2014. szeptember 30., kedd

S ím, harsonák jelére a küzdőtérre lépnek: kettős bajvívás az adaptációs képregény védelmében




A Képregény Kedvelők Klubja alig egy hete elindult Facebook-csoportjában – kapcsolódva Bayer Antal a 5Panels „frontembere”, Tálosi Spuri András  a magyar adaptációs képregény összefüggésében megfogalmazott kritikai észrevételeire válaszoló cikkéhez – rövid idő alatt a magyar képregényes világ legeslegújabb kori történetének egyik legizgalmasabb vitája alakult ki. A részletekbe itt nem mennék bele – a csoport oldalán a vita teljes anyaga megtalálható - a lényegét azonban nem nehéz összefoglalni. Kivétel nélkül szinte minden hazai irodalmi képregény-adaptációra igaz, hogy a párbeszédek inkább csak ’illusztráció’ gyanánt szolgáltak, semmint a cselekmény továbbgördítőjeként. Ezzel pedig semmi más nem zajlott, mint egy-egy mű zanzásítása, képekkel és szövegbuborékokkal illusztrált ’átfutása’”.állította fel tételét Spuri. Ezzel sem Kiss Feri, sem Bayer Antal nem tudtak egyetérteni, s ami azt illeti én magam sem: nem csak azért, mert alapból elutasítom a sommás értékeléseket, de azért sem, mert az állítás ebben a formában szerintem nem igazolható.

Az 1945 utáni magyar képregény közvetlen előzményeit (csakúgy, mint két évtizeddel korábban a képregény szülőhazájában, az Egyesült Államokban) az illusztrált elbeszélő folytatásos történetek jelentették. A műfaját tekintve amúgy teljesen tisztességes, gyerekeknek szóló elbeszélést 3-6 mondatos egységekre bontották, s ezekhez készült egy-egy illusztráció. A szerző inkább leírja az eseményeket, a szereplők ritkán „szólalnak meg”, mondataik rövidek, a fogalmazás tömör. Hasonlóan a korabeli diafilmhez, a szöveg mindig kívül van a képen.
De nem célszerű a kontextusból sem kiemelni Spuri értékelését. Mint Tóni rámutat, az eszme megfuttatására a csapat új, s mindenképpen izgalmas projektje, a „Rejtő-adaptációk másképpen” apropóján került sor. Nem kevesebbre szeretnének vállalkozni, hogy elszakadva a „megszokott”, az aranykor alkotói által kialakított Rejtő-felfogástól, úgy a látványt, mint a dramaturgiát megújítsák, s - a szó túltengése helyett - amit lehet, a cselekményből képekkel szeretnének közvetíteni. Ez önmagában véve is igen bátor célkitűzés, hisz Rejtő Jenő épp az a szerző volt, aki az amúgy klisészerű, a harmincas évek légiós-regényeinek bevett fordulatait használó cselekményt a nyelvi lelemény, szikrázó szellemesség, humor, no meg az egyedi, nagyon karakteres figurák révén tudta egyedivé, időtállóvá és máig élvezhetővé tenni. Az utóbbi hálás feladat a rajzoló számára, mert ezek a karakterek képileg jól megragadhatók, az előbbi azonban nem ígérkezik könnyűnek, hisz a nyelvi sziporka nem csak a dialógusokban van jelen, hanem a történetek minden mozzanatában: még az elbeszélő, átkötő szövegrészekben is.

 
Az íjászverseny jelenete a Robin Hood 1963-as diafilm-feldolgozásából. Az adaptációt Szilágyi Ferenc, a rajzokat Benkő Sándor készítette. A képek tulajdonképpen egy-egy pillanatot „merevítenek ki” a képaláírásban épp elmesélt történésekből: ez a klasszikus illusztrációs technika. A szöveg egyszerű, a célkorosztályhoz igazított, ha kell, beszélteti a szereplőket, de inkább leíró eszközökkel dolgozik. A szerző törekszik a hangulati elemek nyomatékosítására. A szöveg hatását nem pusztán az egyébként részletgazdag, szépen kidolgozott képek erőstik, de az élénk színek is.
A hosszútávúszást én személy szerint nem szívesen kezdeném az Atlanti Óceánnal, de azért nagyon szurkolok Spuriéknak a mutatvány sikeréért: ez egyben pontot tenne a bevezetőben említett szakmai vita végére is. Bayer Tóni egy nagyszerű, tavaly megjelent kis könyvben (Az adaptáció kísértése) foglalta össze, amit a kérdésről gondolt. Munkája történeti áttekintés és tipológia - dramaturgiai, módszertani kérdésekkel a munka 3. fejezete foglalkozik. A magyar adaptációs képregény történetéről adott összefoglaló pontos, ám kritikus: nem csak Cs. Horváth Tibor szerepének meg- és alkotói módszere elítélésében, de az adaptációs képregényt életre hívó és működtető kultúrpolitikai cél, a „népnevelő szándék”, az irodalmi értékek közvetítésére való törekvés konzekvens voltát is megkérdőjelezi. Abból, amit ír, sok mindent el tudok fogadni: tulajdonképpen csak kiindulópontját és a munka végső konkluzióját nem.

Az 1957-ben a Pajtásban megjelent második képregény, a Robin Hood az ismert történet feldolgozása, bár nem tudni, Cs. Horváth milyen irodalmi alkotást vett alapjául. Mai követelmények szerint is „modernnek” tekinthető megoldásokat használ: a cselekményt a képek beszélik el, a szereplők rövid tőmondatokban beszélnek, s nem is annyira a cselekmény szempontjából lényeges, amit mondanak, hanem a történések érzelmi, hangulati oldalát domborítják ki. A narráció egy-egy mondatra korlátozódik, s sokszor hosszabb, rajzban csak több kockán át megjeleníthető történést tömörít. Látjuk a képen az íjakat megfeszítő karokat, az elszálló nyílvesszőket, s a szövegből tudjuk meg, hogy Robiné suhant a legmesszebbre.
Alapkérdése – tud-e az adaptáció azonos, vagy legalább hasonló értéket teremteni és élményt nyújatni, mint az eredeti, lefordítható-e az egyik eszköztárával készült mű a másik eszköztárára – számomra értelmetlen. Tóni a transzformációt és az egyenértékűséget állítja a középppontba - szerintem pedig a két dolog (irodalmi szöveg és az átdolgozással született képregény) azonos mércével nem összemérhető: mindegyik csak a saját kulturális közegében, annak mindenkori állapota, hagyományai és elvárásai összefüggésében értékelhető. A Keresztapából vett kedves hasonlatommal: nem lehet eldönteni, ki jobb énekes, Johnny Fontane vagy Carmen Lombardo: az egyik ugyanis bariton és férfi, a másik nő és szoprán. Ennél foga a végkövetkeztetést – „általában magasabb polcra helyezem az eredeti képregényeket az adaptációnál” sem tudom elfogadni, még akkor sem, ha Tóni kiemeli: az adaptáció ellen elsősorban a transzformáció elégtelensége (a feldolgozók hanyagsága, előítéletessége vagy megalkuvása) szól. A világ képregény kincsének 99 %-a eredeti képregényekből áll, mint ahogy a filmek, televíziós sorozatok 90-95 %-a is eredeti forgatókönyv alapján készül – kiváló, jó és szánalmas alkotás egyaránt akad közöttük.

Ugyanez a jelenetsor egy későbbi, Cs. Horváth által készített Robin Hood-adaptációban, mely eredetileg a Népszavában, 1964-ben jelent meg Sebők Imre rajzaival. Itt a Füles Évkönyv 1977-es kiadása számára újraszerkesztett oldalakat használom, mert a három képsávos felosztásban a cselekmény jobban követhető. A történet 40 oldal terjedelmű, több, mint háromszorosa annak, ami a Pajtásban a szerző rendelkezésére áll – ennek megfelelően a cselekmény is részletezőbb. Az íjászjelenet két oldalon kerül elbeszélésre. A narráció visszafogott, rövid mondatokra korlátozódik, a dialógusok is tömörek, legtöbbször a helyzet feszültségét, a szereplők lelkiállapotát, beállítódását igyekeznek megvilágítani. A rajz és a szöveg kölcsönösen teljessé teszik egymást: a rajz már nem puszta illusztrációja a szövegnek, hanem kiegészíti azt, a kettő együtt adja a befogadó élményét. Ez volt a klasszikus Cs. Horváth-technika, amit oly sok támadás ér manapság - szerintem méltánytalanul.
A legtöbb film-adaptáció a szó szoros értelmében erőszakot tesz az eredeti irodalmi művön – de saját műfajában attól még lehet egészen kiváló alkotás. A dolog visszafelé is működik: a film alapján készült regény (pl. a Csillagok háborúja vagy az Indiana Jones-könyvek) is azzal a megoldhatatlannak látszó feladattal szembesül, hogy az alapvetően vizuális úton elmesélt cselekményt hogyan fordítsa át a szavak nyelvére. A fordítás során persze sok minden elveszik majd (lost in translation), de az eredményt az olvasó nem a filmhez méri majd, hanem más regényekhez. A másik tényező az időbeniség, a kulturális közegbe való ágyazottság. A filmnél maradva: más volt a formanyelv a némafilm, más a húszas évek „silver screen” korszaka, a harmincas évek derekától elterjedő színes film, s annak további evolutív állomásai idején – s akkor még nem beszéltünk a leglényegesebb változásról, a befogadó élményt alapjaiban átalakító hangos film megjelenéséről.

Most figyeljük meg ugyanannak a jelenetnek egy másik adaptációs Robin Hood-képregényben, a Marvel Classics sorozatában való feldolgozását (1977). Az amerikai változat több, mint egy tucat képben „meséli el” azt, amit a terjedelmi korlátok közé szorított magyar három-négyben kényszerül. A Marvel-változat (mint általában ebben az időszakban az amerikai képregény) szeret „fecsegni”: az első oldal „tele van nyomva” a cselekmény egyes elemeit nyomatékosító célú átkötésekkel és magyarázatokkal, sőt, ezeket még a hangulat érzékeltetésére eltérő színekkel is jelöli. A második az, amit már mai mércével is inkább képregényesnek mondanánk: a rajzoló a nyíl megfeszítésének, ellövésének és célba találásának minden fázisára kap egy képkockát, míg Zórádnak (lsd. fent) az egész cselekménysort egyetlen (46.) panelbe kell sűrítenie. Cs. Horváth szövege egyrészt tömöríti a cselekményt, másrészt sikeresen ragadja meg a pillanat hangulatát is („a közönség felmorajlik…”). Ha az a kérdés, hogy a szöveg közvetít-e többlet információt a képhez viszonyítva, ennek képenkénti vizsgálata nem mellőzhető.
Az ötvenes évek végén megszülető magyar képregényt nem lehet, s nem is szabad akár a kor francia, akár amerikai, német vagy olasz alkotásaihoz mérni. Eltérő hagyomány, eltérő sajtó-közeg, sőt, eltérő politika mátrix-rendszerében született, s legfeljebb a szórakoztató vizualitás más, hazai megjelenési formáival (pl. diafilm) lehetne érdemben összevetni. Csakugyan: indulásakor (az ötvenes évek eleje) a kettő azonos eszközökkel, alapvetően a szöveget illusztrálva dolgozik. A nagy változás a párbeszédek és a leíró részek a képbe költözése 1957-ben következik be, de – s ebben Tóninak, s az aranykor más kritikusainak igaza van – a kép valahogy mindig a szöveg illusztrációja marad. Legfeljebb a szöveg mennyisége változik: az alkotói módszertől függően lehet terjengősebb, az eredetihez ragaszkodó (Cs. Horváth) vagy a képek beszédét érvényesülni hagyó (Hunyady József). Utóbbi munkássága különösen érdemes a tanulmányozásra, mert úgy történelmi regények nagy sikerű szerzőjeként, mint saját munkái képregény-átdolgozójaként, más szerzőket képregényre alkalmazó dramaturgként és önálló, szerzői képregény-forgatókönyvek írójaként is jelentőset alkotott.

A Robin Hood Disney-féle filmváltozatából készült képregény (Dell, 1952) alkotói arra törekedtek, hogy a film dialógusaiból minél többet „mentsenek át” a szövegbe, elbeszélő szövegeket pedig alig-alig alkalmaztak. Amit a cselekményből fontosnak tartottak kiemelni, azt inkább a szereplőkkel mondatták ki, leírással csak a történet bevezetőjében, jelentősebb fordulópontjainál, helyszínváltásainál, s egyes kiemelt fontosságú cselekmények jelentőségének kiemelésekor találkozunk.
Nem mérhető össze az eredeti és átdolgozott történet elbeszélés-technikai szempontokból sem. Ha jól meg van írva, a képregény céljára szánt elbeszélő történet is ugyanazt a dramaturgiai szakaszolást követi (erről itt írtam bővebben), epizódszerűen gondolkodik (még ha szélesebb kereteket adó sorozat keretében születik is, mint a szuperhősös képregények vagy kölyökkorunkban a Pif és a Kockás történetei), s nem igényli a cselekmény tömörítését. Az adaptációs képregény viszont (hacsak nem rövid elbeszélésről van szó) szükségszerűen szembesül a tömörítési problémával. Azzal egyébként, amit Tóni erről ír könyve harmadik fejezetében, nem nagyon tudnék vitatkozni: legtöbb esetben egyetértek vele. A tömörítés érintheti a cselekményt magát (pl. mellékszálak elhagyása, események átugrása), a párbeszédek rövidebbre fogását és a képi ábrázolás eszközeivel élve a cselekmény látvánnyá alakítását is: így lesz a harcosokkal teli csatatér részletes, sok-sok oldalas leírásából egyetlen, nagy nyitórajz a történetben.

Fazekas Robin Hoodja (1999) is „kettős fordítású” adaptáció: szintén filmképregény. A mozi (a klasszikus, Errol Flynn-féle változat) cselekményét követve a jelenetsort egy oldalon fogja össze, leíró szöveget csak egy képkockánál alkalmaz, s a szereplők is rövid, tömör mondatokban beszélnek. Az ábrázolás filmszerű, a forgatókönyvíró-rajzoló biztos kézzel uralja a történetet, a szöveg és kép teljes összhangot alkot. A kép dominál: ezt csak erősíti a szabadabb oldalkompozíció, a box-in megoldások alkalmazása.
Erre – a kor lehetőségeinek, kihívásainak és elfogadott szakmai szabályainak megfelelően - sokféle technika létezhet. Amit én nem tudok elfogadni, hogy egyedül üdvözítő, optimális csak egy lehet, s minden, ami ez előtt történt tévelygés volt (Spuri), vagy hogy az adaptáció, ha nem is feltétlen szükségszerűen (hisz lehetnek egyenértékű művek), de az eredeti, eleve képregény céljára készült történethez képest azért az esetek legnagyobb részében alárendelt szerepet játszik (Bayer Antal). A fenti okoknál fogva nem tudok egyet érteni azzal sem, hogy az egyes, eltérő korok, körülmények között született adaptációs módszerek között valamilyen értékrangsort állítsunk fel. Barátaimhoz képest – ahogy ennek már hangot is adtam - nagyon eltérően gondolkodom Cs. Horváth Tibor megítéléséről, az általa alkalmazott dramaturgiai módszerről (az itthoni s külföldi olvasók milliói azonban közel húsz éven át elfogadták azt, a szakma pedig általános érvényű követelményrendszerként ismerte el, oly annyira, hogy a nyolcvanas évek végére számomra is meghaladni kívánt béklyóvá merevedett), s persze Kiss Feri alkotói módszerének megítéléséről is. Feri képes volt arra, hogy a kilencvenes évek elején megújítsa a képregény-dramaturgia eszköztárát, de fő erőssége az érdemi cselekményi elemeket elegáns módon összekötő „híd-technika” alkalmazása volt: annak a képregényes igazságnak felfedezése, hogy két pont között e legrövidebb út nem az egyenes, hanem a vektor.

Robin Hood alakja természetesen nem csak adaptációkban jelent meg, hanem önálló szereplőként is sorozatok hősévé vált – filmen és képregényen egyaránt. A kiváló spanyol képregényrajzoló, Jesus Blasco (1919-1995) Robin Hoodja (1982) lényegében csak Robin és a Robin Hood-mitológiai alakjait használja fel, de mint történet, önálló alkotásnak tekinthető. És fecseg: bár bőven ad a szereplők szájába szöveget, rengeteg átkötő elemet használ, ezek fontosságát sokszor azzal hangsúlyozva, hogy a képen kívül emeli őket. Nehéz lenne megindokolni, hogy mint eredeti alkotás miért lenne „értékesebb” a fent bemutatott adaptációknál…
Mint a fentiekben kiderült: nem hiszek az optimális módszerekben – az adott körülmények között elvárható, lehető legjobb megoldás elérésére való törekvésben azonban igen. Nem hiszek az eredeti és az adaptációs képregény egymáshoz mérhetőségében sem, s pláne nem abban, hogy a kettő között valami értékrangsor felállítható. Ám mert a képregény végső soron a tömegkultúra része, nem az a fontos, hogy én (vagy az adaptációs képregény kritikusai) mit gondolnak róla, hanem az, miként vélekednek a játszma legfontosabb szereplői, az olvasók. Így, többes számban. Mert ahogy idealizált adaptációs módszer sem létezhet, úgy nem létezik ideális olvasó sem: még olyan viszonylag törpévé zsugorodott képregényes piacon is, mint a magyar is igen sok olyan réteg van, akit csak az általa beszélt nyelven lehet meghódítani. Miért kéne ezek között bármilyen rangsort felállítani, vagy bármelyiket a többi által is követendővé nyilvánítani? A pálya nyitott, az esetleges „felsőbbrendűséget” csak a szakmai és üzleti siker tudja bizonyítani. Ehhez kívánok bátor versenyzőinknek, hitet, erőt, kitartást – és természetesen eredményeket.

2014. szeptember 28., vasárnap

Feltámadás után - a Mohács kommandó hősei visszatérnek




Mindig izgalommal megyek látogatóba Fazekas Attilához: egy képregény-rajongónak kevés felemelőbb érzés adatik meg annál, mint hogy az alkotó válla felett lesse meg az épp a rajzasztalon fekvő munkát, annak állását. Több, mint negyven éve csinálom ezt: 1973 decemberében Zórádnál kezdtem, Attilánál 87 körül vendégeskedtem először, s ha nem számítom, hogy közben kimaradt két évtized, a mulatság csakugyan közel folyamatos.  Az elmúlt években sok képregényét láttam így megszületni, többekről – Hunyadi, Jedi – cikket is sikerült írnom, így örömöm a többi rajongóval megoszthattam. Hasonló szándékkal érkeztem a mostani alkalommal is.

A rajzasztalon alakul a mese. Attila, mint mindig, rengeteg vázlatot, képbeállítás-próbát készít, mielőtt nekifog a rajzok kidolgozásának.
Attila szeptember elején költözött vissza Pestre a Balatonról, ahol ezt a nyarat is töltötte. Júniustól augusztusig, hacsak nincs valami extra sürgős munkája, nem rajzol: az egész évi hajtás után jött a jól megérdemelt pihenés. Így maradt ez akkor is, mikor formálisan már nyugdíjba vonult. No, nemcsak a munka önzetlenszeretete folytán - próbáljon valaki egy szabadfoglalkozású művész néhány tízezer forintos munkájából megélni. A megjelenési lehetőségek szűkülésével a jogdíjak is alig-alig csordogálnak –  az örömteli kivételt most a régi Rejtő-adaptáció, az Egy úr a pokolban is úr Cs. Horváth Tibor  által írt, az új kiadás számára Kiss Feri által megszerkesztett, s persze Téjlor által kiszínezett változata jelentette, mely a Kincsesben fog majd megjelenni. 2014 nyarán aztán elérkezett az a pillanat is, amikor Magyarország első számú képregénygrafikusa, az élő legenda, Fazekas is munka nélkül maradt. Pontosabban kiadói megrendelés nélkül, mert, mint látni fogjuk, világ életében aktív ember lévén, most is alkot, dolgozik.

A történet nyitóoldala. A cselekmény a nem oly távoli jövőben, a belgrádi erődben kezdődik. Itt folyik össze a Duna és a Száva, s itt folynak össze a cselekmény különböző idősíkon játszódó fő vonalai is. A kézből fotózott reprodukciók minőségéért elnézést kérek a Nyájas Olvasótól, de még én sem szkennerrel járok barátaimhoz látogatóba.
Mikor Petren Gábor barátomtól az egyik fórumon sok hónappal ez előtt először hallottam, hogy az egyik Nagyon Népszerű Napilap vasárnapi száma folytatásokban közölni kezdi a Hunyadit, nagyon megörültem. Nem igaz ugyanis, hogy a képregény, ami Magyarországon eredetileg sajtóműfajként indult, egészen kikopott volna az újságokból. Sok országos és helyi lap közöl még képregényeket – csak éppen nem magyar rajzolótól, szerzőtől valót, hanem főként amerikait, mindenek előtt az elnyűhetetlen Garfield kalandjait. Szép gesztus, gondoltam, hogy a Nagyon Népszerű a Korcsmáros-Rejtő újraközlések után, íme a magyar történelmi képregény népszerűsítését is támogatja. Már láttam magam előtt a folytatást: mint egykor a Népszavánál, a magyar szerzőtől származó magyar csík-képregények hosszú-hosszú sorát…

A Hunyadi, vasárnapi mellékletként újratöltve. Sokan várják már a folytatást, leginkább Petren Gábor barátom, akinek gyűjteményében természetesen ez a változat is megtalálható - ez úton köszönöm, hogy a cikk kedvéért rendelkezésemre bocsátotta
Aztán azt is megtudtam, hogy a Nagyon Népszerű a rajzokért Fazekasnak nem fizetett honoráriumot – nem, mert nem engedhette volna meg magának, hanem mert a mai kiadói világban az természetes, hogy a közlés jogáért a megjelenést, mint reklámot (!) adják cserébe. Azért pedig nem lehet parízert kapni a Közértben. Hogy fogyott-e több Hunyadi-album az utánközlés eredményeképpen, nem tudom, de mert a kiadó azóta sem rendelte meg a folytatást, talán alappal gondolom, hogy nem. Így, hacsak a Jóisten csodát nem tesz, mint egykoron Nándorfehérvárnál, a Hunyadi – bármennyire is várják a feketeöves gyűjtők és Bán Mór rajongói – mostanában aligha tér még egy fordulóra vissza.

Nehéz úgy beszélni egy megjelenés előtti történetről, hogy ne szólaljon meg a spoilerveszélyt jelző csengő: hagyjuk inkább a képeket szóhoz jutni.
Mint ahogy a Jedi sem: az előzetes várakozásokkal szemben ennyi idő után sem fogyott el még minden példány belőle, s bár az önköltséget, s Attila szolíd munkadíját már behozta, ez is csak azért sikerült, mert, mint emlékszünk rá, a Lucasfilm nem kért jogdíjat a magyar megjelenésért. Most, a börzére új Botond sem jelenik meg: talán majd a decemberi vásárra jön ki a következő, ismét egy történelmi tárgyú képregénnyel, Attila egyik legszebb munkájával.  Láttam a borítórajzot: szép, igényes, a régi világ hangulatát idéző munka – a színezésért kedves barátomat, Leslie Téjlort illeti a dicséret és a köszönet. A Botond Attila magánkiadása, minden költségét, kockázatát ő viseli. Igaz, kizárólag nála csapódik le a nyereség is, tehetnénk hozzá keserű humorral: ez egy-egy számra körülbelül annyi, mint amennyit (értékarányosan) a nyolcvanas évek végén egy oldalpár Füles-képregényért kapott.

Vannak képek, ahol a szöveg már rákerült a kartonra, ám a beírás főszabályként most is utólag, digitális úton történik majd - ez a munka Kroboth Jenő barátunkra, yuyura vár.
Mondhatnánk, persze, a „régi” iskola már kiment a divatból, Attila nem „modern”, nem a ma formanyelvén szól a közönséghez. Biztos így van: de körülnézve a hazai piacon, azt látom, hogy (talán a 5Panels kivételével) a modern formanyelven megszólaló, modern dramaturgiát alkalmazó hazai alkotók dolgaiból sem fogy néhány száznál (tucatnál) több – ez pedig, ahogy a társadalomtudományban mondják, már rendszerszintű problémát jelez. Annak a 2012 óta még mindig előttünk álló feladatnak megoldását pedig, hogy hogyan tudjuk a képregény 1993 után elbitangolt olvasóit vissza hozni, bizony azóta sem nekem, sem másnak nem sikerült megtalálni. Az ezüstös gereznájú, vén, együtt üvöltő és vadászó farkasok csapata (a Kiss Feri körül kialakult, meglett korú seniorokból álló kemény magot értem ez alatt) azonban még nem adta fel: vannak ötleteink, s vannak tartalékaink is, amit most ideje megmozgatnunk.

Igen, időjáró hőseink eljutnak a honfoglalás korába is...
Közénk tartozik Fazekas Attila is, aki megrendelés nélkül is tovább alkot – immár a maga örömére rajzol képregényt. S persze a mienkre is, hisz a „végtermék” azért majd meg is jelenik: remény szerint karácsonyra a fa alá kerül. A történet a Mohács kommandó folytatása – sokunknak volt olyan érzése, hogy a Fülesben, majd füzet formájában is megjelent sztori folytatásért kiált. Nos, ennek rajzait láttam megszületni Attila híres rajzasztalán – de milyen rajzokat! A történet, mint emlékszünk, ott ért véget, hogy az alternatív jövőket, múltakat megjárt, a téren is időn át újra egyesült, kalandos sorsú család tagjai egymásra találnak, s a belőlük alakult, immár háromtagú Mohács kommandó készen áll az újabb küldetésre.

Feltámadunk! - ennél jobb jelszavat a magyar tömegképregény számára sem lehetne választani.
Ennek részleteibe nem avatnám be a Nyájas Olvasót (a poénok előzetes lelődözése nem az én műfajom), de annyit elárulhatok, hogy az most az egykori és hajdani Belgrád körül mozog, s középpontjában a szexi történész, Köves Réka, a történet női főszereplője áll. Az idővel való játék ismét alkalmat adott Attilának arra, hogy beleálmodja magát a jövőbe: a jövőbeni Belgrád rajzai éppoly lenyűgözők, részletgazdagok, meggyőzőek és realisták, mint az alaptörténet Budapestje. A szerző ismét Bán Mór, a Hunyadi-könyvek ünnepelt írója, Attila régi munkatársa, aki maga is szeretne nyitni a képregény folytatásos formájának a sajtóba való visszatérése felé.

Negyvenhárom év az asztal mögött... Folytatása? - Követezik!
Az albumok, füzetek kiadása – legyenek bár mégoly igényesek is – számomra úgy tűnik, Magyarországon elérte a vásárlóerő és a vásárolni kívánó közönség szűkösségéből adódó, néhány száz példányos határt. Az új kiadványok, sőt, sorozatok számának örvendetes gyarapodása után most a piacépítés korszakának, az olvasói tábor növekedésének kellene elkezdődnie. Ehhez azonban az út az évtizedek során megkopott magyar képregény-olvasási- és kulturális hagyomány újraélesztésén keresztül vezet, ahhoz pedig a tömegmédiákon keresztül juthatunk csak el.  A képregénynek meg kell találnia az erre nyitott, s a munkáért még fizetni is hajlandó szerkesztőségeket, s azokat a témákat, azt a formát, amely akár elektronikus, akár nyomtatott formában meg tudja fogni a mai olvasót. A múltból a jövőbe egyenes ösvény vezet - már csak a jelennel kell valahogy megküzdeni. A sokat megélt magyar képregénynek azonban ez is sikerülni fog - ha más nem, a Mohács kommandó majd gondoskodik róla…

2014. szeptember 26., péntek

Tízezres példányszámban indul az új képregénylap - a 5Panels negyedik születésnapján jártunk




Mintha csak tegnap lett volna, mikor tavaly ilyentájt a Karton Galériában összegyűltünk egy induló, új képregény-magazin, az EpicLine köszöntésére. Kiss Feri vendége akkor is, most is 5Panels tehetséges, elszánt, munkabíró és kreatív csapata volt: fiatal alkotók, akik közül azonban többen már jelentős képregényes múlttal büszkélkedhettek. Egy éve az egész hazai képregényes világ az induló magazin sikeréért szurkolt, hisz tudtuk: nehéz, alig létező piacra lépnek ki, s a művészi siker borítékolható volt is, az üzleti semmiképpen nem volt garantálva.

Egy éve itt tartottunk: az asztalon az EpicLine első száma
Előfizetőként minden hónapban nagy izgalommal vártam a lapot (hajszálpontosan érkezett is mindig, igényes, postabiztos csomagolásban): mit találtak már ki megint a csapat tagjai, milyen új alakot ismerek majd meg ebben a számban? S mert a lányok, fiúk kreativitása tényleg végtelen, mindig volt, aminek öreg, konzervatív vén róka létemre is velük tudtam örülni. Fél év után már látszott, „megél” a lap, Tálosi Spuri András (aki saját alkotói tevékenységének jelentős részét is feladta azért, hogy menedzselje a magazint) valahogy megoldotta, ami az elmúlt években kevés képregényes lapnak sikerült: üzletileg is talpon tartotta a vállalkozást.

Egy szerény csapat, úton a képregényes Parnasszus felé
Most a csapat negyedik születésnapját gyűltünk össze ünnepelni, s azért is, hogy további terveikről halljunk valamit: az előzetes hírek ugyanis arról szóltak, ősztől az Epicline mellett újabb lapot is indítanak. Mint minden kósza hír, ez is csak félig volt igaz: a csapat valóban új lap indítására készül, de nem egy lapéra – két újdonsággal is elő fognak állni még az idei év folyamán, sőt, a már elfogyott EpicLine-számok újranyomását is tervezik. Az este során aztán minderről a Feri körül két félkaréjban helyet foglaló csapattagok rendre be is számoltak: jó volt látni, hogy a siker csak szerényebbé tette őket, türelemmel viselték a közönség modernitásra kevésbé fogékony tagjainak megjegyzéseit is.

Négy éve együtt - s még előttük a jövő
A találkozó jelképes kalaplevétellel kezdődött (Feri egy e célra kölcsönkért tollbokréta-szerűséggel rótta le a 5Panels teljesítménye előtti tiszteletét) – s bizony, minden ok meg is volt a régi, úri modor szerinti bókolásra. A szakma „szerette” az EpicLinet, de nem volt egyoldalúan elfogult vele: kaptak jó és kevésbé jó kritikákat, jobbító szándékú tanácsokat. Volt, amit megszívleltek, de hát néha a tökéletesen nehéz javítani: a legtöbb címlapja a magazinnak annyira jól sikerült, hogy néha csak napokig a borítót nézegettem, s csak ha már elteltem vele, nyitottam fel az átlátszó műanyagtasakot, hogy a belső tartalommal is megismerkedjek. 

Az októberi képregénybörzére érkezik a magazin első két számának második kiadása.
Jöttek új hősök, s „lógva maradtak” régiek: egy ilyen sok alkotóból álló társaság esetében ez pontosan így természetes. Erről beszéltek a fiúk: ki több, ki kevesebb időt tudott a szenvedélyére (rajzolásra, írásra) áldozni. Voltak örömteli családi események is: Spuri barátunk például a nyáron megnősült. A csapattagok szerencsések a párjuk megválasztásában: mint kiderült, András jelen lévő bájos hitvese szintén szereti a képregényeket, s mindenben férje mögött áll (az én párom, aki egykor szintén képregényes-feleség volt, s maga is részt vett a tegnap esti rendezvényen, csendben odasúgta: „Szegény, még nem tudja, mi vár rá...” Szerintem tudja – annál több respekt jár neki.)
Minden, amit tudni akarsz a 5Panels világáról...
Sok szó esett a találkozón a jövőről is. Az Epicline, a csapat „zászlóshajója” a nyári fekete-fehér kitérő után megmarad a korábbi, színes, kis alakú megjelenésnél. A már elfogyott számokat csakugyan újranyomják, de nem változatlan formában: új címlapot kapnak, s 4-4 oldallal a terjedelem is bővül majd. Elindul a csapat „háttérlapja” is, a Framebreak. melynek egyes számaiban fogják elérhetővé tenni a lapjaikhoz kapcsolódó kiegészítő tartalmakat, leírásokat, ismertetőket. A Framebreak első száma már elérhető lesz a börzén, az Epicline előfizetők azonban digitális változatát ingyen fogják megkapni. Az első számban a magazin kialakulása, szerkesztési elvinek ismertetés, s a busók előzményének bemutatása kerül terítékre: s egy exkluzív előzetes oldal is található benne a Sándor Kristóf  készülő történetének első részéből.

Tízezer?!
Az igazi bomba azonban akkor robbant, mikor Spuri bejelentette a másik új lap, a szintén fekete-fehérben megjelenő, „vegyes” profilú havi képregény-magazin, a Midway9 – havi példányszámát. Kétszer kellett megismételnie, hogy egyszer felfogjuk: 10 000, azaz tízezer. Ekkora példányszám, mondaná Wagner úr, képregény esetében csak számtanpéldában van – meg akkor, ha – mint a fiúk elmondták – a kiadó célja valóban az, hogy a lap Magyarországon mindenütt kapható legyen. A születésnapi torta felvágásával, koccintással ehhez kívántunk sok sikert, erőt, egészséget és kiapadhatatlan lelkesedést a 5Panels alkotói csapatának – ha „csak” úgy csinálják, mint eddig, az eredmény biztos nem marad majd el. Jó lesz ünnepelni őket jövő ilyenkor is! 
A Midway9 első számának borítója Sándor Kristóf történetének első oldalával

2014. szeptember 21., vasárnap

... s tíz év után a folytatás: a Képregény Kedvelők Klubjának őszi újraindulásáról




Hát, nem sok hiányzott hozzá, hogy befejezze. Az augusztusi KKK iránti igen lanyha érdeklődés sokat tűrő barátunkat, Kiss Ferit is kiborította - oly annyira, hogy a KKK tizedik évében, száznál több rendezvény után úgy döntött: letészi a lantot. Idő, türelem, nagyfokú empátia és némi pohárcsengés kellett hozzá, hogy visszaénekeljük szájába a sajtot. Bíró Ferivel vörösbor mellett győzködtük, Bayer Tóni egy Facebook-csoportban próbálta rábírni a visszatérésre, Domján Zolival és Yuyuval sörözés közben álltuk körbe, mint a jó pilzeniek a karácsonyfát, s aggattuk rá a díszeket: az elmúlt évek nagy sikerű találkozóinak emlékét, mikor a Kartonban csak azért nem ültek a csilláron, mert ott, olyan, ugyebár nincs.

Nyakkendőosztás a hűvösvölgyi Nagyréten, 2012. június 30.
Én 2011 őszén, a Zórád-emlékév rendezvényén jártam először KKK-n. Mikor Feri 2004-ben elindította, még boldog főtanácsadó voltam a Miniszterelnöki Hivatalban, s bizony meg nem fordult volna a fejemben, hogy nekem valaha újra közöm lesz a képregényhez. De 2011-ben minden megváltozott, s a régi-új világ ismét magába szívott. E szívás egyik központi tere, mit tere: fényekben úszó bulvárja kezdetektől a Karton Galéria és a KKK volt. Főként azok a találkozók, mikor a számomra kedves régi idők régi képregényei, alkotói kerültek terítékre - de itt ismertem meg a zseniálisan rajzoló fiatalokat is. A KKK mára intézmény lett. Sajtótörténeti kuriózum, s a magyar képregényes élet egyedülálló színfoltja: frissen sült, sajtos perec a habzó kelyhek mellett, mely nem csak táplálja a testet, de egyben a sör ízét is jobban kiemeli.

Tamási Áron sírjánál a Farkasréti temetőben, 2012. július 27.
Az idei év évet én önös szempontjaim szerint (mert oly sok régi baráttal találkozhattam) igencsak sikeresnek értékelem: Nemere Istvánnal kezdtünk, Lőrincz L. Lászlóval folytattuk, a sajtótörténet lapjairól előlépett Marosi László… A jubileumi találkozót sajnos kihagytam, de hallottam, Ferinek vannak tervei – annak pedig különösen örültem, hogy ezek megvalósításában alkalmanként én is segítségére lehetek. Az augusztusi KKK-t sem éltem meg oly tragikusan: mint a beszámolómból talán kiderült, aki ott volt, jól szórakozott – annak pedig, hogy sokan nem jöttek el, csakugyan összetett okai lehettek: a legprózaibb talán az volt, hogy nem szereztek kellő időben információt a tervezett rendezvényről.

Endrődi Istvánra emlékezve, 2012. december 6. A vendég a művész lánya, Endrődi Marietta.
Feri végső soron racionális ember, végül hallgatott az észérvekre: a KKK folytatódik, a következő rendezvény időpontját, a 5 Panels köszöntését már ki is tűzték szeptember 25-ére. A dolgok folyása mindazonáltal elgondolkodtatott. Ott vagyok több olyan Facebook-csoportban is, melyek a régi, szép idők iránti nosztalgia jegyében szerveződtek. Van, amelyiknek csak néhány tagja van – s van, amelynek közel húszezer. Ha az „admin” kiposztolja az itt, a blogon megjelent valamelyik írásomat, meglepően sokan el is olvassák a cikkeket, s ugyancsak sokan találnak ide a Google valamilyen címszóra való keresése alapján is. De hát valahonnan azért össze kellett jönni a számláló mai állása szerinti 67 120 látogatónak!

Epicline bemutató, 2013. szeptember 9.
Mert – ezzel én is tisztában vagyok – törzsolvasóim, a magyar képregényes „kemény mag” azért cikkenként 35-40-nél több látogatót aligha jelenthetett. A többi hatvanezer jó eséllyel „civil volt”, a képregény, elsősorban az aranykor képregényei iránt érdeklődő Nyájas Olvasó. Ez a műfaj egykor az ő életüknek is része volt, s most is szívesen olvassák újra a régi történeteket – mint kedves barátaim, a régi kisdobosok és úttörők is, akiknek semmihez sem hasonlítható, sok-sok száz fős családként élő és működő csoportjában minden nap kiteszek valami régi érdekességet. És nem csak képregény-oldalakkal próbálok kedveskedni nekik, de a régi Pajtásokból, Úttörőkből, Kisdobosokból kivett cikkekkel, riportokkal, tudósításokkal is – hisz ezek is részei voltak „mozgalmas” mindennapjainknak.

Elkészült a Füles bibliográfia, 2014. január 30.
Vagy annak a – politikamentes – nosztalgiacsoportnak tagjai, akik nem akarják kidobni „filléres emlékeiket”, egykori múltunk tárgyi és kulturális emlékeit, ők vállalják (nem nagy divat ez manapság), hogy egy másik korban voltak fiatalok, hogy ott is volt élet, s voltak értékek, amelyek mentén működtek hétköznapjaink. Aki persze az 50+ és 60+ korosztályból ma a vad kommunistázásban leli örömét, és már kitörölte emlékezetéből, mikor még párttagkönyvet lobogtatva maga is csak egy volt a vörös téglák között a falban,  nyilván nem érzi ezt a nosztalgiát – vagy csak titokban meri megélni azt, a Kajla meg a Pif kalandjait a pornóképek között dugdosva. Pedig hát hiábavalóság ez: meglehet, e bolondoktól még ma éjjel számon kérik  a lelkük, s a mennyei csapatvezető pajtás nyilván rovancsnál azt is számba veszi majd, hogy az előtte álló delikvens (egyéb szabályok, parancsolatok mellett) mennyiben tartotta meg a kisdobosok hat, s az úttörők tizenkét pontjait.

A vendég Lőrincz L. László, 2014. május 29.
A félreértések elkerülése végett: magam sem a kort sírom vissza, csak a kor képregényeit, s kicsit azokat a körülményeket, melyek azok megszületését lehetővé tudták tenni. Maguk az alkotások amúgy már itt vannak velünk: mára – igaz, jogilag ugyancsak vitatható módon – az aranykor szinte minden magyar képregénye felkerült az Internetre. Kis keresgéléssel bárki rájuk talál – mert ami egyszer kikerült a hálóra, az a hálón is marad. Azok a tiszteletre méltó próbálkozások, melyek a klasszikusok nyomtatott formában, jogszerű keretek közötti újra kiadást célozzák, a színes Korcsmáros-Rejtő-átdolgozások kivételével legfeljebb a nyomdai önköltséget „hozzák vissza” – sok esetben még azt sem. S még azt sem mondhatjuk, hogy ez tipikusan magyar jelenség: kiváló barátom, Terry Hooper-Scharf a brit klasszikusok újra kiadásával járta pontosan így meg odahaza – fel is hagyott vele.

... és akkor jöttek a partizánok. Mondd, figyelsz te egyáltalán, Kádár elvtárs? Kerepesi temető, 2014. augusztus 28.
A régi magyar képregény azonban jóval több, mint sajtótörténeti érdekesség, vagy puszta eszköz a múltidéző nosztalgiára. Adaptációs jellegéből adódóan részét képezi a magyar- és világirodalom számtalan nagyszerű alkotása, a történelmi eseménye, s mert ezt művészileg kiemelkedően magas szinten sikerült megvalósítania, komoly esztétikai értéket is képvisel. Erről persze legkevésbé a régi képregények rajongóit kell meggyőzni – sokkal inkább azon kellett elgondolkodnunk, hogy vihetjük el a – szélesebb - mai közönséghez ezeket az alkotásokat, hogy kelthetjük fel az irántuk való érdeklődést? A megoldás meglehetősen egyszerű: hát persze, hogy az Internet segítségével.

Két KKK között így mennek a dolgok Pannóniában. Bíró Feri, Alaksza Tamás és a kocc.
Kiss Ferinél összegyűlve így aztán páran úgy döntöttünk: elindítjuk a Képregény Kedvelők Klubja Facebook-csoportját, s ehhez kapcsolódva megpróbálunk fórumot biztosítani az aranykor magyar képregényei számára. Mert persze a csoport csak a napi kapcsolattartás célját szolgálja majd – a csapattagok saját oldalainak önállósága megtartása mellett azonban tervezünk egy közös blog-felületet is. A Magyar Történelmi Képregény Társulatnak is szeretnénk új lendületet adni: ennek keretei között indítjuk majd el a Nemzeti Képregénytárat, illetve készítjük elő a Fazekas Attila történelmi tárgyú képregényeiből összeállításra kerülő vándorkiállítás anyagát.


A KKK Facebook-csoportnak lesznek persze szabályai: szívesen látunk bármilyen képregénytörténeti vagy a KKK aktuális témáihoz kapcsolódó anyagot, bejegyzést, de a szuperhősöket, új füzetes megjelenéseket, Garfieldot és a többieket (bármennyire is szeretjük őket) hagyjuk meg azoknak a már működő csoportoknak, melyek közönsége épp az ilyen híreket, témákat várja. Szeretnénk kerülni az ismétléseket is: bízunk abban, lesz elég érdekesség, újdonság, rekvizitum, s persze hír, olvasni való. Mindezek figyelembe vételével hívjuk és várjuk mindazokat, akik olvasóként érdeklődnek a régi magyar képregény iránt, s azokat is, akik gyűjtőként, alkotóként, vagy valamilyen más, szakmai szempont alapján szeretnének bekapcsolódni a nagy, közös információ-áramoltatásba. Itt lehet jelentkezni.

2014. szeptember 17., szerda

„Macska legyek, ha nem csinálom jobban!” - a színes képregény kezdetei Magyarországon


2014 szeptemberében ahogy arról ebben a cikkben olvashattokelindult a Képregény Kedvelők Klubjának Facebook-csoportja. Várunk mindenkit, aki a régi képregények, az aranykor magyar klasszikusai és a Képregény Kedvelők Klubjának rendezvényei iránt érdeklődik. Itt lehet jelentkezni: https://www.facebook.com/groups/1464336630521037/


Úgy alakult, hogy a magyar képregény hőskora legnagyobbrészt feketében és fehérben él emlékezetünkben. Ennek persze megvannak a maga sajtótörténeti okai: az ötvenes-hatvanas-hetvenes évek magyar lapkiadása, főleg a nagy példányszámban megjelenő heti- és havilapok (melyek a képregénynek is otthont adtak) alig-alig engedhették meg maguknak a színes nyomtatás luxusát. Minőségi papír és megfelelő nyomdatechnika is csak korlátos mennyiségben állt rendelkezésre. Igen sokszor csak a borító volt színes, a belívek pedig monokrómok, esetleg kísérőszínnel nyomottak – vagy, jobb esetben, részben színesek, mint azt a legkedveltebb hetilapok, a Nők Lapja, az Ország-Világ vagy a Képes Újság esetében megszokhattuk. „Teljes egészében” színesben csak néhány újság jelent meg – szerencsére ezek közé tartozott néhány, a legkisebbeket megcélzó lap is.


Még nem képregény, de már képregényes... Az ötvenes évek derekán az Úttörőben sokszor jelentek meg gazdagon (és színesen) illusztrált elbeszélések – a tanulóifjúság épülésére. Ezek közé tartozott a Sebők Imre által megrajzolt, kétoldalas A hőstett is, mely Illik Tibor, egy fiatal, a Balatonon szolgálatot teljesítő katona bátor kalandját beszélte el.
A színes belív tehát drága kincs volt: kevés lap engedhette meg magának, hogy a képregényre „pazarolja” – ha egyáltalán közölt képregényeket. Az a néhány kivétel, mely mégis megtette, számos igen szép, emlékezetes alkotás létrejöttét segítette elő – a szó legszorosabb értelmében véve színt víve a magyar képregény-történetbe. Ezek, no meg az egyik előző írásban említett színes diafilmek bizonyítják az aranykor alkotóinak – mindenekelőtt Zórádnak és Sebőknek – az alkalmazott grafika egyik legnehezebb válfaja, a festmény-illusztráció műfajában való rendkívüli tehetségét. A tökéletes formaérzék, rajztudás náluk ugyancsak tökéletes színkezeléssel találkozott – különösen Sebők vegyes technikás borítói (ő már a harmincas években is népszerű címlaprajzolónak számított) semmivel sem maradtak el a kor amerikai, német, vagy – akik nagyon tudtak – spanyol címlapfestői mellett.


Egy színes kuriózum, ugyancsak az Úttörő 1955-ös évfolyamából... Sicc figuráját Kálmán Jenő alkotta meg, s először a Pajtában, folytatásokban jelentek meg kalandjai. A rajzoló Zórád volt, aki amolyan szocialista Csizmás Kandúrként képzelte el a verses mese főszereplőjét. Az első, egészen más képi világot nyújtó Sicc-képeskönyvTankó Béla rajzaival – 1956-ban jelent meg, s népszerűsége máig töretlen.
A magyar sajtó ebben az időben még „szerette” a festett, grafikus címlapokat. Kezdetben sokszor még a Fülesnek is rajz jelent meg a borítóján, s csak a hatvanas évek derekától váltak uralkodóvá a fájintos, egyre lengébben öltözött fehérnépek: énekesnők, színésznők, egyéb szépleányok. A hátsó borító sokszor nevelő célzatot szolgált: hol az 56-ban nyugatra tántorgott honfiakat csábította hazatérésre (s ünnepelte azokat, akik már visszatértek), hol a pesti mindennapokból vett karikatúrákkal örvendeztette meg a nagyérdeműt. A fekete-fehér lapok is szívesen tettek ki rajzot a címlapra: mint más helyett már láttuk, a Képes Nyelvmesterben a legszebbeket Zórád és Sebők, a Modellezésben Marjai Imre készítette.


Az Ezermester 1957 és 1997 közötti számai az Ezermester Oldtimer oldalán érhetők el: érdemes oda ellátogatni. Szenes Róbert egyedi hangulatú borítófestményei – mint ez az 1960-ból származó – nagy szakmai tudásról tettek tanúbizonyságot. A kiadó 1961-től kísérletezett a fényképes borítókkal (sokszor ismert sztárokat „állított” be valamilyen „barkács-szituációba”), később azonban visszatért a rajzolt borítókhoz. Rochi Ernő, kiváló barátom, Szenes életművének kutatója, képregényeinek újbóli közreadója gyűjteményéből - köszönet érte.
A nagy példányszámban megjelenő barkácsmagazin, az Ezermester borítóit az ötvenes évek végégétől jó néhány esztendőn át Szenes Róbert jegyezte, aki nagyon tudott festeni - erre Fazekas Attila hívta fel figyelmemet, aki a balatonalmádi bolhapiacon tett szert e régi számokból értékes gyűjteményre. Szenes – életművét Rochi Ernő barátom dolgozta fel – képregény-rajzolónak is kiváló volt: bár a „kismesterek” között tartják számon, kidolgozott, szépen komponált, erőteljes rajzai, jellegzetes alakjai nem csak nagy tehetségről, de a sajtógrafika, mint szakma igen alapos ismeretéről is tanúskodnak. Néhány rajza felett hosszan merengtünk Attilával: nem tudtuk eldönteni, hogy a már fényképszerűség határait súroló, grafikai trükkökben tobzódó rajz „sima” festmény, vagy fénykép a rajzzal való összedolgozása.

1957-ben nem csak a Pajtás, de a Kisdobos is közölt gyermekeknek szóló képregényt. A Félix és Suviksz színesben jelent meg, az egy-egy oldalpárra rúgó, 18 egyenlő méretű képkockából álló történetek témáit a szerzők rendre a kis olvasók számára ismert és kedves világból (cirkusz, iskola, kirándulás) merítették.
Szenes Róbert azonban – sajnos – sem akkor, sem később nem készített színes képregényt: ezt csakugyan kevés grafikus mondhatta el magáról. Igaz, a cikk tárgyánál szorosan maradva nem számítom ide a Kisdobosban megjelent, nem szövegbuborékos képtörténeteket, de a Ludas Matyi némely nagyszerű rajzolóinak comic-stripnek is minősíthető képsorozatait (ezek közül Bayer Antal több, igen kedves darabot adott közre Képregénymúzeum-blogjában), illetőleg a Ludas Magazinok egész oldalas bohóságait sem - „csak” a komoly, „valódi” történeteket.


A gyanú árnyéka, a Rendkívüli Füles 1971-es nyári számából
Elvétve persze utóbbi az előbbiekbe is bekeveredhetett, miként az előbbi az utóbbiakba is: a nagyszerű Endrődi István életműve és a Tollasbál bizonyítja az átjárhatóságot két rendszer között. Mindent összevetve 1958 és 1978 között a tízet sem érte el azoknak a lapoknak a száma, ahol az igazi színes képregények megjelenhettek – s közülük mindössze egyről, a Képes Újságról volt elmondható, hogy rendszerességgel – s néhány továbbiról (pl. a Rendkívüli Fülesről), hogy viszonylag gyakorta.


A hatvanas években a színes képregény szinte egyedüli megjelenési lehetőségét a Képes Újság biztosította. Minden történetet Korcsmáros Pál rajzolt, de – s ezt érdemes megfigyelni - nem ugyanolyan grafikai eszközök használatával. Az első színes képregény a lapban a Regélő századok c. sorozat volt, melyben Pánczél Lajos a legkorábbi magyar történelem eseményeit dolgozta fel. Az első 29 folytatás - erre Kiss Feri hívta fel figyelmemet - eredetileg lavírozott, fekete-fehér változatban készült, a nyomdában utólag – foltszerűen  emeltek ki színesben egyes kompozíciós elemeket…
A Képes Újság igazi unikum volt ebben az időben – s ha dicsérem, nem a későbbi munkatárs elfogultsága beszél belőlem. A lapban 1961 és 1974 között jelentek meg képregények – ezeket az első tíz évben kivétel nélkül Pánczél Lajos, halála után pedig lánya, Pánczél Margit írta, s minden esetben Korcsmáros Pál rajzolta. A rajzok - attól függően, hova került a képregény a lap „kilövésében” - hol fekete-fehérben, hol színesben jelentek meg. Nos, ezek a hatvanas években született alkotások a magyar színes képregény hőskorának legemlékezetesebb alkotásai. Nem csak művészi értékük miatt (Korcsmáros igényesen, szépen dolgozott, kerülte a harsány megoldásokat, finom akvarelltechnikája „rásimult” a rajzokra), de témaválasztásuk okán is: több közülük nemzeti képregény-eposzaink közé tartozik, s méltán tarthatna számot az újra felfedezésre. Aztán persze volt olyan történet is, mely „pusztán” szórakoztatni akart – az Indul a bakterház ebben a műfajban nemzeti klasszikussá emelkedett.


... a 30. folytatástól azonban már maga a művész dolgozott színesben: a mívesebb, lágyabb tónusokat használó akvarell-technikát használt és a történet végéig ki is tartott mellette.
A hetvenes évek derekán aztán a helyzet lassan megváltozott – a Pajtás színesre váltott, itt, s alkalmi kiadványaiban „kiszínesedett” a képregény. 1977 után a Kisdobos is új lendületre kapott: a „kommersznek” tartott kortárs fővonalhoz képest művészibb igénnyel, fiatal művészeket felkérve kezdtek igényes, szépen megrajzolt sorozatok kiadásába. Arra azonban, hogy a színes képregény „áttörjön” a magyar lapkiadásban még néhány évet várni kellett: ez 1981 végén, a Kockás elindulásával következett be. A Pif akkor már jó ideje átállt a teljes színes megjelenésre – melyekből már az anyalap, a Pajtás is bőven merített (s ezzel párhuzamosan ki is kopott belőle a hazai szerzők által rajzolt képregény), s ezekből válogatták össze az Kockás egyes számait is.


A Mátyás király kalandjainál Korcsmáros már egészen más technikát használ. Oldalai fegyelmezettebbek, a történetet sok és szabályos képkockákba zárva meséli el, s nem kifesti vagy „alászínezi” a tussal kihúzott rajzokat, hanem „festmény-képregényt” csinál: a ceruzarajzokat közvetlenül színes ceruzával, festékkel „dolgozza ki”
Elvétve a Kockásban is volt színes magyar képregény: Dargay Attila Kajlával, Zórád a Törökfejes kopjával és A három testőrrel (ezek kifestése valakinek igen-igen randára sikerült: a Mester vissza is vonta a jogot az alászínezett utánközlések folytatására) – a minőségi kiadást azonban ekkor már a Táltos albumai képviselték. Pedig hát a hetvenes években sok magyar képregénynek készült színes változata – igaz, nem hazai, hanem lengyel és kelet-német kiadások számára. A lengyel Relaxban és a német Frösiben megjelent oldalak színezése igen eltérő szakmai igényességet tükrözött: hol csak a rajzok mögé durván odatett, inkább a kép hangulatához igazodó hangulati elem volt, hol mívesen kidolgozott művészi igényű munka. Némelyik – kerülő úton – aztán hazajött: a képregény-honosító oldalakon találkozhatunk időt, fáradtságot nem ismerő rajongók visszamagyarításaival.


Zórád németül, színesben. A magyar képregényeket a szocialista tábor többi országában is szerették. Néhány éve gyűjtők, képregény-történészek kezdték meg feldolgozásukat, nyomtatásban azonban itthon persze még nem találkozhattunk (és valószínűleg nem is fogunk találkozni) velük.
A nyolcvanas évek derekától aztán egyre több lap kezdett el képregényeket közölni: ezek közül – már csak szerkesztői erősségei folytán is - kiemelkedett az 1986-ban indult, s mindössze nyolc számot megért Képírás. Sarlós Endre nagy szeretettel és igényességgel megrajzolt történelmi sorozatai – melyek, Istennek, s az idős Mesternek hála ma is folytatódnak – mind-mind egyedi alkotások, mind-mind a magyar grafika igazi gyöngyszemei - de nem mindig „hagyományos” képregények. Közülük az első, a Gróf Marsigli Alajos… még „klasszikus” képaláírásokkal dolgozott: a rajzok itt csak a szöveg illusztrációjául szolgáltak.

A Gróf Marsigli Alajos csodálatos élete izgalmas történelmi tabló volt, változatos helyszínekkel, dinamikus, pezsgő csatajelentekkel. Sarlós itt még „csak” kiszínezte a tusrajzokat: kerülte az erős színeket, jól adagolja az egymást kiegészítő, eltérő árnyalatokat.
A magyar történelmi képregény egyik csúcspontját jelentő Képes Krónika sem szövegbuborékos képregény: szépen komponált oldalakon, látványos, dinamikus rajzokkal, díszítőelemeket, iniciálékat gazdagon alkalmazva, a tipográfiára is ügyelve beszéli el a magyarok történetének kezdeti évszázadait. Színezése egyedi: elegáns, nemes, a régi krónikákból ismert, keveretlen, tiszta tónusokkal dolgozik, sehol egy disszonáns hang, minden oldalon minden szín minden színnel harmonizál. Illendő lenne, hogy egyszer albumban is megjelenjen – hirdetve a szigetvári mester nagy tehetségét s történelmi eleink örök dicsőségét.


Képregény és műalkotás… A Képes Krónika felülmúlhatatlan Sarlós-féle interpretációja.
Ha csak a kifestés technikáját nézzük, magyar színes képregénynek kezdetektől két fő „irányzata” volt. Az egyik a rajzfilmesek és a nyomdai grafikusok által alkalmazott fóliafestés, a másik a hagyományos értelemben vett akvarelltechnika, illetve a vízfesték, a színes ceruza, szükség szerint tempera együttes alkalmazására épülő vegyes. Itt is voltak átmenetek, kivételt erősítő szabályok: Dargay Attila, a kiváló rajzfilmes a Pajtásban megjelent Kajlákat általában vízfestékkel maga színezte - Zórád a Rendkívüli Fülesben megjelenő „komoly” képregényeit viszont a nyomdai grafikusok „töltötték fel” színekkel. A legtöbbször igen rossz minőségű papírra kerülő offszetnyomtatás nem „szerette” a sokféle tónust: a vízfesték nem, csak a rajzfilmes technika tudta nyújtani a nagy, színes felületeknél elengedhetetlen egyenletességet.  Ám mert a színes képregény ritka kincs volt, a hetvenes években még nem nagyon bántuk, ha abban nem mindig, minden tökéletes...


Ihaj, csuhaj – Kajlával. 1977-re már kiszínesedett a Pajtás, s – részben - színesben jelentek meg alkalmi magazinjai is. Sok történetet a Pif-ből vettek át – sajnos ez később teljesen kiszorította a lapból a magyar alkotók képregényeit.
Zórád, a festőművész felülmúlhatatlan volt saját képregényei színessé tételében – akkor is, mikor nem végezte a színezést, hanem hitvese, az apró termetű, bájos, mindig végtelenül türelmes és kedves Ilka. Őt hitvesem is nagyon megkedvelte – oly annyira, hogy nevébe is „beleszerettünk”: második kislányunk ő utána kapta az Ilka nevet. A nyolcvanas évek elejétől, mikor a Mester inkább már csak az illusztrálással és a Tabán-képekkel foglalkozott, Zórád irányítása mellett sokszor ő vette át a babrás kifestő munkát – kis munkaasztala azonban nem a Mester belső szentélyében, hanem a nappaliban állott. Minőségi festékeket használt: ezeket zömében külföldi útjai során szerezte be - élénk, fedett színeit viszont egy egyszerű, fillérekért kapható csehszlovák anilin-készlettel érte el. Ehhez persze a vízfestéket, tust egyaránt jól bíró kartonra is szükség volt. A Szent István körúti művészboltban kapható import, osztrák kartont használta, nekem is ezt ajánlotta – de mert igencsak drága volt és ritkán lehetett hozzá jutni, idővel aztán áttértem a jó magyar műszaki kartonra.


A Hajdúk kapitánya színes változatának megjelenése idején (1986) Zórád már rég nem készített új képregényeket. Az első, a Táltosnál megjelent albumokhoz képest már egyszerűbb kifestési technikát használt. A nagyobb felületeket előrajzolta, s azokat a felesége „vitte fel”, ő csak a végső simításokat végezte.
Mert hát persze viszonylag rövid pályafutásom során azért én is készítettem színes képregényt. A Bucó-füzeteket nem sorolnám ide, hisz azokat egy, a Pannónia stúdióban dolgozó profi kifestő színezte – tulajdonképpen csak egy nagyobb (és végül nem publikált) és egy egyoldalas, referenciának szánt, de végül a Mi Világunk egyik alkalmi magazinjában megjelent történettel „dicsekedhetek”. Ha másra nem, arra jó volt, hogy rádöbbentsen: bizony, a színes képregény nem nekem találták ki…


A művésznő elrablásának színes változatát ez egyik könyvkiadó megrendelésére készítettem el: úgy volt, hogy füzetes formában fog majd megjelenni. Erre végül nem került sor: a történet máig publikálatlan maradt. Az első ránézésre látszik, hogy a vízfestéket nem az ilyen munkákra találták ki: bár akkor már sikerült minőségi, s csakugyan élénk színű, egyenletesebb fedettséget adó festékeket szereznem, a nagy felületeken azért jól látszottak a száradási nyomok.
Ha valahol, itt ütközött ki a rendszeres, alapos művészi képzés hiánya: a jó szem, kézügyesség, a vonalas rajzban szerzett egyre jelentősebb gyakorlat itt már nem segített. A csók (melynek alaphangulatát, s a nyitókép zöld kerámia díszkútját egy német utazási prospektusból „emeltem át”) mindazonáltal a körülményekhez képest még jól sikerült. Az alapokat vízfestékkel tettem fel, a tónusokat színes ceruzával emeltem ki, a szörny (eredetileg valamilyen ártatlan tatu-féleség szolgált modelljéül) rücskeinek térhatását harsány-zöld filctoll segítségével értem el.


A csók vegyes technikával készült: épp csak ketchupot, szilvalekvárt és a kamra egyéb kincseit nem használtam fel annak érdekében, hogy a megfelelő hatásokat elérjem. A Hölgykoszorú című Mi Világunk-kiadványban jelent meg.
A nyolcvanas évek vége felé aztán átszakadtak a gátak. Addigra már a magyar nyomdák egy része jelentős modernizáción ment keresztül, minden technikai feltétel adott volt a minőségi színes nyomtatáshoz. Nagyon sok holland, belga, német képregényt (füzeteseket és albumokat) nyomtattak Budapesten, aztán a kiadók is érdeklődni kezdtek a Nyugat felé egyre nyitottabbá váló magyar lappiac iránt. Ami azonban azután következett, már a magyar képregénynek más(ként színezett) lapjaira tartozik…


A cikkhez felhasznált illusztrációk forrása (ahol az külön nem kerül feltüntetésre)  
Kiss Feri digitális archívuma - ezúton is köszönöm kedves 
barátaimnak az írás elkészültéhez nyújtott önzetlen segítségüket.