Max Brand emlékezete könyvben,
filmen, képregényen
Harminc millió szót írt le
életében – viszonylag korai haláláig ötszáz könyvnyi terjedelemben jelentek meg
regényei és rövidebb elbeszélései. Hagyatékából még további huszonöt kötet
anyaga került ki. Írt bűnügyi történeteket, fantasyt, történelmi romantikus
regényeket, kémtörténeteket, tudományos fantasztikumot, kalandregényt,
szerelmes történeteket, állatmeséket. És persze költeményeket: életében négy
verseskötete jelent meg. Könyveiből hatvan film, három televíziós sorozat, igen
sok rádióműsor, sőt, egy musical is készült. Edgar Wallace és Isaac
Asimov mellett a huszadik századi irodalom legtermékenyebb szerzői között
tartják számon – hazai viszonylatban kizárólag Nemere István teljesítménye mérhető össze az övével. Polgári neve – Frederick Schiller Faust – nem ma nem sokat mond az
olvasónak. Nem mondott sokat sikerei csúcsán sem: szűk három évtizedre mért
írói pályája során több, mint húsz különböző írói álnév mögött rejtőzködött. Nevezték
ponyvagyárosnak, de a vadnyugati történetek Shakespeare-jének is, mert
legnagyobb sikereit ebben a műfajban érte el. Ahol a szerzőt legtöbbször Max
Brandnak hívták…
|
A kaliforniai San Joaquin Völgy még ma is
elsősorban mezőgazdaságáról híres. Az ifjú Faust sem cowboyként dolgozott a
farmokon, hanem legtöbbször szőlőmunkásként, gyümölcsszedőként vagy a
gyapotföldeken kisegítőként. |
A Washington állam béli Seattle
városában született 1892. május 29-én német és ír bevándorlók gyermekeként.
Apja vállalkozó kedvű, nem túl sikeres ügyvéd és ingatlan-spekuláns volt, aki
megpróbálkozott bank alapításával de fűrésztelep igazgatásával is. Frederick
fia harmadik házasságából született. A nagy szegénységben élő család néhány
évvel később kaliforniai San Joaquin Völgybe költözött. A zord valóság elől –
enniük sem mindig volt mit - olvasmányaiba menekült: különösen szerette a
középkori romantikus és a kalandos történeteket, s maga is szívesen kigondolt
ilyeneket. Anyját nyolc éves korában, apját öt évvel később vesztette el. Kora
ifjúságától kemény fizikai munkára kényszerült: 13 éves korától Közép-Kalifornia
ranchain és farmjain dolgozott, s közben tizenkilenc nyilvános iskola tanulója
volt. Az árva fiút tizenhat éves korában egy távoli rokon, a gimnázium-igazgató
Thomas Downey vette gondjaiba. Ő volt az, aki bevezette az
olvasni nagyon szerető ifjút a klasszikus irodalom világába. Faust mentora irányítása
mellett komoly irodalmi műveltségre tett szert, s életre szólóan elkötelezte
magát a görög és római mitológia világával.
|
A Kaliforniai Egyetem könyvtára a
századelőn |
Középiskolai tanulmányai
elvégezte után 1911-ben felvették a Kaliforniai Egyetemre: a
társadalomtudomány volt a főszakja. Jobban érdekelte viszont az újságírás és az
írás: előbb az egyetem humoros lapjába, a Pelicanba írt cikkeket, majd a
tekintélyes Occident irodalmi magazin munkatársa lett. Itt jelentek meg
első versei, egy szonett-ciklus. Bizonyosan nem volt tehetségtelen, mert
1914-ben Kleopátráról szóló, 2400 szavas epikus költeményével nemzeti
irodalmi díjat is nyert. Egyetemistának azonban csapnivaló volt: órákra nem
járt, a vizsgákon rosszul teljesített, a tanuláshoz túl lusta volt. Az
egyetemet végül nem is fejezte be: egy Honoluluban megjelenő lap munkatársaként
újságírónak állt. Nem csak az irodalomban hirdette a fennkölt értékeket, saját
életét is szerette volna ezekhez igazítani. A hőskultuszt, az
áldozatkészséget, az önfeláldozást tartotta elsődleges értékeknek – számára nem
létezett nagyszerűbb dolog, mint csatában esni el. Erre a nagy háború kitűnő
lehetőséget kínált: 1917-ben Kanadába ment, hogy a kanadai hadsereghez
csatlakozzon – egy súlyos influenzának hála azonban rövidesen kiszuperálják.
Majd az amerikai hadseregben próbálkozik: itt már meg sem felel az egészségügyi
alkalmassági vizsgálaton.
|
Az All-Story Weekly
1917. szeptemberi száma, benne a Max Brandként jegyzett első írások egyikével
(Sárkányfog). A szerző neve azonban még nem szerepel a címlapon… |
Más útja nem nagyon lévén, az
írásnak szenteli magát. Egy véletlennek köszönhetően – a The New York
Timesban közzé tett levele kapcsán Mark Twain nővére felfigyel a
sors igazságtalansága ellen lázadozó fiatalemberre, találkozik vele, s bemutatja
Robert Hobart Davis-nek a Munsey kiadó szerkesztőjének. Davisnak
tetszenek a fiatalember lendületesen megírt történetei: egy
elbeszélését közli az All-story Weekly, egy másikat az Argosy. A
harmadik már írói álnév alatt jelenik meg: most, hogy Amerika hadban áll
Németországgal, az ifjú szerző igencsak németes neve helyett egy angolosabb hangzásút keres. Több ötlete is van – végül a Max Brand mellett
kötelezi el magát. Ekkor már New Yorkban él: a magazinok révén szerény, de
rendszeres jövedelemre tesz szert, így végre gondolhat család alapítására is.
Visszatér Kaliforniába, s 1917. május 27-én feleségül veszi régi szerelmét, Dorothy
Schilinget, aki az évek során két kislánnyal és egy kisfiúval ajándékozza meg.
Első vadnyugati történetét 1918-ban írja meg. Nem egészen saját akaratából:
akkoriban már nagyon népszerűek Zane Grey regényei, Davis,
a szerkesztő ezek sikerén felbuzdulva javasolja, hogy próbálkozzon ő is
hasonló elbeszélésekkel. Első ilyen írása, A törvény felett kisregény,
nagy siker – rövidesen azonban megszületik az első Max Brand regény is. A
megszelídíthetetlen (The Untamed) előbb az egyik magazinban, sorozat
formájában, majd a Putnam kiadónál jelenik meg 1919-ben – s
telitalálatnak bizonyul.
|
A Megszelídíthetetlen
első kiadásának borítója, 1919 |
Faust jóval többet tud az
irodalomról, mint a korabeli ponyvagyárosok, s jóval nagyobb a tehetsége is.
Nem csak a meseszövésnek mestere, de az irodalmi eszközök használatának is,
ügyesen alkalmazza a western kliséit, hívja elő a kollektív tudatalattiban
rejtőző, minden amerikai számára ismerős vadnyugatot. Regényeiben akció akciót követ,
de nem öncélúan: minden a sztori lényegét képező konfliktus körül forog. Mint a
többi nagy elbeszélő, ő is ösztönösen érzi a történet arányait,
fordulópontjait. A történet végkifejlete általában katartikus: nem a happy end a
lényeg, hanem a konfliktus a Jó és az Igazság szellemében való lezárása. Jellemábrázolása
kifinomult, alakjainak „lelke van”, hús-vér emberekként viselkednek. A
történetek középpontjában – persze – a hős áll: a rettenthetetlen, nyíltszívű,
becsületes és általában magányos lovas. Sok ilyen alakot hív majd életre a
következő években – A megszelídíthetetlen főszereplője, Dan
Barry csak első a sorban. De figyel a gonosztevők jellemének megrajzolására
is. Már első vadnyugati történetének antihőse, a Fekete Jim is
telitalálat: kemény és elvetemült, de odújában Shakespeare, Poe, Byron és
Malory könyveit forgatja. Regénye nem realisták, de történeti hitelességre
sem törekszik: mikor még pályája elején kiadója El Pasoba küldte, hogy
sok regénye helyszínével személyesen is megismerkedhessen, a szállodai
szobájába zárkózva inkább Szophoklészt olvasott.
|
1922-ben a közben összevont Argosy
és All-Story Weekly már büszkén adja hírül, hogy itt jelennek
meg Max Brand új mesterművei |
Elbeszéléseit sajátos hangulat hatja át. A költészettől indult, s a költő később
sem veszett benne el: a poézis azonban sajátos megjelenési formát talált. És a
siker nem marad el: a „gizda ír az ő
németes nevével”, ahogy nevezte magát 1920-ra elnyeri a Ponyva Királyának megtisztelő
címét. A ponyva (pulp) Amerikában a népszerű, szórakoztató
műfajt jelent, magyar szóhasználattal talán a kevésbé pejoratív lektűr felelne meg neki. Mint minden irodalmat,
ezt is lehetett jobban és rosszabbul, színvonalasan vagy igen alacsony nívón
művelni. Később persze majd ő is szembesül azzal a problémával, hogy a ponyva
végső soron megrontja a tehetséget, s kezdetben még próbál ez ellen védekezni is.
Napja egy részét mindig a „nemes” irodalom művelésének szenteli. Ki tudja,
meddig, hisz 1921-ben egy hirtelen szívroham után tragikus ténnyel szembesül:
szívbaja, amely már tizenéves korában kifejlődött, majd a négy évvel korábban
elkapott influenza révén csak rosszabbodott, immár végzetes betegséggé vált:
bármelyik nap bármelyik pillanatában végezhetett volna vele. Depressziós lesz,
analitikushoz jár – közben azonban dolgozik, ontja az újabb és újabb
regényeket. Szüksége van a munkára: a pénz ahogy jön, úgy megy, adósságai
vannak.
|
Az első magyar nyelven megjelent
Max Brand-regények egyike, A párduckölyök. A Pesti Hírlap Könyvek karácsonyi
számaként, 1928-ban került az olvasók kezébe |
Aztán talpra áll, s régi vágyát
követve 1926-ban családjával Olaszországba költözik. 1938-ig élnek ott; egy Firenze
melletti villában alkot tovább, ahol tucatnyi szolga áll rendelkezésére. Keményen iszik és keményen dolgozik: az első
láthatóan nincs hatással a másodikra. Termékeny évek ezek. Nem csak a
westernben „utazik” – sokféle zsánerrel megpróbálkozik. És mindben jó. A Nagy
Válság idején már évi százezer dollárt keres – ám ezért évi kétmillió szót kell
papírra vetnie. Nagy bánata, hogy költőként sosem lesz sikeres: 1922-ben
megjelent első verseskötete észrevétlen maradt – csakúgy, mint a későbbiek. Regényei viszont
az Egyesült Államokon kívül is igen népszerűek. Magyarországon a húszas évek
végétől kezdetben a Légrády testvérek, majd később a Pesti Hírlap
Könyvek sorozatában jelentek meg néha igényes kötésű, legtöbbször azonban
puha fedelű, füzetes regényei. Volt olyan műve, amit Rejtő Jenő ültetett
át magyarra. A korabeli magyar szerzők igyekeztek megtanulni, lemásolni
stílusát: nem is sikertelenül. Rejtő Gibson Lavery álnéven írt könyvein
is jól érezni a Max Brand-hatást – ez néha már a téma- és címválasztásnál is
határozottan megmutatkozott.
|
Az ifjú dr. Kildare filmplakátja.
A magyar közönség Asszonyok a rendelőben cím alatt ismerhette meg |
1937-ben alkotja meg dr. Kildare
alakját – életre hívja az első igazán híres orvos-sorozatot. Sok vadnyugati
regényének megfilmesítési jogát vették már meg addig is a hollywoodi stúdiók: A
megszelídíthetetlenből már Tom Mix főszereplésével 1920-ban
némafilm készült (a szerző csinos summát, 1500 dollárt kapott a jogokért), az
első dr. Kildare történetre a Paramount vetett szemet. Az 1937-ben
elkészült filmben az ifjú doktort még Joel McCrea alakította – a női főszereplő
Barbara Stanwyck volt. 1938-ban azonban „belső” állásra hívják:
kezdetben heti ezer, majd ezerötszáz dollárért dolgozik a Universalnál,
az MGM-nél – a Warner már ennek az összegnek duplájával honorálja
szolgálatait. Részben saját történeteiből ír forgatókönyveket, részben más
forgatókönyvek „feljavításán” dolgozik. 1938-től a dr. Kildare filmeket már az
MGM készíti: a nyolc mozi kisebb vagyont hoz a szerzőnek. A filmes sikerek
csúcsára azonban mégis csak egy vadnyugati történettel jut el: a Destry újra
lóra száll című regénye nyomán készült hasonló című, 1939-ben készült film
(Magyarországon Asszonylázadás címen ismerjük) női főszereplője az amerikai
sikerei csúcsán járó Marlene Dietrich és a filmes karrierje kezdetén
járó James Stewart.
|
A simlis (Marlene) és a
szende (Jimmy Stewart) az Asszonylázadásban |
És közben egyre rosszabbul és
rosszabbul érzi magát. Alkohol problémái súlyosbodnak, s ekkor már több, mint
két évtizede él a bármely pillanatban bekövetkező halál árnyékában. Az Egyesült
Államok a második világháborúba való belépése számára is esélyt kínál a taposómalomból való szabadulásra. A
Harper’s magazin haditudósítójaként kerül át Európába, az olasz frontra. Végre
olyan emberek veszik körül, akikről hőseit is mintázta. És akik mindannyian
ismerik, szeretik írásait… Bátor és elszánt katonaként velük tart az
ütközetekbe, személyes tapasztalatai teszik hitelessé a frontról küldött
beszámolóit. 1944. május 12-én, egy sötét éjszakán a német állások ellen
intézett roham során aztán halálos sebet kap – hősiessége előtt később maga az
Egyesült Államok elnöke is tisztelettel adózik.
|
Az első Silvertip képregényfüzet
címlapja... |
Gazdag hagyatékából még jó ideig
jelennek meg új regények, s persze a régebbiek számolatlan újra kiadásai. Sok
történetét filmesítik meg, munkáit (vagy inkább közismertté vált alakjait) a
televíziózás is felfedezi. A hatvanas évek elején öt évadot megért televíziós
sorozat is készül a dr. Kilder „franchise” alapján: a főszereplő az akkor még
pályája kezdetén álló Richard Chamberlain. Néhány évvel később Destryből
lesz televíziós szériahős. Történetei az ötvenes évek elejéig még egy nevét
viselő magazinban is megjelennek, aztán a pulp-műfaj elhalásával eltűnnek az
amerikai sajtótörténet rengetegében – a műfaj új hazájában, Németországban
azonban a füzetes regény még jó két évtizedig piacképes marad.
|
... és egy jellemző oldala |
1953-ban a Dell
elkezdi a Silvertip-képregnyek közlését. Nem túlságosan nívós, amolyan „C”
kategóriás történetek ezek. Fordulatokat, alakokat sokszor vesznek át a
forgatókönyv-írók az eredeti elbeszélésekből, de a kalandok általában újak, a
grafikai munka pedig enyhén szólva is csak közepes. A sorozat 1958-ban marad
abba, s később nem nagyon akadt folytatás.
|
Zórád címlaprajza A fehér
törzsfőnök első kiadásához |
Max Brand hazai népszerűségét
nagyrészt a harmincas évek füzetes kiadásai alapozták meg. Egyik (ha nem a
legismertebb) jelképévé vált az „amerikai ponyvának”. Először az Egyesült
Államokkal beállt hadiállapot, aztán a negyvenes évek végén a kultúrpolitika
parancsolta őt le a magyar kiadói palettáról. Maga a western is fekete listára
került: míg a háború előtt is népszerű James Fenimore Cooper, vagy az
NDK-beli tudós ókor-történész Liselotte Welskopf-Henrich indiános
történetei az ifjúsági irodalom megbecsült részévé váltak, mint ahogy idővel
Karl May „megszelídített”, a „magyar ifjúság számára átdolgozott” regényei is,
az „öncélú erőszakot hirdető” western „törvényen kívül” maradt. Sok történet
már az ötvenes években megjelent diafilmen, néhány pedig képregény formájában
is. A western sokáig ki volt tiltva a mozikból is. A helyzet hatvanas évek
derekától változott meg, mikor az immár sajátos módon Csehszlovákia (Limonádé
Joe) és egyre inkább az Olaszország felől érkező vadnyugati filmek, majd
évtizedes késéssel néhány amerikai szuperprodukció (mint például az 1958-as
Idegen a cowboyok között) eljuthattak a magyar filmszínházakba is. A Delfin
sorozatban is megjelent néhány XIX. századi vadnyugati regény: Bret Harte (1836-1902)
Aranyásók című elbeszélés gyűjteményéhez és Thomas Mayne Reid
(1818-1883) A fehér törzsfőnökéhez Zórád készítette a címlapot és az
illusztrációkat. A magyar könyvkiadásba Max Brand 1966-ban tért vissza, mikor –
kinek másnak? – Kuczka Péter szerkesztésében Vadnyugat címmel az Európa
Zsebkönyvek sorozatában négyszáz oldalas válogatás jelent meg az amerikai
western legjavából. A kötet elkészítésében kiváló műfordítók működtek közre: a
gyűjteménybe bekerült Max Brand-elbeszélést például Tandori Dezső magyarította.
|
„Élen a bandavezér, nyomában a
többiek. Csuda szedett-vedett népség…” Zórád 1967-ben a Lobogóban
pörgeti a hatlövetűt. |
Cs. Horváth Tibor akkor
már egy évtizede figyeli érzékenyen a kultúrpolitika szélirányának változásait.
Nem öncélúan: új forrásokat, feldolgozható műveket keres a virágzó hazai
képregény-kiadás számára. Ügyesen kerülgeti a tilalomfákat. Karl May Winnetouja
ugyan regény formájában csak 1966-ban jelenhetett meg a felszabadulás után, ám
1957-ben e regényből készült Zórád rajzaival az első szóbuborékos magyar
képregény, 1962-ben pedig a kéttekercses diafilm-változat is. Max Brand
„feltámasztása” mindazonáltal bátor húzás, hisz őt a hivatalos kultúrpolitika
az akkor még egyöntetűen elmarasztalt ponyvairodalommal azonosította. Cs.
Horváth valahonnan előás egy történetet: A tűznyelőre kereszteli át. Eredeti
forrását Kiss Ferinek sikerült azonosítania: A vörös sólyom 1929-ben jelent meg a Légrády testvérek Max Brand-sorozatában. A fordító itt
sem akárki: a század egyik legeredetibb irodalmi nagyasszonya, az Operettszínház
későbbi igazgatója, Gáspár Margit ültette át magyarra a történetet.
|
A Sarlós-féle 1981-es
feldolgozás nyitóoldala |
A Lobogóban amúgy erős,
„kápitálista” hatás alatt álló év volt az 1967: Dashiell Hammett
Leszámolása után a máshol már felemlegetett Angyal-feldolgozás következett,
majd utána rögtön a vadnyugati történet. A lap egy Rejtő-közjáték
közbeiktatásával eztán már biztonságosabb képregényes vizekre evezett, s inkább
a politikailag nehezebben támadható történelmi témák feldolgozásainak adott
helyet. A tűznyelő remekül megrajzolt, de elég kusza cselekményű
történet. Nem mindig lehet tudni, ki a rossz és a jó, ki éppen mit és miért
csinál, mindazonáltal látványos, részleteiben is kidolgozott, s néhány egészen
jó párbeszéd is „szorult” bele. Másfél évtizeddel később Cs. Horváth újra
elővette a régi forgatókönyvet, s ez úttal Sarlós Endrének adta át
megrajzolásra. A felújítás a Fülesben jelent meg 1981 nyarán. Sarlós az ő
sajátos felfogásában oldotta meg a feladatot: képkockái mozgalmasak,
kompozíciói sokszor kavargók, a rajzok erősen kontrasztosak. A szöveg nem simul
a képekhez, inkább rájuk telepszik. Vadnyugati figuráinak egy része azonban
igazi telitalálat.
|
Miss Musztáng újra lóra kap…
Persze előtte néhány pofonnak azért illik elcsattannia. |
A következő Max Brand
feldolgozásra megint csak közel másfél évtizedet kellett várni. Közben a magyar
könyvkiadás gyökeres változásokon ment át... Már a nyolcvanas évek végén
több kiadó próbálkozott a vadnyugati zsáner újbóli életre keltésével – ennek,
mint arról más helyen már beszámoltam, a Népszava kiadónál töltött éveim
alatt magam is részese lehettem valamelyest. Különböző kiadóknál sorra jelentek
meg újra Max Brand könyvei is: a Rajta, Montana (1988), A
párduckölyök (1989), A bajkeverő
kölyök (1989), az Át a Rio Grandén (1989), A fenegyerek
(1990), a Ki lesz a hetedik? (1990), Az ember, a ló és a kutya (1990),
a Hajtóvadászat (1991), s A makrancos kisasszony (1991). Ez
utóbbiból készült 1995-ben a következő képregény, Kiss Feri adaptációja
alapján. Első magyar kiadása 1929-ben jelent meg a Légrády tesvérek
gondozásában. Amerikai eredetije (The Trap at Comanche Bend) 1927-ben
még Faust egy másik írói álneve (David Manning) alatt, csinos, vászonkötéses kiadásban került az olvasókhoz. Magyarra a legendás író-műfordító, a későbbi nagy nevű
történész-akadémikus professzor, Kosáry Domonkos édesanyja Kosáryné
Réz Lola ültette át. Fazekas Attila készítette a rajzokat. Az amúgy is
könnyed, szórakoztató történet feldolgozásánál Kiss Feri annak humoros jellegét
erősítő feldolgozásra törekedett, amit Fazekas a látvány nyelvére karikaturisztikus
eszközök használatával ültetett át. Az eredmény egy vidám, fordulatos,
intrikákkal átszőtt és szerelmi szállal erősített „karton” lett – nem az
egyetlen, de az egyik legjobb a szerzőpáros együttműködésének e korai
szakaszából.
|
Egy jól sikerült címlaprajz az
Át a Rio Grandén 1989-es kiadásához |
A „nagy westernláz” azonban
amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan alább is hagyott – maga a könyvkiadás is
leszálló ágba került. Míg a nyolcvanas évek vége felé százezres példányban
keltek el a bestsellerek (köztük a magyar sikerszerzők, Nemere István, Lőrincz
László, Vavyan Fable munkái), egy évtizeddel később már a tízezres eladás
is ritkaság számba ment. Ennek – a terjesztés ismert problémáin túl – számos
oka lehetett. A korábban könyvet, képregényt szórakozásképpen olvasók,
különösen a férfiak legnagyobb része a vizuális műfajok (tévé, videotékákon
keresztül elérhető filmek) és a magazinok felé fordult. A hölgyek hűségesebbek
maradtak a betűhöz – nem véletlen, hogy a legnagyobb példányszámban máig a női
magazinok kelnek el, s a füzetes regények kiadásában is csak azok a műfajok
maradtak fenn, melyek témájuknál fogva a női olvasókat célozták meg. Egyes
szórakoztató irodalmi műfajok – krimi, tudományos fantasztikum – megmaradtak,
de már nagyon másként szóltak az olvasóhoz, mint akár pár évvel az előtt, mások
(cyber, fantasy, orvosregények) ekkoriban születtek meg, megint mások pedig már
alig, vagy egyáltalán nem tudtak olvasókat vonzani. Ezek közé tartozott a
„klasszikus” ifjúsági regény mellett a western is.
|
A Sivatagi bor nyitóoldala.
A képregény-változat egyik érdekessége, hogy a szöveg gondozására Bayer Antal
vállalkozott |
1995 után már alig-alig jelentek
meg vadnyugati történetek – 2012-ig Max Brandnak is csak két vagy három újabb kötete
látott napvilágot. Képregény pedig mindössze egy készült:
Sváb József a 66-os
Vadnyugat-kötetben napvilágot látott Brand-elbeszélés nyomán írt és rajzolt története, a
Sivatagi bor a
Fekete-fehér
Képregény Antológia 2006-ban megjelent 4. számában jelent meg. Képes elbeszélése ez egy komor végkifejletű történetnek,
a vadnyugat hőskorából. Az elkövetett bűn és
az istenek akaratából elkerülhetetlen, a bűnhöz méltó büntetés áll a történet
középpontjában.
Durante, mint egykor
III. Richárd maga dönt úgy,
hogy gazember lesz. Tudja, hogy „valami nagyon szemét dolgot csinál”, hogy
elárulja a barátságot, ami a szőlősgazdához köti, s ezt szándékosan, a
következményeket vállalva teszi. A gazda bosszúja azonban utoléri: szembesülnie
kell elkövetett hibájával. Ám ez számára nem az igazi vétek (az árulás) bűnként
való elfogadását jelenti – tette valódi jelentőségét most sem ismeri fel.
Bukása ezért elkerülhetetlen: a történet végén a sivatagi éjszakában megérkező
eső számára már nem hoz megváltást. Ettől lesz a történet egy ógörög dráma
beteljesedése az
Apacs-sivatag poklának tűző napja alatt. Egy amerikai
tragédia…