2018. október 26., péntek

Kiss Feri 60



Torta ugyan nem volt, de a születésnapos köszöntése azért nem maradt el: úgy tucatnyian gyűltünk össze október 25-én, a KKK októberi találkozóján, hogy az estét barátunkkal, kollégánkkal, a magyar képregénytörténet legkiválóbb ismerőjével, az ország első számú képregény gyűjtőjével töltsük el.

Az Eötvös utca 10. alatti Közösségi és Kulturális Színtér, a KKK találkozóinak új helyszíne pezsgő kulturális életéről híres - tegnap estére is számos esemény jutott. Köztük egy képregény-történeti: a november 4-én hatvanadik évébe lépő Kiss Feri barátunk köszöntése. Szinte mentegetőzve nyitotta meg az estét, aminek „eredetileg” Sarlós Endre, a magyar képregény ma is aktív doyenje 80. születésnapjának szentelt volna, aki viszont végül mégsem tudta vállalni, hogy kimozduljon Szigetvárról.  


Helyette a klubvezető ugrott be, akit a magyar sci-fi nagyasszonya, a kiváló írónő („civilben" immár jó ideje Kiss Feri párja), Fedina Lídia faggatott nem hétköznapi pályafutásáról, terveiről, a jövő kilátásairól. Az előre összeállított kérdéseket azonban - szokatlan lépés ez egy interjú-alanytól - Feri hamar félretolta: az este innentől nagy, közös beszélgetéssé alakult át, ahol mindenki elmondhatta a véleményét - de azért néha a kérdező és az est díszvendége is szóhoz jutott. S ha már szóhoz jutott, mesélt - színesen, fordulatosan, anekdotákkal, poénokkal fűszerezve, ahogy szokott.

Hogy hogyan lett az óbudai születésű, könyveket faló, minden iránt érdeklődő fiúból képregény gyűjtő, majd a Cs. Horváth Tibor utáni magyar adaptációs képregény legtermékenyebb forgatókönyvírója, sokunk számára már nem volt újdonság, de Feri azért elárult korábban nem hallott, izgalmas részleteket. Mint sokan mások, ő is „elkunyerált” és összeszedett újságokkal kezdte a gyűjtést, melyekből kivagdosta, és papír-zabáló kristály-ragasztóval rendezte füzetekbe a hatvanas évek végének képregényeit - aztán meg mindent, amihez hozzá jutott.

A gyűjtésből az évek során szenvedély lett, az érdeklődésből pedig alkotás iránti vágy: az áttörést a Füles 1988-as, második képregény pályázata hozta meg számára, hol ugyan nem ő nyerte a forgatókönyvírói fődíjat, de Cs. Horváth mester mégis őt hívta meg munkatársául. A magyar képregény aranykora - Feri ezt tekinti szakaszhatárnak - 1989-ben véget ért: később kopottas bádogba forduló ezüstkor meghatározó szövegírója azonban Feri volt. Még dolgozott együtt Zóráddal (aki egy vita hevében aztán szerencsésen össze is veszett vele), sok közös munkát jegyzett Fazekas Attilával, Topálovits Pállal, Podmaniczky Ferenccel, Vass Mihállyal, s a mára őszbe fordult fejű, második nagy képregényes generáció többi neves alkotójával - közülük többen ott voltak az est vendégei között is.


Tanúja, kulcsszereplője volt az egykor üzletileg is virágzó, az alkotóknak stabil jövedelmet biztosító műfaj lassú agóniájának, amit úri módon finomkodva csak „a kiadói piac átalakulásának” szokás nevezni. A megjelenési lehetőségek mára elapadtak, a honoráriumok pedig felére, negyedére estek vissza, s akinek e már-már jelképes összegekből már sem jel, sem kép nem jut, az általában a forgatókönyvíró. Ferinek már nem kell bizonyítania: mint elmondta, fiókjában van még kész forgatókönyv szép számmal, újak azonban már nem születnek. Inkább az érdeklődésének megfelelő, más típusú munkákat keresi - ilyennek tartja kultúrtörténeti kutatásait, a Rejtő Jenő hagyatékából előkerült szövegek sajtó alá rendezését, s ilyennek bibliográfusi, képregénytörténeti munkásságát is.

Az az új kezdeményezés, amit ezen az esetén jelentett be, az utóbbival függ össze. Augusztus végén Kiss Feri kezdeményezésére és elnökké választása mellett megalakult a Magyar Képregénytörténeti Egyesület, amit azóta már be is jegyzett a bíróság. Kialakítás alatt áll az Egyesület weboldala, s több évre szóló programja is: az alapítók célja nem titkoltan az volt, hogy az 1990 előtti magyar képregény, annak hazai és határon túli alkotói emlékezetének életben tartását, kulturális kincsei megismertetését segítsék. Tennivaló tehát akad a következő tíz, húsz, akárhány évre is. Isten éltessen, s adjon mindehhez erőt, kedves barátunk - boldog születésnapot, Kiss Feri!

2018. október 18., csütörtök

A szerzőtárs emlékére

2017. április 9-én, egy napos, de hűvös vasárnap délelőttön a Bucó… sorozat három alkotója a negyedikhez indult látogatóba. Az ötödik, Békési Sándor igazoltan maradt távol: vasárnap lévén, a lelkészi szolgálat az oltár elé szólította. Haui Jóska, Kiss Feri és jómagam nehéz szívvel gyűltünk össze a budapesti kórház előtt, hogy - talán utoljára - barátunkkal, szerzőtársunkkal, kedves egykori kiadónkkal, Marosi Lászlóval találkozzunk. 


Laci az elmúlt években egyszer már legyőzte a halált: a rák támadását 2015-16-ban sikerrel verte vissza. Élni akarása, vas-szervezete, a minden bajon diadalmaskodni tudó életszemlélete akkor győzött - most azonban (s ezt ő is jól tudta) vesztésre állt. Megbékélt ezzel: bölcsen, kis kórházi szobája csendjében készült a távozásra. Szép és tartalmas élete volt: számos területen bizonyíthatta be, hogy ő bizony sikerre született. Fotósként, művészeti szerkesztőként már a hetvenes-nyolcvanas években sokra vitte a magyar sajtó világában - a legnépszerűbb korabeli, hazai folyóiratok, mint a Tükör vagy az Autó-Motor szerkesztőségében dolgozott.  Ha kellett, újságot írt, de igazi terepe a látvány, a vizualitás volt: a fényképezés iránti szenvedélyét élete végéig megőrizte - 2008-ban kiadott, Kínában készült fotóit tartalmazó, látványos albuma bizonyítja ezt. Jó üzleti érzéke volt, s értette a kereskedelem lényegét is: azt, hogy mindig létező vásárlói igényeket kell kielégíteni.  „Az ötvenes évek elején biztosan lódenkabátokkal meg micisapkákkal kereskedetem volna” - szokta mondogatni némi öniróniával.


Mint sajtómunkás, jó kapcsolatokkal rendelkezett, s az is sokat segített, hogy hitvese akkoriban már a Pénzügyminisztériumban dolgozott, így az elsők között volt, akik az 1981-es kisvállalkozási reform után gazdasági munkaközösséget alapítottak Magyarországon. Méghozzá arra, amihez igazán értett: a könyvkiadásra. Átlátta a hazai kiadói világ ezerféle klikkel, érdekkel és ellenérdekkel terhelt, sokszor a politika (és egyes politikusok) által vezérelt világát, s azt, hogy ez a világ az olvasók a szép, látványos, szórakoztató olvasnivaló iránti igényét nem tudja kielégíteni. „Igazi” kiadó a Táltos GM nem lehetett, csak „kiadást segítő” tevékenységre vállalkozhatott - méltán népszerű képregényei, gyermekkönyvei, albumai így jelentek meg az igazán nem erre szakosodott Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó égisze alatt. Marosi szerződött az alkotókkal, ő fizette íróit, rajzolóit (méghozzá mindig gavallérosan!), s persze ő állta a nyomdaszámlákat is.


Csak minőséget adott ki - bóvlit sohasem. Az eladott példányszámok gyorsan az egekbe szöktek - nem tudott a német licensz alapján átvett Disney-albumokból, egy fiatal grafikusnő bájos rajzokkal illusztrált történeteiből, vagy akár híres szakácskönyveiből annyit nyomtattatni, ami nyomban el ne fogyott volna. A legnagyobb sikereit azonban a Táltos a képregénnyel érte el: elsőként Zórádot vette rá, hogy tisztes díjazás ellenében színezze ki a főként a Fülesben, a hetvenes években megjelent leglátványosabb történeteit (a nagy alakú képeskönyvek ma is a gyűjtők féltett kincseinek számítanak) - ezzel született meg nálunk is a legtöbb szomszédos országban már régóta létező „füzetes képregény”.  Nyitott volt az új ötletekre. Mikor egy fiatal rajzfilmes, Békési Sándor 1985-ben egy „szerzői” képregény sorozat tervével (és mintarajzaival) kereste meg, azonnal ráállt a kiadásra. A négy kiskutya, Bucó, Tacsi, Szetti és Mici, s a minden hájjal megkent, minden galádságra kapható Főnök és csapata, K.O., Patkány és Umbi farkas kalandjainak első részével született meg a Bucó… sorozat - a magyar képregény egyik legnagyobb sikertörténete. 


Az igényes nyomdai kivitel, a kedves kalandok, a fordulatos meseszövés, a képi gegek sorozata, mindenekelőtt azonban a szerethető figurák és történetek hamar népszerűvé tették a sorozatot, melynek első három részét Békési Sándor készítette. Mikor 1985 végén más elfoglaltsága miatt le kellett mondania a rajzolásról, Zórád ajánlására négy füzet erejéig én - két profi grafikus közözött a vakmerő amatőr - vettem át a munkát. 1986-tól a sorozat megszűnéséig Haui József készítette a füzeteket - szám szerint tízet. Laci fáradhatatlanul variálta a kalandokat: a kiskutyák földön, vízen, levegőben rendezett versenyeken, farsangi mulatságon és filmforgatáson, táborban és kincses szigeten, télen és nyáron akasztottak bajszot a bandával, s a mese örök szabályai szerint persze mindig le is győzték azt. A rendszerváltás küszöbére érve azonban a Táltost is utolérte a végzet: a kiadói piac újrafelosztásáért zajló harcban a lehető legnemtelenebb eszközökkel támadták új konkurensei, s szorították végül ki a szakmából. Marosi László 1990-ben felhagyott a könyvkiadással, s közel másfél évtizedig nem is tudtuk, mivel foglalkozik: 2013-ban, Haui Jóskának sikerült kiderítenie, hogy most külkereskedelemmel foglalkozik: Kínába exportál magyar borokat.


Megkerestük, megtaláltuk, örültünk egymásnak. Kiss Feri nyomban elhívta a Képregény Kedvelők Klubja egyik őszi alkalmára - erre akkor nem tudott eljönni, mert váratlanul kórházba került.  Egy jóval későbbire már igen: láthatóan jólesett neki a szeretet és a figyelem, amivel a sorozat régi rajongói és a képregényesek új generációja körülvették. Szívesen idézte fel jó emlékeit, nehéz szívvel sérelmeit, s osztotta meg gazdag élettapasztalatát az őt körüldongó, ifjabb generációkkal. Tartottuk a kapcsolatot ezután is, különösen, mert az akkor indult RePrint magazin következő számába egy régi Bucó-képregény fekete-fehér újraközlése mellett nagy cikket terveztem a Táltosról, s Marosi Lacit szerettem volna a címlap számára megnyerni. Ebbe is belement.


2016 márciusában, egy napsütötte délelőttön felkerestem csendes budai utcában lévő lakásán, hogy elkészítsem a címlaphoz szánt fényképeket. Szelleme friss volt, örömmel vette elő a régi kiadványokat, hogy azok fölött emlékezzünk a dicső Táltos-időkre, kedvvel lapozgatta a régi Bucó-füzeteket. A nappaliban, az erkély ajtaja nyitva volt: amíg beszélgettünk, a szomszédos óvoda udvarából vidám gyerekzsivaj szűrődött be. Kérdeztem, ne hajtsam-e be az ajtót kicsit, de csak rázta a fejét. „Hagyjad. A fiatalság hangja. A legszebb zene.”


A RePrint Marosi-száma időben elkészült -  a címlapon, Haui Jóska remek rajzán, a sorozat figurái vették körbe Lacit. Ezért aztán különösen örültünk annak, mikor Vass Róbert mindannyiunkat meghívott egy, a 2016-os tavaszi képregény fesztivál programjába illesztett pódiumbeszélgetésre. Laci kicsit elkésett, a program „csak” a rajzolók részvételével kezdődött, de aztán szerencsére megérkezett ő is. Bármily hihetetlen, itt találkozott először a Bucó sorozat valamennyi alkotója. Akiket bizony 1990 után sokfelé irányított a sors: Békési Sándor felhagyott a rajzfilmkészítéssel, elhívást kapva Isten szolgálatára, elvégezte a teológiát - ma a Károli Gáspár egyetem professzora. Én magam is a tudományhoz szegődtem - a rajzoláshoz Haui Jóska maradt csak hű, aki ez eltelt évtizedekben számtalan szebbnél szebb képeskönyvvel, képregénnyel örvendeztette meg olvasóit.


Laci lelkesen dedikálta az elé járuló régi rajongók évtizedeken keresztül megőrzött példányait, s a RePrint magazin új számát. Mit tagadjam - Békési Sanyinak és nekem is jólesett az érdeklődés, s mind együtt örültünk annak, hogy Haui Jóskát épp ebben az évben érte komoly szakmai elismerés: ő lett 2016-ban a Korcsmáros Pál díj nyertese. A Dürer-kertben, ezen a találkozón merült fel a sorozat újbóli feltámasztásának gondolata.


A Drónok harca forgatókönyvét - Laci áldásával - Kiss Feri készítette el, s Haui Jóska rajzolta meg.  Feri a régi mesék szellemében küldte új kalandra a régi szereplőket, Budapest fölé, egy drón-röptető verseny kereteibe helyezve. A történet fordulatos volt és szellemes, nyelvi sziporkákkal, szellemes beszólásokkal gazdagon „megszórt”, a rajzok - nincs jobb szó rá - imádni valók.  A Főnök és a banda ármánykodott, a kiskutyák diadalmaskodtak - Micike pedig már minden szempontból egyenrangú csapattagként lépett elő: oly sok év után a főcímbe bekerült az ő neve is.


A Drónok harca 2017 tavaszára készült el - a frissen a nyomdából érkezett példányokat ott szorongattuk a kezünkben, a kórház bejárata előtt, a Lacihoz való belépésre várva. Boldog örömmel vette kézbe az új képregényt, imádta a történetet, s büszkén osztogatta látogatóinak: az ágya melletti kis asztalon mindig ott állt egy gazdára váró példány.  Zsidó emberként, de a vallást nem tartva készült a végső távozásra.


2017. április 17-én halt meg - június 23-án hálaadó és emlékező istentisztelettel vettünk búcsút tőle.  A szertartásra a Pozsonyi úti református templomban került sor - Békési Sándor, a Bucó... sorozat első rajzolója tartotta. Az oltáron Laci két fényképe, s egy kínai nyelvű tiszteletadás került elhelyezésre - az egyik kép utolsó napjaiban a kórházban készült, rajta a Drónok harcát tartotta a kezében. Laci azt kérte, ezen az alkalmon szólaljon meg az Örökkévaló dicséretét zengő, ősi ima, a kaddis, mely ezekkel a szavakkal zárul: „Legyen nagy békesség és élet számunkra és egész Izrael számára, s mondjátok együtt: úgy legyen. Aki békét szerez a magasságban, Ő teremtsen békét számunkra és egész Izrael számára, s mondjátok együtt: úgy legyen."


Ott, a kórházi ágyon, a nagy útra készülve is a jövőre gondolt. Örült neki, hogy a Bucó… sorozat folytatódik, hogy nem apad ki a mese folyama - s ránk hagyta a következő, 21. rész alapötletét is. A történetet Haui Jóska bontotta ki, s rajzolta-festette meg közel egy év munkájával - s most megjelent, már innen megrendelhető.


A Lacit megillető tiszteletpéldány ezen a földön már nem kézbesíthető, köszönetünk, szeretetünk és hálánk azonban valahol biztosan megtalálja őt. Amíg lesz Bucó… sorozat, Marosi Laci neve ott szerepel majd a szerzők között - s amíg lesznek a sorozatnak olvasói, ott lesz ő a szívekben is. Úgy legyen!

2018. május 30., szerda

Hatvannal a lejtőn, s még mindig felfele...


Két kiállításom volt életemben – harmadikra nem is vágyom, ez a kettő is lényegesen több volt, mint amit ki- és megérdemeltem. A másodikra emlékszem vissza szívesen, melyet kedves barátom Verebics Géza a kilencvenes évek elején Dég (ahol sok-sok éven át közmegelégedésre töltötte be a polgármesteri tisztet) festői Holland-házának emeletén rendezett meg. Géza nagyszerű ember, egyebek mellett dr. Kovács Pál, a dégi születésű, nagy szerkesztő és orvostudor (nevét korábban Szapudi Andrásról szóló visszaemlékezésem összefüggésében említettem) munkásságának kutatója, kiváló szervező, akinek irányítása alatt Dég dunántúli minta-településsé fejlődött. Hitvesével, aki maga is igen tehetséges művész és tanár, hihetetlenül nagy energiákat fordítottak két lányuk, Ági és Kati művészeti képzésére. A „Verebics-sisters”, ahogy azegyik magazin cikkírója a lányokat említette, azóta fogalom lett a kortárs magyar festészetben: két sugárzóan tehetséges, nagyszerű ifjú hölgy, aki egymástól függetlenül járja az útját, de mindkettő nagyszerű alkotó, festő, ember és mindenek előtt: művész.

A háttérben kedves barátom, Preyer Hugo. Az előtérben 103 kiló.
Első kiállításom más összefüggésben maradt emlékezetes számomra. Erre 1989 áprilisában, Budapesten, a Festészet Napja alkalmából a Postás Művelődési Központban került sor, s – mi másból – alkalmazott grafikusi munkásságomból, képregényeimből igyekezett válogatni. A műértő „pesti közönség” mély és osztatlan ellenszenvvel fogadta a sznobizmus szent hajlékába behatoló szemetet, és ennek mormogva hangot is adott. Néhány barátom – Somogyi Gyula, akkor Siófok tanácselnök-helyettese, Preyer Hugo, a magyar alternatív tudományos fantasztikum „atyja” – részvétele enyhítette csak kínjaimat. A megnyitóról sok fénykép készült (nyilván, hogy emlékeztessenek: soha többé ilyet). Akkoriban már jó ideje meglehetősen súlyos egyéniség voltam, a házasság szent kötelékében versenysúlyom lassan mázsa fölé emelkedett és hát tartósan ott is maradt. A kiállítási képeket nézegetve döbbentem rá, hogy ha nem akarok a Robébivel felfújt, jóllakott napközis kategóriából nyugdíjba – esetleg temetőbe - menni, bizony kezdeni kéne a fölös kilókkal valamit. 103 kilót nyomtam akkor.

70 kilónál hitvesem óhajára abba hagytam a fogyókúrát, pedig az ideális testsúly eléréshez még két kilót le kellett volna adnom. Az Olvasóra bízom a választ: honnan?
Türelmes háziorvosom tanácsára elkezdtem diétázni - és „mozogni”. Új volt nekem ez nagyon, hisz a gimnáziumi évektől eltekintve korábban sosem sportoltam. A kocogás és az úszás volt kézenfekvő: reggelente a Foki hegyi uszodában kezdtem (az évek során az épültete tönkre ment, benzinkút épült a helyén), délután pedig lassan, döcögve elindultam „futni”. Mindezt egy igen drasztikus, igen nem szakszerűen megtervezett, napi néhány száz kalóriás diéta egészítette ki. Hogy éltem túl, ma sem értem, de három hónap elteltével a naponta lefutott kilométerszám 14-re emelkedett, súlyom pedig 70 kg-ra csökkent. Előkerestem a kiállítás-megnyitón viselt nadrágot és újra felpróbáltam: élvezetes élmény volt, pusztán már ezért is megérte az attrakció. Aminek sikeréért sokan szurkoltak, és sokan féltettek is: Márkus Gizi, kiváló kollegám a Mi Világunk szerkesztőségében minden hét elején látható örömmel nyugtázta, hogy még élek, s legott meg is jósolta, ha nem hagyom abba ezt a hülyeséget, megdeglek még a szabad szombat eljövetele előtt. Szerencsére nem lett igaza, és ennek a következő hét elején legjobban ő tudott örülni.

A program gerincét a napi kocogás alkotta: ez - zenehallgatás mellett - egy-másfél óra egyenletes, lassú futást jelentett. Ma is sok olyan slágert hallgatok, amit akkor, csak ezek közben listás újdonságból a retro-válogatások gyöngyszemei lettek
A mutatvány sikerült és mondanom sem kell, az életem gyökeresen megváltozott. Soha nem tapasztalt energiák szabadultak fel, úgy éreztem, ha ezt meg tudtam csinálni, mindent meg tudok. És csakugyan. A legjobb talán az volt, hogy a mozgás, a napi futás, az evezőpadon eltöltött másfél-két óra (ami alatt azért remekül lehetett nézni filmeket is) és az egészségesebb étkezés része lett a napjaimnak, s még néhány éven át az is maradt. Rendszeresen eljártunk hitvesemmel Kozma Zoltán barátom, az első magyar testépítő-világbajnok siófoki edzőtermébe.


Otthoni konditermem képe 94-es könyvemből. A családi házas életmóddal együtt mára ez is a múltba veszett
93 körül jött az ötlet: meg kellene írni fogyásom hiteles történetét, egyben használható módszertant kínálni azoknak, akik inkább a táplálkozás-tudomány, a sportorvoslás és a testépítés elmélete eredményeivel megtámogatva, mintsem a puszta szerencsére hagyatkozva szeretnének lefogyni. Az előbbiről dr. Osváth Péter sportorvos, az utóbbiról Kozma Zoli gondoskodott. Sokat jártunk úszni is (bár az uszodákkal mindig bajom volt: az ízlésemhez képest a víz mindig túl nedvesnek mutatkozott).

Werdy Péter volt ez első írói álnevem - a Vigiliában megjelent egy tanulmány kapcsán 1981-ben használtam

Megírtam hát a történetet, s 1994-ben az Ezt csináld utánam – és sikerülni fog! (bonyolult okoknál fogva nem saját nevem alatt) meg is jelent. Házunk alagsorát mini kondi teremnek rendeztük be, ahol több amatőr, de sokfunkciós Ditec-gép szolgálta (az elmaradhatatlan evezőpad mellett), a könyvhöz az edzésképek részben ott, részben a lakóhelyünk körüli lankákon készültek. A könyv szépen fogyott, csakúgy, mint a Kozma Zoltán testépítő programját bemutató, szerény közreműködésünkkel készült videó.

Talpig Ditecben: Kozma Zolival, a nagyszerű barát és sportember kazettáját promotáljuk egy vásáron. Akkoriban a vállaim már és még nem a derekam körül hordtam...
Aztán nehezebb évek jöttek, szaporodott a gond és az elfogyasztott kalóriák mennyisége, és el-elmaradozott a sport. Jó másfél évtizeden át folyamatosan a kilók álltak nyerésre, s bár az evezőpad sem tűnt el egészen, már nem bírt el a bevitt energia mennyiséggel. A nagy figyelmeztetés bár késett, de végül – egy kellemes infarktus képében – 2007. júliusának utolsó napján megérkezett. Kellemes, mondom, mert egyrészt túléltem (ami nem volt gyárilag bekódolva), másrészt a székesfehérvári Szent György kórházban kapott gyors és szakszerű ellátás és a gondos ápolás eredményeképpen sikerült minimális károsodással „kijönnöm” belőle. Oly annyira, hogy az infarktus után nem egészen egy évvel ismét elindultam futni, immár az agárdi Parkerdő árnyas fái alatt. És e hasznos szokás aztán Pestre költözésünk után is megmaradt. Nem messze lakunk a Margit-szigettől: egy napsütéses délután beálltam én is a futók sorába, s több nyáron, tavaszon, őszön át lelkesen, de igen lassan együtt keringtem velük. Aztán a lendület alább hagyott, hideg telek és nyomott tavaszok jöttek, a nyár meg (megint) túl meleg volt ahhoz, hogy újra nekivágjak a szigeti futópályáig vezető negyed órás gyalogtúrának. A mozgás azonban hiányzott - olyasvalamit kellett keresnem, ami a korán sötétedő teleken, otthon is művelhető. Sosem voltam táncos alkat - hitvesem a megmondhatója ennek. Viszont a ritmikus mozgás valami más volt: 2016 telén kezdtem napi egy-mésfél-két órákkal, mikor mennyi időt tudtam szakítani rá, s ma is folytatom. Valahogy így...



2018. májusa azonban ismét változást hozott. A munka ünnepén mentem ki először a szigetre - az ekkor még csak egy körre futotta (5,3 km), ám május 6-án már megvolt a két Sziget-kör, s május közepén a három - ami azért már majnem 16 kilométer. Öreg kutyaként új trükköket már aligha tanulok - de jó tudni (és megélni), hogy azért a régieket sem felejtettem el...

2018. január 9., kedd

Kéz a kézben a történelemmel: a 77 éves Joan Baez képregényes köszöntése




Viszonyom a szuperhősös képregényekhez meglehetősen ellentmondásos. „Önmagáért” képtelen vagyok szeretni, sőt, akár el is olvasni egy-egy ilyen történetet: bár lenyűgöz a mostaniak vizuális gazdagsága, az alkotók szakmai professzionalizmusa, a legtöbbet azért agyonvágja a kutyaütő forgatókönyv, a hatvan éve változatlan cselekmény-klisék új és új közegben való ismételgetése. Igen sokszor nem is értem, amiről szó van: a szuperhősöket az Egyesült Államok tömegkultúrája „termelte” ki, s kalandjaikat megfelelően értelmezni, a történettel azonosulni, a történet szükségszerű érzelmi végkifejletét, a katarzist megélni is csak ebben a hagyományban lehet.

  Az első nagy siker: Donna, Donna – 1960

Ha ezek a fogódzkodók hiányoznak, végképp nem marad más, mint a nem túl komplikált sztori, s persze a lenyűgöző rajzok: az évek múltával azonban, ez utóbbiakat inkább kedves, régi, még a digitális rajztábla előtti időkben alkotó mestereimnél keresem… A szuperhősös képregénynek ez a sajátos, a cselekmény a korba való beágyazását szolgáló kulturális közege komoly társadalomtudományi kutatások tárgya - csakúgy, mint a beágyazás egyik legfontosabb eszköze, a cameo, valós szereplők beléptetése a kitalált történetbe.
 

                                                          Joan és közönsége, Drezda, 2012. 

A megjelenés időpontjában ez kétségtelenül közelebb hozza a történethez az olvasót, aki azonban az évek, évtizedek múltával már nem rendelkezik többé a megértéshez szükséges az előismerettel – elveszik a tudás, s elveszik az értelmezés lehetősége is. Kor- és kultúrtörténeti emlékként azonban ott maradnak, beleírva-rajzolva a történetbe – sokszor meglepődöm azon, hogy az elmúlt évtizedek hány és hány szereplőjét sikerült így, a képregény útján is kicsit halhatatlanná tenni.

1974: Batman beugrik Bob Dylan és Joan Gotham Cityben rendezett koncertjére
Erre a sorsra jutott nemzedékem egyik kultúrhérosza, a 77 évvel ez előtt, 1941. január 9-én született Joan Baez is. Bár az egyszerűsítésre hajlamos lexikonok elsősorban folk-énekesként tartják számon, több, jóval több annál: a hatvanas-hetvenes években polgárjogi harcos, a vietnami háború elleni tömegtüntetések fáradhatatlan szervezője, politikai aktivista, akinek dalait akkoriban az egész világ énekelte. Joan Baez ma is aktív, ma is töretlenül népszerű – régi, „hozzá öregedett” közönsége mellett képes megszólítani napjaink – gondolkodó –  fiataljait is. És ha a világ dolgaiban megszólal, annak még mindig súlya van… 

1986... A súlypontok áttolódnak: a polgárjogok helyett immár a szegénység és a szociális igazságtalanság elleni küzdelem kerül a középpontba. Az AmericAid 1986-os koncertje mögé álló száz zenész között ott van Joan is - a szabadság jelképeiről nagyon más véleménye van, mint  a bajkeverő Super-Patriotnak – szerencsére ezzel ért egyet Amerika Kapitány is - a végkifejlet így borítékolható
Szupersztár sosem lett (nem is törekedett rá), de ha egy szál gitárjával előlép, és énekelni kezd, a levegő még mindig megáll körülötte, aztán lassan, lassan vibrálni kezd… Pályafutásának önálló képregény-füzet (szemben egykori szerelmeivel, Bob Dylannel és Steve Jobs-al) tudomásom szerint még nem állított emléket. Szuperhősös képregényekben azonban többször (ha hinni lehet az egyik népszerű, karaktereket nyilvántartó oldal adatainak: egészen pontosan 97-szer) szerepelt. Születésnapján ezek közül idéztem fel két emlékezetes megjelenést…


2015-ben - Julia Roberts és Taylor Swift társaságban

2018. január 8., hétfő

Ötven éve szállt fel az Orion


1968-ban a Magyar Televízió összes (mind az egy) csatornája bemutatta a két évvel korábban, 1966-ban készült Őrjárat a kozmoszban az Orion űrhajó fantasztikus kalandjai című (nyugat)német sorozatot. Több szempontból is áttörés volt ez. Egyrészt, mert (ha jól emlékszem) ez volt a magyar televíziózás történetének első sci-fi sorozata (mint ahogy ez ekkoriban játszott Bonanza meg az első western), másrészt mert a hanyatló kapitalizmus irányából érkezett, s olyan jövőbeni (egészen pontosan 3000-be röpítő) környezetben játszódott, ahol szemmel láthatóan nem a kommunizmus valósult meg, hanem egyfajta dögös macákkal feltuningolt „jóléti világállam”. Ennek békés hétköznapjaiba rondított bele a varangyok elvetemült földön kívüli civilizációja.


10 éves voltam akkor. Imádtuk a sorozatot, minden fiú McLean kapitány, minden lány Tamara akart lenni. A sorozatból hét epizód készült, s bár a gyártó Bavaria stúdió további hét folytatást is tervbe vett, ezek a magas produkciós költségek miatt nem valósultak meg. A sorozat ma a német tudományos-fantasztikum kultfilmje, népszerűsége töretlen. A központi és a regionális tévéadók több tucatszor ismételték meg, 2003-ban mozifilmmé is összevágták az epizódok kiemelt részeit. A sorozatot is, a mozifilmet is többször kiadták DVD-n - néhány évvel ezelőtt már Magyarországon is. Hanns Kneifel az eredeti epizódokat regény formájában feldolgozó történetei - gyűjteményes kötetbe rendezve - először 1968-ban jelentek meg, de 2011-ben a 45. évfordulóra három kötetes keménytáblás változatban ismét kiadták azokat. 1972-től futottak Németországban az Orion füzetes regények (büszke tulajdonosa vagyok a 145 részből álló teljes sorozatnak).

A 2011-es, jubileumi kiadás első kötetének borítója.
Bár a Tip Top szórakoztató magazinban a hetvenes évek elején fotó-képregény formájában is megjelent a történet (az első epizódot később újra kiadták), rajzolt comics nem készült belőle. Ez - ismerve az ugyancsak német, füzetes regények formájában megjelenő Perry Rhodan-történetekből készült adaptációkat - talán jobb is így: a korabeli német képregénykiadás e hihetetlenül népszerű sorozatokat elég szegényes eszközökkel tudta csak megragadni. Így aztán - bármily hihetetlen - a hatvanas évek leghíresebb német tudományos-fantasztikus sorozatából, az Orionból rajzolt képregény egyedül csak Magyarországon született.
Az első folytatás...
A Pajtás 1969. évi 39-43. számában, öt folytatásban jelent meg Alaksza Tamás író, újságíró (1935-2014) története Zórád rajzaival. Mai fogalommal ez bizony kalózkiadás volt, hisz az Ifjúsági Lapkiadó semmilyen jogát nem szerezte meg a történetnek, ebből azonban akkoriban semmilyen kellemetlenség nem támadt. 2012 novemberében Kiss Ferinél alkalmam nyílt Alaksza Tamással hosszan elbeszélgetni a sorozat műhelytitkairól. Legnagyobb meglepetésemre nem is nagyon voltak ilyenek: az ötletet maga a szerkesztőség vetette fel, nem is szánták többnek, mint egy újabb állomásnak az akkor nagyon népszerű tudományos fantasztikus történetek hosszú sorában. Az nyilvánvaló volt, hogy csak Zórád rajzolhatja meg, hisz az alakoknak hasonlítani kellet a filmbeli szereplőkre. Hogy a sztorihoz (mely természetesen az eredeti sorozatban nem szerepelt) honnan vette az inspirációt, arra már ő sem emlékezett - s ahogy leadta, máris egy újabb munkán dolgozott tovább.

Alaksza Tamás (1935-2014)
Az Orion utolsó kalandjával a magyar olvasók legutóbb a Távol a Földtől című, Zórád sci-fi történeteiből szerkesztett antológiában találkoztak. Hangsúlyozottan a magyar olvasók, mert a külföldi Orion- és képregény-rajongók körében 2007 óta „keringett” egy angol nyelvű változat is – a kalózkiadás kalózkiadása. Nem kisebb személyiség, mint kedves barátom, Terry Hooper-Scharf, az angol képregényes szubkultúra nagy alakja „rendezte” elektronikus sajtó alá.  A magyar szövegből egy fordítóprogram segítségével készült nyers változatot Terry alaposan átírta – Alaksza humanista kicsengésű történetének végkifejletét azonban dicséretes módon meghagyta.
A történet utolsó lapja fordítóprogrammal készült kalózkiadásból
A cím viszont változott: Az Orion 8. kalandja helyett Az első kapcsolat alatt futott, szerzőként Tamas Zorad, grafikusként pedig Erno Zorad lett megjelölve. Mára részesévé vált a nemzetközi Orion-mitológiának - de ki is egészült egy újabb kiadással. Ez a magyar képregények fáradhatatlan angol nyelvű népszerűsítőjének, a Swaturaként ismert világjáró képregény-rajongónak köszönhető, aki az eredeti szöveget ültette át angolra.
Angol nyelven is legenda - akcióban a Space Patrol
A nemzetközileg ismert címet azonban meghagyta: így ez a változat is Space Patrol-ként bukkan újra és újra fel a világháló képregény-megosztó oldalain. Németországból már keresett meg érdeklődő kiadó, akinek nagyon megtszettek a rajzok, szerette volna a grafikust az Orion új kiadásáshoz megnyerni - vígasztalhatatlanok voltak, mikor elmondtam nekik, hogy az illusztris művész már 2004-ben eltávozott.


Zórád eredeti rajza a Pajtásban...
... és a róla készült másolat.
A Vasfejű mellett ez volt a kedvenc Pajtás-sorozatom. 2012-ben, mikor rövid időre újra kedvet kaptam a rajzoláshoz, illő dolognak tartottam, hogy egy képregény-kocka remake-jével (az utolsó rész utolsó kockájával) tisztelegjek a világ egyetlen Orion-képregényének két alkotója, Zórád és a kiváló újságíró, író, szerkesztő, nagy idők nagy tanúja, a 2014 augusztusában elhunyt Alaksza Tamás teljesítménye előtt. A rajz elkészült - aztán úgy adódott, hogy azon a bizonyos délutánon Alaksza Tamásnak is megmutathattam. Kedves dedikációját őrzöm - s amolyan proféciának tekintem. Meggyőződésem - miként neki is az volt - hogy az Orion egy nap újra felszáll. Eljött 2018, s vele a sorozat hazai bemutatásának ötvenedik évfordulója - talán meghozza majd a régen várt folytatást is...