Yoda mester sem kínlódott annyit Csillagjáró
Lukáccsal (ahogy az Ifjúsági Magazin 1978-ban a Star Wars
hősének nevét magyarította), mint én mostanában rajzoló önmagammal. Mint
tudjuk, a skizofrénnek azért jó, mert sose érzi magát egyedül: ha fehér papírlap
lennék, bizonyisten nem merném egyedül hagyni magamnal magam. Hogy
aztán mi kerül a fehér lapra, bötű, rajz vagy hitvesem tízórai szendvicse, azt
számos tényező komplex egymásra hatása dönti el.
Amióta elkezdtem a kánon rajzolását,szépen szaporodtak füzetemben az oldalak - igaz, azért nem oly mértékben, ahogy
szerettem volna. Valami rendet próbáltam vinni a hétköznapokba, ezért a rajzos
skálázást a kora reggeli órákra tettem. Vezérfonalamat, egy rajzolás-módszertani kézikönyvet követve eljutottam a kezek ábrázolásához. A hajnali fél öt és fél hat közötti
időszak kiváltképp alkalmas az elmélyült alkotó tevékenységre – feltéve persze,
ha nem alussza át az ember. Vagy nem akad más tenni valója.
A blogolás jó és élvezetes dolog. Az olvasóközönségem ugyan szűkebb, mint hírlapíró koromban, de megértő, érdeklődő és
kitartó, s ez a lényeg. Akkoriban elég volt hivatkozni arra, hogy egy majd
kétszázezres példányszámú vasárnapi magazinnak dolgozom, s még a hollywoodi mogulok is szívesen álltak szóba velem. Ma már aligha
tudnám ezt utánam csinálni. Ám a blogolás munkaigényes is,
kiváltképp, ha az ember megpróbál gemischt, illusztrált sajtó- és memoár-műfajt
formálni belőle.
Öt évvel ez előtt egy napsütéses július végi reggelen (egy
ismét átdolgozott-átszivarozott iccaka után) épp megpróbáltam délelőtti
szunyókába szenderedni, mikor betalált az infarktus. Munka leadási határidő
volt, úgy hogy roham ide, roham oda az emeltről levánszorogtam a földszinti
dolgozószobámba, elküldtem emilen amit kellett, és végre átadtam magam a
zavartalan szenvedésnek. Családom – bölcsen – végül orvost hívott, az orvos meg
mentőt. A mentősök ragaszkodtak hozzá,
hogy a lépcsőn, amin fél órával korábban még virgoncan, bár kicsit görnyedezve
futkostam fel s alá, most hordszéken vigyenek le. Mondtam, inkább nem szoknék rá, hadd menjek inkább gyalog. Nem azonosultak az elképzeléssel.
Mentőkocsit láttam már belülről, de ilyen szögből – a hordágyról a plafont
nézegetve – még nem nagyon. Kihagyhatatlan élmény, de csak rövid ideig
élvezetes.
Dinnyésnél próbáltam az urakat meggyőzni, hogy ennyi az élményből
mára elég is volt, nem bánom, ők jöhetnek máskor is, most viszont menjünk
inkább haza, de utolsó kívánságom nem tisztelve folytatták az utat Fehérvár
felé. A Szent György kórházban gyorsan
megállapították, hogy csakugyan folyamatban lévő infarktusom van. Egy bip-bipelő
EKG-gép társaságában valami előcsarnok-szerűségben mentettek el - enyhe reményt adott, hogy nem a kórbonctan előtere volt. Az ügyeletes igyekezett erőt adni: nyugalom, uram, mondta, a következő
fél órában eldől, lejelentjük-e a holnapi ebédre. Tudtam, a Gilmore Girls-ből
úgysem készül több évad, az életnek sok értelme tehát úgy sincs, ennyi volt, akár csomagolhatunk is.
Aztán úgy alakult, hogy megmaradtam – a kaland jobb és értékesebb emberré ugyan
nem tett, de határozottan segített elgondolkodni a világ nagy dolgain.
Idáig három (vagy négy?) sikeresnek
mondható életet éltem. Számtalan érdekes és nagyszerű emberrel hozott össze a
sors. Mindez persze nem segített rajtam, amikor Agárdon hordszéken vittek e
mentő felé, de ennyi év után végre felállva abból a székből, meg kell próbálnom
tovább élni az életet. Nem egy újat, ötödiket kezdve, hanem holisztikus,
népszerűbb nevén tökös-mákos alapon: mindet egyszerre. Sokat segít ebben a
blog. Csendes vállveregetéssel (de jó is voltál, vazze!) vagy szörnyülködve
(bátor ember lehetett, aki ezt csinálta!) veszem elő régi dolgaim, hogy – itt és
most - újra életre keltsem azokat. Nosztalgia? Talán. A múlt vissza sírása?
Határozottan – hisz ki nem emlékszik jó szívvel a fiatalságára. De több is
annál: megélt, „privát” történelem – egy sajátos nézőpontból szemlélve. És valahol mindehhez hozzá tartozik szunnyadó grafikusi álmaim (korlátozott, ámde felettébb célzatos) újraélesztése
is.
Folytatjuk tehát. Hajnalban összegyűlünk: én és mi, a rajzoló, az újságíró, a lapszerkesztő, a ponyvaszerző, az esszéista, a műfordító, később csatlakozik hozzánk a jogász, az egyetemi docens és ha jó napja van, a népszerű egyetemi előadó is. Kávézgatunk (ezért is főzök le mindjárt hat adagot), pletykálkodunk, megkritizáljuk egymás dolgait. Aztán eldöntjük, ki mit csinál azon a napon. Jó újra normálisnak lenni, igaz, fiúk?
