2015. január 25., vasárnap

Bucó, Szetti, Tacsi - és egy régi kiadó emlékezete (V 2.0)




A Táltos, Magyarország első, a nyolcvanas évek derekán színre lépett „magánkiadója” a Rákóczi úton, egy nagy és elegánsan berendezett polgári lakásban székelt. Marosi László volt a kétszemélyes családi vállalkozás csapatában a könnyen fellelkesedő, a kiadói szakmát ismerő és őszintén szerető „kreatív”, a kifinomultan udvarias menedzser, mindig elegáns, halk szavú, de páratlanul biztos ízlésű felesége pedig a papírmunka, a pénzügyek felügyelője. Az üzleti alapokon működő magyar könyv- és képregény-kiadás megindulása sokat köszönhet nekik. Én pedig személy szerint rengeteget.

A Bucó-figurákat begyakoroló vázlataim sajnos nem maradtak fenn - ezeket a ceruzarjazokat 1986 nyarán egy könyvjelző-tervhez készítettem
Marosi - ügyesen manőverezve az egyéni- és csoportérdekek, a politika és magánszféra között - mindig a közönség ízlésének, érdeklődésének színvonalas kiszolgálására törekedett. Behozta a szépen illusztrált Disney-meséskönyveket és kiadta Zórád történelmi képregényeit. Megjelentette Komor Vilmos, a híres karnagy lányának emlékiratait és – felesége neve alatt – 101 híres magyar recept gyűjteményét, kiadta Krúdy emlékeinek szakácskönyvét és a Képes Bibliát. A hangsúly azonban színvonalon volt, mert giccset sosem adott ki: valahol a határon mindig sikerült megállnia. 

Akkori bemutatkozó portfólióm dísze-virága, a 85-ben készült Star Wars-illusztráció
Folyamatosan keresett új, eladható szerzőket, történeteket és rajzolókat. Zórád felhívta Marosi figyelmét a munkásságomra, s némi szervezkedés után 1985 végén sor került az első személyes találkozásunkra. Vittem egy mappányi mintarajzot, olyan történetekről, amit szívesen elkészítettem volna. Zórád tanácsát követve inkább ceruza-rajzokat. 

Jókai redivivus (fénymásolat allapján)
Ami akkoriban a képregényben nagyon „ment”, a sci-fi volt – ezt próbáltam a Táltos fő profiljával, a gyermekkönyv-kiadással összeházasítani. Amerikai mintára két-három kiadványtervet készítettem, az Erno című, tizenéveseknek szóló ifjúsági történethez, egy „klasszikus”, dögös macás űr sci-fihez (Időkút) egy Jókai-adaptációt (Astarte rózsája), melyet én – a kiváló író más műveivel együtt – hajlamos voltam a fantasy egyik előfutárának tekinteni. 


"Ez a nő kell nekem!"  - aztán mégis másként alakult... (fénymásolat alapján)

Star Wars rajzomat látva Marosi elégedetten dünnyögte: „Hiszen maga tud rajzolni!” Nem meglepő módon legjobban a sci-fi képregény (amibe a Fazekastól ellesett trükkel megpróbáltam ifjú önmagam is belerajzolni) ötletén lelkesedett fel: „Ez a nő kell nekem” – mutatott rá a mintaoldal lencsi szemű szőkéjére. Aztán úgy alakult, hogy az Időkútból, de a gyermekeknek szóló sci-fiből – bár készült hozzá néhány kifestett rajz – sem lett történet. 86 elején viszont Marosi egy másik ajánlattal keresett meg. A már futó Bucó-sorozathoz keresett Békési Sándort váltó rajzolót. 

Bucó Táltos-képregényt olvas...
Ilyen jellegű munkát korábban sosem csináltam, tehát mindenképp nagy bátorság volt részemről belevágni. Nagy könnyebbséget jelentett, hogy Marosi a színezést „profi” rajzfilmes kifestőre bízta, azaz nekem csak a vonalas rajzokat kellett elkészítenem. Ehhez viszont először meg kellett tanulni a Békési megalkotta figurákat. Jó pár hét elment a gyakorlással, számtalan ceruzarajz készült. Az eredménnyel Marosi elégedett volt – én nem annyira, hisz én aztán láttam a különbséget.

Első Bucó-füzetem. Még a borító sikerült a legjobban...
Megkaptam az első forgatókönyvet – ez volt a Bucó, Szetti, Tacsi újabb kalandjai a repülőversenyen. Marosi a rajzolásba sosem szólt bele, bár ha valami nagyon nem tetszett neki, újra kellett csinálni. Szabad kezet adott a szöveg kisebb-nagyobb átírásai, a történet kiegészítései vonatkozásában is. Éltem bőven ezzel a lehetőséggel. Az első füzet borítója nem volt jó, de lényegesen jobban sikerült, mint a legtöbb belső oldal... Mindent összevetve kevesebb kelt el belőle, mint az utolsó Békési-füzetből.   

A Forma-1-es füzet eredeti borítórajza

A folytatás szerencsésebben alakult. Marosi több kiadvánnyal is „rákészült” a 86-os első budapesti Forma-1 versenyre: a három nyelven kiadott, sok-sok színes fotóval illusztrált kézikönyv mellett egy Bucó-füzettel is. 

Azt hiszem, itt sikerült "elkapnom" a képregény-készítés mesterségét...
Ezt a történetet már jobban szerettem, sikerült jobban „ráérezni” a figurákra. Egy kézikönyvből „kitanultam” az autóversenyzést (korábban és ezt követően sohasem érdekelt). Dániel, az eb instrukcióit („kanyarnál lassan be, gyorsan ki”) e tudás birtokában írtam hozzá az eredeti szöveghez. A kifestés is sikerült, bár a színezőnek én közvetlenül nem tudtam utasításokat adni, így aztán néha nem pontosan úgy alakult, ahogy elképzeltem. 

Képutasítások hiányában lényegében szabad kezem volt a rajzolásban - ki is használtam rendesen. Autók, autók, autók mindenütt...
Még két füzetet készítettem – a budavári kalandot és az akadályversenyt, bár kicsit bonyolította a dolgokat, hogy 86 őszétől megkezdtem még hátra lévő katonai szolgálatom letöltését. Panaszra persze itt sem lehetett okom: mint az Igaz Szó külsőse, a Zrínyi kiadó állományába kerültem, s két hét emlékezetes kalocsai tiszti kiképzés után egyenruhát aztán hónapokig nem láttam. Még azt is sikerült elfelejteni, a Kerepesi úti szerkesztőségi épület több száz faliszekrényéből melyikbe sikerült elzárni - utolsó napomon hat órámba került megtalálni elveszett dolgaimat.

Persze azért volt egy határ. A Forma-1 eredeti rajzaiba becsempésztem Ecclestone mellett a kor pilóta-sztárjait, Keke Rosberget és Alain Prost-ot is. Marosi nem díjazta: hamarjást ki kellett egy ártatlanabb jelentre cserélni
A budavári kalandot nagyon élveztem: az Igaz Szó szerkesztőségében az egyik feladatom a Budavár visszavételének 300 évfordulóját köszöntő kultúr- és hadtörténeti sorozat gondozása volt, ehhez illeszkedett a gyerekeknek szóló, kalandos történet is. A sztori ugyan kicsit bugyuta volt, az előző folytatásban még magabiztos gengszterként viselkedő banda-tagokat Marosi most éppen gügyögős kisovisra vette, viszont a történet nem nélkülözte a nevelő szándékot.

A Budavári kaland címlaprajza, még ceruzában (fénymásolat alapján)
Hőseink visszaültek az iskolapadba, ám kalandvágyuk nem hagyott alább: mikor a Hírharangban a kiskutyák arról olvasnak, hogy kísértetek (naná, hogy a Főnök és csapata) rémisztgetik a kazamaták látogatóit, elindulnak hogy a rejtély nyomába eredjenek.

Autóversenyről - alsó tagozatba.
Ez a pedagógiai szándék vezérelte az utolsó, 1987-ben megjelent, a tanulmányi kiránduláson játszódó történetet is, ahol az ifjú olvasók tényleg hasznos ismeretekre is szert tehettek a gombákról, a tűzrakásról, erdő- és mezőjárásról. Grafikailag talán ez a folytatás sikerült legjobban - addigra már megtanultam mozgatni a figurákat. 
... és a dolgok kezdtek a helyükre kerülni
A főszereplők mellett Békési Sándortól egy csomó mellékszereplőt is „örököltem” (Dánielt, a tengerészsipkás öreg ebet, a papagáj-riportert s másokat), s alkottam újakat is. Rajzaim még mindig bizonytalan vonalvezetéssel, pocsék kihúzási technikával készültek - a boltban kapható legegyszerűbb filctollakkal, „sima” műszaki kartonra dolgoztam – de egyre összetettebb kompozíciókkal, plánokkal próbálkoztam.

Már a közelgő változás jele volt, hogy az Akadályverseny-füzetben a poszter megrajzolására Marosi Haui Józsefet kérte fel
Az általam készített négy történet külön kötetben is megjelent, s sok Bucó-rajz került be az ugyancsak 1987 elején napvilágot látott foglalkoztató könyvbe is. Mikor a nyomdából kijött kiadvány a kezembe került, ki is fordult onnan nyomban: hangulatosnak vélt borítórajzom helyett egy, szín-és formavilág tekintetében roppant dinamikus, ugyanakkor viszont igen randa valami került. Bánatom csak a felvett honorárium enyhítette, mely, a kötet vaskos terjedelmére tekintettel, nem volt éppen jelentéktelen.
A foglalkoztató-könyv borítója, ahogy én elterveztem...
A „brand” támogatására Marosi könyvjelzőket, órarendeket is nyomtattatott – jó pár ilyenhez kellett rajzot készítenem. A tiszai evezőstúrával már az idén hatvanharmadik születésnapját ünneplő kedves barátom, nagyapa-társam, Haui József folytatta a sorozatot, aki egészen más, professzionális és a fiatalabb olvasóknak jóval vonzóbb látványvilágot teremtett. Én ámulattal néztem a rajzait: a rajzfilmes világra jellemző arányok megjelenését, a könnyed vonalvezetést, a szépen kidolgozott, dinamikus háttereket s persze a színezést. 

Fiókban maradt lapok a Bucó-kalendáriumból

Marosi 86-87-ben több képeskönyvet is rendelt (versek illusztrációit, mint Weöres Sándor Télköszöntője és Kutyatára). Az utolsó, a Táltosnak végzett nagy munkám a Bucó-kalendárium volt: ez viszont nyomtatásban már nem jelent meg. Már 28 éve annak, hogy rövid, de gyümölcsöző együttműködésem a Táltossal véget ért: néhány hónap kényszerpihenő után a Képes Újság, majd 1988-tól a Mi Világunk szerkesztőségében folytattam tovább, 1990-ben pedig felhagytam a képregények készítésével. Körülbelül ekkor szűnt meg a Táltos is – s Marosi László is eltűnt a magyar kiadói életből. Több, mint két évtizeden át nem tudtunk róla semmit: Kiss Feri nagyon szerette volna őt elhívni a Képregény Kedvelők Klubjába vendégnek, de még elérhetőségét sem ismerte senki. Mígnem 2013 őszén jött a hír: kedves barátom, Haui József megtalálta őt. A hetven fölött járó, ma exportügyletekkel foglalkozó Marosi László készséggel állt rá arra, hogy vállalja a KKK-szereplést. 2013. október 31-re ki is tűzte Feri a jeles alkalmat, aminek fényét emelte, hogy a Bucó-sorozat másik két alkotója, az alakokat megteremtő Békési Sándor és a sorozatot megszűnéséig vivő Haui József is jelezte: részt tudnak venni a találkozón. Aztán két nappal a rendezvény előtt hír jött: Marosi kórházba került… A rossz idő miatt Haui Jóska sem tudott eljönni, így Kiss Feri végül Békési Sándorral és velem beszélgetett a régi szép időkről.

Egy a kalendárium kalandjai közül - januárra
Úgy jött ki az ülésrend, hogy középen volt a házigazda, mellette meg két egyetemi docens: az elmúlt évtizedekben bizony az életünk sokat változott, messze kerültünk a képregénytől: az egykori rajzfilmes Békési Sanyi mára a református teológia professzora, jómagam meg a BME oktatója lettem… Sanyi ma már nem rajzol – az oktatás, kutatás és az egyetem körüli ügyek lefoglalják minden idejét. 2013-ban épp én is haragszomrádot játszottam a rajzolással – így Bucóékra már mint „nyugállományú” alkotókként emlékezhettünk vissza. Haui Jóska viszont ma is alkot: szebbnél szebb gyermekrajzaival képeskönyvekben, lapokban találkozhat az olvasó – néha egy-egy illusztrációba azért Bucóékat is becsempészi. Aztán Marosi László kikerült a kórházból, s mintha mi sem történt volna, a régi lendülettel kezdte intézni ügyeit. A KKK-szereplést is vállalta: a találkozóra végül 2014. áprilisában került sor. Emlékezetes este volt: eljöttek a Táltos-könyvek, Bucóék régi rajongói, s eljöttek a fiatalok, az EpicLine alkotói – mindenki, aki találkozni szeretett volna a magyar könyvkiadás élő legendájával.

Négy kiskutya, aki képregény-történelmet csinált.
Marosi hosszan és kendőzetlenül mesélt a Táltos diadalútjáról: annak, hogy korai „kapitalista” indulását csakugyan összeköttetéseinek köszönhette, hogy sikereinek köszönhetően meglepően rövid idő meglepően sok irigyre és ellenségre szert tennie, hogy kiadóként, üzletemberként mikor döntött jól, s mikor követett el helyrehozhatatlan hibát, s bizony szó esett a kiadó meglehetősen gusztustalan módon történő kivéreztetéséről is. Nem akart utólag szépíteni a múlton: nem akart a Táltos kiadó mögé utólag sem bemagyarázni valamilyen kulturmissziót. Üzletemberként vezetett egy vállalkozást, olyan területen (könyvkiadás), ahol akkor nagy pénzek forogtak, s ahol nagy profit kecsegtetett. Végül ez lett a Táltos veszte is: mikor már nagyon ment az üzlet, elindult az állami kiadói szakma privatizációja, s jöttek a külföldi kiadók is, útban volt az első szabad, hazai, magánkezdeményezésre létre jött kiadói vállalkozás. Mikor megkérdeztük Marosit, látna-e fantáziát ma a könyv- vagy képregény kiadásban, csak csendesen rázta a fejét. „Nem azt kell eladni, amit mi szeretünk, hanem azt, amit a közönség szeret.” – foglalta össze a hitvallását. Kell hozzá persze fizetőképes kereslet és kiszámítható értékesítési kapcsolatrendszer is – ma ez mind hiányzik.

Nem kizárt, hogy Bucóék kalandjai egy napon folytatódnak - s mert a képregény világában minden megeshet, egy másik univerzumba kerülve akár egy mangában, valódi lányokként és fiúkként élnék tovább az életüket. De hogy juthatnak - haza?
Marosi László ma is üzletember, ma is kereskedő – sikeres export-import vállalkozást vezet. A világ legnagyobb piacával, Kínával áll kapcsolatban – és nem tervezi, hogy változtat ezen. De gazdag élete tapasztalatait szívesen megosztotta a fiatalokkal – tudott értékes tanácsokkal szolgálni nekik. Nekünk, a történet egykori alkotóinak és Bucóék közben felnőtté vált rajongóinak a sorozat élő valóság, de a negyvenes-ötvenesek közül is sokan emlékeznek még az első, s sokáig a legnépszerűbb hazai füzetes képregényére. Ők nem bánnák, ha a mese folytatódna - s még az sem kizárt, hogy ez a vágyuk egy szép napon teljesül…

2015. január 21., szerda

A zsákmány nem garantált, de már maga a közös üvöltés is roppant jólesik: falkában vadásznak a képregény szürke farkasai




Mi kell a képregény rajzoláshoz? Sok-sok évvel ezelőtt még úgy véltem: elsősorban rengeteg, s zömében nehezen beszerezhető dolog. Mikor Zórád mögött álldogálva 73-74 körül néztem, ahogy a rajzasztalán a csodák születtek, legalább annyi figyelmet szenteltem a „cuccoknak”, mint maguknak az alkotásoknak: próbáltam kilesni, milyen ceruzával, milyen papírra rajzol a Mester, mivel ad tónust a rajzoknak, milyen tust használ. De csak hétköznapi ceruzákat láttam, meg ecseteket, gondosan mértre vágott kartonlapokat, Pelikán tust, meg a finom rajzoláshoz használt töltőceruzákhoz odakészített dörzslapocskákat, népszerű nevén az anyósnyelveket. Leglényegesebb azonban az asztal volt, a srégen döntött, hatalmas rajzasztal, ami fölé görnyedve teltek a Mester mindennapjai.


Próbált meggyőzni arról, hogy a rajzoláshoz semmi extra nem kell – kevés sikerrel. Én TUDTAM, hogy a dolgok között rejtezik a varázs. Sok évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy elkészüljön (aranykezű atyámnak és öcsémnek hála) az első „döntött” rajztáblám. Később a bútorboltokban kapható román gyermekíróasztalokra esküdtem: ezek lapja pont abban a szögben dőlt meg, amire a rajzolónak szüksége volt. Az írószerboltokban a nyolcvanas évek végén már (majdnem) minden kapható volt, ami a minőségi munkához kellett. Be kellett látnom: a Mesternek (megint) igaza volt: a faxnin nem múlott semmi, a hazai s baráti szocialista ipar produktumaival is lehetett remekjó dolgokat csinálni. Rajzolni mindenesetre jó volt (vagy inkább kezdetben jó lett volna...) tudni hozzá…


Régi rajzasztalomról a maga teljességében nem maradt fenn fotográfia: e Petra lányunkról 1987-88 körül készült képen, a háttérben látszik belőle egy darab. Legfontosabb szériatartozéka a (nyugati!) URH-s Sirius-rádió volt: Zórádtól láttam (s pont ebben ne akartam volna utánozni őt?): munka közben zenét kell hallgatni, meg Szabad Európát, hogy az ember a világ dolgaiban is tájékozott legyen. Tollak, ecsetek, kartonok, s rengeteg ceruza – nagyjából ez volt, amire szükségem volt akkoriban. Az elkészült munkákról leadás előtt mindig csináltattam másolt példányt: Pesten, a Bartók Béla út elején volt egy mérnöki másolda, ahol tudtak (már akkor!) A/3-as és A/2-es másolatokat is készíteni. Megérte, hisz számtalan rajzból csak a kópiák maradtak fenn – ezeket használom itt, a blogon a visszaemlékezésekhez, tematikus cikkekhez is.


A Nagy Interregnum idején kikoptak életünkből a rajzeszközök. Réges-régi dobozokból még egy darabig előkerültek beszáradt tollak, foszlott ecsetek, de idővel mind a kukában kötött ki. Egészen 2011 decemberéig, mikor újra kezdődött minden… Három szintes családi házból negyvennégy négyzetméterre szűkült életterünkben sem helyünk, sem komolyabb szándékom nem volt arra, hogy most is „valódi” munkafeltételeket teremtsek a „rajzolgatáshoz”. Ez a kaland az alkotás öröméről szólt, ehhez pedig tényleg nem dolgokra volt szükség, hanem lelkesedésre és elszántságra.


Egy bútorlap-darab lett a rajztábla, amit könyvvel támasztottam fel, ezen kezdtem el rajzolni – s igazából ezen folytatom ma is. Sokféle tollat vettem, köztük igen vékonyakat is, nyilván eszközhiányon most sem múlhat majd, hogy remekművek szülessenek. A munkamódszer  2012-ben (s a mostani újrakezdésnél is) a régi volt: a minden papírboltban kapható kartonlapon először ceruzás vázlat készül, majd jön a ceruzás kidolgozás, végül ezt követi a kihúzás.


A 2012-ben készült gyakorló oldalakba a szöveget magam írtam be: régen sem szép kézírásomon láthatóan a kor nem segített, nem csak randa maradt, de a még randább irányba való elmozdulás terén komoly fejlődőképességről is sikerült tanúságot tennie. De hát nagyot változott közben a világ: a digitális technikának hála ma számítógéppel, otthon elkészíthetők a szövegek - ezt régen általában a nyomdától kaptuk előre kiszedve, s úgy ragasztottuk rá a kartonlapokra. S ezeket sem kell már ragasztóval a helyükre ügyeskedni: utólag, a kész rajzba digitálisan is beilleszthetők. Kroboth Jenő barátommal, yuyuval most épp ott tartunk, hogy keressük az ideális betűtípust és betűnagyságot, amivel majd az olvasók találkozni fognak. Mindeközben kedves barátom, Kiss Feri már (reménység szerint) első közös történetünk forgatókönyvén dolgozik, melynek címlapja kiszínezésére egy másik kedves barátomat, Haui Jóskát szeretném majd megnyerni...


A bevezető miniképregény „zsebkönyv-formátumra” készül (mint egykoron a Hahotában megjelent elődei), a „nagy” történet viszont a mangában is megszokott B/4 formátumban – úgy tűnik, az eredetik esetében legalább 11-es betűnagyságra mindenképpen szükség lesz majd. Miután a szöveg a kép kompozíciós eleme, előre ki kell szedni azt, s a képekbe beilleszteni -  a következő fázis ennek kipróbálása lesz. A munka tehát elkezdődött, s a következő hetekben-hónapokban gőzerővel folyik tovább. A képregény megvénült, szürke farkasai portyázni indultak - a zsákmányra persze nincs garancia, de ennyi év után azért már maga a közös üvöltés is roppant jólesik...

2015. január 18., vasárnap

Visszatérés előtt - a rajzolás nagy kalandja az idén folytatódik




Az úgy kezdődött, hogy 2011 decemberének végén besettenkedtem a nem messze lévő papírboltba, s összevásároltam ezt-azt: kartonpapírt, ceruzákat, vázlatfüzeteket, ceruzafaragókat és egy-két jobb minőségű radírt. Jó ideje – akkor már egészen pontosan 21 éve – nem nagyon volt szükségem ezekre a dolgokra: a Zórád-emlékév vége felé azonban valahogy megszállt az ihlet, s ismét kedvem kerekedett a rajzolásra. Szorgalmasan gyakorolni kezdtem: az első rajzom 2012. január 4-én tettem ki a Facebookra. Naná, hogy egy dögös macát ábrázolt (kellően frivol testtartásban), s naná, hogy nagyon megszenvedtem vele: alapoktól kellett újra tanulnom az arányokat, a rajztechnikát, de még a ceruza fogását is.

Az első lap: készült 2015. január 4-én. Furcsa volt a régi alakokat próbálgatni, lépésről lépésre felfedezni a formákat. 1987-ben rajzoltam utoljára Bucót, az akkor kiadásra nem került Kalendárium lapjait. Most, az újrakezdés után ez volt az első próbálkozás - később aztán sokat javultak a rajzok.
A folytatásról aztán rendszeresen beszámoltam itt, a blog oldalain: a divatrajzzal töltött számtalan órák után nyáron a mangával való kísérletezés következett. Lelkesen gyakoroltam, dolgoztam, s bár az asztalt pusztán egy félig kibelezett, kapcsos jogi kommentárra tett deszkalap jelentette (a megfelelő szögbe döntött lap a rajzoláshoz nélkülözhetetlen) idővel egészen belejöttem az „alkotásba”. Nagyravágyó terveket dédelgettem, s még arra is képesnek éreztem magam, hogy új műfajt teremtsek: a magyar környezetben játszódó hazai mangát – amit hangának neveztem el. Nagy lépés volt ez, hisz az elején szent esküvéssel fogadtam: képregényt pedig nem csinálok, inkább egy divattörténeti sorozatra fordítom felbuzgott energiáimat.

Vázlat a bevezető történet nyitóoldalához. Gonosz varázsló tartja rettegésben a Négy Királyságot: míg a trónok egymással harcolnak, ő nemes hölgyeket ragad el s baljós várában rabként tartja őket. Ez történt a hercegnővel is: csak egy igaz, bátor páncélos vitéz tudja őt kiszabadítani. És már itt is van…
A szabadkézi ceruzarajzzal tényleg nem sok gondom akadt, rá kellett jönnöm, hogy jobban érzem a formákat, arányokat, s tisztábbak a rajzképek, mint egykoron. A kihúzás is ment valahogy: amit viszont úgy éreztem, feltétlen meg kell tanulnom, az a digitális rajztábla volt. Beszereztem egyet (máig itt porosodik mögöttem a polcon), mert a manga-rajzoláshoz szükséges tónusokat és trükköket más módon nem tudtam volna elérni. Mint kiderült, a digitális táblával sem: néhány próbálkozás után feladtam, s elment a kedvem magától a rajzolástól is. Nem kicsit, nagyon: oly annyira, hogy aztán két éven át megint a tájára sem néztem a rajzlapnak, rajztáblának.

A gonosz varázslónak van azonban egy tűzokádó sárkánya: a vitéznek először őt kell legyőznie. A történet krónikásának meg meg kell tanulnia lerajzolni, megtervezni a sárkányt… De mi fán terem a sárkány-anatómia? Szerencsére a rajzolásról szóló számtalan könyv között van olyan is, amely pont ezzel foglalkozik.
De akit egyszer a frissen radírozott, grafitos papír illata megcsapott, nem felejti el soha. Az elmúlt két esztendőben néha firkálgattam egy kicsit, Artúr unokámmal nagy közös rajzolásokat rendeztünk, ám ez volt minden: miközben azért a kisördög már elkezdte romboló munkáját békés, nyugdíj felé közeledő világomban. 2014 végére itt, a blogon már túl voltam a 150. bejegyzésen s a nyolcvanötezredik látogatón: örültem annak, hogy írásaimra ennyien kíváncsiak, de el is gondolkodtatott: vajha nem unják-e a Nyájas Olvasók az állandó múltban turkálást, a régi dicsőség felemlegetését, vagy az ész osztása helyett nem valami konkrétumot várnának-é el sokkal inkább: bizonyítékot arra, hogy nem csak tudom, miről beszélek, de meg is tudom csinálni a gyakorlatban.

Haui Jóska örökbecsű szavaival: „a firkák nem öregszenek”. Vagy mégis? Lakli Sanya és Szatmári Szilvi 1989-ben 13-14 évesek voltak - ma már negyvenesek. Sanya talán vállalkozó lett, pocakot eresztett, s megkopaszodott, Szilvi még őrzi a régi szépségét, de bizony kicsit már „elnehezült” ő is... De hogy öregszik egy szellem? Hát - valahogy így...
Ötletek körvonalazódtak bennem, néhány vad és kevésbé vad elképzelés. Régi alakjaim tolakodtak elő, s jött néhány új is. Elgondolkodtam, hogyan tudnám továbbírni a 90 körül otthagyott meséket, hogy rajzolnék ma meg egy, a lovagkorban játszódó képregényt, egy gyerekeknek szóló állatos történetet, egy krimit vagy épp (mert ez is megfordult a fejemben) egy mangát, a magyar mondavilág mágikus környezetében. A döntés most már tudatos volt, a felszerelés pedig készen várt: így aztán 2015. január 4-én hajnalban neki is fogtam – a gyakorlásnak. Először régi, Békési Józseftől „örökölt” figuráimmal, Bucóékkal kezdtem – mit mondjak, újratanulásuk távolról sem volt egyszerű. Mint ahogy a sárkányok „animálásának” újbóli elsajátítása sem…

Miről szól a képregény? Legalapvetőbben: képzelt univerzumok teremtéséről, melyek között kedvünk (és korunk) szerint barangolhatunk. Így fér meg pl. egymás mellett Disney és a Slusszkulcs-Klán, Fazekas Attila történelmi képregényei és az EpicLine színes meséi, Pásztor Tibor északi sagái, Haui József gyerektörténetei és Sváb József valósághű világa. De van-e átjárás a „firkaverzumok” között? Vegyük azt az esetet, hogy négy kiskutya békésen bóklászik az iskola folyosóján, s az egyik sarokban fénylő-lüktető jelenséget fedeznek fel. Kíváncsian megközelítik, ám a jelenség egyiküket beszippantja... Hű barátai utána ugranak - aztán jön a felismerés. Az oldalak egyébként nem ilyen maszatosak, mint ahogy a képeken látszanak: a halvány ceruzarajzokat szkennelés után fel kell erősíteni, s ez sajnos nagyon kiemeli a kézzel vagy a radírral elkent sötétebb foltokat.
Sok-sok hajnali óra, sok-sok próbálkozás – s néhány ötlet, ami köré az újonnan készült rajzokat rendezni tudtam. Ha már újra belefogtam a rajzolásba, valami szépet, látványosat, ugyanakkor egyedit szerettem volna létre hozni – ehhez bizony, ha nem is az alapoktól, de most is újra kellett kezdeni mindent. S persze a régi, jól ismert, megváltoztatni immár nem szándékolt technikák szerint: ceruzával, kartonlappal, vázlatfüzetekkel. Rajzolói pályám kezdetén, úgy negyven éve még HB-s vagy még keményebb ceruzákkal karistoltam a papírt: ma már inkább 3/B-s, 6/B-s, igen puha ceruzákat használok – amennyire lehet, „könnyű kézzel” vezetem a vonalakat, s a „finom” részletmunka a kihúzás fázisára marad.

Ha van a „firkaverzumok” között átjárás, akkor a kapunak nyilván mindkét irányban működnie kell. Tegyük fel, hogy egy nap eltűnik Jessica Rabbit - egy párhuzamos világban, ahol a rajzfilmhősök élnek, kitör a pánik. Bucóékra vár a feladat, hogy felkutassák a legfelkészültebb titkosügynököt, aki képes megtalálni őt. Hódra, a hetvenes évei derekán járó nyugalmazott ügynökre esik a választás - aki persze a másik világba lépve maga is átváltozik: visszafiatalodik kicsit, és... Hát, igen. Kutya lesz belőle. Nyomozókutya!
Bár lenne annyi időm, amennyi ötletem, s bár a körülmények engednék, hogy ezeket az ötleteket mind megvalósítsam. Jó lenne Hódot, a titkos ügynököt nyomozókutya képében a „firkák” világába beküldeni, hogy felkutassa s kiszabadítsa az elrabolt Jessica Rabbit-ot, vagy épp Bucót, Tacsit, Szettit, Micikét és a banda tagjait egy hiperűri kapun át az „élő” alakos manga világába küldeni. Jó lenne a megöregedett Roberto és Julika kalandjait a mában folytatni, régi képregényeim „felújítani”, cikázni műfajok, rajzstílusok és történetek között – de hát erre nincsen sok esély.

Nyáron lesz 45 éve, hogy Julika, a pesti kosaras kislány egy verőfényes napon (eltűnt barátnője nyomába eredve) Rómában bepattant Roberto Massini, a l'Unita riporterének nyitott autójába. Kezdetét vette a magyar képregény mindezidáig legnépszerűbb, Cs. Horváth Tibor és Zórád Ernő által jegyzett sorozata. A Roberto és Julika kalandjai a Fülesben 1973-ig hét folytatást ért meg, hogy aztán a nyolcvanas években – százezres példányszámban – füzetek formájában is kiadják. Julika a történet kezdetekor 19-20 éves lehetett, Roberto inkább már harminc fölött járt (Zórád legalábbis érett férfiként állítja elénk). Ebből adódóan ma Julika hatvan körül járhat, Roberto pedig hetvenes évei derekán, s már (számos bambinóval, unokával meggazdagodva) készülnek a negyvenedik házassági évfordulójukra…
Nem csak jogi okoknál fogva (a Disney aligha nézné ölbe tett kézzel, hogy Jessica Rabbitot felhasználjam a történetemhez), de már csak az idő szűkös volta miatt is. Mert mindemellett az egyetemen is helyt kell állni: új félév kezdődik, új, nem könnyű tárgyakkal. 2015 nagy kihívása az Európai gazdasági jog tantárgy új formába öntése lesz: a fantasztikus nemzetközi gazdálkodás szakos hallgatóimnak végre olyan kurzust sikerül majd tartani, amely a legmagasabb nemzetközi standardoknak is megfelel. Ehhez közel százötven esetfeldolgozást, tizenöt-húsz normaelemzést, s minden hallgatónak külön írásban kidolgozandó témát kell előre meghatározni, személyre szabott irodalmat ajánlani, a hallgatókat a forráskutatás rejtelmeibe bevezetni. De megéri, mert egyre inkább meggyőződésem: már eleve így, közös munkánkból a maximumot kihozva érdemes csak belekezdeni.

De vajon hogy nézhetnek ki, hogy élhetnek ma? Julika, az egykori élsportoló nyilván megőrizte formáját, ma sem csak pilatesre jár: Rómában is, Pesten is minden nap fut, hetente kétszer pedig uszodába is elmegy. Roberto latin módra öregedett meg: mint Gianni Morandin vagy Eros Ramazottin, az ő alakján sem fogtak az évek, bár az utóbbi időkben azért focimeccsekre inkább már csak az unokák kedvéért jár ki. S hogy nyomoz-e még a szerelmespár? Természetesen! S talán lesz valaki, aki majd elbeszéli újabb kalandjaikat is…
A rajzolás tehát a reggelekre, a nyugalmasabb hétvégékre s persze a nyári hónapokra marad. Bár a stílusokkal való játszadozást, gyakorlást még kicsit folytatom, Kiss Feri és yuyu barátaimmal már dolgozunk a leendő, Nagy Művön, az opus magnumon. Feri vállalta, hogy megírja a forgatókönyvet, yuyu pedig, hogy képszerkesztőként gondozza majd az elkészült oldalakat. Köszönet nekik – nélkülük (ez sem) sikerülhetne. A munka füzet formájában talán a Hungarocomixra meg is jelenik – Kiss Ferivel reméljük, sok régi képregény-rajongó s talán nem kevés új olvasó talál majd örömöt benne. Jóval korábban elkészül azonban a történethez az a kedvcsináló előzetes, amely felfedi a „nagy” képregény hőseit, s talán már kicsit konkrétabban a témáját is. A bemutatkozó történet címét azonban már most szívesen elárulom:  Visszatérés. S hogy kié? Legkésőbb februárban kiderül!