2015. április 6., hétfő

100 000



 
Ezen a húsvéton nekem külön ajándékot hozott a nyuszi: szombatról vasárnapra virradó éjjel valamikor megérkezett a blog százezredik látogatója. A szám tekintélyt parancsoló és örvendetes, de ugyanakkor elgondolkodtató is: 2012 elején bizony nem mertem volna feltételezni, hogy egy napon majd eddig is eljutunk. Az oldal annak indult, aminek minden blog: régi viselt dolgaimról, munkáimról, az egykori kiadói világról való szubjektív megszólalási lehetőséget láttam benne magam is.

A legnépszerűbb cikkek toplistája…
E jellegét máig megtartotta, de aztán előbb hébe-hóba, majd egyre tudatosabban más, „magazinos” jelleget kapott: nagyobb terjedelmű cikkek, elemzések, tudósítások is megjelentek az oldalain. Meglepő módon ezek a zömiben képregényről szóló írások egyre több embert vonzottak, egy-egy érdekesebb írás megjelenésének híre ment, nem egy ilyen „külső” tudósítás több száz, sőt, akár több ezer olvasót is „hozott”. A mostani kerek szám alkalmat ad egyfajta mérleg megvonására: lássuk, melyek voltak három év legsikeresebb és legkisebb érdeklődéssel kísért írásai.
 
Itt kezdődött (újra): 28 év után vissza a kezdetekhez. Előbb a figurákat kellett újra tanulni, majd a kihúzás technikáját, végül a kompozíció és a képszerkesztés törvényeit
Nem meglepő módon a blog legnépszerűbb írásai közül sok Fazekas Attilával, munkásságával foglalkozott. Fazekas Attila negyven-valahány éves szakmai pályafutása alatt több, mint háromszáz képregényt alkotott, ma is hatalmas rajongótábora azonban személyéről, alkotói műhelytitkairól viszonylag keveset tudott. Legtöbb olvasója (jóval háromezer felett) a nőalakjairól készült összeállításnak volt, de sokan voltak kíváncsiak a nevéhez fűződő képregény-dramaturgiai fordulatról, a Csillagok háborúja általa készített képregény-adaptációiról s alkotói módszerének bemutatásáról szóló cikkekre is.

Az első „új” miniképregény – még januárban született. A kissé még fragmentált kockákat yuyu barátom segített megszerkeszteni, s ő „írta be” a szöveget is
Nagyon örültem annak, hogy saját, egykori hőseim is sok olvasó jó emlékezetében maradtak meg: a Hahotában szereplő szőke gimnazista, Szatmári Szilvia vagy Bucóék így kerülhettek a legnépszerűbb írások közé. 2012-es hamvába holt manga-projektem is kiemelt érdeklődést kapott: akkoriban sokan szurkoltak sikeréért, de végül a csajok sosem jutottak ki a Gál utcából. Igaz, három év után az ötlettel, ha más formában is, de újra elkezdtem foglalkozni - talán ebből növik ki magukat majd a tündértavi lányok történetei... A képregény hőseiről szóló cikkeket is szívesen fogadták az olvasók: a Jeanne d’Arc-ról és Kloss kapitányról szólók kapták a legnagyobb figyelmet.
Haui Jóskának hála megnézhettük, hogy néznének ki a miniképregények - színesben
A legkevesebbet meg sajnos igen sokszor azok, melyek megírását amolyan „belső szükségletként” éltem meg, s sokszor bizony „koremléknek” szántam. A Zórád ötvenes években készült könyvillusztrációiról vagy épp utolsó képregényéről készült munkák csak pár tucat „feketeöves” képregényrajongó figyelmét keltették fel, más írásoknak azért kér-három év alatt „összejött” két-háromszáz olvasója is. Az viszont örömteli, hogy az olvasók között ott vannak (amennyire tudom) a képregény ifjú kutatói is – s az különösen jólesett, hogy a tehetséges és a képregényhez nagyon értő Komornik Eszter értekezésben forrásként hivatkozott némelyikre.

Persze alkalmanként a rajzoló is szeret „kirúgni a hámból”. A rekonstrukciós rajzok sorát folytatva jutottam el ahhoz, hogy megnézzem: hogyan nézhetett ki Piszkos Fred – fregattkapitányként és fiatalon
Ez persze felelősséggel is jár: tetszik, nem tetszik, valahol magam is egy régmúlt kor túlélő tanújává váltam – s bizony sok mindent, ami a hetvenes-nyolcvanas években a magyar képregény körül történt, már csak a mi emlékezetünk őriz (jól-rosszul) meg. Ezzel viszonylag nehezen egyeztethető össze, hogy idén januártól újra felvettem a ceruzát, rajztollat, s ismét sorompóba álltam – még akkor is, ha én is, s talán olvasóim is tudják, azért játék csak az egész. A lelkesedés megvan, valahogy a rajztudás úgy-ahogy visszajött (sőt, ami azt illeti: talán javult is valamelyest negyed századdal ezelőtti „csúcshoz” viszonyítva), de azért én pontosan tudom, hogy minden, amit csinálok, csak egy amatőr rajzoló privát szórakozása – amiben legalább az illető amatőr rajzoló igaz örömét leli.

Ez is sok örömet okozott: márciusban yuyuval egy rejtvény-sorozat erejéig életre keltettük Wágner urat, Rejtő Jenő kékszakállú hősét. A dicsőség és érdem az eredeti rajzok alkotóját, Korcsmáros Pált illeti
S ez vezetett el Kiss Ferivel való közös kalandunk, az új Bucó-történet felé. Mikor tavaly Marosi László a KKK-vendége volt, elvi hozzájárulását adta ahhoz, hogy a sorozat folytatódjék. Néhány nappal Szilveszter után ért utol az ihlet: tényleg, mi lenne, ha csakugyan folytatódna a mese - nagyjából ott és úgy, ahogy én 87-ben felhagytam vele? Drága barátom, Haui Jóska utána még sok és nagyon sikeres füzetet készített, de az ő alakjai (mondjuk ki: a professzionális rajzoló, a művész alakjai) már mások voltak. Jóska kezdetektől az új projekt mögé állt, tanácsokkal segít, s vigasztal, ha épp elkeseredek, mert valami nagyon nem akar össze jönni... Sőt: színezéssel is közreműködik a munka sikerre vitelében. Hála és köszönet néki!

Az új történetbe persze a régieken kívül új alakok is kellenek – ő Kamilla tanárnő, az iskola méltán népszerű tornatanára
Sok mindent kellett újra tanulni. Voltak (s lesznek) kitérők – nem is kevés. Feri a forgatókönyv felével már elkészült, most a második rész cselekményvázát tölti fel fordulatokkal, poénokkal. A Drónok harca igazi, a Marosi László által írt történetek szellemében fogant „verseny”-kaland lesz: hőseink nem kisebb feladatra vállalkoznak, mint hogy beneveznek a BME drónépítő- és röptető versenyére. Feri pörgős, sziporkákkal teli sztorival örvendeztetett meg, a cselekmény jelentős része eredeti helyszíneken játszódik. A verseny a BME Q épületétől indul (merő véletlen, hogy itt van az én tanszéki szobácskám is), a repülő herkenytűk aztán a Margit sziget felé veszik az irányt. Útközben sokféle kaland esik majd meg a versenyzőkkel – s a végén persze (mint minden korábbi történetben) diadalmaskodik a jó… A vállalkozáshoz a legjobb partnert választottam. Kiss Feriben megvan az, ami belőlem mindig is hiányzott: a szellemesség, a könnyed, játékos humor, a tűzijátékként robbanó ötletek és a szilárd cselekményvezetés művészete. A címválasztás is az ő képzelőerejét dícséri...

Ez a kis képregény az idei, roppant hűvös Húsvét köszöntésére született… Még nem egészen komoly, inkább csak skiccszerű, gyors kihúzással - a magam, meg a KKK facebook-csoportjának boldogtalan tagjainak szórakoztatására, akik angyali türelemmel viselték (idáig), hogy egy-egy új rajz sikerét az ő segítségükkel mérem le...
Egyelőre „dajkálom” a figurákat, helyszíneket – az igazi munkának azonban május végénél előbb nem tudok nekikezdeni. Remény szerint a füzet nyár végén jelenik meg – a kiadásra kedves barátunk, a Windom kiadó vezetője, Domján Zoltán vállalkozott. A blogra így a következő hetekben-hónapokban kevesebb idő marad – ám ahogy Garfield a szunyóka-rohamnak, az ihletnek én sem tudok ellenállni. Ha jön egy jó téma, a jövőben is megírom majd – hisz valamiből össze kell majd gyűlnie a következő százezer látogatónak is…