2013. szeptember 14., szombat

Géza és István – immár színes képregényen is





Közel két éve már, hogy Kiss Ferivel és Fazekas Attilával megalapítottuk a Magyar Történelmi Képregény Társulatot. Bár ilyen szervezeti formát a magyar jog nem ismer, a zártkörű Társulat máig remekül működik – hiszen mindegyikünk azt csinálja, amit addig is csinált, de ezt mindig némileg a közös célokat előmozdítva is teszi. E cél pedig nem más, mint a nagy és nemes hagyományokkal rendelkező magyar történelmi képregény s alkotói emlékezetének ápolása, népszerűsítése, s lehetőség szerinti tovább vitele.

A Géza és István eredeti rajzai – a művész ezúttal a megszokotthoz képest kisebb laptükrökkel dolgozott
Kiss Feri rendszerez, nyilván tart, elveszett ritkaságokat kutat fel, emlékező kiadványokat rendez sajtó alá. Attila a Botond révén minden pénzügyi és terjesztési nehézség ellenére saját zsebe terhére tesz újra és újra hitet a „történettudományi ismeretterjesztés” fontossága mellett, én pedig néhány egy-egy évfordulóhoz köthető vagy jelentős alkotóhoz kapcsolható cikkel próbálom a történelmi múltunk iránt érdeklődő olvasót megszólítani.

A történet egyik oldala – az eredeti grafika fényképe…
Így történt ez augusztus 20-a előestéjén is, mikor Szent Istvánra emlékezve tekintettük együtt át a nagy király képregényes megjelenéseit, köztük Fazekas két történetét. A Géza és István önálló képtörténet formájában megjelent 10 lapos változata először a Fülesben jelent meg 2001-ben, majd néhány évvel később, a magyar történelem korai szakaszában játszódó A karvalyos zászlóval együtt a Botond ma már a gyűjtők féltett kincsének számító, ritkaságszámba menő 13. füzetében is.

… s ahogy az a Botondban megjelent. A nyomdai előkészítés Kroboth Jenő munkáját dicséri
A rajzok szépek, nemesen komponáltak – csakúgy mint maga az elbeszélés, a képkockába írt történelem. Megkértem Attilát, mindent megőrző gyűjteményéből keresse erő az eredetiket. A megszokotthoz képest ebben az esetben jóval kisebb oldaltükörrel dolgozott, az oldalkompozíciókat meglehetősen szabadon alakítva. Maga a művész, s nem a kiadó döntött úgy, hogy a szövegeket nem „nyomdai”, előre kiszedett tipográfiával illeszti a képek közé, hanem a rajzokhoz jobban illeszkedő, hangulatosabb kézi rajzolással „viszi fel”.

Horváth Henrik munkában
Ezt képregény első évtizedeiben külföldön és itthon is még általánosan alkalmazott megoldást ma már nem nagyon használják az alkotók – a mint ahogy az amerikai comic book lettering is inkább számítógép segítségével illeszti a szövegbuborékokba a kézíráshoz hasonlatos betűtípussal kiszedett szövegeket. Egyszer megkérdeztem Attilát, hol talált olyan ügyes kezű embert, aki még meg tudja csinálni számára ezt. – Sehol… – válaszolta. – A szövegeket is én írom be. Hm. Hát így is lehet…

A színezéssel sokszor megváltozik a képek hangulata, áttevődnek a kompozíció súlypontjai. A fekete-fehér eredetiben a központi alak az áldozatra készülő, fohászkodó táltos…
Attila nem tud, de nem is akar elszakadni attól az alkotói technikától, amit immár 41 éve használ. Ceruzarajz, a tussal történő kihúzás és az oldalak „kitisztítása” – ezek a munkafázisok. Az oldalak nyomdai előkészítésében régi munkatársa, Kroboth Jenő (yuyu) van segítségére – a Jedi például úgy készült, hogy a szövege nem az eredeti kartonlapokra ragasztva, hanem a digitális változatba beszerkesztve kerültek a helyükre. A Géza és Istvánnál már a nyitó grafikus főcím is jelezte, hogy a művész a szöveg megjelenését is a kép részének tekinti – a sorok tördelése, a betűk nagysága, vastagsága érzelmeket tud kiemelni, nyomatékosít, de egyben kompozíciós eszköz is.

… a színes változatban azonban már a feláldozásra váró fehér ló „vonzza” a tekintetet
Fazekas nagyra becsüli a számítógépes grafikához értő rajzolókat, maga azonban nem kíván munkamódszerén változtatni. Ha színes rajzokat készít (a Botond s más képregény füzetek borítóit), vegyes akvarell-technikát használ. Néhány próbálkozást (korai Botond-történetek) kivéve „teljes” színes képregények készítésére nem nagyon vállalkozik. Korábban már megjelent fekete-fehér lapjai digitális színezésében Horváth Henrik állandó együttműködő partnere: mindez idáig legjelentősebb közös munkájuk a Hunyadi tavaly év végén megjelent grandiózus albuma volt. Sokan megállapították már, hogy Henrik színeivel a történetek a szó szoros értelmében új formában kezdenek élni: más lesz a rajzok hangulata, áttevődnek a kép hangsúlyai, mintha maga a kompozíció is megváltozna…

Folytatása? Következik!
Nincs ez másként legújabb közös munkájuk, a Géza és István esetében sem, melynek színes változatával Horváth Henrik a nyár végén készült el, s ami a Kincses Kalendárium néhány héten belül megjelenő új kiadásában kerül majd az olvasók elé. Olyan megújult formanyelven, mely talán képes lesz a digitális világba belecseperedett fiatalokat is megszólítani - történelmünk szeretetét, múltunk nagy alakjainak tisztelettét a következő generációk számára átörökíteni. 


2013. szeptember 6., péntek

A képregény hősei: Kloss kapitány



A második világháború, a fasiszták elleni küzdelem kedvelt témája volt úgy a Szovjetunió, mint a szocialista országok filmgyártásának. Szinte futószalagon készültek a magasztos, nagy költségvetésű, a dicső honvédő háború minden mozzanatát feldolgozó monstre szovjet produkciók. Néhány ezek közül mára igazi klasszikussá vált (Szállnak a darvak 1957, Emberi sors, 1959, Iván gyermekkora, 1962, Ballada a katonáról, 1959, Felszabadítás, 1970, Csendesek a hajnalok, 1972), néhány emlékét (Berlin eleste, 1950) inkább csak a filmtörténet őrizte meg. Ezeket az alkotásokat a mozik legtöbbször telt házak előtt vetítették Magyarországon is. Persze a nézőterek nem az elragadtatott lelkesedéstől teltek meg. A Felszabadítás című filmeposz megtekintése 1972-ben például valamennyi győri iskolás számára kötelező penzumként volt előírva – s persze a tanároknak is, hisz a kultúra előli dezertálást megakadályozandó ők ültek a sorok szélső székein. A hatvanas évek derekán aztán valami megváltozott. A hatalom – először a Szovjetunióban, aztán a keleti tömb más országaiban is – felfedezte a televízióban rejlő propaganda-lehetőségeket, de azt is, hogy a nézőt otthonában akarata ellenére már nem tudja a székéhez szegezni: az ideológiai üzenetet immár szórakoztató köntösbe kell csomagolnia. 

Vjacseszlav Tyihonov (1928-2009) Stierlitzként, 1973-ban.  Mint Kloss alakítója, Stanisław Mikulski ő is 1948-ban kezdte filmes pályafutását (Молодая гвардия). A Szovjetunió egyik legnépszerűbb filmszínészeként, túl a Háború és béke 1968-as feldolgozásán esett rá a választás. A tavasz tizenhét pillanata után is számos művészfilmben kapott főszerepet.
A felfedezés jelentős volt ugyan, de nem előzmények nélküli. A Szovjetunióban a háborús kalandregények mindig is hallatlanul népszerűek voltak – miközben mi idehaza a Delfin-könyveket faltuk, korombeli orosz barátaim kedves gyermekkori olvasmányainak 95 %-a ezek közül került ki. Sok ezek közül eljutott a magyar közönséghez is, igaz, a kényszerből vásárolt kötetek elolvasására már nem nagyon fűlött a boldogtalan tulajdonosok foga. Kivéve, ha képregény-adaptáció is készült a polkorrekt olvasmányból, mert azt már ebben a formában szívesen fogadta a szórakozni vágyó újságolvasó. A szovjet közönségnek a televízió és az olvasás maradt: az 1968-ban készült Kard és pajzs című sorozatot, az első kimondottan szórakoztatni kívánó háborús kémtörténetet hétről hétre a Szovjetunió egész akkori lakossága követte feszült figyelemmel. Egy 1966-ban papírra vetett elbeszélés alapján ebben az évben jelent meg Julian Szemjonov (1931-1991) A tavasz tizenhét pillanata című regénye, melyből néhány évvel később aztán hasonlóan népszerű televíziós sorozat is készült, majd a történet egész regényciklussá nőtte ki magát. S a baráti Lengyelországban ekkor mutatták be Kloss kapitány történetének televíziós feldolgozását - egy olyan hős kalandjait, akit néhány éven belül aztán a keleti blokk közel száznyolcvan millió nézője zárt a szívébe...

A szovjet képernyőkön negyven éve, 1973. augusztusában kezdődő sorozat a KGB kifejezett támogatása mellett, bevallottan propaganda-célokat szolgálva készült, mégis hihetetlenül sikeres lett. Töretlen népszerűségét jelzi, hogy 2009-ben az NTV orosz televízió elkészítette a digitálisan kiszínezett változatát is, melyet a Győzelem-napi parádé tiszteletére, május 9-e előestéjén mutattak be.
Az eredetileg A tét az életnél is nagyobb (Stawka większa niż życie) címet viselő lengyel tévésorozathoz az ötletet nem ezek a filmek és könyvek adták, hanem – egyes források szerint – az 1962-es első James Bond-mozi, a Dr. No. A lengyel televízió-történet avatottabb ismerői szerint viszont az ukrán sikerszerző, Dold-Mihajlik magyarul Ordasok között címmel megjelent regénye volt az alap: ehhez hasonló (de kitalált lengyel alak főszereplésével játszódó) „hazai” felderítős sorozatot szerettek volna a tévé elvtársi urai megvalósítani. Az indító képlet Jerzy Topolski lengyel irodalomtörténész szerint igen egyszerű volt: olyan hőst akartak életre hívni, akivel a nézők azonosulni tudnak, sőt, akit szerethetnek is – s olyan politikai kontextusba helyezve, mely mégis alkalmas az ideológiai nevelés céljainak előmozdítására. Nem dokumentarista, a tényekhez ragaszkodó filmet akartak készíteni, hanem kitalált személyeken, helyzeteken, de nagyon is tipikus, a lengyelek számára jól ismert konfliktusokon keresztül elmesélt történetet.

Stierlitz kalandjaiból soha nem készült képregény, bár természetesen Szemjonov regényei valamennyi szocialista országban megjelentek. Nagyon sok szovjet második világháborús kémtörténetből azonban – ahogy erre Hód kapcsán már korábban utaltam – igen. Így volt ez Dold-Mihajlik Ordasok között című regényével is, melyből Sebők készített képregényt, s mely Kloss kapitány egyik irodalmi előképéül is szolgált. Iszajev ezredes valahogy így nézett volna ki, ha Sebők rajzolja meg...
... s így lépett volna színre, ha Zórád.
Bár a sorozat szerzőjeként Andzrej Zbych vált ismertté, az álnév valójában két közismert, sokat foglalkoztatott lengyel írót és újságírót takart. Máig vitatják Lengyelországban, Kloss teljesen fiktív alak volt-e vagy a sorozat írói, Andrew Szypulski és Zbigniew Safjan egy valóban létezett, legendás, szovjet szolgálatban álló lengyel kémről, Artur Jastrzębskiről (1906-1981) mintázták. A kommunistaként a harmincas évek elején Moszkvába került Jastrzębski a szovjet Belügyi Népbiztosság, az NKVD ügynökeként a második világháború alatt a német tisztként beépülve teljesített szolgálatot – a beépülésben állítólag olyan sikeres volt, hogy bár a németek sosem leplezték le, végül az őt kettős ügynöknek tartó szovjet elvtársainak köszönhetően került börtönbe. Tisztázta magát, haza tért, az új lengyel állam titkosszolgálatában, majd a hadseregben magas beosztást ért el – 1964-ben még római katonai attaséként is tevékenykedett. Kloss megformálásakor a két szerző valószínűleg az ő kalandjaiból is meríthetett – ugyanakkor mégis eredeti, s – ami a hölgyekkel való kapcsolatát illeti – csakugyan némileg James Bondot idéző figurát alkottak meg. 

Andrzej Szypulski és szerzőtársa 1965-ben kapott megbízást arra, hogy a „lengyel James Bond” történetéből dramatizált sorozatot készítsen. 1967-ig a sorozat a televíziós színház keretei között maradt. Az „egyterű”, színpadi dramaturgáról a sokkal nagyobb alkotói mozgásteret biztosító filmre való áttérés a szerzőket nagy kihívás elé állította.
Andrzej Szypulski (1936-2011), az alkalmanként Remigiusz Janowicz álnevet használó író, novellista, dramaturg és költő a Varsói Egyetem lengyel irodalom szakán végzett. A „lengyel 56” utáni nemzedékhez tartozott. Irodalmi lapokban jelentek meg elbeszélései, versei, színdarabjai, később pedig önálló regényei is - az ötvenes években sikerült két rangos irodalmi díjat is elnyernie. Hivatásos írói pályáját a Sztandarze Młodych (Ifjúságunk zászlaja) című újság munkatársaként kezdte, ám a hírlapírás napi rutinja nem lelkesítette. A hatvanas évek elejére amolyan mindenes, szabadúszó -féle íróvá vált: népszerű rádiójátékokat írt, dramaturgként tevékenykedett. 1966-ban a véletlen hozta össze Zbigniew Safjannal, akivel együtt kezdtek dolgozni egy új televíziós sorozat forgatókönyvén.  Szypulski túl sok személyes emlékkel nem rendelkezett a háborúról, kiterjedt ismeretségi köréből azonban „felszívta” az információkat, megismerte a kort, az embereket, cselekedeteik mozgató rugóit. A dialógusok nagymestereként főként a forgatókönyvek párbeszédes részeinek kialakításáért felelt. Klossnak hála gyorsan országos ismertségre tett szert, díjakat nyert, válogathatott a megbízásokban. Számos tévésorozatot jegyzett, s sok mozifilmhez készített forgatókönyveket, a hetvenes években  még egy népszerű rádiósorozat is fűződött a nevéhez.  A nyolcvanas évek zűrzavaros lengyel valóságából Olaszországba költözött – nem sokan tehették ezt meg akkoriban. 1981 és 1986 között élt ott, érdeklődése pedig egyre inkább a fiatalkori szerelem, a költészet felé fordult, bár Klossal sem szakított egészen...

Zbigniew Safjan vitathatatlanul az egyik legszínesebb, de egyre inkább vitatott alakja a lengyel sajtótörténet elmúlt jó fél évszázadának.
A két szerző közül az 1922-ben született Zbigniew Safjan rendelkezett katonai tapasztalatokkal: a háború alatt Ludowe Wojsko Polskie, a Szovjetunióban megszervezett  népi hadsereg hadnagya volt. A háború után a varsói egyetem politikatudományi szakára iratkozott be, ahol 1952-ben végzett. 1951-től ideológiailag kényes állásokat töltött be (mint pl. a központi könyvkereskedelmi vállalat propagandaosztályának vezetése), de évtizedekkel később az is kiderült, hogy mindeközben a Néphadsereg főparancsnokságának információs ügyosztálya ügynökként is foglalkoztatta. Különböző párttisztségeket is betöltött, tagja volt a Varsói Pártbizottságnak, 1982-től pedig a szükségállapoti törvények szerint létrehozott Nemzeti Újjászületés Hazafias Mozgalmának (Patriotyczny Ruch Odrodzenia Narodowego). 1983-tól beválasztották a Lengyel-Szovjet Baráti Társaság vezetőségébe. A remek politikai kapcsolatokkal rendelkező Safjan az irodalomban is könnyen boldogult. A hatvanas évek elejétől számos film forgatókönyvét készítette el, legnagyobb filmes sikereit azonban ő is Kloss kapitánnyal aratta. Máig a lengyel politikai témájú szépirodalom egyik legnagyobb hatású alakjának tartják: a második világháború előtti Lengyelország mindennapjait bemutató dokumentumregénye, a Senki földje magyarul is megjelent. Kedvelt témája volt a háború, melyhez újra és újra visszanyúlt – könyveiből a hetvenes-nyolcvanas években is készültek filmek. A lengyel rendszerváltás után is jól boldogult. 2004-ben ő lett a főszerkesztője a Lengyelországi Zsidó Közéleti és Kulturális Egyesület havilapjának, a Zsidó Szónak (Słowo Żydowskie). Fia, Marek (sz. 1949) 1998 és 2006 között a lengyel Alkotmánybíróság elnöke volt. Zbigniew Safjan 2011-ben hunyt el Varsóban.

Stanisław Mikulski 1948 óta 40 filmet készített, máig az egyik legnépszerűbb színész hazájában. 82 évesen még kamera elé állt, hogy a Kloss kapitány 2012-es remake-jében eljátssza az általa legendává tett alak utolsó kalandját – csakúgy, mint 44 évvel korábban, kettős szerepet alakítva. 2011-ben egy dedikáláson Safjan és a sorozatban a főgonosz Brunnert alakító Emil Karewicz társaságában

A Kloss kapitány kalandjait feldolgozó filmsorozat főszereplője, Stanisław Mikulski (sz. 1929) frissen érettségizett fiatalemberként 1949-ben debütált Leonard Buczkowski Az első start (Pierwszy start)című filmjében, ahol egy ifjú berepülőpilótát alakított. A filmes katonaság után a valódi következett, amit nem kellemetlen módon a Néphadsereg amatőr színjátszói között töltött el. Leszerelése után, 1953-ban a lublini színház szerződtette. Több kisebb filmszerep után (Vajda 1956-os Csatornájában is megmutathatta jellemszínészi képességeit) a nagy áttörést Kloss hozta el számára. Nem csak lengyel szupersztár lett, de az egész keleti blokk egyik legnagyobb kedvence is. A sorozatot Csehszlovákiában S nasazením života, az NDK-ban Sekunden entscheiden, a Szovjetunióban Ставка больше чем жизнь, a finlandizált Finnországban Kaksoisolento címmel vetítették, s a fess kapitány mindenhol a hölgyek kedvence lett. Lengyelországban népszerűsége az egeket ostromolta, de nálunk virágzott a Kloss-kultusz: Mikulski több alkalommal járt Magyarországon, számos televíziós műsorban szerepelt. A következő évtizedekben odahaza figyelme a színház, a film és – kisebb mértékben – a politika között oszlott meg: a hetvenes években a Lengyel Egyesült Munkáspárt Központi Bizottságának tagja volt. 1988-90 között a moszkvai lengyel kulturális központot igazgatta, hazatérése után néhány évig egy népszerű kvízműsort vezetett az állami televízióban. 2012-ben jelent meg önéletrajza (Niechętnie o sobie) – abban az évben, mikor Kloss szerepében 44 év után visszatért a filmvászonra. 

Mikulski karakteres arcát látszólag egyszerű volt megrajzolni. Valójában azonban a képregény-sorozat grafikusa Mieczysław Wiśniewski feladata minden volt, csak könnyű nem: minden plánban, minden beállításban „hoznia” kellett a jól ismert vonásokat.
Kloss népszerűségét a könyvkiadás is kiaknázta. A két szerző nem regénnyé formálta a történetet, hanem a sorozat forgatókönyvei alapján önálló epizódokból álló füzérré. Az egyes történeteket csak a főszereplők személye kapcsolta össze, de mindegyik önálló olvasmányként is megállta a helyét. Mai „szemmel” újra olvasva kicsit már nehezen érthető a könyvsorozat népszerűsége – mint ahogy maguk a történetek is. Nem hagyományos értelemben vett kalandos történetek, inkább a háború, vagy sokkal inkább a lengyel ellenállás hátterében játszódó, hosszas leírásokkal, itt-ott lelkizéssel és moralizálással „terhelt” elbeszélések. A történet hiányos puzzlira emlékeztet: elindul egy szituációból (aminek a hátterét a szerzők legtöbbször nem dolgozzák ki és a szereplőit sem mutatják be), ami aztán gyorsan konfliktussá növi ki magát. Az elbeszélés lényegét mindig a konfliktus feloldása képezi: ki az áruló, hogyan leplezik le, hogy húzzák keresztbe a galád nácik ármánykodásait… Olvasmányosak nem lesznek ettől, de sajátos módon izgalmasak, sőt, szórakoztatók - igen. És úgy tűnik, a korabeli olvasóknak ennyi a sikerhez bőségesen elegendő volt… 

A szerzők a televíziós sorozat forgatókönyvétől és a könyv formájában megjelent elbeszélésektől egyaránt elszakadva írták meg a képregények forgatókönyvét. A szellős, maximum 3-4 képkockára osztott oldalak mozgalmasak, a rajzok általában kicsit sematikusak, az alakok néha elrajzoltak, láthatóan a cselekményben minden Kloss körül forog. Az egyenruhák és a háborús technika alkalmazása azonban mindig figyelemre méltóan pontos. És persze nem hiányozhattak a sorozatból a csábító és elcsábítandó nők sem, akiket Kloss általában James Bondhoz hasonló módon kezelt...
Az elbeszéléseket 1969–1971 között három, egyenként százezer példányban elfogyott kötetben adták közre. Ezt rövidesen követte a második (1976–1977), majd a harmadik (1989), a negyedik (1994), az ötödik (2000) kiadás, 2012-ben pedig a hangoskönyv formájában való megjelenés. Kiadták bolgárul (1971), csehül (1972-73), litvánul (1980-81), németül (1980-83), oroszul (1973, 1983, 1987, 1994, 2006), a bukaresti Albatrosz kiadónál románul (1982), svédül (1971-72), ukránul (1970-72), s az Albatrosz-sorozatban (1971-72) magyarul is. Kloss nem csak a szocialista lengyel szórakoztató-ipar egyik legfontosabb exportcikke volt, de a lengyel popkultúra legnagyobb alakjává is vált. A sorozat új és új VHS, majd DVD-kiadásai jelentek meg, jól fogynak a hangoskönyvek, s különösen a 2012-es új mozifilm után a merchandising termékek is. S természetesen a képregény, melyre valamennyi szerző, de a sorozat főszereplője is mindig kifejezetten büszke volt…

 Az eredetileg egy évre tervezett sorozatot később nyolc további, havi megjelenésű füzet egészítette ki.
A képregény-sorozatot 1971-ben a Sport és Turisztikai Kiadó rendelte meg, s eleve füzetes megjelenésre szánták. A forgatókönyvet a sorozat alkotói írták, a rajzokat Mieczysław Wiśniewski (1925–2006) készítette. Wiśniewski a háború után a lengyel honvédelmi minisztérium (Ministerstwo Obrony Narodowej) kiadványai számára készített sajtó- és könyvillusztrációkat. A katonai témákra szakosodott: az egyenruhákat, fegyverzetet mindig reálisan, szabatos pontossággal ábrázolta. A hatvanas évek derekától készített képregényeket. Első sikeres képregény sorozata, a rendőrségi témájú Kapitan Żbik volt, mely 1967-1982 között futott, ezt a második világháborús, az ellenállásról szóló Földalatti front (Podziemny front) követte. Komoly reputációja ellenére nem közvetlenül, hanem művészeti versenyen választották ki a Kloss-füzetek rajzolójának, melyekből aztán az évek során mindösszesen húsz folytatást készített. Feszített ütemben dolgozott, hisz egy füzet elkészítésére a kiadótól mindössze egy-egy hónapot kapott – s ez bizony néha a rajzok kidolgozottságán is rajta hagyta a bélyegét.


Az előző szám svéd kiadása. Kloss kapitány a hetvenes elején már nemzetközi képregény-szupersztár volt. Sok szocialista és néhány kapitalista országban falták a képregényrajongó olvasók kalandjait – de nem Magyarországon…
A sorozat specialitását Kloss alakja adta, akit a művész „eredeti arcával”, Mikulskit ábrázolva szinte minden rajzba „beledolgozott”. A sorozat első kiadása 1971-73 között jelent meg, ezt követte 1983-88 között a második, 2001-2002-ben a harmadik. 2007-ben az egyik lap közölte folytatásokban újra. Füzetes formában megjelent Csehszlovákiában (Kapitán Kloss, 1971-73), új kiadásban Csehországban (2002), a Semic Press kiadásában Svédországban (Kapten Kloss, 1971-73), Norvégiában (Kaptein Koss, 1972-73), Dániában (Kaptajn Kloss, 1972-73), szintén a Semicnél Finnországban (Kapteeni Kloss, 1972-73), Jugoszláviában (Kapetan Klos, 1978-79). Magyarországon – az amúgy langyosan, főként odafele csordogáló lengyel-magyar képregény-kapcsolatok ellenére – a sorozat hatalmas hazai népszerűsége ellenére sajátos módon nem. Ennek alapvetően két oka volt. Az egyik a pénz volt: a hetvenes évek derekán – ahogy a külföldi kiadások mutatták – Kloss képregényes kalandjai a kurrens árucikknek számítottak Nyugat-Európában is, s szocialista testvériség ide, lengyel-magyar-két-jó-barát-borát oda, a varsói kiadó az akkor csillagászati árnak számító 50 ezer forint körüli összeget kért volna – folytatásonként, a barterüzlet kizárása mellett. A másik a sorozat füzetes jellege volt: akkoriban – és még jó soká – nálunk ilyen formában nem jelent meg képregény, a lengyelek pedig ahhoz nem járultak hozzá, hogy – a Pif-ből átvett francia képregényekhez hasonlóan – az oldalak valamilyen újság tükörméretéhez átigazítva-átszabva jelenjelenek meg. De talán nem marad mindig így: Kloss kapitány, a J-23-as ügynök egyszer talán eljut képregény formájában Magyarországra is. Panie kapitan, visszavárjuk…

2013. szeptember 1., vasárnap

Hód, és a régi kémek dicsérete


2014 szeptemberében ahogy arról ebben a cikkben olvashattokelindult a Képregény Kedvelők Klubjának Facebook-csoportja. Várunk mindenkit, aki a régi képregények, az aranykor magyar klasszikusai és a Képregény Kedvelők Klubjának rendezvényei iránt érdeklődik. Itt lehet jelentkezni: https://www.facebook.com/groups/1464336630521037/
 
 
 
A kémekkel nagyon hasonló a helyzet, mint a táltosokkal. Harrison Fawcett találó képe a Korona hatalmából rájuk is illik: kém – vagy táltos – nem úgy lesz az emberből, hogy elmerengve a vasárnapi húsleves aranyló színén egyszer csak leteszi a kanalat, s hirtelen kijelenti: „Papnak állok, idesanyám, ne is tartson vissza!” Kémnek – s ha itt és most kémekről beszélek, mindig az igazi kémekre gondolok, tudjátok, akikről a filmek is szólnak – születni kell. A többit a kiképzés majd megoldja.

 Щит и меч – Kard és pajzs.  Nem csak a Vlagyimir Baszov rendezte 1968-as sorozat népszerű töretlenül a mai Oroszországban, de a regény is. Ma az Orosz Föderáció Belügyminisztériumának magazinja viseli büszkén ezt a nevet. 
A hatvanas évek végén a festői Leningrádban (ma ismét Szent-Pétervár, a történelmi nevű leningrádi oblaszty központja) egy Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin nevű középiskolás sokáig vacillált azon, hogy pilóta vagy tengerész legyen-e, esetleg hírszerzőnek álljon. Könyv- és filmélményei (különösen a második világháborús szovjet hírszerzőkről szóló, Oroszországban ma is töretlenül népszerű Kard és pajzs sorozat) hatására aztán döntött: egy szép napon bekolbászolt a helyi KGB ügyfélszolgálati irodájába, és, mint egyik első életrajzi interjújában elmesélte, egyszerűen közölte a döbbent ügyeletessel, hogy szeretne nekik dolgozni.  

„Először is mi önkénteseket nem veszünk fel.”- a jogi kar elvégzése után azonban már megnyílt a leningrádi fiatalember előtt az áhított csekista pálya. 
„Ez örvendetes, de azért akad néhány részletkérdés”. – válaszolta óvatosan a rokkant veterán harcos. „Például?” „Először is mi önkénteseket nem veszünk fel.” Ez azonban nem szegte Vologya kedvét, kivált, mert a hadfi bölcs tanácsot is adott: a KGB szívesen válogatja újoncait egyetemet, különösen jogi kart végzett fiatalok közül, talán, ha ott próbálkozna… Jelentkezett, felvették, idővel a KGB-hez is bekerült: a többi már történelem. Megesett ilyesmi Magyarországon is. Ismertem 1978-ban egy joghallgató kollegát, aki a magyart váskos pálócsággál beszélte, ám mert diplomata gyerekként élete első 18 évét Nagy-Britanniában töltötte, az angolt viszont a legszebb oxfordi kiejtéssel. Rövidesen aztán el is került a híres leningrádi KGB-akadémiára – hogy ma mivel foglalkozik, elmondhatnám, de akkor bizonyára egyenként meg kellene ölnöm minden Tisztelt Olvasót…

Remek történet, a kor legnagyszerűbb színészei, mesteri rendezés – Várkonyi Zoltán 1963-as filmje, Fotó Háber a maga korában igazi közönségsiker volt. Egy, a filmre emlékező kis írás a Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet blogján olvasható. Innen idézünk: „Az izgalmas, fordulatos, számtalan logikai rejtvényt felvonultató filmet 1963. októberi bemutató után az 1987-es adatok szerint 3.881.000 néző látta. Az akkori 1-től 725-ig terjedő filmlistán a Fotó Háber a 87. helyet érte el.”
Mostanság – mint majdnem mindenre az 1990-ben letűnt világból – az elhárítós- és kémtörténetek hatalmas népszerűségére is illik gunyorosan visszatekinteni. Pedig a hatvanas évek derekától – a rendőrségi krimik és dokumentum-regények mellett, melyeknek Mág Bertalan, Pintér István és Szabó László volt vitathatatlan nagymestere - komoly szerepe volt a populáris kultúrában. Az ötvenes évek „éberségi”, nevelő célzatú tanmeséit a mindenhol ott ólálkodó ellenség leleplezéséről mindenki utálta. Még a szerzők is – tessék hát elképzelni az olvasót. A volt államvédelmis tiszt, Berkesi András regényei, mint a Kopjások (1959) vagy a Sellő a pecsétgyűrűn (1964) viszont százezres példányszámban keltek el, miközben a mozikban telt házzal játszották a kor legjobb színészeivel készült olyan kémfilmeket, mint például a Fotó Háber

Az 1959-ben megjelent Kopjások Berkesi András és Kardos György közös műve volt, s új műfajt teremtett: az olvasható, szocialista kémregényt. A Horthy-korszakban kezdődő, s a népi demokrácia korába átnyúló fordulatos történetet 1965-ben Cs. Horváth Tibor a képregény számára is feldolgozta: Sebők rajzaival a Népszavában jelent meg. Varga Emil barátom digitális gyűjteményéből.
Lényegében új, az állam által határozottan támogatott műfaj született, amely azonban immár elsősorban és leplezetlenül szórakoztatni kívánt. Lehet ezeket a könyveket „ideológiailag szolgalelkű”-nek minősíteni (mint az egyszeri ellenálló és szabadúszó hírlapírótette a Zinterneten), de hogy nem „maga a rendszer kötelezte olvasásukra a dolgozó tömegeket”, az biztos. Az olvasó, néző egyszerűen a Kalandért cserében elfogadta a „lightos” ideológiai csomagolást. És igen, még fizetni is hajlandó volt ezért… Később a kémekről szóló „tényirodalom” hasonlóan népszerűvé vált. Ezt tényleg csak a megbízható kiváltságosok művelhették, akiknek sorába nehéz volt bekerülni – igaz, közülük kikerülni is: a „veszélyes ellenséget”, a CIÁ-t lépten-nyomon leleplező egykori ÁVH-s tiszt még bő egy évtizeddel a rendszerváltás után is sajtófőnök maradt a polgári titkosszolgálatoknál. De hasonlóképp népszerűek voltak a szovjet szerzők a második világháborús felderítőkről szóló, vagy épp modern környezetben játszódó kémregényei is.

A Belügyminisztérium és a Határőrség saját, belső kiadású könyveit általában ismert és politikailag megbízható újságírók, a hírlapírói pályán is megfordult volt államvédelmis vagy még aktív rendőrségi állományban dolgozó tisztek írták. Az internacionalista küzdelemben elévülhetetlen érdemeket szerzett Pogonyi Antal (1894-1967)  az utóbbiak közé tartozott. Az Est lapoktól a Blikkig terjedő, nem mindennapi pályaívet maga mögött tudó, több remek történelmi regényt is jegyző Turi András (1899-2002) számára inkább csak jó pénzkereseti lehetőséget jelentettek ezek a füzetek, melyek közül igen soknak Sebők Imre készítette el a borítóját. Kiss Fery digitális gyűjteményéből
A kor – kiválasztott - hazai írói, újságírói sokan és sokfelé tudtak bűnügyi- kémtörténeteket elhelyezni. A Határőrségnek külön kiskönyvtára volt az ilyen kalandos-leleplezős regényekből, a Honvédség havi lapjában, az Igaz Szó-ban folytatásokban mentek, de a „civil” állami kiadók is gyakran hoztak ki ilyen műveket. A történetek néhány alapsémát variáltak (csakúgy, mint a „másik oldalon” James Bond-történetek). A kezdeti időkben főként a volt úri osztály (királyok, hercegek, grófok, naplopók, s egyéb burzsoák) a v 0.1-es rendszerváltás után a hanyatló Nyugatra menekült képviselői tértek vissza ármányos, titkos missziókra – legtöbbször szocialista hazánk és az ideiglenesen itt állomásozó, baráti szovjet hadsereg hadi titkait kikémlelni. A másik fővonal gonoszai műszaki titkainkat akarták kifürkészni. Ha csak a hírszerző történetekből tájékozódnánk, azt is hihetnénk, Magyarország volt ekkoriban a világ innovációs központja: itt született meg az újfajta rakéta-üzemanyagtól a speciális műanyagokon át az elektronikáig minden ellopni érdemes technikai újdonság.

Dold-Mihajlik Ordasok között című regényében Honcsarenko szovjet hírszerző ezredes Goldring néven épül be a náci hatalmi hiearchiába. (1960, Magyar Ifjúság. Rajz: Sebők Imre)
Az új műfaj a képregényhez is gyorsan utat talált. Igaz, először inkább csak a szovjet kémtörténetek adaptációja formájában, melyeket legtöbbször (Sebők Imre rajzaival, aki képregényeiben több nácival végzett, mint a háborúban egy teljes ukrán lövész-zászlóalj) Cs. Horváth Tibor, a Népszavában, naponta megjelenő, néhány kockás folytatások formájában helyezett el. Az első – Zórád Ernő által megrajzolt – magyar elhárítós képregény Szabó László története alapján készült, A B-26-os ügynök című halhatatlan alkotás volt, mely – hol másutt – az úttörők hetilapjában, a Pajtásban jelent meg a piros nyakkendős nebulók épülésére.

A B 26-os ügynök című történeteinkben hős felderítőink egy emberként vigyáznak a galád főszereplő bekerítésében kulcsszerepet kapott „civil” kislányra (1969, Pajtás. Rajz: Zórád Ernő)
Volt benne minden, mint a kínai gyorsbüfé savanyú-csípős levesében: dögös, nagykeblű szőke nő (kispajtások, örvendezzünk!), itthon-ilyet-aztán-nem-látni típusú „nyugati” autócsoda, izgalmas helyszínek, mikrokamera, meg mindenféle, Q-nak is becsületére váló kémkütyű, elvetemült al-, és az eseményeket mozgató főgonoszok, s természetesen a kémelhárítás ifjú és élemedettebb korú hősei. Mindahányan a maszkírozás, a szerepjáték nagymesterei… Azt, hogy a gonosz végül elnyeri méltó büntetését, az olvasó borítékolhatta - a könyveket, képregényeket a „hogyanért” olvastuk el.

A Hód bemutatkozik terjedelmét tekintve inkább még csak kisregény volt. A Határőrök Kiskönyvtárát főként az ilyen hat-nyolc íves történetekre „méretezték”, a következő években a „civil” kiadások mellett (vagy inkább azokat megelőzve) itt is megjelentek Hód újabb kalandjai.
Mikor azonban 1967-ben a belső terjesztésben kapható Határőrök Kiskönyvtára sokadik köteteként Matyasovszky Jenő tollából megjelent az első Hód-regény, senki nem sejtette, hogy egy szupersztár születésének vagyunk tanúi. Igen, a „mezei” olvasók is: a Hód bemutatkozik „civil” kiadására ezzel párhuzamosan a Kossuth könyvkiadó is vállalkozott. A szerző, Mattyasovszky Jenő 1931-ben született. Igen fiatalon került a rendőrség kötelékébe. Elvégezte a Corvin Ottó nyomozóiskolát, majd a Budapesti Rendőr-főkapitányságon lett nyomozó: elsősorban betörési ügyekkel foglalkozott. A hatvanas években a Magyar Rendőr, a rendőrségi hetilap szerkesztőségébe kerül, újságíróként kezd tevékenykedni. Belülről, és igen jól ismerte a rendőri és a kémelhárítói munkát, s természetesen kiváló kapcsolatokkal  is rendelkezett. Kulcsár Ödön, a későbbi szerzőtárs emlékei szerint korai nyugdíjazásakor kezdett regényírásba. 1968-ban jött a második regény, a Hód küldetése (még 1969-ben  A B 112-es ügynök címmel a két történet egy kötetben ismét megjelent), a Hód és a három király (1969), Hód és a ZX-7 (1971), a Hód jelentkezik (1973), a Hód titkos feladata (1974)… Évente-kétévente az újabb és újabb epizódok (és a régiek új kiadásai), mind megannyi, százezres példányszámban fogyó sikerkönyv. Több Hód-regény ékes szlovák nyelven is napvilágot látott, szinte minden „korai” Hód-történet több új kiadást is megért. 1984-ig, hirtelen halála évéig közel kétmillió (!) Hód-könyvet vásároltak a lelkes olvasók – s mindeközben az írónak különböző kiadóknál egyéb bűnügyi történetei is megjelentek.

Az első, már Kulcsár Ödön által írt, de még kizárólag Mattyasovszky neve alatt megjelenő Hód-regény: A hód és a megsemmisült nyom 
Utolsó kézirata befejezésére a család a szakszervezeti kiadó, a Táncsics helyébe lépő Népszava veterán szerkesztőjét, a kitűnő regényírót, Kulcsár Ödönt kérte fel. A Hód és a megsemmisült nyom (1985) minden eddigi rekordot megdöntve közel egymillió példányban talál gazdára. Az égbeszökő fogyási számokhoz szokott korabeli magyar könyvpiacon is hihetetlen siker volt ez – annyira az, hogy Hód a szerző halála után is folytatta karrierjét. Elsőként a magyar szórakoztató irodalomban elkezdődik egy figura kalandjainak „franchise”-szerű továbbírása: a nyolcvanas évek derekán a könyvek még Mattyasovszky Jenő neve alatt jelennek meg, de ténylegesen Kulcsár Ödön írja őket, aki idővel aztán a borítókon társszerzőként is megjelenik. Hód túléli a rendszerváltást: a szocialista „mesterkém” utolsó kalandja (Hód és a szerelem órái) 1991-ben jelenik meg, de még 1996-ban is megpróbálkozik egy kiadó az első Hód-regények újbóli kiadásával.

A magyar mesterkém idővel meghódította Csehszlovákiát is.
Mi lehetett a Hód-regények sikerének titka? Elsősorban talán az, hogy Mattyasovszky tudott mesélni. Filmnovella-szerű dramaturgiával dolgozott, dialógusai tömörek és célratörők voltak, amit s ahogy a szereplők mondtak, életszerűnek hangzott. Nem merült el hosszas leírásokban, de egy-egy közbe vetett mondattal ügyesen kötött át jeleneteket vagy érzékeltett hangulatokat. Az általában nem túl terjengős (9-10 ív körüli) történeteket mindig a „dolgok közepébe” vágva indítja, egy, sokszor első pillantásra hétköznapinak tűnő szituációból bontja ki később a „rejtélyt”, s közben már be is mutatta a történet főszereplőit, helyszíneit. A főhős, a Hód fedőnevű elhárító tiszt (polgári nevén Balassa Péter) 1967-ben, a sorozat kezdetekor fiatal ember. Nemrég végezte el az egyetemet, tehát 24-26 éves lehet. Ügyes, minden helyzetben feltalálja magát, képes beépülni bármilyen környezetbe, nyelveket tud és természetesen kellő intelligenciával is rendelkezik. És ami a legfontosabb: a történet kezdetekor az olvasó nem ismeri a személyét, nem tudja, hogy a regényben felvonuló szereplők közül valójában kit „alakít” Hód. A regények végére persze nem csak a tettesek lepleződnek le, de Hód mindenkori inkognitója is. Addig viszont a szerző - néha ki-kikacsintva a lapok mögül - szabályos bújócskát játszik az olvasóval: a cselekményt mellékágakra viszi, „ál-Hódokat” vonultat fel, meglepő fordulatokkal csavarint egyet a történeten.

Gondban a főnök az első Hód-történetben – és kicsit a forgatókönyv írója is. A magyar képregény-hagyományhoz képest is „agyonírt” oldalak nem ígértek könnyű olvasgatás. (Füles, 1969,. Rajz: Korcsmáros Pál).
A hatvanas évek végén virágkorát érte a magyar adaptációs képregény. A sikerkönyvek – még az olyan „fajsúlyosabb”, nehezebb szövegű regények is, mint Passuth László könyvei – előbb-utóbb képregény formájában is megjelentek, legtöbbször a hetente több százezer példányban fogyó Füles lapjain. Az első Hód-történet, a Hód bemutatkozik című regényből készült A B 112-es számú ügynök közlését a lap 1969. évi 24. száma kezdte meg, folytatásonként 3-3 oldalon. A képregény-adaptációt nem Cs. Horváth, hanem Halász Gyula készítette, a rajzokat pedig Korcsmáros Pál. Halász nem nagyon használta ki az eredeti mű filmszerű jelenetszerkesztési módszerében, tömör dialógusaiban rejlő lehetőségeket: egy „klasszikus”, mesélős forgatókönyvet írt, hosszú magyarázatokkal – ezekbe igyekezett a cselekmény külön képeken nem ábrázolt történéseit betömöríteni.

„Bitang! Arccal a földre. El vele!”- a Gonosz MINDIG elnyeri jutalmát.
Korcsmáros hangulatos, de kicsit elnagyolt rajzokat készített, melyek a Füles kifürkészhetetlen akaratából általában rusnya kísérőszínnel nyomva jelentek meg. Mint mindig, néhány nagyon szexi, élveteg tekintetű női alakot és pesti életképet is sikerült a történetbe csempésznie, s alighanem a magyar grafikában senki sem tudott úgy rendőrségi Volgát, s a tüdőrákért szorgosan dolgozó, folyton bagózó, ávósfejű elhárító-tisztet rajzolni, mint ő. Miután a főgonoszt letartóztató ezredes lebitangozta az imperialisták ügynökét, majd – még ugyanabban a szövegbuborékban – kiadta az „Arccal a földre. El vele!” parancsokat is, már csak a főtárgyalás volt hátra, s miután a gyilkos gaz kegyelmi kérvényét a Népköztársaság Elnöki Tanácsa elutasította, immár semmi nem állt útjába annak, hogy a dolgozó nép megvetésétől sújtott, háromszoros gyilkos bűnösön a halálos ítéletet végre hajtsák…

Forró pillanatok egy nyári nyomozásból… A tárna titkában Virág elvtárs helyében bizony én kétszer is meggondoltam volna, hogy otthagyom-e ebben a társaságban a jányt. (Füles, 1970, Rajz: Korcsmáros Pál).
A képregény (is) siker volt – 1970-ben jött a folytatás. Az ismét a Halász-Korcsmáros páros által a Hód és a három királyok című regényből készített Hód és a tárna titka nem akármilyen feladat elé állította a rajzolót. Ami a regényben a feszültséget fokozó, remek dramaturgiai fogás volt (vajha ki lehet Hód a szereplők közül?), a képregényben nem igazán működött, hisz századossá előléptetett hősünk az első rész végén „megmutatta” arcát. Korcsmáros mester a problémát végül kegyes csalással oldotta meg: Hód szerepére egyszerűen más figurát talált ki. A dunai, evezős környezetben játszódó történet kerthelyiséges, spricceres, nagy korsó sörös mulatásai, alig-bikinit viselő, hosszú combú szépségei sem tudták elterelni az olvasó figyelmét a galád, imperialista (onnan ismerni meg, hogy mindig elegánsan öltözik) ellenség mesterkedéseinek bravúros leleplezéséről. Az elmaradhatatlan Volgák és Moszkvicsok mellett – alighanem először a magyar képregényben – szexi Trabantokkal, machós Wartburgokkal is találkozunk. Bár Hódot a végén nem léptetik elő (szegény jó harminc éves karrierje során végig százados marad), mert ő is csak emberbül van, kicsit hagyják a szerzők, hogy szerelmes legyen…

Korcsmáros zseniálisan ábrázolta a mindenre elszánt imperialista ügynököket, s persze azokat, akikkel szemben sosem győzhettek: a Belügy mindig éber, higgadt, az ellennek sosem kegyelmező tisztjeit. S körülöttük a várost, a hatvanas évek fénybe-árnyékba öltözött Budapestjét…
Az 1971-ben megjelent, a Hód küldetése című regényből készült Hód és a kettétépett képeslap című Halász-Korcsmáros történet nem lacafacázott: a főhős már az elején „színre lép”. Halász lemond a leleplezés játékáról – helyette a beépülés folyamatának nyomon kísérésre teszi a hangsúlyt. A rajzok letisztultabbak, mint az első két folytatásban, jó nő alig van a történetben, a 9. folytatásban viszont – éles kontrasztjaként az imperialista ellenség által használt Volkswagennek – feltűnik egy vonzó domborulatokkal megáldott rendőrségi Warsawa. Hód ösztöne, mint a végén megtudjuk, ismét csalhatatlannak bizonyult: hála neki, a gonosz elnyeri méltó büntetését – s ha már a sikerért se fizetésemelés, se előléptetés nem jár, a szerzők legalább az utolsó oldalon (ismét) némi csajozással megjutalmazzák hősüket…

Egy nagyszerű rajzoló búcsúja a képregénytől: Hód és a ZX-7 (Füles, 1975)
A következő Korcsmáros-képregény, a Hód és a ZX-7 1975 januárjától jelenik meg a Fülesben – már Cs. Horváth Tibor írja. Ez az 1975. május 24.-én elhunyt grafikusművész utolsó története. A rajzok a kései Korcsmáros elegáns, szép, a tustechnikát és a kidolgozott ceruzarajzot kombináló stílusában készültek, levegősek, tiszták, a nőalakok diszkréten erotikusak, a gonoszok kellően elvetemültek. Az egész történet igazi, hamisítatlan pesti fílinget áraszt. Korcsmáros mint ha búcsúzna szeretett városától: a körutaktól, az erzsébeti, palotai házaktól, az elvtársaktól és uraktól, a szép asszonyoktól és lányoktól. A végére persze az „egész kémhálózat lakat alá kerül” – Hódnak viszont – túl azon, hogy néhány százezer példánnyal ismét közelebb került a halhatatlansághoz – ebből a kalandból az obligát főnöki dicséreten kívül egy jónő nem sok, annyi haszna sem származott…

A nyolcvanas évek derekán Fazekasnak ugyancsak sikerült felturbóznia a történet látványvilágát (Füles, 1984, Rajz: Fazekas Attila)
Talán ezért is ment el a kedve attól, hogy a következő majd’ tíz évben visszatérjen a képregény világába. 1984-ben Fazekas Attila veszi át a sorozatot. Megújul a figura, az egész látványvilág: Fazekas ízig-vérig modern, dinamikus történettel áll elő, a tőle megszokott lendületes, izgalmas stílusban. 1985-ben azonban Cs. Horváth - ki tudja, miért - nem a közben megjelent, újabb epizódok közül választja ki a folytatást, hanem az első történetet veszi elő.

Hód figuráját a szerkesztőség ismerős irattárosáról mintázta, majd az alakot kicsit módosítva a Farkas Győző-történetekben vitte tovább  (Füles, 1984, Rajz: Fazekas Attila)
A Hód bemutatkozik Fazekas rajzaival a Népszavában jelenik meg, napi folytatásokban. A Hód  a figuráját tovább író Kulcsár Ödön saját lapjában, az Új Mi Világunkban 83-ban újra közli a Korcsmáros rajzaival készült Hód és a ZX-7-et, 85-ben a Hód és a tárna titkát, 86-ban pedig az első történetet, a B 112-őt - és keresni kezdi azt, aki esetleg az újabb, már általa írt történeteket meg tudja rajzolni. 

Fazekas, mint mindig, odafigyelt a részletekre: azt mindenkinél jobban tudta, hogy az olvasó figyelmét a dögös, alul öltözött női szereplőkkel és a látványos üldözéses-verekedős jelentekkel tudja felkelteni. Ennek megfelelően aztán sokféle autótípus jelenik meg a történetben, ám ez a forgatókönyv sajnálatos módon pikánsabb részletekben nem bővelkedett…
Ugyan a Hód-regények akkor már jópár éve a Népszava kiadó Express Könyvek sorozatában jelentek meg, a könyvszerkesztőségeknek azonban semmi köze nem volt a napilapos Népszavához. Itt 1985 nyarán jelent meg az utolsó, Fazekas által készített Hód-képregény, a Hód és a lisszaboni futár. Dramaturgiai szempontból ez mindenképp változást jelent, hisz Cs. Horváth szinte teljesen elhagyja a leíró, narratív utalásokat – a történetet Fazekas rajzai és a tömör dialógusok mesélik el. Furcsa, „Hód nélküli” történet ez – a címszereplő alig tűnik fel benne, s ha igen, akkor sem nagy dicsőségére. 

Első Hód-képregényem első oldala… A történetet Kulcsár Ödön írta, aki rám bízta a forgatókönyv elkészítését is.
Az Új Mi Világunk 1986-ban közli Dúzs Miklós rajzaival az első Mattyasovszky-Kulcsár történet, a Hód és a megsemmisült nyom képregény változatát, a Füles évkönyve pedig újra előveszi a Kettétépett képeslapot. Közben új, ambíciózus, ifjú, szakmabeli hiányosságait lelkesedéssel pótló rajzoló kerül a Mi Világunk szerkesztőségébe: Verebics Jánosnak hívják. Bruce Lee életrajzi képregénye és a Kulcsár-kisregényből készült, Pesten és Isztambulban játszódó krimi után harmadik munkám volt itt a Hód fogságban, avagy egy szőke hölgy zokogni kezd. Kulcsár regényéből én írtam a forgatókönyvet. Ez volt a könnyebbik része a feladatnak: ha a rajzoló ír, eleve képekben gondolkodik, a fejében már akkor összeáll a történet, amikor a dialógusokat írja. A történetben sok volt a „valódi” helyszín, ahova lehetőség szerint elmentem fényképeket készíteni, heteket töltöttem az előkészületekkel, a figurák kidolgozásával.

Ezt a trükköt még Zórádtól tanultam. A hosszabb dialógusokat – ahol valójában nem „történik” semmi, a szereplők egy a jelentben csak elmondják a történet szempontjából egyébként lényeges szövegüket – úgy lehet érdekesebbé tenni, ha a rajz a sztorihoz kapcsolódó valamilyen mellékalakra fókuszálunk. Így történt a gyermekét fényképező (az eredeti regényben persze nem szereplő) anyukával is…
A történet 88-89-ben a Mi Világunkban folytatásokban jelent meg, majd szinte azonnal újra az egyik „alkalmi” kiadványainkban, a Zimankóban és Kánikulában is. Viszonylag könnyű dolgom volt, hisz nem kötöttek a „régi” hód-ábrázolások: a hős alakját saját elképzeléseim szerint formáltam meg. A Hód és a picike emberrel folytattuk, a folytatásos változat után (mely így utólag visszagondolva meglehetősen malackodóra sikerült) ez lett a Mi Világunk első (és utolsó) füzetes formában megjelent képregénye. Kicsiny gyermekkorom kivételével mindig is utáltam a cirkuszt: ezt sajnos a mutatványos környezetben játszódó, nem is kicsit „odakent” történeten azért érezni lehet…

Búcsú Hódtól – és a képregénytől.
A Mi Világunknak készült utolsó (befejezetlen) képregényem is egy Hód volt: 1990 elején a Hód és a rémült kísértet első lapjait még én rajzoltam meg, de 1990 tavaszán búcsút vettem a képregénytől. A történetet - egy folytatás erejéig - Kárpáti Tamás, majd utána Dobozi Tamás vette át. 1991-ben Tomcsányi Mihály rajzaival még megjelent a Hód és a szerencse ördöge első két folytatása, a történet azonban a lap megszűntével immár végleg befejezetlen maradt…

Ennek az írásnak első változata a Fandom magazin II. évfolyama 2. számában jelent meg. Nagy megtiszteltetést jelentett, hogy Farkas Dávid, a szerkesztő felkért a borító elkészítésére is.
Hód 32 éven keresztül volt „élő” szereplője a magyar képregénynek, az újraközlésekkel együtt közel húsz alkalommal, sok (de milyen sok!) millió eladott példányban lépett az olvasók elé. Legendává vált a magyar tömegkultúrában. Kicsit talán halhatatlanná is… 2012 nyarán, mikor e cikk első változatát írtam, felhívtam az akkor 83. születésnapja megünneplésére készülő Kulcsár Ödönt, hogy az események felidézésében legyen kicsit a segítségemre. Kaján örömmel állapítottuk meg, hogy a negyvenes évek elején született hősünk tulajdonképpen még ma is élhet, s jó egészségnek örvendhet. Eljátszottunk a gondolattal, hogyan folytatta pályáját a rendszerváltás után. Lehet, hogy nyugdíjas titkosszolgálati tábornokként éldegél egy körúti lakásban, vagy megkeseredett rendőrségi kisnyugdíjasként egy pomázi kertes családi házban. Lehet, hogy külföldön folytatta tovább, s tavaly júniusban a többi vén fószerrel együtt ő is ott csápolt Sir Paul McCartney a Királynő trónra lépésének 60. évfordulóján Londonban megrendezett ünnepi koncertjén. De akár ülhet a Parlamentben, vagy fiatalos hetvenesként vezethet nemzetközi nagyvállalatot is… Minden lehetséges – még az is, hogy Hód egy napon visszatér.

És ha egyszer egy kiöregedett titkosszolga mesélni kezd…