|
|
Lőrincz L. László, az ország
legnépszerűbb kalandregény-írója, a magyar tudományos-fantasztikus irodalom élő
klasszikusa, a tudós kelet-kutató június 15-én 77 éves. Harmincöt éve ismerjük egymást: riporteri pályám kezdetén, már a
nyolcvanas évek elején elzarándokoltam a Sindzse szeme írójához, aztán
időről időre újra… A rádió számára 1988-ban nagy interjút készítettem vele
(ennek szerencsére megmaradt az eredeti felvétele), de írtam róla cikket a
Képes Újság a Gyermekvilág varázslói sorozatába is. A Mi Világunknál egy könyve erejéig a szerkesztője lettem,a füzetes formában ugyanott megjelenő Lendvay-kisregények egyikéhez pedig én készítettem az illusztrációkat. Később az első magyar hangoskönyvek kiadójaként a Fojtogatók
hajója, majd a Gyilkosság az olimpián audio-változatán dolgoztam
együtt vele. Hitvesem A nagy titok kapuja című riportkönyvében – melyet Fazekas Attila 40 éves alkotói jubileuma kapcsán már felidéztem – ő is
szerepelt. Terveztünk nagy, közös tibeti zarándoklatot is, de erre már végül
nem került sor… Az elmúlt jó néhány évben inkább már csak lelkes olvasóiként
követtük munkássága újabb állomásait. Mindig örültünk, amikor új könyve jelent meg, vagy valamelyik regényéből, elbeszéléséből képregény készült. Születésnapján Erika 1995
nyarán készült interjújának (és annak a hosszú, de igen kellemes délutánnak
korábban még nem publikált képei felidézésével) és néhány korabeli fénykép,
illusztráció ismételt közre adásával köszöntjük a Mestert. Isten éltesse, Mr.
Leslie!
Lőrincz L. László, az
ország egyik legismertebb írója 1939 júniusában született Szilvásszentmártonban,
Kaposvártól 13 kilométerre. Annak ellenére, hogy a kaposvári Táncsics
Mihály gimnáziumba adta be felvételi kérelmét, a Cukor- és Édesipari
Technikumba vették fel. „Kellemes emlékek fűznek oda - emlékszik vissza Lőrincz
L. László -, nagyon jó tanáraink voltak és kellemes osztálytársaim, nem
beszélve a nyári gyakorlatokról, amit a cukor- és csokoládégyárban töltöttünk,
cukrot készítve és tortát sütve. Boldog korszakként emlékszem erre az időre,
amikor egy nagy teremben harminc lánnyal együtt szaloncukrot csináltunk.” Itt
vége is szakadna a történetünknek, és ő talán ma is cukorral meg csokival
édesítené meg életünket - ha annak idején, tizenéves fejjel nem bújja oly
szorgalmasan Karl May könyveit, azok közül is a ma már kevésbé ismert arab
történeteket. Ezek a kalandos írások ismertették meg őt a mecsetekkel,
minaretekkel, tevekaravánokkal, sivatagokkal - és a kalandvággyal. Azt
gyerekfejjel is tudta, hogy az ottani emberek kultúrájához csak nyelvismerettel
kerülhet közel. Arab szakra szeretett volna jelentkezni az egyetemre, de abban
az évben nem indult, így magyar-történelemre vették fel. Szerencsére James
Hilton A Kék Hold völgye című könyve is mély benyomást tett rá, ami
Tibetben játszódott, így nem érezte törésnek, amikor harmadik szakja az arab
helyett a mongol lett. Innen már egyenesen ívelt a pályája. Igaz, egyszerre
kellett az orosz, az angol, a latin, a mongol és a tibeti nyelvekkel birkóznia.
De ezen kívül más akadályt már nem is kellett leküzdenie, hogy elérje azokat a
kalandokat, amire vágyott, és amiket regényekben szeretett volna megírni. Az
egyetem elvégzése után még várt rá némi kutatómunka MTA altajisztikai kutató
csoportjában, ahol tudományos segédmunkatárs lett, s mint ilyen, az altáji
nyelvek, népek kultúrájával foglalkozott. Természetesen, nem elégítették ki
szűk szakmai körökben írt tudományos publikációi, így születtek meg a hetvenes
években olyan tudományos-népszerűsítő művei, mint A mongol népköltészet
vagy a Dzsingisz Kán, aztán a Mongólia története s később a Jurták
közt járok, ami a mongol folklórról, elsősorban népköltészetről szól. Mint népszerű tudományos író s ifjúsági regények szerzője csak viszonylag szűk
körben volt ismert, igazán híressé csak a krimikkel és sci-fikkel tudott válni.
|
Egy feledhetetlen nyári délután: a Mester és Siklósi Erika beszélgetnek |
- Hogyan vetemedtél arra, hogy
tudományos kutatóként krimiket írj? - szegeztem neki a kérdést.
- Szerettem volna minél több emberrel megismertetni azt a keleti kultúrát és
hangulatot, ami az évek során belém ivódott, így, a krimi műfaji határain belül
maradva, sikerül átadnom egy csomó tényanyagot.
- Mikor hagytad ott a
kutatómunkát, hogy végleg felcseréld az írással?
- Meg fogsz lepődni, igen sokáig
nem hagytam ott. 1982-től a Nyelvtudományi Intézethez kapcsolódó
Orientalisztikai Munkaközösségben dolgoztam, ahol 1995 júliusában mondtak fel
nekem. Az Intézetben is leépítések kezdődtek. Úgy gondoltam, jobb, ha inkább
engem tettek ki, mert én e nélkül az állás nélkül is elboldogulok, nem úgy,
mint egy kezdő tudományos segédmunkatárs, aki esetleg éhen halna.
- Nem hiányoznak majd a
kollégák?
- Amikor '82-ben állást
változtattam, akkor kellett először szembenéznem ezzel a problémával. Valóban
nosztalgiával gondoltam a közös munkára, de mostanra már teljesen átalakult az
életem. Más kollégáim vannak, más emberek közt forgolódom.
- Életed során sok nehézséggel
kellett szembenézned, esetleg változtatni kellett az eredeti elképzeléseiden.
Mi segített ilyen esetben?
- Mindig megterveztem a következő
lépést. Például néha azért „hanyagoltam” a tudományos tevékenységet, mert
ismeretterjesztést akartam folytatni. Amit keletről megtanultam, tovább
szerettem volna adni, s erre kevés lehetőség nyílott a tudományos pályán. Ott
olyan cikkeket kellett írni, amit csak páran olvasnak, esetleg senki. A
tudományos népszerűsítő írások is csak pár ezer példányban jelentek meg, és
ebből csak nagyon kevés kerüli a boltokba, inkább a könyvtárak polcain
porosodnak. Ezért akartam mindenáron nagyközönségnek írni. Így született meg Leslie
L. Lawrence, aki százezres példányszámban fogy. Ez is megtervezett lépés
volt részemről.
|
Lőrincz L. László képregényen: A gonosz és a fekete hercegnő. A rajzoló: Dönti Károly |
- Valami holtpont csak volt az
életedben?
- Olyan, hogy a világom, akár
munka, akár magánélet területén összeomlott volna, nem volt. Ilyesmire nem
tudok e pillanatban visszaemlékezni. Nagyjából előre láttam, hogy váltani kell.
Tervező típus vagyok, így a változások nem egy nap alatt zajlottak az
életemben. Amikor a tanszéket otthagytam, számoltam azzal, hogy kikerülök egy
közösségből, ahol mongolisztikával lehet foglalkozni. Nem mehetek be a
könyvtárba többé, nem juthatok hozzá bizonyos anyagokhoz. Elveszítek
kapcsolatokat és kollégákat. Ezeket a nehézségeket előre láttam, számolni
tudtam velük - úgyhogy ilyen szempontból szerencsés vagyok. Nagy horderejű
döntésekkor pontosan látom magamat előre, azt, amit csinálnom kellene, és ez a
„vízió” legtöbbször be is jön.
- Mit tartasz a legfontosabb
értéknek az életben?
- Létre hozni valamit, méghozzá
gyorsan és határozottan. Nagyon kreatív egyén vagyok. Nem hiszem, hogy le
tudnék ülni és önmagamat csak meditálva tökéletesíteni tudnám. Idegesít, ha nem
alkothatok valamit. Ha mérnök lennék, biztosan hidakat terveznék vagy
épületeket. Mindegy, mit csinálok, csak alkothassak. Egy mongol sziklafelirat
megfejtése épp olyan örömet okozott, mint az írás.
|
1988-ban a Képes Újság számára készült ez a fénykép - utólagos dedikációval |
- Nem lennél jó jógi?
- Nem. Nekem állandó tettvágyam
van. Persze, ha nyaralni megyek, akkor pihenek, de addig látványos
előrehaladást akarok elérni. Szeretem látni, ahogy nő a kézirat, ehhez viszont
nyugalom és a megszokott munkakörnyezet, a dolgozószobám kell.
- Mennyi idő alatt írod meg a
könyveidet?
- Fél év. A második hét után már
emelkedik a kéziratcsomó. A számítógépet azért nem szeretem, mert annál nem
érzékelem az előrehaladást.
- Hiszel-e valami felsőbb
hatalomban, ami könnyebbé teheti az életedet?
- Nem hiszek olyan felsőbb
hatalom létezésében, aki figyelne engem, és a kegyelmébe fogad, védőszellemet
küld számomra. Véleményem szerint az ember saját szerencséjének a kovácsa.
Amennyiben odafigyel és hajlandó tenni is a jövőjéért, akkor az valahol
megtérül. Ha képzem magam, például nyelveket tanulok, akkor valamikor learathatom
a sikert is. Abban biztos vagyok, hogy az élethez óriási szerencse kell, és ez
nem valamiféle hatalmak játéka. Nem vakszerencse, mert saját sorsom valahol
magam is tudom előbbre hajtani. Mivel tanultam nyelveket, kapcsolatba
kerülhettem olyan dolgokkal, amit érdemes leírni. Nem tudok gólt lőni, ha nem
vagyok a pályán, a szerencse ahhoz kell, hogy ha négyszer kapom a labdát, mind
a négyszer be is menjen a hálóba.
- Többen indultak veled
egy időben ki a nagyvilágba Kaposvárról, mégsem lett mindegyikből olyan sikeres
ember, mint te. Ezt mivel magyarázod?
- Azt hiszem, ez genetikai csomag
kérdése is. Minden ember más adottságokkal születik. Én olyan előnyös genetikai
örökséget hoztam magammal, amelyik ezt lehetővé tette.
- Mi adta a nyelvtanuláshoz az
első indíttatást?
- Karl May egyik arabokról szóló
könyvében hátul szószedetet találtam, ahol leírtak húsz-huszonöt szót arabul.
Ez azt sugallta, hogy ő beszélte a nyelvet, és ha én az ő példáját akarom
követni, nekem is kell. Számomra természetes volt, hogy nyelvtanulás nélkül nem
mehetek a sivatagba. Ez adott ahhoz erőt, hogy minden nehézséget le tudjak
győzni.
|
"Valamiféle felsőbb
hatalom létezését mindenképpen elfogadom..." |
- Ezek szerint nem hiszel
Istenben?
- Valamiféle olyan felsőbb
hatalom létezését mindenképpen elfogadom, amiről nekünk fogalmunk sem lehet.
Nem látjuk át a létünk lényegét, értelmét, egyáltalán az egész környezetünket
sem, amiben vagyunk. Olyan antropomorf Istenben, amiről a vallások beszélnek,
nem hiszek. Nem hiszem, hogy a nagy szakállas „öregisten” irányít bennünket egy
trónusról. Hogy kezdetben mi volt, azt nem tudhatjuk. Az isteneket mi csináltuk
magunknak, azért, mert nem találjuk a valódi helyünket ebben a nagy
rendszerben. Néha elgondolkodom azon, hogy a mikrokozmosz és a makrokozmosz
alapjában ugyanolyan. Még az is előfordulhat, hogy egy óriási élőlény
valamelyik sejtjének részei vagyunk. A mi szervezetünkben levő sejtek sem
látnak ki, és nem tudják, hogy kik vagyunk és éppen mit csinálunk, így mi sem
vehetjük észre, ha egy ménkű nagy lénynek a sejtjében ülünk. Ilyen eset is
lehet, azt hiszem. Abban azonban nem tudok hinni, hogy van valamilyen Isten,
aki azzal szórakozik, hogy számon tartson sok milliárd embert és feljegyezze, ha
rosszat vagy jót csináltunk.
- A reinkarnációról mi a
véleményed?
- Az emberi lélek ingoványos
talaj. Vannak olyan jelek, amelyek ilyen gondolatokat táplálnak. Engem a
középkori utcarészletek ragadnak meg. Párizsban, a Notre Dame körül
biztosan éreztem, hogy már jártam ott valamikor. Szinte láttam, ahogy átmegyek
a Szajna hídján, láttam az akkori embereket és az utca szélén az akasztófát.
Néha van ilyen érzése az embernek. Ezt persze lehet a kollektív tudattal is
magyarázni. A lélekvándorlás akkor lenne igazi, ha emlékeznénk az előző
életünkre.
- Ha már a reinkarnációról,
lélekvándorlásról, újjászületésekről beszélünk, engedjük szóhoz jutni a benned
rejtező Tibet-kutatót. A Dalai Lámát hogyan választják?
- Amikor meghal, elindulnak a
szerzetesek, különböző jelek után, több irányba. Számos kisgyereket találnak,
de gondosan vigyáznak arra, hogy mindegyik szegény családból származzon.
Ugyanis ha valamelyik nemesi család sarja lenne, akkor nyilván azok felé húzna.
Neki pedig csak a buddhista egyházat szabad képviselnie, aminek vezetője lesz.
Tíz-tizenkét gyereket együtt nevelnek. Amikor elég nagyok lesznek, akkor egy
nagy ünnepség keretén belül ki kell tudni választani sok hasonló közül a Dalai
Láma különböző tárgyait. Aki megismeri, az az igazi. Valóságban azonban
amíg nevelik őket, meglátják, melyik a legrátermettebb, és annak előre
megsúgják, mit kell tennie. Nagyon ügyes trükk az egyház szempontjából, de a lélekvándorlásra
nem bizonyíték.
|
... ahogy A láp lidércében John C. Lendvayt és a csinos főszereplőnőt elképzeltem |
- Mennyire vagy azonos az
általad kitalált figurával?
- Ha a külsőre gondolsz, az szóba
sem jöhet. A regények Leslie L. Lawrence-e százkilencven centiméter,
kefehajú, sportos fickó, író-olvasó találkozókon ezen jót szoktak derülni. A
belső tulajdonságokban biztosan hasonlítunk egymásra. Ha az író egyes szám első
személyben írja a történeteit, nyilván saját magát örökíti meg. Vagy azt,
amilyen szeretne lenni.
- Leslie L. Lawrence azért magas,
mert te az szerettél volna lenni?
- Nem. Azért, mert verekszik, meg
olyan dolgokat csinál, amihez egy kövér kertitörpe nem lenne megfelelő. Például
nem tudna bemászni egy ablakon. Mindenképpen egy sportos figura kellett, aki nem
ijed meg a saját árnyékától.
|
Lőrincz L. László képregényen: A púpos. A rajzoló: Matheika Gábor |
- Hova tűnt a főhős felesége
az első kötet után?
- Amikor azt a könyvet megírtam,
azt hittem, hogy egy könyv lesz. Semmi nem mutatott sorozatra, írtam egy
könyvet, aminek a bontóján a nevem szó és betű szerint lefordítottam Leslie
L. Lawrence-re. Ennek az egyik slusszpoénja szerint valakiről kiderült,
hogy ő a főhős felesége. A sors azonban közbe szólt, mert érdeklődés
mutatkozott egy második könyvre és a többire. Akkor viszont döntenem kellett. Leslie
L. Lawrence-nek nem lehet felesége. Nem lehet egy asszonnyal a nyakán
nyomozni. Nem beszélve arról, hogy ugye ő szeret nőügyekbe keveredni. Ezért más
a Sindzse szeme, mint a többi. Egyszerűen el kellett felejtenem az
asszonyt. Úgy tűnt, mintha sosem lett volna.
- Tudnál-e Leslie-történeteket
írni tapasztalatok nélkül?
- Nem. Azt mondják, a költőnek
születni kell, de író csak negyvenéves kora körül lesz valaki. Addigra
megtanulja a technikát és elég tapasztalatot szerez. Egy tizennyolc éves se
szerelemről, se keletről, se semmiről nem tud átéléssel írni. Nekem Leslie
L. Lawrence alakjában huszonöt évi tudományos kutatói munkám is benne van.
Hogyan tudtam volna regényt írni például a Halálkiáltókról vagy más
tibeti dolgokról, ha nem tudom, hogyan néz ki egy kolostor? Ki lehet bogarászni
könyvekből, de egész más, mint mikor behunyom a szemein és magam előtt látom.
|
"Ej,
László, László, olyan boldog ember lennék, csak ez a Zinajda ne lenne egy ilyen..." |
- Volt-e neked személy szerint
életveszélyes kalandod?
- Egyszer, még a hatvanas évek
derekán években Ulánbátorban beszállásoltak az akadémia vendégházába.
Három szoba és közös konyha tartozott hozzá. A mellettem lévő szobában egy
geológus expedíció holmijai voltak lezárva, a harmadikban lakott egy mongol
pilóta. A felesége révén került oda, aki az orosz akadémia tagja volt. Mielőtt
odaértem, a feleség megszökött egy orosszal, amiért a pilóta rettenetesen
utálta a fehéreket. A mongolok mikor átadták a kulcsot, figyelmeztettek, hogy
vigyázzak a szomszédommal, mert nem igazán kedves ember. Megkérdeztem, mit
értenek ezalatt. Elmesélték a sztorit, és gyorsan távoztak. Ott maradiam azzal
a tudattal, hogy jön egy pilóta, és rövidesen fasírozottat csinál belőlem.
Kicsit aggódtam, de azért bementem a konyhába. Az egyik szekrényben kolbászok
lógtak, gondoltam, ez az övéi lehetnek. Nekem is volt valami ennivalóm, így
nekiálltam vacsorázhatni. Hamarosan kivágódott az ajtó és megjelent a
„mongolom”. Ő se szó, se beszéd, kikapott egy kolbászt és puff behúzott a
szobájába. Na, gondoltam, legfeljebb nem leszünk barátok, de egye fene... Még
néhányszor találkoztunk, akkor már én sem köszöntem. Majd egy éjszaka bekövetkezett
az 1966-os nagy mongóliai földrengés. Tőlünk hatszáz kilométerre volt az
epicentrum, ahol szinte megnyílott a föld, és óriási balhé volt. Én az éjszaka
közepén egyszer csak arra ébredtem, hogy rázzák a vállamat. Kinyitom a szemem
és megláttam fölöttem állni a pilótát egy hatalmas késsel. Első ijedtemben
állati ordítással akkorát mázoltam be a szeme alá, hogy ívben hanyattesett.
Erősebb volt nálam, de az ütés meglepetésszerűen érte. A kés kihullott a
kezéből, én pedig üvöltve kirohantam az utcára. Akkor vettem észre, hogy a
lépcsőház már repedezik. Nem kellett nagyon igyekezni, mert magasföldszinten
laktunk. Kint „csak” mínusz negyven fokot mértek, én meg papucsban és
pizsamában voltam, igaz, akkorra már az egész város kint állt. Nagy nehezen
előkerült a szegény pilóta is. Elmondta, hogy ő a konyhába indult a nagykéssel
kolbászt vágni, s már neki is kezdett, amikor megindult a föld. Ugyan
elszerették a feleségét, de azért azt nem nézhette tétlenül, hogy egy
szerencsétlen külföldit agyon verjen a mennyezet, s azért rohant hozzám a
késsel a kezében, mert gyorsan fel akart rázni. Miután egy óra hosszat kint
ácsorogtunk, én eldöntöttem, hogy akkor is bemegyek, ha rám dől a ház, mert az
ujjaim már félig lefagytak. Ezek után összebarátkoztunk, és a pilóta az én
vállamon sírta Zinajdája különböző kalandjai miatti bánatát. - Ej,
László, László, olyan boldog ember lennék, csak ez a Zinajda ne lenne egy ilyen
oltári kurva - mondogatta. Nos, ha ez nem is „közvetlen életveszély”, de
akkor bizony annak tűnt.
- Valódi életveszélyes
kalandod volt?
- Sok kalandot éltem át. Egyszer
például a Góbi-sivatagban elvesztettem egy homokviharban a bázisautót.
Tíz percen múlt az életem, mert a homok befedett volna. Mentem és megtaláltam.
Semmit nem láttam, nem gondoltam semmire, csak állatira féltem. A mongolok
szerint óriási szerencsém volt. Annak a valószínűsége, hogy a porviharban
nekimegyek az autónak, olyan kicsi, mint megütni a lottó ötöst. Nem voltam a
kocsitól messze, de könnyen elmehettem volna mellette, mert semmit nem lehetett
látni. Nem sok hiányzott, hogy most ott fehéredjenek hulló csontjaim a sivatag
homokjában.
- Segít-e az általad megalkotott
hős önmagad megismerésében?
- Igen, ami a figurában
megtestesül, annyira ismerem önmagamat. Tudom, hogy amilyen ő, olyan lehetek én
is. A főhősnek jó humorérzéke van - ez bennem is megvan. Sőt már a barátaimat
úgy válogatom meg, hogy mindnyájan jól érezzük magunkat. Egy búvalbélelt
emberrel nem tudok mit kezdeni. Kétszer találkozom vele, de harmadszor már nem,
mert én is sírok tőle. Leslie gondolkodásmódja szintén megegyezik az enyémmel.
Amit ő mond, azt az életben biztosan én is úgy mondanám. Ő is célorientált, és
szereti megoldani a dolgokat. Ha elkezdek valamit, minél előbb szeretek a
végére járni. Mikor egy bűnténnyel találkozik, nem nyugszik, amíg - ha kell,
tűzön-vízen át - meg nem oldja. Nekem, ha szemem előtt lebeg egy cél, akkor
minden körülmények között el akarom érni. Egész addig küzdők érte, amíg számomra
nem veszíti el az értelmét.
|
A fojtogatók hajója volt az első magyar hangoskönyv - a borítót a Boros-Szikszai páros készítette |
- Mit szeretsz legjobban
önmagadban?
- Ezeket a dolgokat, amikről
beszéltem. Szeretem a szívósságomat. Ha úgy érzem, hogy van értelme annak, amit
csinálok, akkor azt be is fejezem. A keleti emberek viselkedési kultúrája
nagyban hatott rám. Sokat voltam köztük, és ez nem múlt el „büntetlenül”. Erre
mondják, hogy ne utánozd, fiam, a tanító bácsit, mert úgy maradsz. Úgy nem
lehet sem írni, sem más alkotó tevékenységet folytatni, hogy csak akkor
csinálom, amikor kedvem van. A nagy falat sem építették volna fel soha, ha csak
akkor tesznek rá egy-egy téglát, amikor néhány kínainak olyan hangulata van. A
másik, amit szeretek magamban, a mások helyzetébe való beleérző képességem.
Mindenkivel szemben igyekszem tapintatosan viselkedni. Fontosak számomra az
emberi kapcsolatok.
- Ezek szerint ismerőseid
belekerülhetnek a könyveidbe?
- Figurákat akkor lehet jól
megrajzolni, ha létező egyénről alkotod meg. Nyilván csak bizonyos
tulajdonságaira van szükség. Itt most elnézem Jancsit (a szerzőnő férje, a
beszélgetés csendes, szivaros szem- és fültanúja - vagyis én), ahogy elmélyülten
szivarozik. Lehet, hogy a következő könyvben lesz ilyen típusú ember, akkor
visszagondolok az ő mozdulataira, és úgy írom le.
|
Lőrincz L. László képregényen: Nebet Het a halottak úrnője. A rajzoló: Sarlós Endre |
- Mit szeretsz legkevésbé
önmagadban?
- Talán azt, hogy kevesebb a
vállalkozói szellem bennem, mint fiatalabb koromban volt. Most már mérlegelek,
s ha valamilyen lehetőségem adódik, akkor végig gondolom, mi minden történhet
ott velem. Annak idején csak az volt fontos, milyen jó lesz ott, ahova megyek.
Ma már arra gondolok, hogy ott meleg van, vagy megrúghat a teve. Régen is
megrúgott, de akkor nem gondoltam rá előtte. Utólag ugyan nem tetszett, de már
nem volt mit tenni. Sajnos, a megfontoltság a korral jár, és ez sem tetszik
igazán.
- A főhősöd csajozik. Neked,
magánemberként, mi a véleményed a szerelemről?
- Leslie kihasznál
bizonyos lehetőségeket. Teheti, hisz szabad ember, nincsenek kötöttségei. Ha
két fiatal, egészséges, szép ember találkozik, akiknek nincsenek morális
kötöttségei és ráadásul kedvelik egymást, akkor természetesnek veszem, hogy
kihasználják a lehetőségeiket. Még talán szerelem is lehet, attól függ, mit
értünk szerelemen.
- Arra lennék kíváncsi, te mit
értesz szerelmen?
- Miután én nem vagyok szabad,
másképp állnak a dolgaim, mint Leslie-nek. Azt azonban el kell mondanom,
hogy nagyon jól érzem magam a feleségemmel. Nem tudom, hogy szerelemnek lehet-e
nevezni, ami köztünk van, mert már harminc éve házasok vagyunk, két nagy
gyerekkel, de nagyon jó a kapcsolatunk. Ahhoz, hogy az ember ilyen hosszú időt
ki tudjon bírni, komoly szerelem kellett, ami valamilyen formában most is
megvan.
|
"Barátkozó típus vagyok..." |
- Mennyire fontos számodra a
barátság?
- Nagyon. Barátkozó típus vagyok.
Olyan típusú barát kell nekem, akire szeretettel gondolok, akivel, ha néha
találkozunk vagy közösen végzünk egy munkát, örülünk egymásnak. Viszont az
életem ellentmondásos, mert az írás magányos tevékenység. Amióta az eszemet
tudom, szerettem, ha emberek vesznek körül, még ha dolgozom, akkor is. Ilyen az
írásban nincs. Leülsz, magadra zárod az ajtót, mert munka közben az ég adta
világon senki nem tud segíteni, csak hátra mozdítani. Ott csak a saját figuráim
léteznek. Reggel nyolctól tizenegyig írok, aztán háromtól hatig javítok. Napi
hat órát teljesen egyedül kell lennem. Magam alakítottam úgy ki, hogy nem
szólhatok senkihez, mert zavar. Óránként ugyan tartok némi szünetet. Ez
ellentmond a beállítottságomnak, annak, hogy amíg a célt el nem éred, nem
szabad leállnod, de hát az írás ilyen munka.
- Vannak olyan barátaid,
akikre biztosan számíthatsz minden körülmények között, és ők is terád?
- Természetesen, vannak.
|
Lőrincz L. László képregényen: A föld alatti piramis. A rajzoló: Sarlós Endre |
- Fiatal vagy idősebb korban
lehet inkább igazán jó barátra szert tenni?
- Az életre-halálra szóló
gyerekkori barátságok az én tapasztalataim szerint hamar elmúlnak. Időben is,
térben is távol kerülünk egymástól. Ha valakit nem látok tíz évig, hiába volt
valaha megbízható jó barát, nem lesz már közös témánk. Abból nem tartható fenn
egy barátság, hogy folyton azt meséljük, hogyan tettünk a Kovács tanár
úr széke alá diót. Az idő eltávolítja az embereket egymástól, és már nem lehet
visszahozni a kapcsolatot. Közös élmények nélkül elhal. Elvileg persze
megoldható, ha ismét együtt dolgoznak vagy élnek. Nekem azonban az a
tapasztalatom, hogy ezek a gyerekkori barátságok elmúlnak. Közben folyamatosan
termelődnek olyan barátságok, amiről nem lehet tudni, mennyi időre szólnak, de
a közös érdeklődés, a közös munka, valamiféle közös lét meghatározza őket. Ezek
gyakorlatibbak és később keletkeznek.
- Ehhez kell egyfajta
bizalommal való odafordulás az idegenek felé...
- Persze, az kell. Az emberek
először méregetik egymást. Nyilván van olyan munkakapcsolat, amelyikből soha
nem lesz barátság, ahhoz azért valamiféle összecsengés kell. Ahogy mondani
szokták, egy húron kell pendülni. Egyik embernél rezdül valami, a másiknál
pedig nem. Nem tudnám meghatározni, mi az, de a barátsághoz mindenképpen kell
az a plusz.
|
"Olyanok is vannak, akikkel, ha
velük kéne kikötnöm a lakatlan szigeten, inkább a magányt választanám." |
- Van-e olyan ember, akivel
együtt szívesen szenvednél hajótörést?
- Ez a kérdés nemektől független?
- Persze.
- Azért kérdeztem, mert ugye nem
mindegy. Hiába vagyok jó viszonyban mondjuk Jánossal, ha a hajótörés netán tíz
évre szól, akkor inkább az ismeretségi köröm valamelyik hölgy tagját vinném
magammal. Ha feltennéd viszont a kérdést, hogy egyedül lennék-e szívesen a
szigeten, vagy valamelyik férfi barátommal együtt, nyilván választanék valakit.
Inkább, mint egyedül üljek ott a pálmák alatt. Olyanok is vannak, akikkel, ha
velük kéne kikötnöm a lakatlan szigeten, inkább a magányt választanám.
- Ha már nemekre bontottad a
kérdést, nő is van olyan?
- Hogyne lenne. Inkább
megtanítanám a legközelebbi majmot beszélgetni, minthogy egy kevésbé szeretetre
méltó hölggyel legyek ott.
- Melyik történelmi korban szeretnél élni?
- A nagy felfedezések korában.
Amerika meghódítása vagy Ausztrália meghódítása izgalmas feladat lehetett. A
régi Rómában is szívesen éltem volna, amikor például Scipio Africanus
elindult a hódító útjára. Lehet, hogy megbántam volna, mert meleg volt,
harcolni kellett, és még a kard is rövid volt.
- Nemrég láttuk A
paradicsom meghódítása című filmet. Nem tűnt kéjutazásnak Kolumbusszal tartani...
- Amikor Barcelonában megláttam
Kolumbusz hajóját, nagy csalódást okozott. Egy kis teknő volt.
Belegondoltam, hogy ezen aszalódtak a pasasok hónapokon keresztül. Óriási
bátorság kellett ezzel elindulni a „végtelen” vizekre.
- Azt mondtad, akkor szerettél
volna élni...
- Nyilván akkor nem mérlegeltem
volna, hogy hullámok is jöhetnek. Akkor ez a kis hajó volt a természetes.
Képzelj el egy pasit száz év múlva, aki meglátja, milyen autókkal száguldoztunk
a kilencvenes években...
|
Lőrincz L. László képregényen: Sindzse szeme. A rajzoló: Topálovits Pál |
- Mi a hobbid?
- Utazni szeretek. Igaz, már a
kevésbé kockázatos utakat választom, de minden pénzem utazásra költőm. Most Bangkokba
készülök, Thaiföldre.
- Egyedül?
- Nem, a feleségemmel és a
gyerekeimmel.
- Ki a kedvenc íród?
- Franz Kafka.
- Miért Kafka?
- Szeretem az irracionális
dolgokat. Az ember teljesen kiszámíthatatlan és számunkra megmagyarázhatatlan
erők játéka. Nem értjük, mi és miért történik velünk. Csak a hatásokat
érzékeljük. Az egész élet erről szól, hogy nem értünk semmit a környezetünkből
és a világból. Folyton be akarunk jutni a „kastélyba”, megpróbálunk valamit
végre megérteni, és mindig ki vagyunk zárva. Olyan, mintha a Föld egy büntető
telep lenne, ahova valahonnan idetelepítettek bennünket, de már nem emlékszünk
semmire, csak a vágy maradt meg bennünk. Vissza szeretnénk végre találni az
elveszett paradicsomba, ahonnan kihajítottak bennünket. Nem értjük azokat a
körülöttünk zajló eseményeket, amiket valaha megértettünk. Hányódunk valamiféle
tengeren az irracionális hullámok között. Számomra Kafka ezt fejezi ki.
- Melyik az a három könyv,
amit egy égő házból kimentenél?
- Franz Kafka: Kastély, Rejtő
Jenő: Piszkos Fred, a kapitány és talán valami lexikont. Azért mondtam ezt a
hármat hirtelenjében, mert olyan könyörtelenül kérdeztél, de nagyon szeretem
például Edgar Allan Poet, a horrorisztikus dolgai miatt.
- A te könyveid messze vannak
a horrortól, akkor el sem tudnám olvasni őket...
- Igen, mert nálam csak
horrorisztikus elemek vannak, és azoknak is mindig megkapod a racionális
magyarázatát. Nem hiszek olyan természetfeletti értelemben, mint például Stephen
King. Nálam az ördög nem igazi, csak valaki úgy tesz, mintha ő lenne az. Kingnél
az igazi jelenik meg - de ez nem az én világom. Nálam, ha valaki meghalt, az
már nem kel fel. Ha mégis, akkor csak leütötték és tetszhalott volt. A
horrorisztikus elemeket mindig feloldom humorral, hogy az olvasó érezze, játék
az egész dolog. Nem ijedsz meg, ha egy hulla kiesik a szekrényből és a
főszereplő karjaiba hull. Mennyivel más, ha azt írod, hogy csupa vér lett,
akire ráesett, és az illető (nagyon természetesen) el kezdett sikoltozni, vagy
ha ugyanő megszólal: „A fene egye meg, már megint egy hulla. Potyognak, mint
érett almák a fáról.”
- Azért nem állítanám, hogy
nem féltem, amíg a könyveidet olvastam. Igaz, soha nem tudtam letenni, amíg a
végére nem értem, akármilyen későre járt is az idő.
- De amikor kiderültek a racionális
magyarázatok, megnyugodtál.
- Így van.
- A könyveimben misztikus
dolgokról írok. Megpróbálom elgondolkodtatni az olvasót: lehet-e embereknek
olyan képességük, amit nem ismerünk? Viszont nekem ne másszon ki a hathónapos
halott a koporsóból. Ha széttörik az autót apró darabokra, akkor az reggelre ne
változzon ragyogó újjá, hacsak három szerelő egész éjjel nem dolgozik rajta.
|
Lőrincz L. László képregényen: A vérfarkas éjszakája. A rajzoló: Fazekas Attila |
- Mi a kikapcsolódás számodra?
- Hatig dolgozom, utána néha
elmegyek az ismerőseimmel, iszom egy sört és beszélgetünk. Elmegyek egy-egy
meccsre vagy nézem a televíziót. A diszkóból már kinőttem, oda a fiam jár. Jut
mindenre idő, amire vágyom. Amiatt, hogy rendszeresen vastag könyveket írok,
soha nem kellett semmiről idő hiányában lemondanom. Ha valahonnan lemaradtam,
arra nem is akartam igazán elmenni. Nyáron lejövök a Balatonra, akkor
itt pihenek, úszom, a kutyát viszem sétáltatni, és a ház körül sertepertélek.
Régen vitorláztam is, de az nagy teher. Annak idején volt egy alumínium hajó,
amit nyárra béreltünk. Benne is laktunk. Semmilyen hajóosztályba nem stimmelt.
Olyan volt, mint a szénszállító a Temzén. Amikor nekimentünk a parton a
kőnek, koppant egyet és behorpadt, nem lett semmi más baja.
- Az elmúlt években mi
szerezte a legnagyobb örömöt?
- Folyamatos öröm számomra, hogy
a családommal jól megvagyunk. A feleségemmel és a gyerekeimmel barátságban,
szeretetben élünk. Sikerült kialakítanunk a magunk jól működő mikrovilágát.
- Egy jó tündértől mit
kívánnál?
- Miután kelettel foglalkozom,
szeretném tudni, hogy a keleti titkok valóban léteznek-e.
- Arra számítoltam, hogy ezt
én tőled tudom meg.
- Én is szeretném megtudni...
Aztán szeretnék jó néhány évtizeddel fiatalabb lenni.
- Csak mértékkel igyál a
fiatalító forrásból, nehogy úgy járj, mint a népmesék hőse, aki csecsemőként
ébredt...
- Harmadik kívánságom, hogy ne
hagyjon el az a szerencse, ami idáig életemen végig kísért.
|
Egy még korábban nyilvánosságra nem hozott rajzom: Leslie egyik regényének végül is fel nem használt borítóterve |