2012. február 29., szerda

Bilitisz dalnoka - Pierre Louÿs



A nagy francia Larousse enciklopédia 1984-es kiadásának 6428. oldalát felütve a lap bal alsó sarkában egy szomorú arcú, bajuszos úr század eleji fotográfiájára fi­gyelhet fel a nyájas olvasó. Az íróforma férfiúhoz tartozó szócikk a leglényege­sebb tudnivalókról is tájékoztat bennün­ket: az illető Gand-ban született 1870-ben s Párizsban hunyt el 1925-ben. Irodalmár volt valóban: első verseskötete 21 eszten­dős korában jelent meg. Alapítója La Conque (A Tritonkürt) című irodalmi szemlének, mely a görög és római szelle­miség újjáélesztését, ápolását tűzte zászla­jára. Huszonévesen rendre jelennek meg művei: befutott és népszerű író. Első könyve alapján Debussy ír zenedarabot 1896-ban, egy másik Honeggernek kínál témát öt évvel később. Csak egy kérdésre nem ad választ a La­rousse, pedig sokakban ez vetődik fel az első pillanatban, nézegetve a fotográfiát: miért oly szomorú az azon látható úr? Akit — áruljuk végre el — Pierre Louÿs-nak hívtak.

Az enciklopédia adatai sikeres szerzőt sej­tetnek. Pierre Louÿs valóban diadalme­netben vonult be a francia irodalomba a múlt század utolsó dekádjának kezdetén. Forrongó, izgalmas évtizedek voltak ezek. 1891-ben, első verseskötete, az Astarté megjelenésének évében tör ki a Panama-­botrány, még élénken él az emberek emlé­kezetében a két évvel azelőtti Boulanger­-puccskisérlet emléke (mely többek között azért szenvedett csúfos kudarcot, mert a dicső tábornok a döntő órában is csak a kedvesével, a bájos, harmincesztendős Marguerite de Bonnemains-nal tervezett légyottra tudott gondolni), levegőben lóg az évtized másik nagy francia belpolitikai botránya, a Dreyfuss-per.

A görögség szerelmese

Franciaország, s mindenekelőtt Párizs pezsgőt iszik és színházba jár, kabaréban mulat és kuplékon szórakozik, szeretkezik és be nem teljesült szerelmeken búsong. 1891-ben először ünnepel szabad május elsejét, korrupt politikusokat buktat és ár­tatlan meghurcoltakat rehabilitál, udvarol és hagyja, hogy körüludvarolják, istenné teszi a Nőt és a Művészetet — remekül ér­zi magát abban az évtizedes kavalkádban, amit most „a Századvég”-nek nevezünk s amelynek méltó betetőzése az 1900-as vi­lágkiállítás volt.
Pierre Louÿs, mint pályakezdő író lehe­tett volna harcos szocialista, Jean Jaures követője, talán egy második Zola — de ő nem pályázott ilyen babérokra. Kora ifjú­ságától a görög szellemiség, a parnasszusi irodalom szerelmese volt: ezt az évezre­dekkel előbb letűnt világot álmodta vis­sza, s míg másoknak az akkori Párizs je­lentette a földi paradicsomot (így sok ma­gyarnak is) gyönyörű, kacér, szerelemre kész s (egy évszázada még) garantáltan AIDS-mentes lányaival — ő egy rég el­porladt hajadonban találta meg az eszmé­nyi Nőt. Róla, kortársairól, a görög lá­nyokról, a halhatatlan leszboszi lantos, Szapphó tanítványairól írta könyveit.

Számuk mindössze féltucatnyi: Az asz­szony és a pojáca (La Femme et le Pantin), Pausole király kalandjai (Les Aventures du Roi Pausole), Aphrodite, Krétarajzok (Sanguines), Szigettenger (Archipel) s mind között a leghíresebb, a Bilitisz dalait összefoglaló gyűjtemény, amely biztosí­totta Louÿs részére a halhatatlanságot s új fejezetet nyitott az erotikus témájú világirodalomban.

Szapphó lábnyomában

Bilitisz — ne kerülgessük — a leszbikus szerelmet énekelte meg, a nő nő iránti vonzalmát, amely két és fél ezer éve témá­ja az irodalomnak. Szapphó volt az első költő, aki szólt róla, s később írt róla Lu­kianosz és Martialis, Vergilius és Iuvena­lis, a középkorban Ariosto és Sir Philip Sidney, Shakespeare és Montalban, s ké­sőbb Brantôme és Montaigne, Casanova és Diderot — mindahányan férfiak. Az el­ső nő, aki Szapphó után újra írni mert a leszbikus szerelemről Mary Wollstone­craft volt, 1788-ban megjelent Mary, a Fiction (Mary — egy beszély) című művé­ben, amely nem kis mértékben a szerzőnő személyes tapasztalatait dolgozta fel. (Férje, William Godwin meséli el a kelet­kezés részleteit Emlékirataiban.)


A XIX. században sokan és szívesen ír­tak erről. Balzac, Gautier, Flaubert, La­martine, Zola, Henri de Latouche, Mau­passant — hogy csak a legnevesebb fran­ciákról szóljunk. Adolphe Belo Asszonyom, Giraud kisasszony (Mademoiselle Giraud, Ma Femme) című regénye 1870-ben a Le Figaro-ban jelent meg folytatá­sokban — s kavart meglehetősen ellenté­tes indulatokat. Az angol irodalomban ezt Henry Jamesnek sikerült elérnie, s később három regénnyel is Oliver Wendell Hol­mesnak. Rátalált a témára Thomas Hardy s a téma talált rá Strindbergre, aki első fe­leségét tanulmányozva szerezhetett köz­vetlen tapasztalatokat a jelenségről.

A szerzők szinte mindegyike kora lesz­bikus szerelmeiről ír, alkotásaik nagy ré­sze értékes kordokumentum. Kiemelke­dik a sorból Olive Schneider 1883-as könyve, amely a Dél-Afrikában sajátos körülmények között magukra maradó fe­hér lányok-asszonyok titkos kapcsolatai­ról szól.

Louÿs tehát egy eleven, színes, már-már önálló irodalmi műfajhoz csatlako­zott, ám míg a többi szerző kortárs gon­dokról, a társadalom különféle rétegeiben izzó asszonyi szerelmekről, viszonyokról, tragédiákról írt, ő huszonöt évszázaddal visszaforgatta az idő kerekét. Arról a vi­lágról beszélt, melyet oly jól ismert, aho­va vágyott: a napfényes, illatos görög szi­getekről, s olyan nőkről, akik szerinte tisz­tán, esztétikai értelemben véve is szépen élték meg szerelmeiket.

Ki volt Bilitisz?

1894-ben adta közre Louÿs — magánki­adásban — Les Chansons de Bilitis (Bilitisz dalai) című gyűjteményét, melyet — alcíme szerint — görögből fordított fran­ciára. A könyv bevezetőjében bemutatja az olvasónak a hősnőt, a szapphói dalno­kot. Eszerint Bilitisz az időszámításunk előtti hatodik század kezdetén élt, Pamphüliában született, itt töltötte gyer­mekkorát. Fiatal lányként került Leszbosz szigetére, s életét Cipruson fejezte be.


Louÿs beszél a lány szüleiről, leírja szü­lőföldjét, s főként Leszboszt, mely „etait alors le centre du monde”, azaz „ekkori­ban a világ közepe volt”. Szól a sziget po­litikai viszonyairól. Pittakoszról, Mütilene uráról és arról az asszonyi közösségről, mely Szapphó munkálkodása nyomán ott szerveződött. Mindez azonban csak hát­tér, a színpad berendezése: keret a főszereplő, Bilitisz belépőjéhez, akinek szerelmeiről (elsősorban Mnaszidikához fűződő kapcsolatáról) szólnak a versek. Bilitisz dalait — így Louÿs — először M. G. He­im adta közre Lipcsében 1894-ben, szó­szedettel is ellátva a kiadást. Ez az M. G. Heim feltűnően sokat tud a költőnőről, közléseire a szerény francia fordító, Louÿs is nagyban támaszkodik…

A gyűjtemény három fő részre oszlik. A boldog gyermekkort felidéző pamphüliai pásztorénekek, a szerelmes Bilitisz világát bemutató mütilenei elégiák s a Ciprus szigetén is Mnaszidika után vágyód nő epigrammái alkotják ezt a hármast, amihez mintegy függelékként Bilitisz sírfeliratait is csatolta a „fordító". Így lett teljes a Mű; bölcsőtől a sírig végigkísérve e nagyszerű asszony, e csodás tollú, lángolóan szerető költő életét.

Nagy kár, hogy Bilitisz soha nem élt — Louÿs képzelete teremtette meg, mint ahogy a dalokat is ő írta, s nem fordította görögből. A világ szegényebb maradt egy antik költőnővel s meg kellett elégednie egy csodálatra méltó szellemi bravúrral, s végrehajtójával, a lelepleződött Louÿs-val, akinél szebben kevesen ragadták meg a görög embereszményt és szerelmi ideált. 147 éneket (nem verset, hisz a négy-négy bekezdésből álló dalok, gondolatsorok sem rímnek, sem sajátos ütemnek nincse­nek alárendelve) ad közre a kötet

Bilitisz dalol

Ismerkedjünk meg néhánnyal a másfél-száz bilitiszi dal közül, méghozzá négy olyannal, amely Mnaszidikáról, a szépséges hajadonról szól s melyek a költőnő szerelmét, vágya beteljesülését írják le.

A REMÉNY
(Le désir)

Ő belépett, s szemét félig lehunyva szenve­délyesen szorította ajkát ajkamra, nyel­vünk összetapadt. Életemben ehhez ha­sonló csókot soha nem kaptam én.

Ott állt előttem, egyenesen, tele szerelem­mel és odaadással. Egyik térdem aprán­ként forró combjai közé emelkedett, melyek szeretőként nyitottak utat neki.

Tunikáján vándorló kezem kutatása nyomán felsejlett mezítelen teste, mely hol hullámként hajolt, hol ívként feszült meg bor­zongó bőrrel.

Szemével önkívületben intett az ágy felé: ám az esküvő szertartása előtt nem volt jo­gunk átadni magunkat szerelmünknek, hát hirtelen szétváltunk.


AZ ESKÜVŐ
(Les noces)

A következő napon ünnepi lakomára terí­tenek Akalanthisz házában, aki anyjaként fogadta magához őt. Mnaszidika fehér fáty­lat öltött, én a férfiú tunikáját.

S akkor — húsz asszony jelenlétében — felvette ünnepi köntösét. Bakkarisztól illa­tos, aranyporral meghintett, hűvös és finom bőre titkos kezeket vonzott.

Kamrájában — melyet zöld lombok töl­töttek be — hitvesként várt reám. Kocsira ültettem őt; közém és a menyasszony őrzője közé. Egyik kis melle kezemben lángolt.

A nászdalt énekelték, s azt zengték a fuvolák is. Átkaroltam Mnaszidikát vállai, s két térde alatt — így léptünk át a rózsákkal övezett küszöbön.


BECÉZŐ SZAVAK
(Tendresses)

Karjaid oly szorosan fond körém, akár az övet. Ó, érintsd meg, ó, így érintsd meg bőrömet! Sem a víz, sem a déli szél lehelete nem lágyabb a te kezednél!

Légy gyengéd hozzám a mai napon, kis nővérem, ez az, amit tegyél, emlékezz a becéző szavakra, melyekre én tanítottalak az elmúlt éjjelen és térdelj mellém — hisz oly fáradt vagyok — térdelj mellém csendben.

Ajkaid ajkaimra ereszkednek. Kibontott hajad aláhull s simogatással követi a csó­kot. Fürtjeid ellibbennek bal keblem felett s eltakarják szemed előlem.

Add kezedet — hisz egészen forró! Szo­rítsd meg az enyémet, és ne engedd el! A kezek jobban eggyé tudnak válni, mint az ajkak — s szenvedélyük semmihez sem hasonlítható.


A CSÓK
(Le baiser)

Egész hosszukban végigcsókolnám gazdag, fekete fürtjeid — melyek szárnyként szépítik meg nyakad — ó, édes kis madár, ó, foglyul ejtett galamb, kinek szenvedéllyel teli szíve tenyerem alatt lüktet.

Ajkaid ajkaim közé venném — mint a kisgyermek édesanyja mellét. Borzongok… Remegek…! Édes egyetlenem, csókjaim elárasztanak, hogy kedvére tegye­nek szerelmednek!

Könnyedén érintem meg nyelvemmel és ajkaimmal melleid, két karod, füled mögött nyakad s rajta hagyom csókjaim nyomát; s miközben csókollak kezeim vad gyönyörrel kóborolnak érzékeny tested elefántcsont mezítelenségén, mely megremeg ujjaim érintése alatt.

Figyelj, Mnaszidika! Füleid hallják meg szerelmem mormogását, mely úgy zúg, akár a tenger. Mnaszidika, pillantásod őrültté tesz engem, égő szemeid csókkal zá­rom le — akárha ajkaid lennének.

Louÿs írásai gyorsan népszerűek lettek — ez azonban nem jelentett kedvező fogad tatást a kritikusok részéről is egyben. Bet­tie Wysor, a leszbikus mítoszról szóló nagy sikerű amerikai tanulmány szerzője írja: „egyesek azon sajnálkoztak, hogy ismeretei csak a kurtizánok osztályára kor­látozódtak s nem engedett bepillantást a többi nő osztályéletébe". Az sem szerzett számára barátokat a kritikusok és az irodalmárok vaskalaposabb köreiben, ahogyan írt: a klasszikusokat utánzó mondat­fűzés, a parnasszusi hangvétel. A tetejébe Louÿs azt állította, hogy művei tudományos kutatásokon, fordításokon alapul­nak — ezzel maga ellen hangolta a klasszika-filológia ortodox művelőit is. Rátá­madtak, hamisítással, torzítással vádolták, ízekre szedték szövegeit — ami a közönséget ugyan kevéssé izgatta, az érzé­keny szerzőt azonban annál inkább.

Csalódás és menekülés

Ám épp a népszerűség volt az, ami még a kritikusok dohogásánál is jobban riasztotta őt. Mitchell S. Buck, összes művei legutóbbi angol nyelvű kiadásának gondozója írja: „Könyvei széles körű elterje­dése nem volt ínyére. Férfiak és nők írtak neki, s arra kérték, fesse le részletesebben Berenike királynő ruháját, amely ,szemér­metlenül át volt lyuggatva'. Eugen Led­rain azért bírálta, mert Chrysist zsidó ha­jadonként szerepeltette s rámutatott: Izra­el lányai között nem létezett leszboszi kapcsolat. Úgy érezte, hogy műve igazi szellemisége elkerülte olvasói figyelmét, akik a kevéssé fontos részletekre ügyeltek inkább.”
Egyre magányosabb lett, elvonult a vi­lágtól. Majd — mert a helyzete csak rosszabb lett, hisz a számára oly terhes nép­szerűsége csak nőttön nőtt — levonta a legvégső konzekvenciát: felhagyott az írással.

Még egy műve maradt ránk: Psyche cí­mű befejezetlen könyve, melyről sokan azt tartják, hogy legjobb írása lehetett vol­na. Ebben a — torzóként is jelentékeny — műben teljesedett ki lélek- és érzés ábrázolása, ebben sikerült legjobban megra­gadnia az antik embereszményt. Valószínűleg tisztában volt azonban azzal is, hogy e műve — melyet a kései kritikusok is „túl intimként” jellemeznek — is célt tévesztene, közönsége annyira értené csak meg, mint a többit. Soha nem fejezte hát be, s csak halála után jelent meg nyomtatásban.

Még negyedszázadot élt anélkül, hogy álmait tovább szőtte volna. Innen hát a fotográfiát körüllengő mélabú, a kitapintható, rejtélyes szomorúság. Pierre Louÿs a lexikonok szerint 1925-ben halt meg — Bilitisz dalnoka azonban már nem érte meg a huszadik század hajnalát.

Ez az írás először A Mi Világunk 1989.  évi 4. számában jelent meg. Jelentősebb művei közül ugyan több is kiadásra került az első világháborút követően, ám a Pierre Louÿs-ról szóló magyar nyelvű irodalom és művei magyar nyelvű fordításainak száma az eltelt évtizedek alatt nem gyarapodott számottevően - igaz, az Internetnek hála, Szini Gyula a Nyugatban megjelent nekrológja már mindenki számára hozzá férhetővé vált. Az írást a magyar származású amerikai grafikus- és festőművész, Willy Pogány (1882-1955) az 1926-os angol Bilitis-kiadáshoz készült rajzai illusztrálják.