2021. május 31., hétfő

Szabó Imre (1912-1991)

 


Beregszászon született 1912. november 25.-én. A Prágai Tudományegyetemen szerzett jogtudományi doktori oklevelet 1937-ben. 1935–1939 között Munkácson volt ügyvédjelölt, majd 1939-1943 között Paternai Béla közjegyzőnél magánalkalmazott. Szovjetbarátság vádjával internálták, majd 1941-ben rendőri felügyelet alá helyezték. 1942-ben egy különleges büntetőszázaddal a keleti frontra vezényelték, ám betegsége miatt 1944-ben leszerelt.

1945-ben Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye főispáni titkára lesz, majd az MKP delegáltjaként 1949-ig fogalmazóként dolgozik a szociáldemokrata miniszteri irányítás alatt álló az Igazságügyi Minisztériumban. Részt vesz az új államrend kialakítását célzó jogszabályok előkészítésében. Nagy műveltségű, több nyelven kiválóan értő és beszélő, ugyanakkor politikailag az MKP programja mellett elkötelezett fiatal jogászként jelentős publikációs és szakmai közéleti tevékenységet fejt ki.

1949-ben kerül az IM a Kodifikációs Főosztályára, ahol előbb munkatársként, majd főosztályvezetőként 1955-ig dolgozik. A legtekintélyesebb kommunista jogászként, ideológusként gyakorlati és elméleti kérdésekkel egyaránt foglalkozik: Beér Jánossal ő jegyzi az 1949-es Alkotmány első kommentárját.  1953-tól kiáll a Nagy Imre-féle új vonal a törvényességet helyreállítani kívánó törekvései mellett: ennek legfontosabb biztosítékát a jogalkotásban, az államra nézve is kötelezően megtartandó jogszabályok megalkotásában látja.

Az ő irányítása mellett zajlanak az ötvenes évek elejének nagy kodifikációi (polgári eljárásjog, családjog, munkajog), s kezdődnek meg 1953-ban a Polgári Törvénykönyv előkészületi munkálatai. Érdemben a szakmai munkálatokba nem avatkozik be, szakmai és politikai tekintélyét inkább arra használja fel, hogy a munka zavartalanságát, folyamatosságát biztosítsa. 1949-1955 között tanít a budapesti jogi karon. 1949-től az MTA levelező, 1956-tól rendes tagja.  1955-ben az MTA Állam- és Jogtudományi Intézetének vezetője lesz, s marad is 1981-ben bekövetkezett nyugdíjazásáig. 1955-1960 között az MTA II. - történeti és jogi - osztályának titkára, majd 1960-1970 között az MTA főtitkárhelyettese, 1970-1976 között alelnöke. Egyedüli külföldi jogászként tagja a szovjet Tudományos Akadémiának.

 A szocialista normativizmus jegyében 1955 után halálág elsősorban jogelméleti, jogbölcseleti kérdésekkel foglalkozik, mindemellett azonban számos, az aktuális jogi problémákat vizsgáló, sokszor programadó tanulmánya  megjelenik, nem kis mértékben a polgári jog és a Ptk. kodifikációjának összefüggésében. 1957-ben, a Jogtudományi Közlönyben teszi közzé Nemzeti jog és szocialista jogfejlődés című tanulmányát, melyben kiáll „a magyar jogtörténet során kibontakozó vagy fejlődő burzsoá jog fejlettebb intézményeinek” a szocialista civiljogban való továbbvitele és – Eörsihez hasonlóan - a készülő Ptk. „előremutatóan nemzeti” jellegének deklarálása mellett.

Jogirodalmi munkássága igen nagy számú hazai könyvben és tanulmányban, számos idegen nyelven megjelent írásban teljesedett ki: 60. születésnapján az Akadémia Állam-és Jogtudományi Intézetének dolgozói 60 oldalas, a Közgazdasági- és Jogi Könyvkiadó által megjelentetett kötetbe gyűjtötték össze addig megjelent publikációit, mely legfontosabbnak tartott monográfiáiról  (Az emberi jogok mai értelme, 1948, Népi demokráciánk joga, 1951, A burzsoá állam- és jogbölcselet Magyarországon, 1955, A jogszabályok értelmezése, 1960,  A szocialista jog, 1965, A jogelmélet alapjai, 1971) rövid ismertetőket is tartalmazott.

Igen jelentős a jogösszehasonlítás területén végzett munkássága: nem csak ennek szocialista jogelméleti alapjait veti meg, de az MTA és a Jogtudományi Intézet égisze alatt zajló kutatásokkal, konferenciákkal és kiadványokkal a magyar jogtudománynak nemzetközi szinten is elismertséget szerez. Az e tárgyban született legfontosabb tanulmányait A jogösszehasonlítás szocialista elmélete című könyvében (1975) gyűjtötte össze.

Harminc éve, 1991. május 31-én hunyt el, Budapesten.

2021. május 19., szerda

A végzetes szerelmesvers

Erich Kästnert ma elsősorban, mint ifjúsági írót kedveli a magyar olvasóközönség. Nemzedékek olvasták gyermekkorukban Emil és a detektívek kalandjait, a „repülő osztály” történetét, a két Lotti könnyes-mosolygós históriáját, a többi kedves emléknek számító könyvet. Van egy másik Kästner is a köztudatban: - bár őt sokkal kevesebben ismerik- a humoros regényíró, több nagy sikerű vidám könyv szerzője. (Az eltűnt miniatűr című regényét például a hallhatatlan Rejtő Jenő fordította magyarra.) Jóval kevesebben tudják, hogy Kästner drámákat, színdarabokat is szerzett, s ezek az ötvenes–hatvanas években Európa számos színpadán hoztak számára sikert, elismerést. Kästner emellett persze még sok mindennel foglalkozott: írt filmforgatókönyveket és újságcikkeket, kritikákat és esszéket, mesefeldolgozásokat és képes történetek szövegkönyvét. Ám van egy Kästner, akiről alig- alig tudunk valamit: a költő, holott az 1974-ben elhunyt német szerző először a költészet terén ért el sikereket, s hogy nem maradt meg a líra mellett kizárólagosan, arra nyomos oka volt. A költészethez egész életében hű maradt, műfaji kalandozása után vissza- visszatért a vershez, ami számára egyszerre volt politikai fegyver és az önvallomás, az útkeresés eszköze. Pedig- kis híján – a versnek köszönhette, hogy szépen induló pályafutása a „magas” irodalomban s az irodalomtudományban korai véget nem ért. Pontosabban: egy versnek, amely” furcsa mód” a szerelemről és a szexről szólt, s ami nem egészen azt a hatást váltotta ki, amire csapongó lelkű szerzője számított…

Egy lapra feltett élet

Anyja sorsát jelölte ezzel a tömör kifejezéssel Kästner önéletrajzában. Neki köszönhette és köszönte meg Kästner minden alkalommal, amikor csak tehette, hogy író lett belőle, hogy ember lehetett belőle. Ida Kästner egyszerű asszony volt, 1899-ben született, Erich fiát azonban többre szánta. Éjt nappallá téve dolgozott, hogy a fiú iskoláztatásához szükséges pénzt összegyűjtsék. 34 évesen tanulta ki a fodrászszakmát és fogadta lakásukon fáradhatatlanul a vendégeket. A lap, amire életét feltette Erich fia karrierje volt. 1913-ban veszik fel a fiút a dresdai tanítóképzőbe, amelyet rendben el is végez. Még alkalma nyílik belekóstolnia a háborúba, de szerencsére megússza sebesülés nélkül. Leszerelése után rövid ideig gimnáziumban tanul tovább, de egyre jobban érzi: nincs elhivatottsága a tanítóság iránt, valami másra vágyik. Édesanyja megérti: bár az apa nem ritkán ellenkezik vele, mégis vállalja, hogy Erich egyetemre menjen. Még többet dolgozik, még jobban takarékoskodik… Emeli a tétet azon az egy lapon. Némi könnyebbséget jelent, hogy a fiú a város ösztöndíját is elnyeri, hisz mindvégig kitűnő tanuló volt, a maga módján így akarta meghálálni anyja belévetett bizalmát.

Kästner azt is tudja, mi az a „más”ami után vágyódik. Húszévesen jelenik meg első verse egy színházi folyóiratban, a következő évben már, mint lipcsei egyetemi hallgató, egy gyűjteményes kötetben tűnik fel neve. A költészet vonzásába került, menthetetlenül. Ám egyetemi tanulmányait nem hanyagolta el, sőt, nagy lelkesedéssel végezte őket.

Doktor és hírlapíró

Irodalomtudományi, irodalomtörténeti tanulmányai mellett egyre többet publikál: újságokban, magazinokban jelennek meg versei, szatirikus glosszái. Téma akad elég: a húszas évek elején vagyunk, dühöng az infláció, pezseg a politikai élet. Professzorai jóindulatú elnézéssel figyelik Kästner publicisztikai és szépírói próbálkozásait, sőt, bátorítják. Aztán 1922-ben Richard Katz, a későbbi híres utazó író felveszi a lapjához a tárcarovat szerkesztőjének… Állása volt, pénzt kereshetett, végre nem szülei nyakán élősködött - kellően értékelte hát ezt a változást az életében. Három más magazinnak is állandó munkatársa volt, „irodáját” azonban egyik szerkesztőségben sem lehetett megtalálni. Kávéházban dolgozott, itt tudott csak igazán alkotni. Az egyetemre is bejárt, szorgalmasan dolgozott doktori disszertációján. „Feletek Nagy Frigyes ’De la littératur allemande’ (A német irodalomról) című írására” – Ez volt a cím s a téma lehetőséget adott irodalomtudósi oroszlánkörmei kimutatására. 1925-ben avatják a filozófia doktorává – ám addigra már eldöntötte, hogy nem az egyetemi és tudományos karrier lesz életcélja. „Ifjú szerzőként” már nevet szerzett magának, a legnagyobb országos és külföldi német nyelvű lapok rendszeresen közlik írásait, költeményeit. Legjobb úton volt a hírlapírói pálya csúcsai felé, mikor megírta azt a bizonyos végzetes szerelmesverset. Barátja, Erich Ohser készített hozzá egy remek kis illusztrációt, s a Plauner Volkszeitung-ban 1927 márciusában jelent meg. Nyomában pedig elszabadult a pokol… Ám szólaljon meg a költemény – tudomásunk szerint először – magyar fordításban.


A kamarazenész esti dala

Ha a rózsaszín-csíkos inged viseled

te vagy kilencedik végső szimfóniám!

Jöjjél hát csellóként a két térdem közé

oldalad gyengéden átfogni vágyanám…

 

Engedd meg, hogy partiturád fellapozzam

/Civódik, zsémbel, tremolóval van tele./

Szeretném a szélnek odaharsogni, hogy

te vagy háromvonalas vágyam! Ó, gyere!

 

Engedd, hogy végigcsússzak oktávaidon

/a furiosot, ha még egyszer kérhetném…/

Szabad kísérnem tán a bal kezemmel is?

A crescendonál több pedál kell, vélem én.

 

Ó, hangzásod alakzata! Az akkordok!

A szinkópák, a ritmusos ellentétek…

Most meg szó nélkül lehunyod pilláidat

Adjál hangot, ha még telik tőled ének!

 

A vers nem csak a zenekritikusként is tevékenykedő Kästner szakmai tájékozottságát tükrözi vissza. A költő - mint a hűséges barát és Kästner - életrajzíró Luiselotte Endrele megjegyzi - nem egészen szeszmentes állapotban vetette papírra, s azt várta, hogy a közönség - vele együtt - jó tréfának, szatirikus játéknak fogja majd fel. Nos, nem ez történt…

 

Bűn és bűnhődés

Nem számolt honfitársainak teuton érzékenységével, a német tradíciók iránti dogmatikus tiszteletével. A vers hangvétele, burkolt erotikája már magában véve felháborítónak tűnhetett sokak szemében – ám mindehhez még a véletlen is hozzátette a magáét! 1927-ben ünnepelték Beethoven halálának 100. évfordulóját – így a kilencedik szimfóniára való utalás kifejezett szentségtörésnek számított. A konkurens lapok persze meglovagolták a botrányt, s az Új Lipcsei Újság igazgatójának nem maradt más választása, mint Kästnert azonnali hatállyal elbocsátani. Erich Ohser, az ihletett rajztollú grafikus ugyanerre a sorsra jutott. Még annak is örülhetett a fiatal újságíró, hogy lapja valami csekély fizetésért megtartotta - berlini színházi tudósítóként.

Így költözött Kästner ebben az évben a fővárosba. Az igazi újságíró örökös talpraállási képességével hamarosan meghódította Berlint. A következő évben megjelent első önálló verseskötete, néhány hónappal később pedig első regénye, az Emil és a detektívek. Az igazi kästneri próza első mesterműve a Fabian című regény volt, amely tartalmát tekintve ugyan igen kevéssé szolgált volna épületes olvasmányul a leányiskolák növendékeinek, mégis – vagy talán épp ezért - világszerte elismerést szerzett írójának. 

Mindez azonban már önálló fejezet kezdetét jelentette az európai s huszadik századi irodalom történetében, amelyre talán A kamarazenész esti dala közjátéka nélkül jóval később vagy sohasem kerülhetett volna sor…