2012. február 29., szerda

Bilitisz dalnoka - Pierre Louÿs



A nagy francia Larousse enciklopédia 1984-es kiadásának 6428. oldalát felütve a lap bal alsó sarkában egy szomorú arcú, bajuszos úr század eleji fotográfiájára fi­gyelhet fel a nyájas olvasó. Az íróforma férfiúhoz tartozó szócikk a leglényege­sebb tudnivalókról is tájékoztat bennün­ket: az illető Gand-ban született 1870-ben s Párizsban hunyt el 1925-ben. Irodalmár volt valóban: első verseskötete 21 eszten­dős korában jelent meg. Alapítója La Conque (A Tritonkürt) című irodalmi szemlének, mely a görög és római szelle­miség újjáélesztését, ápolását tűzte zászla­jára. Huszonévesen rendre jelennek meg művei: befutott és népszerű író. Első könyve alapján Debussy ír zenedarabot 1896-ban, egy másik Honeggernek kínál témát öt évvel később. Csak egy kérdésre nem ad választ a La­rousse, pedig sokakban ez vetődik fel az első pillanatban, nézegetve a fotográfiát: miért oly szomorú az azon látható úr? Akit — áruljuk végre el — Pierre Louÿs-nak hívtak.

Az enciklopédia adatai sikeres szerzőt sej­tetnek. Pierre Louÿs valóban diadalme­netben vonult be a francia irodalomba a múlt század utolsó dekádjának kezdetén. Forrongó, izgalmas évtizedek voltak ezek. 1891-ben, első verseskötete, az Astarté megjelenésének évében tör ki a Panama-­botrány, még élénken él az emberek emlé­kezetében a két évvel azelőtti Boulanger­-puccskisérlet emléke (mely többek között azért szenvedett csúfos kudarcot, mert a dicső tábornok a döntő órában is csak a kedvesével, a bájos, harmincesztendős Marguerite de Bonnemains-nal tervezett légyottra tudott gondolni), levegőben lóg az évtized másik nagy francia belpolitikai botránya, a Dreyfuss-per.

A görögség szerelmese

Franciaország, s mindenekelőtt Párizs pezsgőt iszik és színházba jár, kabaréban mulat és kuplékon szórakozik, szeretkezik és be nem teljesült szerelmeken búsong. 1891-ben először ünnepel szabad május elsejét, korrupt politikusokat buktat és ár­tatlan meghurcoltakat rehabilitál, udvarol és hagyja, hogy körüludvarolják, istenné teszi a Nőt és a Művészetet — remekül ér­zi magát abban az évtizedes kavalkádban, amit most „a Századvég”-nek nevezünk s amelynek méltó betetőzése az 1900-as vi­lágkiállítás volt.
Pierre Louÿs, mint pályakezdő író lehe­tett volna harcos szocialista, Jean Jaures követője, talán egy második Zola — de ő nem pályázott ilyen babérokra. Kora ifjú­ságától a görög szellemiség, a parnasszusi irodalom szerelmese volt: ezt az évezre­dekkel előbb letűnt világot álmodta vis­sza, s míg másoknak az akkori Párizs je­lentette a földi paradicsomot (így sok ma­gyarnak is) gyönyörű, kacér, szerelemre kész s (egy évszázada még) garantáltan AIDS-mentes lányaival — ő egy rég el­porladt hajadonban találta meg az eszmé­nyi Nőt. Róla, kortársairól, a görög lá­nyokról, a halhatatlan leszboszi lantos, Szapphó tanítványairól írta könyveit.

Számuk mindössze féltucatnyi: Az asz­szony és a pojáca (La Femme et le Pantin), Pausole király kalandjai (Les Aventures du Roi Pausole), Aphrodite, Krétarajzok (Sanguines), Szigettenger (Archipel) s mind között a leghíresebb, a Bilitisz dalait összefoglaló gyűjtemény, amely biztosí­totta Louÿs részére a halhatatlanságot s új fejezetet nyitott az erotikus témájú világirodalomban.

Szapphó lábnyomában

Bilitisz — ne kerülgessük — a leszbikus szerelmet énekelte meg, a nő nő iránti vonzalmát, amely két és fél ezer éve témá­ja az irodalomnak. Szapphó volt az első költő, aki szólt róla, s később írt róla Lu­kianosz és Martialis, Vergilius és Iuvena­lis, a középkorban Ariosto és Sir Philip Sidney, Shakespeare és Montalban, s ké­sőbb Brantôme és Montaigne, Casanova és Diderot — mindahányan férfiak. Az el­ső nő, aki Szapphó után újra írni mert a leszbikus szerelemről Mary Wollstone­craft volt, 1788-ban megjelent Mary, a Fiction (Mary — egy beszély) című művé­ben, amely nem kis mértékben a szerzőnő személyes tapasztalatait dolgozta fel. (Férje, William Godwin meséli el a kelet­kezés részleteit Emlékirataiban.)


A XIX. században sokan és szívesen ír­tak erről. Balzac, Gautier, Flaubert, La­martine, Zola, Henri de Latouche, Mau­passant — hogy csak a legnevesebb fran­ciákról szóljunk. Adolphe Belo Asszonyom, Giraud kisasszony (Mademoiselle Giraud, Ma Femme) című regénye 1870-ben a Le Figaro-ban jelent meg folytatá­sokban — s kavart meglehetősen ellenté­tes indulatokat. Az angol irodalomban ezt Henry Jamesnek sikerült elérnie, s később három regénnyel is Oliver Wendell Hol­mesnak. Rátalált a témára Thomas Hardy s a téma talált rá Strindbergre, aki első fe­leségét tanulmányozva szerezhetett köz­vetlen tapasztalatokat a jelenségről.

A szerzők szinte mindegyike kora lesz­bikus szerelmeiről ír, alkotásaik nagy ré­sze értékes kordokumentum. Kiemelke­dik a sorból Olive Schneider 1883-as könyve, amely a Dél-Afrikában sajátos körülmények között magukra maradó fe­hér lányok-asszonyok titkos kapcsolatai­ról szól.

Louÿs tehát egy eleven, színes, már-már önálló irodalmi műfajhoz csatlako­zott, ám míg a többi szerző kortárs gon­dokról, a társadalom különféle rétegeiben izzó asszonyi szerelmekről, viszonyokról, tragédiákról írt, ő huszonöt évszázaddal visszaforgatta az idő kerekét. Arról a vi­lágról beszélt, melyet oly jól ismert, aho­va vágyott: a napfényes, illatos görög szi­getekről, s olyan nőkről, akik szerinte tisz­tán, esztétikai értelemben véve is szépen élték meg szerelmeiket.

Ki volt Bilitisz?

1894-ben adta közre Louÿs — magánki­adásban — Les Chansons de Bilitis (Bilitisz dalai) című gyűjteményét, melyet — alcíme szerint — görögből fordított fran­ciára. A könyv bevezetőjében bemutatja az olvasónak a hősnőt, a szapphói dalno­kot. Eszerint Bilitisz az időszámításunk előtti hatodik század kezdetén élt, Pamphüliában született, itt töltötte gyer­mekkorát. Fiatal lányként került Leszbosz szigetére, s életét Cipruson fejezte be.


Louÿs beszél a lány szüleiről, leírja szü­lőföldjét, s főként Leszboszt, mely „etait alors le centre du monde”, azaz „ekkori­ban a világ közepe volt”. Szól a sziget po­litikai viszonyairól. Pittakoszról, Mütilene uráról és arról az asszonyi közösségről, mely Szapphó munkálkodása nyomán ott szerveződött. Mindez azonban csak hát­tér, a színpad berendezése: keret a főszereplő, Bilitisz belépőjéhez, akinek szerelmeiről (elsősorban Mnaszidikához fűződő kapcsolatáról) szólnak a versek. Bilitisz dalait — így Louÿs — először M. G. He­im adta közre Lipcsében 1894-ben, szó­szedettel is ellátva a kiadást. Ez az M. G. Heim feltűnően sokat tud a költőnőről, közléseire a szerény francia fordító, Louÿs is nagyban támaszkodik…

A gyűjtemény három fő részre oszlik. A boldog gyermekkort felidéző pamphüliai pásztorénekek, a szerelmes Bilitisz világát bemutató mütilenei elégiák s a Ciprus szigetén is Mnaszidika után vágyód nő epigrammái alkotják ezt a hármast, amihez mintegy függelékként Bilitisz sírfeliratait is csatolta a „fordító". Így lett teljes a Mű; bölcsőtől a sírig végigkísérve e nagyszerű asszony, e csodás tollú, lángolóan szerető költő életét.

Nagy kár, hogy Bilitisz soha nem élt — Louÿs képzelete teremtette meg, mint ahogy a dalokat is ő írta, s nem fordította görögből. A világ szegényebb maradt egy antik költőnővel s meg kellett elégednie egy csodálatra méltó szellemi bravúrral, s végrehajtójával, a lelepleződött Louÿs-val, akinél szebben kevesen ragadták meg a görög embereszményt és szerelmi ideált. 147 éneket (nem verset, hisz a négy-négy bekezdésből álló dalok, gondolatsorok sem rímnek, sem sajátos ütemnek nincse­nek alárendelve) ad közre a kötet

Bilitisz dalol

Ismerkedjünk meg néhánnyal a másfél-száz bilitiszi dal közül, méghozzá négy olyannal, amely Mnaszidikáról, a szépséges hajadonról szól s melyek a költőnő szerelmét, vágya beteljesülését írják le.

A REMÉNY
(Le désir)

Ő belépett, s szemét félig lehunyva szenve­délyesen szorította ajkát ajkamra, nyel­vünk összetapadt. Életemben ehhez ha­sonló csókot soha nem kaptam én.

Ott állt előttem, egyenesen, tele szerelem­mel és odaadással. Egyik térdem aprán­ként forró combjai közé emelkedett, melyek szeretőként nyitottak utat neki.

Tunikáján vándorló kezem kutatása nyomán felsejlett mezítelen teste, mely hol hullámként hajolt, hol ívként feszült meg bor­zongó bőrrel.

Szemével önkívületben intett az ágy felé: ám az esküvő szertartása előtt nem volt jo­gunk átadni magunkat szerelmünknek, hát hirtelen szétváltunk.


AZ ESKÜVŐ
(Les noces)

A következő napon ünnepi lakomára terí­tenek Akalanthisz házában, aki anyjaként fogadta magához őt. Mnaszidika fehér fáty­lat öltött, én a férfiú tunikáját.

S akkor — húsz asszony jelenlétében — felvette ünnepi köntösét. Bakkarisztól illa­tos, aranyporral meghintett, hűvös és finom bőre titkos kezeket vonzott.

Kamrájában — melyet zöld lombok töl­töttek be — hitvesként várt reám. Kocsira ültettem őt; közém és a menyasszony őrzője közé. Egyik kis melle kezemben lángolt.

A nászdalt énekelték, s azt zengték a fuvolák is. Átkaroltam Mnaszidikát vállai, s két térde alatt — így léptünk át a rózsákkal övezett küszöbön.


BECÉZŐ SZAVAK
(Tendresses)

Karjaid oly szorosan fond körém, akár az övet. Ó, érintsd meg, ó, így érintsd meg bőrömet! Sem a víz, sem a déli szél lehelete nem lágyabb a te kezednél!

Légy gyengéd hozzám a mai napon, kis nővérem, ez az, amit tegyél, emlékezz a becéző szavakra, melyekre én tanítottalak az elmúlt éjjelen és térdelj mellém — hisz oly fáradt vagyok — térdelj mellém csendben.

Ajkaid ajkaimra ereszkednek. Kibontott hajad aláhull s simogatással követi a csó­kot. Fürtjeid ellibbennek bal keblem felett s eltakarják szemed előlem.

Add kezedet — hisz egészen forró! Szo­rítsd meg az enyémet, és ne engedd el! A kezek jobban eggyé tudnak válni, mint az ajkak — s szenvedélyük semmihez sem hasonlítható.


A CSÓK
(Le baiser)

Egész hosszukban végigcsókolnám gazdag, fekete fürtjeid — melyek szárnyként szépítik meg nyakad — ó, édes kis madár, ó, foglyul ejtett galamb, kinek szenvedéllyel teli szíve tenyerem alatt lüktet.

Ajkaid ajkaim közé venném — mint a kisgyermek édesanyja mellét. Borzongok… Remegek…! Édes egyetlenem, csókjaim elárasztanak, hogy kedvére tegye­nek szerelmednek!

Könnyedén érintem meg nyelvemmel és ajkaimmal melleid, két karod, füled mögött nyakad s rajta hagyom csókjaim nyomát; s miközben csókollak kezeim vad gyönyörrel kóborolnak érzékeny tested elefántcsont mezítelenségén, mely megremeg ujjaim érintése alatt.

Figyelj, Mnaszidika! Füleid hallják meg szerelmem mormogását, mely úgy zúg, akár a tenger. Mnaszidika, pillantásod őrültté tesz engem, égő szemeid csókkal zá­rom le — akárha ajkaid lennének.

Louÿs írásai gyorsan népszerűek lettek — ez azonban nem jelentett kedvező fogad tatást a kritikusok részéről is egyben. Bet­tie Wysor, a leszbikus mítoszról szóló nagy sikerű amerikai tanulmány szerzője írja: „egyesek azon sajnálkoztak, hogy ismeretei csak a kurtizánok osztályára kor­látozódtak s nem engedett bepillantást a többi nő osztályéletébe". Az sem szerzett számára barátokat a kritikusok és az irodalmárok vaskalaposabb köreiben, ahogyan írt: a klasszikusokat utánzó mondat­fűzés, a parnasszusi hangvétel. A tetejébe Louÿs azt állította, hogy művei tudományos kutatásokon, fordításokon alapul­nak — ezzel maga ellen hangolta a klasszika-filológia ortodox művelőit is. Rátá­madtak, hamisítással, torzítással vádolták, ízekre szedték szövegeit — ami a közönséget ugyan kevéssé izgatta, az érzé­keny szerzőt azonban annál inkább.

Csalódás és menekülés

Ám épp a népszerűség volt az, ami még a kritikusok dohogásánál is jobban riasztotta őt. Mitchell S. Buck, összes művei legutóbbi angol nyelvű kiadásának gondozója írja: „Könyvei széles körű elterje­dése nem volt ínyére. Férfiak és nők írtak neki, s arra kérték, fesse le részletesebben Berenike királynő ruháját, amely ,szemér­metlenül át volt lyuggatva'. Eugen Led­rain azért bírálta, mert Chrysist zsidó ha­jadonként szerepeltette s rámutatott: Izra­el lányai között nem létezett leszboszi kapcsolat. Úgy érezte, hogy műve igazi szellemisége elkerülte olvasói figyelmét, akik a kevéssé fontos részletekre ügyeltek inkább.”
Egyre magányosabb lett, elvonult a vi­lágtól. Majd — mert a helyzete csak rosszabb lett, hisz a számára oly terhes nép­szerűsége csak nőttön nőtt — levonta a legvégső konzekvenciát: felhagyott az írással.

Még egy műve maradt ránk: Psyche cí­mű befejezetlen könyve, melyről sokan azt tartják, hogy legjobb írása lehetett vol­na. Ebben a — torzóként is jelentékeny — műben teljesedett ki lélek- és érzés ábrázolása, ebben sikerült legjobban megra­gadnia az antik embereszményt. Valószínűleg tisztában volt azonban azzal is, hogy e műve — melyet a kései kritikusok is „túl intimként” jellemeznek — is célt tévesztene, közönsége annyira értené csak meg, mint a többit. Soha nem fejezte hát be, s csak halála után jelent meg nyomtatásban.

Még negyedszázadot élt anélkül, hogy álmait tovább szőtte volna. Innen hát a fotográfiát körüllengő mélabú, a kitapintható, rejtélyes szomorúság. Pierre Louÿs a lexikonok szerint 1925-ben halt meg — Bilitisz dalnoka azonban már nem érte meg a huszadik század hajnalát.

Ez az írás először A Mi Világunk 1989.  évi 4. számában jelent meg. Jelentősebb művei közül ugyan több is kiadásra került az első világháborút követően, ám a Pierre Louÿs-ról szóló magyar nyelvű irodalom és művei magyar nyelvű fordításainak száma az eltelt évtizedek alatt nem gyarapodott számottevően - igaz, az Internetnek hála, Szini Gyula a Nyugatban megjelent nekrológja már mindenki számára hozzá férhetővé vált. Az írást a magyar származású amerikai grafikus- és festőművész, Willy Pogány (1882-1955) az 1926-os angol Bilitis-kiadáshoz készült rajzai illusztrálják.

2012. február 26., vasárnap

Lopdosni csak pontosan, szépen... - a másolás művészete

Még a boldogult Táltos kiadónál egyszer megjelent egy kihajtogatható mini-gyermekkönyv Weöres Sándor három téli hangulatú klasszikus versével: én készítettem hozzá az illusztrációkat. Ez alapot adott arra, hogy ezután mívelt társaságban, ha csak lehetett, illő szerénységgel hivatkozzak Weöres Sándorral közösen készített könyvünkre. Nem hazudtam: ha nem is a címlapon (később olyan is volt), de a belső borítón együtt szerepelt nevünk. Zóráddal is volt egy olyan közös munkánk, ahol alkotótársként én is feltüntetésre kerültem. Ezzel ugyancsak szeretek dicsekedni – bár szerepem akkor és ott csak egy elveszett 12 lapos történet újra rajzolására korlátozódott.

A nyomtatott oldal és az elkészítés négy fázisa: 
a kidolgozott ceruzarajz, a tussal kihúzott vonalas rajz, 
a szürke tónussal kifestett eredeti és 
ahogy végül az Igaz Szóban megjelent
Ez volt A szív parancsára, amiről korábban már említést tettem. Zórád viszonylag korai képregényes szakaszából, 1961-ből származott s eredetileg - igen rossz papírra nyomva - a Pajtásban jelent meg. Ezt kellett 1985-ben újra megcsinálni. A Mester úgy kívánta, hogy először a ceruzarajzot, majd a kihúzást végül a kifestést készítsem el, s egy-egy munkaszakasz végeztével korrigálás végett a teljes anyagot mutassam be neki. Elég pontosan elmondta, melyik fázisban mit és hogy szeretne látni, hogy építsem fel a képkockákat, még azt is, hogyan tartsam a ceruzát, a kihúzó tollat vagy az ecsetet. 
1961-1985
Ha valaki azt hiszi, a másolás olyan nagyon könnyű és lenézhető dolog, javaslom, próbálja meg a szakma legjobbjának egy oldalával kezdeni. Fogják meglepetések érni. A Táltos adta ki annak idején az első színes Disney-meséskönyveket is Magyarországon. Marosi Laci hozott vagy kapott egy csomagtartónyi képregény-fénymásolatot Disneyéktől, fekete-fehér, vonalas, még kifestetlen, szöveg nélküli tusrajzokat. Aki akkor neki dolgozott, a magyar grafika krémje volt. Magamat ugyan nem számolom közéjük, de én is kaptam egy csomagot, azzal, hogy ha sikerül megtanulnom a figurákat, a Táltoson keresztül az amerikai Disney is ad majd munkát. Hallatlan lehetőségnek ígérkezett!

A sorozat Kissferynek hála vált teljessé: az ő mindent megőrző gyűjteményéből 
kerültek elő az Igaz Szó-ban végül megjelent (a szöveggel kiegészített) rajzok. 
A produkció bizonyos fokig egyedülálló, hisz Zórádtól nem maradtak fenn 
egyetlen történet fázisrajzai sem. Nem az ő stílusa lett volna a fénymásoldába 
rohangálni, én viszont az általa már látott, korrigált rajzokkal megtettem. 
Talán némileg alkalmas alkotói módszere rekonstruálására is
Nem jött össze. Ahogy egyébként később hallottam, másnak sem: akik igazán jók voltak Magyarországon, kialakították egyéni stílusukat, nem tudtak vagy nem is akartak, a kevés tudású fiatalok (mint jómagam is) meg nem voltak képesek az idegen formavilághoz alkalmazkodni. A ceruzarajzok még mentek volna valahogy, de a kihúzás sehogy se sikerült: itt egy speciális ecsetkezelésre lett volna szükség, amit valahol viszont meg kellett volna tanulni. És nem másolni kellett volna a rajzokat, hanem a figurákat mozgatni, animálni, helyzetekben ábrázolni. A Disneynél a minimum a maximum volt (ma is az), és ezt a szintet helyből nem lehetett megugrani.
Képkocka-vázlat: a Twist Olivér nyitóképe
A képregény mindazonáltal másolós műfaj. De hát végső soron a grafika, a festészet is az. A minap olvastam arról, hogy megkerült a Mona Lisa egy „iskola-példánya”, a festmény egy tanítvány által készített hű másolata. A másolás sok évszázada a művészképzés egyik legfontosabb eszköze. Önképzéshez is kiváló, hisz a munkánkat az eredetivel összevetve könnyű megtalálni, s aztán korrigálni az eltéréseket. Segít megismerni az egyes stílusok sajátosságait, új és új technikai elemekkel gazdagítja a művészi eszköztárat. A tanítvány idővel aztán el kell, hogy szakadjon a másolt művektől, halott papírmestereitől, s ki kell alakítsa önálló stílusát.
A bonyolultabb elemekről akár több részletrajzot is el kell készíteni, 
hogy végül sikerüljön megragadni a figurát - itt a Podolini kísértet egy nőalakját

A képregény rajzoló fényképről vagy más rajzairól dolgozik. Van, aki „fejből” is – ezt vagy azok tudják megcsinálni, akik mindent tudnak a rajzról, vagy megbízhatóan keveset, de ez a kevés pont az, amire a munkához épp szükségük van. Az utóbbiak jobb, ha inkább kartonistának állnak - történelmi, vagy valósághű környezetben játszódó sztorit ugyanis aligha lehet fejből megcsinálni: a ruhák esésétől a hajviseleten át egy-egy kor építészeti- és lakberendezési részleteiig mindennek hitelesnek kell lennie. Könnyű volt Leonardonak reneszánsz környezetben Madonnákat meg a monáék Lizáját ábrázolnia, hisz abban a korban élt (s nem mellékesen ő aztán tényleg a rajzolásról is mindent tudott).
A Három testőr egyik képkockájának egyik részkompozíciója: 
az öltözködő asztala előtt ülő Ausztriai Anna
Kissferynek van egy gyűjteménye, amelyben a tetten ért magyar képregényesek lopatikáit szedi össze. Igen sok azonos helyről való. A Pif, mint hosszú ideig az egyetlen elérhető színvonalas külföldi forrás mindenkinek rendelkezésére állt – az onnan a magyar képregénybe „átvándorolt” rajzok eredetijét könnyű megtalálni. Még könnyebb, ha a kollega magyar grafikust (főképp Zórádot) másolt. Mára mindez megváltozott: inkább már az igényes amerikai képregény lendületes, dinamikus ábrázolásmódja dominál – és sokszor sajnos az igénytelenebbé is. A weben a rajzok végtelen választéka hozzáférhető - kincsesbánya a hatékonyságot az eredetiség elé helyező rajzoló számára.
Az erőd egyik dögös szőkéje – a főalak kidolgozott ceruzarajza
Másolni lehet kreatívan, sőt, talán művészien is. Amerikában nagyon kedvelt blogműfaj a repanel, ami a képregény-kocka (panel) újrarajzolását jelenti. A repanel valamilyen ismert figura, rajz „lekopizása”. Ez lehet az eredetivel mindenben egyező (amikor a rajzoló azt bizonyítja, érti, tudja az eredeti rajzot, s képes híven visszaadni is azt) és lehet művészi – néha „művészi” – amely egy ugyancsak ismert figurát, rajzot más felfogásban, az újraalkotó grafikus interpretációjában mutat be. És ez néha csakugyan egészen magas hozzáadott értéket jelenthet.
A Fekete Lovag - teljes képkocka kidolgozott ceruzarajza
Az újrarajzolás, másolás rendben van tehát, ha tanulási, bizonyítási vagy művészi célt szolgál – és nagyon nincs rendben, ha csak úgy ellopjuk az eredetit, mint Dunajevszkij, a neves szovjet komponista oly kedvtelve tette, aki az 56 utáni nyugati magyar emigráció vezető humoristája, Vajda Albert szerint zenéjét zömiben bécsi operettekből „szerezte”. Másolni pedig sokféleképpen lehet. Vannak az egyszerű, de célratörő módszerek (pauszpapír, az eredeti világítóasztalra, ennek hiányában ablaküvegre helyezéssel való kopírozása), az így született rajzok azonban nyomban leleplezik azt, ahogy készültek. Aztán neki lehet futni messzebbről is: vázlatokat készítve, arányokat méricskélve. Ez már majdnem olyan, mint a valódi alkotás, de hogy valódi munka, senki nem vitathatja el.

… végül néhány kocka kedves barátom, Fazekas Attila a Fülesben most futó, 
Hunyadiról szóló nagyszerű történelmi képregényéből
Majd három évtizede én is így álltam neki Zórád lapjainak: skicc, részletes vázlat, kidolgozás, kihúzás, kifestés. Minden köztes fázisról sikerült fénymásolatot készíteni, s szerencsére a végső rajzok eredetije is fennmaradt.  Amikor január elején 22 év kihagyás után újra kezdtem, ismét ezzel mértem le éledező rajzkészségemet. Kollárik Péter Facebookos Zórád-oldalán a Mester munkáit elemezgetve „loptam be” képeiről készült, különböző fázisú előzetese skicceket, még elnagyoltabb vázlatokat és pontosan kidolgozott ceruzarajzokat. Elméláztam azon, mit mondott volna Zórád, ha annak idején ezekkel járulok elé. „Nem rossz, nem rossz... Most már igazán csak rajzolni kéne megtanulnod!” Yeapp, Mester, azon vagyok - bár azt megígérhetem, hogy képregényt többé már nem fogok készíteni...


2012. február 24., péntek

Kánon, újratöltve

Yoda mester sem kínlódott annyit Csillagjáró Lukáccsal (ahogy az Ifjúsági Magazin 1978-ban a Star Wars hősének nevét magyarította), mint én mostanában rajzoló önmagammal. Mint tudjuk, a skizofrénnek azért jó, mert sose érzi magát egyedül: ha fehér papírlap lennék, bizonyisten nem merném egyedül hagyni magamnal magam. Hogy aztán mi kerül a fehér lapra, bötű, rajz vagy hitvesem tízórai szendvicse, azt számos tényező komplex egymásra hatása dönti el.


Amióta elkezdtem a kánon rajzolását,szépen szaporodtak füzetemben az oldalak - igaz, azért nem oly mértékben, ahogy szerettem volna. Valami rendet próbáltam vinni a hétköznapokba, ezért a rajzos skálázást a kora reggeli órákra tettem. Vezérfonalamat, egy rajzolás-módszertani kézikönyvet követve eljutottam a kezek ábrázolásához. A hajnali fél öt és fél hat közötti időszak kiváltképp alkalmas az elmélyült alkotó tevékenységre – feltéve persze, ha nem alussza át az ember. Vagy nem akad más tenni valója.


A blogolás jó és élvezetes dolog. Az olvasóközönségem ugyan szűkebb, mint hírlapíró koromban, de megértő, érdeklődő és kitartó, s ez a lényeg. Akkoriban elég volt hivatkozni arra, hogy egy majd kétszázezres példányszámú vasárnapi magazinnak dolgozom, s még a hollywoodi mogulok is szívesen álltak szóba velem. Ma már aligha tudnám ezt utánam csinálni. Ám a blogolás munkaigényes is, kiváltképp, ha az ember megpróbál gemischt, illusztrált sajtó- és memoár-műfajt formálni belőle.


Öt évvel ez előtt egy napsütéses július végi reggelen (egy ismét átdolgozott-átszivarozott iccaka után) épp megpróbáltam délelőtti szunyókába szenderedni, mikor betalált az infarktus. Munka leadási határidő volt, úgy hogy roham ide, roham oda az emeltről levánszorogtam a földszinti dolgozószobámba, elküldtem emilen amit kellett, és végre átadtam magam a zavartalan szenvedésnek. Családom – bölcsen – végül orvost hívott, az orvos meg mentőt. A mentősök ragaszkodtak hozzá, hogy a lépcsőn, amin fél órával korábban még virgoncan, bár kicsit görnyedezve futkostam fel s alá, most hordszéken vigyenek le. Mondtam, inkább nem szoknék rá, hadd menjek inkább gyalog. Nem azonosultak az elképzeléssel. Mentőkocsit láttam már belülről, de ilyen szögből – a hordágyról a plafont nézegetve – még nem nagyon. Kihagyhatatlan élmény, de csak rövid ideig élvezetes.


Dinnyésnél próbáltam az urakat meggyőzni, hogy ennyi az élményből mára elég is volt, nem bánom, ők jöhetnek máskor is, most viszont menjünk inkább haza, de utolsó kívánságom nem tisztelve folytatták az utat Fehérvár felé. A Szent György kórházban gyorsan megállapították, hogy csakugyan folyamatban lévő infarktusom van. Egy bip-bipelő EKG-gép társaságában  valami előcsarnok-szerűségben mentettek el - enyhe reményt adott, hogy nem a kórbonctan előtere volt. Az ügyeletes igyekezett erőt adni: nyugalom, uram, mondta, a következő fél órában eldől, lejelentjük-e a holnapi ebédre. Tudtam, a Gilmore Girls-ből úgysem készül több évad, az életnek sok értelme tehát úgy sincs, ennyi volt, akár csomagolhatunk is. Aztán úgy alakult, hogy megmaradtam – a kaland jobb és értékesebb emberré ugyan nem tett, de határozottan segített elgondolkodni a világ nagy dolgain. 


Idáig három (vagy négy?) sikeresnek mondható életet éltem. Számtalan érdekes és nagyszerű emberrel hozott össze a sors. Mindez persze nem segített rajtam, amikor Agárdon hordszéken vittek e mentő felé, de ennyi év után végre felállva abból a székből, meg kell próbálnom tovább élni az életet. Nem egy újat, ötödiket kezdve, hanem holisztikus, népszerűbb nevén tökös-mákos alapon: mindet egyszerre. Sokat segít ebben a blog. Csendes vállveregetéssel (de jó is voltál, vazze!) vagy szörnyülködve (bátor ember lehetett, aki ezt csinálta!) veszem elő régi dolgaim, hogy – itt és most - újra életre keltsem azokat. Nosztalgia? Talán. A múlt vissza sírása? Határozottan – hisz ki nem emlékszik jó szívvel a fiatalságára. De több is annál: megélt, „privát” történelem – egy sajátos nézőpontból szemlélve. És valahol mindehhez hozzá tartozik szunnyadó grafikusi álmaim (korlátozott, ámde felettébb célzatos) újraélesztése is.


Folytatjuk tehát. Hajnalban összegyűlünk: én és mi, a rajzoló, az újságíró, a lapszerkesztő, a ponyvaszerző, az esszéista, a műfordító, később csatlakozik hozzánk a jogász, az egyetemi docens és ha jó napja van, a népszerű egyetemi előadó is. Kávézgatunk (ezért is főzök le mindjárt hat adagot), pletykálkodunk, megkritizáljuk egymás dolgait. Aztán eldöntjük, ki mit csinál azon a napon. Jó újra normálisnak lenni, igaz, fiúk?

2012. február 21., kedd

A függőkertek királynője - Szemiramisz


Volt egy kedves sorozatom, ami a Mi Világunkban 1988-1990 között jelent meg. Végezetes asszonyok volt a címe és a történelem legendás nőalakjairól szólt.  Magam készíthettem hozzá az illusztrációkat. Nagyon komolyan vettem a feladatot, könyvtáraztam, ókortudományi forrásokat kutattam. Nem csak a szövegnek kellett történelmileg pontosnak lennie, de a rajzokba is bele kellett vinni egy-egy kultúra képi világát, hangulatát. Ezzel a történettel kezdődött…


Ki ne hallott volna már az ókor hét csodája között emlegetett híres babiloni függőkertekről? Építtetőjükről egyszerűen csak Szemiramisz kertjeinek szokták őket nevezni a régi források. Így maradt fenn elsősorban az utókor emlékezetében en­nek a rendkívüli asszonynak a neve — s tegyük hozzá: tévedésen alapulva…

Mert bár Szemiramisz csakugyan jelentős alakja az ókori történelemnek, a róla elnevezett függőkertekhez nincs köze: Babi­lon e díszeit Szemiramisz uralkodása után két évszázaddal II. Nabu-kudurri-usszur vagy ahogy jobban ismerjük: Nebukadnecár emeltette sok városépítészeti szempontból hasonlóan nagyszabású alkotással — mint például a híres Istár-kapu — együtt. E tényről már a görög források egy része is beszámol: Berosszosz i. e. 280-ban leírja, hogy Nebukadnecár a híres függőkerteket méd származású felesége, Amürtisz kedvéért építtette, hogy a lépcsőzetesen emelkedő, dúsan virágzó fák, bokrok látványa hegyes-völgyes ha­zájára emlékeztesse a honvágytól gyötört királyi kedvest.

Hogy tarthatta magát évszázadokon, szin­te évezredeken át mégis a tévhit, amely Szemiramisz nevéhez fűzte ezeket az építményeket? Talán úgy, hogy Szemiramisz uralkodásának egyedülállósága, legendává terebélyesedő misztikus története — mely termékenyen hatott az írók nem mindig tárgyszerű fantáziájára is — még sokáig, szinte napjainkig foglalkoztatja az emberek képzeletét. S ha bepillantunk a nagy királynő köré szőtt mondavilágba, arra is rájöhetünk, hogy ez bizony így törvényszerű…

„.aki ellenem lázadt, megnyúztam …

…a tornyot bőreikkel beborítottam, néhá­nyat a torony belsejében terítettem ki, né­hányat a torony tetején karóba húztam, másokat a torony körül karóra függesztet­tem; országom minden szögletében soka­kat megnyúztam, bőrükkel vontam be a falakat..." — (Gál Ernő fordítása). Így számol be II. Assur-nászir-apal, Asszíria királya (883-859) az országára támadó arámiak felett aratott győzelméről s a megtorlásról.

Az i. e. IX. században a lehető legtarkább képet mutatja az emberi kultúra bölcsőjének, Mezopotámiának hatalmi és politikai palettája. Be-betörő nomád hódítókkal, elámiakkal, arámi tör­zsekkel harcol a két nagy rivális: Babilon és Asszíria. A két ország közti küzdelemben Asszíria a győztes: nagyhatalommá válik s elfoglalja a politikailag elgyengült Babilont. S az asszír királyok — mint a fenti idézet is mutatja — kemény kézzel őrködtek a birodalom egységén, béké­jén… A házasság pedig ősidők óta poli­tikai fegyver, mely éppen az egységterem­tésben kaphat nagy szerepet. Nem vélet­len tehát, hogy V. Samsi-Addad, aki I. e. 824-ben lép trónra, Babilonból választ fe­leséget: Sammuramat hercegnőt. Ő az, akit később elgörögösített néven Szemira­misznak ismer meg a világ…

Házasságuk második évében gyermek­kel ajándékozza meg királyi urát. A kisfiú — később III. Adad-Narári néven lesz uralkodó — néhány esztendő múlva el- veszti édesapját: i. e. 810 körül az özve­gyen maradt Szemiramisz hivatalosan ré­gensnő lesz, aki fia nagykorúvá válásáig élet-halál ura a birodalomban. Minden asszír harcos és férfi uralkodója…

Engedd meg, hogy veled háljak…

Az asszír nők, asszonyok meglehetősen zárt keretek között élték le életüket. Már Hammurabi törvényei szigorúan szabályozták a család- és a házassággal kapcso­latos mindennapi életviszonyokat s a ké­sőbbi asszír törvényhozás sem engedett a megkötöttségekből. Igaz, a női tisztesség védelmében is hasonló szigorúsággal rendelkeztek. „Az asszír nők jogi tükrének" nevezett gyűjteményben olvashatjuk: „Ha a férjes nő ment a városban, valaki megállította és azt mondta neki: »engedd meg, hogy veled háljak«, s a nő nem ért ezzel egyet, és makacsul védekezik, de megerőszakolja és vele hál; ha tetten érték, és ha a tana ellene bizonyították, hogy ezzel a nővel hált, akkor ez az ember halállal bűnhődjön, a nő pedig ártatlan."

Szigorúan büntették — legtöbbször halál­lal — a házasságtörést: ám ha a férfi nem tudta, hogy partnere férjezett, természete­sen ártatlan volt és megmenekült. Más kérdés persze, hogy mindezt hogyan sike­rült bizonyítani… Mert ha véletlenül nem akadt szavahihető tanúja a nőnek, aki bizonyította, hogy csakugyan erőszak­ról volt szó, a tetten ért elkövető könnye­dén „kimosakodhatott” a bíróság előtt.

Hasonlóan szigorú szabályok vonat­koztak az özvegyek helyzetére is. Egy, az i. e. 14. századból származó törvénytábla úgy rendelkezett, hogy az özvegy az elhunyt férje családjának kötöttségében marad, s köteles a legidősebb gyermek­nek vagy testvérnek alávetni akaratát. Ezért volt az, hogy a görögök Szemira­misz jog- és szentségtörését, az asszír állam élére kerülését csak bűbájnak, varázs- latnak tulajdonították — s ezzel elindítot­ták a Szemiramisz-legendát.


A szépséges hetéra

A knidoszi Ktésziasz Artaxerxesz király udvari orvosa foglalta először össze mindazt a hagyományt, mesét és misztikumot, amit négy évszázad alatt Szemira­misz életéről és sorsáról dús fantáziájú elbeszélők kigondoltak. A szemiramiszi legenda a nagy király és a szépséges babiloni hetéra találkozásával kezdődik, Sammuramat e szerint szerelmi művészetével és bájaival hódította meg az asszírok uralkodóját. Az pedig — mert a szerelmes fér­fi mindenre képes — elragadtatásában maga mellé emelte a trónra. Szemiramisz szépsége nem hervadt el özvegységében: mint a birodalom legszebb asszonya ural­kodott a férfiszívekben.

A pletykálkodásra mindig hajlamos Ktésziasz arról is beszámol, hogy Szemiramisz férje halála után sem élt szűzi éle­tet. A legdaliásabb harcosok, testőrségé­nek díszei gyakran kaptak lehetőséget a királynő ágyában való vitézkedésre. Igaz, mindenki csak egyszer, mert a szerelmes éjszaka után valamennyiükkel végzett a végzetes asszony. Magával hozta Nabu isten tiszteletét, akinek székvárosában díszes templomot emeltetett. Babilonban ő a bölcsesség, a jóság és az írásművészet istensége volt, s kultusza ebben az évszázadban terjedt el Asszíriában.

Mint divatújító is emlékezetest alko­tott. Olyan „unisex” ruhát talált fel és ve­zetett be udvarában, amelyben nem lehe­tett megkülönböztetni a nőket és a férfia­kat. (Ez az öltözet oly praktikusnak bizo­nyult, hogy a médek és perzsák még soká­ig viselték.) Ktésziasz Szemiramisz gyermekkoráról is biztosan tud titkokat: szerinte a kis- lányt csecsemőkorában kitették s a galam­bok táplálták. A galambmotívum még egyszer visszatér a történetben: mikor — szintén Ktésziasz szerint — átadta fiának a hatalmat, galambbá változott s kirepült a palotából. A görög krónikás szerint Dareios behisz­tuni híres monumentális szoborcsoportja — nem mást ábrázolt, mint Szemiramiszt száz testőrétől körülvéve!

A legendák Szemiramisza tehát szépsé­gével és szerelmi művészetével tette hal­hatatlanná nevét.


Az igazi Szemiramisz

De milyen volt valójában ez az asszony? Szerencsére az utóbbi évszázad ásatásai sok olyan írásos dokumentumot, táblát hoztak napvilágra, amelyek tartalma segített eloszlatni Sammurramat erotikus elemekkel átszőtt mítoszát.

Történelmi tény, hogy megözvegyülés után zökkenőmentesen vette át az uralmat Asszíria felett. A hadsereg elfogadta uralkodónak s követte parancsait. Hogy ezt szépségének vagy kormányzati bölcsességének köszönhette-e — ma már ne­héz lenne kideríteni. Régenssége idején sikerrel védte a határokat, sőt a médektől nagyobb területet sikerült elhódítania. Hatalmát azután is megtartotta, hogy fia 806 körül trónra lépett — bár háttérbe vonult, s csak tanácsaival segítette.

Belső szervező tevékenysége is jelentős volt. Sokat tett az ország vízellátásának javításáért, csatornákat ásatott. Uralma idején szüneteltek az örökös hatalmi villongások szülővárosával, Babilonnal: mert bár származása szerint ide tartozott, tetteit kizárólag választott hazájának érdekei irányították. S a legfonto­sabb ekkor a belső béke megteremtése volt, hogy a külső háborúkat eredménye­sen vívhassák meg. Legbölcsebb tette azonban mégis visszavonulása volt: megakadályozva ezzel egy polgárháborút s bi­rodalma felbomlását. 

Iuvenalis, a római költő Kleopátrát ha­sonlította hozzá: szerinte e két nőben testesült meg legmagasabb szinten az asszírok és az egyiptomiak uralma. S az sem véletlen, hogy már Kleopátra, s később Zenobia, majd az újkorban II. Katalin és Mária Terézia is szívesen vették, ha Szemiramiszhoz hasonlították őket…

Mert legenda ide, rideg história való­ság oda: először csakugyan Szemiramisz esetében találkozott az két dolog, ami a történelem legfontosabb hatóerői közé tartozik: a női szépség — és a hatalom.

2012. február 20., hétfő

Hogy nem lettem érettségi tétel?

Amikor nekifogtam ezeknek az emlékezéseknek, megfogadtam, csak azokról írok, akikről jót írhatok. Szerencsére ők vannak többen: úgy alakult, hogy kiadói pályámon – de az élet más területein is – inkább barátokat gyűjtöttem az évtizedek során, s csak néhány ellenséget és rosszakarót. Igaz, ők viszont – mint Kuczka Péter – fajsúlyosak voltak. Az is természetes, hogy jó szívvel gondolok azokra, akik egyengették pályámat, munkát adtak, s ennyi évtized távlatából is kifejezem irányukban hálámat és tiszteletemet. Amit előző bejegyzésben a „tarkafedelű magazinok uráról” írtam, inkább a szabályt erősítő kivétel. Tény: az illető nem arról volt híres, hogy tisztességgel bánt volna irodalmi napszámosaival, vagy hogy rendesen megfizette volna őket.  És nem bánt valami nagy respektussal a hozzá került kéziratokkal sem. Jogász létemre neki köszönhettem életem első nyertes szerzői jogi perét: örömömet azonban nagyban csökkentette, hogy bár én magam voltam a pernyertes felperes, sem a bíróság által megítélt kártérítésnek, sem az elégtételre kötelezésnek nem sikerült érvényt szerezni soha. Ami azonban igazából fájt, az a művemen tett erőszak volt. Ez az, amit nem tudtam neki később sem megbocsátani.

A siófoki Szállodasor a nyolcvanas évek derekán
Bárki bármit mond, igazából és lelke mélyén minden ponyvaszerző, magának sem megvallva a Magas Irodalom után vágyakozik. Az ember elképzeli, mit írna, ha nem pénzért írna, ábrándos terveket sző a Nagy Regényről, amiben majd megmutatja, amit, vagy a versekről, ahol végre gejzírként törhet fel a percemberkék szőrös lába által földbe taposott líra. Én sem voltam kivétel. Irodalmi zsengéim sikerére nem panaszkodhattam: meg ugyan nem jelentek sehol, de kivívtam velük az általam különösen nagyra tartott Tandori Dezső dicséretét, s Tükörablak című elbeszélésemmel nyertem egy irodalmi díjat is. Kézirataimat mégis sorra dobták vissza az országos és vidéki irodalmi lapok. Hírlapíróként – nagyon alulról kezdve a szakmát – még csak-csak boldogulhatott az ember, bár oda való bekerülés is inkább protekció és szerencse, mintsem tehetség dolga volt (tudom: nekem is így sikerült), de szépíróvá válni csak meg- vagy behívásos alapon lehetett. Annyiban viszont szerencsém volt, hogy pályám során többször flörtölhettem az irodalommal. Írhattam irodalomtörténeti esszéket, készíthettem műfordításokat – de mindezt a szórakoztatás köntösébe csomagolva. S ami a legnagyobb csoda volt: mindezt szerették, sőt: meg is vették az olvasók.

A Siótour valamelyik kempingjében: kelet és nyugat németjei itt adtak egymásnak találkát.
Izgalmas dolog volt a nyolcvanas évek elején Magyarországon élni. Sokféle kötelék elszakadt akkor, viharos sebességgel távolodott a – nem túl messzi – múlt és közeledett a még elérhetetlennek tűnő jövő. A Balaton mellett mindezt egészen egyedi módon lehetett megtapasztalni. Siófok ősztől tavaszig huszonvalahány ezer helybéli lakosé volt – a nyári hónapokban aztán úgy százezer üdülővendégnek is otthont adott. Nációk keveredtek, szólt a zene, a szállodasoron gyönyörű lányok vonultak és mesés kocsik, a nyári forgatagban sztárok mindenütt, a bárokban, éttermekben még a magyar vendég számára is megfizethető árak... Ez volt a vágyva várt magyar fogyasztói társadalom 0.1-es verziójú kísérleti terepe, ahol minden megtörténhetett – és meg is történt. Sokszor pont velünk. Hát, ilyesmiből szokott születni az irodalom.

A három NDK-s lány közül egy mára biztosan nagymama, akinek már az unokája (is) nyugatnémetnek született...
Az ember hírlapíróként különös szabadsággal mozoghatott ebben a világban. Az irányított, ellenőrzött nyilvánosság kora volt ez, jól behatárolt kulturális terekkel, határvonalakkal, melyek kijelölték, meddig terjed a hírszerkesztő, a humorista, a fotóművész, az előadóművész vagy épp a riporter szabadsága. Melyből épp a szórakoztatásban meglepően sokkal rendelkeztünk, mi meg - sokszor mégis feszegetve a határokat - éltünk  vele. Mint egyébként az ország dolgos népe is. Politikai pártot, független szakszervezetet nem lehetett alapítani – naturista egyesületet viszont már igen. Hagyjuk azt a marhaságot, hogy ez is a „fennálló” ellen való lázadás egyfajta módja volt – amennyire én láttam, akik ezt bevállalták, inkább jól akarták érezni magukat egy életvidám közösségben, no meg persze egyenletesen lebarnult saját bőrükben.

A berényi strand 1987 nyarán
A „rendszer” nem csak megengedte ezt, de – szolid – propagálását is lehetővé tette. Az újságok írhattak róla – még az olyan, a hagyományos, vidéki értékrendben gondolkodó lap, mint a Képes Újság, akkori kenyéradó gazdám is. Így mikor 87 nyarán kitaláltam, hogy a Balatonberényben megnyílt első balatoni naturista strandról készítenék riportot, főszerkesztőm nyomban belement. Nem nagyon értettem, a hírt miért fogadják kollégáim visszafojtott vihogással – mikor aztán rájöttem, el kellett ismertem, csak úgy, magamnak: bizony, én kerestem a bajt. A helyszínen ugyanis kiderült: a naturista strandon még a riporternek sem volt megengedett a textil-viselet. Nem szaporítom a szót: az egész napos kaland nyomán a riport - és sok-sok fénykép - elkészült, gyönge bőröm leégését viszont még sokáig ápolgattuk. Olyan helyeken is, ahol talán még az Enterprise űrhajó sem járt soha… A riport (egy egész oldalt kaptam!) rendben megjelent a Képes Újság 1987. augusztus 22.-számában. A téma viszont tovább munkálkodott bennem: milyen jó helyszín lehetne ez a Berény egy, a balatoni nyár környezetében játszódó szerelmi történetnek…


Hittem benne, mint amerikai drámasorozat írója a hatodik évad hajnalán: bármit csinálok, végül művészet lesz, halhatatlan és örök, hisz a Valóságot ábrázolom. A történet női főszereplője, a főhős szerelme egy nyelvszakos bölcsészhallgató volt, aki nyáron az idegenforgalomban dolgozott – sok ezren tették ezt a Balaton körül. Barátnője amolyan escort-szolgáltatásokat kínált gazdag németeknek – igazából azonban ő is csak a a nagy Őt kereste, aki feleségül veszi, s magával viszi fatornyos bajor, osztrák vagy épp svájci hazájába. Ilyen lányok is akadtak rendesen. A hősnő egy napon Berénybe kirándul, a hőst – minő véletlen – lapja épp akkor küldi oda riportozni. Megismerkednek, mindent elsöprő, kölcsönös vonzalom, mely délután a szentgyörgyi Csillagvárban vad szeretkezésben teljesedik ki. A konfliktus ott jelenik meg, mikor a hősnő egy este – szigorúan csak vacsora kísérőként – csatlakozik barátnőjével egy kisebb társasághoz, amit a hős félreért, és… Nem folytatom, mert nem kizárt, hogy egyszer még kötve-fűzve (újra) megjelenik. 
... ahogy történetem szereplőit Fazekas Attila látta
Szerettem a történetet, a szöveget. Elhelyeznem viszont nem sikerült: szűk látókörű szerkesztők néhány oldal után pirulva tették félre a kéziratot, vagy ugyan egy ültükben végig olvasták, s utána „ne ezt azért mégse!” felkiáltással lökték be a borítékba az obligát visszautasító levéllel együtt. Sok viszontagság után a kézirat 89-ben így kötött ki a tarka fedelű magazinok uránál, aki megígérte, rövidesen meg is jelenteti. Szavatartó ember volt: megtette. Sok örömöm viszont nem volt benne. Egyik írói nevem alatt jött ki – innen ismertem rá az újságosoknál, hogy az én történetem lehet. A nudista sátán – állt a címlapon. Remegő kézzel lapoztam bele. Mint utólag kiderült: az én gyönyörű szerelmi történetem első két fejezetéből néhány oldal hozzá toldásával kéjgyilkosságot kerekített valami jobb sorsa érdemes pályatárs, hogy az Egy óra a gyilkossal című sorozat következő darabja menetrendszerűen megjelenhessen. A tarka fedelű magazinok ura felháborodásomra a vállát vonogatta: átadtam a kéziratot, szerződést kötöttünk, onnan azt csináltak vele, amit akartak. Legrosszabb énem hozta elő: a jogászt.
Ez lett belőle...
A szerző személyiségi jogai között előkelő helyen áll a mű integritásához való jog, azaz hogy művét – beleegyezése nélkül – ne rövidítsék vagy változtassák meg. És hát itt pont ez történt. Időt, fáradtságot nem kímélve perre vittem a dolgot. Több mint másfél évig tárgyalta a független magyar bíróság az ügyet - ha jól emlékszem, az alperes végig bojkottálta a tárgyalásokat. Kártérítést kértem (mert a csonkolt-átírt szörnyedvényért egyébként felajánlott szerzői díjat persze nem vettem fel), s azt, hogy a kiadó több lapban, a nyilvánosság előtt kérjen bocsánatot személyi jogaim megsértéséért. A bíróság megítélte a kártérítést – nem annyit, persze, amennyit kértem – s a bocsánatkérő nyilatkozatra való kötelezést is. Az Egy óra a gyilkossal kiadójaként jelzett káefté közben köddé vált, mint ahogy köddé váltak a hitelezők reményei is. A tarka fedelű kiadványok még megjelentek, de már más kiadói vállalkozások égisze alatt – csak a mögöttük álló gonosz nagyúr, a Sötét Vödör volt (még) mindig ugyanaz. 

... és aminek én szántam: romantikus szerelmi történet.
A történet utóéletéhez tartozik, hogy a regény a kilencvenes években Szajha vagy, szerelmem címmel végül napvilágot látott – Fazekas Attila nagyszerű, a keletkezés korát remekül megragadó, a helyszíneket híven megjelenítő rajzaival. Így visszatekintve már magam is belátom: nem egy Háború és béke súlyú alkotással lett a magyar irodalom szegényebb. A tarka fedelű magazinok ura számára, akin végül sikerült kellő elégtételt vennem, a Bűn és bűnhődés fogalmi kettőse később új értelmet nyert. De ez már egy másik történet, amit viszont lehet, hogy sohasem mesélek el…

2012. február 14., kedd

Úr, aki írt: Szapudi András emlékezete


Lelkes ifjúként sok mindent megtettem, amit érettebb fejjel már nem. A hetvenes évek derekán például eldöntöttem, hogy „ráveszem” a megyei pártlap, a Kisalföld szerkesztőit, közöljenek má’ képregényt. A küldetés két szempontból volt lehetetlen: én még nem tudtam képregényt rajzolni, az újságnak meg – mint ahogy talán a Tolna Megyei Népújság kivételével egyetlen vidéki lapnak sem – nem volt szándéka a politikailag zavaros műfaj irányába nyitni. A szerkesztőségnek írt levélre mindazonáltal választ kaptam, a kulturális rovat vezetőjéhez, Szapudi Andráshoz irányítottak. Annyit tudtam róla, hogy íróember, szépen odatett esszéi, irodalmi riportjai, elbeszélései szoktak megjelenni az újságban. Akkoriban „jött ki” a Kozmosznál első könyve, A szél torkában.


Telefonon beszéltünk, s a megadott időben egy kazalnyi mutatvány-rajzzal felkerestem. Egy igen szőrös, őszülő sörényű, veres képű és hihetetlenül náthás ember került elő a szerkesztőség mélyéről, aki két szipákolás között elmélyülten forgatta a rajzokat. „Nézze, fiatalember. Rajzolni láthatóan tud.” Akkor még nem sejtettem, hogy tőle ez mekkora dicséretnek számít. „Persze még van hova fejlődnie. Viszont képregényt se most, se később nem tudunk közölni.” Nagy orrszívás. „A rajzait talán igen. Jöjjön vissza egy-két év múlva. Addig is halljak magáról.” 

 

Én nem siettem vissza, ő viszont idővel elköltözött Győrből. A nyolcvanas évek elején, mikor a házasságunk révén Siófokra kerültem, újra találkoztunk. Akkor már pár éve a Somogyi Néplap siófoki szerkesztőségét vezette. A dél-Balaton kiemelt hírei, a kultúra, az idegenforgalom hozzá tartoztak. Sokszor volt vendége a Siotour igazgatójának, dr. Fodor Jánosnak. Legtöbbször Szántódpusztán kötöttek ki, ahol nem hiányzott a jó étel s a jó (és főként sok) ital sem. Mert inni, jobban mondva mulatni szeretett, s tisztesség ne essék szólván, tudott is. A berúgásaiban stílusos volt. Remekül zongorázott, rengeteg nótát tudott, s nagy átérzéssel, nem is rossz hangon tolmácsolta azokat. Munkája eredményén ez sosem látszott meg: mindig szép magyarsággal, mívesen írt. Életképeket rajzolt, letűnt korokat tudott megidézni, de ha épp ez kellett, akkurátusan csak a tényeket adta vissza. Mikor 84 körül elkezdtem a Dunántúli Naplónak dolgozni,  szegről-végről kollégák lettünk, s ahogy közelebbről megismertem, egyre többre tartottam. Idővel olyan barátság-féle alakult ki köztünk. Később, amikor a helyi lapot szerkesztette, együtt dolgozhattam vele, amikor meg magam is szerkesztő úrrá váltam, egészen közeli barátságba keveredtünk. Se akkor, se később nem tudott vissza emlékezni első győri találkozásunkra…


Úr volt, aki írt. Kisnemesi családból, Sövényházáról származott (2007 óta ott utca viseli nevét). Édesanyja, az imádott Mama hosszú életet élt, András sűrűn látogatta, állandóan levelezett vele. Édesapját, Szapudi-Laendler Istvánt, aki tehetséges festőművész volt (és gazdálkodó földbirtokos) 1945. január 16-án Mosonszentmiklós határában végezték ki – nővérével együtt - a nyilasok, mert a Hanság fölötti légi harcban lezuhant angol pilótát rejtegetett. Valamelyik falubéli jelentette fel – ezt Szapudi sosem tudta megérteni. Hat éves volt akkor. Apja képei között nőtt fel (ennyi maradt a sövényházi birtokból, ami annak rendje és módja szerint elkonfiskálásra került), értett a művészethez. Tehetsége viszont inkább az íráshoz volt. Tanítóképzőt végzett (1958), a hatvanas években újságíró oklevelet, később tanári diplomát szerzett. 


Első sorban irodalmár és szerkesztő volt, akinek viszont újságíróként kellett megélnie, beilleszkednie. Könyvei sem összefüggő „nagyregények” voltak, inkább elbeszéléseit, kisregényeit gyűjtötte egybe. Az embereket szerette, értette. Be tudta fészkelni magát élethelyzetekbe, meglátta hétköznapi dolgok apróságai mögötti mély tragikumot vagy épp felszabadult boldogságot. A férfi-nő kapcsolat örök témája volt. Szerette az asszonyokat, s bizony néha kiszerkesztette (no persze kellő diszkrécióval) kalandjait. Pályája egyenletes volt, ha nem is túl izgalmas. Kapott díjakat, öt-hat évenként megjelentek kötetei. Siófokon megszerették – kicsit görnyedt alakja már úgy hozzá tartozott a városképhez, mint a víztorony, ami felé a szerkesztősége ablaka nézett.

 

A rendszerváltást rosszul élte meg, és nehezen találta helyét az új világban. Az antalli Magyarország az ő országa kellett volna, hogy legyen – de nem az lett. Lapot alapított: dr. Kovács Pál, a nagy reformkori győri tudós és irodalmár legendás Hazánkjának (1847-1848) égisze alatt indította újra – Petőfivel a címlapon. Senki nem hitte, hogy egy irodalmi lapon (amelyet szívvel-lélekkel, nagy hozzáértéssel, s igen színvonalasan szerkesztett) pénzt lehet keresni, vagy akár az az önköltséget vissza hozhatja. De hát emdéefes politikusok (ez egyikük a mostani kormánypárthoz igazolva még ma is ott ül a Parlamentben) nyugtatták: „erre mindig lesz pénz, András – mit támogasson a nemzeti kormány, ha a te nagy dolgaidat nem?” Az akkoriban születő, urizáló, velejéig hazug „magyar” kulturális közéletbe ő már nem fért bele. Fel is ültették rendesen: a biztos egzisztenciát adó somogyi újságtól átcsábították egy, az északi parton induló „polgári napilaphoz”, mely viszont nem volt hosszú életű.


Gyakran kísértem riportozni, a helyszíneken fényképeztem neki. Szász Endrénél is együtt jártunk. A nagy ínségben tanácsomat kérte – én meg gondoltam egy merészet. Felhívtam a kulturális államtitkárt – persze csak a titkárnőig jutottam. „Kezicsókolom, a Hazánk Alapítványtól beszélek, ezésez vagyok… Beszélhetek az államtitkár úrral?” „Államtitkár úr ELFOGLALT.” „Értem… Esetleg egy üzenetet át lehetne neki adni?” „Na mondja.” „Lesz a jövő héten egy sajtótájékoztatónk… Szeretnénk államtitkár urat is meghívni…” „Államtitkár úr ELFOGLALT.” „Igen, de nem kéne messzire jönnie… Ott lesz a minisztérium előtt… Bejelentjük, hogy a kormányzat a magyar irodalom ügye iránti érzéketlensége miatt százötven év után másodszor is megszűnik a Hazánk. Persze, ha egy kis támogatást kaphatnánk…” „Hol hívhatjuk vissza?” - kérdezte a most már rosszat sejtő titkárnő. Megmondtam. Két perc múlva csengett a telefon. Az államtitkár volt, saját személyiben. Ordított rendesen. „Hogy képzeli? Maga itt most megzsarolja a szabadon választott magyar kormányt?” „Meg bizony!” válaszoltam vidoran. Rövidre fogva: kaptunk soron kívül másfél millió forintot – papírra. Ezzel aztán még jó ideig elműködött a lap. Újabb csodát később aztán már én sem tudtam tenni. A Hazánk végül eltűnt a süllyesztőben, s vele együtt eltűntek Szapudi szerkesztői reményei is. Két könyvéhez még sikerült szponzort szereznie egy kiváló siófoki ügyvéd, jó barátja, dr. Filiszár Tibor személyében. A Messze Betlehemtől című kötetnek én készítettem el a tördelését, 98-ban feltettük a Magyar Elektronikus Könyvtárba is. Az első kortárs magyar írók között volt, akiknek könyve digitális úton mindenki számára hozzá férhetővé vált.


A rendszerváltás utáni írt történetei fő alakja, Kujtoroghy – ő maga volt. Amolyan Krúdys figura volt ez a Kujtoroghy, régi vágású, magyar úr, aki nem nagyon találja a helyét a világban. Mint Szapudi, meglepve nézi az úrrá avanzsált egykori potentátokat és duplanullás senkiket, akiket a pénz hatalomhoz, a hatalom pénzhez segített, s a rengeteg tehetségtelen embert, aki szeretett magyar irodalmát és az újságírást elfoglalta. A kilencvenes évek derekán vett egy parasztházat Balaton-Főkajáron, nagy lelkesedéssel újította fel. Kiköltöztette a könyvtárát, s maga is inkább ott töltötte idejét. Tehette: tárcaíróként már inkább csak régi újsága, a Kisalföld foglalkoztatta, saját lapja nem volt, s néhány közeli baráton kívül bizony irodalmár kollégái is mintha megfeledkeztek volna róla. Pedig voltak még tervei. Nagy, történelmi drámát akart írni, meg regény-folyamot. Nem nagyon haladt velük.


Mondják: illő halála volt – méltó Kujtoroghyhoz. 2001. szeptemberében egy este újra csatába indult az alkohol ellen, s a harcmezőn, egy kocsmalépcsőn esett el – a szó szoros értelmében. Párja, Irma, akit egy írásában „a Dél-Balaton legszebb asszonyaként” ünnepelt, alig néhány évvel élte túl. Nem a magyar irodalom szállt földbe vele – csak egy darabja. Igaz, a legértékesebbek közül való.


2012. február 11., szombat

Vidéki, művész és tanár

Krausz Imre Sándor emlékére

Az elmúlt hónapokban saját rajzolói pályámra visszatekintve sokszor idéztem fel Zórád emlékét.  Valóban sokat köszönhetek neki – nem lenne azonban méltányos, ha elfeledkeznék egy másik, kevéssé ismert művészről, remek pedagógusról és nagyszerű emberről, akinek szintén sokkal tartozom. Az 1931-ben született Krausz Imre Sándor nevét ma már csak a győriek (ott is inkább Jancsifalu és Szabadhegy „öregebbjei") ismerik: a néhány évvel ez előtt elhunyt művésztanár itt élt és alkotott. Édesapám barátja volt, velünk szemben laktak, gyermekkorom óta a „családhoz tartozott". Ő maga nem házasodott meg: rajongva szeretett szüleivel, majd az ő haláluk után magányosan élt. Magányosan, de nem egyedül: amikor nem a szabadhegyi általános iskolában tanított földrajzot vagy rajzot, kismotorján horgászni járt, vagy Győr környékét festeni, megrajzolni való motívumokért cserkészte. 

Az 1975-ös kiállítás meghívója – édesapánknak dedikálva

A linómetszeteit bemutató, első önálló kiállítására 1975 decemberében került sor a győri József Attila Művelődési és Ifjúsági ház kiállítótermében. Salamon Nándor, Győr művészeti életének elismert ítésze – nekem kedves gimnáziumi tanárom – nyitotta meg s ő írt a szépen megtervezett kiállítási füzetbe is méltató sorokat. Meleg szavakkal köszöntötte első önálló tárlatát „egy őszülő hajú, friss gondolkodású, fiatalos, alkotóenergiában és tenni akarásban sem szűkölködő kollégának" aki 22 évi rajztanárkodás után, - miközben számos tanítványa vált pályatársává! - lép szép metszeteivel a közönség elé.” 

Leánykórus

Aztán Salamon tanár úr az akkor 44 éves művész életútjának fő állomásaira tekintett vissza: „Fél életnyi pályája kevés zajos mozzanatot, látványos fordulatot tartalmaz. 1931-ben Győrött, a gyárak s mezők közé szorult Jancsifaluban született. Itthon járt iskolába. Rajzolótehetségét Derka József, Gallyas Frigyes ápolgatta. Járt Tóvári mester szabadiskolájába is. A pedagógiai főiskolán - Budapesten, - rajz-földrajz szakos tanári képesítést szerzett. Szeretettel emlegetett irányítói Gábor Béla és Jakuba János voltak. Zsirán, majd több győri iskolában tanított. 1959-ben került Szabadhegyre. Otthona ma is a szülői ház, valójában mégis e városszéli kerület hiányt betöltő polgárává vált. Tizenhat éve hinti maga körül, szűnni nem akaró hittel és lelkesedéssel, a művészi szép szeretetének magvait. Közben több közös kiállításon szerepelt (Megyei pedagógus kiállítás, Fáklya klub, Budapest, Győri Rajzstúdió). Dolgozott a nyári művésztelepeken, Füreden és Esztergomban.”

Lányportré
Mégis arra volt különösen büszke - emelte ki Salamon 1975-ben -, hogy hét rajztanárt indított el a pályán. És hány ezer gyerekkel szerettette meg közben a rajzolást, a művészetet! Kutató-kereső ember volt, mindig kész új technikákkal való kísérletezésre. A munkája és az alkotás mellett sok minden érdekelte: az olvasás, a nyelvtanulás, a technika, a barkácsolás. De első sorban tanár volt, pedagógus, a szó nemes, eredeti értelmében. Imádott és tudott is tanítani. Kilenc-tíz éves koromban tőle kaptam első angol óráimat, együtt építettünk detektoros rádiót, kis korunkban ő segített édesapámnak első – botkormányos – pedál-meghajtású autónk összerakásában is. Mikor látta, némi tehetséget árulok el a rajzban, elkezdett foglalkozni velem. Első munkáim neki mutattam meg. Tapintatosan korrigált, inkább rávezetett a szerencsésebb megoldásokra. Megismertette velem a linómetszés rejtelmeit (amit gyorsan megtanultam) és a rézkarcot (amit viszont sohasem). A képregény iránti vonzalmamnak nem örült, inkább a „tiszta” művészet felé terelgetett volna. De amikor kezdtek megjelenni a rajzaim, elfogadta azokat, s attól kezdve kollégaként kezelt.


Kismegyer, kápolna
Festett olajjal, temperával, készített akvarelleket, rajzolt ceruzával, krétával és szénnel, készített linómetszeteket és rézkarcokat. Munkáit a természet, az épített, otthont adó környezet és az emberek szeretete jellemezte: finom pasztellszíneivel képes volt megragadni a környékbeli táj hangulatait, portréi, életképei – mint dédszüleim kukoricamorzsolós megörökítése – a sorsába zárt, azzal megbékélő embert „ábrázolta ki”. Salamon Nándor is hasonlóképp látta: „Sokat fest, rajzol, ha ideje engedi. Művészi törekvéseinek középpontjába az embert helyezi. Különösen portréit érdemes figyelnünk. Legjobb lapjain túljutott a leképezésen, s sikerült felvillantani az ábrázoltak lelkét (Szülei arcképe stb.) Témáinak másik forrása a táj, amelyben él. Újvárosnak, Szigetnek voltak, vannak festői. Krausz Imre annyira együvé vált Jancsifalu-Szabadhegy vidékével, hogy nyugodtan vállalhatja e tájék ’festőjének’ rangját. Rajongással tud szólni a lassan eltűnő régi utcákról, a szelíd dombra tapadó házakról, Kismegyer szép részleteiről. E rajongás jut kifejezésre e lapokon is.”

Karácsony előtt (rézkarc, 1985)
Nem volt naturalista, sőt, realista sem. Munkáiban mindig megjelent valami finom absztrakció, vonalai – a használt technikától függően – légiesen könnyűek vagy épp finoman elmosódottak voltak. A létezés körvonalait ragadta meg.  „A vonalak rajza, a fekete-fehér foltok ritmusa, bájosan naiv részletek, növekvő technikai biztonság, anyagismeret teszi vonzóvá az egyébként is rokonszenves alkotó itt kiállított metszeteit.” - így Salamon.

Téli pihenő
Rajzait, metszeteit sokszor közölte a megyei lap, a Kisalföld. Nyugdíjazásáig részt vett még néhány kiállításon is. „Nagyobb” művészi karriert azonban nem futott, nem futhatott be. Nem a tehetségével volt a baj – rajz- és festészeti tudása bizton vetekedett a város „koszorús művészei” tudásával – inkább a „társadalmi szereppel”, amibe bele kényszerült. A kicsit csodabogár vidéki művésztanár szerepébe, aki csak kényszerpályákon mozoghatott. Akinek olykor még kiállítást is rendeztek, de az általa (is) csodált Magas Művészet épp „rajztanár” voltából adódóan dehogy fogadta volna be! Ha ez bántotta is őt, nem mutatta.

Leányfej (rézkarc, 1985)
Legalább két életművet hagyott hátra. Az egyiket - eredeti festményeit, rajzait, metszeteit - senki által nem gondozva eszi az enyészet az üresen maradt szülői ház falai között. Életében oly bőkezűen szórt nyomatai azonban ma is megtalálhatók – ha megtalálhatók – valahol, valakiknél, talán még otthonok falain is - csakúgy, mint az újságokban megjelent rajzok a könyvtárak polcain. Jó lenne ezeket az emlékeket, s fellelhető alkotásait össze gyűjteni. Munkásságának az Internet nem őrzi nyomát, a megyei lap on-line változatának keresője is néma, ha róla van szó. De úgy hiszem, van egy harmadik életműve is: saját emberi és művész pályája, mely a tanítványok emlékezetében, kollégái szeretetében elevenen él ma is.

Tihany

Pályatársai, a katedrán utódai ma is köztünk élnek. Ők azok, akik a falusi, kisvárosi iskolákban „rajzot tanítanak”, de művészi ambícióikat nem feladva, szabadidejükben csodás dolgokat alkotnak. Illesse már életükben nagy-nagy tisztelet a vidéki művésztanárokat – a képzőművészet örök napszámosait.

Szabadhegyi tél (rézkarc, 1985)