2013. augusztus 25., vasárnap

A képregény háborúba megy - Vietnam



 

1964 áprilisában az Egyesült Államok vietnami háborújában új parancsnok vette át a harcoló csapatok irányítását: William C. Westmoreland tábornok. Maga a háború is új szakaszhoz ért: az 1964-ben már húszezer amerikai katona bevonásával zajló  szárazföldi harcok nem vezettek eredményre - elkezdődött hát az ország módszeres, minden potenciális katonai célpontra kiterjedő, stratégiai bombázása. A szárazföldi csapatok létszáma folyamatosan emelkedett: 1965 végén 185 000, egy évvel később már 425 000 katona harcolt - váltakozó sikerrel – az észak-vietnami néphadsereg és a déli felszabadító csapatok ellen. Amerikai oldalon az emberveszteség ekkor már igen jelentős volt, az elhúzódó háború pedig dollár százmilliókba került. Erősödni kezdett a háború elleni tiltakozás – ez majd a hatvanas évek végén tetőzik, mikor jóval több, mint félmillió amerikai katona kockáztatja már nap, mint nap a hadszíntéren ez életét. S nem csak hivatásos, erre kiképzett harcosok, hanem a háború utáni rock-and-roll nemzedékhez tartozó, besorozott fiatalok tömegei is.

Joe Kubert tavaly elhunyt amerikai képregény-rajzoló nagy hatású Vietnam-képregényének egy oldala
DONG XOAI, VIETNAM 1965
A háború egyre inkább presztízskérdéssé vált, s mint ilyen, minden racionalitást felülírt. A Szovjetunió a második világháború után a kommunista érdekszférába kívánta vonni a délkelet-ázsiai térség országait - is. Észak-Koreában, a szovjet megszállási övezetben új kommunista rezsimet juttattak hatalomra, mely 1950-ben aztán háborút kezdett az ország déli része ellen, s rövid idő alatt szinte teljesen elfoglalta azt. Az ENSZ égisze alatt érkező amerikai csapatok ellentámadást indítottak, a háborúba később Kína is beavatkozott: a közel hárommillió halálos áldozatot követelő harcok 1953-ban zárultak le. De nem a konfliktus, mely épp a tűzszüneti megállapodás 2013-ban való felmondásával most lépett újabb szakaszába. A koreai háborúban Sztálin Szovjetuniója mindvégig támogatta a harcoló északi erőket, fegyvert, tanácsadókat, ellátmányt biztosított, ám csapatokat nem küldött az országba. 
 
Az első indokínai háború - kubai feldolgozásban. Guillermo Rosales és Roberto Alfonso Cruz a Dien Bien Phu-i csata előtörténetét bemutató képregénye 1974-ben jelent meg a Fülesben
Hasonló stratégiát követtek utódai a kibontakozó az indokínai harcokban is. A kínai és szovjet segítséggel 1954-ben, Ho Shi Minh irányításával létre hozott Észak-Vietnam (Viet Minh) és a még francia támogatással 1955-ben kikiáltott Vietnami Köztársaság közti harc az ország újraegyesítéséért indult – természetesen a kommunista észak irányítása alatt. A háborút a Szovjetunió igen jelentős anyagi forrásokkal, haditechnika és ellátmány biztosításával, kiképzőkkel és tanácsadókkal támogatta, s lelkes (de nagyságrendben jóval szerényebb) elkötelezettséget várt el a szocialista országok részéről is. 1967-ig (ekkor látogat először Czinege Lajos honvédelmi miniszter a harcoló országba) ez nálunk leginkább a politikai kiállásban öltött testet: míg a nemzetközi elszigeteltségből kiszabadult és némi tekintélyre is szert tett magyar diplomácia tiszteletre méltó buzgalommal igyekezett a béketárgyalásokat előmozdítani, idehaza főként a sajtó frontján vágtunk vissza az imperialistáknak.

Ilyen ez a háború... Ifj. Schiffer Pál később a könyvekben megjelent fotóit sajátos módon akkor sikerült a szerkesztőknek szétretusálni, mikor azokon harci technika is látható volt... Forrás: Makai-ifj. Schiffer: Száz kép Vietnamról
Jeles írók, újságírók, költők, külpolitikai szakértők, kémek és elhárító tisztek (a halmazok között igen gyakran átfedés mutatkozott) utaztak a távoli országba, hogy „hiteles” beszámolókat hozzanak a frontvonalról. Máig rejtély, hogy mikor 1965-ben lehetőség nyílt egy két főből álló magyar forgatócsoport Vietnamba küldésére, miért a Színház- és Filmművészeti Főiskolán 1963-ban végzett (s politikailag meglehetősen „kényes” háttérrel rendelkező) ifj. Schiffer Pálra, a MAFILM Híradó- és Dokumentumfilm Stúdiójának ifjú kameramanjára esett a választás. A másik operatőr, G. Tóth János (1930–1983) a Mafilm Katonai Stúdiójának munkatársaként katonai és polgári védelmi oktatófilm elkészítésével nyilván már bizonyított… A két filmes – ahogy illik, Moszkván keresztül – elindult, s jó egy hónapig járta a háború sújtotta országot. A leforgatott anyagot aztán idehaza 1966-ban Schiffer Ilyen ez a háború címmel (később Harcoló Vietnámként is ismert) vágta össze – ez volt az első saját „egész estés” mozija a később legendássá vált dokumentumfilmesnek, a Fekete vonat (1970), a Cséplő Gyuri (1975) és A pártfogolt (1981) alkotójának.

A háborút ugyan nem vesztették el, de a békét sem sikerült megnyerniük. Forrás: Makai-ifj. Schiffer: Száz kép Vietnamról
Schiffer a helyszínen készült képeit örömmel fogadta a magyar sajtó és a könyvkiadás. 1966-ban a Békteanács a mindig, mindenre kapható külpolitikai újságíró, Makai György (1934-1999) szövegével és nem kevesebb, mint száz képpel adózott csodálattal „a vietnami nép hősi harcának, annak a rendíthetetlenségnek, amellyel a Vietnami Népi Demokratikus Köztársaság lakossága küzd a hazája területét immár több mint egy esztendeje szinte nap mint nap bombázó amerikai légikalózok ellen” – ezek jelentős része  Schiffer anyagából került ki. Később más kiadványokban – pl. az ugyancsak elnyűhetetlen Réti Ervin (1928-) Vietnamról szóló tudósításaiban – is helyet kaptak még fotói.

Riporterek, akcióban... Szakács György digitális gyűjteményéből
A vietnami túrának lett azonban egy képregényes szempontból érdekes „hozadéka” is. Az érdeklődés középpontjába került két filmriporter „főszereplésével” készült, s a Pajtásban 1966-ban megjelent, kétoldalas történet írója ismeretlen – nagy valószínűség szerint valamelyik belső szerkesztőségi munkatárs „követte el”. Az Egy repülőgép lehuzant nem túl bonyolult történet: lényegében arról szól, hogy a lelőtt amerikai gép (galád! galád!) pilótáját a néphadsereg hős katonái (derék! derék!) megmentik a kígyómarás képében reá leselkedő biztos haláltól. Zórád szokás szerint kitett magáért. Ha úgy adódott – és a dokumentarista képregénynél bizony többször is adódott úgy – „élő” alakokat is gond nélkül bele tudott rajzolni a képregénybe. Ebben ez esetben Schiffert és Tóthot „portrézta meg” rögtön az indító kockákon – megtette ezt később Alaksza Tamással is, aki Az utolsó start című történetben alakította maga-magát, a keresztül-kasul szovjet tájakon cikázó riportert.

Betsy Wohl háborúja - a nő, aki nem hallgathatott... Kiss Feri digitális archívumából.
Nem ez volt azonban Zórád első, s nem is az utolsó vietnami témájú története. A Chi-Nao bosszúja 1965-ben a Pajtásban látott napvilágot (Bayer Antal Képregénymúzeumában itt érhető el), A Zöld Sárkány hadművelet pedig valamikor 1969-1970 fordulóján a Magyar Ifjúságban. Ez utóbbi igazi, képben megrajzolt háborús kalandfilm, a harcoló csapatokat meglátogató dögös hollywoodi színésznővel. Aki persze a helyszínen a háború igazi arcát megismerve kész az amerikai nép elé tárni az igazságot – ám e korai wikiléket a galád imperialista háborús héják gyorsan eltömik. A „nagy Betsy Wohl”, Hollywood hallgatásra ítélt szőke csillaga aztán visszavágott. Akkor már Jane Fondának hívták - ez azonban egy másik történet kezdetét jelentette...

2013. augusztus 19., hétfő

Apostol és király: Szent István emlékezete a magyar történelmi képregényben



 

Generációm (a lassan hatvanba forduló ötvenesek) egy másik politikai rendszerben tanulta a haza, a magyar történelem, irodalom, a nemzeti kultúra szeretetét, tiszteletét. Március 15. kapcsán egyszer már elmerengtem arról, hogy erre 1989 után sokan felettébb másként emlékeznek – lelkük rajta, ha van. Szülővárosom, Győr bővelkedett történelmi emlékekben és forrásokban is. Az akkor még átmenetileg egy földszintes, nem túl nagy épületben, a Bajcsy-Zsilinszky u. 36. alatt székelő Kisfaludy Károly Megyei Könyvtárban 1972-ben még kézbe vehettük és áhítattal lapozgathattuk a legendás győri folyóirat, az 1847-48-ban, dr. Kovács Pál szerkesztésében megjelent Hazánk eredeti, nyomtatott példányait (néhány évvel később a gyűjtemény már csak mikrofilmen volt hozzá férhető). Bizony, aligha gondolhattam volna, hogy három évtizeddel később kiváló barátom, Szapudi András segítségére lehetek majd a lap néhány zord évet megért, a rendszerváltás zűrzavaros idejére eső feltámasztásának…

Pánczél Lajos-Korcsmáros Pál: István király, 1966. Kiss Feri digitális gyűjteményéből.
A könyvtár fontos szerepet játszott az életünkben, hisz rengeteget olvastunk: főként persze ifjúsági irodalmat. A kor nagyszerű szerkesztőinek és kiadói gyakorlatának hála, a magyar és egyetemes történelemmel is szórakozva ismerkedtünk meg. A Móra kiadó szinte ontotta a remekül megírt történelmi regényeket, és a hasonlóképp népszerű regényes, de a tényekhez ragaszkodó életrajzokat. Ezeket néha történettudósok, máskor a történelmi regény mesterei írták. 1966-ban a kiváló történész, Balázs György (1925-1995) tollából jelent meg egy István királyról szóló kis életrajz. Akkoriban nem csak a tizenévesek olvasták lelkesen ezeket a történelmi témájú könyveket, hanem igen sokszor az idősebbek is. Igen sok ilyen történet a korabeli tömegkultúra univerzális eszköze, a képregény segítségével aztán más korosztályok számára is közvetítésre került.

 

Balázs György István királya is így talált utat a kor a képregény szempontjából egyik kiemelt fontosságú lapjához, későbbi kenyéradó gazdámhoz, a Képes Újsághoz. Közel háromszázezer példányban jelent meg akkoriban a magyar vidék kedvelt hetilapja, ahol – szinte egyedülálló módon a magyar lapkiadásban – a képregények színesben kerültek az olvasók elé. Az állandó dramaturg itt Pánczél Lajos volt, az állandó rajzoló pedig – jó egy évtizeden át - Korcsmáros. Az eredmény sok kitűnő, s néhány egészen látványos, mai szóval „epicnek” mondható sorozat lett. Ilyennek tarthatjuk a magyar történelem korai időszakát feldolgozó Regélő századokat (1964), a Mátyás király kalandjait (1969), s ilyen lett az 1966-ban Balázs könyvéből született István király is. Gyönyörű rajzok, feszes cselekményvezetés, látványos jelentek és egyfajta nemes pátosz jellemezték a történetet, mely Korcsmáros más „nemzeti képi eposzaihoz” – pl. a Lobogóban megjelent Toldihoz (1963) vagy Rózsa Sándorhoz (1964) képest – hasonlóan tisztelgés volt a nemzet múltja, kultúrája előtt.

Nagyvári László-Papp László: Magyar történelmi mondák, 1978-1981. Barta Zoltán digitális gyűjteményéből.

Bár virágzott a magyar történelmi képregény, újabb képregény-feldolgozás István királyról aztán jó ideig nem született. A rockopera sikere Zórádot ugyan megihlette (egyik kedvence volt, sokszor hallgatta munka közben) de a nyolcvanas évek elején már nem vállalt képregényt. Mint Czakó György barátom arra felhívta a figyelmemet, 1978-ban, a Kisdobosban megjelent ugyan egy, a magyar történelem jelentős pillanatait bemutató sorozatban István király korát is feldolgozó képregény-epizód is, ám a kor a műfajjal szemben támasztott követelményei alapján Nagyvári László és Papp László 1981-ig „futó” sorozatát nem igazán lehet képregénynek minősíteni.

Zilk Klára-Fazekas Attila: Géza és István, 1991.
A „fővonal” alkotói és az úgynevezett „kismesterek” mellett a hetvenes évek végétől sok, főként pályakezdő grafikus- és festőművész, reklámgrafikus is megpróbálkozott alkalmi képregények készítésével. A rajzok grafikai-művészi szempontból sokszor elsőrangúak voltak ugyan, de mert egyrészt az ifjú művészek általában modern stílusban, újszerű grafikai eszközökkel igyekeztek alkotni, másrészt mert a képregény sajátos műfaji követelményeit nem nagyon ismerték, az eredmény sokszor felemásra sikeredett. (Csakúgy, mint jó egy évtizeddel később, amikor a Népszabadság próbálkozott alteros, művészi képregények közlésével). Nagyvári és Papp munkája ma is szép, izgalmas és – nem kismértékben erőteljes színeinek hála – látványos is, s bár képes megragadni egy-egy történelmi pillanat hangulatát, klasszikus értelemben vett képregénynek aligha mondható. Nívós képgrafikai alkotásnak annál inkább – ha a magyar képzőművészet bármilyen hajlandóságot mutatott volna a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján a képregény stílusjegyeinek befogadására, alighanem ebbe az irányba mozdult volna el.

Fazekas Attila: Géza és István, 2001.
Fazekas Attila nagy részletgazdagsággal, történeti hűséggel megrajzolt Géza és István című képregénye 2001-ben jelent meg a Fülesben. Közvetlen előzményét a Zika Klárával 1991-ben az Új Magyar Hírek számára készített sorozat képezte, ahol az államalapítás korát a szerzőtárs oldalpárban dolgozták fel. Most Attila – a korábbi munka nem egy rajzát felhasználva – készítette a szövegkönyvet is. A történet: krónika, az események nagy ívű, hömpölygő elbeszélése. Mintha a soha-el-nem-készült, Szent Istvánról szóló mozifilm kockái merevedtek volna képbe. Látványos és dinamikus akciójelenetek váltakoznak kiegyensúlyozott enteriőr-beállításokkal, a képregény modern ábrázolási technikáin keresztül gyakran benczúri nemességű kompozíciók érvényesülnek. Szép történet ez, Szent István nagyságához illő alkotás – méltó ahhoz, hogy az apostol és király emlékét a magyar képregényben Korcsmáros mesterművével együtt megőrizze…

2013. augusztus 14., szerda

„Élen a bandavezér, nyomában a többiek…”



Max Brand emlékezete könyvben, filmen, képregényen


Harminc millió szót írt le életében – viszonylag korai haláláig ötszáz könyvnyi terjedelemben jelentek meg regényei és rövidebb elbeszélései. Hagyatékából még további huszonöt kötet anyaga került ki. Írt bűnügyi történeteket, fantasyt, történelmi romantikus regényeket, kémtörténeteket, tudományos fantasztikumot, kalandregényt, szerelmes történeteket, állatmeséket. És persze költeményeket: életében négy verseskötete jelent meg. Könyveiből hatvan film, három televíziós sorozat, igen sok rádióműsor, sőt, egy musical is készült. Edgar Wallace és Isaac Asimov mellett a huszadik századi irodalom legtermékenyebb szerzői között tartják számon – hazai viszonylatban kizárólag Nemere István teljesítménye mérhető össze az övével. Polgári neve – Frederick Schiller Faust – nem ma nem sokat mond az olvasónak. Nem mondott sokat sikerei csúcsán sem: szűk három évtizedre mért írói pályája során több, mint húsz különböző írói álnév mögött rejtőzködött. Nevezték ponyvagyárosnak, de a vadnyugati történetek Shakespeare-jének is, mert legnagyobb sikereit ebben a műfajban érte el. Ahol a szerzőt legtöbbször Max Brandnak hívták…

A kaliforniai  San Joaquin Völgy még ma is elsősorban mezőgazdaságáról híres. Az ifjú Faust sem cowboyként dolgozott a farmokon, hanem legtöbbször szőlőmunkásként, gyümölcsszedőként vagy a gyapotföldeken kisegítőként.
A Washington állam béli Seattle városában született 1892. május 29-én német és ír bevándorlók gyermekeként. Apja vállalkozó kedvű, nem túl sikeres ügyvéd és ingatlan-spekuláns volt, aki megpróbálkozott bank alapításával de fűrésztelep igazgatásával is. Frederick fia harmadik házasságából született. A nagy szegénységben élő család néhány évvel később kaliforniai San Joaquin Völgybe költözött. A zord valóság elől – enniük sem mindig volt mit - olvasmányaiba menekült: különösen szerette a középkori romantikus és a kalandos történeteket, s maga is szívesen kigondolt ilyeneket. Anyját nyolc éves korában, apját öt évvel később vesztette el. Kora ifjúságától kemény fizikai munkára kényszerült: 13 éves korától Közép-Kalifornia ranchain és farmjain dolgozott, s közben tizenkilenc nyilvános iskola tanulója volt. Az árva fiút tizenhat éves korában egy távoli rokon, a gimnázium-igazgató Thomas Downey vette gondjaiba. Ő volt az, aki bevezette az olvasni nagyon szerető ifjút a klasszikus irodalom világába. Faust mentora irányítása mellett komoly irodalmi műveltségre tett szert, s életre szólóan elkötelezte magát a görög és római mitológia világával. 

A Kaliforniai Egyetem könyvtára a századelőn
Középiskolai tanulmányai elvégezte után 1911-ben felvették a Kaliforniai Egyetemre: a társadalomtudomány volt a főszakja. Jobban érdekelte viszont az újságírás és az írás: előbb az egyetem humoros lapjába, a Pelicanba írt cikkeket, majd a tekintélyes Occident irodalmi magazin munkatársa lett. Itt jelentek meg első versei, egy szonett-ciklus. Bizonyosan nem volt tehetségtelen, mert 1914-ben Kleopátráról szóló, 2400 szavas epikus költeményével nemzeti irodalmi díjat is nyert. Egyetemistának azonban csapnivaló volt: órákra nem járt, a vizsgákon rosszul teljesített, a tanuláshoz túl lusta volt. Az egyetemet végül nem is fejezte be: egy Honoluluban megjelenő lap munkatársaként újságírónak állt. Nem csak az irodalomban hirdette a fennkölt értékeket, saját életét is szerette volna ezekhez igazítani. A hőskultuszt, az áldozatkészséget, az önfeláldozást tartotta elsődleges értékeknek – számára nem létezett nagyszerűbb dolog, mint csatában esni el. Erre a nagy háború kitűnő lehetőséget kínált: 1917-ben Kanadába ment, hogy a kanadai hadsereghez csatlakozzon – egy súlyos influenzának hála azonban rövidesen kiszuperálják. Majd az amerikai hadseregben próbálkozik: itt már meg sem felel az egészségügyi alkalmassági vizsgálaton. 

Az All-Story Weekly 1917. szeptemberi száma, benne a Max Brandként jegyzett első írások egyikével (Sárkányfog). A szerző neve azonban még nem szerepel a címlapon…
Más útja nem nagyon lévén, az írásnak szenteli magát. Egy véletlennek köszönhetően – a The New York Timesban közzé tett levele kapcsán Mark Twain nővére felfigyel a sors igazságtalansága ellen lázadozó fiatalemberre, találkozik vele, s bemutatja Robert Hobart Davis-nek a Munsey kiadó szerkesztőjének. Davisnak tetszenek a fiatalember lendületesen megírt történetei: egy elbeszélését közli az All-story Weekly, egy másikat az Argosy. A harmadik már írói álnév alatt jelenik meg: most, hogy Amerika hadban áll Németországgal, az ifjú szerző igencsak németes neve helyett egy angolosabb hangzásút keres. Több ötlete is van – végül a Max Brand mellett kötelezi el magát. Ekkor már New Yorkban él: a magazinok révén szerény, de rendszeres jövedelemre tesz szert, így végre gondolhat család alapítására is. Visszatér Kaliforniába, s 1917. május 27-én feleségül veszi régi szerelmét, Dorothy Schilinget, aki az évek során két kislánnyal és egy kisfiúval ajándékozza meg. Első vadnyugati történetét 1918-ban írja meg. Nem egészen saját akaratából: akkoriban már nagyon népszerűek Zane Grey regényei, Davis, a szerkesztő ezek sikerén felbuzdulva javasolja, hogy próbálkozzon ő is hasonló elbeszélésekkel. Első ilyen írása, A törvény felett kisregény, nagy siker – rövidesen azonban megszületik az első Max Brand regény is. A megszelídíthetetlen (The Untamed) előbb az egyik magazinban, sorozat formájában, majd a Putnam kiadónál jelenik meg 1919-ben – s telitalálatnak bizonyul. 

A Megszelídíthetetlen első kiadásának borítója, 1919
Faust jóval többet tud az irodalomról, mint a korabeli ponyvagyárosok, s jóval nagyobb a tehetsége is. Nem csak a meseszövésnek mestere, de az irodalmi eszközök használatának is, ügyesen alkalmazza a western kliséit, hívja elő a kollektív tudatalattiban rejtőző, minden amerikai számára ismerős vadnyugatot. Regényeiben akció akciót követ, de nem öncélúan: minden a sztori lényegét képező konfliktus körül forog. Mint a többi nagy elbeszélő, ő is ösztönösen érzi a történet arányait, fordulópontjait. A történet végkifejlete általában katartikus: nem a happy end a lényeg, hanem a konfliktus a Jó és az Igazság szellemében való lezárása. Jellemábrázolása kifinomult, alakjainak „lelke van”, hús-vér emberekként viselkednek. A történetek középpontjában – persze – a hős áll: a rettenthetetlen, nyíltszívű, becsületes és általában magányos lovas. Sok ilyen alakot hív majd életre a következő években – A megszelídíthetetlen főszereplője, Dan Barry csak első a sorban. De figyel a gonosztevők jellemének megrajzolására is. Már első vadnyugati történetének antihőse, a Fekete Jim is telitalálat: kemény és elvetemült, de odújában Shakespeare, Poe, Byron és Malory könyveit forgatja. Regénye nem realisták, de történeti hitelességre sem törekszik: mikor még pályája elején kiadója El Pasoba küldte, hogy sok regénye helyszínével személyesen is megismerkedhessen, a szállodai szobájába zárkózva inkább Szophoklészt olvasott. 

1922-ben a közben összevont Argosy és All-Story Weekly már büszkén adja hírül, hogy itt jelennek meg Max Brand új mesterművei
Elbeszéléseit sajátos hangulat hatja át. A költészettől indult, s a költő később sem veszett benne el: a poézis azonban sajátos megjelenési formát talált. És a siker nem marad el:  a „gizda ír az ő németes nevével”, ahogy nevezte magát 1920-ra elnyeri a Ponyva Királyának megtisztelő címét. A ponyva (pulp) Amerikában a népszerű, szórakoztató műfajt jelent, magyar szóhasználattal talán a kevésbé pejoratív lektűr felelne meg neki. Mint minden irodalmat, ezt is lehetett jobban és rosszabbul, színvonalasan vagy igen alacsony nívón művelni. Később persze majd ő is szembesül azzal a problémával, hogy a ponyva végső soron megrontja a tehetséget, s kezdetben még próbál ez ellen védekezni is. Napja egy részét mindig a „nemes” irodalom művelésének szenteli. Ki tudja, meddig, hisz 1921-ben egy hirtelen szívroham után tragikus ténnyel szembesül: szívbaja, amely már tizenéves korában kifejlődött, majd a négy évvel korábban elkapott influenza révén csak rosszabbodott, immár végzetes betegséggé vált: bármelyik nap bármelyik pillanatában végezhetett volna vele. Depressziós lesz, analitikushoz jár – közben azonban dolgozik, ontja az újabb és újabb regényeket. Szüksége van a munkára: a pénz ahogy jön, úgy megy, adósságai vannak. 

Az első magyar nyelven megjelent Max Brand-regények egyike, A párduckölyök. A Pesti Hírlap Könyvek karácsonyi számaként, 1928-ban került az olvasók kezébe
Aztán talpra áll, s régi vágyát követve 1926-ban családjával Olaszországba költözik. 1938-ig élnek ott; egy Firenze melletti villában alkot tovább, ahol tucatnyi szolga áll rendelkezésére.  Keményen iszik és keményen dolgozik: az első láthatóan nincs hatással a másodikra. Termékeny évek ezek. Nem csak a westernben „utazik” – sokféle zsánerrel megpróbálkozik. És mindben jó. A Nagy Válság idején már évi százezer dollárt keres – ám ezért évi kétmillió szót kell papírra vetnie. Nagy bánata, hogy költőként sosem lesz sikeres: 1922-ben megjelent első verseskötete észrevétlen maradt – csakúgy, mint a későbbiek. Regényei viszont az Egyesült Államokon kívül is igen népszerűek. Magyarországon a húszas évek végétől kezdetben a Légrády testvérek, majd később a Pesti Hírlap Könyvek sorozatában jelentek meg néha igényes kötésű, legtöbbször azonban puha fedelű, füzetes regényei. Volt olyan műve, amit Rejtő Jenő ültetett át magyarra. A korabeli magyar szerzők igyekeztek megtanulni, lemásolni stílusát: nem is sikertelenül. Rejtő Gibson Lavery álnéven írt könyvein is jól érezni a Max Brand-hatást – ez néha már a téma- és címválasztásnál is határozottan megmutatkozott. 

Az ifjú dr. Kildare filmplakátja. A magyar közönség Asszonyok a rendelőben cím alatt ismerhette meg


1937-ben alkotja meg dr. Kildare alakját – életre hívja az első igazán híres orvos-sorozatot. Sok vadnyugati regényének megfilmesítési jogát vették már meg addig is a hollywoodi stúdiók: A megszelídíthetetlenből már Tom Mix főszereplésével 1920-ban némafilm készült (a szerző csinos summát, 1500 dollárt kapott a jogokért), az első dr. Kildare történetre a Paramount vetett szemet. Az 1937-ben elkészült filmben az ifjú doktort még Joel McCrea alakította – a női főszereplő Barbara Stanwyck volt. 1938-ban azonban „belső” állásra hívják: kezdetben heti ezer, majd ezerötszáz dollárért dolgozik a Universalnál, az MGM-nél – a Warner már ennek az összegnek duplájával honorálja szolgálatait. Részben saját történeteiből ír forgatókönyveket, részben más forgatókönyvek „feljavításán” dolgozik. 1938-től a dr. Kildare filmeket már az MGM készíti: a nyolc mozi kisebb vagyont hoz a szerzőnek. A filmes sikerek csúcsára azonban mégis csak egy vadnyugati történettel jut el: a Destry újra lóra száll című regénye nyomán készült hasonló című, 1939-ben készült film (Magyarországon Asszonylázadás címen ismerjük) női főszereplője az amerikai sikerei csúcsán járó Marlene Dietrich és a filmes karrierje kezdetén járó James Stewart.

A simlis (Marlene) és a szende (Jimmy Stewart) az Asszonylázadásban
És közben egyre rosszabbul és rosszabbul érzi magát. Alkohol problémái súlyosbodnak, s ekkor már több, mint két évtizede él a bármely pillanatban bekövetkező halál árnyékában. Az Egyesült Államok a második világháborúba való belépése számára is esélyt kínál a taposómalomból való szabadulásra. A Harper’s magazin haditudósítójaként kerül át Európába, az olasz frontra. Végre olyan emberek veszik körül, akikről hőseit is mintázta. És akik mindannyian ismerik, szeretik írásait… Bátor és elszánt katonaként velük tart az ütközetekbe, személyes tapasztalatai teszik hitelessé a frontról küldött beszámolóit. 1944. május 12-én, egy sötét éjszakán a német állások ellen intézett roham során aztán halálos sebet kap – hősiessége előtt később maga az Egyesült Államok elnöke is tisztelettel adózik. 

Az első Silvertip képregényfüzet címlapja...
Gazdag hagyatékából még jó ideig jelennek meg új regények, s persze a régebbiek számolatlan újra kiadásai. Sok történetét filmesítik meg, munkáit (vagy inkább közismertté vált alakjait) a televíziózás is felfedezi. A hatvanas évek elején öt évadot megért televíziós sorozat is készül a dr. Kilder „franchise” alapján: a főszereplő az akkor még pályája kezdetén álló Richard Chamberlain. Néhány évvel később Destryből lesz televíziós szériahős. Történetei az ötvenes évek elejéig még egy nevét viselő magazinban is megjelennek, aztán a pulp-műfaj elhalásával eltűnnek az amerikai sajtótörténet rengetegében – a műfaj új hazájában, Németországban azonban a füzetes regény még jó két évtizedig piacképes marad.

 ... és egy jellemző oldala
1953-ban a Dell elkezdi a Silvertip-képregnyek közlését. Nem túlságosan nívós, amolyan „C” kategóriás történetek ezek. Fordulatokat, alakokat sokszor vesznek át a forgatókönyv-írók az eredeti elbeszélésekből, de a kalandok általában újak, a grafikai munka pedig enyhén szólva is csak közepes. A sorozat 1958-ban marad abba, s később nem nagyon akadt folytatás.

Zórád címlaprajza A fehér törzsfőnök első kiadásához
Max Brand hazai népszerűségét nagyrészt a harmincas évek füzetes kiadásai alapozták meg. Egyik (ha nem a legismertebb) jelképévé vált az „amerikai ponyvának”. Először az Egyesült Államokkal beállt hadiállapot, aztán a negyvenes évek végén a kultúrpolitika parancsolta őt le a magyar kiadói palettáról. Maga a western is fekete listára került: míg a háború előtt is népszerű James Fenimore Cooper, vagy az NDK-beli tudós ókor-történész Liselotte Welskopf-Henrich indiános történetei az ifjúsági irodalom megbecsült részévé váltak, mint ahogy idővel Karl May „megszelídített”, a „magyar ifjúság számára átdolgozott” regényei is, az „öncélú erőszakot hirdető” western „törvényen kívül” maradt. Sok történet már az ötvenes években megjelent diafilmen, néhány pedig képregény formájában is. A western sokáig ki volt tiltva a mozikból is. A helyzet hatvanas évek derekától változott meg, mikor az immár sajátos módon Csehszlovákia (Limonádé Joe) és egyre inkább az Olaszország felől érkező vadnyugati filmek, majd évtizedes késéssel néhány amerikai szuperprodukció (mint például az 1958-as Idegen a cowboyok között) eljuthattak a magyar filmszínházakba is. A Delfin sorozatban is megjelent néhány XIX. századi vadnyugati regény: Bret Harte (1836-1902) Aranyásók című elbeszélés gyűjteményéhez és Thomas Mayne Reid (1818-1883) A fehér törzsfőnökéhez Zórád készítette a címlapot és az illusztrációkat. A magyar könyvkiadásba Max Brand 1966-ban tért vissza, mikor – kinek másnak? – Kuczka Péter szerkesztésében Vadnyugat címmel az Európa Zsebkönyvek sorozatában négyszáz oldalas válogatás jelent meg az amerikai western legjavából. A kötet elkészítésében kiváló műfordítók működtek közre: a gyűjteménybe bekerült Max Brand-elbeszélést például Tandori Dezső magyarította.

„Élen a bandavezér, nyomában a többiek. Csuda szedett-vedett népség…” Zórád 1967-ben a Lobogóban pörgeti a hatlövetűt.

Cs. Horváth Tibor akkor már egy évtizede figyeli érzékenyen a kultúrpolitika szélirányának változásait. Nem öncélúan: új forrásokat, feldolgozható műveket keres a virágzó hazai képregény-kiadás számára. Ügyesen kerülgeti a tilalomfákat. Karl May Winnetouja ugyan regény formájában csak 1966-ban jelenhetett meg a felszabadulás után, ám 1957-ben e regényből készült Zórád rajzaival az első szóbuborékos magyar képregény, 1962-ben pedig a kéttekercses diafilm-változat is. Max Brand „feltámasztása” mindazonáltal bátor húzás, hisz őt a hivatalos kultúrpolitika az akkor még egyöntetűen elmarasztalt ponyvairodalommal azonosította. Cs. Horváth valahonnan előás egy történetet: A tűznyelőre kereszteli át. Eredeti forrását Kiss Ferinek sikerült azonosítania: A vörös sólyom  1929-ben jelent meg a Légrády testvérek Max Brand-sorozatában. A fordító itt sem akárki: a század egyik legeredetibb irodalmi nagyasszonya, az Operettszínház későbbi igazgatója, Gáspár Margit ültette át magyarra a történetet.

A Sarlós-féle 1981-es feldolgozás nyitóoldala
A Lobogóban amúgy erős, „kápitálista” hatás alatt álló év volt az 1967: Dashiell Hammett Leszámolása után a máshol már felemlegetett Angyal-feldolgozás következett, majd utána rögtön a vadnyugati történet. A lap egy Rejtő-közjáték közbeiktatásával eztán már biztonságosabb képregényes vizekre evezett, s inkább a politikailag nehezebben támadható történelmi témák feldolgozásainak adott helyet. A tűznyelő remekül megrajzolt, de elég kusza cselekményű történet. Nem mindig lehet tudni, ki a rossz és a jó, ki éppen mit és miért csinál, mindazonáltal látványos, részleteiben is kidolgozott, s néhány egészen jó párbeszéd is „szorult” bele. Másfél évtizeddel később Cs. Horváth újra elővette a régi forgatókönyvet, s ez úttal Sarlós Endrének adta át megrajzolásra. A felújítás a Fülesben jelent meg 1981 nyarán. Sarlós az ő sajátos felfogásában oldotta meg a feladatot: képkockái mozgalmasak, kompozíciói sokszor kavargók, a rajzok erősen kontrasztosak. A szöveg nem simul a képekhez, inkább rájuk telepszik. Vadnyugati figuráinak egy része azonban igazi telitalálat.

Miss Musztáng újra lóra kap… Persze előtte néhány pofonnak azért illik elcsattannia.
A következő Max Brand feldolgozásra megint csak közel másfél évtizedet kellett várni. Közben a magyar könyvkiadás gyökeres változásokon ment át... Már a nyolcvanas évek végén több kiadó próbálkozott a vadnyugati zsáner újbóli életre keltésével – ennek, mint arról más helyen már beszámoltam, a Népszava kiadónál töltött éveim alatt magam is részese lehettem valamelyest. Különböző kiadóknál sorra jelentek meg újra Max Brand könyvei is: a Rajta, Montana (1988), A párduckölyök (1989),  A bajkeverő kölyök (1989), az Át a Rio Grandén (1989), A fenegyerek (1990), a Ki lesz a hetedik? (1990), Az ember, a ló és a kutya (1990), a Hajtóvadászat (1991), s A makrancos kisasszony (1991). Ez utóbbiból készült 1995-ben a következő képregény, Kiss Feri adaptációja alapján. Első magyar kiadása 1929-ben jelent meg a Légrády tesvérek gondozásában. Amerikai eredetije (The Trap at Comanche Bend) 1927-ben még Faust egy másik írói álneve (David Manning) alatt, csinos, vászonkötéses kiadásban került az olvasókhoz. Magyarra a legendás író-műfordító, a későbbi nagy nevű történész-akadémikus professzor, Kosáry Domonkos édesanyja Kosáryné Réz Lola ültette át. Fazekas Attila készítette a rajzokat. Az amúgy is könnyed, szórakoztató történet feldolgozásánál Kiss Feri annak humoros jellegét erősítő feldolgozásra törekedett, amit Fazekas a látvány nyelvére karikaturisztikus eszközök használatával ültetett át. Az eredmény egy vidám, fordulatos, intrikákkal átszőtt és szerelmi szállal erősített „karton” lett – nem az egyetlen, de az egyik legjobb a szerzőpáros együttműködésének e korai szakaszából.

Egy jól sikerült címlaprajz az Át a Rio Grandén 1989-es kiadásához
A „nagy westernláz” azonban amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan alább is hagyott – maga a könyvkiadás is leszálló ágba került. Míg a nyolcvanas évek vége felé százezres példányban keltek el a bestsellerek (köztük a magyar sikerszerzők, Nemere István, Lőrincz László, Vavyan Fable munkái), egy évtizeddel később már a tízezres eladás is ritkaság számba ment. Ennek – a terjesztés ismert problémáin túl – számos oka lehetett. A korábban könyvet, képregényt szórakozásképpen olvasók, különösen a férfiak legnagyobb része a vizuális műfajok (tévé, videotékákon keresztül elérhető filmek) és a magazinok felé fordult. A hölgyek hűségesebbek maradtak a betűhöz – nem véletlen, hogy a legnagyobb példányszámban máig a női magazinok kelnek el, s a füzetes regények kiadásában is csak azok a műfajok maradtak fenn, melyek témájuknál fogva a női olvasókat célozták meg. Egyes szórakoztató irodalmi műfajok – krimi, tudományos fantasztikum – megmaradtak, de már nagyon másként szóltak az olvasóhoz, mint akár pár évvel az előtt, mások (cyber, fantasy, orvosregények) ekkoriban születtek meg, megint mások pedig már alig, vagy egyáltalán nem tudtak olvasókat vonzani. Ezek közé tartozott a „klasszikus” ifjúsági regény mellett a western is.

A Sivatagi bor nyitóoldala. A képregény-változat egyik érdekessége, hogy a szöveg gondozására Bayer Antal vállalkozott
1995 után már alig-alig jelentek meg vadnyugati történetek – 2012-ig Max Brandnak is csak két vagy három újabb kötete látott napvilágot. Képregény pedig mindössze egy készült: Sváb József a 66-os Vadnyugat-kötetben napvilágot látott Brand-elbeszélés nyomán írt és rajzolt története, a Sivatagi bor a Fekete-fehér Képregény Antológia 2006-ban megjelent 4. számában jelent meg. Képes elbeszélése ez egy komor végkifejletű történetnek,  a vadnyugat hőskorából. Az elkövetett bűn és az istenek akaratából elkerülhetetlen, a bűnhöz méltó büntetés áll a történet középpontjában. Durante, mint egykor III. Richárd maga dönt úgy, hogy gazember lesz. Tudja, hogy „valami nagyon szemét dolgot csinál”, hogy elárulja a barátságot, ami a szőlősgazdához köti, s ezt szándékosan, a következményeket vállalva teszi. A gazda bosszúja azonban utoléri: szembesülnie kell elkövetett hibájával. Ám ez számára nem az igazi vétek (az árulás) bűnként való elfogadását jelenti – tette valódi jelentőségét most sem ismeri fel. Bukása ezért elkerülhetetlen: a történet végén a sivatagi éjszakában megérkező eső számára már nem hoz megváltást. Ettől lesz a történet egy ógörög dráma beteljesedése az Apacs-sivatag poklának tűző napja alatt. Egy amerikai tragédia…

2013. augusztus 1., csütörtök

„Én csak azt mondom meg a rajzolónak, hogyan csinálja meg a történetet…”




A húsz éve elhunyt Cs. Horváth Tibor emlékezete

 
Volt valami jelképes abban, hogy tavaly nyáron, a Képregény Kedvelők Klubjának a Farkasréti temetőben tett látogatásán végül nem jutottunk el Cs. Horváth Tibor sírjához. Nem találtuk meg. Pedig ott alszik valahol, a magyar képregényért sokat tett más alkotókkal együtt, háborítatlanul. Húsz éve távozott el – önként vetett véget életének. Ebben is volt valami jelképes: a műfajnak, amit egykoron ő teremtett meg, nem volt többé szüksége rá – mint ahogy a rendszerváltás utáni sajtónak meg magára a műfajra, a magyar képregényre nem volt szüksége többé. Lenyűgöző és egyedi életművet hagyott maga után: több, mint kétezer képregény forgatókönyvét készítette el. Munkásságát manapság sok kritika éri, zömében igazságtalanul: bár csakugyan nem volt író (nem is tört ilyen babérokra), nagyszerű szerkesztő volt, jó szemű és biztos kezű dramaturg, képes volt összekötni a szöveget és a látványt, a maga módján még egyensúlyt is teremtve a kettő között.

Horváth Tibor első ismert képregény-forgatókönyve a Grant kapitány gyermekei orosz nyelvű változatához készült. Gugi Sándor rajzolta meg a Képes Nyelvmester elődje, a Po sztrane szovjetov 1955. évi számaiban jelent meg. A Pajtásban alkalmanként megjelenő képaláírásos rajzsorozatokhoz képest újdonságot jelentett, hogy a rövid felvezető rész kivételével a szöveg a képkockákban került elhelyezésre. Varga Emil barátom digitális gyűjteményéből.

Vizuálisan gondolkodott, látta maga előtt a cselekményt, jelentről jelenetre „vezette” a rajzoló képzeletét – de nem kötötte részletező képutasításokkal gúzsba. A forgatókönyvnek nála két, külön-külön lapokra gépelt „változata” volt: egy a cselekmény verbális storyboardja, technikai forgatókönyve, s maga a szövegkönyv, mely a narrációt és a dialógusokat tartalmazta. A grafikus mindkettőt kézhez kapta, s míg az elsőhöz való hűséghez nem mindig ragaszkodott, a szövegtől nem engedett eltérést. Mondják, nem tisztelte a rajzokat, de mások szövegeit se nagyon – a külföldi import történeteket irgalmatlanul átszabta, megkurtította, a magyar történetek újraközléseinél rajzokat takart ki, kompozíciókat robbantott szét. Ez igaz – a történetek azonban végül kerek egésszé álltak össze, a sztori lehetett bár „agyonírt”, de mindig kiegyensúlyozott volt, az olvasó pedig elégedett.

Küzdelem a levegőben, Szabadságharcos, 1955. A grafikus ezúttal is Gugi Sándor. A történet a hagyományos, képaláírásos formában készül. Önálló epizódként elmesélt, szovjet háborús történet (forrás: Szovjetszkij vojn) adaptációja. A képsorok közötti keskeny sávok eleve behatárolják az elhelyezhető szövegmennyiséget: egy-egy képhez tömör, a helyzetet bemutató narráció vagy – még idézőjelben – vagy valamely szereplő szavainak felidézése tartozhat csak. A korabeli viszonyok szerinti „politikailag korrekt” témaválasztás nagyban segített az új műfaj kultúrpolitikai elfogadtatásában. Varga Emil barátom digitális gyűjteményéből.

Kulturális menedzserként, üzletemberként egyedülálló helyet vívott ki magának. Azzal, hogy könyvüket képregényre adaptálta, mely sok százezer példányban jutott el az olvasókhoz, szerzőket tett közismertté. Nem lehetett megkerülni, de nem is volt érdemes: nagyon értette a szakmát, nagyon sokat lehetett tanulni tőle. A nyolcvanas évek elején Zóráddal ármányos tervet eszeltünk ki arra, hogyan indítjuk el képregényes pályámat a Fülesnél. No nem rajzolóként: munkáim színvonala akkor még távolról sem érte el azt a minimumot, hogy még a legsvungosabb protekció mellett a lapba bekerülhettek volna. Magánháború címmel írtam egy (szerintem) akciódús kisregényt, amit Zórádon keresztül eljuttattam neki. Hogy a Mester protekciója épp mit ért, ma sem egészen világos: akkoriban már többet voltak perben-haragban, mint kényszerű, a szerzőtársi viszonyból eredő barátságban, de végül elolvasta a történetet.

Egy „technikai” forgatókönyv egy lapja, 1989-ből. A Túsztörténet Végh Antal regénye nyomán készült film képregény-feldolgozása volt. Fazekas Attila gyűjtményéből

A mai Mammuttal szemben lakott, a Mártírok útjáról nyíló Jurányi utcában. Itt kerestem fel, hogy meghallgassam a véleményét a történetről. Először azt emelte ki, ami tetszett neki benne: a pergő cselekményt, a filmszerű meseszövést. Aztán jött a fekete leves. „A Maga szereplői alig beszélnek. Persze, leírja, hogy mi történik, de a képregényben ez nem így működik. Nem az a fontos, mit gondol a szereplő, vagy hogy miért csinálja, amit csinál, hanem hogy ezt miként hozzuk az olvasó tudomására. A legegyszerűbb, ha ezt megmondjuk neki. És nem én, amikor majd a szövegkönyvet írom. Én csak azt mondom meg a rajzolónak, hogyan csinálja meg a történetet. Hanem Maga. Most kicsit olyan a szövege, mint az egyszeri színdarab-író első jelenete a Kamara Varietében: „Latabár bejön és jókat mond.” Tessék nekem egy kicsit többet segíteni!” – és visszaadta a kéziratot. Megköszöntem, megsértődtem – pedig mennyire igaza volt!

Túl a csúcson. 1985, Püspökladány



Később, mikor már magam is írtam forgatókönyveket, sokszor eszembe jutott ez a beszélgetés. Szakmai kapcsolatba valahogy később sem kerültünk: a nyolcvanas évek derekára fellazult a korábbi szigorú sajtófegyelem, egyre több lap kezdett közölni képregényt, ahol kis szerencsével már akárki elhelyezhetett egy történetet. A „természetes monopóliumok” kora véget ért. Személyesen utoljára az 1985-ös püspökladányi képregény-konferencián találkoztunk. Ez azonban inkább Zórád és az „ősellenség” – Kuczka Péter – megdicsőülése volt: Cs. Horváth az előadásokat kicsit félre húzódva, óvatos távolságtartással követte: így sikerült lopva lefényképeznem őt. Azt biztosan érezte, hogy a világ megváltozott – a képregény fölötti kultúrpolitikai gyámkodás megszűnt, a könyv- és lapkiadás egyre inkább üzleti vállalkozás lett. Rövid ideig ennek az alkotók is csak a hasznait látták – aztán jött a rendszerváltás, s vele a magyar képregény lassú elhalásának kezdete. Cs. Horváth már az első garázsszinten kiszállt – pedig 94 után jöttek még ennél lényegesen nagyobb mélységek is.

Az utolsó általa írt történetek egyike: a Fazekas Attila rajzaival készült A királyné nyaklánca, Füles, 1992. Nincsenek hosszú, leíró szövegrészek, itt – csakúgy, mint az abban az évben a Vass Mihály zseniális rajzaival készült Minótaurusz pusztulásában már a kép az úr, a szöveg tényleg csak a cselekmény tág kereteit rögzíti. Elsősorban a szereplők és a képek beszélnek, a narráció finoman a háttérbe húzódik, épp csak a történet kereteit jelöli ki.

Halála jóformán észrevétlen maradt: egyedül Fazekas Attila vett tőle nyilvánosan is búcsút a Botond egyik első számában. Kiss Feri mesterének vallja, de életműve jelentőségét az is elismeri, aki szakmai szempontból inkább már kritikusan szemléli azt. Húsz éve halt meg Cs. Horváth Tibor. Bejött, jókat mondott, majd a saját szabályai szerint távozott. S a színpad az óta is üresen áll…


Ez úton szeretnék köszönetet mondani azoknak a barátaimnak, gyűjtőknek, rajongóknak, akik segítették e kis írás megszületését. Varga Emilnek, aki fáradhatatlanul kutatja fel és digitalizálja a korai magyar képregény ritkaságszámba menő kincseit, Rochi Ernőnek, aki  Gugi Sándor életművének gondozásában, emlékének elevenen tartásában tölt be kiemelten fontos szerepet, Szakács Györgynek, aki az országban egyedülálló digitális gyűjteménye révén lehetővé tette a kritikai képregény-történet, mint műfaj megszületését, Fazekas Attilának, aki privát archívumait nyitotta meg előttem, s persze Kiss Ferencnek, mindenért együtt, s egyenként mindenért, külön, külön…