Lelkes ifjúként sok mindent
megtettem, amit érettebb fejjel már nem. A hetvenes évek derekán például
eldöntöttem, hogy „ráveszem” a megyei pártlap, a Kisalföld szerkesztőit,
közöljenek má’ képregényt. A küldetés két szempontból volt lehetetlen: én még
nem tudtam képregényt rajzolni, az újságnak meg – mint ahogy talán a Tolna
Megyei Népújság kivételével egyetlen vidéki lapnak sem – nem volt szándéka a
politikailag zavaros műfaj irányába nyitni. A szerkesztőségnek írt levélre
mindazonáltal választ kaptam, a kulturális rovat vezetőjéhez, Szapudi
Andráshoz irányítottak. Annyit tudtam róla, hogy íróember, szépen odatett
esszéi, irodalmi riportjai, elbeszélései szoktak megjelenni az újságban. Akkoriban
„jött ki” a Kozmosznál első könyve, A szél torkában.
Telefonon beszéltünk, s a
megadott időben egy kazalnyi mutatvány-rajzzal felkerestem. Egy igen szőrös,
őszülő sörényű, veres képű és hihetetlenül náthás ember került elő a
szerkesztőség mélyéről, aki két szipákolás között elmélyülten forgatta a
rajzokat. „Nézze, fiatalember. Rajzolni láthatóan tud.” Akkor még nem sejtettem,
hogy tőle ez mekkora dicséretnek számít. „Persze még van hova fejlődnie.
Viszont képregényt se most, se később nem tudunk közölni.” Nagy orrszívás. „A rajzait
talán igen. Jöjjön vissza egy-két év múlva. Addig is halljak magáról.”
Én nem siettem
vissza, ő viszont idővel elköltözött Győrből. A nyolcvanas évek elején, mikor a
házasságunk révén Siófokra kerültem, újra találkoztunk. Akkor már pár
éve a Somogyi Néplap siófoki szerkesztőségét vezette. A dél-Balaton kiemelt
hírei, a kultúra, az idegenforgalom hozzá tartoztak. Sokszor volt vendége a Siotour
igazgatójának, dr. Fodor Jánosnak. Legtöbbször Szántódpusztán kötöttek
ki, ahol nem hiányzott a jó étel s a jó (és főként sok) ital sem. Mert inni,
jobban mondva mulatni szeretett, s tisztesség ne essék szólván, tudott is. A
berúgásaiban stílusos volt. Remekül zongorázott, rengeteg nótát tudott, s
nagy átérzéssel, nem is rossz hangon tolmácsolta azokat. Munkája eredményén ez
sosem látszott meg: mindig szép magyarsággal, mívesen írt. Életképeket rajzolt,
letűnt korokat tudott megidézni, de ha épp ez kellett, akkurátusan csak
a tényeket adta vissza. Mikor 84 körül elkezdtem a
Dunántúli Naplónak dolgozni, szegről-végről kollégák lettünk, s ahogy közelebbről megismertem, egyre
többre tartottam. Idővel olyan barátság-féle alakult ki köztünk. Később,
amikor a helyi lapot szerkesztette, együtt dolgozhattam vele, amikor meg magam
is szerkesztő úrrá váltam, egészen közeli barátságba keveredtünk. Se akkor, se
később nem tudott vissza emlékezni első győri találkozásunkra…
Úr volt, aki írt. Kisnemesi családból,
Sövényházáról származott (2007 óta ott utca viseli nevét). Édesanyja, az
imádott Mama hosszú életet élt, András sűrűn látogatta, állandóan levelezett
vele. Édesapját, Szapudi-Laendler Istvánt, aki tehetséges festőművész
volt (és gazdálkodó földbirtokos) 1945. január 16-án Mosonszentmiklós határában
végezték ki – nővérével együtt - a nyilasok, mert a Hanság fölötti légi harcban
lezuhant angol pilótát rejtegetett. Valamelyik falubéli jelentette fel – ezt
Szapudi sosem tudta megérteni. Hat éves volt akkor. Apja képei között nőtt fel
(ennyi maradt a sövényházi birtokból, ami annak rendje és módja szerint elkonfiskálásra
került), értett a művészethez. Tehetsége viszont inkább az íráshoz volt. Tanítóképzőt
végzett (1958), a hatvanas években újságíró oklevelet, később tanári diplomát
szerzett.
Első sorban irodalmár és szerkesztő volt,
akinek viszont újságíróként kellett megélnie, beilleszkednie.
Könyvei sem összefüggő „nagyregények” voltak, inkább elbeszéléseit,
kisregényeit gyűjtötte egybe. Az embereket szerette, értette. Be tudta
fészkelni magát élethelyzetekbe, meglátta hétköznapi dolgok apróságai mögötti
mély tragikumot vagy épp felszabadult boldogságot. A férfi-nő kapcsolat örök
témája volt. Szerette az asszonyokat, s bizony néha kiszerkesztette (no
persze kellő diszkrécióval) kalandjait. Pályája egyenletes volt, ha nem is túl
izgalmas. Kapott díjakat, öt-hat évenként megjelentek kötetei. Siófokon
megszerették – kicsit görnyedt alakja már úgy hozzá tartozott a városképhez,
mint a víztorony, ami felé a szerkesztősége ablaka nézett.
A rendszerváltást rosszul élte
meg, és nehezen találta helyét az új világban. Az antalli Magyarország az ő országa kellett volna, hogy legyen – de
nem az lett. Lapot alapított: dr. Kovács Pál, a nagy
reformkori győri tudós és irodalmár legendás Hazánkjának
(1847-1848) égisze alatt indította újra – Petőfivel a címlapon. Senki nem
hitte, hogy egy irodalmi lapon (amelyet szívvel-lélekkel, nagy hozzáértéssel, s
igen színvonalasan szerkesztett) pénzt lehet keresni, vagy akár az az
önköltséget vissza hozhatja. De hát emdéefes politikusok (ez egyikük a
mostani kormánypárthoz igazolva még ma is ott ül a Parlamentben) nyugtatták: „erre
mindig lesz pénz, András – mit támogasson a nemzeti kormány, ha a te nagy dolgaidat nem?” Az akkoriban
születő, urizáló, velejéig hazug „magyar” kulturális közéletbe ő már nem fért
bele. Fel is ültették rendesen: a biztos egzisztenciát adó somogyi újságtól
átcsábították egy, az északi parton induló „polgári napilaphoz”, mely viszont
nem volt hosszú életű.
Gyakran kísértem riportozni, a helyszíneken fényképeztem neki. Szász Endrénél is együtt jártunk. A
nagy ínségben tanácsomat kérte – én meg gondoltam egy merészet. Felhívtam a
kulturális államtitkárt – persze csak a titkárnőig jutottam. „Kezicsókolom, a
Hazánk Alapítványtól beszélek, ezésez vagyok… Beszélhetek az államtitkár
úrral?” „Államtitkár úr ELFOGLALT.” „Értem… Esetleg egy üzenetet át lehetne
neki adni?” „Na mondja.” „Lesz a jövő héten egy sajtótájékoztatónk… Szeretnénk
államtitkár urat is meghívni…” „Államtitkár úr ELFOGLALT.” „Igen, de nem kéne
messzire jönnie… Ott lesz a minisztérium előtt… Bejelentjük, hogy a kormányzat
a magyar irodalom ügye iránti érzéketlensége miatt százötven év után másodszor
is megszűnik a Hazánk. Persze, ha egy kis támogatást kaphatnánk…” „Hol
hívhatjuk vissza?” - kérdezte a most már rosszat sejtő titkárnő. Megmondtam. Két
perc múlva csengett a telefon. Az államtitkár volt, saját személyiben. Ordított
rendesen. „Hogy képzeli? Maga itt most megzsarolja a szabadon
választott magyar kormányt?” „Meg bizony!” válaszoltam vidoran. Rövidre fogva:
kaptunk soron kívül másfél millió forintot – papírra. Ezzel aztán még jó ideig
elműködött a lap. Újabb csodát később aztán már én
sem tudtam tenni. A Hazánk végül eltűnt a süllyesztőben, s vele együtt eltűntek
Szapudi szerkesztői reményei is. Két könyvéhez még sikerült
szponzort szereznie egy kiváló siófoki ügyvéd, jó barátja, dr. Filiszár Tibor személyében. A Messze
Betlehemtől című kötetnek én készítettem el a tördelését, 98-ban feltettük
a Magyar Elektronikus Könyvtárba is. Az első kortárs magyar írók között volt, akiknek könyve digitális úton mindenki
számára hozzá férhetővé vált.
A rendszerváltás utáni írt történetei fő alakja, Kujtoroghy – ő maga volt. Amolyan Krúdys figura volt ez a Kujtoroghy, régi vágású, magyar úr, aki nem nagyon találja a helyét a világban. Mint Szapudi, meglepve nézi az úrrá avanzsált egykori potentátokat és duplanullás senkiket, akiket a pénz hatalomhoz, a hatalom pénzhez segített, s a rengeteg tehetségtelen embert, aki szeretett magyar irodalmát és az újságírást elfoglalta. A kilencvenes évek derekán vett
egy parasztházat Balaton-Főkajáron, nagy lelkesedéssel újította fel.
Kiköltöztette a könyvtárát, s maga is inkább ott töltötte idejét. Tehette: tárcaíróként
már inkább csak régi újsága, a Kisalföld foglalkoztatta, saját lapja nem volt,
s néhány közeli baráton kívül bizony irodalmár kollégái is mintha megfeledkeztek
volna róla. Pedig voltak még tervei. Nagy, történelmi drámát akart írni, meg
regény-folyamot. Nem nagyon haladt velük.
Mondják: illő halála volt – méltó
Kujtoroghyhoz. 2001. szeptemberében egy este újra csatába indult az alkohol
ellen, s a harcmezőn, egy kocsmalépcsőn esett el – a szó szoros értelmében.
Párja, Irma, akit egy írásában „a Dél-Balaton legszebb asszonyaként” ünnepelt,
alig néhány évvel élte túl. Nem a magyar irodalom szállt földbe vele – csak egy
darabja. Igaz, a legértékesebbek közül való.