2016. február 21., vasárnap

Tehetségkutató pályázat - fiatal jelentkezőket keresünk képregény hagyományos technikával való elkészítésére





A Képregény Kedvelők Klubja, a Farkasfalka és a RePrint képregénymagazin a klasszikus magyar képregény hagyományainak ápolása és fiatal alkotói tehetségek megjelenéshez segítése jegyében pályázatot hirdet ifjú rajzolók számára.


A pályázaton bárki részt vehet, aki 2016. február 21. (a pályázati felhívás nyilvánosságra hozatala) napja előtt még nem töltötte be a 21. életévét.

A feladat, melyet a pályázóknak meg kell oldaniuk, a következő:

Kiss Ferenc egy képregény-forgatókönyvének alapján készítsenek egy egy oldalas képregényt. Az érdeklődők részvételi szándékukat 2016. április 1. napjáig elektronikus levél útján itt jelenthetik be, s kapják meg a válaszlevélhez csatolt file-ban a forgatókönyvet, amit majd meg kell rajzolniuk.

A képregényt hagyományos alkotói technikával (ceruzával előrajzolva, tussal, tollal kihúzva) kérjük elkészíteni: kartonlapon, A/4-esnél nagyobb, A/3-asnál kisebb formátumban. A ceruzás segédvonalakat a pályázók ne távolítsák el, „tisztára” radírozott pályaműveket nem áll módunkban elfogadni. A szöveg a rajzba illesztésének technikáját a pályázókra bízzuk: ez történhet kézzel való beírással vagy a kinyomtatott szöveg beragasztásával.

Minden pályázó egy művel pályázhat. A leadásra a Képregény Kedvelők Klubjának 2016 áprilisi rendezvényén kerül sor (ennek pontos idejét a képregényes fórumok fogják majd közölni) – annak, aki ezen nem tud részt venni, s ezt előre, vagy legkésőbb a rendezvényt követő három napon belül jelzi, a postai úton történő beküldési lehetőséget is biztosítani fogunk. Elektronikus úton benyújtott pályázatot nem fogadunk el.

A pályaműveket három tagú zsűri bírálja el. A zsűri elnöke Fazekas Attila, képregényrajzoló, grafikusművész, tagjai Kroboth Jenő és Verebics János, a RePrint Magazin munkatársai.

A pályázat nyertese 21.000 Ft pályadíjban részesül, az olvasók szavazatai alapján pedig egy 10.000 Ft-os közönségdíj is átadásra kerül. A díjak kifizetésére vagy a KKK 2016 májusi rendezvényén, vagy – a nyertesek rendelkezése szerint – e rendezvény napjáig postai úton illetve átutalással kerül sor. A díjnyertes mű a RePrint magazin 2016. évi 3. számában megjelentetésre kerül.


A pályázat kiírója fenntartja azt a jogot, hogy – amennyiben a zsűri véleménye szerint nem született arra érdemes munka – a díjat ne adja ki, vagy több azonos értéket képviselő pályázat esetében megosztva adja ki. A közönségdíj mindenképpen kiadásra kerül. A pályázók a pályázat benyújtásával hozzájárulnak ahhoz, hogy munkáik a közönségszavazás elősegítése érdekében az Interneten minden korlátozás és külön alkotói díjigény nélkül közzétételre kerüljenek. A közönségszavazásra a Képregény Kedvelők Klubja Facebook-csoportjában, illetőleg más, csatlakozó képregényes csoportokban 2016. május 1. és 5. között kerül majd sor – a részleteiről a verebics.janos blogon adunk majd tájékoztatást.

A pályázatra benyújtott, arra érdemes műveket a RePrint magazin a szokásos tarifával (3.000 Ft/oldal) megjelentetheti – ehhez a pályázók a rajzok benyújtásával előzetesen hozzájárulnak.

Kérjük a pályázókat, hogy nevüket, lakcíműket, telefonos és elektronikus levelezés útján való elérhetőségüket a benyújtott művek hátulján jól olvasható módon szíveskedjenek feltüntetni.

2016. február 19., péntek

Képregényhős lettem…




Nem pont így képzeltem el, hogy egyszer egy képregény hőseként bekerülök a karton világának halhatatlanjai közé, de így sikerült – és bevallom, most már örülök neki. Hosszú és változatos pályám során nem sokszor fordult elő, hogy rajzolt alakként is megjelentem, ebből kettő saját próbálkozásom volt, egyszer Fazekas Attila is belerajzolt egy illusztrációba – saját névvel, saját ábrázattal, s ráadásul nem is képregényes vagy szerkesztői munkásságom összefüggésében azonban sosem gondoltam volna, hogy egyszer  egy történet hőse leszek. Pedig…!


A magyar képregényben szép hagyományai vannak annak, hogy a grafikusok „beledolgozzák” saját alakjukat is egy-egy történetbe. Zórád az Ál-Petőfi postamesterében, Fazekas a Kalózkirály főhősében és Perzeusz kapitányban találta meg azt az alakot, akivel annyira azonosulni tudott, hogy saját arcát adta neki, de Korcsmáros is élt néha a maga megjelenítésének lehetőségével. Kezdő rajzolóként persze én is megpróbálkoztam ezzel – egyik első „demo-oldalam”, az Időkút főhősét, az űrállomás kapitányát próbáltam a magam képire alakítani. Annak a történetnek nem lett folytatása – mint másutt elmeséltem, Marosi László, a  Táltos kiadó vezetője végül harminc évvel ezelőtt nem sci-fi sorozatot bízott rám, hanem a Bucó füzetek következő számait.


A második próbálkozásom már képregény-rajzolói pályám utolsó szakaszára esett. 1989 végén fogtam bele utolsó Hód-történetembe, a Kulcsár Ödön regényéből készült Hód és a rémült kísértet képregény-változatába. A forgatókönyvet elkészítettem, és lelkesen nekifogtam a sorozatnak – sorrendben ez lett volna a harmadik Hód képregényem. Szerepelt a történetben egy börtönből épp szabadult nehézfiú – nos, ezt próbáltam saját vonásaimmal „megajándékozni”. Nagy örömet találtam a figurában, de mert közben abbahagytam a képregények készítését, képregény-másom sem „futhatta ki” magát: a balsors üldözte sorozatot két rajzoló is próbálta folytatni a maga módján, a maga grafikai eszközeivel - különösebb realista ábrázolás-törekvések nélkül.

 
Fazekas Attila barátom a kilencvenes években sok könyvillusztrációt és magazin-illusztrációt jegyzett: folytatásos regényekhez, rövidebb elbeszélésekhez, alkalmanként cikkekhez is készített rajzokat. Önmagukban is érdekes koremlékek ezek (csakúgy, mint a nyolcvanas években készült reklámgrafikái): sokszor a korabeli Magyarország mindennapjai, szocializmusból kapitálizmusba csúszó világ és annak jellegzetes alakjai jelennek meg rajtuk. Az egyik 1994 körüli történetbe aztán belerajzolt engem is, mint elegáns, csokornyakkendős-szmokingos szerkesztőt, „a büdös szivarok atyját”. Az ábrázolás annyiból szépített persze, hogy igazából szerkesztőként sem voltam egy „öltönyös figura”, a szivar azonban stimmelt: e szenvedélyemet csak 2009 nyarán, a megérdemelten érkező infarktusnak köszönhetően hagytam el. A szivarok emlékét és Attila rajzát azóta is kegyelettel őrzöm.


A folytatás, s bizonyos szempontból a beteljesülés több, mint harminc év után érkezett: a BME Gazdaság- és Társadalomtudományi Karának, kenyéradó gazdámnak diákmagazinja, a GT Times 2016. februári számával jött el. Szeretem ezt az üde, friss, színvonalas, szívvel-lélekkel csinált lapot, melyet kedves tanítványom jegyez főszerkesztőként, s melynek munkatársi gárdáját is ismerem, tanítottam. A lap grafikusa, Horváth Csanád megalkotta Kareszt, a csetlő-botló, magával, társaival, a tárgyakkal és tanárokkal örök konfrontációban lévő, kissé lúzer kari hallgatót, s számról számra új kalandba viszi. Mindezekről a szerző tavaly novemberben, a kari magazinban, a Get to Know-ban vallott részletesen – az ott megígért folytatás pedig nem is maradt el.


Karesz most visszatért, GTK-s hallgatóhoz méltó, derék szándékkal: társaságot kíván alapítani. Ez ügyben ront be agg tanárához, az Üzleti jog tárgy oktatójához, akit a történetben történetesen én alakítok. Mondjuk a valóságban is… A sztorit Csanád mindig maga írja, a mostani is szellemes, van íve, stílusa, a slusszpoén „ül”, a rajzok pedig magabiztos grafikai tudásra, kialakult önálló stílusra vallanak – és (sajnos) hasonlítanak. Hogy viszem-e még a képregényes világban valamire, nem tudom: Vass Misi tavaly óta készül egy történettel, amibe saját bevallása szerint belerajzol majd engem is. Már ezzel is több, jutott, mint amit grafikusként valaha is megérdemeltem volna – tanárként pedig…? Ki tudja. Hisz annyi a tehetséges, rajzolni tudó, jegyével elégedetlen hallgató…


A GT Times legutóbbi számai - már a februári is -  itt on-line olvashatók https://issuu.com/gttime




2016. február 13., szombat

... és mi lett volna, ha akkor és ott mégis folytatom? - számvetés múlttal és jövővel a RePrint magazin első számának ürügyén


Amikor keztembe vettem a RePrint magazin első számát, komolyan elgondolkodtam azon: mi lett volna, hogyan alakul az életem, ha 1990-ben nem hagyok fel a képregény-rajzolással. Pályám kezdetén Zórádot szerettem volna követni, elsősorban őt próbáltam utánozni. A magyar rajzolók közül Fazekas Attila stílusa ragadott meg. Szerettem Gugi Sándor és Korcsmáros rajzait – tőle máig az Indul a bakterház a kedvencem – de például Dargay Attila munkáihoz már kizárólag, mint olvasó közelítettem. És persze ott voltak a Pif nagyszerű grafikusai, az általuk közvetített „nyugati” képregény-technikák. Később aztán jöttek az amerikai képregény-füzetek: a szuperhősök és Tarzan, a Csillagok háborúja és a Marvel mozifilmekhez készült adaptációi. Önálló stílus kialakításán akkoriban nem nagyon törtem a fejem. Igaz, ehhez nem csak a megfelelő szakmai tudás, az alapvető munkaeszközök is hiányoztak: a műszaki rajzban használatos, cserélhető hegyű tollakat, de még a kézhez állóbb csőtollakat sem erre találták ki. 

Cselvetés magyari módra…  Az Igaz Szó-ban 1985-86-ban megjelent történelmi képregényekben még elsősorban Zórádhoz igazodva kerestem azt a formanyelvet, amin én szerettem volna megszólalni
Az „eredetiket” kezdetben túl nagyra vettem, a tónusok túl sötétek voltak, az alakok pedig reménytelenül elrajzoltak. Szívesen mondanám, hogy volt valami tudatosság a tanulás folyamatában, de nem lenne igaz. Az egész inkább ösztönös mintakövetés volt. Ami megfogott, amit jónak találtam, azt próbáltam utánozni. Nem kész rajzokat másoltam, hanem – Zórád iránymutatása szerint – töméntelen mennyiségű újságból kivágott és rendszerezett fotót. A formális művészeti képzés és magabiztos grafikai tudás hiánya persze folyton kiütközött, s míg a „műfajelmélet” lassan keservesen megszerzett gyakorlati tapasztalatok révén összeállt, a rajzok még mindig merevek, mélység nélküliek, sematikusak voltak. 

1987-re kialakult, amit később „kifestő-stílusnak” neveztem: kontúros, levegős rajzok, immár nem (nagyon) elrajzolt figurák, arányos kompozíciók…
… ahol viszont minden rajz állóképbe merevedik.
Két-három tanulóév után azonban, úgy 87-88 táján kezdett már alakulni valami. Még nem stílus, de annak kezdeménye. Kontúros, tiszta vonalakkal próbáltam dolgozni, de a körvonalakat nem ecsettel húztam meg (ami például Fazekas Attila rajzait különösen lendületessé tette), hanem eltérő vonalvastagságú filctollakat használva. Később, amikor már lehetett kapni 0,2, 0,3 és 0,5 mm-es rostirónt, még könnyebben boldogultam. Közben a tényleg szorgalmas gyakorlás hatására fejlődött a rajzkészségem is: az első képregényem, amit már magam is annak mernék nevezni, az Isztam-buli lett. Itt már tudatosan törekedtem az igényes kompozícióra, arra, hogy minél több „élő”, valós helyszínt bemutató képet használjak.

Az Isztam-buli nyitóoldala. Itt már tudatosan törekedtem a szereplők „élővé” tételére, a cselekmény valós helyszínek közé helyezésére. A végeredmény azonban még mindig messze járt attól, amit elérni szerettem volna...
Bár - akkor - még nem tudatosult bennem, de a rajzaim egyik legnagyobb hibája a túlzottan statikus jelleg volt. Néha sikerült dinamizmust csempészni egy-egy képkockába, de legtöbbször a kép „állt”, a szereplők bele merevedtek a pillanatba. Ezt legfeljebb a szereplők arcán tükröződő érzelmek meg a gesztusok, kézmozdulatok tudták oldani. A plánok is meglehetősen konzervatívak voltak, különösebb tükrözéssel még eszembe sem jutott megpróbálkozni. A Hód-történeteknél később már igen. Az első lépcsőt – még a hagyományos, háromcsíkos, kombinált oldalfelosztásban gondolkodva – a panelek belső továbbosztása jelentette – ez már majdnem úgy nézett ki, mint az igazi képregény. 

A Hód-történetek során tanultam bele igazán a szakmába: egyre több olyan „képregényes” megoldást sikerült találnom, melyek az addig inkább statikus kompozíciójú képekbe mozgást, dinamizmust vittek
A történetek megrajzolásában sokat segített, hogy én készítettem a forgatókönyveket. Ezt mindig komolyan vettem – vallom, hogy külön műfaj, és távolról sem könnyű műfaj a képregény-dramaturgia. Az egészen részletes képutasítás persze ilyen esetben felesleges, de tömören, emlékeztető-szerűen ilyenkor is kell. A szövegeket azonban meg kell írni – ha kell, a cselekmény fonalán is változtatva, „feldúsítva” a dialógusokat, képszövegeket. Először tehát a fejben készült el a munka (nagyon ritkán készítettem külön stroyboardot egy-egy történethez), aztán össze kellet gyűjteni a segédleteket, a történetbe beledolgozandó fotókat, és kezdődhetett a kidolgozás.

A történet hitelességét próbáltam valós helyszínek megrajzolásával növelni: ehhez a Martinelli téren és a Váci utcában játszódó jelenetsorhoz előzetesen nagyon sok fényképet készítettem
Szakmai szempontból talán legjobban sikerült munkám Az éjszakai hölgy, avagy a kolostor szépe volt. Kulcsár Ödön melodramatikus hangulatú kisregényéből készült, egy régi bolgár legenda és egy mai, több szálon futó szerelmi történet összefonódásával. Megpróbáltam nagyon „odatenni”. Oldalkompozíciókban, méghozzá lendületes és formabontó oldalkompozíciókban gondolkodtam, alaposan kidolgozott rajzokkal, másfélszeresnél immár kisebb nagyítással.

Ami korábban nem nagyon sikerült: a két ember közötti beszélgetést a rajzok révén mozgalmassá tenni. Amit a szereplők elmondtak, a sztori szempontjából kulcsfontosságú volt…
A rajzok egy lényegében véletlenül felfedezett technika használatával egészen sajátos hangulatot kaptak. A használt filctollak egy idő után kezdtek kifogyni, kiszáradni, a végük meg elrojtosodott. Régebben simán kidobtam őket – de aztán rájöttem, hogy a fények játékát, „puhább” kontúrokat remekül meg lehet csinálni velük. E hatások nagy része aztán persze elveszett a nyomdai előkészítés során (a lap nem valami jó papíron, a legegyszerűbb nyomdatechnikával jelent meg).

… a képek változó plánjai és az egyébként a cselekményhez nem tartozó részletek formagazdagsága azonban sikerrel oldotta fel a dialógus „monotonitását”
Ha 1990 után a pályán maradok, valószínűleg ebben a stílusban folytattam volna, és remélhetőleg egyre jobban. Öt év alatt végül sikerült kitanulni a szakmai alapokat, létre jött valami, amit akár már önálló stílusnak is lehetett tekinteni. és ami nem lényegtelen: - megint csak akkor - meg is lehetett élni belőle. Negyedszázada a „piacnak” termeltünk: ha rossz volt is megvették, mert nagy igény volt rá, az rajzolókból pedig nagy hiány. 1990 után új alkotók léptek színre: a magyar képregény műhelyének számító Füles a Kiss Feri-érában sok tehetséges alkotónak adott megjelenési lehetőséget. Az én kiadói hátterem, a Mi Világunk viszont a rendszerváltás után ellehetetlenült: a munkatársi gárda kemény magja egy ideig még az Új Nap kiadó égisze alatt próbált az új piaci viszonyokhoz igazodni, aztán lassan annak is vége lett.

A képregény „szolgai” műfaj, a kép bár a szöveggel egyenrangú közlési forma, túlságosan messze nem távolodhat el a leírtaktól. Vannak persze kivételek: amikor a kép a regény fölé kerekedik

Ami helyette jött: egy sikeres kiadói vállalkozás irányatása, majd 1996 után visszatérés tanult szakmámhoz, a jogtudományhoz. Ami negyven felett egy új szakmai karrierrel is megajándékozott: tudományos fokozatot szereztem, akadémiai kutatócsoportban dolgoztam, majd 2002-től elkezdtem egyetemen tanítani. Mint az elektronikus jog egyik első művelője, sokat publikáltam, tanulmányaim, könyveim jelentek meg. 2002-től jött a főtanácsadói munka a Miniszterelnöki Hivatalban, ezzel párhuzamosan az Igazságügyi Minisztériumban is kodifikációs munkacsoprotot vezettem, s dolgoztam az Informatikai Minisztériumnak is. Nem sok időm volt a múlton merengeni, félbeszakadt pályáimat értékelni és újraértékelni. 2011-ben, a Zórád-emlékév aztán sok mindent megváltoztatott. Bár régi-új szakmámban szép sikereket értem el, úgy tudományos kutatói, mint egyetemi munkámban végtelen nagy örömömet lelem, s teljes szívemel elköteleztem magam mellettük, újra rajzolni, írni, alkotni szerettem volna. Egy nagy vágyam Fazekas Attilának és közreműködő, kedves barátaimnak hála, most teljesült: régi történeteim most ismét nyomtatásban láthatom. S talán ez lesz a fóruma az egyszer majd megszülető újaknak is...