2014. augusztus 6., szerda

Aki Siófoknak elhozta a huszadik századot - egy régi képregény ürügyén, dr. Gáti Istvánra (1929-1996) emlékezve




A siófoki Fő tér a hatvanas évek derekán. Fotó: Egykor.hu

A SIOTOUR-ról szóló, a minap a blogra kitett írásom kapcsán drága barátom, Kiss Fery alighanem joggal állapította meg: ha egyszer sorba rendezem az elmúlt két évben megjelent írásokat, azokból lassan, de biztosan összeáll egy teljes önéletrajzra való. Lehet, öregkoromban így nem marad sok emlékezni valóm, de sebaj: legfeljebb majd regényt írok, vagy, remekbe szabott kis civilisztikai tanulmányokat. A blogon megjelenő írásokat – mint a Nyájas Olvasó rendre tapasztalhatja - igyekszem képekkel illusztrálni, dokumentumokkal alátámasztani, de egykor hatalmas gyűjteményem a Budapestre költözésünk (2009) után töredékére apadt. Nem mondom, hogy könnyű szívvel váltam meg két teherautónyi nosztalgiától, de muszáj volt elengedni dolgokat.  A halotti leplen – tudjuk – nincs zseb, végső soron magammal vinni úgysem tudtam volna őket – arra viszont nem gondoltam, hogy egy USB-csatlakozó azért biztosan van, tehát, ha másként nem, digitális formában, beszkennelve mégiscsak meg kellett volna őrizni a jövőnek legféltettebb kincseim. 

A Sió áruház a hetvenes évek elején. Fotó: Egykor.hu
Nem így tettem – a mulasztás, mint Amerigo Bonaseráé a Keresztapában, mikor lányát igazi amerikainak nevelte – az enyém. Mint ahogy enyém a választás joga is, annak vonatkozásában, hogy kire, mi módon kívánok visszaemlékezni. Életemben – kit nem? – sok cégéres gazemberrel hozott össze a sors. Róluk memoárjaimban sosem ejtenék szót: nevüket még ízes gyűlölködések formájában se őrizze meg az emlékezés. Azok esetében viszont, akikre szívesen gondolok vissza, nem látom be, miért kellene fukarkodnom az őszinte és becsületes elismeréssel, a dicsérettel. Még akkor is, ha közben sokukról divat lett megfeledkezni, emlékükön, életművükön átlépni, őket úton-útfélen lekommunistázni – sokszor épp azoknak, akik pár évtizede még kezüket-lábukat csókolgatták, karrierjüket, lakásukat köszönhették nekik.

Az SZTK és rendelőintézet épülete a hetvenes években. Fotó: Egykor.hu
dr. Gáti István (1929-1996), Siófok egykori tanácselnöke  közéjük tartozik. Egykor a Tanácsháza és a Kulturális Központ közötti tér – a szökőkúttal és Varga Imre szép szobor-kompozíciójával – őrizte emlékét, amit a népnyelv Gáti-gödörnek nevezett el – ma már, úgy hallom, nevét sokan inkább kitörölnék a város történetéből.  Pedig hát ő volt az, aki a poros járási székhelyet modern regionális központtá formálta: az ő idejében vált Siófok azzá, ami: a Déli-part idegenforgalmi és kulturális központjává. 1970-től 19 éven állt a város élén, s felsorolni nehéz, mi mindent ért el Siófok e közel húsz esztendő alatt. Én – sajtómunkásként – csak utolsó négy hivatali évében voltam kapcsolatban vele, de megtanultam őszintén tisztelni és becsülni őt. „Zicsi gyerek” volt, és ennek azért volt jelentősége egykoron Somogyban: kemény, szavatartó, tisztességes, munkabíró sváb származék.

A - még felszentelés előtti - evangélikus templom 1991-ben. Fotó: Egykor.hu
Iskolák épültek ebben az időben és kórház, rendelők meg vásárcsarnok, üzletek és – szép színházteremmel, hatalmas könyvtárral - kulturális központ. Volt pénz művészetre, irodalomra, közművelődésre, könyvkiadásra, parkosításra, útépítésre... Siófok – Gáti István tudta ezt jól - nem csak a nyaralóövezetből állt, a vendégvárás-fogadás feltételeit nem csak a víz mellett kellett megteremteni. Ebbe a hitélet feltételrendszerének, templomok építésének elősegítése is bele tartozott. 1986. június 12-én együtt vettünk részt az új siófoki zsinagóga avatásán, 1987. augusztus 15-én az új evangélikus templom alapkő-letételén. Merthogy a „kommunista” városvezetés volt az, mely a Fő utcán egy nagy telket ajándékozott az egyháznak, ahol aztán felépült Makovecz Imre tervei alapján az idén országos műemléki védettséget kapott siófoki templom…

A gyűjteményemben már csak ez az egy szám maradt a lapból
Többször készítettem riportot vele, bár a sajtóval való napi kapcsolattartást inkább ifjú tanácselnök-helyettesére, máig kedves barátomra, Somogyi Gyulára bízta. Gáti István azt is elérte, hogy – amint erre az országos politikai enyhülés, a sajtómonopóliumok megszűnése lehetőséget adott – Siófok 1988-ban az elsők között indíthasson újságot, majd saját városi televíziót. És – bár erre alighanem sosem számított volna – kiadóként beírta magát a magyar képregény-történelembe is… Az induló városi újságnál, a Siófoki Híreknél számomra is akadt munka: ezt Szapudi András szerkesztette. Miután a politikai újságírás ábszolúte nem érdekelt (hidegen hagy ma is), inkább – a Képes Újságnál szerzett tapasztalatokat hasznosítva – a gyermekrovatot választottam, s persze örömmel szállítottam interjúkat, kisebb-nagyobb „színeseket”. 

Vannak dolgok, melyek változnak, más dolgok viszont nem (Nióbe kapitány). Lőrincz L. László a Balatonhoz fűződő kapcsolata az utóbbiak közé tartozik
Volt egy sorozatom, a híres embereket megszólaltató A Balaton szerelmesei (ezt András nem szerette, nem tartotta „valódi” újságírásnak: „Ki ne lenne szerelmese a Balatonnak, kérlek?!” – szokott morgolódni kézirat-leadáskor, de azért csak-csak lehozta a cikkeket), és kaptam helyet kolumnás, nagy opuszokra is. 1990-ben az operett osztrák fővárosáról, Bad Ischl-ről írt cikkemet Kálmán Imre szülővárosában szívesen olvasták az értő olvasók. Először és utoljára pályám során – a Siófoki Hírek számára készítettem karikatúrákat: nem kellett azonban sok hozzá, hogy rájöjjek, a vizuális humorhoz nulla affinitással rendelkező emberként ezt a műfajt nem nekem találták ki. A Siófoki Hírek gyermekrovatában volt egy saját képregény-sorozatom, amiről talán még Kiss Fery mindent tudó annaleseinek sincs tudomása: ez volt a Sió Floki kalandjai. A legnagyobb jószándékkal sem tudnék visszaemlékezni arra, hány folytatás készült belőle, vagy hogy azok miről szóltak: gyűjteményemben magából a lapból csak egyetlen szám maradt, amúgy mutatóba’.


Floki alakja viszont nem ekkor született meg, hanem már 1985-ben – igaz, egészen más szándékkal és más körülmények között. Leendő katona-újságíróként ezen az őszön – egyenesen a püspökladányi képregény-konferenciáról – vonultam be a még hátra lévő féléves katonai szolgálatom megkezdésére a festői Kalocsa városában székelő 39. Budapesti Forradalmi Ezredhez. Ahol – mielőtt a katonai sajtó megfelelő orgánumaihoz vezényeltek volna bennünket - úri életünk volt: meglehetős szabadsággal jöttünk-mentünk a városban. De azért egy idő után csak-csak halálra untuk magunkat: ki így, ki úgy igyekezett elütni az időt.

Floki és az első hó...
Floki ajándékot vesz
Én – mit tehettem volna mást – képregényt rajzoltam. Első gyermekünk, Petra és feleségem mindennél jobban hiányzott nekem. Lányom imádta a meséket, s azt is, ha apa rajzolt neki: így született meg Floki alakja, amely kicsit saját tébláboló, mindig bajba kerülő énemmel volt azonos, s képregényes formában, a nevelő szándékot sem nélkülözve mesélte el „kalandjaimat”. Hevenyészett, a levélpapír hátuljára rajzolt kis történetek voltak ezek, de Kispetra szerette őket - s szerencsésen átvészelték az évtizedek, költözések zűrzavarait. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer újságban is megjelenik majd Floki alakja, aki persze közben sokat változott. Ám végül őt (is) elvitte a rendszerváltás.

A Dél-Balatoni Kulturális Központ a "Gáti-gödörrel" a nyolcvanas évek elején. Fotó: Egykor.hu

Ma már modern, színes, jól szerkesztett portál „szállítja” a siófoki híreket - de az egykori, nyomtatott újságnak a könyvtárak biztosan őrzik valahol példányait. Sárguló lapok, régi történetek, idők, emberek, jeles cselekedetek… Tettek, melyekről, s emberek, akikről ebben a nagyon megváltozott világban sem lenne jó megfeledkezni. dr. Gáti István alatt lett naggyá Siófok, s – Somogyi Gyulával, dr. Filiszár Tiborral - ő volt az, aki a nyolcvanas évek végének kényes, törékeny egyensúlyokra épülő időszakában átvezette a várost az új, rendszert váltó világba. S persze az új idők szele őt, őket sodorta el először a politikától. Nagy ember volt. A hatalomban helyére lépők hosszú árnyékát nehezen tudták elviselni: utolsó éveiben sok méltatlan támadás érte. Ha van igazság a Földön, egykor újra, immár „hivatalosan” is közterület lesz róla elnevezve Siófokon: nem gödör, de egy kisebb hegy, amit végre elismert érdemeiből hord majd össze a magára találó emlékezet. Isten adja: úgy legyen.