chicagojára), s mert leginkább a rivális bandák közti leszámolások formáját öltötték, az átlagpolgár a szervezett bűnözéssel való találkozása zömiben a mozira és a lapokra korlátozódott. Meg persze illegális  törzskocsmájára, a helyi speakeasy-re, ahol az alkoholtilalom (1920-1933) éveiben a derék olasz és ír szeszcsempészeknek köszönhetően továbbra is hozzá juthatott napi sör- és pálinka-adagjához. A cinkos összekacsintás a hülye tiltó szabályokat bevezető állam háta mögött sorsközösségbe forrasztotta a bűnözőt és a tisztességes polgárt.

Chicagoi helyszínelők, 1929.

A korszak jelképévé vált eseményre húszas évek végén, Chicagoban került sor – épp 90 éve, Szent Bálint napján, 1929. február 14-én. Al Capone erre az időre szinte már teljesen ellenőrzése alá vonta a város alvilágát, s az illegális ügyleteket (a prostitúciót és az alkoholkereskedelmet), legyőzte a rivális bandákat – egy kivételével. Ennek vezetőjével, George „Bugs” Moran-nal kellett már csak végeznie – s erre épp a szerelmesek napját szemelte ki. A történet közismert, számtalan film dolgozta fel. A Moran-banda tagjait – főnökükkel együtt – egy garázsba csalták, ahol aztán Capone rendőrruhába öltözött emberei igazoltatás ürügyén a falhoz terelték, s rövid úton ki is végezték valamennyit. Az egy főnököt kivéve – ő ugyanis elkésett a randevúról. Bár a nyomok Caponéhoz vezettek, a mészárlásért soha nem került börtönbe senki – Amerika „első számú közellenségének” vesztét néhány évvel később nem ez, hanem adócsalás okozta.

Természetesen ez a képregény-változat is igaz történetet ígér...

A gengszterromantika (nem kis mértékben a film erkölcsi tisztasága fölött őrködő Hayes-iroda jóvoltából) idővel kikopott az amerikai mozikból – de nem a ponyvából s nem a képregényből: itt még a negyvenes években is virágzott. Persze próbált „tényretörőbb” lenni, s nem a bűnt, hanem a bűnüldözőt isteníteni – ez volt a „true detective” műfaj, mely a sorozatok világában máig fennmaradt. Ez azonban már a negyvenes években is alig volt több, mint a régi szép idők iránti nosztalgia, s addigra már az amerikai szervezett bűnözés jellege is megváltozott. Eltűntek a véres bandaháborúk, a cosa nostra „civilizáltabb” eszközökkel kezdett dolgozni, egyre inkább a legális gazdaság felé törekedve – Mario Puzo A keresztapában elsősorban ezeknek az éveknek állított emléket. A negyvenes évek, fiúknak szóló, szuperhősös képregényes sorozata, a Prize kiadásában megjelenő Headline Comics lassan, de biztosan vesztett népszerűségéből. 1947 elején a kiadó profilváltást határozott el – az új koncepcióhoz új munkatársakat keresett. Joe Simon és Jack Kirby „bűnügyi képregénymagazinja” valós történeteket kívánt feldolgozni – s mi lehetett volna méltóbb kezdés, mint a hírhedett Szent Bálint napi mészárlás egy sajátos módon történő elbeszélése?

Némmá-e...! Ezek a zsaruk nem is igazi zsaruk!

A magazin még majd' tíz évet élt meg – de lassan túllépett rajta az idő.  Őszintén szólva a rajzok sem voltak túl jók – Kirby láthatóan jóval kevesebb figyelmet szentelt nekik, mint ezt megelőzően és kivált ezt követően megrajzolt szuperhősös történeteinek. Viszont kortörténeti szempontból pontosak, hitelesek voltak: a képkockákon a húszas évek látványvilága elevenedett meg. Hasonló zsánerrel a magyar képregény nem tudott, s valószínűleg nem is akart szolgálni: bár az aranykorban se szeri, se száma nem volt a kalandos történeteknek, viszonylag kevés játszódott ezek közül a húszas-harmincas évek Amerikájának közegében, s még kevesebb foglalkozott az amerikai gengszterekkel.

Az amerikai gengszterpár igaz története - magyar szemmel...

Igazából magam is csak egyre emlékezem: Korcsmáros Pál és - a meg nem nevezett forgatókönyv-írót Kiss Feri szíves közlése nyomán azonosítva - Kristóf Károly a Fülesben 1968-ban megjelent Bonnie és Clyde-jára, melynek apropóját azonban az 1967-es, nagy sikerű film adta. Ehhez képest írta meg Kristóf, a hazai keresztrejtvény-műfaj egyik megteremtője a gengszter-pár „igaz” történetét – minden hasonló pályára készülő magyar olvasó kellő okulására, a szomorú végkifejletet külön is kidomborítva.

Takács stílusa rendre átüt Zórád ceruzarajzain...

A magyar képregény-történetben elfoglalt egyedi helyzeténél fogva még egy sztori érdemel figyelmet: a Dashiel Hammett Véres aratás című regényéből készült adaptáció, mely Leszámolás címmel két változatban is megjelent. Nem klasszikus gengszter-történet ez - inkább a később Raymond Chandler, majd Ross Thomas által tovább vitt magándetektíves vonalhoz tartozik. De mégis, e korszakhoz tartozik - az angol nyelvű eredeti (Red Harvest) először a Szent Bálint napi mészárlás évében, 1929-ben jelent meg - értelemszerűen a korabeli Amerika viszonyaiba ágyazott cselekménnyel (Rusznyák Csaba írt róla illő méltatást). 1967-ben Cs. Horváth Tibor a Lobogó számára készített belőle képregény-feldolgozást, amit sajátos ötlettől vezérelve a hatvanas évekbe helyezett. A rajzoló Zórád volt – legalábbis a folytatásokhoz fűzött cím tanúsága szerint. 

Bár a munka során sok kompozíciós elemet megőrzőtt, Zórád arra törekedett, hogy a felújításba új alakokat, korszerű látványelemeket is belevigyen.

A valóságban azonban csak részben: a Mester készítette el a ceruzarajzokat, tette fel a lavírozott tónusokat, a kihúzást azonban - saját, egyéni stílusát is belevíve a munkába - Takács Zoltán készítette. Tudtommal ez volt egyetlen ilyen közös munkájuk – számomra is rejtély, mi vihette rá a művei integritására mindig ügyelő Mestert erre az együttműködésre. Majd egy évtizeddel később, 1975-ben aztán Cs. Horváth a Magyar Ifjúság számára  ismét elővette a történetet. Zórád a 67-es lapok kompozícióit, rajzait alapul vége teljesen új rajzokat készített – immár a hetvenes évek „díszletei” között. Az, hogy Amerikában a gengszterháborúk ekkorra már rég kimentek a divatból, a magyar olvasót a történet élvezetében semmilyen formában nem zavarhatta, s ma sem zavarhatja meg – Hammett története időtálló, az ábrázolás pedig mesteri. A kaland és a szórakozás iránti örök igényt pedig leginkább a kortalan klasszikusok tudják kielégíteni…