2014. augusztus 29., péntek

Hajdanvolt ünnepeink - a Képregény Kedvelők Klubja augusztusi találkozójáról


2014 szeptemberében ahogy arról ebben a cikkben olvashattokelindult a Képregény Kedvelők Klubjának Facebook-csoportja. Várunk mindenkit, aki a régi képregények, az aranykor magyar klasszikusai és a Képregény Kedvelők Klubjának rendezvényei iránt érdeklődik. Itt lehet jelentkezni: https://www.facebook.com/groups/1464336630521037/
 

Nem voltunk sokan, sőt: szemérmetlenül kevesen jöttünk el a Képregény Kedvelők Klubja augusztus 28-i, hajdani ünnepeink jegyében szervezett találkozójára, aminek helyszínéül Kiss Feri a Fiumei úti temetőt választotta. Hogy ennek az elhúzódó nyár, a közelgő iskolakezdés, a téma kényes volta, vagy épp az volt az oka, hogy – nyilván teljesen véletlenül – erre az időpontra egy másik képregényes rendezvény is meghirdetésre került, valószínűleg sosem derül ki. Mindazonáltal – mint Hofi fehérmájú focistafelesége udvarlóinál – aki ott volt, s nem az edzőtáborban, vagy bárhol másutt, nem bánta meg: aki meg nem - hát annak volt mit veszítenie…


Nem csak azért, mert a klub házigazdája most is lelkiismeretesen felkészült, s számtalan érdekességet hozott magával a Nagy Október, a Tanácsköztársaság és a felszabadulás témáit feldolgozó régi magyar képregények világából, de azért is, mert Ferink ezúttal a stand-up (helyesebben a sit-down, mert összetett okoknál fogva leginkább ülve adta elő mondanivalóját) irányába nyomta el a produkciót. Vele temetőbe járni egyébként is olyan, mintha opera-előadás közben az ember mp3-ról Gálvölgyi-paródiákat hallgatna: az oda nem való diszkrét guccogás, majd egyre harsányabb röhögcsélés mián bármikor bekövetkezhet, hogy egyszer csak bóbitás-kötényes idősebb nénikék jelennek meg, s rövid úton kihajítanak bennünket a nézőtérről.


Erre ugyan most nem került sor (sőt, néha mintha egy-két kripta mélyéről is rekedtes, csontos köhögésbe fulladó kacaj hallatszott volna), de voltak kellemetlen pillantok: unalmas vagy szürke azonban egy sem. Ebbe  az is belejátszhatott, hogy Ferink a KKK-kon elmaradhatatlan kínálásra – mély politikai bölcsességről tanúskodva – vodkás narancsot hozott magával: a vodkát nyilván a régi idők emlékére (Na zdarovje, druzja!), a narancsot meg az új idők szelleméhez igazodva. A kettőt némi kozmopolita felhangot adva az eseménynek a kormány stratégiai partnerének márkaneve kapcsolta össze – ebből kortyolt időnként jóízűt a jámbor, tudásra vágyó közönség.


Akit esetleg a téma politikailag kényes volta tartott volna vissza az eseménybe való bekapcsolódástól, utólag is megnyugtathatom: nem a kommunizmusra vagy a létező szocializmusra való könnyes visszaemlékezés jegyében telt a találkozó (bár aki eljött, nyilván azért jött el, mert élt benne a „boldog békeidők” iránti valamilyen csöndes nosztalgia), hanem a magyar képregényes múlt néhány kiemelkedő alkotója és alkotása előtt kívántunk tisztelegni. A visszaemlékezés, a tiszteletadás először azonban a Lóci géniuszának szólt: Feri (az urnakiadó hercig kis épülete előtti) padfoglaló előadásában bevezetésként a temető történetével, a különböző korszakokban ide temetett kiválóságokkal foglalkozott. 


Elmesélte – s később erre a Vígszínházi csata című klasszikus képregényt lobogtatva illusztrációval is szolgált – hogy Budapest felszabadítása idején (jó, jó, tudom: megszállás, mikor Gábriel arkangyalt a német sas után a muszka medve is abuzálja – bár a banknegyed szélén álló emlékművet ezzel az allegorikus többletalakkal kiegészíteni most aligha lenne időszerű), szóval a Budapestért vívott harcokban a temető többször is gazdát cserélt: mikor épp a szovjet csapatok tartották, a katonák kedvtelve lődöztek célba a síremlékek  nagy számú szoboralakjára. A temető egyébként ma gyönyörűen gondozott, méltó a Nemzeti Sírkert rangjához: szinte gusztust csinál egy csendes őszi napra a hamvasztás utáni búcsúztatáshoz.


Feri sorolta volna még az itt örök álmukat aluszó egykori celebeket és politikai potentátokat, de sürgettük, menjünk már tovább: az idő lassan estébe hajlott, s bár felvilágosult emberként természetesen egyikünk sem hisz semmiféle babonában, a záróra utáni temetőben ragadás a régi álmoskönyvek szerint nyugtalan éjszakát, de legalábbis ismétlődő falmászási próbálkozások sorát jelenti, miközben alulról fogak csattognak, s az ember gatyaszárát ismeretlen kezek ráncigálják. Így jutottunk el a II. világháború magyar áldozatainak emlékhelyéig, ahol Feri – stílszerűen – a felszabadulásról szóló képregényekről beszélt. Számomra meglepő volt, hogy tulajdonképpen nem is volt belőlük olyan sok, s ami elkészült, zömében az is színvonalas irodalmi művek adaptációjának számított.


A magyar politikai képregény – erről más helyütt már írtam, s előbb-utóbb jön majd a bizonyítékokkal szolgáló részletes cikk is – sosem volt annyira szolgalelkű, primitív, mint azok az amerikai füzetes történetek, melyek a hidegháború időszakában s utána is még jó ideig a harcos antikommunizmus jegyében születtek. Az alkotók között kiváló írók voltak, s a rajzolók is felnőttek a feladathoz: szép, sokszor emelkedett, s persze azért a történeti tényektől sem egészen elszakadt alkotások születtek e tárgyban – köztük néhány egészen kiváló, időtálló. Ilyen Karinthy Ferenc Budapesti tavasza is, mely – tudtuk meg – máig Kiss Feri legkedvesebb képregényének számít. A legtöbb politikai képregényt csakugyan „jó” írók jegyezték, akik aztán más téren, más témákban is bizonyítottak: A találkozás a föld alatt c. történetet jegyző Földes Péter például később a korai magyar történelemről írott kiváló könyvekkel örvendeztette meg olvasóit – egyikükből Fazekas Attila értő tolmácsolásában igen színvonalas képregény is született (A karvalyos zászló).


Ha néha közben utat tévesztettünk is, ezért egyre közeledtünk a találkozó „gravitációs központjához”, a temető Munkásmozgalmi Pantheonjához, s Kádár János attól kicsit távolabb álló, szépen gondozott sírjához. Feri itt, a hazai kommunista mozgalom porladó legendáinak lábánál újra történelemórát tartott. Először a Nagy Október eseményeit idézte fel (előadása hangulatát a Youtube-ra feltett fenti filmrészlet érzékelteti), majd egy nejlonszatyor mélyéből elővarázsolta a képregényeket. Meglepő módon azért ezek nem voltak oly számosak: számuk bő három évtized alatt a tízet sem érte el. 87-ben az utolsót alighanem épp én készítettem – megjelentetésére nem a politika direkt megrendelésére, inkább a szerkesztőség magánakciójaként került sor. Illetékes elvtárs biztosan örült neki, de ennyi év távlatából már bevallhatom: nem kaptunk érte külön díjat, kitüntetést vagy trafikjogot.

 

Ezzel szemben a partizános történetek valódi kultműfajjá váltak a magyar képregényben: szeri-száma nem volt az ilyen alkotásoknak. Ilyen ellenállás, ennyi hős mellett bizony, nem szerettem volna 44-45-ben a német nácik és magyar szekértolóik helyében lenni! Ami máig lenyűgöző, a képregények végtelen profizmusa. A szöveg olyan volt, amilyen - s ezt utólag bár lehet elemezgeti, hibáit sorolni, Lessing Hamburgi dramaturgiájához vagy Stan Lee esztétikumának sajátosságához mérni, az ilyen próbálkozás alighanem teljességgel felesleges: akkor és ott ezek voltak egy népszerű tömegműfaj irodalmi szabályai. A grafikák – különösen Zórád lavírozott, a Pajtás számára készített rajzai – felülmúlhatatlanok. Kiváltképp, ha figyelembe vesszük, hogy a Mester hosszú életében példamutató következetességet mutatva utálta a kommunistákat, rühellte az oroszokat és mélyen lenézte azokat, akik e számára mindig idegen eszme, a szocializmus szolgálatába álltak. Ez persze nem befolyásolta abban, hogy e témákban is remekműveket alkosson – a művészi becsület, igényesség kérdésében ugyanis nem ismerte a tréfát.


A klubrendezvény - immár kötetlen beszélgetésbe fordulva - Kádár János sírjánál fejeződött be. Addigra már az amúgy sem jelentős számú résztvevő harmada eltávozott – egy másik képregényes rendezvényre tartottak. A sírt mára kamera figyeli, de ezen az augusztus végi, estébe hajló délutánon nem volt körülötte sok mozgás, látni való. Letelepedhettünk hát a sír lábánál álló padra, hogy összegezzük a nap (egy korszak – egy élet?) tanulságait. Itt került szóba a képregényhez való személyes viszonya is. Kevesen tudják, hogy Kádár János nem csak szeretett, de tudott is rajzolni. Jó kézügyessége és jó szeme volt, a maga módján, ízlésének határai között szerette a művészetet. Politikusként sokféle művészeti irányzatot elfogadott, sokféle képet dicsért, amit magánemberként a nappalija falán esetleg már nem tartott volna szívesen – de pusztán esztétikai kérdések mentén sosem avatkozott volna be a művészetpolitikába.

A magyar képregény végső soron neki köszönhette létét: az 1957-es, igen óvatosan kezdődő megbékéltetési folyamat részeként került sor a szórakoztató sajtó „rehabilitására” – s ennek részeként a szóbuborékos, nyugati típusú képregények felé való fokozatos nyitásra. Kádár (ezt az egykor a környezetében dolgozó egyik vezető káder feleségétől, szép kort megért, s kicsit még élni kívánó, így névtelenségéhez ragaszkodó egykori kiadói szerkesztő kollegámtól tudom) maga is olvasott képregényt - elsősorban a Népszavában megjelenő sorozatokat forgatta szívesen (ezt, más napilapokkal együtt minden nap átnézte), de elismerően nyilatkozott a Képes Újságban megjelent színes történetekről is. Korcsmáros Indul a bakterházán állítólag úgy kacagott, hogy könnyei kicsordultak: kicsit talán önnön (távolról sem vidám) fiatalságának egy-egy emlékezetes pillanata kacsintott ki rá a lapok közül.

 

1957 után sokszor és sokan támadták „ideológiai alapon” a magyar képregényt – Kádárnak egy szavába került volna, s a műfaj azonnal a tiltólistára kerül. Ezt a szót azonban soha nem mondta ki: nem azért, mert maga sem idegenkedett a műfajtól (szubjektív értékítélete aligha akadályozta volna meg a szerinte politikailag helyes döntés meghozatalában), hanem mert alighanem mindent összevetve nagyobbnak látta pozitívumait, mint veszélyeit. Sírfelirata, élete mottója - „Ott voltam, ahol lennem kellett, azt tettem, amit tennem kellett.” – azonban legalábbis elgondolkoztató. Sokszor eltöprenkedtem (s talán talán másoknak sem ártana eltöprenkedni) azon, mi lett volna, ha 1956 novemberében nem ő, hanem Rákosi Mátyás vonul be a szovjet tankok élén Budapestre – hogyan alakult volna az ország sorsa. Szerepét még sokáig vitatni fogja a magyar történelem – ami azonban a képregényt illeti, a műfaj sokkal tartozik neki. Legendás, 1961-ben kimondott politikai krédója („Aki nincs ellenünk, velünk van.”) ezen a területen is érvényesült – ő pedig, ha nem is „volt a képregénnyel”, ellene sem volt sohasem. S - legalább - ezt azért nem lenne szabad elfelejtenünk…

2014. augusztus 24., vasárnap

Járni már tudunk, s innentől akár futhatunk is – túl a szürke 65 000 árnyalatán




Ahogy a blog látogató-mutatója közeledett a következő, örömködésre is okot adó, kerek számhoz, elkezdtem gondolkodni azon, mi módon tudnék e jeles eseményről megemlékezni. Utoljára 2013 decemberében, az 50 000 látogató „ürügyén” követtem el ilyet. Akkor, s a korábbi laudációknál általában a terveimről elmélkedtem, s arról, mit, milyen témákat szeretnék a közeljövőben megírni. Legtöbbször aztán úgy alakult, hogy az így beharangozott tervekből semmi sem lett, sőt, tavaly is, idén is az első félévre egyetlen bejegyzés sem esett. Jó lenne a passzivitást az egyetemi munkára fogni - s nem is lenne egészen alaptalan. az új Ptk.-val kapcsolatos tananyag-fejlesztési, publikációs- és oktatási feladatok sok olyan kötelezettséget adtak, aminek örömmel, s minden mást háttérbe szorítva tettem eleget. A legkiválóbb jogi-szakmai portálon is megjelent, számos átfogó tanulmány, egy könyv, egy egyetemi jegyzet, s az új szerződési jogi szabályokat komplex módon feldolgozó segédanyagok készültek el az idei első félévben, s persze az egyetemen kívül, a szakmai közönségnek is sok előadást tartottam. Még egy oktatófilm összeállítása is sikerült, mely a Youtube-ra való kikerülése után már közel kilencszáz látogatóval büszkélkedhet.

Kedves barátomat, Frank Ádámot, a HVG-Orac kiadó igazgatóját két éve megpróbáltam egy „jogi mangára” rábeszélni: arról győzködtem, milyen remek lenne, ha az új Munka Törvénykönyvéhez kiadna egy képregény-formában feldolgozott jogeset-gyűjteményt. A képregény-kiadásban megszokott példányszámot (50) bármikor kész voltam garantálni neki. Nem is értem miért, de nem lelkesedett az ötletért - e könyv kiadásától azonban nem zárkózott el...
Jó lenne, de nem lenne méltányos a joggal szemben: mint tavalyi elcsendesedésemkor, az idén is voltak más kiváltó okai annak, hogy elment a kedvem a blogolástól. Ami – a szó hagyományos értelmében – soha nem számított annak, hisz a csakugyan személyes megnyilatkozások mellett sok, a képregény kultúrtörténetével, alkotóival, társadalmi beágyazottságával foglalkozó írás kapott helyet itt. Némelyiket komoly, elhúzódó kutatómunka előzte meg: volt olyan, ahol csak az illusztrációs anyag összegyűjtése hónapokat vett igénybe. A másik fő irányt a magyar képregény klasszikus korszakát vizsgáló, elemző írások jelentették. Abban reménykedtem, hogy munkáim segítenek az alkotók emlékezetének elevenen tartásában (ez sikerült), de egyben inspirációul szolgálnak a jövő olvasói, s talán alkotói számára (e vágyamban viszont nem is csalatkozhattam volna jobban). A szélesebb olvasóközönséget az én írásaim éppúgy nem érdeklik, mint a régi magyar minőségi képregény – mely körül mára csak kis, de lelkes közönség maradt meg: olvasóim zöme közülük kerül ki. Az elmúlt hónapokban azonban sokan „tévedtek ide” a Google-ban való keresés alapján: remélem, ők sem bánták nagyon, ha azt a kifejezést, amire rákerestek épp annak képregényes összefüggéseiben sikerült megtalálniuk.

Önmagában a jegyzet, tankönyv ma már nem elég ahhoz, hogy a hallgatók fel tudjanak készülni egy-egy komolyabb jogi tantárgyból. A szerződési joghoz készült prezentációmat egy okos szoftver segítségével filmmé alakítottam át.

Sokat változott közben a magyar képregényes világ is: olyan irányokba fordult, ahová már nem biztos, hogy tudom követni. A szuperhősös aktualitások engem éppúgy nem tudnak izgalomba hozni, mint a jó szándékú, de az igazi képregénytől még messze álló szerzői történetek. Nem kritikus vagyok (abból van nélkülem is elég), csak kritikus szemű olvasó: nálam a történet már akkor megbukik, ha a rajzai nem tetszenek - s azért az elmúlt két évben nem sok tetszeni való akadt. Ésszel elfogadom, hogy a szubkultúrába szorult, zömében amatőr alkotók által művelt kortárs képregény piaci viszonyok hiányában (eladhatatlanság, a rajzolók, írók meg nem fizetettsége stb.) ennyit tud teljesíteni, de ettől még nem tudom szeretni ezeket a történeteket. Az alkotókat azonban igen, hisz szívük-lelkük teszik e hálátlan műfaj szolgálatára. Kiváltképp, mert magam is amatőr rajzoló voltam egykoron, s amit a képregényről megtanultam, munka közben, a terepen sajátítottam el...

 
 
1990 óta ez lesz az első év, mikor (talán) ismét megjelenik majd nyomtatásban képregényem. Kiss Fery kitűnő kollegánk, a Pajtás egykori szerkesztője, Cser Gábor tiszteletére tervez kötetet – ebbe beválogatta az én egyik történetemet is. Drága barátom, Kroboth Jenő az iromba, kézzel felrótt szövegeket digitálisan újra szedett nyomdaira cserélte – a képek hangulata már ettől megváltozott. Yuyu egy lapra négy, a Hahotában megjelent eredeti oldalt szerkesztett össze - szerencsére 1989-ben olyan felosztással dolgoztam, ami ezt gond nélkül lehetővé tette. Így aztán az összhatás egészen más lett, mint amilyen negyedszázada volt. Manga ide, cartoon oda, ha még tudnék rajzolni, ma sem csinálnám másként!
Azt elmúlt esztendők keserű tanulsággal szolgáltak: bármennyire szerettem volna, az órák nem járnak visszafelé, a képregény már sosem lesz Magyarországon olyan, mint amilyen régen volt. De, mint Ricknek és Ilsának Párizs, a mi generációnknak mindig ott fog maradni az aranykor képregényes hagyománya, mely – szerencsére – elég gazdag ahhoz, hogy még az unokáinknak is adjon olvasni valót. És hát volt, van még mire visszaemlékezni a magam színes múltjából is: végső soron ez lenne egy személyes blog alapvető funkciója. Így aztán mikor az idén júliusban újra kezdtem a blogolást (csakúgy, mint tavaly, a kitűnő barátom, Farkas Dávid által szerkesztett Fandom magazinban már megjelent írásom digitális reprintjével), egyfajta „vegyes műfajra” váltottam: a „hagyományos” képregényes témák mellett sok olyan, a múltbeli szakmai pályafutásommal összefüggő kérdést is érintek, ami nekem különösen kedves, vagy amiről fontosnak tartom, hogy elmondjam véleményemet. Végül is magam is mammut lettem: egy letűnt korszak utolsó túlélőinek egyike. Tessék hát engem mammugni hagyni még kicsit... Az új megjelenésekről szóló értesítőket (néhány közeli barátom kivételével, akiknek közvetlenül is elküldöm a linkeket) csak a Facebookra teszem ki. Akit érdekel, rátalál, akit meg nem – nos, őt eredetileg is kár lett volna terhelni vele...

Fery megpróbált rávenni, hogy színezzem ki az oldalakat – erre azonban én képtelen vagyok (a számítógépes színezést ebben s a következő életeimben már aligha fogom megtanulni)  - Haui Jóska azonban vállalta, s mint mindig, nagyot alkotott. Szerzőtársak, barátok – ilyenkor újra és újra rájövök, mennyire szerencsés vagyok.
Így hát a blog ebbe az irányba megy tovább. Nem lesznek nagy, összefüggő sorozatok, egész évekre való visszapillantások, képregény- rajz- tánc- és illemiskolák (ezekbe rendre belebuktam: az első rész/eke/t fogadó relatív érdektelenség a szerzőnek a folytatáshoz általában nem sok gusztust csinál) – lesz viszont sok szubjektív visszaemlékezés, régi alakok megidézése, műfajtörténeti érdekesség, s képregényes-közéleti aktualitás. Shakespeare után, szabadon: As I like it – ahogy tetszik; nekem. S ha neked is tetszett, tetszik, kedves Olvasó, kérlek: a jövőben is tarts velem!

2014. augusztus 16., szombat

A szeretet teológusa – dr. Gyökössy Endre (1913-1997) emlékére



„Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást:
ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást.
Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én
tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.” Jn. 13,34-35


Dr. Gyökössy Endre 1913-ban született Rákospalotán a MÁV igazgató-helyettesének a gyermekeként. 1939-ben lelkésszé szentelték, de ő nem elégedett meg a Szentírás ismeretével, tudni akarta, ki az, akinek tanácsot ad, amikor segítségért fordulnak hozzá. Pszichológiai, pedagógiai stúdiumait a budapesti, debreceni és a baseli egyetemeken végezte. 1941-ben feleségül vette Ervin Ruck baseli államjogász professzor lányát, Reinhildet. Hosszú életük során megérték a háborút, aztán „osztályidegenné váltak, öt gyerekük közül kettőt elvesztettek, de a hitük és egymás iránti szeretetük töretlen maradt. 1995-ben 82 évesen még mindig fogadta a hozzáforduló, bajba jutott embereket. Egykori gyülekezetében rendszeresen tanított. A Magyar Pszichiátriai Társaság és a Református Egyház Doktorok Kollégiumának vezetőségi tagja volt, s mint ilyen, előadásokat tartott a házasságról és a családról. Az egyik rádiónál tanácsadó lelkigondozóként szolgált. A kilencvenes évek elején sok könyve jelent meg – köztük az egyik legnagyobb hatású, több kiadást megért Bandi bácsi a szeretetről. 1997-ben hunyt el – tisztelői, tanítványai tavaly emlékeztek meg születésének 100. évfordulójáról. 1995 tavaszán fogadta hitvesemet, Siklósi Erikát, aki tervezett riportkönyve számára kért interjú-lehetőséget tőle. A „szeretet teológusára”, „Isten öreg bojtárjára” ennek az interjúnak és a beszélgetés során készült, mindezidáig publikálatlan fotóknak közre adásával emlékezünk…



- Mi a legfontosabb érték az életében?

- A SZERETET. Fiatal koromban azt hittem, hogy ami a Bibliában a szeretetről leírva található, az csak szép mondások gyűjteménye. Ma már tudom, hogy nem. Ez mindennek a közepe, ami mindent átjár, éltet, mozgásban tart. Ez vibrál az atomok mélyén, ez az erő mögötti titokzatos ERŐ. Ez köti össze a Tejutakat és lüktet a Mindenség tengelyén, ez irányítja egymás felé a hím és a nőstény bogarat. Ez ébreszti fel az édesanyát, ha fázik a gyereke, hogy betakargassa, ez mutatja meg a másikat - aki nem a testvérünk és nem az anyánk - , hogy segítsünk rajta, de mégis testvér és mégis anyánk. Ha olykor éjjelente fájni kezd a szívünk - nem attól, hogy rosszat tettünk, csak éppen attól, hogy jót tehettünk volna, és nem tettük meg -, ez is agapé, az isten szeretete. 45 évig ültem emberekkel szemben és úgy próbáltam segíteni bajaikon, hogy „szeretgettem” őket.

- Most is aktív?

- Nem lehet úgy élni, hogy ne szolgáljak. Nálam a lelkészkedés nem ipar, azért doktoráltam pszichológiából is, hogy megértsem azt az embert, aki előttem ül. Az összes felekezetnél a lelkészek nagy hibája, hogy ismerik Ábrahámot, Józsefet, a Biblia alakjait, csak azt az embert nem ismerik, akinek miséznek, akinek prédikálnak. A tanítványaimat már megfertőztem, amíg tanítottam. Most minden hónap első hét­főjén egy szemináriumot vezetek, ahol egy-egy konkrét esetet be­szélünk meg. Legtöbbször viszek egy segélykérő levelet, felolva­som, és ők elmondják, mit válaszolnának. Ezekből a nagyon tanul­ságos beszélgetésekből születik egy válaszlevél, amit érdemes megírni. Ez a szolgálat az öregségemet értelemmel tölti ki. Sajnos nagy tragédiám, hogy romlik a látásom, ezért nem hirdetek már Igét, mert nem tudok visszajelzés nélkül beszélni. Ha nem látom az emberek arcán, szemén a visszatükröződést, akkor egy sötét tüllfüggöny előtt állok és csak mondom a magamét. Boldog öregember vagyok, mert a szemem romlását kivéve, egészséges­nek mondhatom magamat. Szívesen várom azokat, akik hozzám fordulnak. Számomra minden ember csoda. A lelkigondozói szolgálatban a pszichológiát csak a diagnózisig használom. Beszéltetem az embert, aki előttem ül, megismerem problémáját, s ha képet alkottam róla, a terápikus beszélgetésünk már a szeretet, az agapé jegyében folyik. Szeretgetem őt, ahol fáj neki. Nem tanácsot adok, hanem betájolom. Elmondom a döntések következményeit s határozniuk nekik kell.

- Milyen Istenben hisz?

- Az Isten szeretet. Én a szerető Istenben hiszek. Ő nem harag­vó, büntető Isten. Elhiszem Jézusnak, mert nem azért jött, hogy becsapjon minket. „Mert, úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, ha­nem örök élete legyen.” (Ján. 3,161) Úgy szerette, hogy Lényét emberi testbe transzponálta, így az embereket emberi testben szólíthatta meg. Isten megszólító szere­tetére - Jézusban testet öltve szólongatja az embert - az ember ke­reszttel válaszol. Isten mégis szereti. Isten nem keresztre feszítő, azaz egy személyben nem bíró és ítélet-végrehajtó s egyben rész­vétlen szenvedője Jézus kereszthalálának. Egyáltalán nem passzív és tétlen. Azon a kereszten maga Isten szenved és Isten szeretete haldoklik - mégis szeretve Jézusban az embert, aki megszólítására kereszttel válaszolt.

- Kit tart ön kereszténynek?

- Azt, akit megigéz Jézusnak egy mondata, vagy az élete. Számomra, aki meg van keresztelve, az még nem keresztény. Mindenkinek a kezébe adom a Bibliát, és azt kérem, legalább az Újszövetséget olvassa el. Aztán mondok egy Igét, ami úgy érzem, neki szól és kikerestetem azt vele. Nemrég ült velem szemben valaki, akinek az volt a fő problémája, hogy nem tudta a másik másságát elfogadni. Kértem, keresse ki az Efezus 4.2 -t, amiben pedig az áll, hogy „Szenvedjétek el egyMÁST szeretettel” - „agapéval”. Elmagyaráztam neki, hogy az emberi együttélésnek ez az alapja. A másik másságát kell el­szenvedve szeretni, talán abból kellene az én életembe valamit beépíteni. Megértette, aláhúzta, megköszönte, együtt imádkoztunk.

- Hogyan kapta ezt a nagyon erős hitet?

- Valóban, a hit ajándék. Én például egy nagyon meleg családi fészekben nőttem fel. Édesapám hívő református volt. Az ő hitét akkor tapasztaltam meg, amikor kitelepítették a szüleimet. Ugyan­az az ember maradt akkor is, mint amikor méltóságos úrnak szólították. Soha nem panaszkodott. Ha meglátogattam, így foga­dott: „Fiam, nincs csak egy kis teám, de tudod, milyen Igét kaptam ma? Gyere, olvassuk fel együtt, hátha tudsz hozzá valamit monda­ni. Elmondod, hogy van leírva az eredeti görög szövegben.” Ehhez hasonló beszélgetéseink voltak.

- Akkor a hite apai örökség?

- Is. Ő volt az indítóm, aztán egy nagy lelki élmény segített to­vább. Amikor mint felszentelt lelkész egészen odafordultam Jézus személyéhez, olyan sokat számított, hogy utána másképp hir­dettem az Igét. Akkoriban a gyerekmisszió keretén belül jártuk az országot, és Nagykőrösön az egyik kollégám, Ecsedi Aladár úgy vallott az ő Krisztusáról, hogy végig sírtam. Nekem ott megeleve­nedett a papiros, a teológián megtanult Krisztus. Akkor értettem meg a Szentlélek titkát, mit jelent a „kettős tüzes nyelv”. Amikor valaki az élő Krisztussal együtt hirdeti az igét, ott két nyelv beszél, a Szentléleké és az övé. Sokszor éreztem úgy igehirdetés alatt, hogy ez nem tőlem való, erre nem készültem, nincs benne a jegyzetemben. Magam is csodálkoztam azon, amit mondtam. Egyszerre voltam igehirdető és igehallgató.

- Gondolom, ez a könyveiből is kiérződik...

- Mindig úgy ülök le írni, hogy valamiről vallok. Szeretném, ha az olvasók éreznék, amit leírtam, azt hiszem is.

- Mi az, amit önmagában legjobban szeret?

- Annak örülök, hogy még 82 évesen sem kell abbahagynom a szolgálatot. Azt mondom magamban: „Jól van, öreg, azt csinálod, amire a gazdád bíztat." Egy lelkész vagy haláláig lelkész vagy sosem volt igazán az.

- Mi az, amit legkevésbé szeret önmagában?

- A türelmetlenségemet. Az ingerültségemet, sajnos, a feleségem is megérezte, például amikor a gyerekek még öten itt nyüzsögtek körülöttem és én túlterhelt voltam. A hívő embernek is van idegrendszere. Talán nem is tudnék másokat megérteni, ha én nem lennék érzékeny.

- A türelmet nehéz megtanulni...

- Megtanulni nem lehet. Azt csak az Isten Szent Lelke adhatja. Amikor reggel felébredek, ránézek a keresztre, és az az első go-dolatom: „Uram, add, hogy ma békességes legyek és békességet sugározzak magam körül.” Néha bánt, ha egy-egy napot „ellógok", akkor csak úgy teszek-veszek. Nagyon sok levelet kapok, mindet megválaszolom. Naponta hat-nyolc levél az átlagom.

- Mi a véleménye a szerelemről?

- Amikor az ember olyan nagyon szerelmes, az a világ egyik legszebb dolga. A párját kiválasztó szerelem telítve van ihletettséggel, sóvárgással, lágysággal és feszültséggel, örömmel és nyilaló fájdalommal, gyengédséggel, aggódó figyelmességgel. A világ­irodalom a tanúja, még mi mindennel. Ez az „a csodálatos nem tu­dom én mi, amit nem lehet kimondani, csak olykor bele lehet hal­ni”- mondta egy neves írónk. Nos, a szerelem-szeretet négy össze­tevőjét legtömörebben csak latin, illetve görög szavakkal tudom jelölni: Szexus: Szeretlek, mert enyém vagy. Erósz: Szeretlek, mert ilyen vagy. Filia: Szeretlek, mert társam vagy. Agapé: Szeretlek - mert - szeretlek. A szerelem-szeretet EGÉSZségéhez mind a négy hibátlan együtt­működése szükséges. A pszichológiát Baselben tanultam, ott ült előttem egy kis szőke hölgy. Elnéztem a profilját, és arra gondol­tam: „Jaj, de jó kis papné arca van!” 19 éves volt, én 29. Egyszer az egyetemi presszóban megkérdeztem, hogy szabad-e mellé ülni. Érezte a dialektusomból, hogy „valahonnan szalajtottak”. Elkezd­tünk beszélgetni. Hazakísértem, s kiderült, hogy az egyik pro­fesszorom lánya. A család befogadott, nagyon aranyosak voltak. Aztán feleségül kértem, és kellemes meglepetésként igent mon­dott. Eljött velem a háború kellős közepén Svájcból, noha apósom szerzett volna az egyetemen állást. Én nem akartam elhagyni az újpesti gyülekezetet, úgy éreztem, nekem haza kell jönnöm, mert én pásztornak szegődtem és itt van rám szükség.

- 1956-ban is itt maradt...

- November negyedikén megjelent egy szám a Reformáció című lapból, aminek a főszerkesztői feladataival a püspököm megbízott. Ezt nagyon sokáig „verték” rajtam. Nem publikálhat­tam, meghurcoltak, és ezt a feleségem végig élte velem. Amikor apósom táviratozott, hogy állás van, gyertek, a drága párom a maga svájci dialektusával azt mondta: „Mi nem hagyhatjuk el ezt az országot. Az hűtlenség lenne és tisztességtelen. Majd én megírom apámnak, hogy egy magyar paphoz mentem feleségül. Ahol az ő helye, ott az enyém is. Ahol az ő népe, ott az enyém is. Ahol ő hal meg, ott halok én is.” Az ügy ezzel le volt zárva. Fele­ségem megszerette a magyar népet. Huszonkét évig a svájci nagykövetség négynyelvű titkárnője volt, és ott is a magyar ügyeket képviselte.

- Nem lehet véletlen, hogy egy ilyen nagyszerű nő lett a felesége…

- Nincs véletlen. Az egyik hitvallásom szerint olyan kicsi ez a világ, hogy az Úristen és a véletlen együtt nem férhet meg benne. A protestáns tanítás része a predesztináció. Az Úr megmutatja számunkra a helyes utat, csak észre kell venni. Aki engedetlen, az elmegy mellette. Egy igen fontos tanítás a következő: „Nagyon vigyázz az első, belső, felső szóra. Az első szó a Szentléleké, a második a saját lelkemé, a harmadik a kísértőé.” Amikor spekulálok, és nem az első ihletett szóra figyelek, akkor az én lelkem szól, ami olyan amilyen. Ha reggel felébredek és beugrik például egy név, akkor elmegyek hozzá, mert úgy veszem, mint az első, belső, felső szó parancsát. Soha sem bántam meg. Volt olyan, akit haldokolva találtam és én zártam le a szemét. Véletlen?

- Mennyi barátja van?

- Nem sok igazi barátom volt. Kölcsönösen megválogattuk egymást. Tudós, hívő emberek voltak, de zömében nem lelkészek. Lassan kihalnak mellőlem.

- Jóval fiatalabbak között nem talált barátokra?

- Sok fiatal embernek lehettem az „apapótléka”. Sajnos, egy apa nélküli társadalomban élünk, ahol ők csak „kereső gépek". Az anya vagy nevel, vagy nem, közben a népünk fogy. Nem mernek gyereket vállalni, mert az apa van, de nincs. Az anya pedig nem győzi a munkát és a gyereknevelést. A keresztény etika, az evangéliumon alapuló etika nevetség tárgya lett. Marxista etikát pedig nem adtak helyette. Ennek a negyven évnek most isszuk a levét. Elképedek, ha hallom, hogy mit tartanak sokan rendjén-valónak, etikusnak. Azok az édesanyák és édesapák, akik ebben a negyven évben nevelkedtek, vagy kaptak otthon keresztény értékeket, vagy nem. Sajnos a nők elférfiasodtak. Nagyon ritkán látok nőies nőt. Nem merik a nőiességüket megélni, azt akarják bizonyítani, hogy vannak ők is olyan „legények”, mint a férjük vagy a férfiak. Az én koromban a lányok matrózblúzban, kék szoknyában jártak és aranyosak voltak. Mi fiúk voltunk, ők pedig lányok. Ez most nincs. Sokszor megy egy pár az utcán, és nem lehet megállapítani, melyik a fiú, melyik a lány. Szégyellik a nemüket? Sok rugója van ennek, de tény, hogy közben szeretett népem fogy.

- Én azt látom, hogy pont a szeretet hiányzik.

- Sok-sok szeretetpótlék van. Ahogy végig gondolom hosszú lelkigondozói szolgálatomat, az elején mindig a szexussal volt a baj. Azután jött a másik probléma, hogy kinek van igaza. Most a pénz. Nem elégedett a férjével, mert keveset keres. A gyereknek játékkal, pénzzel akarnak kedveskedni. „Adtam neki, én törődök vele”- mondja az apa. Nincs modell, azt hiszik, a pénzzel minden el van intézve.

- Mennyire fontos a politika az ön életében?

- Figyelemmel kísérem, a híreket meghallgatom, az újságot elolvasom, de azon kívül nincs időm rá.

- Melyik történelmi korban élt volna szívesen?

- 1913-ban születtem, végig éltem két háborút, két forradalmat. A Horthy-korszakban rend és tisztesség volt. Az igen igen volt, a nem nem. Akkor nagyon jó volt élni. Legfeljebb azt a pár napot tudnám hozzá hasonlítani, ami 1956. október 23-tól november 4-ig tartott, de az egy eufórikus korszak volt.

- Ki a kedvenc írója?

- Ady Endre. Kosztolányit, József Attilát, Tóth Árpádot olva­som nagy szeretettel. Az estéket azzal töltjük, hogy a feleségem fölolvas, aztán megbeszéljük. Ezek az esti beszélgetések ötvenhá­rom év házasság után is csodálatosak. A mai házasságok tragédiá­ját abban látom, hogy nem beszélgetnek. Rengeteg elnémult há­zassággal találkozom, olyanokkal, akik párhuzamosan élnek. Csak megbeszélnek. Kollektív magányban élő családokban az egyik nézi a tv-t, a másik a sportlapot olvassa, és nincs miről beszélgetniük. Fogalmuk sincs, hogy a gyerekek a másik szobában mit csinálnak. Mi esténként órákig beszélgetünk. Elindulunk egy könyv szép gondolatán és lélektől lélekig együtt vagyunk. Minden reggel az­zal kelünk, hogy elővesszük a Bibliát, feleségem olvassa, aztán megfogom a kezét és imádkozunk. Nagyon nehéz összeveszni egy imádság után. A gyerekeink is így csinálják, mert ezt látták tőlünk. Amikor kicsik voltak, körül ültük az asztalt és úgy imádkoztunk Most, ugyan már dédunokánk is van, de húsvétkor vagy karácsonykor mindnyájan megfogjuk egymás kezét az asztal körül és elmondjuk a Miatyánkot.

- Könyvekre visszatérve, a sok közül melyik lenne az a három, amit egy tűzből feltétlenül kimentene?

- A Bibliát, Arany Jánost és Shakespeare-t.

- Szereti a költészetet. Ön is írt verseket?

- Mielőtt pszichológiára mentem, jelentek meg verseim. Amikor Ravasz Lászlónak a második kötetemet dedikáltam, tréfásan csak ennyit mondott: „Nem baj fiam, majd elmúlik!” Ez akkor fájt. Látta, hogy nagyon elkomorulok s így folytatta: „Nem költőt látom benned, hanem a tudóst.” Így segített ő, hogy ha nem is tudós, de tudó ember legyek, és a tudományomat arra használ­jam, hogy a megkeresztelt ember hívővé váljon és lelkileg is egészséges.

- Milyen zenét szeret?

- Bachot, Monteverdit, Vivaldit, általában a preklasszikusokat. Megnyugtatnak, elringatnak.

- Mi a véleménye a szenzáció-újságírásról?

- Neurotizálja ezt a generációt. Olykor szinte bűntettnek tartom. Ha már nem nevel, legalább ne romboljon.

- Az újságírók szerint ők hiába írnának mást, az embereknek ez kell, erre vevők...

- Mert bizseregni kell. Az agresszió divatos lett. Az agresszió lélektani szükséglet. Önmagában sem nem rossz, sem nem jó, egy­szerűen hozzátartozik a pszichéhez. Ha az egy hajtóerő bennem, akkor jó. Ha harcolok valamiért, vagy valakikért, akkor pozitív.


- Az elmúlt években mi szerezte a legnagyobb örömöt?

- Sok-sok „félretétetett”, háttérbe szorítással telt esztendő után Göncz Árpád átadta a Köztársaság Tiszti Keresztjét, Újpest díszpolgára lettem, aztán Pro Urbe Budapest érmet is kaptam. Ahogy elmúltam nyolcvan éves, beért az eddigi munkásságom tisztessége.

- Ha jönne egy jó tündér, mi lenne a három kívánsága?

- Előbb haljak meg, mint a feleségem, mert nem tudnék nélküle élni. A gyermekeim tisztességben, magyarságban és tűrhető körülmények között élhessenek. Az utolsó pedig, mivel már volt két infarktusom, hogy abban haljak meg. Mint lelkigondozó, nem tudtam a sok tragédia mellett úgy elmenni, hogy a szívemre ne vegyem. Annyiszor kellett kórházban magatehetetlen betegeket látnom, hogy én nem szeretnék az lenni. Az lenne a kérésem: „Uram hadd kapjak oda a szívemhez és essek össze egyszerűen.”

- Ha már a halálról beszélt, ön hogyan képzeli az örök életet?

- Én Jézusban hiszek, aki azt mondta a János 14,1-4-ben: „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higyjetek Istenben, és higyjetek bennem. Az én Atyámnak házában sok lakóhely van: ha pedig nem volna, megmondtam volna néktek. Elmegyek, hogy helyet készítsek néktek. És ha majd elmegyek, és helyet készítek néktek, ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek.” Én ott leszek, ahol Jézus van, nem tudom, hogy milyen az a hely, nem is akarom elképzelni. Azt viszont tudom, hogy az a hely, ahol Jézus van, csak jó lehet.

2014. augusztus 9., szombat

Amikor a Jóisten viccelni kezd: teológusi pályám emlékezete



Nagyanyám elsőáldozóként, 1928 körül

Az, hogy itt, a blogon a bejegyzések mostanában szinte mind pályakezdésem korszakát idézik fel, nagyrészt a nyári nagytakarításnak köszönhető, aminek már az új egyetemi félévre való felkészülés jegyében veselkedtem neki. A régi kutatási projekteket lezártam, az azokhoz összegyűjtött irodalom már nem kell, hogy állandóan a kezem ügyében legyen – helyükre az új témák megírásához szükséges források kerülnek. Ez persze nagy-nagy pakolással jár, minek során sok minden előkerül: így jártam egykori munkahelyeimről „begyűjtött” névjegyeimmel is. Néhány megmaradt, sok viszont nem: amit megtaláltam, feltettem a Facebookra. Nem semmi gyűjtemény, tényleg: pályám ebben az időszakban (1988-2003) az MTI siófoki tudósítójának posztjától a Miniszterelnöki Hivatal főtanácsadóságáig ívelt. Dr. Kovács Péter, kiváló barátom szerint egy névjegy azért még biztosan hiányzott belőle: az akasztott emberé. Sebtiben megnyugtattam, hosszú még az élet: kis szerencsével (mármint persze az övével) egyszer még azt is kezébe veheti...

Szüleim 1958 kora tavaszán házasodtak össze – az egyházi szertartásra a győr-gyárvárosi templomban került sor. A képen (fehér kesztyűben) egy ifjú párttitkárt is elrejtettünk. Az ünneplő közönség soraiban  a Lakkgyár párt-alapszervezetének számos tagja is jelen volt. Felettébb zokon vették, mikor méltán népszerű titkárukat  az egyházi esküvő okán a felettes pártszervek rövid úton kidobták a funkciójából – mozdonyvezetőként sikerült később elhelyezkednie. Soha nem bánta meg...
Van viszont néhány névjegy, ami csakugyan hiányzik a gyűjteményből: azoké a majdnem-hivatásoké, melyek felé elindultam, de aztán sorsom fordultával más irányban folytattam életem. A mai bejegyzés apropóját ez, s újságírói pályám első állomásainak minapi felidézése adta. Mert igaz, ugyan, hogy első újságcikkem csakugyan 84 áprilisában került a Dunántúli Napló olvasói elé, első írásom – nyomtatásban - azonban már 1983 szeptemberében megjelent. A blog Szorgos Olvasójának lehet már némi képe pályaívem cikk-cakkjairól, talán még őket is meglepi, hogy hol, milyen témában publikáltam először nyilvánosan. Pályaválasztásomat 1973-tól a képregény iránti elköteleződésem határozta meg – az, hogy végül mégis a jogi karra mentem, szükséges lépés volt, annak jegyében, amit Kossuth Lajos valaha – igaz, a politikáról szólva – az egzigenciák művészetének nevezett. Én végső soron jól jártam – a jogtudomány majd később nyilatkozik – és, mint a blogon melléket számos ábra mutatja, azért a képregény-rajzolásról sem kellett később lemondanom.

Így ment ez akkoriban. Bevonulás a templomba a barátnők, barátok sorfala között… Pöttyös ruhában,  a vőlegényt karonfogva: nagyanyám. A bajszos úr mögötte nagyapám, Verebics Mihály.
1959 szeptemberében már atyám testvére, Imre járult ifjú hitvesével, Ibolyával az oltár elé.
Keresztszüleim 55 éve élnek boldog házasságban. Isten adjon áldott, hosszú életet nekik!
Volt azonban még egy hivatás-álmom, mely 1978-79-ben, első kalocsai katonáskodásom idején is az „asztalon volt”, mint a jogi kar melletti opció. Katolikus családból származom, ahol kicsiny gyermekkorom óta megélt valóság volt a hit. Jártam hittanra, ministráltam, a illendős időben voltam első áldozó, s bérmálkoztam: no nem úgy, mint az egyszeri magyar politikus, nem minden héten, csak egyszer, igaz, akkor viszont alaposan. Ismerőseink közül több családban is volt „papnak állt fiú” – Győrben ekkor is működött Papnevelő Intézet, Budapesten pedig a Pázmány Péter Tudományegyetem egyedüli „túlélő” fakultásaként Hittudományi Akadémia. Az anyaszentegyház nem toborzott, de tárt karokkal várta az elhivatottakat: akik készek voltak magukat teljesen a Krisztus ügyének odaszánni. Bár vonzott az egyházi pálya, ez a teljes önátadási szándék hiányzott belőlem. Dolgozott viszont a dac a „fennállóval” szemben: Kádár János Magyarországáról, a létező szocializmusról akkor lényegesen rosszabb véleményem volt, mint napjainkban (ja, azóta volt alkalmam megtapasztalni a létező kapitalizmust is...), s a rendszerrel való elvi alapú szembeszállás egyedüli, legális kereteit kizárólag az egyházak tudták nyújtani.

1965-ben lettem elsőáldozó – természetesen a gyárvárosi templomban. A csoportképen az első sorban, balról az ötödik lennék én. Utána még sokáig ministráltam Pataki Gábor atya (a két tisztelendő úr közül jobbkéz felől) szentmiséin.
A teológia, mint tudomány iránti érdeklődésem középiskolás koromban bontakozott ki igazán. Kommunizmus ide, kommunizmus oda, Győr papi város volt akkoriban: nem volt nehéz a nyugati magyar nyelvű kiadók – a kismartoni Prugg Verlag, a bécsi OMC, Szabó Ferenc és a világban szétszórtan élő, más kiváló magyar teológusok Rómában megjelentetett - műveihez. Különösen Joseph Ratzinger A keresztény hit című könyve volt nagy hatással rám, a teológia, mint tudomány alapjainak elsajátítását pedig a Rómából kapott Teológiai Kiskönyvtár kötetei tették lehetővé. A hazai szerzők közül Koncz Lajos egri teológiai tanár friss szemléletű, izgalmas munkáit szerettem legjobban: az 1978-ban megjelent A mi Istenünk közel négy évtized után is ugyanolyan nagyszerű olvasmány, mint mikor először a kezembe került. És hát persze Nyíri Tamás könyvei, melyek olvasmányosan tudták emberközelivé tenni a keresztény hit legkomolyabb, s a modern ember számára legaktuálisabb problémáit… Nyíri Tamás volt akkoriban a Hittudományi Akadémia Bölcseleti Tanszékének vezetője, s egyben a levelező tagozat igazgatója. Legendás filozófiatörténeti előadásai más karokról is sok hallgatót vonzottak – mikor 1979 őszén, a jogi karon megkezdtem nappali tagozatos tanulmányaimat, csatlakozni szerettem volna ezekhez a vendéghallgatókhoz. Ennek a teológia részéről akadálya nem volt, Nyíri professzortól azonban illett előzetesen engedélyt kérni. Ennek birtokában kezdtem meg óralátogatásaim. 

dr. Nyíri Tamás (1920-1994)
Messze mennem nem kellett: a jogi kar és az Akadémia az Egyetem téren, ugyanabban az épületben volt megtalálható. A filozófiatörténeti kurzust a kispapok, s a néhány „civil” teológus számára hirdették meg: a hozzám hasonló „bejárókkal” együtt sem voltunk 20-25-nél többen az órákon, melynek valahol az épület hátsó traktusában, egy általános iskolai nagyságú osztályterem adott helyet. Később aztán a Nyíri-előadások látogatása divatba jött: mikor 82 körül meg szerettem volna ismételni a kurzust, már a díszteremben találtam rá. A kispapok száma nem lett több: a helyiséget a kegyességtől túlcsorduló úriasszonyok töltötték meg. Ebben nyilván közrejátszott, hogy Nyíri az állam és egyház közti dialógus egyik meghatározó alakjaként sokszor szerepelt a médiákban - a közönségszervező munka dandárját a jó öreg sznobizmus végezte el. Az előadói asztalon néha 8-10 magnó is állt, köztük két hangszórós, böhöm-nagy hordozható készülékek, amelyekben – sohasem azonos időpontban – állandóan forgatni kellett a kazettákat: Nyíri professzort ez láthatóan nagyon zavarta (mint ahogy az is, hogy hallgatósága legnagyobb részének halványlila fogalma sem volt arról, miről beszél), de sem egyik, sem másik ellen nem tehetett sokat: mint a népszerűséggel járó átkot el kellett fogadnia.79-ben azért ettől még messze voltunk. Nyíri Tamás (majdnem) szókratészi módszerrel tanított: sokszor kérdésekkel vezetett rá egy-egy probléma megértésére. Mai szóval interaktív órákat tartott, a külsős hallgatókra (ha értelmes mondanivalójuk volt) éppúgy odafigyelt, mint a kispapokra. Néha én is megszólaltam, s mert Nyíri általában kedvezően értékelte, amit mondtam (igyekeztem persze mindig szigorúan a témánál maradni: az öncélú szellemi sziporkázást, magamutogatást nem tudta elviselni), idővel ahhoz is bátorságot gyűjtöttem, hogy néhány kéziratom véleményezésre átadjam neki. Filozófia-történeti és teológiai zsengék voltak ezek, olyan problémákról, melyek akkoriban különösen érdekeltek.

Vigilia, 1983. évi 9. szám, 646-649. oldal…
Türelemmel elolvasta őket, aztán egyszer irodájába invitált, hogy megbeszéljük „dolgaim jövőjét”, ahogy ő fogalmazott. Először azonban alaposan kifaggatott: ki vagyok, miért érdekel a teológia, ki ajánlotta, hogy járjak az óráira… Vidéki hamvasságomban honnan sejtettem volna, hogy ekkoriban a teológia (is) tele volt ide-oda jelentgető ügynökökkel – semmi biztosíték nem volt arra, hogy nem egy újabb lelkes „társadalmi kapcsolat” próbálkozik. Sok jelentenivaló egyébként amúgy sem akadhatott: az Akadémia és hallgatósága ebben az időben – tudomásom szerint – távol tartotta magát a politikától. Volt „házi” fénymásolási lehetőségünk, de ezzel csak teológiai, filozófiai anyagokat sokszorosítottunk. Néhány a bölcsészkarról behallgató nagy szakállú, borzas ifjú (egyik szőrtelen társunk találó megfogalmazásával: a Marxok), akik próbálták néha elvinni az órákat a rendszerkritika felé, de ezt rajtuk kívül senki nem igényelte. Nyilván, mint a rendszerrel nem szimpatizáló reakcióst, minden civil hallgatót nyilván tartottak valahol, én azonban sem akkor, sem később semmilyen retorzióban nem részesültem egyházi „kapcsolataim” okán. Nyíri professzor gyanakvása idővel eloszlott, s a következő években többször is fogadott hosszabb-rövidebb beszélgetésre. Visszaolvasva akkori „dolgaim”, magam sem tudom, mivel érdemelhettem ki figyelmét – inkább kitartásom, szorgalmam lehetett, ami felkeltette szimpátiáját. Tőle tanultam meg a tudományos közlemény szerkesztésének alapelveit, az irodalom helyes felhasználását, a forráskritika fontosságát. Nem bánta, sőt, helyesnek s támogatandónak ítélte, ha a laikusok teológiával foglalkoznak, s önálló véleményt alkotnak az egyház dolgairól, de elvárta, hogy a vélemény érthetően kifejtett s tényekkel, érvekkel megalapozott legyen. Évről évre felváltva tartott filozófiatörténeti és filozófiai antropológiai kurzusokat, de 1980-ban egy, a tudományos ateizmus fő irányzatait bemutató szemináriumot is: ez utóbbi anyaga később könyvben is megjelent. Ezen belül kiemelten foglalkozott Freuddal és a pszichoanalízis iskoláival, tanaival kereste a keresztény párbeszéd lehetőségét.

Teológiai fő forrásomul Alszeghy Zoltán professzor könyve szolgált
Így aztán különösen kedvezően fogadta, mikor elmondtam neki, cikket szeretnék írni a gyónás és a pszichoanalízis kapcsolatáról. A mű lassan készült, mert úgy teológiai, mint lélektani oldalról alapos forráskutatásokat végeztem. A végeredmény egy csakugyan komoly kis írás lett, lábjegyzetekkel szépen felszerelve. Nyíri professzor elégedett volt vele, s megígérte, hogy közlésre javasolva továbbítja Lukács László, a Vigilia főszerkesztőjének. Abban azért megegyeztünk, hogy a tanulmány ne saját nevemen jelenjen meg (a jogi karon tényleg nem biztos, hogy mindenki egyformán örült volna neki), így szerzői álnévként a kéziraton a Werdy Péter került feltüntetésre. Lukács befogadta a kéziratot (az eredeti, korrigálatlan változat innen tölthető le), a kiadását azonban nem kapkodta el: én már el is feledkeztem róla, mikor a lap 1983. szeptemberi számában megjelent. Nem csak tiszteletpéldányt, de honoráriumot (közel ötszáz forintot) hozott a posta – s a további megjelenési lehetőségek benne foglalt ígéretét. A megjelent (és az eredeti változathoz képest jócskán meghúzott) cikket fénymásolatban mindenesetre elküldtem Rómába, Alszeghy Zoltán professzornak (1915-1991), akinek A gyónás című könyve fő teológiai forrásom volt. Alszeghy kedves, bátorító levélben válaszolt, s elmondhattam: teológiai munkásságomat immár Rómában is méltatják, nyilván tartják.

A nagy ember, mondta Thomas Carlyle, abban mutatja meg a nagyságát, ahogyan a kicsikkel bánik. Az 1939-től Rómában élő Alszeghy Zoltán nagy ember volt. A rendszerváltás után , mint sokan az egyházi emigráció nagyjai közül, hazatért – az új, antalli világban csalódott, összetört ember lett belőle.
Nyilván ez adta a végső lökést a Nagy Elhatározáshoz: ahhoz, hogy – párhuzamosan hallgatva a két egyetemet – hivatalosan is felvételemet kérjem a Hittudományi Akadémiára. Nyíri támogatása ehhez kevésnek bizonyult: a végső döntés a dékán – Bolberitz Pál – kezében volt. Bolberitz magán-audiencián fogadott, s miután előadtam mondanivalóm, nyomban le is hűtötte reményeim. Nem lehet – oktatott ki – egyszerre szolgálni a világnak és Istennek is, a teológusi hivatás egész embert kíván. Jelentkezhetek az akadémiára, de akkor a jogi kart félbe kell szakítanom, vagy jöjjek vissza, ha már „végeztem” a jogi karral.  Előbbire – tanulmányaim befejezte előtt fél évvel – nem voltam kapható, s miután a rideg fogadtatás miatt alaposan megsértődtem, utóbbi opcióként már sem akkor, sem később fel sem merült. Nem a teológiával szakítottam, csak tudomásul vettem az intézmény visszautasítását, s innentől az úri modor szabályai szerint már messziről elkerültük egymást. Ma nem kis örömmel és büszkeséggel tölt el, hogy végül mindkét lányom Isten dolgaival foglalatoskodik, igaz, egy másik, emberközelibb teológián: az Evangélikus Hittudományi Egyetemen.


Ilyen lehet, mikor a Jóisten viccelni kezd…

Most, e cikkre készülve az Interneten rákerestem, mely számában is jelent meg a Vigiliának az ominózus írás (a saját példányom sajnos elveszett az idők viharában: a nyomtatott cikkből is csak egy fénymásolat maradt). Megtaláltam – de nem csak a nyers, könyvészeti adatot. Őszinte meglepetésemre több, a gyónással ilyen-olyan összefüggésben foglalkozó doktori értekezésben is leltem rá való hivatkozást - sőt, az egyik munkában egy lábjegyzeten belülre sikerült kerülnöm magával Bolberitz professzorral is. Nem a semmibe fordult teológusi pályám, hanem ez az, ami alighanem túlmegy minden ráción. Az Úristen, mondta egykor Einstein - Nyíri professzor is kedvtelve idézgette ezt a mondatot – rafinált, de nem rosszindulatú. És ilyen lehet, amikor viccelni kezd…

2014. augusztus 8., péntek

Marosi László Bucó, Szetti, Tacsi kalendáriuma, 1987 - az augusztusi lapok


Viharos hazatérés


Horgászversenyen


Balaton-átúszás


A nyár véget ér


A mindezidáig kiadatlan sorozat hátteréről itt, az 1945 utáni Magyarország első magánkiadójának történetéről itt olvashat többet a Nyájas Olvasó.

2014. augusztus 6., szerda

Aki Siófoknak elhozta a huszadik századot - egy régi képregény ürügyén, dr. Gáti Istvánra (1929-1996) emlékezve




A siófoki Fő tér a hatvanas évek derekán. Fotó: Egykor.hu

A SIOTOUR-ról szóló, a minap a blogra kitett írásom kapcsán drága barátom, Kiss Fery alighanem joggal állapította meg: ha egyszer sorba rendezem az elmúlt két évben megjelent írásokat, azokból lassan, de biztosan összeáll egy teljes önéletrajzra való. Lehet, öregkoromban így nem marad sok emlékezni valóm, de sebaj: legfeljebb majd regényt írok, vagy, remekbe szabott kis civilisztikai tanulmányokat. A blogon megjelenő írásokat – mint a Nyájas Olvasó rendre tapasztalhatja - igyekszem képekkel illusztrálni, dokumentumokkal alátámasztani, de egykor hatalmas gyűjteményem a Budapestre költözésünk (2009) után töredékére apadt. Nem mondom, hogy könnyű szívvel váltam meg két teherautónyi nosztalgiától, de muszáj volt elengedni dolgokat.  A halotti leplen – tudjuk – nincs zseb, végső soron magammal vinni úgysem tudtam volna őket – arra viszont nem gondoltam, hogy egy USB-csatlakozó azért biztosan van, tehát, ha másként nem, digitális formában, beszkennelve mégiscsak meg kellett volna őrizni a jövőnek legféltettebb kincseim. 

A Sió áruház a hetvenes évek elején. Fotó: Egykor.hu
Nem így tettem – a mulasztás, mint Amerigo Bonaseráé a Keresztapában, mikor lányát igazi amerikainak nevelte – az enyém. Mint ahogy enyém a választás joga is, annak vonatkozásában, hogy kire, mi módon kívánok visszaemlékezni. Életemben – kit nem? – sok cégéres gazemberrel hozott össze a sors. Róluk memoárjaimban sosem ejtenék szót: nevüket még ízes gyűlölködések formájában se őrizze meg az emlékezés. Azok esetében viszont, akikre szívesen gondolok vissza, nem látom be, miért kellene fukarkodnom az őszinte és becsületes elismeréssel, a dicsérettel. Még akkor is, ha közben sokukról divat lett megfeledkezni, emlékükön, életművükön átlépni, őket úton-útfélen lekommunistázni – sokszor épp azoknak, akik pár évtizede még kezüket-lábukat csókolgatták, karrierjüket, lakásukat köszönhették nekik.

Az SZTK és rendelőintézet épülete a hetvenes években. Fotó: Egykor.hu
dr. Gáti István (1929-1996), Siófok egykori tanácselnöke  közéjük tartozik. Egykor a Tanácsháza és a Kulturális Központ közötti tér – a szökőkúttal és Varga Imre szép szobor-kompozíciójával – őrizte emlékét, amit a népnyelv Gáti-gödörnek nevezett el – ma már, úgy hallom, nevét sokan inkább kitörölnék a város történetéből.  Pedig hát ő volt az, aki a poros járási székhelyet modern regionális központtá formálta: az ő idejében vált Siófok azzá, ami: a Déli-part idegenforgalmi és kulturális központjává. 1970-től 19 éven állt a város élén, s felsorolni nehéz, mi mindent ért el Siófok e közel húsz esztendő alatt. Én – sajtómunkásként – csak utolsó négy hivatali évében voltam kapcsolatban vele, de megtanultam őszintén tisztelni és becsülni őt. „Zicsi gyerek” volt, és ennek azért volt jelentősége egykoron Somogyban: kemény, szavatartó, tisztességes, munkabíró sváb származék.

A - még felszentelés előtti - evangélikus templom 1991-ben. Fotó: Egykor.hu
Iskolák épültek ebben az időben és kórház, rendelők meg vásárcsarnok, üzletek és – szép színházteremmel, hatalmas könyvtárral - kulturális központ. Volt pénz művészetre, irodalomra, közművelődésre, könyvkiadásra, parkosításra, útépítésre... Siófok – Gáti István tudta ezt jól - nem csak a nyaralóövezetből állt, a vendégvárás-fogadás feltételeit nem csak a víz mellett kellett megteremteni. Ebbe a hitélet feltételrendszerének, templomok építésének elősegítése is bele tartozott. 1986. június 12-én együtt vettünk részt az új siófoki zsinagóga avatásán, 1987. augusztus 15-én az új evangélikus templom alapkő-letételén. Merthogy a „kommunista” városvezetés volt az, mely a Fő utcán egy nagy telket ajándékozott az egyháznak, ahol aztán felépült Makovecz Imre tervei alapján az idén országos műemléki védettséget kapott siófoki templom…

A gyűjteményemben már csak ez az egy szám maradt a lapból
Többször készítettem riportot vele, bár a sajtóval való napi kapcsolattartást inkább ifjú tanácselnök-helyettesére, máig kedves barátomra, Somogyi Gyulára bízta. Gáti István azt is elérte, hogy – amint erre az országos politikai enyhülés, a sajtómonopóliumok megszűnése lehetőséget adott – Siófok 1988-ban az elsők között indíthasson újságot, majd saját városi televíziót. És – bár erre alighanem sosem számított volna – kiadóként beírta magát a magyar képregény-történelembe is… Az induló városi újságnál, a Siófoki Híreknél számomra is akadt munka: ezt Szapudi András szerkesztette. Miután a politikai újságírás ábszolúte nem érdekelt (hidegen hagy ma is), inkább – a Képes Újságnál szerzett tapasztalatokat hasznosítva – a gyermekrovatot választottam, s persze örömmel szállítottam interjúkat, kisebb-nagyobb „színeseket”. 

Vannak dolgok, melyek változnak, más dolgok viszont nem (Nióbe kapitány). Lőrincz L. László a Balatonhoz fűződő kapcsolata az utóbbiak közé tartozik
Volt egy sorozatom, a híres embereket megszólaltató A Balaton szerelmesei (ezt András nem szerette, nem tartotta „valódi” újságírásnak: „Ki ne lenne szerelmese a Balatonnak, kérlek?!” – szokott morgolódni kézirat-leadáskor, de azért csak-csak lehozta a cikkeket), és kaptam helyet kolumnás, nagy opuszokra is. 1990-ben az operett osztrák fővárosáról, Bad Ischl-ről írt cikkemet Kálmán Imre szülővárosában szívesen olvasták az értő olvasók. Először és utoljára pályám során – a Siófoki Hírek számára készítettem karikatúrákat: nem kellett azonban sok hozzá, hogy rájöjjek, a vizuális humorhoz nulla affinitással rendelkező emberként ezt a műfajt nem nekem találták ki. A Siófoki Hírek gyermekrovatában volt egy saját képregény-sorozatom, amiről talán még Kiss Fery mindent tudó annaleseinek sincs tudomása: ez volt a Sió Floki kalandjai. A legnagyobb jószándékkal sem tudnék visszaemlékezni arra, hány folytatás készült belőle, vagy hogy azok miről szóltak: gyűjteményemben magából a lapból csak egyetlen szám maradt, amúgy mutatóba’.


Floki alakja viszont nem ekkor született meg, hanem már 1985-ben – igaz, egészen más szándékkal és más körülmények között. Leendő katona-újságíróként ezen az őszön – egyenesen a püspökladányi képregény-konferenciáról – vonultam be a még hátra lévő féléves katonai szolgálatom megkezdésére a festői Kalocsa városában székelő 39. Budapesti Forradalmi Ezredhez. Ahol – mielőtt a katonai sajtó megfelelő orgánumaihoz vezényeltek volna bennünket - úri életünk volt: meglehetős szabadsággal jöttünk-mentünk a városban. De azért egy idő után csak-csak halálra untuk magunkat: ki így, ki úgy igyekezett elütni az időt.

Floki és az első hó...
Floki ajándékot vesz
Én – mit tehettem volna mást – képregényt rajzoltam. Első gyermekünk, Petra és feleségem mindennél jobban hiányzott nekem. Lányom imádta a meséket, s azt is, ha apa rajzolt neki: így született meg Floki alakja, amely kicsit saját tébláboló, mindig bajba kerülő énemmel volt azonos, s képregényes formában, a nevelő szándékot sem nélkülözve mesélte el „kalandjaimat”. Hevenyészett, a levélpapír hátuljára rajzolt kis történetek voltak ezek, de Kispetra szerette őket - s szerencsésen átvészelték az évtizedek, költözések zűrzavarait. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer újságban is megjelenik majd Floki alakja, aki persze közben sokat változott. Ám végül őt (is) elvitte a rendszerváltás.

A Dél-Balatoni Kulturális Központ a "Gáti-gödörrel" a nyolcvanas évek elején. Fotó: Egykor.hu

Ma már modern, színes, jól szerkesztett portál „szállítja” a siófoki híreket - de az egykori, nyomtatott újságnak a könyvtárak biztosan őrzik valahol példányait. Sárguló lapok, régi történetek, idők, emberek, jeles cselekedetek… Tettek, melyekről, s emberek, akikről ebben a nagyon megváltozott világban sem lenne jó megfeledkezni. dr. Gáti István alatt lett naggyá Siófok, s – Somogyi Gyulával, dr. Filiszár Tiborral - ő volt az, aki a nyolcvanas évek végének kényes, törékeny egyensúlyokra épülő időszakában átvezette a várost az új, rendszert váltó világba. S persze az új idők szele őt, őket sodorta el először a politikától. Nagy ember volt. A hatalomban helyére lépők hosszú árnyékát nehezen tudták elviselni: utolsó éveiben sok méltatlan támadás érte. Ha van igazság a Földön, egykor újra, immár „hivatalosan” is közterület lesz róla elnevezve Siófokon: nem gödör, de egy kisebb hegy, amit végre elismert érdemeiből hord majd össze a magára találó emlékezet. Isten adja: úgy legyen.