2012. június 27., szerda

Messalina, Messalina...


 

A Róma melletti filmgyárban, a Cinnecittá-ban az ötvenes évek elejétől sorra készültek a nagy, roppant látványos, színes, szélesvásznú történelmi, igen sokszor ókori tárgyú filmek. Az amerikaiak is szívesen jöttek ide forgatni, de a produkciók első sorban a hazai és az európai piacnak készültek. Akadtak kis költségvetésű és monstre kiállítású, statiszták tömegét mozgató, néha világsztárokat felvonultató, igen drága „komoly” filmek, és persze könnyedebb vígjátékok – olyan műfaj volt ez, amire ez olasz közönség mindig is vevő volt.

 Sophia Loren, mint Celopatra (1954)

Egy kis könnyű, pikáns íz, könnyű erotika már az ötvenes évek közepén megjelenik ezekben a filmekben. A nagyon fiatal, nagyon szép Sophia Loren (és a szintén fiatal, még délceg és karcsú Alberto Sordi) főszereplésével készült Két éjszaka Kleopátrával (1954) még az illendőség keretein belül pucérkodott – néhány éven belül azonban megváltozott a helyzet.

Cs. Horváth és Zórád a Báró Holding üzlete c. képregényében a főhős az olasz filmvárosban nyomoz…

A hatvanas években a rendezők egyre bátrabbak, a nézők egyre követelőzőbbek lesznek – s rövidesen az olasz szórakoztató film - nem utolsó sorban a képregény hatására – Messalina személyében megtalálja az új, buja erotikával körül lengett szupersztárt. 1951-ben Maria Félix főszereplésével készült egy nagyon illemtudó film a császári hitvesről, aztán 1960-ban Belinda Lee főszereplésével egy kicsit már bátrabb és színesebb újabb feldolgozás – és persze alakja sok, az első századról szóló egyéb filmben is feltűnt.


  María Félix (1951), Susan Hayward (1955), Belinda Lee (1960) és Lisa Gastoni (1964), mint Messalina

1977-ben a Messalina, Messalina már jóval bátrabban nyúl a témához: sok-sok merész jelenettel, de még vígjátéki keretek között a cselszövő szépasszonyt mutatta be - az 1981-ben készült Caligula és Messalina – nyilván a Dino De Laurentis-féle Caligula-film hatására - azonban már a veszett, nimfomániás tinédzser Messali­nát. E filmek íróinak — már ha egyáltalán volt ilyen szándékuk — nem lehetett könnyű összegyűjteni a Messalinára vonatkozó törté­neti tényeket.

Rajzolt...
...és fényképes filmpalát a Messalina, Messalina német forgalmazásához (1977)

Az utókor nagy bánatára Tacitusnak, a remek tollú római történetírónak — akinek írásaiból hiteles és pon­tos képet kapunk eseményekről, emberek­ről, s tetteik mozgatórugóiról — munkái töredékesen maradtak ránk, a Caligula uralkodásával foglalkozó rész, s az őt kö­vető császár, Claudius első éveiről szóló krónika sajnos örökre elveszett. Így kény­telenek vagyunk Suetonius, Cassius Dio s a kevésbé jelentékeny történetírók nem mindig tárgyszerűnek tudott közléseire hagyatkozni, ha fel akarjuk idézni ezeket az esztendőket.

Betty Holland, mint Messalina az 1981-es film plakátján

Sokan tették és teszik ezt meg — s nemcsak azért, hogy pikáns for­gatókönyvet írjanak belőle. A szépiroda­lom  klasszikusai, mint Robert Graves vagy Gore Vidal megírták a maguk nagyregényeit a véreskezű császárokról, akik népszerű hősei a „puhafedelű”, szórakoztató történelmi regényeknek is. Mégsem róluk készült a leg­több feldolgozás, hanem egy asszonyról, akinek neve a nimfománia szinonimája lett, akiről fűtött erotikájú regények tucat­jait írták, aki már a római költőket is meg­botránkozással töltötte el, s aki a róla összehordott minden rossz ellenére sem vesztett az eltelt évezredek alatt jottányit sem népszerűségéből — Messalináról.

Claudius asszonyai

Gaius Caesar, ismertebb nevén Caligu­la halála után utóda egy középkorú férfi lett: a nagy­bátyja, Claudius. Suetonius írja róla: „jó­formán egész uralkodása … nem az ő mű­ve volt, inkább felesége és felszabadított rabszolgái feje szerint kormányzott; úgy vi­selkedett, ahogy azoknak érdekük vagy hangulatuk diktálta.”

Claudius császár (Kr. e. 10 –  Kr. u. 54.) mellszobra

Claudius első neje Livia Medulla lett vol­na — ám a menyegző napján halálos beteg­ség ragadta el, így a frigy nem lépett élet­be. Utána két előkelő származású nő kö­vetkezett: Blautia Urgulanilla, majd Aelia Paetina. „Mindkettőtől elvált — írja Sue­tonius — Paetinát csak jelentéktelen sé­relmek, Urgulanillát azonban fertelmes kicsapongásai miatt hagyta el, és mert az asszony gyilkosság gyanújába kevere­dett."

Ezután következett Valeria Messalina, egy bájos kislány, aki több mint három évtizeddel volt fiatalabb a férjénél. A há­zasságot i. sz. 40 körül kötötték meg, ek­kor Messalina 14-15 esztendős lehetett. Korosodó férjéből nem sokkal később császár lett — Messalinából pedig a biro­dalom első asszonya.
Messalina „partiképes” családból szár­mazott: Octaviáig vissza tudta vezetni fel­menőit, a dicső elődök között akadtak konzulviselt férfiak, szenátorok, hadvezé­rek — Róma mindmegannyi oszlopa.

Hogy ez a házasság milyen volt, s hogy miként ért véget, az elkövetkezőkből kide­rül. Ám Claudius úgy tűnik, nem okult a rossz tapasztalatokból: i. sz. 49-ben — 59 esztendősen — újból megnősült, unoka­húgát, Agrippinát vette el. Öt évvel ké­sőbb gyanús körülmények között a csá­szár meghalt, állítólag asszonykája meg­mérgezte, hogy átjátszhassa fiának a ha­talmat. A reményteli fiatalembert — Nerónak ismeri az utókor.

Messalina, a császárnő

I. sz. 41 januárjában lett császár Claudi­us. Felesége — ahogy jó római nőhöz illik — még ebben az évben fiút, utódot szült neki: Germanicust. A még mindig tinikorú fiatalasszonyt boldog férje szerelme és figyelme minden jelével elárasztotta.

Messalina szobrának részlete (Louvre)

Hogy milyen volt a császári hitves kül­seje, erről néhány érem s egy; a Louvre­ban őrzött kámea tanúskodik. Fiatal, telt női arcot látunk, fejformája kerek, orra enyhén ívelt. Haját természetes módon fé­sülte, középen elválasztva hordta. Érzéki ajka sejtetett valamit az ebben a nőben ál­landóan forrongó szenvedélyek mélységé­ből.

… és ahogy az utókor (kicsit másként) elképzelte: Peder Severin Krøyer (1851-1909) festményén
Születésnapját nyilvános ünneppé tette Claudius, mint Cassius Dio hangsúlyoz­za: nem saját akaratából, de a szenátus és a praetorok indítványa alapján. Megkap­ta a saját kocsi használatának jogát (ek­koriban a legelőkelőbbek is gyaloghintón közlekedtek a város túlzsúfolt utcáin) sőt, ezzel a kocsival még a diadalmenetekben is követhette férjét. A Messalina iránti ra­jongás kötelező volt az udvarnál. Vitellius például — aki a britanniai hadjárat ide­jén helyettesítette a főhatalomban a császárt — Messalina egy használt cipőjét hordta tógája és tunicája között, napjá­ban többször elővette és megcsókolta a becses tárgyat.

Elkülönített udvartartása volt, szabado­sai és bizalmas emberei körében gyakor­latilag úgy intézte életét, ahogyan akarta. S ezzel a lehetőséggel alaposan élt is.

Valeria Messalina kicsapongásai

Az alcímet Pierre de Bourdeille-től, Bran­tôme címzetes apátjától és kegyurától, a XVI. század e páratlan remekírójától kölcsönöztük, aki a maga 1584-ben megje­lent munkájában imígyen jelezte a Messa­lináról szóló könyvrészt. Bran­tôme általá­ban megértő a házasságtörő ó- és újabb kori szeretőkkel szemben, Messalina azonban még neki is „sok” egy kicsit. A derék francia elsősorban a férj, Claudi­us türelmén csodálkozik: „... milyen hosszú ideig tűrte második feleségének, Valeria Messalinának csínyte­véseit és mocskos kurválkodását: ez a Mes­salina, nem elég, hogy zabolátlanul összefe­küdt minden jöttmenttel, de azonfelül bor­délyról bordélyra járt, árulta magát, akár a legocsmányabb városi lotyó." Másfél évezred távlatából könnyű kije­lenteni ezt — ám megállja-e a vád a kor­társ beszámolók próbáját?

Messalina lett az egyik legnépszerűbb, 1966-1974 között 185 kötetet megért olasz képregény-sorozat főszereplője
Nos, Messalina finoman fogalmazva csakugyan az érzékek rabja volt. Alig va­lószínű, hogy tizennégy esztendősen szű­zen ment volna a házasságba — egy iro­dalmias ízű ókori pletyka szerint maga Caligula lett volna az első férfi az életé­ben — s később is változatos és mozgalmas életet élt. Katonák, rabszolgák, színészek, gladiátorok, előkelő és kevésbe előkelő római polgárok fordultak meg az ágyában.

Ha megkívánt egy jó kiállású férfit vagy fiút, megtalálta a módját, hogyan szerezze meg magának. Lakosztályát gon­dosan őrizték, ám az ott folyó fékevesztett orgiák híre rövidesen egész Rómát bejárta. Csak egy valaki nem tudott semmiről: a férj. Sőt, Messalina — aki gyakran vonult vissza idő előtt rosszullétre panaszkodva maga gondoskodott arról, hogy rabszolgalányok szórakoztassák ilyenkor felséges férjét, aki ezért még le­kötelezve is érezte magát ...

Ez azonban nem volt elég csillapítha­tatlan szexuális vágyai kielégítésére. El­követett még valamit, ami miatt a tiszte­letre méltó Krafft-Ebing professzor, a modern szexológia egyik megalapítója 1902-ben megjelent szexuálpatológiai gyűjteményében megörökítette a nevét: messalinának keresztelve el a krónikus nimfomániában szenvedő nők csoportját. Híres bordélykalandjairól van szó.

Őfelsége, a szajha

Hogy ezek nem pusztán a kitaláció termé­kei, több forrás is állítja. Juvenalis, akinél keményebben senki nem írt a római csá­szárkor erkölcseiről, így örökítette meg:

„Nézd a vetélytársát az egeknek: halld, mit is állt ki Claudius.   
Asszonya látva, hogy alszik a férje, nagyobbra merte 
becsülni a vackot, mint palatinusi ágyát. 
Éjjeli csuklyát öltött őfelsége, a szajha, egy szolgálótól kísérve szökött ki urától, 
s szőke paróka alá rejtette sötét haja Törtjét. 
Egy rongyfüggönyös és fülledt bordélyba nyitott, 
hol vár az üres szoba rá, s aranyos mellei, ruha nélkül, csalva:   
Lycisca néven árulta magát, s mutogatta ott az ölét, 
fejedelmi Britannicus, életadódat. 
Nyájasan fogadott mindenkit, kérte a pénzt is, 
s háton nyelte mohón be akárki döféseit ágyán. 
Majd, hogy a bordélyos hazaküldte a lányokat,
 ő is ment búsan, s ha tehette, 
szobáját mint legutolsó zárta be, 
lángolt még dagadó ágyéka a vágytól; 
ellankadva, de nem kielégülten hazaindult."
(Muraközy Gyula fordítása)



Messalina a mai képregény-rajzolókat is megihlette: Jean-Yves Mitton 2011-ben kezdte sorozatát…


A történetírók is leteszik a maguk tanú­ságát. Cassius Dio szerint a Palatium egyik kamrájában végezte fenti tevékeny­ségét, s más előkelő hölgyeket is a példa követésére buzdított — sikerrel. Plinius elmondja, hogy Messalina azzal büszkél­kedett: a leghíresebb római kurvánál is több kuncsaftot fogadott egy éjszaka…


… melynek harmadik kötete 2012. június 28-án jelenik meg

És jaj volt annak a nőnek, aki nem csat­lakozott őfelsége, a szajha társaságához, vagy nem vállalta az úrnő által részére ki­jelölt szerepeket. Az ilyen Messalina el­lenségévé válhatott — aminek végzetes következményei lehettek. A császárné nem ismert átmenetet e kettő között. Ha egy nő szebb, hódítóbb volt nála, esetleg keresztezte útjait, vagy meg­tagadta az orgiákon való részvételt, szá­míthatott a kegyvesztésre. Így pusztította el Poppaea Sabinát, Róma legszebb as­szonyát, aki elszerette tőle Mnestert, Cla­udius unokahúgát, Iulia Livillát, mert az szebb volt nála, s idővel vetélytársnője le­hetett volna. Iulia, Germanicus legkisebb leánya pusztán száműzetésbe kényszerült, ám Poppaea Sabinának meg kellett hal­nia. Sokan jártak még így az előkelő ró­mai nők közül.

Barátok és ellenségek

A férfiakkal hasonlóképp bánt. Aki be­hódolt neki, vagy bölcsen kitért útjából, elkerülhette a végzetét — ám, aki valami­lyen módon ellenfelévé vált Messaliná­nak, vagy nagyhatalmú bizalmasainak, könnyen hóhérkézre juthatott. Claudius gyávaságát, ön- és hatalomféltését felhasználva elég volt néhány utalást elejte­ni a császár előtt (például, hogy Messali­na és első számú szabadosa ugyanazt ál­modta az éjjel: x vagy y a császár életére tör), s a boldogtalan máris mehetett a vesztőhelyre, elkobzott vagyona feljelen­tőit és a kincstárt gazdagította.
Claudius mindent megengedett és min­dent jóváhagyott, teljesen felesége befolyása alatt állott. Azonban volt egy pont, ahol még ez a viaszkemény férfiú is ke­mény fellépésre kényszerült. Messalina ugyanis szerelmes lett.

A férjet nem hívták meg az esküvőre…

A nevezetes eseményről már Tacitus tu­dósításából is értesülünk. …oly lángoló szerelemre lobbant Gaius Silius, a legszebb római ifjú iránt, hogy Iu­nia Silanát, hírneves származású feleségét elzavarta mellőle, és szabaddá tett szerető­jét birtokba vette.”


Mitton rajzai távol állnak a pornográfiától...
A derék férfiú egy idő után rájött, mi­lyen lehetőséget adtak számára az iste­nek. Óvatosan rábeszélte Messalinát Cla­udius eltávolítására, biztosította őt, hogy — helyébe jutva — örökbe fogadja majd Messalina fiát, az asszonyt pedig megtart­ja hatalmában, biztonságban élvezheti to­vább szerelmét. Messalina nem lelkese­dett túlzottan az ötletért, abba azonban belement, hogy összeházasodjék Siliussal. Mint Tacitus írja, Silius — már mint kije­lölt konzul — „előre bejelentett napon, hiteles tanúk közreműködésével tulajdon­képpen gyermekek világra hozása céljá­ból" házassági szerződést kötött. Az ün­nepélyes aktusra csak a férjet, Claudiust nem hívták meg, aki ekkor épp Ostiában járt áldozatot bemutatni.

 ... ugyanakkor nem szűkölködnek a részletekben sem

Ez azonban már azoknak is sok volt, akik idáig hallgatólagosan eltűrték Mes­salina kicsapongásait: Claudius főembe­rei tudták, más, ha egy színész vagy egy rabszolga hentereg az úrnő ágyában, s megint más, ha egy előkelő római fiatal­ember, akinek nem titkolt célja a hatalom megragadása.

Meg kellett hát tenni: felnyitották Cae­sar szemét. A feladatra Narcissus, Messa­lina legbizalmasabb szabadosa vállalko­zott. Az összeomlott Claudius minden ba­rátjától ugyanazt hallotta — már nyíltan mert beszélni mindahány — mégpedig, hogy végeznie kell Messalinával és szere­tőivel. A hozzá hű katonák táborába vo­nult, ott tartotta meg a kihallgatásokat, ott ítélkezett. Siliust, a Messalina őrzésé­vel megbízott  

Így is lehet a témáhozközelíteni
Titius Proculust s a szeretők hosszú sorát ítélte halálra. Narcissus azonban joggal tartott attól, hogy Messalina sokszor kipróbált és bevált bűverejével visszahódítja Claudiust, így kimester­kedte, hogy időben megtörténjék az asszony elrendelt kivégzése. Messalina nevét és képmását eltávolítani a magán- és középületekről — Narcissus pedig jutalomként questori címet kapott.
A vég, ahogy Enrico Guazzoni 1923-ban készült Messalina-filmjében bemutatta…

A történelem egyik máig élő rejtélye, ho­gyan járulhatott hozzá Claudius az imádott nő elpusztításához. Suetonius sze­rint: „Feláldozta Messalina iránti lángoló szerelmét is, de nem annyira szégyenletes megaláztatása miatt, hanem mert életét féltette…"

A legnehezebb döntés

Nem volt könnyű meghozni ezt a döntést, de szükségszerű volt a végső lépes megtétele. Messalina bátran, gátlások nélkül élt, elvette, megszerezte, amit akar. Bábjává tett egy korosodó, akaratgyenge férfit, s a háttérből többé-kevésbé a kor­mányzást is ő irányította. Ám ő is befo­lyásolható volt: bizalmasai — elsősorban a kellő időben köpönyeget fordító Narcissus — és a szép ifjú, Gaius Silius hataloméhsége okozták a vesztét.

Ha a politikai hatalomvágy lett volna tettei mozgatórugója, Róma leghíresebb uralkodónőjévé válhatott volna. Ám az istenek mást akartak, ahogy Boccacció mon­dotta róla: Messalina oly csillagzati alatt született, amelyek égő testi szenve­délyt oltottak belé. Más módon lett tehát híres asszony — s ez a hírnév halhatatlanná tere őt.

Élete és halála bizonyítja: megérdemelten.

Eugène Cyrille Brunet (1828-1921)  Messalinája az 1884-es Párizsi Szalon látványossága volt - egy ókori asszony
 márványba álmodott emlékezete

2012. június 19., kedd

A neve Szilvia. Szatmári Szilvia...


Blogbejegyzéseimben méltatlanul kevés szó esik „másik” életemről. Arról, ami 1998-99-ben, a tudományhoz való „visszafordulásommal” vette kezdetét, s ami 2002-től új, de máig tartó fordulatot vett. 2003. január 1-el kerültem a BME Vállalati jogi – ma már Üzleti jogi – tanszékére, ahol akkor is, ma is pompásan érzem magam. A társaság remek, és úgy alakult, hogy mindenkinek van egy „árnyék” élete – egy másik énje, ahol utat engedhet rejtett ambíciói és Isten adta tehetsége kibontakoztatásának.

Egyik (ha nem a) legkedvesebb történetem volt... Mikor 2012 januárjában 21 év után újra elkezdtem rajzolni, megpróbáltam ismét elkészíteni a nyitólapot. A rajz, ami arra bátorított, legyen folytatás, a lehető legelőkelőbb helyre került: ma Kiss Feri képregényes emlékkönyvében található

Tanszékvezetőnk, Pázmándy Kinga a Vallvadír zenekarban énekel. A pénzügyi- és adatvédelmi jog nagy szakértője, Ferenczy Endre filmekben játszik: valószínűleg az egyetlen magyar jogászprofesszor, aki szerepel az International Movie Database elektronikus katalógusában. Perecz László, aki évente ezernél több mérnökhallgatót vezet be előadásain az üzleti jog rejtelmeibe, igazából filozófus, a BME filozófiai doktori iskolájának vezetője, és nem mellékesen a legszebb és legtehetségesebb magyar költőnő férje… Pétervári Kinga egy kiadót vezet, amely fantasy kötetekkel  örvendezteti meg a Nagyérdeműt. Ebbe a társaságba épp belesimul egy képregény-bolond…


A blog szubjektív műfaj, aki csinálja, sok mindent elárul magáról. Valaha a képregény és a szórakoztató sajtó körüli lelkes kolbászolás pénzkereseti lehetőség volt – méghozzá nem is rossz. Ma már az emlékezés, no meg az újra felfedezett rajzolás öröme motivál – s talán az, hogy a sok jóból, szépből, amit valaha ezektől a műfajoktól, s a velem dolgozó nagyszerű emberektől kaptam, tovább tudjak örökíteni valamit. Az egészben a legszebb persze a negyed századdal ez előtti, „hősi” időkre való emlékezés – no meg persze a határok feszegetése: menne-e ma ugyanúgy az írás, rajzolás, lehetne-e jobban, másként csinálni? S általában – lehet…


Hallgatóim egy része azonban a Facebookon és itt, a blogon élt árnyékéletemmel először  szembesülve általában egyfajta kulturális sokkon megy át. Hogy ennek – Regős Bendegúz örökbecsű szavaival élve – az az oka, hogy ezt aztán már csakugyan nem nézték volna ki a baktersapka alól, vagy csak keserű figyelmeztetésként veszik arra, hogy ma már ki mindenki kaphat katedrát az egyetemen, nem tudom. Első olvasóim azonban legnagyobb részt közülük kerültek ki, s ezt köszönöm nekik, meg persze azt is, hogy sokan még ma is velem tartanak. Sokszor sikerült meglepnem őket – néha magam is, mikor olyan korábbi „teljesítményemmel” találkozom, amely pályám indulásakor még elérhetetlen álomnak tűnt, aztán mégis összejött valahogy.


A korabeli, képregényt is közlő sajtó két, nagyon nehezen bevehető vára közül az egyik a Füles volt. Ide nem sikerült bekerülni Cs. Horváthtal - Zórád minden jóakarata ellenére - valahogy soha nem jött össze az együtt munkálkodás. A másik a Pajtás volt, ami ekkor már jórészt a Pifből „élt”, magyar képregényt alig közölt. A kiadónak volt viszont egy 300 000 példány körül megjelenő zsebkönyvsorozata, a Hahota, mely viccekkel, rajzokkal, rejtvényekkel és persze képregényekkel úgy negyedévente örvendeztette meg az olvasót. Itt még helye volt a magyar alkotóknak és történeteknek, sőt, ami azt illeti: a legkiválóbbakat foglalkoztatták. A nagy karikatúristák közül minden számban jelen volt Sajdik Ferenc, Kaján Tibor, Várnai György, Endrődi István, Dallos Jenő, Földes Vilmos, aztán a lapnak évtizedek óta, könnyed és szép stílusban rajzoló sajtóillusztrátor Görög Júlia – és persze Dargay mester… Cser Gábor és a kiváló grafikus, Czifferszky Béla szerkesztették – ő készítette az egyes számok hangulatos címlapjait is.


Cser Gábor nem csak lelkiismeretes, közönsége ízlését remekül ismerő szerkesztő volt, de jó tollú író, gyakorlott képregény-forgatókönyvíró is. Hogy miként kerültem kapcsolatba a lappal, bizisten már nem tudom megmondani – nyilván nekik is küldtem egy bemutatkozó portfoliót a már megjelent gyerekeknek szóló munkáimból, ami a Bucó-füzetek sikere és a Képes Újságnál eltöltött évek eredményeként szépen hízott. Kaptam egy kedves meghívót Cser Gábortól, és egy napon aztán ott találtam magam a Jászai Mari tér 5. alatti szerkesztőségi szobában. A viszonyítás végett: ez kábé annyit jelentett nekem, mint az egyszeri harmadéves mérnökhallgatónak, mikor megtudta, a CERN-be osztották be szakmai gyakorlatra… Gábor egy új képregényhez keresett rajzolót, amely egy varázserővel rendelkező, pöttöm szellemről, Hubáról szólt. Naná, hogy elvállaltam – bár sejtettem, hogy a Pifből és a Kockásból mindenki által ismert Artúrral nehéz összehasonlításokat kell majd a figurának kiállani…


Ilyen típusú történetet korábban még nem csináltam. Voltak a „komoly” képregények (a történelmi, kaland vagy bűnügyi történetek), amelyek nagy rákészülést, sok segédéletet, komoly realitás-követést igényeltek – és voltak a Bucó- és Szimath-féle állat-főszereplős, „szabadkézi” animációval rajzolt gyermek képregények. A karikatúrával, ami „műfajilag” a Hahotát uralta, sosem próbálkoztam – egyszerűen nem volt érzékem hozzá. Az én alakjaimnak azért többé-kevésbé valódi fiúkra-lányokra kellet hasonlítaniuk: másként egyszerűen nem tudtam volna megrajzolni őket. Így aztán különösebb előkép nélkül A szellem diadala c. képregényhez – amely végül a Hahota 1989. évi 36. számában rögtön nyitó-történetként jelent meg – „magánhasználatra” újra feltaláltam – a cartoont.


Nyáron, valamilyen vízparti környezetben játszódó, tizenévesekről szóló történet volt. Huba végül azt hiszem, elég karakteresre sikerült: míg Artúr „szellemteste” kicsit hurkaszerű, zárt volt, őt alul nyitott kúpokból „raktam össze”, s azzal a kevés végtaggal, amivel elláttam, végül egészen összetett testbeszéd-nyelvet sikerült közvetítenem… A fiú főszereplő, Lakli Sanya „hozta” a nagydarab, esetlen tinédzser figuráját. A problémát a női főszereplő, Szatmári Szilvia megformálása jelentette. Minden köteles tiszteletem mellett: én bizony nem voltam képes a kánon szerint megkívánt, pipaszár-lábú, nagyfejű, elöl-deszka-hátul-léc karakterekhez igazodni. Szilvia nőbül lett össze rakva – de tessék elképzelni, az úttörők időszaki folyóiratában. És bizony jutott a bikinis, fürdőruhás, hosszú lábú lányokból a történet egyéb kockáira is. Ez néhány éve még valószínűleg kiverte volna a biztosítékot a szerkesztőségben – ám ekkor már 89-et írtunk, recsegett-ropogott a rendszer, a főúttörők a tükör előtt állva a Monoply játékból ismert kapitalisták figuráját gyakorolták, nem is lett baj belőle.


Sőt, a folytatásra is felkérést kaptam. És ha egyszer egy üzlet beindul…A nincsen tövis rózsa nélkül című történetben Huba már egy másik boldogtalan sorsú ifjún szeretne segíteni, így jut el a nyári vakációját élvező Télapó várába, akinek fogadótermében dögös, hosszú combú, latexruhás krampuszlányok gogóznak… Cser egyéni stílusú forgatókönyv-író volt, pontos képutasításokat adott (szerencsére az ábrázolás mikéntjét rám hagyta), dialógusokban és helyzetkomikumban gondolkodott. Az sem volt lényegtelen, hogy mindketten szerettük a történetet… Hogy végül miért nem lett folytatása, már nem emlékszem: a következő Hahotában egy régebbi képregényem rejtvényes feladvánnyá alakítva még megjelent, aztán 1990-től már nem készítettem újabbakat. Rövidesen megszűnt az Ifjúsági Lapkiadó Vállalat, s vele összes kiadványa is, s a hajdan oly sikeres magyar képregény mélyrepülésbe ment át…


Szatmári Szilvia emléke viszont nem hagyott nyugodni. Mint régi hőseim – például a ma hetvenes évei elejét taposó, egykori kémelhárító, Hód – esetében sokszor, eljátszottam a gondolattal: hogyan élte ő meg az eltelt negyedszázadot. Ma jó negyvenes szépasszonyként,  esetleg elhízott, de boldog családanyaként, vagy a demokrácia nagyobb dicsőségére hajléktalanná vált kéregetőként találkozhatnék az utcán vele? 89-ben nagyon vártuk a piacgazdaságot, a szabadságot, a kápitálista átalakulást, és ennek hangot is adtunk: ki tüntetéssel, ki azzal, hogy már az átmenetre készülve számolta az ellopható értékeket, ki meg merész képregények rajzolásával… Akkoriban még minden lehetséges volt – még az is, hogy a hajnalt végül a kakas kukorékolása hozza meg.


Jó egy éve multimédiás előadási módszereimhez szokott hallgatóimnak e gondolat jegyében készítettem egy prezentációt. Játéknak szántam, de így utólag gondolkodóba estem magam is. Lehet, hogy tényleg így történt? Lehet, hogy Szilvia szőkeségével kezdődött minden? Lehet, hogy ami 89 óta velünk történt, végső soron neki köszönhető? Bizony, akár még ez is meglehet. Ki tudja? Bob Dylan hajdan nyári éjszakákon, tábortűz mellett, a lányok kezét fogva sokszor énekelt dalának refrénjével: ezt a választ, testvér, már elfújta a szél, a választ azt elfújta a szél…


2012. június 15., péntek

100 éve született Marjai Imre


Dr. Marjai Imre nevét valaha a hajózás, hajómodellezés, technikatörténet minden rajongója jól ismerte az országban. A hatvanas, hetvenes években sok írása, könyve jelent meg, a nyolcvanas években hajdani lapom, a Mi Világunk ol­vasói pedig szinte minden számban találkozhattak egy-egy munkájával. Akár a régi idők ledér szépasszonyainak hálószobatit­kairól, akár nevezetes történelmi pillanatokról, csatákról, híres várakról, hajdani büszke erődítmé­nyekről írt, cikkei nagy-nagy tényanyag-ismere­tről, imponáló tárgyi és szakmai tudásról árul­kodtak, izgalmasak, lebi­lincselőek voltak. A kultúra- és technikatörténet neves hazai művelőjének kedvence azonban a ha­jó, a hajózás s természetesen a modellezés voltak: legtöbb cikke, könyve ebben a tárgyban jelent meg, s legtöbb rajza is a hajókkal, a tengerrel, tengeri kalandokkal foglalkozott. 

Columbus hajója, a Santa Maria - ahogy Marjai Imre látta (Heckenast Péter szívességéből)





Úgy gondoltam, a lap olvasói nem csak írásait forgatták szívesen, de talán egy róla szóló cikket is örömmel fogadnának. Nem volt nehéz főszerkesztőm, a nagyszerű Kulcsár Ödönt rábeszélni arra, hogy adjon erre egy oldalpárt – az apropót talán épp hajózástörténeti könyvének a Móra kiadónál való újbóli kiadása jelentette.  Egy csendes kora nyári délutánon a Bartók Béla úton, lakásához közel ültünk le beszélgetni egy presszóban. Jó másfél órát mesélt az életéről – a jegyzeteim alapján megírt interjú végül a Mi Világunk 1989. évi 10. számában jelent meg.

A Mi Világunk-interjúhoz adott fénykép a hetvenes éveit taposó, örökifjú Marjait ábrázolja

Aztán teltek az évek. Néha láttam, hogy egy-egy műve megjelent a könyvesbolti kirakatokban, de későbbi sorsáról nem tudtam semmit. Mikor úgy döntöttem, itt, a blogon olyan nagyszerű kor- és pályatársak mellett, mint Zórád Ernő, Szapudi András, Kellér Dezső, Rónaszegi Miklós  vagy Lőrincz L. László előtte is lerovom tiszteletem, gyorsan rá kellett jönnöm, nem lesz egyszerű rá vonatkozó információt szerezni. A magyar Wikipédia nem ismeri, az Interneten kutatva persze hajós könyveire számtalan hivatkozást található, de még halála évét sem sikerült kiderítenem. De eljutottam a Marjai Imre és Serényi Péter által 1979-ben alapított TIT Hajózástörténeti, Modellező és Hagyományőrző Egyesületének honlapjára,  majd az egyesület Facebook oldalára, s a „hajósnéptől” kértem segítséget. Nem eredménytelenül: még aznap e-mailt kaptam egy nyugdíjas mérnöktől, Heckenast Pétertől - a legendás nyomdász kései leszármazottjától -, aki jól ismerte Marjai Imrét, s a hatvanas évek derekától 1997-ben bekövetkezett haláláig szoros munka- és baráti kapcsolatban volt vele. Az egykori műegyetemi diák szívesen vállalta, hogy mesél emlékeiről.

Marjai festményén az Aurora-cirkáló büszkén vágtat az új hajnal felé (Heckenast Péter szívességéből)

Heckenast Péter a hajózás iránti érdeklődését sráckorában – mint sokunknak - Dékány András nagyszerű könyvei keltették fel. Szülővárosában, Szombathelyen egy, az Adrián szolgált egykori tengerész – Késmárki Dezső - vezette be a hajómodellezés világába, így jutott el marjai munkáihoz, majd a személyes találkozáshoz, mely hosszú időn tartó együtt munkálkodásukhoz vezetett. A mérnök úr néhány képi emléke megosztásával is segítségemre volt – nagy köszönettel tartozom ezért, hisz én inkább Marjai könyveit s a Mi Világunkban megjelent írásait, illusztrációit ismertem csak eddig. A könyvtárakban való búvárkodás sem volt eredménytelen: sok, már-már elfeledett munkájára sikerült így rábukkannom. Értékes alkotásai ezek a magyar sajtógrafikának, a népszerűsítő tudománytörténetnek – a mai világ sajnos már nem kedvez hasonló teljesítmények létre hozásának.

Nem csak hajóábrázolásait jellemezte a történeti hűségre való törekvés, de műszaki rekonstrukciós rajzait is

Nem könnyű sors, s ennek tükrében aztán különösen fényesnek tűnő pálya az, amit végül Marjai Imrének sikerült befutnia, s amit az egykor általa elmondottak és Heckenast Péter személyes élményei, közlései alapján próbálok most áttekinteni. Első rejtélyét számomra az jelentette, hogy - bácskai őshonos létére - hogyan sikerült kapcsolatba kerülnie a tengerrel, a hajózás világával? Erre így emlékezett vissza: „Édesapámnak volt egy gondosan összeválogatott könyvtára, benne egy-két hajóskönyvvel. Baján cseperedtem fel, s a Dunán szinte minden nap láttam a MEF­TER és a DGT gyönyörű hajóit. Ezek a rö­vidítések ma már csak kevesünknek jelen­tenek valamit, pedig akkoriban közismer­tek voltak: a Magyar Folyam- és Tengerha­józási Részvénytársaságot és a Duna Gőzhajózási Társaságot takarták. A könyvek és a valóság hajói megragadták az érdek­lődésemet, oly annyira, hogy lassanként már minden tárgyban, fadarabban a hajó lehetőségeit kerestem, s úgy alakítottam, hogy ússzon a vízen… Nagyon szerettem barkácsolni, és főként rajzolni: sokszor próbáltam papírra vetni a híres hajók rajzát, a fel­szerelés részleteinek áb­rázolását.”

Volt érzéke az akciódús jelentekhez is: a híres kalóznő, Maria Cobham uralja a helyzetet

100 évvel ez előtt, 1912-ben született Baján. Ahogy ma mondanánk: polgári családból származott. Eredeti neve nem Marjai volt, hanem Mayer - többen a családól Majorra magyarosítottak: Heckenast Péter emlékei szerint talán rokonságban állt a kor kegyelt építészével, Major Mátéval is. Bizony, okozott is gondot annak idején a pályaválasztás. Soká­ig nem tudtam eldönteni, mi legyek: tengerész, mérnök, rajztanár - vagy valami más?" - emlékezett vissza 89-ben az ifjúskor dilemmáira a formális művészeti képzésben sohasem részesült Marjai. Édesapám bíró volt, szeret­te volna, ha én is jogi pályára megyek. El­végeztem a szegedi egyetemet, s utána rö­vid ideig ügyvédjelölt voltam. Azután Buda­pestre kerültem és a háború végéig ma­gántisztviselőként dolgoztam. Ekkor azon­ban újabb 'váltás' következett az életem­ben. '45 után kétirányú folyamat indult el: a ’régi rendszer’ közigazgatási apparátusában, intézményeiben dolgozó emberek - még ha a politikához semmi közük sem volt - gyanúsak lettek, igyekeztek a veze­tő pozíciók közeléből is eltávolítani őket - helyükre képzetlen, de megbízható káde­rek kerültek. Ugyanakkor a meginduló nagyarányú műszaki újjáépítési folyamat­ban nagy szükség volt képzett techniku­sokra, mérnökökre.” Alulról kezdte, mint Wágner úr Gorcsev Ivánnál.Én időközben elvégez­tem a Bánki Donát technikumot, s feladva addigi hivatásomat — amelyet nem gyako­rolhattam tovább — egy gyárban (Heckenast Péter emlékei szerint a Beloianniszban) helyez­kedtem el. Két évtizedig dolgoztam ott mű­szaki munkakörben: voltam műszaki rajzo­ló, technikus, művezető…”

Szeretett híres történelmi pillanatokat felidézni...

Mindeközben azért talált módot, helyet és időt régi szenvedélyére, a hajómodellezésre. Azaz… „Hát, idő még csak lett vol­na, de hely nem akadt. Akkoriban elég szűkös lakásviszonyok között éltünk, s ’anyósi nyomásra’ egy idő utas kénytelen voltam felhagyni a modellezéssel. De a ha­jóépítés, a modellezés technikája tovább izgatott, számtalan magyar és idegen nyel­vű könyvet olvastam el a hajók történeté­ről, szerkezetéről s megpróbálkoztam az írással is.” A viszonylag kicsi, Bartók Béla úti lakásban velük élő, rossz természetű „anyós” és nem túlságosan sikeres házassága Heckenast szerint Marjai nagy keresztjei voltak. Rajztáblán otthon, vagy épp, ahol helyet talált készítette rajzait. Marjai írásai, rajzai akkor már rendszeresen megjelennek a Modellezés című folyóiratban: a hajóépítő mérnöknek készülő fiatal Heckenast Péterrel is ekkor sikerül először találkoznia. Marjai megkéri, hogy segítsen neki a modellekről készülő műszaki rajzok elkészítésében, amit Heckenast örömmel vállal. Akkoriban Magyarországon nem képeztek hajóépítő mérnököket: a Szovjetunióban és az NDK-ban, Rostockban járhatott egyetemre néhány hallgató. A „németes” Heckenast a rostocki - egyetlen - helyre jelentkezett, ám – polgári „háttere” miatt – sikertelenül. Kitűnő eredményeire tekintettel újabb felvételi nélkül bebocsátást nyert viszont a Műegyetem Vízépítőmérnöki Karára. A következő években aztán egyetemi tanulmányai mellett nagyon sok rajz elkészítésével segítette Marjai munkáinak sikerét.

Ceruzarajzaival, lavírozott képeivel tudta leginkább kifejezni magát, de mesteri módon bánt a tussal is (Heckenast Péter szívességéből)

„A hosszú évek során összegyűj­tött temérdek információ lassanként összeállt bennem, s kialakult egy könyv ter­ve. Először az MHSZ-hez kopogtattam be vele, ők azonban nem kértek belőle. Az­után a Népszava elődjéhez, a Táncsics Ki­adóhoz fordultam, ők akkor indítottak el egy, a modellezésről szóló könyvsorozatot. Nos, a Táncsics vállalkozott a Történelmi hajók modellezése című munka kiadásá­ra… Ez volt az első könyvem. 1966-tól a Táncsics Kiadónál, majd az Építésügyi Tá­jékoztatási Központnál dolgoztam irodalmi szerkesztőként. Itt több időm maradt az írásra, terveim kidolgozására és ismerete­im rendezésére.”  A Táncsicsnál a kiváló író, Mikrobi és az ötvenes-hatvanas évek sok híres tudományos-fantasztikus regényének szerzője, Botond-Bolics György főszerkesztő veszi a „félig-pályatársat” (egykoron ő is jogásznak tanult) szárnyai alá, sőt, szerkesztői állást kínál neki, amit Marjai örömmel fogad el. Modellezéssel kapcsolatos, hobby és műszaki kiadványokat gondoz, de később még jogsegéllyel, jogi tanácsadással foglalkozó munkák közreműködőjeként még eredeti diplomájának is hasznát vette.  Hajózástörténeti munkásságára a Diafilmgyártó Vállalat is felfigyel: a hatvanas évek végétől előbb Sebők Imre színes képeivel, majd saját illusztrációival sorra jelennek meg a híres kalózokat bemutató, vagy egy-egy korszak emlékét felidéző alkotások – még 1984-re is jutott belőlük kettő.

John Fitch 1790-ben épített gőzhajójának rajza Marjai egyik diafilmjéből  (Heckenast Péter szívességéből)
A hetvenes évek elejétől már más kiadókhoz is hívják hajózási tárgyú könyveket lektorálni. A nagy szakmai áttörést – és széles körű elismerést - egy 1973-ban megjelent munka hozza meg. „Dr. Pataky Dénes, a Szépművészeti Múzeum azóta már sajnos elhunyt (1975) osztály­vezetőjével együtt írtam A hajó a művé­szetben c. könyvet, ami számos idegen nyelven is megjelent. Ezt A hajó története című nagy képeskönyv követte, amelynek szintén ő volt a társszerzője.”  Hajózástörténeti könyveiből rövidesen újabb kiadások is napvilágot látnak, s az európai könyvpiacon szépen fogynak A hajó a művészetben idegen nyelvű változatai is. 1977-ben dr. Marjai Imre nyugdíjba vonult - a nyug­díj azonban számára csak kezdete volt egy új, tevé­keny alkotói korszaknak. Ekkor írja meg a nagy földrajzi felfedezésekről szóló köny­vét, a két kiadást is megért Nagy hajsó­könyvet – és a számtalan kultúrtörté­neti tanulmányt. Magánélete is rendeződik: az anyós halála után elválik feleségétől, s bár továbbra is együtt laknak, immár nagyobb szabadságot élvez. Elvált felesége tragikus körülmények között bekövetkezett halála után ismét megnősül: ez a házasság aztán meghozza számára az öregkori, megérdemelt boldogságot.

Kedves figyelmesség a barátoknak: karácsonyi üdvözlőlap, saját rajzával (Heckenast Péter szívességéből)

Én az ereje teljében lévő, mindig siető, mindig valami újon gondolkodó, örökifjú Marjai Imrével dolgoztam együtt. Energiája bámulattal töltött el. „Ahogy mondtam, a tárgy kimeríthe­tetlen. Ha böngészni kezdek az érdekesnél érdekesebb témák között, sohasem tudom előre, hogy mi kelti fel az érdeklődésemet annyira, hogy cikket formáljak belőle, és amiről feltételezhetem, hogy olvasóim is szívesen fogadják. Persze akad „aktuális" téma is: évfordulók vagy mai világunk tör­ténéseivel analóg régi históriák, egy-egy utazás reminiszcenciái és így tovább. De előfordult már, hogy kedves olvasóim ké­résének tettem eleget valamelyik történel­mi esemény vagy mende-monda feldolgo­zásával. Ami a legközelebbi jövő program­ját illeti, a lovagkor hőseiről, a keresztes-háborúk egyik kulcsfontosságú támasz­pontjáról és egy bevehetetlennek hitt szik­lavár tragikus végéről szóló történettel pró­bálom meg szórakoztatni hűséges olvasói­mat. Természetesen megeshet, hogy váratla­nul izgalmas témára bukkanok. Ilyenkor mindent lesöprök az asztalomról s nincs nyugtom addig, amíg az új gondolat kézi­rattá nem változik át. Ez a munkastílusom, így szeretek dolgozni…” 

Tisztelgés a múlt előtt: Diocletianus palotájának rekonstruált rajza

Egy újabb, a hajómodellezésről szóló munka (Készítsünk hajómodellt!, 1987) után 1988-ban szép kiadásban a Móra ismét megjelentette A nagy hajóskönyvet, majd megírja a Máltai Lovagrend történetét (A kereszt és a kard lovagjai, 1990). A nyolcvanas évek derekán-végén született cikkei később kötetekbe rendezve is megjelennek. 1994-ban a Magyar Könyvklub kiadja Nagy kalózkönyvet, melynek alcímével - kalózok, hajók, tengerekDékány András emléke előtt tiszteleg. Utolsó munkája a Kulcsár Ödönnel közösen készített Borzalmak és gonoszságok könyve (1996) volt. 1997 novemberében egy reggel elindult a szokásos bevásárló-körútjára – az utcán lett rosszul. Kórházba vitték, de már nem tudtak segíteni rajta: a gyászjelentés szerint, amit ugyancsak Heckenast Péter őrzött meg, 85 éves korában érte a halál. Talán lánya, unokái őrzik még rajzait, kéziratait - az ő elérhetőségüket azonban nem sikerült kiderítenünk. Jó lenne rájuk találni...


A hajókról készült rajzait a nagyfokú szakmai pontosság jellemezte (Heckenast Péter szívességéből)

„A történelmet én mindig egészében nézem, s bár igaz, hogy elsősorban a ha­jók érdekelnek, s mindaz, ami a hajózással összefügg - de hát az ókorban és a középkor­ban mi nem volt kapcsolatban a hajóval? Egy-egy történelmi kor vizsgálata, neveze­tes emberek élete számtalan mai tanulsá­got hordoz, én ezeket keresem s igyek­szem másokkal is megosztani.” – osztotta meg velem ars poeticáját 1989-ben. „Most fejez­tem be egy könyvet, amely a leghíresebb várakat mutatja be a história tükrében. A hadtörténetben, de az építészettörténet­ben is nagy szerepet játszottak a várak, az erődítmények — akárcsak a hajók —, de természetesen nem lehet elvonatkoztatni az őket védő vagy épp ostromló emberek­től történetüket.” Sikere titka is ebben rejlett. Nem tárgyakat: korokat, embereket idézett meg, szeretettel, de nagy szakmai alázattal és mindig hitelességre, pontosságra törekedve ábrázolta történetüket. Élete végéig alkotó ember maradt. Heckenast Péter nem sokkal halála előtt megkérdezte tőle: Imre bátyám, mi a hosszú élet titka? A válasz – akkor - egy sejtelmes mosoly volt. Marjai gazdag munkásságára visszatekintve ma azt mondanám: talán az, hogy mindig legyen miért élni az életet. Őrizze meg így az emlékezet!

Dedikált könyvjelző (Heckenast Péter szívességéből)

2012. június 11., hétfő

Fazekas és a klasszikus magyar képregény-dramaturgia megújítása

2014 szeptemberében ahogy arról ebben a cikkben olvashattokelindult a Képregény Kedvelők Klubjának Facebook-csoportja. Várunk mindenkit, aki a régi képregények, az aranykor magyar klasszikusai és a Képregény Kedvelők Klubjának rendezvényei iránt érdeklődik. Itt lehet jelentkezni: https://www.facebook.com/groups/1464336630521037/


Amikor Fazekas Attila a hetvenes évek elején színre lépett, a magyar képregény-dramaturgia Cs. Horváth Tibor által meghatározott keretrendszerében kezdte el alkotói munkásságát. Túlnyomórészt, de nem kizárólagosan Cs. Horváth által meghatározott keretek voltak ezek, hisz bár az első „modern” képregényeket a Pajtásban sikerült elhelyeznie, a hatvanas évek elejétől épp itt, s a Képes Újságnál jött létre egy, az általa meghatározott „fővonaltól” némileg független képregényes szerzői alkotói műhely. Jelentős eltérések azonban az alkalmazott dramaturgiai eszközök között akkoriban nem nagyon voltak.

Sebők (A névtelen ügynök, 1970) és Zórád (Gömböc, 1966) egy-egy képregény-folytatása a Népszavából. Mindkét mester sajátos ábrázolásmódot dolgozott ki, melyet nem csak a rájuk jellemző rajzolási technika, de a képbeállítások és a kompozíció is egyedivé tettek. Ami minden történetben közös: a sztorit alapvetően a szöveg meséli el, a kép szerepe az illusztráció klasszikus felfogásához áll közelebb.

A magyar képregény az ötvenes években – csakúgy, mint az amerikai a húszas évek végén – a képes elbeszélésből nőtt ki. A szórakoztató könyv- és magazin-kiadás mindig is nagy súlyt helyezett az illusztrálásra, a szöveges elbeszélés vizuális megjelenítésére. Az illusztráció képi kiegészítője volt a cselekménynek. Segítette a képzeletet az olvasottak megjelenítésében, de nem vette át az elbeszélés szerepét. A képregény első mesterei mind illusztrátorok voltak: a „három testőr”, a magyar képregény három műfajteremtő alkotója a sajtógrafika felől érkezett. Zórád az ötvenes években könyvillusztrátorként is kiemelkedő munkát végzett, majd - Sebőkhöz, Gugihoz és Korcsmároshoz hasonlóan - már aktív képregényes korszakában sem hagyott fel a sajtóillusztrációval.


Fazekas első munkáinak egyike: a Zurjev regénye nyomán készült Alfa és Omega egy csíkja a Népszavából (1975). A képek kompozíciós szempontból kiegyensúlyozottak, a lényegében a főszereplő „fejében” lejátszódó gondolatsort nem közvetlen eszközökkel (forgolódás, töprengés stb.) érzékelteti, hanem cselekmény helyszínéből meglehetősen sokat és megmutató távoli képek alkalmazásával

A képes elbeszélés (ide sorolhatjuk az ötvenes évektől Magyarországon nagy népszerűségnek örvendő diafilmeket is) már önálló műfajnak tekinthető. A kép részben átveszi és helyettesíti is a szöveg leíró funkcióját, s minden szöveges cselekmény-egységhez illusztráció kapcsolódik. A kísérőszöveg állhat „csak” leíró (hatását tekintve inkább már a képet magyarázó) elemekből és a szereplők által elmondottak rögzítéséből. Ami mindenképpen új, hogy (kevés kivétellel, pl. verses képtörténetek) az adaptációs szöveg a műfaji sajátosságokhoz igazodik, „zanzásul” – tömörödik. A rajzoló általában már képutasításokat kap, melyek (akár részletesen is) megszabják számára, mit és hogyan ábrázoljon. A képek nagysága állandó, formaviláguk a klasszikus illusztrációs műfaj követelményeit követi.

A polip csápjai: a Joszif Freilihman regényéből készült képregény a Népszavában, 1977-ben jelent meg. A rendelkezésre álló vizuális tér (napi képregény-csík, mely maximum 3-4 kockából áll) behatárolt, ám a rajzolónak sikerül arányosan, a mélység érzékeltetése mellett kitöltenie. A szituáció hétköznapi környezetbe helyezi, az alakok természetesen mozognak, az elbeszélő szövegelemek és a szóbuborékok kompozíciós egységet alkotnak a képpel.

A képregény a képes elbeszélésből nő ki. Az alapvető formai különbség, hogy a szöveg immár képi egységet alkot az illusztrációval. A szereplők „megszólalnak”, a figura mellé helyezett vagy buborékba tett szöveg immár a szereplőhöz kapcsolódik, a leíró vagy elbeszélő jellegű információ általában a kép „szélére” szorul. A műfaj sajátos, filmszerű dramaturgiai eszközökkel dolgozik: a szövegkönyv (forgatókönyv) nagyon hasonló a filmforgatókönyvekhez, ám míg a filmes forgatókönyv-író komplex hatásokkal, „mozgó” környezetben dolgozik, a képregény - bár a beállításokkal, plánokkal filmszerűségre törekszik - szükségszerűen statikus: a rajz egy-egy pillanatot tud csak megragadni. A vizuális ábrázolásmód alkalmazott eszköztárától (és a rajzoló egyéni kvalitásaitól) függ, hogy ez a mennyire tudja mégis a mozgás, dinamizmus illúzióját kelteni…

A Schreyer regénye nyomán készült A sárga cápa 1977-ben jelent meg a Népszavában. A Floridában játszódó jelenetsor a szereplők párbeszédét igazi, amerikai hangulatú totálképekbe illesztve kíséri nyomon.

Cs. Horváth különösebb előkép nélkül, mondhatni legjobb belátása szerint alakította a képregény-forgatókönyvírás, mint műfaj dramaturgiai szabályait. Megközelítése alapvetően narratív, elbeszélő volt, azaz a dialógusok mellett – talán azért, hogy az eredeti irodalmi művekhez való kapcsolódást hangsúlyozza – jócskán élt a leíró eszközök alkalmazásának lehetőségével is.  Szokták mondani: talán túlságosan is szövegközpontú volt – a képregények áttördelt-áttipografált újra kiadásai során a képek esztétikai színvonalának, művészi értékének megőrzése tényleg nem nagyon játszott szerepet.  Természetesen nem tett különbséget rajzolói között dramaturgiai szempontok szerint sem. Mindenki ugyanúgy, sokszor ugyanolyan, vagy igen hasonló szófordulatokat, írói manírokat használó forgatókönyveket kapott - az alapvetően adaptációs beállítottságú magyar képregény első éveinek egyedi jellemzőit tehát kizárólag a rajzolók grafikai stílusának eltérősége adta meg.
 
A Mányi Nagy László történetéből készült Cirkusz a tengeren (Népszava, 1977) egy mozgalmas jelenetsora. A helyszín hangulatát érzékeltető totállal indít, a választott plánokkal, a mozgás megragadásával is igyekszik kifejezni a főszereplő izgatottságát. Érdemes észrevenni azt is, hogy a cselekmény időbeni előre haladását a naplemente három fázisának érzékeltetésével is erősíti.

Fazekas a Népszava néhány kockából álló csíkjaival „futott be” a magyar képregény világába: különösen jeles elődje, a lapban hosszú időn át – Zóráddal csak igen ritkán felváltva – publikáló Sebők Imre rajzai után volt különösen szembeszökő történetei újszerűsége. Sebők zseniális alkotó volt, páratlan forma- és arányérzékkel, viszonylag egyszerű, de látványos grafikai eszköztárral. Ha csak a történet nem „tájképet” követelt meg, általában félközeli és közeli plánokkal dolgozott, a látványt a hétköznapi, megszokott perspektívából mutatta, a beállítások meglehetős egyhangúsággal követték egymást – ezzel szemben viszont képei mindig remekül megkomponáltak, kiegyensúlyozottak voltak, a fény-árnyék hatásokat maximálisan kihasználta, sőt, elsődleges kifejezési eszközévé tette. Zórád bár más grafikai stílust követett, s ábrázolási technikája Sebőknél jóval finomabb, kontrasztosabb volt, hasonlóképp a kompozícióra helyezte a hangsúlyt, sok közelivel dolgozott (különösen a kifejező portrékat szerette), képeibe gyakrabban vitt dinamikus elemeket, gyakran váltogatta a plánokat és sokszor játszott a perspektívával is.

Halál két keréken (Népszava, 1987). A történet „elbeszélésének” elsődleges eszköze immár a kép és az azt elevenné tevő párbeszéd, szöveges leíró részek szinte egyáltalán nincsenek. A képkockák kompozíciója dinamikus, a rajzokat részletgazdagság jellemzi.

Fazekas stílusának újdonsága egyrészt a tudományos-fantasztikus képregényei kapcsán már méltatott, egyéni vonalvezetésben rejlett, mely a képi látványt immár valóban kontrasztossá, a „hagyományos” árnyékolási technikák elhagyásával levegősebbé, könnyebben áttekinthetőbbé tette. Ez viszont a térábrázolás új megközelítését tette szükségessé: Fazekas másik nagy erőssége, újdonságteremtő varázsa abban a könnyedségben állott, ahogy a mélységeket és távolságokat (gyakran szokatlan perspektívákat alkalmazva) érzékeltetni tudta. A harmadik sikerfaktort az „akciófilm-szerű” ábrázolásmód jelentette: egy-egy jelenetsoron belül gyakori plánváltásokat alkalmaz, mellyel az elbeszélő jellegű, néha bizony monoton cselekményi egységeket is „feldobja”. A negyedik újdonság: a kompozíciók jó arányérzékkel eltalált egyszerűsége: a kép – pontosabban: az egyes képelemek egymáshoz és a kitölthető „térhez” viszonyított aránya – és a szöveg harmonikusan egészítik ki egymást.


Linda a fedélzeten (1985) – a Radar magazinban megjelent történetnek ez az oldala az új képregényes elbeszélésmód minden sajátos vonását ötvözi. Nincs dialógus, magyarázó vagy kísérőszöveg, a történéseket kizárólag a képek közvetítik, melyeket – magazinoldalról lévén szó – az alkotó nagy szabadsággal alakít: a két bajban lévő hőst ábrázoló főrajzba illeszt be. Az akciójelenetek tényleges főszereplője ugyan Linda, s rajzok azonban sokkal inkább a szituációt (a történések egy, a Dunán lefele tartó hajón zajlanak) állítják a középpontba. Ezek a dolgok épp itt, most, körülöttünk is megeshetnek – közvetíti az üzenetet a dramaturgia.

Rajztudása a pályán töltött éveivel arányban egyre magabiztosabb, s a szilárd technikai tudás, a mesterség tökéletes ismerete birtokában kísérletező kedve is megnő. Az évek során fokozatosan egy újfajta képi dramaturgiát alakít ki, ahol már ő, s nem a mindenkori forgatókönyv-író diktálja a látvány megjelenítésének szabályait. Maga is próbálkozik forgatókönyv-írással: adaptációkat és önálló „szerzői” történeteket egyaránt készít, de inkább állandó szerzőtársaival – Kiss Feri és Bán Mór – dolgozik szívesen együtt.

Más szempontból is formát bont, iskolát teremt. Saját maga írja a Szexi c. képregénymagazinja forgatókönyveit, s persze ő készíti a rajzokat, címlapokat is. Ilyen még korábban nem volt Magyarországon: megszületik a hazai szexképregény. A rajzok bátrak, leplezetlenek - ez már csak a kilencvenes évek elején jelenhetett meg.
Egy-egy oldal látványtervét – ahogy munkamódszere bemutatása, s az induló képregény-iskola kapcsán arra már utaltunk – előzetesen, nagy pontossággal kidolgozza, „látja” a megrajzolásra váró cselekményt. A cselekményt, amit a rajz többé már nem illusztrál, hanem egy dinamikus eszköztár tudatos alkalmazásával immár egyértelműen - vezet.

Ami a kilencvenes évektől Fazekas munkáira leginkább jellemző: a dialógus- és ábrázolás-központú dramaturgia. A két főszereplő közötti párbeszédet egy viszonylag egyszerű eseménysorba (kilépve a múzeumból autóba szállnak) építve mutatja be. Az oldal hangulatát, a cselekmény keretét a Hősök tere és a Milleneumi Emlékmű ábrázolása határozza meg. A cselekmény a képekbe költözött…