2013. október 6., vasárnap

Időjáró szuperhősök a magyar múltban és jövőben: akcióban a Mohács kommandó



Bán Mórnak sikerült az, ami a magyar szórakoztató irodalomban csak keveseknek: Hunyadi-regényciklusával egy hazai, történelmi témát úgy népszerűségben, mint üzleti sikerben a nagy és sokat reklámozott, sokszor népszerű televíziós sorozatokhoz kötődő, nemzetközi irodalmi „márkákkal” versenyképessé tenni. Igaz, Bán azt tudja, amit tényleg kevesek: jól, lendületesen, képzelet-gazdagon, ugyanakkor tényszerűen történetet szőni, párbeszédeket bonyolítani, a nyelv színgazdagságát a sztori szolgálatába állítani. Sikerének egyik legfontosabb titka mégis talán az, hogy egykor a történelmi témák felé a tudományos-fantasztikus irodalom irányából közelített: már a pályakezdő szerző rövidebb elbeszéléseiben, később Dark Space és Gothic Space regényeiben is sajátos hangulatban olvadt össze múlt és jövő. 

A nyitó jelenet hatalmas történelmi tabló: a mohácsi csatatéren farkasszemet néz egymással a török és a magyar sereg, s kezdetét veszi a gyilkos támadás. Ahogy a történet a forgatókönyvben indul...
... s ahogy aztán a képregényen.
Bár nagyra tartja magyar történelmi regény huszadik századi nagy alakjait, sikerült önálló, epikus elbeszélő stílust teremtenie. Ugyanúgy mestere a nagy történelmi tablók megrajzolásának, mint a jellem- és hangulatábrázolásnak. Pontosan tudja, hogyan kell szerkezetileg felépíteni egy történetet, s azt is, hogyan lehet az olvasó érdeklődését fenntartani. Amit csinál, nagyon sokszor verbális mozi, s ha film még nem is készült munkáiból, Fazekas Attila közreműködésével számos képregény azonban már igen. A Hunyadi inkább kivétel: legtöbbször eleve képregényes megjelenésre írt forgatókönyveket, tudományos-fantasztikus történeteket. Fazekas jó partner ezek megvalósításában: a filmszerű cselekmény nála filmszerű ábrázolásmóddal találkozik. 

A történet hősnője, Köves Réka kemény, céltudatos nő, akitől az élet sok mindent elvett...
 ... aztán esélyt kap, hogy vissza szerezze azt, ami számára a legfontosabb
Így van ez a most, az őszi börzére önálló füzetben megjelent A Mohács kommandó esetében is. Nekem az egyik kedvencem ez a sok szálon futó, többféle narratívát alkalmazó, nagyon sok karaktert mozgató sztori. Ami ugyan egyik szálon a mohácsi csatatéren kezdődik, a másikon azonban 2014. októberében, itt, Budapesten – sok-sok kaland után aztán majd a kettő összeér. Magáról a történetről nehéz a nélkül szólni, hogy ne essünk a spoilerezés bűnébe – inkább magukról a szereplőkről s a történet hátteréről ejtenék szót. 

Hol a középkori Buda utcáin... 
... hol a távoli jövőben Európa fővárosává lett Budapesten bonyolódik a történet: Fazekas mindkettőt a tőle megszokott mesteri ábrázolással állítja elénk
Köves Réka, a történet főszereplője alakján Fazekas sokat dolgozott. A történész, katonafeleség és történelem-professzor fiatal nő erőteljes, kicsit cinikus személyiség, aki nem tesz le arról, hogy az afganisztáni harcokban eltűnt kedvesét viszont lássa. Mikor egy napon két rendőr egy autóba tuszkolja őt (az egyik alakját Balog Zoltán barátunkról mintázta Attila), a mese meglepő fordulatot vesz. Bár Rékának nehéz elfogadnia, a lehetetlen már valósággá vált: működik az időutazás technikája, s egy titkos társaság segítségével hősnőnk rövidesen 1526 nyarán, Budán találja magát. 


Fazekas munkamódszeréhez híven előre, részletesen kidolgozta a történet alakjait, megtervezte az oldalakat, az egyes képkockák beállításait.

Még egy látszólag egyszerű beállításnál is, mint a fürdőkád-jelenet ügyel a perspektívákra, a térben való elhelyezésre
Az, hogy titkos kezek belenyúltak történelem menetébe beláthatatlan következményekkel járt – egy új, alternatív valóság irányába fordult a világ sora. Ebben a valóságban Európa ura a hajdani török harcokból győztesen kikerült Magyarország, a Turáni Magyar Államszövetség. A jövő azonban szörnyű titkokat, tragikus pusztulást rejt - ezt szeretné a három bátor időutazó – Réka, férje, s Réka egyetemi tanítványa, Ádám – megakadályozni, s hogy ez sikerüljön, poklokon kell keresztülhatolniuk. 



Hogy lesz-e a történetnek folytatása, még ugyancsak a jövő titka. Az utolsó kockán (ez a kép került a füzet borítójára is) a három hős, „a Mohács kommandó” tagjai felsorakoznak, s már készek az újabb küldetésre. A folytatás csak az olvasóktól függ...

2013. október 4., péntek

Lektorom, a Lordkancellár



1938 - Az első választását megnyert, diadalmas ifjú politikus, Oxford parlamenti képviselője
Áttekintve a blog bejegyzéseit, kelletlenül kellett megállapítanom, hogy azok szinte kizárólag a képregényről, s annak összefüggésében ennen egykori munkásságom némely aspektusáról szólnak, s alig, sőt, szinte egyáltalán nem érintettem másik, valószínűleg valódi hivatásomat, a jogtudományt. Most tekintsünk el attól, hogy a képregényes-kiadói múlttal való foglalatosság is lehetne magánügyem, s talán kár ezekkel a régi történetekkel terhelni a Nyájas Olvasót – a számláló mai állása szerint 43 850 látogatás jelzi, hogy ezek az írások valami érdeklődéssel mégis találkoznak. Nyilván jogászi-jogtudományi pályám közeli kollégáimon túl szélesebb érdeklődésre aligha tarthat számot – pedig hát érdekes dolgok estek meg velem ennek összefüggésében is.

Lord Hailsham hivatali irodájában, a nyolcvanas évek elején
Talán már szóltam arról, hogy a jogi karra is Zórád Ernő ösztönzésére kerültem be. Ha látott is bennem tehetséget a hetvenes évek derekán, annak mértékéről illúziói nem nagyon voltak: nem bátorított, hogy művészeti iskolával próbálkozzam. Jogászból viszont, mondta, bármi lehet: operett- és nótaszerzők, librettisták, nagy dráma- és hírlapírók példájával próbálta megédesíteni a tanács keserű utóizét. Legnagyobb meglepetésemre már tanulmányaim kezdetén, rögtön 1977-ben beleszerettem a jogba, s kisebb-nagyobb kihagyásokkal máig kitartottam mellette. A legnagyobb kitérőt 1984-1998 között a képregény és a kiadói szakma jelentette – addig s az óta munkám és szenvedélyem ez a sokak által (minden alap nélkül) száraznak tekintett „dolog”. Persze nem tagadom, ehhez a pályához is kellett némi szerencse. A hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején a pesti jogi kar az ország egyik legizgalmasabb helye volt. Komoly emberek, egykori véres-vörös MSZMP-tagból mára narancsszínűre fakult kormánypárti politikusok állítják, nem nagyon célszerű vitatkozni velük, hogy diktatúra volt akkor Magyarországon, nem kicsi, de nagy. Párszor már leírtam: én erre azért másként emlékezem. A jogi kar mellett lelkesen (és háborítatlanul) járhattam a szomszédos teológián Nyíri Tamás óráira, nem kis büszkeséggel hordtam az egyetemen dédapám a harmincas évekből hátramaradt frontharcos kabátját, magunk között bátran szidtuk a rendszert, s titkon persze reméltük, hogy idővel majd megreformálhatjuk azt. A sör olcsó volt, az ösztöndíj tekintélyes, a kari könyvtár s a közeli Molnár utcában az Állami Gorkij Könyvtár folyóiratokkal, külföldi szakirodalommal remekül felszerelt. 

Elkötelezett konzervatív, becsületes politikus, remek tollú író. Ezzel a művével sikerült először megismerkednem...
Nagyszerű professzorok tanítottak: Brósz Róbert, Eörsi Gyula, Sárándi Imre, Asztalos László, Németh János, Békés Imre, Györgyi Kálmán, Schmidt Péter, Földesi Tamás, Vékás Lajos, Harmathy Attila - a magyar jogtudomány legendái. Néha áthallgattunk a közgázra is, ahol Sárközy Tamás egyéni stílusú előadásai  mindig telt házakat vonzottak. Nálunk alig idősebb szemináriumvezetőink, a tanársegédek hagyták, sőt, támogatták, hogy azt kutassuk, ami érdekel: nem nagyon voltak tabu témák. A rendszerváltás szó akkoriban még persze nem szerelt az értelmező kéziszótárban, de valójában ott, akkor kezdődött el a folyamat. Egykori évfolyamtársaim ma már miniszterek vagy magas közjogi pozíciókat töltenek be, alkotmánybírák, nagykövetek, tisztes szakmai testületek elnökei. Hogy majd ily magasra viszik majd egykoron – gondolta volna a fene. Főként, mert némelyik se szorgalmas, se túl okos nem volt: nekem viszont remek megélhetési forrást jelentett, hogy néhány száz vagy ezer forintért (nagy pénz volt ez akkor!) bérmunkában, bármely témában megírtam helyettük az éppen aktuális évfolyam- vagy szakdolgozatot. Ezekből mindig eltettem egy példányt – később könyvbe köttettem az egész gyűjteményt.

Arcképét David Griffith festette meg
Így maradt fenn egyebek mellett a közben nagy magyarrá, demokratává, később miniszterré lett egykori csoporttárs a tudományos szocializmus órára készített, elkötelezett marxista-leninista politikai elemzése is. Más, páli fordulatokat nem tett csoporttársakkal néha priviben elélcelődünk azon, ma mi érne többet a miniszter úrnak: ha azt mondanám, én, vagy azt, hogy ő írta az ominózus dolgozatott. Első esetben hallgatóként csalt egy közepesen nagyot – a másodikban… Jobb bele sem gondolni. Veszély persze nem fenyegeti, mert a böcsület – az egykori Eddával szólva – ennél többet ér. Akkor jó áron kifizette, az övé lett örökjogon. A legtöbb dolgozatot persze azért a magam nevében írtam – némelyikre máig büszke vagyok. Egészséges érdeklődésem Anglia, az angol történelem és jog iránt már elég korán ebbe az irányba terelgetett. Érdekelt az angol politikai rendszer, mely annyira más volt, mint az európai, s vonzott az alkotmány nélküli alkotmányosság eszméje – az, amit a British Constitution megtestesít. A kari könyvtár meg a „Zorkij” jó alapot jelentett, de voltak beszerezhetetlen kötetek – egyre inkább szokásommá vált, hogy ezeket – levélben megkeresve a szerzőket – tőlük kérem el.

A Lordkancellár hivatalos portréja. Minden példányt saját kezűleg írt alá. Ezt az Interneten találtam - az enyém sajnos elveszett az évtizedek viharában
A módszer működött. Nagy európai jogtudósok, szociológusok, sőt, aktív miniszterek vették a fáradtságot, hogy az ismeretlen magyar egyetemista megkeresésére érdemben válaszoljanak, cikkeiket, könyveiket elküldjék neki. A nyolcvanas évek elejére kellemes és könyvespolc-gyarapító viszonyba kerültem a társadalom tudósok Raymond Aronnal, Jürgen Habermassal, a jogtudósok közül Max Kaserrel és André Tunc-al, a közgazdászok közül John Kenneth Gailbraith-al és Lord Nicolas Kaldorral. Könyveik, leveleik máig megvannak – mert a „kommunista” posta persze hiánytalanul kikézbesítette valamennyit. Legkedvesebb mentorom azonban egy angol konzervatív politikus, Quintin McGarel Hogg volt. Munkásságáról rendre teljes neve és titulusai feltüntetésével emlékeznek meg a brit annalesek: The Right Honourable Lord Hailsham of St Marylebone, KG CH PC QC. Amikor kapcsolatba kerültem vele, Margaret Thatcher volt Nagy-Britannia miniszterelnöke – „Your Lordship”, ahogy nagy bátran szólítottam pedig a Lordkancellár tisztét töltötte be.

Kilencven körül is aktív, élénk szellemű ember maradt
Így, október elején szoktam különösen jó szívvel visszagondolni rá: születése (1907. október 9.) és halála (2001. október 12.) hónapjában. Apja Stanley Baldwin alatt szolgált Lordkancellárként (s kapott viscounti, al-grófi rangot). Quintin Eton és Oxford után már fiatalon bekapcsolódott a politikába. Churchillel szemben, akit nagyon nagyra tartott, soha nem „ment át a folyosón”, nem váltott pártot: 1938-tól, első képviselőségétől haláláig elkötelezett és lelkes konzervatív maradt. A háború idején rövid ideig előbb Afrikában szolgált, de egy komoly térdsérülés miatt frontszolgálatra alkalmatlannak nyilvánították. Wilson tábornok törzsében azonban tovább szolgált: őrnagyi rangig vitte. 1950-ben, édesapja halála után megörökli a rangot és helyét a Lordok Házában. Az Eden-kormányban már tárcát kap (1956-57 között haditengerészeti miniszter), a MacMillan kormányban oktatási miniszter (1957-59). Az ötvenes évek végén a konzervatív párt vezetője, a hatvanas évek elején Lordok Háza elnöke, majd elsőként tölti be az 1964-ben létre hozott tudományügyi miniszteri posztot. Először 1970-74 között, majd 1979-1987 között Lordkancellár. 1970-ben peeri rangot kap: elnyeri egykori választókörzete, St Marylebone báróságát. Kiváló szónok, nagy irodalmi tehetséggel megáldott ember, s nem lebecsülendő politikai intrikus. A konzervatív eszmék konok és szellemes védelmezője, a baloldal és a liberalizmus kérlelhetetlen ellenfele, hivő anglikán, aki politikai kiállását keresztény hitével összhangban igyekezett kialakítani.

Nagy türelemmel válaszolt az angol alkotmányosságot és politikai rendszert érintő kérdéseimre, könyveket és különnyomatokat küldött. Az összehasonlító joghoz készülő tanulmány lektorálását előbb udvariasan visszautasította (tartok tőle, hogy jelenlegi Lordkancellári kötelezettségeim kéziratok elolvasását vagy bírálatát lehetetlenné teszik), de aztán a tanulmány részletes vázlatát végül áttanulmányozta, s több módosítást is javasolt. Mindezt gyönyörű, kalligrafált kézírású levelekben tette: nem csak a stilisztikailag tökéletes tartalomra, de a külcsínre is sokat adott. Péteri Zoltán professzor, az összehasonlító jog kutatásának magyar úttörője 1980 decemberében némi megrökönyödéssel vette át az elkészült kéziratot. Előbb az irodalomjegyzékhez lapozott. „Ezeket a könyveket hol találta meg?” – kérdezte gyanakodva. „Otthon, a polcomon.” – hangzott a kissé hetyke válasz. Aztán, a dolgozatban az ajánláshoz és a köszönetnyilvánításhoz érve, felkapta a fejét. „Honnan ismeri maga a Lord Hailshamet?” „Levelezgetünk…” – válaszoltam szemlesütve. A dolgozatra akkor és ott ötöst kaptam, az angol jog iránti érdeklődésem pedig megmaradt – s mindig jó visszagondolni azokra, akik tanulmányozása kezdetén önzetlenül segítségemre voltak. Kellemes viszonyunk  immár több, mint harminc éve tart - néha úgy érzem, jottányit sem értek belőle többet, mint egykoron. Vigasztal a tudat, hogy általában az angol jogászok sem: az évek számával a tárgyi tudás ugyan gyarapodik, de a megértésre úgy a pályán töltött négy-öt évtizedig még nekik is várni kell…