2013. augusztus 1., csütörtök

„Én csak azt mondom meg a rajzolónak, hogyan csinálja meg a történetet…”




A húsz éve elhunyt Cs. Horváth Tibor emlékezete

 
Volt valami jelképes abban, hogy tavaly nyáron, a Képregény Kedvelők Klubjának a Farkasréti temetőben tett látogatásán végül nem jutottunk el Cs. Horváth Tibor sírjához. Nem találtuk meg. Pedig ott alszik valahol, a magyar képregényért sokat tett más alkotókkal együtt, háborítatlanul. Húsz éve távozott el – önként vetett véget életének. Ebben is volt valami jelképes: a műfajnak, amit egykoron ő teremtett meg, nem volt többé szüksége rá – mint ahogy a rendszerváltás utáni sajtónak meg magára a műfajra, a magyar képregényre nem volt szüksége többé. Lenyűgöző és egyedi életművet hagyott maga után: több, mint kétezer képregény forgatókönyvét készítette el. Munkásságát manapság sok kritika éri, zömében igazságtalanul: bár csakugyan nem volt író (nem is tört ilyen babérokra), nagyszerű szerkesztő volt, jó szemű és biztos kezű dramaturg, képes volt összekötni a szöveget és a látványt, a maga módján még egyensúlyt is teremtve a kettő között.

Horváth Tibor első ismert képregény-forgatókönyve a Grant kapitány gyermekei orosz nyelvű változatához készült. Gugi Sándor rajzolta meg a Képes Nyelvmester elődje, a Po sztrane szovjetov 1955. évi számaiban jelent meg. A Pajtásban alkalmanként megjelenő képaláírásos rajzsorozatokhoz képest újdonságot jelentett, hogy a rövid felvezető rész kivételével a szöveg a képkockákban került elhelyezésre. Varga Emil barátom digitális gyűjteményéből.

Vizuálisan gondolkodott, látta maga előtt a cselekményt, jelentről jelenetre „vezette” a rajzoló képzeletét – de nem kötötte részletező képutasításokkal gúzsba. A forgatókönyvnek nála két, külön-külön lapokra gépelt „változata” volt: egy a cselekmény verbális storyboardja, technikai forgatókönyve, s maga a szövegkönyv, mely a narrációt és a dialógusokat tartalmazta. A grafikus mindkettőt kézhez kapta, s míg az elsőhöz való hűséghez nem mindig ragaszkodott, a szövegtől nem engedett eltérést. Mondják, nem tisztelte a rajzokat, de mások szövegeit se nagyon – a külföldi import történeteket irgalmatlanul átszabta, megkurtította, a magyar történetek újraközléseinél rajzokat takart ki, kompozíciókat robbantott szét. Ez igaz – a történetek azonban végül kerek egésszé álltak össze, a sztori lehetett bár „agyonírt”, de mindig kiegyensúlyozott volt, az olvasó pedig elégedett.

Küzdelem a levegőben, Szabadságharcos, 1955. A grafikus ezúttal is Gugi Sándor. A történet a hagyományos, képaláírásos formában készül. Önálló epizódként elmesélt, szovjet háborús történet (forrás: Szovjetszkij vojn) adaptációja. A képsorok közötti keskeny sávok eleve behatárolják az elhelyezhető szövegmennyiséget: egy-egy képhez tömör, a helyzetet bemutató narráció vagy – még idézőjelben – vagy valamely szereplő szavainak felidézése tartozhat csak. A korabeli viszonyok szerinti „politikailag korrekt” témaválasztás nagyban segített az új műfaj kultúrpolitikai elfogadtatásában. Varga Emil barátom digitális gyűjteményéből.

Kulturális menedzserként, üzletemberként egyedülálló helyet vívott ki magának. Azzal, hogy könyvüket képregényre adaptálta, mely sok százezer példányban jutott el az olvasókhoz, szerzőket tett közismertté. Nem lehetett megkerülni, de nem is volt érdemes: nagyon értette a szakmát, nagyon sokat lehetett tanulni tőle. A nyolcvanas évek elején Zóráddal ármányos tervet eszeltünk ki arra, hogyan indítjuk el képregényes pályámat a Fülesnél. No nem rajzolóként: munkáim színvonala akkor még távolról sem érte el azt a minimumot, hogy még a legsvungosabb protekció mellett a lapba bekerülhettek volna. Magánháború címmel írtam egy (szerintem) akciódús kisregényt, amit Zórádon keresztül eljuttattam neki. Hogy a Mester protekciója épp mit ért, ma sem egészen világos: akkoriban már többet voltak perben-haragban, mint kényszerű, a szerzőtársi viszonyból eredő barátságban, de végül elolvasta a történetet.

Egy „technikai” forgatókönyv egy lapja, 1989-ből. A Túsztörténet Végh Antal regénye nyomán készült film képregény-feldolgozása volt. Fazekas Attila gyűjtményéből

A mai Mammuttal szemben lakott, a Mártírok útjáról nyíló Jurányi utcában. Itt kerestem fel, hogy meghallgassam a véleményét a történetről. Először azt emelte ki, ami tetszett neki benne: a pergő cselekményt, a filmszerű meseszövést. Aztán jött a fekete leves. „A Maga szereplői alig beszélnek. Persze, leírja, hogy mi történik, de a képregényben ez nem így működik. Nem az a fontos, mit gondol a szereplő, vagy hogy miért csinálja, amit csinál, hanem hogy ezt miként hozzuk az olvasó tudomására. A legegyszerűbb, ha ezt megmondjuk neki. És nem én, amikor majd a szövegkönyvet írom. Én csak azt mondom meg a rajzolónak, hogyan csinálja meg a történetet. Hanem Maga. Most kicsit olyan a szövege, mint az egyszeri színdarab-író első jelenete a Kamara Varietében: „Latabár bejön és jókat mond.” Tessék nekem egy kicsit többet segíteni!” – és visszaadta a kéziratot. Megköszöntem, megsértődtem – pedig mennyire igaza volt!

Túl a csúcson. 1985, Püspökladány



Később, mikor már magam is írtam forgatókönyveket, sokszor eszembe jutott ez a beszélgetés. Szakmai kapcsolatba valahogy később sem kerültünk: a nyolcvanas évek derekára fellazult a korábbi szigorú sajtófegyelem, egyre több lap kezdett közölni képregényt, ahol kis szerencsével már akárki elhelyezhetett egy történetet. A „természetes monopóliumok” kora véget ért. Személyesen utoljára az 1985-ös püspökladányi képregény-konferencián találkoztunk. Ez azonban inkább Zórád és az „ősellenség” – Kuczka Péter – megdicsőülése volt: Cs. Horváth az előadásokat kicsit félre húzódva, óvatos távolságtartással követte: így sikerült lopva lefényképeznem őt. Azt biztosan érezte, hogy a világ megváltozott – a képregény fölötti kultúrpolitikai gyámkodás megszűnt, a könyv- és lapkiadás egyre inkább üzleti vállalkozás lett. Rövid ideig ennek az alkotók is csak a hasznait látták – aztán jött a rendszerváltás, s vele a magyar képregény lassú elhalásának kezdete. Cs. Horváth már az első garázsszinten kiszállt – pedig 94 után jöttek még ennél lényegesen nagyobb mélységek is.

Az utolsó általa írt történetek egyike: a Fazekas Attila rajzaival készült A királyné nyaklánca, Füles, 1992. Nincsenek hosszú, leíró szövegrészek, itt – csakúgy, mint az abban az évben a Vass Mihály zseniális rajzaival készült Minótaurusz pusztulásában már a kép az úr, a szöveg tényleg csak a cselekmény tág kereteit rögzíti. Elsősorban a szereplők és a képek beszélnek, a narráció finoman a háttérbe húzódik, épp csak a történet kereteit jelöli ki.

Halála jóformán észrevétlen maradt: egyedül Fazekas Attila vett tőle nyilvánosan is búcsút a Botond egyik első számában. Kiss Feri mesterének vallja, de életműve jelentőségét az is elismeri, aki szakmai szempontból inkább már kritikusan szemléli azt. Húsz éve halt meg Cs. Horváth Tibor. Bejött, jókat mondott, majd a saját szabályai szerint távozott. S a színpad az óta is üresen áll…


Ez úton szeretnék köszönetet mondani azoknak a barátaimnak, gyűjtőknek, rajongóknak, akik segítették e kis írás megszületését. Varga Emilnek, aki fáradhatatlanul kutatja fel és digitalizálja a korai magyar képregény ritkaságszámba menő kincseit, Rochi Ernőnek, aki  Gugi Sándor életművének gondozásában, emlékének elevenen tartásában tölt be kiemelten fontos szerepet, Szakács Györgynek, aki az országban egyedülálló digitális gyűjteménye révén lehetővé tette a kritikai képregény-történet, mint műfaj megszületését, Fazekas Attilának, aki privát archívumait nyitotta meg előttem, s persze Kiss Ferencnek, mindenért együtt, s egyenként mindenért, külön, külön…