A nagy francia Larousse
enciklopédia 1984-es kiadásának 6428. oldalát felütve a lap bal alsó sarkában
egy szomorú arcú, bajuszos úr század eleji fotográfiájára figyelhet fel a
nyájas olvasó. Az íróforma férfiúhoz tartozó szócikk a leglényegesebb tudnivalókról
is tájékoztat bennünket: az illető Gand-ban született 1870-ben s
Párizsban hunyt el 1925-ben. Irodalmár volt valóban: első verseskötete 21
esztendős korában jelent meg. Alapítója La Conque (A Tritonkürt) című
irodalmi szemlének, mely a görög és római szellemiség újjáélesztését, ápolását
tűzte zászlajára. Huszonévesen rendre jelennek meg művei: befutott és népszerű
író. Első könyve alapján Debussy ír zenedarabot 1896-ban, egy másik Honeggernek
kínál témát öt évvel később. Csak egy kérdésre nem ad választ a Larousse,
pedig sokakban ez vetődik fel az első pillanatban, nézegetve a fotográfiát:
miért oly szomorú az azon látható úr? Akit — áruljuk végre el — Pierre Louÿs-nak
hívtak.
Az enciklopédia adatai sikeres
szerzőt sejtetnek. Pierre Louÿs valóban diadalmenetben vonult be a
francia irodalomba a múlt század utolsó dekádjának kezdetén. Forrongó, izgalmas
évtizedek voltak ezek. 1891-ben, első verseskötete, az Astarté megjelenésének
évében tör ki a Panama-botrány, még élénken él az emberek emlékezetében
a két évvel azelőtti Boulanger-puccskisérlet emléke (mely többek között
azért szenvedett csúfos kudarcot, mert a dicső tábornok a döntő órában is csak
a kedvesével, a bájos, harmincesztendős Marguerite de Bonnemains-nal
tervezett légyottra tudott gondolni), levegőben lóg az évtized másik nagy
francia belpolitikai botránya, a Dreyfuss-per.
A görögség szerelmese
Franciaország, s mindenekelőtt
Párizs pezsgőt iszik és színházba jár, kabaréban mulat és kuplékon szórakozik,
szeretkezik és be nem teljesült szerelmeken búsong. 1891-ben először ünnepel
szabad május elsejét, korrupt politikusokat buktat és ártatlan meghurcoltakat
rehabilitál, udvarol és hagyja, hogy körüludvarolják, istenné teszi a Nőt és a
Művészetet — remekül érzi magát abban az évtizedes kavalkádban, amit most „a
Századvég”-nek nevezünk s amelynek méltó betetőzése az 1900-as világkiállítás
volt.
Pierre Louÿs, mint
pályakezdő író lehetett volna harcos szocialista, Jean Jaures követője,
talán egy második Zola — de ő nem pályázott ilyen babérokra. Kora ifjúságától
a görög szellemiség, a parnasszusi irodalom szerelmese volt: ezt az évezredekkel
előbb letűnt világot álmodta vissza, s míg másoknak az akkori Párizs jelentette
a földi paradicsomot (így sok magyarnak is) gyönyörű, kacér, szerelemre kész s
(egy évszázada még) garantáltan AIDS-mentes lányaival — ő egy rég elporladt
hajadonban találta meg az eszményi Nőt. Róla, kortársairól, a görög lányokról,
a halhatatlan leszboszi lantos, Szapphó tanítványairól írta könyveit.
Számuk mindössze féltucatnyi: Az
aszszony és a pojáca (La Femme et le Pantin), Pausole király
kalandjai (Les Aventures du Roi Pausole), Aphrodite,
Krétarajzok (Sanguines), Szigettenger (Archipel) s
mind között a leghíresebb, a Bilitisz dalait összefoglaló gyűjtemény,
amely biztosította Louÿs részére a halhatatlanságot s új fejezetet nyitott az
erotikus témájú világirodalomban.
Szapphó lábnyomában
Bilitisz — ne kerülgessük — a
leszbikus szerelmet énekelte meg, a nő nő iránti vonzalmát, amely két és fél
ezer éve témája az irodalomnak. Szapphó volt az első költő, aki szólt róla, s
később írt róla Lukianosz és Martialis, Vergilius és Iuvenalis,
a középkorban Ariosto és Sir Philip Sidney, Shakespeare és Montalban,
s később Brantôme és Montaigne, Casanova és Diderot —
mindahányan férfiak. Az első nő, aki Szapphó után újra írni mert a leszbikus
szerelemről Mary Wollstonecraft volt, 1788-ban megjelent Mary, a Fiction
(Mary — egy beszély) című művében, amely nem kis mértékben a szerzőnő
személyes tapasztalatait dolgozta fel. (Férje, William Godwin meséli el
a keletkezés részleteit Emlékirataiban.)
A XIX. században sokan és
szívesen írtak erről. Balzac, Gautier, Flaubert, Lamartine, Zola,
Henri de Latouche, Maupassant — hogy csak a legnevesebb franciákról
szóljunk. Adolphe Belo Asszonyom, Giraud kisasszony (Mademoiselle
Giraud, Ma Femme) című regénye 1870-ben a Le Figaro-ban jelent meg
folytatásokban — s kavart meglehetősen ellentétes indulatokat. Az angol
irodalomban ezt Henry Jamesnek sikerült elérnie, s később három
regénnyel is Oliver Wendell Holmesnak. Rátalált a témára Thomas
Hardy s a téma talált rá Strindbergre, aki első feleségét
tanulmányozva szerezhetett közvetlen tapasztalatokat a jelenségről.
A szerzők szinte mindegyike kora
leszbikus szerelmeiről ír, alkotásaik nagy része értékes kordokumentum.
Kiemelkedik a sorból Olive Schneider 1883-as könyve, amely a
Dél-Afrikában sajátos körülmények között magukra maradó fehér lányok-asszonyok
titkos kapcsolatairól szól.
Louÿs tehát egy eleven, színes,
már-már önálló irodalmi műfajhoz csatlakozott, ám míg a többi szerző kortárs
gondokról, a társadalom különféle rétegeiben izzó asszonyi szerelmekről,
viszonyokról, tragédiákról írt, ő huszonöt évszázaddal visszaforgatta az idő
kerekét. Arról a világról beszélt, melyet oly jól ismert, ahova vágyott: a
napfényes, illatos görög szigetekről, s olyan nőkről, akik szerinte tisztán,
esztétikai értelemben véve is szépen élték meg szerelmeiket.
Ki volt Bilitisz?
1894-ben adta közre Louÿs —
magánkiadásban — Les Chansons de Bilitis (Bilitisz dalai) című
gyűjteményét, melyet — alcíme szerint — görögből fordított franciára. A könyv
bevezetőjében bemutatja az olvasónak a hősnőt, a szapphói dalnokot. Eszerint Bilitisz
az időszámításunk előtti hatodik század kezdetén élt, Pamphüliában született,
itt töltötte gyermekkorát. Fiatal lányként került Leszbosz szigetére, s életét
Cipruson fejezte be.
Louÿs beszél a lány szüleiről,
leírja szülőföldjét, s főként Leszboszt, mely „etait alors le centre du
monde”, azaz „ekkoriban a világ közepe volt”. Szól a sziget politikai
viszonyairól. Pittakoszról, Mütilene uráról és arról az asszonyi
közösségről, mely Szapphó munkálkodása nyomán ott szerveződött. Mindez azonban
csak háttér, a színpad berendezése: keret a főszereplő, Bilitisz belépőjéhez,
akinek szerelmeiről (elsősorban Mnaszidikához fűződő kapcsolatáról)
szólnak a versek. Bilitisz dalait — így Louÿs — először M. G. Heim adta
közre Lipcsében 1894-ben, szószedettel is ellátva a kiadást. Ez az M. G. Heim
feltűnően sokat tud a költőnőről, közléseire a szerény francia fordító, Louÿs is nagyban támaszkodik…
A gyűjtemény három fő részre
oszlik. A boldog gyermekkort felidéző pamphüliai pásztorénekek, a
szerelmes Bilitisz világát bemutató mütilenei elégiák s a Ciprus
szigetén is Mnaszidika után vágyód nő epigrammái alkotják ezt a
hármast, amihez mintegy függelékként Bilitisz sírfeliratait is csatolta a
„fordító". Így lett teljes a Mű; bölcsőtől a sírig végigkísérve e nagyszerű
asszony, e csodás tollú, lángolóan szerető költő életét.
Nagy kár, hogy Bilitisz soha nem
élt — Louÿs képzelete teremtette meg, mint ahogy a dalokat is ő írta, s nem
fordította görögből. A világ szegényebb maradt egy antik költőnővel s meg
kellett elégednie egy csodálatra méltó szellemi bravúrral, s végrehajtójával, a
lelepleződött Louÿs-val, akinél szebben kevesen ragadták meg a görög
embereszményt és szerelmi ideált. 147 éneket (nem verset, hisz a négy-négy
bekezdésből álló dalok, gondolatsorok sem rímnek, sem sajátos ütemnek nincsenek
alárendelve) ad közre a kötet
Bilitisz dalol
Ismerkedjünk meg néhánnyal a
másfél-száz bilitiszi dal közül, méghozzá négy olyannal, amely Mnaszidikáról, a
szépséges hajadonról szól s melyek a költőnő szerelmét, vágya beteljesülését
írják le.
A REMÉNY
(Le désir)
Ő belépett, s szemét félig
lehunyva szenvedélyesen szorította ajkát ajkamra, nyelvünk összetapadt. Életemben ehhez hasonló csókot soha nem kaptam én.
Ott állt előttem, egyenesen,
tele szerelemmel és odaadással. Egyik térdem apránként forró combjai közé
emelkedett, melyek szeretőként nyitottak utat neki.
Tunikáján vándorló kezem
kutatása nyomán felsejlett mezítelen teste, mely hol hullámként hajolt, hol
ívként feszült meg borzongó bőrrel.
Szemével önkívületben intett
az ágy felé: ám az esküvő szertartása előtt nem volt jogunk átadni magunkat
szerelmünknek, hát hirtelen szétváltunk.
AZ ESKÜVŐ
(Les noces)
A következő napon ünnepi
lakomára terítenek Akalanthisz házában, aki anyjaként fogadta magához őt. Mnaszidika
fehér fátylat öltött, én a férfiú tunikáját.
S akkor — húsz asszony
jelenlétében — felvette ünnepi köntösét. Bakkarisztól illatos, aranyporral
meghintett, hűvös és finom bőre titkos kezeket vonzott.
Kamrájában — melyet zöld
lombok töltöttek be — hitvesként várt reám. Kocsira ültettem őt; közém és a
menyasszony őrzője közé. Egyik kis melle kezemben lángolt.
A nászdalt énekelték, s azt
zengték a fuvolák is. Átkaroltam Mnaszidikát vállai, s két térde alatt — így
léptünk át a rózsákkal övezett küszöbön.
BECÉZŐ SZAVAK
(Tendresses)
Karjaid oly szorosan fond körém,
akár az övet. Ó, érintsd meg, ó, így érintsd meg bőrömet! Sem a víz, sem a déli
szél lehelete nem lágyabb a te kezednél!
Légy gyengéd hozzám a mai
napon, kis nővérem, ez az, amit tegyél, emlékezz a becéző szavakra, melyekre én
tanítottalak az elmúlt éjjelen és térdelj mellém — hisz oly fáradt vagyok —
térdelj mellém csendben.
Ajkaid ajkaimra ereszkednek.
Kibontott hajad aláhull s simogatással követi a csókot. Fürtjeid ellibbennek
bal keblem felett s eltakarják szemed előlem.
Add kezedet — hisz egészen
forró! Szorítsd meg az enyémet, és ne engedd el! A kezek jobban eggyé tudnak
válni, mint az ajkak — s szenvedélyük semmihez sem hasonlítható.
A CSÓK
(Le baiser)
Egész hosszukban
végigcsókolnám gazdag, fekete fürtjeid — melyek szárnyként szépítik meg nyakad
— ó, édes kis madár, ó, foglyul ejtett galamb, kinek szenvedéllyel teli szíve
tenyerem alatt lüktet.
Ajkaid ajkaim közé venném —
mint a kisgyermek édesanyja mellét. Borzongok… Remegek…! Édes egyetlenem,
csókjaim elárasztanak, hogy kedvére tegyenek szerelmednek!
Könnyedén érintem meg
nyelvemmel és ajkaimmal melleid, két karod, füled mögött nyakad s rajta hagyom
csókjaim nyomát; s miközben csókollak kezeim vad gyönyörrel kóborolnak érzékeny
tested elefántcsont mezítelenségén, mely megremeg ujjaim érintése alatt.
Figyelj, Mnaszidika! Füleid
hallják meg szerelmem mormogását, mely úgy zúg, akár a tenger. Mnaszidika,
pillantásod őrültté tesz engem, égő szemeid csókkal zárom le — akárha ajkaid
lennének.
Louÿs írásai gyorsan népszerűek
lettek — ez azonban nem jelentett kedvező fogad tatást a kritikusok részéről is
egyben. Bettie Wysor, a leszbikus mítoszról szóló nagy sikerű amerikai
tanulmány szerzője írja: „egyesek azon sajnálkoztak, hogy ismeretei csak a
kurtizánok osztályára korlátozódtak s nem engedett bepillantást a többi nő
osztályéletébe". Az sem szerzett számára barátokat a kritikusok és az
irodalmárok vaskalaposabb köreiben, ahogyan írt: a klasszikusokat utánzó mondatfűzés,
a parnasszusi hangvétel. A tetejébe Louÿs azt állította, hogy művei tudományos
kutatásokon, fordításokon alapulnak — ezzel maga ellen hangolta a klasszika-filológia
ortodox művelőit is. Rátámadtak, hamisítással, torzítással vádolták, ízekre
szedték szövegeit — ami a közönséget ugyan kevéssé izgatta, az érzékeny szerzőt
azonban annál inkább.
Csalódás és menekülés
Ám épp a népszerűség volt az, ami
még a kritikusok dohogásánál is jobban riasztotta őt. Mitchell S. Buck,
összes művei legutóbbi angol nyelvű kiadásának gondozója írja: „Könyvei
széles körű elterjedése nem volt ínyére. Férfiak és nők írtak neki, s arra
kérték, fesse le részletesebben Berenike királynő ruháját, amely ,szemérmetlenül
át volt lyuggatva'. Eugen Ledrain azért bírálta, mert Chrysist zsidó hajadonként
szerepeltette s rámutatott: Izrael lányai között nem létezett leszboszi
kapcsolat. Úgy érezte, hogy műve igazi szellemisége elkerülte olvasói
figyelmét, akik a kevéssé fontos részletekre ügyeltek inkább.”
Egyre magányosabb lett, elvonult
a világtól. Majd — mert a helyzete csak rosszabb lett, hisz a számára oly
terhes népszerűsége csak nőttön nőtt — levonta a legvégső konzekvenciát:
felhagyott az írással.
Még egy műve maradt ránk: Psyche
című befejezetlen könyve, melyről sokan azt tartják, hogy legjobb írása
lehetett volna. Ebben a — torzóként is jelentékeny — műben teljesedett ki
lélek- és érzés ábrázolása, ebben sikerült legjobban megragadnia az antik
embereszményt. Valószínűleg tisztában volt azonban azzal is, hogy e műve —
melyet a kései kritikusok is „túl intimként” jellemeznek — is célt tévesztene,
közönsége annyira értené csak meg, mint a többit. Soha nem fejezte hát be, s
csak halála után jelent meg nyomtatásban.
Még negyedszázadot élt anélkül,
hogy álmait tovább szőtte volna. Innen hát a fotográfiát körüllengő mélabú, a
kitapintható, rejtélyes szomorúság. Pierre Louÿs a lexikonok szerint 1925-ben
halt meg — Bilitisz dalnoka azonban már nem érte meg a huszadik század
hajnalát.
Ez az írás először A Mi Világunk 1989. évi 4. számában jelent meg. Jelentősebb művei közül ugyan több is kiadásra került az első világháborút követően, ám a Pierre Louÿs-ról szóló magyar nyelvű irodalom és művei magyar nyelvű fordításainak száma az eltelt évtizedek alatt nem gyarapodott számottevően - igaz, az Internetnek hála, Szini Gyula a Nyugatban megjelent nekrológja már mindenki számára hozzá férhetővé vált. Az írást a magyar származású amerikai grafikus- és festőművész, Willy Pogány (1882-1955) az 1926-os angol Bilitis-kiadáshoz készült rajzai illusztrálják.