100 éve született Marjai Imre

Dr. Marjai Imre nevét valaha a hajózás, hajómodellezés, technikatörténet minden rajongója jól ismerte az országban. A hatvanas, hetvenes években sok írása, könyve jelent meg, a nyolcvanas években hajdani lapom, a Mi Világunk ol­vasói pedig szinte minden számban találkozhattak egy-egy munkájával. Akár a régi idők ledér szépasszonyainak hálószobatit­kairól, akár nevezetes történelmi pillanatokról, csatákról, híres várakról, hajdani büszke erődítmé­nyekről írt, cikkei nagy-nagy tényanyag-ismere­tről, imponáló tárgyi és szakmai tudásról árul­kodtak, izgalmasak, lebi­lincselőek voltak. A kultúra- és technikatörténet neves hazai művelőjének kedvence azonban a ha­jó, a hajózás s természetesen a modellezés voltak: legtöbb cikke, könyve ebben a tárgyban jelent meg, s legtöbb rajza is a hajókkal, a tengerrel, tengeri kalandokkal foglalkozott. 

Columbus hajója, a Santa Maria - ahogy Marjai Imre látta (Heckenast Péter szívességéből)

Úgy gondoltam, a lap olvasói nem csak írásait forgatták szívesen, de talán egy róla szóló cikket is örömmel fogadnának. Nem volt nehéz főszerkesztőm, a nagyszerű Kulcsár Ödönt rábeszélni arra, hogy adjon erre egy oldalpárt – az apropót talán épp hajózástörténeti könyvének a Móra kiadónál való újbóli kiadása jelentette.  Egy csendes kora nyári délutánon a Bartók Béla úton, lakásához közel ültünk le beszélgetni egy presszóban. Jó másfél órát mesélt az életéről – a jegyzeteim alapján megírt interjú végül a Mi Világunk 1989. évi 10. számában jelent meg.

A Mi Világunk-interjúhoz adott fénykép a hetvenes éveit taposó, örökifjú Marjait ábrázolja

Aztán teltek az évek. Néha láttam, hogy egy-egy műve megjelent a könyvesbolti kirakatokban, de későbbi sorsáról nem tudtam semmit. Mikor úgy döntöttem, itt, a blogon olyan nagyszerű kor- és pályatársak mellett, mint Zórád Ernő, Szapudi András, Kellér Dezső, Rónaszegi Miklós  vagy Lőrincz L. László előtte is lerovom tiszteletem, gyorsan rá kellett jönnöm, nem lesz egyszerű rá vonatkozó információt szerezni. A magyar Wikipédia nem ismeri, az Interneten kutatva persze hajós könyveire számtalan hivatkozást található, de még halála évét sem sikerült kiderítenem. De eljutottam a Marjai Imre és Serényi Péter által 1979-ben alapított TIT Hajózástörténeti, Modellező és Hagyományőrző Egyesületének honlapjára,  majd az egyesület Facebook oldalára, s a „hajósnéptől” kértem segítséget. Nem eredménytelenül: még aznap e-mailt kaptam egy nyugdíjas mérnöktől, Heckenast Pétertől - a legendás nyomdász kései leszármazottjától -, aki jól ismerte Marjai Imrét, s a hatvanas évek derekától 1997-ben bekövetkezett haláláig szoros munka- és baráti kapcsolatban volt vele. Az egykori műegyetemi diák szívesen vállalta, hogy mesél emlékeiről.

Marjai festményén az Aurora-cirkáló büszkén vágtat az új hajnal felé (Heckenast Péter szívességéből)

Heckenast Péter a hajózás iránti érdeklődését sráckorában – mint sokunknak - Dékány András nagyszerű könyvei keltették fel. Szülővárosában, Szombathelyen egy, az Adrián szolgált egykori tengerész – Késmárki Dezső - vezette be a hajómodellezés világába, így jutott el marjai munkáihoz, majd a személyes találkozáshoz, mely hosszú időn tartó együtt munkálkodásukhoz vezetett. A mérnök úr néhány képi emléke megosztásával is segítségemre volt – nagy köszönettel tartozom ezért, hisz én inkább Marjai könyveit s a Mi Világunkban megjelent írásait, illusztrációit ismertem csak eddig. A könyvtárakban való búvárkodás sem volt eredménytelen: sok, már-már elfeledett munkájára sikerült így rábukkannom. Értékes alkotásai ezek a magyar sajtógrafikának, a népszerűsítő tudománytörténetnek – a mai világ sajnos már nem kedvez hasonló teljesítmények létre hozásának.

Nem csak hajóábrázolásait jellemezte a történeti hűségre való törekvés, de műszaki rekonstrukciós rajzait is

Nem könnyű sors, s ennek tükrében aztán különösen fényesnek tűnő pálya az, amit végül Marjai Imrének sikerült befutnia, s amit az egykor általa elmondottak és Heckenast Péter személyes élményei, közlései alapján próbálok most áttekinteni. Első rejtélyét számomra az jelentette, hogy - bácskai őshonos létére - hogyan sikerült kapcsolatba kerülnie a tengerrel, a hajózás világával? Erre így emlékezett vissza: „Édesapámnak volt egy gondosan összeválogatott könyvtára, benne egy-két hajóskönyvvel. Baján cseperedtem fel, s a Dunán szinte minden nap láttam a MEF­TER és a DGT gyönyörű hajóit. Ezek a rö­vidítések ma már csak kevesünknek jelen­tenek valamit, pedig akkoriban közismer­tek voltak: a Magyar Folyam- és Tengerha­józási Részvénytársaságot és a Duna Gőzhajózási Társaságot takarták. A könyvek és a valóság hajói megragadták az érdek­lődésemet, oly annyira, hogy lassanként már minden tárgyban, fadarabban a hajó lehetőségeit kerestem, s úgy alakítottam, hogy ússzon a vízen… Nagyon szerettem barkácsolni, és főként rajzolni: sokszor próbáltam papírra vetni a híres hajók rajzát, a fel­szerelés részleteinek áb­rázolását.”

Volt érzéke az akciódús jelentekhez is: a híres kalóznő, Maria Cobham uralja a helyzetet

100 évvel ez előtt, 1912-ben született Baján. Ahogy ma mondanánk: polgári családból származott. Eredeti neve nem Marjai volt, hanem Mayer - többen a családól Majorra magyarosítottak: Heckenast Péter emlékei szerint talán rokonságban állt a kor kegyelt építészével, Major Mátéval is. „Bizony, okozott is gondot annak idején a pályaválasztás. Soká­ig nem tudtam eldönteni, mi legyek: tengerész, mérnök, rajztanár - vagy valami más?" - emlékezett vissza 89-ben az ifjúskor dilemmáira a formális művészeti képzésben sohasem részesült Marjai. „Édesapám bíró volt, szeret­te volna, ha én is jogi pályára megyek. El­végeztem a szegedi egyetemet, s utána rö­vid ideig ügyvédjelölt voltam. Azután Buda­pestre kerültem és a háború végéig ma­gántisztviselőként dolgoztam. Ekkor azon­ban újabb 'váltás' következett az életem­ben. '45 után kétirányú folyamat indult el: a ’régi rendszer’ közigazgatási apparátusában, intézményeiben dolgozó emberek - még ha a politikához semmi közük sem volt - gyanúsak lettek, igyekeztek a veze­tő pozíciók közeléből is eltávolítani őket - helyükre képzetlen, de megbízható káde­rek kerültek. Ugyanakkor a meginduló nagyarányú műszaki újjáépítési folyamat­ban nagy szükség volt képzett techniku­sokra, mérnökökre.” Alulról kezdte, mint Wágner úr Gorcsev Ivánnál. „Én időközben elvégez­tem a Bánki Donát technikumot, s feladva addigi hivatásomat — amelyet nem gyako­rolhattam tovább — egy gyárban (Heckenast Péter emlékei szerint a Beloianniszban) helyez­kedtem el. Két évtizedig dolgoztam ott mű­szaki munkakörben: voltam műszaki rajzo­ló, technikus, művezető…”

Szeretett híres történelmi pillanatokat felidézni...

Mindeközben azért talált módot, helyet és időt régi szenvedélyére, a hajómodellezésre. Azaz… „Hát, idő még csak lett vol­na, de hely nem akadt. Akkoriban elég szűkös lakásviszonyok között éltünk, s ’anyósi nyomásra’ egy idő utas kénytelen voltam felhagyni a modellezéssel. De a ha­jóépítés, a modellezés technikája tovább izgatott, számtalan magyar és idegen nyel­vű könyvet olvastam el a hajók történeté­ről, szerkezetéről s megpróbálkoztam az írással is.” A viszonylag kicsi, Bartók Béla úti lakásban velük élő, rossz természetű „anyós” és nem túlságosan sikeres házassága Heckenast szerint Marjai nagy keresztjei voltak. Rajztáblán otthon, vagy épp, ahol helyet talált készítette rajzait. Marjai írásai, rajzai akkor már rendszeresen megjelennek a Modellezés című folyóiratban: a hajóépítő mérnöknek készülő fiatal Heckenast Péterrel is ekkor sikerül először találkoznia. Marjai megkéri, hogy segítsen neki a modellekről készülő műszaki rajzok elkészítésében, amit Heckenast örömmel vállal. Akkoriban Magyarországon nem képeztek hajóépítő mérnököket: a Szovjetunióban és az NDK-ban, Rostockban járhatott egyetemre néhány hallgató. A „németes” Heckenast a rostocki - egyetlen - helyre jelentkezett, ám – polgári „háttere” miatt – sikertelenül. Kitűnő eredményeire tekintettel újabb felvételi nélkül bebocsátást nyert viszont a Műegyetem Vízépítőmérnöki Karára. A következő években aztán egyetemi tanulmányai mellett nagyon sok rajz elkészítésével segítette Marjai munkáinak sikerét.

Ceruzarajzaival, lavírozott képeivel tudta leginkább kifejezni magát, de mesteri módon bánt a tussal is (Heckenast Péter szívességéből)

„A hosszú évek során összegyűj­tött temérdek információ lassanként összeállt bennem, s kialakult egy könyv ter­ve. Először az MHSZ-hez kopogtattam be vele, ők azonban nem kértek belőle. Az­után a Népszava elődjéhez, a Táncsics Ki­adóhoz fordultam, ők akkor indítottak el egy, a modellezésről szóló könyvsorozatot. Nos, a Táncsics vállalkozott a Történelmi hajók modellezése című munka kiadásá­ra… Ez volt az első könyvem. 1966-tól a Táncsics Kiadónál, majd az Építésügyi Tá­jékoztatási Központnál dolgoztam irodalmi szerkesztőként. Itt több időm maradt az írásra, terveim kidolgozására és ismerete­im rendezésére.”  A Táncsicsnál a kiváló író, Mikrobi és az ötvenes-hatvanas évek sok híres tudományos-fantasztikus regényének szerzője, Botond-Bolics György főszerkesztő veszi a „félig-pályatársat” (egykoron ő is jogásznak tanult) szárnyai alá, sőt, szerkesztői állást kínál neki, amit Marjai örömmel fogad el. Modellezéssel kapcsolatos, hobby és műszaki kiadványokat gondoz, de később még jogsegéllyel, jogi tanácsadással foglalkozó munkák közreműködőjeként még eredeti diplomájának is hasznát vette.  Hajózástörténeti munkásságára a Diafilmgyártó Vállalat is felfigyel: a hatvanas évek végétől előbb Sebők Imre színes képeivel, majd saját illusztrációival sorra jelennek meg a híres kalózokat bemutató, vagy egy-egy korszak emlékét felidéző alkotások – még 1984-re is jutott belőlük kettő.

John Fitch 1790-ben épített gőzhajójának rajza Marjai egyik diafilmjéből  (Heckenast Péter szívességéből)

A hetvenes évek elejétől már más kiadókhoz is hívják hajózási tárgyú könyveket lektorálni. A nagy szakmai áttörést – és széles körű elismerést - egy 1973-ban megjelent munka hozza meg. „Dr. Pataky Dénes, a Szépművészeti Múzeum azóta már sajnos elhunyt (1975) osztály­vezetőjével együtt írtam A hajó a művé­szetben c. könyvet, ami számos idegen nyelven is megjelent. Ezt A hajó története című nagy képeskönyv követte, amelynek szintén ő volt a társszerzője.”  Hajózástörténeti könyveiből rövidesen újabb kiadások is napvilágot látnak, s az európai könyvpiacon szépen fogynak A hajó a művészetben idegen nyelvű változatai is. 1977-ben dr. Marjai Imre nyugdíjba vonult - a nyug­díj azonban számára csak kezdete volt egy új, tevé­keny alkotói korszaknak. Ekkor írja meg a nagy földrajzi felfedezésekről szóló köny­vét, a két kiadást is megért Nagy hajsó­könyvet – és a számtalan kultúrtörté­neti tanulmányt. Magánélete is rendeződik: az anyós halála után elválik feleségétől, s bár továbbra is együtt laknak, immár nagyobb szabadságot élvez. Elvált felesége tragikus körülmények között bekövetkezett halála után ismét megnősül: ez a házasság aztán meghozza számára az öregkori, megérdemelt boldogságot.

Kedves figyelmesség a barátoknak: karácsonyi üdvözlőlap, saját rajzával (Heckenast Péter szívességéből)

Én az ereje teljében lévő, mindig siető, mindig valami újon gondolkodó, örökifjú Marjai Imrével dolgoztam együtt. Energiája bámulattal töltött el. „Ahogy mondtam, a tárgy kimeríthe­tetlen. Ha böngészni kezdek az érdekesnél érdekesebb témák között, sohasem tudom előre, hogy mi kelti fel az érdeklődésemet annyira, hogy cikket formáljak belőle, és amiről feltételezhetem, hogy olvasóim is szívesen fogadják. Persze akad „aktuális" téma is: évfordulók vagy mai világunk tör­ténéseivel analóg régi históriák, egy-egy utazás reminiszcenciái és így tovább. De előfordult már, hogy kedves olvasóim ké­résének tettem eleget valamelyik történel­mi esemény vagy mende-monda feldolgo­zásával. Ami a legközelebbi jövő program­ját illeti, a lovagkor hőseiről, a keresztes-háborúk egyik kulcsfontosságú támasz­pontjáról és egy bevehetetlennek hitt szik­lavár tragikus végéről szóló történettel pró­bálom meg szórakoztatni hűséges olvasói­mat. Természetesen megeshet, hogy váratla­nul izgalmas témára bukkanok. Ilyenkor mindent lesöprök az asztalomról s nincs nyugtom addig, amíg az új gondolat kézi­rattá nem változik át. Ez a munkastílusom, így szeretek dolgozni…” 

Tisztelgés a múlt előtt: Diocletianus palotájának rekonstruált rajza

Egy újabb, a hajómodellezésről szóló munka (Készítsünk hajómodellt!, 1987) után 1988-ban szép kiadásban a Móra ismét megjelentette A nagy hajóskönyvet, majd megírja a Máltai Lovagrend történetét (A kereszt és a kard lovagjai, 1990). A nyolcvanas évek derekán-végén született cikkei később kötetekbe rendezve is megjelennek. 1994-ban a Magyar Könyvklub kiadja Nagy kalózkönyvet, melynek alcímével - kalózok, hajók, tengerek – Dékány András emléke előtt tiszteleg. Utolsó munkája a Kulcsár Ödönnel közösen készített Borzalmak és gonoszságok könyve (1996) volt. 1997 novemberében egy reggel elindult a szokásos bevásárló-körútjára – az utcán lett rosszul. Kórházba vitték, de már nem tudtak segíteni rajta: a gyászjelentés szerint, amit ugyancsak Heckenast Péter őrzött meg, 85 éves korában érte a halál. Talán lánya, unokái őrzik még rajzait, kéziratait - az ő elérhetőségüket azonban nem sikerült kiderítenünk. Jó lenne rájuk találni...

A hajókról készült rajzait a nagyfokú szakmai pontosság jellemezte (Heckenast Péter szívességéből)

„A történelmet én mindig egészében nézem, s bár igaz, hogy elsősorban a ha­jók érdekelnek, s mindaz, ami a hajózással összefügg - de hát az ókorban és a középkor­ban mi nem volt kapcsolatban a hajóval? Egy-egy történelmi kor vizsgálata, neveze­tes emberek élete számtalan mai tanulsá­got hordoz, én ezeket keresem s igyek­szem másokkal is megosztani.” – osztotta meg velem ars poeticáját 1989-ben. „Most fejez­tem be egy könyvet, amely a leghíresebb várakat mutatja be a história tükrében. A hadtörténetben, de az építészettörténet­ben is nagy szerepet játszottak a várak, az erődítmények — akárcsak a hajók —, de természetesen nem lehet elvonatkoztatni az őket védő vagy épp ostromló emberek­től történetüket.” Sikere titka is ebben rejlett. Nem tárgyakat: korokat, embereket idézett meg, szeretettel, de nagy szakmai alázattal és mindig hitelességre, pontosságra törekedve ábrázolta történetüket. Élete végéig alkotó ember maradt. Heckenast Péter nem sokkal halála előtt megkérdezte tőle: Imre bátyám, mi a hosszú élet titka? A válasz – akkor - egy sejtelmes mosoly volt. Marjai gazdag munkásságára visszatekintve ma azt mondanám: talán az, hogy mindig legyen miért élni az életet. Őrizze meg így az emlékezet!

Dedikált könyvjelző (Heckenast Péter szívességéből)