2015. október 24., szombat

„Azt ne hidd, hogy hű szerelmem játékszer csupán…” – képregényes gondolatok a Magyar Operett Napján, Kálmán Imre születésének és Lehár Ferenc halálának emlékünnepén


 

Szeretem az operettet. Kapcsolatom az Öreg Hölggyel bensőséges, már-már misztikus, s idestova közel fél évszázadra vezethető vissza:  tíz éves körül lehetettem, mikor boldog emlékű nagynéném magával vitt a győri Kisfaludy színházba, életem első operett-előadására. Sosem felejtettem el: még  a „régi”, a Czuczor Gergely utca sarkán álló épületben (ahol ma a Bartók Béla Megyei Művelődési Központ működik) Dunajevszkij Dohányon vett kapitányát adták, parádés, „helyi” szereposztásban.  Kellemes darab volt ez, melynek zenéjét a szovjet komponista – Vajda Albert, az 56-ban nyugatra távozott pesti humorista szerint – híres bécsi operettekből szerezte. Hogy Iszaak Dunajevszkij (1900-1955) mégis tudott valamit, mi sem bizonyítja jobban, hogy fülbemászó dalai hazájában ma éppoly népszerűek, mint hatvan-hetven évvel ez előtt, s bár nálunk az elmúlt harminc-negyven nem nagyon játszották, talán most, hogy újra keletről fúj a szabad szél, számíthatunk majd művészi rehabilitációjára.


Persze azért az igazi rajongói áttörést a magyar operettel, mindenekelőtt Kálmán Imrével s a Csárdáskirálynővel való találkozás jelentette, mely a hatvanas-hetvenes években egyetlen magára valamire adó vidéki színház repertoárjából sem hiányozhatott. Természetesen a Kellér Dezső-Békeffy István féle feldolgozásról volt szó, mely – Honthy Hannára szabva – minden idők legnagyobb magyar színpadi sikerévé vált. Sok évvel később Kellér Dezsővel nem egyszer beszélgettem az idén bemutatójának századik évfordulóját ünneplő Csárdáskirálynőről (is). „- Igen egyszerű volt, szerkesztő úr – mesélte mosolyogva, kicsit affektáló hangján 1982 körül. – Hannuskának kellett egy jó szerep, mi meg a Pistával szeretünk volna egy kis pénzt keresni.” Mindkét cél teljesült: Ceciliának hála, Honthy még nyolcvan évesen is színpadi sztár maradt, a szerzők szépen kerestek, s mikor Kálmán Imre özvegye, Vera asszony (bár tudnék róla jót mondani) Pesten járt jogdíjakat beszedni, nos, még ő is mindig elégedetten távozott.

Ezüsttükrök, gázlámpák... Ha nem is az orfeum, de a Chicago kávéház a Family Hotel képregényváltozatában
Operett-világom később kitágult, előbb a Marica grófnő, aztán a Bajadér, a Lili bárónő, majd lassan-lassan a magyar szerzők tejes repertorája a kedvencek közé került – s ott van ma is.  Szívem közepén azonban a Csárdáskirálynő áll – csak filmen kilenc különböző változatát őrzöm (köztük a két híres szovjet feldolgozást, mert a Mester hihetetlenül népszerű volt arrafelé is). Átul cettig megtanultam a darabot: 2002-2003 körül (akkor még Agárdon laktunk), mikor a székesfehérvári Vörösmarty Színház tűzte műsorára, kis híján még fel is léptem benne. No persze nem kiöregedett Bóniként vagy illetlenül köpcös Kerekes Ferkóként, hanem a „kar” tagjaként: ide kerestek ugyanis szolíd díjazásért élemedettebb korú statisztákat. A lehetőség csábító volt, de már akkor is korán fekvő és kelő embernek számítottam, s persze kenyéradó gazdám, a Miniszterelnöki Hivatal sem biztos, hogy kitörő örömmel fogadja, ha kormányfőtanácsadóként iccakánként a „jányok” nyomában koslatok az orfeumban.

Szilvia és Edvin valahogy így lépett volna elénk - Zórád ábrázolásában

A színpadi siker így elmaradt, de a Csárdáskirálynő dalait ma is fújom. Közönségem kicsi, de  annál lelkesebb: Artúrka, a kisunokám göcögve nevet, ha a Haj, cicát recitálom neki, és kellően nyitottnak tűnik, mikor hosszú sétáinkon a pesti nők iránti soha el nem múló imádatomról próbálom őt biztosítani, bár – miután szülinapjára megkapta Tomaszot, a gőzmozdonyt, és barátját, Pörcit - mostanában az autós és vonatos kuplékat jobban kedveli (Kis Mariska, zaka-taka-zikatik, Vonaton ment Czirákra…). Hitvesemmel, gyermekeinkkel életünk egy jelentős szakaszát Siófokon, Kálmán Imre szülővárosában éltük le, ahol a nyolcvanas években - nem kis mértékben a Kálmán Imre Múzeum a közelmúltban elhunyt, kiváló igazgatója, Matyikó Sebestyén József áldozatos munkájának köszönhetően - igazi Kálmán-reneszánsz bontakozott ki. Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy ennek előmozdításában valamennyire én is közreműködhettem, sőt, a bécsi temetőben Matyikó Jóskával és Parrag Árpáddal együtt kutathattuk fel Kálmán Imre sírját: az osztrák kultúra legnagyobbja között nyugszik, költők, klasszikus zeneszerzők és írófejedelmek társaságában. A kilencvenes években sokszor jártunk Bad Ischl-ben az osztrák operett fővárosában: ott inkább a Lehár-kultusszal volt alkalmunk megismerkedni, mert nagy zeneszerző és karmester házából a város megbecsült múzeuma lett. 

A Gábor diák ős-változata Attila fiatalkori vázlatfüzetében
Mindezek alapján alighanem érthető, hogy mikor 2002-ben Kálmán Imre születésének 120. évfordulóján október 24-ét a Magyar Operett Napjának nyilvánították, nyomban magaménak éreztem e jeles ünnepet – melyen egyébként Lehár Ferenc halálára (1948. október 24.) is emlékezünk. Azt sajnálom csak, hogy két kedves műfajom, az operett és a képregény mindezidáig alig-alig találkozott össze: az, hogy egyáltalán találkozásról beszélhetünk, kizárólag kedves barátomnak, Fazekas Attilának köszönhető. A magyar operett igazi közegét, a tizenkilencedik század vége-huszadik század eleje ezüsttükrös-gázlámpás, nehéz parfümöktől illatos világát Zórád persze sok történetben idézte meg (általában Heltai Jenő valamelyik munkájához visszanyúlva), de arra, hogy például a Csárdáskirálynőből képregényt csináljon, ő sem vállalkozott. Pedig szerette nagyon az operettet: muzikális és jól zongorázó emberként kotta nélkül dalolta és játszotta az örök klasszikusokat.

... és a felnőtt kori változat 2002-ben a Füles hasábjain
De hát hogy is lehetne egy alapvetően zenei műfajt a képregény nyelvére lefordítani? A képregény pusztán szöveggel, képpel operáló világban a legfontosabb, a muzsika veszik el – ami marad, a történet, a humor, a meseszövés könnyedsége. Ám ha ez megvan, úgy tapasztaltam: olvasás közben a fülünkben meg fognak majd szólalni az ismert dallamok. Fazekas Attilának ez a „megszólaltatás” többször is sikerült: Kiss Ferivel kiváló feldolgozást készítettek az Evitából, kedves, „élő szereplős” történetet formált Offenbach Geroslteini nagyhercegnő című operettjének nagy sikerű magyar film-feldolgozásából, s a Gábor diákból is, mely ugyan nem operett, csak daljáték – de fordulatos, kalandos története prózában s képregényben is képes teljes értékű szórakozást nyújtani. 

Egy látványos jelenet a filmen...
... és a képregényben.
Ami kevéssé ismert, hogy a Szöktetés Budáról (mely a Füles 2002 évi számaiban jelent meg), Attila réges-régi képregény-álma volt: híres fiatalkori vázlat-füzetében, amit még tizenévesen nyitott meg, az útját kereső reménybeli képregény-alkotó egyik legelső története a Gábor diák volt. Évtizedeknek kellett eltelni, míg végül érett fejjel csakugyan elkészíthette a történetet. Mint alkotói pályája eme korszakában sok esetben, most is a filmhez nyúlt vissza: az 1956-ban, parádés szereposztással készült, Kalmár László rendezte feldolgozáshoz.  A Magyar Operett Napján a képregény az Öreg Hölgy előtt ennek a történetnek felidézésével tiszteleg – s kíván további száz meg száz boldog évet neki. 

2015. október 22., csütörtök

Hogy készül a képregény? - szellemidézés egy régi történet, s egy újonnan megjelent album ürügyén

Van egy kedves barátom, aki nagyon sokat tett a klasszikus magyar képregény értékeinek megőrzéséért. Tisztes polgári foglalkozása mellett sok éve gyűjti, rendszerezi a magyar képregénytörténet darabjait, digitális úton rögzíti a lassan szétmálló papír által évtizedek óta őrzött lapokat, szeretettel és nagy hozzáértéssel gondozza a képeket. Nincs egyedül: sok képregényt szerető gyűjtővel, rajongóval közösen végzik ezt a munkát. A külföldi megjelenések felkutatásában határon túli magyarok is segítenek. A hivatkozások mindig pontosak, ha több változatban jelent meg a történet, előbb-utóbb mindegyik feldolgozásra kerül. Nem csak a képregény klasszikus értékei menekülnek meg így a feledéstől, de a már elhunyt alkotók emlékezetét is sikerül megőrizni a következő generációk számára.

A második Huba-történet nyitóoldalának fennmaradt, eredeti rajza
Gyűjteményét mindig készséggel osztotta meg velem - úgy gondoltam, illendő lenne ezt egyszer végre meghálánom. Nem nyomtatott oldallal vagy másolattal, hisz neki aztán tényleg megvan minden, ami a magyar képregényben valaha is megjelent. Végül a Nincsen tövis rózsa nélkül című Huba-történet (Hahota, 1989) egy oldalának megrajzolása mellett döntöttem – rögzítve, és lehetőség szerint elemezve az egyes munkafázisokat és az azok eredményeként létre jött állapotot is. Az első, még elnagyolt ceruzás vázlattól e kihúzott, szövegbeírással kiegészített végső oldalig - ahol most kivételesen meghagytam a segédvonalakat is - négy lépés vezet, ezeket próbáltam szemléltetni.
Megsárgult lap egy régi gyermeklapból - a Nincsen tövis rózsa nélkül negyedik oldala

A „nulladik fázist”, a skicc készítését a rekonstrukció során kihagytam (nyomtatásban már megjelent oldal rekonstrukciójáról van szó), bár a későbbi munkát ez határozza meg. A forgatókönyv elolvasása (és az írótól kapott részletesebb vagy kevésbé kidolgozott utasítások) alapján a rajzoló elképzeli a jelenetet, kockákra, plánokra bontja az eseményeket. Az elnagyolt forgatókönyv tág mozgásteret ad, a részletes képutasítás inkább már segíti az ábrázolást, de meg is köti a rajzolót: az alkotói fantázia korlátok közé kényszerül. Néha a rajzoló is „belenyúlhat” a szövegbe - az én szerzőim legalábbis sosem sértődtek meg, ha egy-egy jó poénnal színesebbé tettem a történetet. A skicc az oldal felosztás és a képkocka vázlata. Itt tervezzük meg, hova kerülnek majd a szövegbuborékok, milyen legyen az oldalkép, a szereplők beállítása.
... s a 26 éve elkészült eredeti oldal
A Hahota 11x15 cm-es zsebkönyv-formátumban jelent meg, a tükörméret 8,5x12 cm volt. Ez maximum két képsort jelentett oldalanként. Másfélszeres nagyítást használva 13,5x19,5 cm-es eredetiket készítettem. 89-ben 2B-s és 3B-s ceruzát, a papírboltokban kapható legegyszerűbb filctollakat és persze tustintát, az igazán vékony (0,1-0,2-es) vonalakhoz a műszaki rajzolók speciális tollkészletét használtam. Ma már tetszés szerinti vastagságú kihúzó tollak közül lehet válogatni, igaz, tustintát hiába kerestem a sarki papírboltban. Az A/4-es méretre vágott DIPA karton rosszabb minőségű (puhább, morzsolódóbb), mint amihez negyedszázada szoktam, és olyan üzletet, ahol minőségibb papírt tartanak, még nem sikerült találnom. Mint ahogy hiányzott régi, döntött lapú rajzasztalom is. Most egy aládúcolt keményfa könyvespolc-elemen dolgozom, amin tixóval tudom csak rögzíteni a rajzokat…

Az első munkafázis - a vázlatos ceruzarajz
A nyers ceruzarajz a tulajdonképpeni kompozíció felépítése. Helyükre kerülnek az ívek és egyenesek, s a szövegbuborékokkal együtt kijelölik a kép fő elemeinek helyét. A rajzok a vázlatolási technikából adódóan még szögletesek, darabosak, a vonalvezetés – itt 3B-s ceruzával dolgozom – könnyed. Az első rajz Huba és a Télapó tárgyalását ábrázolja: központi alakja Télapó, aki gyanakvóan nézi a kép jobb oldalán öntudatosan lebegő Hubát. Télapó összehúzott szemöldöke, feszült testtartása, Huba lazán gesztikuláló szellemkeze közvetíti a hangulatokat. A dögös szerkóba öltöztetett, édességeket felszolgáló krampuszlányok csak „hangulatkeltő elemek”, arcuk szándékoltan kifejezés nélküli. A második képen a talpig nagyképűségbe öltözött (s ezzel a kimondottakkal szemben épp az ellentétes eredményre számító) Huba adja át „megbízója” provokatív üzenetét. Túljátszottan nyegle, mégsem lehet haragudni rá. Itt a szívószál „cikkcakjának” is szerepe van: a villámszerű vonalvezetés dinamizmust visz az egyébként a megjelenítendő szöveg értelmének megfelelő, „bemerevedett” pillanatba. A záró kép pedig a Télapó vára, a távolból szemlélve: a plán választása a MICSODA?! felháborodott ordítás felerősítését szolgálja. A „sötét foltokat” úgy terveztem, hogy az első képen Huba székének támlája a másodikon a kockát felülről lezáró árnyékolt félkörív kapcsolódjon egymáshoz.

Második munkafázis - a ceruzarajz kidolgozása, a szövegbeíráshoz a segdévonalak felvitele
A második fázis a vonalak finomításáról szól. Itt inkább már jól kihegyezett 2B-s ceruzát használok, nagyon óvatos, nem erősen a papírra nyomva vezetett vonalakat alkalmazva. A kihúzásnál majd erősebb kontúrokat kapó vonalakat inkább csak finomítom, kerekítem, ahol kell, és elsősorban a mikroelemek (szem, száj, kéz, ruhadarabok) finom megrajzolására összpontosítok. Nem kell minden elemet ceruzával is megrajzolni, de mindennek jelezni kell a helyét, hogy a kihúzáskor aztán igen vékony rajztollal fejezzük be. A nagy, fekete felületek ceruzás besatírozása is felesleges. A buborékokon belül meghúzom a segédvonalat a szövegek későbbi beírásához. Jobban szerettem előre nyomtatott és beragasztható szövegekkel dolgozni, ami nem csak olvashatóbb volt, mint a kézzel rótt sorok, de lényegesen kevesebb munkát is jelentett. A betűrajzolásban ugyanis soha nem voltam jó. A Népszavánál és a Magyar Ifjúságnál hosszú ideig rajzolt betűket használtak, a Füles egy igen rövid időszak után áttért a nyomtatott szöveg használatára. A grafikusok nagyon megbecsülték a szövegrajzolóikat: ez érthető is volt, hisz a ceruzás vázlat elkészülte után ők dolgoztak a lapokkal és nagyon nem volt mindegy, hogy milyen állapotban kerülnek vissza a munka folytatásához.

A harmadik fázis - az erős kontúrok kihúzása tussal
A harmadik fázis a vastagvonalas kihúzás. Ehhez 0,5-ös tollat használok. Először a képkeretek, buborékok kapják meg a körvonalakat. A kisebb árnyékolt felületeket is besötétítem. Ott, ahol később a nagy fekete foltok a körvonalakkal érintkeznek, meg kell húzni a szegélyeket, amivel majd a fekete tónus találkozik – ez csökkenti a hibák lehetőségét. Aztán a lényegesebb (immár vékonyabb, 0,2 mm-es) háttérelemek és a távolnézetből szemlélet objektumok következnek. Tényleg furcsa volt mindazt rostirónnal megrajzolni, amihez régen a fröcskölésre és más önálló cselekményekre hajlamos csőtollak voltak csak képesek. Ez a fázis nagy önfegyelmet igényel, csak azokhoz az elemekhez szabad hozzányúlni, amelyek tényleg a 0,5-ös (vagy nagyobb) vonalvastagságért kiáltanak. Sok grafikus a kontúrozáshoz inkább ecsetet használ. Fazekas Attila mestere ennek a technikának, mely látványosabb, ugyanakkor jóval nehezebb és munkaigényes is. A rajzon egyébként látható, hogy a ceruzás segédvonalakat a kihúzáskor nem mindig kell követni, mindkettőnek más a funkciója.
A végleges, tussal kihúzott képregény-oldal
A negyedik fázisban készül el a végeleges kép. Kihúzzuk a vékony vonalakat, előbb ceruzával, majd tollal beírjuk a betűket. Az elmúlt évtizedekben nem lett szebb a betűírásom, sőt. Végül feltesszük a „nagy” fekete foltokat. Néhány perc pihentetés után jöhet a puha radír, aztán a kép ellenőrzése, az esetleges hiányosságok pótlása. Aztán a következő oldal… Így ment ez, lapról lapra, minden történetem esetén. A leghosszabb, egyszerre leadott történetek talán a Bucók voltak (24 oldal), a Mi Világunkban 6-8 oldal fért be egy folytatásba. 1990 után felhagytam a rajzolással - az eredetik egy szekrényben porosodtak évtizedeken át, a Hahota egykori példányai pedig a könyvespolcon. Mígnem 2013-ban kedves barátom, a magyar képregénytörténet nagy krónikása, a gyűjtők Első Polgára s a régi ritkaságok kiadója, Kiss Feri el nem határozta, hogy albumot készít Cser Gábor, a legendás szerkesztő és forgatókönyvíró tiszteletére. Ebbe a kiadványba Huba második történetét is fel kívánta venni - ám miután az album megjelentetését nagy alakban, s főként színesben tervezte, muszáj volt a régi lapokat átszerkeszteni. Ezt kedves barátunk, Kroboth Jenő - yuyu - vállalta - az eredmény pedig magáért beszélt.
Az újratördelt oldal (és a szöveg újraszedése) - Kroboth Jenő barátunk - yuyu - munkája
Az átszerkesztett változat - Haui József színezésével
Cser 1942-ben született Budapesten. Vegyésztechnikusból lett újságíró, 1969-ben a pajtás munkatársa - hogy aztán egész, hosszú pályáján megmaradjon a gyermekeknek szóló s ifjúsági lapkiadás területén. Előbb belső munkatárs, majd szerkesztő lett, aki a hetvenes-nyolcvanas évek minden kiadványának - így a Hahotának is - megvalósításában közreműködött, s közben számtalan képregény-forgatókönyvet is írt. A magyar képregény legkiválóbb alkotóival - Zórád, Endrődi, Sajdik - dolgozott együtt. Ő írta a két Huba... történet forgatókönyvét is, aminek elkészítésére aztán 1989-90-ben engem kértek fel. 1991-ben a Dörmögő Dömötör főszerkesztője lett - s ma néhány év kihagyás után újra az. Tündéri alakjait, a kismackókat kiváló barátom és alkotótársam, Haui József kelti számról számra életre. Ő vállalta, hogy a színes album kedvéért felújítja, kiszínezi a yuyu által digitálisan feljavított rajzokat - örök hála és köszönet ezért neki.

2015-ben aztán egy kiadvány apropóján újra előkerült a 26 éve készült képregény...
Az album most, az őszi képregénybörzére megjelent - benne (Cser Gábor más, emlékezetes munkái mellett) az én sok évvel ezelőtti, kép- és formavilágában teljesen megújult történetemmel. Boldog örömmel vettem kézbe, s közben ahhoz is kedvem kerekedett, hogy elmondjam a blog olvasóinak születésének és újjászületésének történetét. A cikk írása közben eszembe jutott, milyen jó érzés is volt egykor az elkészült képregényban vagy egy-egy könyv illusztrációiban egyben gyönyörködni, egymás mellé rakott lapjain végignézni. Nagy öröm volt a régi lapok rekonstrukciójának folyamata, s még nagyobb újjászületésük, a mostani megjelenés - az, hogy oly sok év kihagyás után belekóstolhattam az alkotásba. Huba szavaival: portörlő legyek, ha értem, hogy bírtam ki ennyi ideig nélküle!

2015. október 15., csütörtök

Dallal, tánccal, szoftverrel és hegedűvel - Porogi Éva interjúja



„Ez a képzés kézzelfogható tudást adott – nem nekem kell állást keresnem, engem keresnek meg az ajánlatok” – mondja Török Flóra
  




2015. június 7. Kazahsztán fővárosában, Almatyban az este lassan éjszakába fordul. Közép-Ázsia egyik legnagyobb népzenei és világzenei fesztiválján, a Spirit of Tengri nevet viselő, komoly hagyományokkal bíró rendezvényen tetőfokára hág a hangulat. Tízezer ember tapsol önfeledten a fesztivál történetének első magyar meghívottjai, a Junior Prima díjas Török Tilla és zenekara, valamint a Fonogram-díjas Holdviola együttes színpadon álló tagjainak, s egy velük muzsikáló BME-s hallgatónak, a Schönherz kolesz lakójának, Török Flórának. A szoftverfejlesztő informatikus Flóra - a Török Testvérek középső tagja, s a Holdviola rendszeres vendégzenésze - mesélt nekünk mindennapjairól, zenéről, tanulásról, áldozathozatalról.




Honnan származol?

Délvidéki, pontosabban zentai születésű, Adáról elszármazott vajdasági magyar vagyok. Annak idején a biológia és az informatika között gondolkodtam a továbbtanulással kapcsolatban, és hogy miképpen lehetne ötvözni a kettőt. Akkor tudtam meg, hogy létezik a bioinformatika. Mindenképp Magyarországon szerettem volna egyetemre járni, mert nálunk otthon nem volt magyar képzés, kivéve a magyar nyelv és irodalom tanári szakot. Helyileg hozzám legközelebb Szeged lett volna, ott kerestem bioinformatika szakot, de kiderült, hogy nincs. Végül a biológia mellett döntöttem, fel is vettek, ám még éppen időben megismerkedtem a szakon tanulókkal és az elmondásuk alapján rájöttem, hogy mégsem ezt szeretném tanulni. Ráadásul akkoriban még csak szerb állampolgár voltam, és rám is vonatkozott a törvény, miszerint külföldiek nem vehettek részt államilag finanszírozott képzésben Magyarországon, és a magas költségtérítés szintén elbizonytalanított, így végül a halasztás mellett döntöttem. Azonban megtudtam, hogy Szegeden van OKJ-s képzési forma, melyet aztán rendszerinformatikus szakon kezdtem el. Első év után szoftverüzemeltetői középfokút kaptam, a rendszerinformatikus felsőfokú szakképesítést a második év után szereztem meg. Ekkoriban körvonalazódott meg bennem: informatikus leszek.


Fotó: Gerván Hajnalka


Végül miért nem Szegeden kezdted el az egyetemet?

Egyrészt voltak ismerőseim, akik inkább Budapestet javasolták, másrészt a nővérem már itt tanult, és az öcsém is ide készült. Így adott volt, hogy mindhárman itt „egyesüljünk” újra. Ha pedig Budapest, akkor a legjobb mérnöki képzést szerettem volna, így kerültem a Műszaki Egyetemre, a VIK mérnökinformatikus képzésére.

Jelenleg mesterképzésre jársz?

Igen, a VIK-en végzem a gazdaságinformatikus MA-t, most írom a diplomamunkám, és mellette már dolgozom is három éve.

Más karokról is vettél fel órákat?

Alapképzésen kellett felvennünk szabadon választható tárgyakat. Vettem föl építész karról is például a világ városépítészetét, GTK-ról a számvitelt, kontrollingot, pénzügyeket, de ezek már mesterképzésen kötelezőek is.


Fotó:  Mózsi Gábor
Forrás: www.toroktestverek.com

Hasznosak voltak az alapképzésen a szabadon választott tárgyak?

Igen, mert én azt vallom, hogy az embernek minél szélesebb a látóköre, annál jobban érvényesül, hiszen így nem csak a saját szakmádba látsz bele, hanem a kapcsolódóakba is egy picikét, s ezáltal a saját munkád is hatékonyabbá válik. Például én szoftverfejlesztő vagyok, és más területekről jövő igényeket kell kielégítenem. Akár egy számviteli alkalmazást vagy banki alkalmazásokat kell fejleszteni és nem árt, ha az embernek van egy kis információja róluk.

Milyen volt számodra az alapképzés?

Szerettem az alapképzésre járni. Azt hozzá kell tenni, hogy egy ilyen egyetemen, mint a BME, kicsit félre kell tenned önmagad, a hobbijaidat és keményen a tanulásra kell összpontosítanod, ha jó eredményekre törekszel. Azt tudom, hogy amikor bekerültem, akkor tényleg félretettem az addigi életemet és tanultam. Viszont azt is tudom, hogy ez a képzés kézzelfogható tudást adott. Az a biztonságérzet, hogy gyakorlatilag nem nekem kell munkát keresni, hanem engem keresnek: ez a mai világban egy óriási kincs. Ezt az egyetem adta, mint lehetőséget. Másrészt sok barátot szereztem, sok-sok ismerőst. Másodévesként foglalkoztam a gólyákkal, illetve a Schönherz Kollégiumban vagyok most már hatodik éve, és itt csatlakoztam a Parkett Klubhoz táncolni és bulikat rendezni, mert mindkettőt nagyon szeretek. Az elején kisebb feladatokat láttam el, mint a PR levél készítése, aztán egyre komolyabb feladatokat is. Éppen most adtam át a kört az utódomnak, másfél évig én voltam a kör vezetője.

Fotó: Kiss Ágnes Photography

Hogy kerültél kapcsolatba a Holdviola együttessel?

Nővérem, Török Tilla az énekesnő, aki Barta Zsófit váltotta. Jómagam nem vagyok tagja, hanem mint közreműködőt szoktak hívni nagyobb fellépésekre – karácsonyi-, lemezbemutató koncertekre, külföldi szereplésekre, mint hegedűst és/vagy vokalistát.

Az egyetem mellett mindez hogyan működött?

A zenélés nagyon kicsi koromtól fogva az életem része, de amikor feljöttem Budapestre, egy időre el kellett zárnom egy kis kalitkába, és eltenni a kulcsot valahova a szívem mélyére, mert sajnos nem volt rá időm. Így kimaradt két, talán három év is a zenélésből. Szomorú, de volt, hogy egy évig nem is nyúltam a hegedűmhöz, amit ma már nem is tudok elképzelni, hogy történhetett meg. Szerencsére ma már ismét intenzíven zenélek.

Mit tanácsolnál az egyetemet most kezdőknek?

Aki most kezdi, az legyen tudatában, hogy ha végez, értékes tudás birtokába fog kerülni. Ám azzal is legyen tisztában, hogy egy olyan út áll előtte odáig, ami nem lesz sem egyenes, sem pedig könnyű: nagy kitartás és elhatározás kell hozzá; ráadásul nem elég csak az egyetemen tanultakat tudni, az embernek önmagát is folyamatosan képeznie kell. Képesnek kell lenni dönteni és mérlegelni, mert sokszor hozhatja így a helyzet.



Porogi Éva