Bon anniversaire, Monsieur Verne!

Egy másik időben, másik galaxisban Jules Verne sokak kedvenc írója volt. Akkoriban még olvasott felnőtt és gyerek – a képzeletet a kalandos, szórakoztató, egzotikus tájakon játszódó történetek mozgatták meg (és csábítottak sokakat írásra). Verne születésnapját ismét egy a régmúltból való írással köszöntöm – szerzője Isaac Asimov, magam csak a fordítást készítettem. Több mint száz év alatt sok magyar grafikus illusztrálta könyveit, s sok nagyszerű képregény feldolgozás is készült. A Nemo kapitányt a tenger és hajózás iránti nagy-nagy szeretettel és tisztelettel Fazekas Attila rajzolta.

Az 1828. február 8-án a franciaországi Nantes-ban született Jules Verne volt a vi­lág első tudományos-fantasztikus írója. Persze nem ő volt az első szerző, aki tudo­mányos fantasztikumot írt. Megelőzte őt Edgar Allan Poe, akit megelőzött Mary Wollstonecraft Shelley — őt pedig koráb­bi szerzők hosszú sora előzte meg, akik idegen földekről és félelmetes szörnyete­gekről regéltek.

Mindemellett mégis Verne volt az első író, aki szakosodott a tudományos fan­tasztikumra s életre hívta a műfajt. Persze ő nem nevezte science fictionnek, tudo­mányos fantasztikumnak, mint ahogy senki más sem hívhatta annak. Magát az elnevezést sem találták fel, Verne 1905. március 25-én Amiens-ben bekövetkezett halála után még egy negyedszázadig.

Kezdetben Verne jogot tanult, de az írás eléggé érdekelte ahhoz, hogy eltávo­lodjon tanulmányaitól. Hogy megélhes­sen, felcsapott tőzsdei alkusznak — mel­lette színdarabokat, librettókat, elbeszélé­seket írt, bármihez fordult is azonban, igazi sikert nem aratott vele.

Már középkorú éveinek elején járt, mikor 1863-ban írt egy könyvet, aminek „Öt hét léghajón" volt a címe. Ebben a könyv­ben Verne léghajója fejlettebb volt a ren­delkezésre álló igazi léghajóknál, s sokkal tovább tudott a magasban maradni — de ez nem volt lényeges, hisz amit leírt, a leg­teljesebb mértékben elképzelhető volt. Verne a történetet „rendkívüli uta­zás"-nak nevezte, és azonnali s meglepő sikert hozott számára.

Verne rádöbbent arra, hogy a közönség — abban a korban, mikor az eljövendő tudományos fejlődéssel kapcsolatos opti­mizmus tetőpontjára hágott — ki van éhezve a kalandokra. Kalandokra, melye­ket abból az új nézőpontból beszélnek el számára, hogy azok tudományos szem­pontból lehetségesek-e. Verne haladékta­lanul nekifogott további „rendkívüli uta­zások" megírásának, s nyolcvan regényig meg sem állt — ezek közül ma már sokat science fictionnek neveznénk —, s ez alatt világhírnevet szerzett.

Néhány év alatt valóban elég gazdag lett ahhoz, hogy meg tudjon vásárolni egy nyolctonnás kis halászhajót, amit átala­kíttatott kirándulóvitorlássá. A határtalan óceán felszínén való vitorlázás adott egy ötletet számára. Könyveiben hőseit nem­csak a levegőbe küldte el, de a Holdra és a Föld középpontjába is. Miért ne írna hát egy tengeri történetet valami új, elő­nyös nézőpontból — alulról szemlélve?

Az eredmény a Nemo kapitány lett —1870-ben jelent meg, s 1873-ban fordítot­ták angolra —, a Nautilus nevű tenger­alattjárónak, s titokzatos, emberkerülő kapitányának, Nemonak (a szó latinul senkit jelent) története. Amit megalkotott, megragadó kaland volt a tenger feneké­nek felfedezéséről, s mindenből magába foglalt egy csipetnyit: Atlantisz rejtélyes pusztulását, elveszett hajókat, csatarend­be állított tengeri szörnyetegeket s egy be­fejező célzást a folytatásra, melyet illendő módon az 1874-ben megjelent „Rejtelmes sziget"-ben fedett fel.

 

Verne kétségkívül óvatos tudományos-fantasztikus író volt, olyasvalaki, aki csak kivételesen kockáztatta meg a valóságtól történő túlságos eltávolodást. Erényei egyike volt ez: regényei a részletekre való gondos figyelem miatt győzik meg teljes mértékben az olvasót. Még ha tévedett is (hisz nem volt szaktudós s félreértett vala­mit) oly tetszetős módon tette ezt, hogy kevesen voltak eléggé akadékoskodók megkritizálásához.

A Nemo kapitány-ban Verne olyan ten­geralattjárót írt le, amelyet 1870-ben sen­ki nem lett volna képes megépíteni (s ami díszességét, tágasságát illeti, talán ma sem lenne megvalósítható), de nem ő volt az, aki kitalálta a tenger alatti hajózás eszmé­jét és alkalmazását.

Az első tengeralattjárót egy Cornelis Brebbel nevű hollandus építette 1620-ban, a Temze folyóban merült le új­ra és újra vele.

1800-ban Robert Fulton — aki később megépítette az első kereskedelmi célokra használható kerekes gőzhajót — azon fá­radozott, hogy egy nagyobb és jobb „Tek­nőcöt” építsen a franciák számára — ők ez idő tájt háborúban álltak Nagy-Britan­niával. Tengeralattjáróját egy másik ten­geri teremtmény után Nautilusnak nevezte el (kagylós fejlábú állat), s bemutatója so­rán csakugyan elsüllyesztett vele egy öreg hadihajót —, ám a franciák érdeklődését nem sikerült felkeltenie. Fulton ekkor a britekhez fordult, nekik is elsüllyesztett egy régi hajót, de őket sem érdekelte a ta­lálmány. Visszatért az Egyesült Államok­ba, s nekifogott, hogy megépítsen egy leg­alább száz ember befogadására képes gőzzel hajtott tengeralattjárót; meghalt azonban anélkül, hogy ezt a munkát befe­jezte volna.

Arra az időre, mire Verne megálmodta pazar kivitelű, korlátlan víz alatti tartóz­kodásra képes tengeralattjáróját (szándé­kosan nevezte el Fulton hajója után) már sok tengeralattjárót építettek, de egyik sem tudott rövid időn túl odalent marad­ni.

Verne könyvének mindamellett akkora sikere volt, hogy mikor végül az elektro­motorok a tengeralattjárókat a gyakorlat­ban is használhatóvá tették, az első, 1886-ban két angol által épített, teljes egé­szében elektromossággal működő ilyen szerkezetet Verne hajója iránti tiszteletből Nautilusnak nevezték el. S mikor 1955-ben az Egyesült Államok vízre bo­csátotta az első atommeghajtású tengera­lattjárót — az is a Nautilus nevet kapta.