Ahogy a blog látogató-mutatója
közeledett a következő, örömködésre is okot adó, kerek számhoz, elkezdtem
gondolkodni azon, mi módon tudnék e jeles eseményről megemlékezni. Utoljára 2013 decemberében, az 50 000 látogató „ürügyén” követtem el ilyet. Akkor,
s a korábbi laudációknál általában a terveimről elmélkedtem, s arról, mit,
milyen témákat szeretnék a közeljövőben megírni. Legtöbbször aztán úgy alakult,
hogy az így beharangozott tervekből semmi sem lett, sőt, tavaly is, idén is az
első félévre egyetlen bejegyzés sem esett. Jó lenne a passzivitást az egyetemi
munkára fogni - s nem is lenne egészen alaptalan. az új Ptk.-val kapcsolatos tananyag-fejlesztési, publikációs- és oktatási feladatok sok olyan
kötelezettséget adtak, aminek örömmel, s minden mást háttérbe szorítva tettem
eleget. A legkiválóbb jogi-szakmai portálon is megjelent, számos átfogó
tanulmány, egy könyv, egy egyetemi jegyzet, s az új szerződési jogi szabályokat
komplex módon feldolgozó segédanyagok készültek el az idei első félévben, s
persze az egyetemen kívül, a szakmai közönségnek is sok előadást tartottam. Még
egy oktatófilm összeállítása is sikerült, mely a Youtube-ra való
kikerülése után már közel kilencszáz látogatóval büszkélkedhet.
Jó lenne, de nem lenne méltányos
a joggal szemben: mint tavalyi elcsendesedésemkor, az idén is voltak más kiváltó
okai annak, hogy elment a kedvem a blogolástól. Ami – a szó hagyományos
értelmében – soha nem számított annak, hisz a csakugyan személyes
megnyilatkozások mellett sok, a képregény kultúrtörténetével, alkotóival,
társadalmi beágyazottságával foglalkozó írás kapott helyet itt. Némelyiket
komoly, elhúzódó kutatómunka előzte meg: volt olyan, ahol csak az illusztrációs
anyag összegyűjtése hónapokat vett igénybe. A másik fő irányt a magyar
képregény klasszikus korszakát vizsgáló, elemző írások jelentették. Abban
reménykedtem, hogy munkáim segítenek az alkotók emlékezetének elevenen
tartásában (ez sikerült), de egyben inspirációul szolgálnak a jövő olvasói, s
talán alkotói számára (e vágyamban viszont nem is csalatkozhattam volna
jobban). A szélesebb olvasóközönséget az én írásaim éppúgy nem érdeklik, mint a
régi magyar minőségi képregény – mely körül mára csak kis, de lelkes közönség maradt meg: olvasóim zöme közülük kerül ki. Az elmúlt hónapokban azonban sokan „tévedtek ide” a Google-ban
való keresés alapján: remélem, ők sem bánták nagyon, ha azt a kifejezést, amire
rákerestek épp annak képregényes összefüggéseiben sikerült megtalálniuk.
Önmagában a jegyzet, tankönyv ma
már nem elég ahhoz, hogy a hallgatók fel tudjanak készülni egy-egy komolyabb jogi
tantárgyból. A szerződési joghoz készült prezentációmat egy okos szoftver
segítségével filmmé alakítottam át.
Sokat változott közben a magyar
képregényes világ is: olyan irányokba fordult, ahová már nem biztos, hogy tudom
követni. A szuperhősös aktualitások engem éppúgy nem tudnak izgalomba hozni, mint a jó szándékú, de az igazi képregénytől még messze álló szerzői
történetek. Nem kritikus vagyok (abból van nélkülem is elég), csak
kritikus szemű olvasó: nálam a történet már akkor megbukik, ha a rajzai nem tetszenek
- s azért az elmúlt két évben nem sok tetszeni való akadt. Ésszel elfogadom,
hogy a szubkultúrába szorult, zömében amatőr alkotók által művelt kortárs
képregény piaci viszonyok hiányában (eladhatatlanság, a rajzolók, írók meg nem
fizetettsége stb.) ennyit tud teljesíteni, de ettől még nem tudom szeretni ezeket a
történeteket. Az alkotókat azonban igen, hisz szívük-lelkük teszik e
hálátlan műfaj szolgálatára. Kiváltképp, mert magam is amatőr rajzoló voltam egykoron, s amit a képregényről megtanultam, munka közben, a terepen sajátítottam el...
Azt elmúlt esztendők keserű tanulsággal szolgáltak: bármennyire szerettem volna, az órák nem járnak visszafelé, a képregény már sosem lesz Magyarországon olyan, mint amilyen régen volt. De, mint Ricknek és Ilsának
Párizs, a mi generációnknak mindig ott fog maradni az aranykor képregényes hagyománya,
mely – szerencsére – elég gazdag ahhoz, hogy még az unokáinknak is adjon olvasni
valót. És hát volt, van még mire visszaemlékezni a magam színes múltjából is:
végső soron ez lenne egy személyes blog alapvető funkciója. Így aztán mikor az
idén júliusban újra kezdtem a blogolást (csakúgy, mint tavaly, a kitűnő
barátom, Farkas Dávid által szerkesztett Fandom magazinban már
megjelent írásom digitális reprintjével), egyfajta „vegyes műfajra” váltottam:
a „hagyományos” képregényes témák mellett sok olyan, a múltbeli szakmai
pályafutásommal összefüggő kérdést is érintek, ami nekem különösen kedves, vagy amiről fontosnak tartom, hogy
elmondjam véleményemet. Végül is magam is mammut lettem: egy letűnt korszak utolsó túlélőinek egyike. Tessék hát engem mammugni hagyni még kicsit... Az új megjelenésekről szóló értesítőket (néhány közeli
barátom kivételével, akiknek közvetlenül is elküldöm a linkeket) csak a Facebookra
teszem ki. Akit érdekel, rátalál, akit meg nem – nos, őt eredetileg is kár lett volna terhelni vele...
Így hát a blog ebbe az irányba
megy tovább. Nem lesznek nagy, összefüggő sorozatok, egész évekre való visszapillantások, képregény- rajz- tánc- és illemiskolák (ezekbe rendre
belebuktam: az első rész/eke/t fogadó relatív érdektelenség a szerzőnek a folytatáshoz általában nem
sok gusztust csinál) – lesz viszont sok szubjektív visszaemlékezés, régi alakok
megidézése, műfajtörténeti érdekesség, s képregényes-közéleti aktualitás. Shakespeare
után, szabadon: As I like it – ahogy tetszik; nekem. S ha neked is
tetszett, tetszik, kedves Olvasó, kérlek: a jövőben is tarts velem!