2013. január 16., szerda

Rettegte őt bojár, s félte képregényes...



 

Az évfordulók eddig is számos alkalommal adtak ürügyet arra, hogy egy-egy irodalmár vagy történelmi alak képregényes megjelenéseit számba vegyük. Egy képregény-rajongó számára talán érdekes lehet, ha olyan máshonnan esetleg jól ismert alakkal találkozik kedves műfajában, akiről igazán nem gondolta volna, hogy utat talál oda – a témák kitalálása, a források felkutatása és a poszt megírása meg a szerző számára okoz örömöt. 


Valójában azonban e megemlékezések valami ennél lényegesebb, összetettebb jelenség bemutatására is alkalmasak: a tömegkultúrához tartozó képregény és az irodalom, a film, a történelem egymásra hatásának érzékeltetésére, vizsgálatára. Sokszor egészen elképesztő eredményekre juthatunk: ki gondolta volna, hogy De Gaulle tábornok alakja először, Raisza Gorbacsova alakja pedig kizárólag amerikai szuperhősös képregényben jelent meg, hogy az Anna Kareninából a kilencevenes években sikeres manga készült Japánban, vagy hogy a katolikus egyház szentjeinek történetét – Jeanne d’Arc-ot is ide értve - külön képregényes album dolgozza fel?


Az orosz történelem és kultúra iránti vonzalmam nyilván már eddig is feltűnt a Nyájas Olvasónak. Tervezem, hogy az orosz képregény történetét egyszer majd nagyobb cikkben is megírom. Valódi képregény-kiadásra csak 1990-től nyílt lehetőség (jellemző módon az egyik első, még szovjet képregény kötet Engels: A család, a magántulajdon és az állam eredete című örökbecsű művét adaptálta, Szokolova egészen kiváló rajzaival), s az első alkotók szívesen vették elő az orosz történelem nagy eseményeit, győzelmeit, nagy alakjainak élettörténetét.


Az orosz képzőművészet, irodalom és a film örök témái voltak ezek, s azok ma is: a nagy történelmi filmeposzokat imádja a közönség. De töretlenül népszerűek a régi klasszikusok, melyek – annak ellenére, hogy a Moszfilm már mindegyiket online is nézhetővé, letölthetővé tette – DVD-n is szépen fogynak. Mint például Eizenstein filmjei, s köztük a leghíresebb, a IV. Iván cár (1530. augusztus 25.– 1584. március 18.) uralkodásának (is) emléket Rettegett Iván, melynek szerte a világon hatalmas rajongótábora van. Angol nyelvű változatát Image Entertainment legutóbb 2012 márciusában jelentette meg, az első rész borítóján a film híres koronázási jelentével.


Erre 1547. január 16-án került sor - minden oroszok első cárja tizenhét éves ifjúként lépett trónra. Ellentmondásos alakja ő az orosz történelemnek, de – erős mezőnyben - kétségtelenül az egyik leggonoszabb uralkodója. Imádságokat írt, egyházi zeneműveket komponált, Istenbe vetett sajátos, de mély hite megrendíthetetlen volt. Számító reálpolitikus és Európa felé tekintő birodalomépítő – ugyanakkor erkölcsi gátlásokat nem ismerő szadista, aki valódi örömmel, válogatott mód kínozta vagy kínoztatta halálra vélt vagy valós ellenségeit. Igaz, később ezekről listát állított össze, szétküldte a templomoknak, s parancsba adta az elhunytak lelki üdvéért való imádkozást…


Emlékét számos és híres műalkotás őrzi – a legismertebb közöttük Ilja Repin Rettegett Iván és fia című, 1885-ben készült festménye. Ami – igencsak tiszteletlen módon – az orosz Internet egyik legnépszerűbb mémjévé nőtte ki magát: a gyilkos apa fia helyett az egyik képen kedvenc kutyáját ölelgeti, egy másikon (Hillary White geek-artist interpretációjában) pedig épp egy idegen kezd a vérző fejű cárevics elfogyasztásához láthatóan igen jóízűen. Gardner F. Foxnak köszönhetően népszerű ponyvaregény készült életéről, képregény azonban mindmáig nem – én legalábbis sem orosz alkotóktól, sem az orosz történelmi témákra fogékony francia, belga vagy holland művészektől nem találtam „komoly” feldolgozást.


A hangsúly a „komoly feldolgozáson” van – mert persze az amerikai szuperhősös képregény neki sem tudott ellenállni. 1941. júniusában a Captain America aktuális füzetében jelent meg Joe Kirby, Joe Simon és Al Avison „Amerika kapitány és a rettenetes Iván” című, meglehetősen zavaros története.  A történet nem a „valódi” Rettegett Iván alakját mixelte a legrosszabb korabeli képregényes klisékkel össze, hanem egy kitalált figurát, aki a távoli Szibériában, a tatárok fölött uralkodik Amikor készült, Sztálin Szovjetuniója még nem állt hadban Hitlerrel, június 22-én azonban megindult a támadás, néhány hónappal később pedig Muszkaföld rettegett Vörös Cárja az Amerika Kapitány szövetségesévé vált…


Bár IV. Iván cárral foglalkozó igazi képregényt nem találtam, igazi képregényestől származó komoly ábrázolást azonban igen. A nagyszerű francia grafikus, Jean Sidobre (aki Georges Lévis álnéven a hetvenes évek végétől nagyon ízléses, nagyon szépen megrajzolt, felnőtteknek szóló erotikus képregényeket is készített) állandó munkatársa volt a tudományos, technikai, kulturális és történelmi kérdések népszerűsítést szolgáló Tell Me Why füzeteknek, a hetvenes majd a később helyükbe lépő évkönyveknek is. nem „modern” képregények voltak ezek, hanem míves kifestéssel készült, színes rajzok, képaláírással. Sok érdekes feldolgozás (például egy opera, a Sevilla-i borbély képes változata) után 1981-ben Sidobre Rettegett Ivánról is készített történetet, melyből nem maradhatott ki a koronázás jelenete sem…
 

2013. január 13., vasárnap

„Rex Columbanus, íme, megérkeztem tehozzád!” – Fehér Tibor és a magyar történelmi képregény



Az 1907. január 13-án Budapesten született, s ugyanitt 1993. április 9-én elhunyt Fehér Tiborra ma már leginkább a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években megjelent, az ifjúságnak szóló történelmi regények szerzőjeként emlékezünk. Első könyve – egy verseskötet – 1930-ban jelent meg, Szegeden, a Prometheus kiadásában (Lélek a rács mögött). „Kezdő költő, akit őszinte és jól kifejezett érzései kiemelnek a fűzfapoéták tömegéből és fölmentenek a kedveskedve vállveregető kritika alól is. Élményanyaga még kevés van. Az élet neki csak csalódást és kiábrándulást jelent. Ebből a csalódásból fakadó melankólia és a szerelmi balszerencse központi élményei. Verseit azonban nem jelenlegi élmények ihletik meg, hanem emlékekből, a múltra való visszatekintésből származnak.” - írta róla a Napkelet kritikusa.


A költészet, mint oly sok irodalmárnál, Fehér Tibornál is csak az alkotói szárnypróbálgatás első lépcsőjének mutatkozott: még egy verseskötettel (Szeretni kell, 1936) ugyan megpróbálkozott, de aztán a prózában találta meg igazi műfaját. A magas irodalomig azonban nem jutott el: mint oly sok tehetséges kortársát, őt is elnyelte a ponyva, a szórakoztató regények iparszerű kiadása. A negyvenes évek elejétől nagy számban jelennek meg történetei. Írt szerelmes-édesbús ponyvát a Film, Színház, Irodalom regénymellékleteként (Külvárosi szerelem, 1941), detektívregényt (A végzetes találkozó, 1941), egzotikus elemekkel átszőtt kalandregényt (Tizenhatarcú bálványszobor, 1941), sőt, fantasztikus regényt is (Nyomozás a világűrben, 1941).


Legtöbb könyvét (terjedelmét tekintve inkább kisregényt) akkoriban a Magyar Népművelők Társasága adta ki Érdekes regények röptében a világ körül sorozatában.  Első magyar történelmi tárgyú kisregénye, A király vitéze 1941-ben jelent meg, majd sorra a többi: a Lidérckirály (1942), a Szent István Társulatnál a már „nagyregény” Zoárd vitéz (1942), Boszorkánykirály (1943), az Aranykakas (1943), a Nyugtalan vér (1943). Közel másfél évtizednyi kényszerű hallgatás után a történelmi regények korabeli szinte kizárólagos piacán, az ifjúsági könyvkiadásban kap újabb lehetőséget: az Aranykakas 1959-ben, majd Dózsa György életéről szóló Hold a Tisza fölött 1961-ben a Móránál jelenik meg.


A hatvanas évek derekától már a legnépszerűbb, legtöbbet foglalkoztatott ifjúsági szerzők közé tartozik. Megérdemelten. A Hajdúk kapitánya első kiadása 1965-ben Szecskó Tamás, az Aquincumi lovas 1968-ban, Bozóky Mária illusztrációival jelenik meg. 1971-ben pedig jön a Könyves király, két évvel később A félhold árnyékában, majd a Vasjogar… A Delfin Könyvek sorozatának állandó szerzője lesz: itt jön majd ki a hetvenes évek végétől az Aranyváros hercege, a Hajdúkaland, a Nyugtalan vér… Utolsó munkája, A Tűzvirág ébresztése rejtélyes módon eltűnt a magyar könyvkiadás útvesztőjében: 89-ben megjelenését ugyan bejelentette a Móra, de példánnyal belőle még az Országos Széchenyi Könyvtár sem rendelkezik… 


Sok százezer ifjú olvasót fogott meg műveivel – s persze felnőtteket is, különösen, mikor könyvei a képregényhez is utat találtak. Erre pedig viszonylag gyorsan sor került: Az aquincumi lovas képregény-változata 1972-ben jelent meg a Fülesben, 76-ban a Könyves király, 84-ben a Hajdúk kapitánya… A Könyves király születését annak idején ámulva kísértem figyelemmel Zórád munkaasztalán. Hihetetlen mennyiségű kortörténeti anyagot vett igénybe a történet megrajzolásához: a fehérvári királyi palota grafikai rekonstrukciójához számos vázlatot készített, míg minden részlet a helyére nem került.


A többi, nevezetes helyszínnél és az öltözékek, fegyverzet esetében is ugyanígy járt el: a bizánci császár, Komnenosz Alexiosz trónterme, a horvát királyok palotája, a fehérvári székesegyház és a királyi udvar ábrázolása pontos, korhű, igényesen kidolgozott. A magyar képregénynek olyan sajátossága volt ez, mely túl a puszta szórakoztatáson valódi értékhordozóvá tette ezeket az alkotásokat. Aztán pár évvel később láthattam, mikor Zórád kifesti az oldalakat: a Táltos kiadásában megjelentett Könyves király lett az első színes magyar képregény-album, mely 1983-ban került az olvasók elé.


Fehér regényei fordulatosak, meseszövése könnyed, tényismerete (bármely történelmi korszakról is ír)  bámulatos. A történetekből sosem hiányzik a szerelmi szál, de persze a jó érzékkel adagolt pátosz és irónia sem. Mint Rónaszegi és Hunyady József, ő is a storyba ágyazza a historyt: sokszor nem is a valós alakok sorsát beszéli el regényesen, hanem környezetükben helyezi el hőseit, s az ő sorsuk alakulását bemutatva idézi fel a történelem eseményeit. Generációk óta szórakoztat, s a történelem, a magyar múlt szeretetére nevel. Reméljük egyszer majd újra képregényen is...

2013. január 6., vasárnap

Szűz, krómpallossal – Jeanne d’Arc képregényes ábrázolásai egykor és most



Az elmúlt hónapokban sokszor, sokféle összefüggésben foglalkoztunk történelmi képregényekkel. Az olvasókkal együtt kísértük nyomon az utóbbi idők legnagyobb hazai képregényes vállalkozásának, Bán Mór és Fazekas Attila Hunyadijának születését, egy évforduló kapcsán az Alekszander Nyevszkij életét feldolgozó, különböző országok alkotói által készített történeteket, Tulipános Fanfan és Dumas testőreinek képregényes ábrázolásait,  Anna Karenina és a Nagy Október, De Gaulle tábornok és Pearl Harbor emlékezetét.

A magyar képregényben Jeanne-nak Cs. Horváth Tibor és Korcsmáros Pál 1969-ben a Lobogóban megjelent sorozattal állított méltó emléket

Sokféle stílussal, feldolgozási móddal, művészi megközelítéssel találkozhattunk – hisz mint az elmúlt évtizedek során a képregényben minden, a történelmi „zsáner” is sokat változott. A magyar alkotóknak nincs mit szégyenkezniük: a Zórád, Korcsmáros, Sebők, Friedrich nevével fémjelzett, magas művészi igényességgel és a hiteles ábrázolásra való törekvéssel jellemezhető „magyar iskolát” a nyolcvanas évektől Sarlós Endre, Fazekas Attila, Vass Mihály, Dönti Károly vitte tovább. A történelmi témák iránti érdeklődés más, magas képregényes kultúrával rendelkező országokban is megmaradt: bár az új kiadványok tekintetében élen a francia nyelvterület áll, sok kiváló alkotás született az Egyesült Államokban, Japánban, Olaszországban is.

1949-ben az Ingrid Bergman főszereplésével előző évben készült, Victor Fleming által rendezett film képregény-változata füzet formájában jelent meg - Ogden Whitney igényes, Bergman karakterét magabiztosan mozgató rajzai tettek különlegessé.
Az egyik leghíresebb, sok nyelven megjelent feldolgozás a Classic Illustrated 1950. évi 78. számaként megjelent változat volt. Bár későbbi amerikai kiadások már két különböző, látványosabb borítórajzzal kerültek az olvasókhoz (és saját borítót kapott az angol és amerikai változat is), a silányan megrajzolt történet változatlan maradt.

Az 1412. január 6.-án született Jeanne d’Arcnak, Franciaország védőszentjének történetét az elmúlt évtizedekben igen sok képregény örökítette meg. Művészi színvonaluk, a téma felé való közelítésük persze igen eltérő képet mutatott. Volt köztük jámbor és ájtatos, istenfélő és egyházellenes, történelmileg pontatlan és a tényekhez messzemenőkig ragaszkodó, film alapján készült és történelmi regényre alapozott, mesterien megrajzolt és kutyaütő feldolgozás.

Victor de La Fuente rajzain a francia történelem nagy pillanatai hihetetlen részletgazdagsággal elevenedtek meg

Számomra a legkedvesebb persze a Korcsmáros Pál és Cs. Horváth 1969-es változata, szakmailag legjobban azonban alighanem a Larousse Franciaország történetét 1977-ben képregényes formában feldolgozó sorozatának 9. kötetében a Victor Mora forgatókönyve alapján, Victor de La Fuente felülmúlhatatlan rajzaival készült epizód sikerült.

1997-ben a John Wagner szerkesztette Mártírok Nagy Könyvében Jeanne történetét Collen Doran rajzai keltették életre

A történelmi miliő, különösen a kora középkor a modern képregény egy másik, igen jelentős olvasói bázissal rendelkező vonulatára is komoly hatást gyakorolt. A mágikus-misztikus elemekkel átszőtt, harcosokkal, harcosnőkkel, boszorkányokkal és varázslókkal benépesített fantasy már nem kötődik konkrét térhez vagy időhöz. Emberfeletti vagy túlvilági erővel rendelkező hősei azonban sokszor valós, ténylegesen élt történelmi alakokhoz köthető archetípusok kivetítődései.
Jacques Martin és Jean Pleyers saját hősük, Tristan és az orleans-i Szűz életútját kapcsolták össze 1999-ben megjelent történetükben

A két világ között sokszor aztán eltűnik minden határ: a japán és dél-koreai mangákban a legenda, a mítosz és a történelmi emlékezet eggyé olvad, az amerikai képregényben hős varázserővel rendelkezik, forgatja a boszorkányok kardját vagy halottként uralkodik az élők, élőként a holtak serege felett.
 
Lady Death és a Witchblade világának pallossal igazságot osztó, páncélos szüzei és a Jeanne alakja közötti kapcsolatot maguk az alkotók is sokféle lehetséges módon igyekeznek kihangsúlyozni
A Szűz, s különösen személyisége erotikus kisugárzása számtalan huszadik századi művész fantáziáját mozgatta meg. Megrajzolta-megfestette őt Alphons Mucha, Geroge Melies és Milo Manara, 1998-ban szoborba álmodta a kortárs művész, Michel Coste. Egy kortól sem lehet elvitatni azt a jogot, hogy értelmezze, s újra értelmezze őt. Akár szex-istennőt is kreálhatnak belőle - láng- vagy krómpallosú démont, akinek a szenthez már kevés köze van, annál több viszont a huszonegyedik század virtuális világainak mítoszaihoz, a fantasy és a játékprogramok hőseihez.

Angyal rúzzsal, glóriával - Jen Broomall kortárs interpretációja
Ezek után persze nem meglepő, hogy Jeanne d’Arc alakját napjaink képregény alkotói is szívesen dolgozzák fel ebben az új szellemiségben. A Jeanne alakját megidéző, Tom Hutchison által írt legújabb, 2012. novemberében kezdődött sorozatban a mennybe került hősnő különleges küldetésre indul: Mária Magdolna lelkét kell kimentenie a poklok fogságából. J. B. Neto és Oren Kramek képein az orleans-i Szűz krómacélból készült szárnyakkal, hidegen erotikus steampunk angyalként lép elénk, s küzd meg a pokol ördögeivel.


Hogy küldetése sikerrel jár-e, az ez után megjelenő befejező részekből derül majd ki – de hisszük, angyalként sem vallhat kudarcot a lány, aki egykor „Utánam, aki férfi!” kiáltással vezette csatába a francia hadakat…

2013. január 5., szombat

Az asszony, aki párbajra hívta a Sátánt – Raisza Gorbacsova képregényes emlékezete


Kaland volt, mikor 1990 szeptemberében először repültem a már rendszert váltott Magyarországról a forrongó, de még a nagy változások előtt álló Szovjetunióba. Seremetyevótól a városközpontig egy órát tartott az út: a magántaxisnak, aki néhány dollárért vállalta, hogy bevisz a Rosszija szállóhoz menet közben be nem állt a szája. Egy témát variált, de azt kimeríthetetlenül: Gorbacsovot, de főként feleségét, Raiszát csepülte. Nem nagyon értettem: a szovjet pártfőtitkár stílusos, mindig elegáns feleségéért rajongott a Nyugat, s kedveltük őt idehaza is.


1988-ban, Reagan elnök moszkvai látogatása idején a Time magazin címlapjára is felkerült: úgy ünnepelték őt, mint aki új képet állított a Szovjetunió agyondolgozott, méltatlanul alulértékelt asszonyai elé. Az érintettek erről egy kicsit másként vélekedtek: a nyolcvanas évek végének nyomasztó áruhiányától szenvedő, naponta órák hosszat sorban álló, néha már a legelemibb élelmiszerekhez is csak ügyeskedéssel jutó szovjet asszonyainak inkább taszító volt a first lady makulátlan eleganciája. De fura mód az is, ahogy a szovjet funkcionárius-feleségek hagyományos, háttérbe szorított szerepköréből kitört, részt kért – és kapott – a politikai hatalom gyakorlásából. Igaz, ezért már a férfiak utálták őt jobban...


Raisza Makszimovna Gorbacsova, 81 éve, 1932. január 5-én született. Életútját több életrajz, számos dokumentumfilm dolgozta fel. Nem csak a Gorbacsov-Alapítvány gondoskodik emléke megőrzéséről, de a róla elnevezett Klub is: ennek vezetője Gorbacsovék lánya, az édesanyjára a megszólalásig hasonlító Irina Mihajlovna Virganszkaja, az orvostudományok kandidátusa.  Szerepét hazájában ma már jóval árnyaltabban értékelik, napjainkra nem csak az ország szociális és kulturális megújításáért végzett, csakugyan kiemelkedő munkáját ismerik el, de divatformáló, stílusteremtő hatását is…


Raisza Makszimovna alakját a képregény is őrzi. Igaz, nem valamely életrajzi feldolgozás formájában, hanem egy kalandos-szuperhősös történetben, mely az Action Comics Weekly 1988-as nyári számaiban jelent meg. A Mike Baron által írt, Dan Jurgens ceruzarajzaival, Tony DeZuniga kihúzásával és Liz Bérubé színezésével készült Deadman-sorozat negyedik fejezetében maga Gorbacsov és Reagan elnök lép a színre, hogy egy diplomáciai fogadáson kiadósat veszekedjenek a stratégiai védelmi kezdeményezés jövőjéről.


Az este nem hivatalos vendégei között ott van Deadman és ellenfele, Satan is – utóbbi először Gorbacsov teste felett veszi át az uralmat, aztán Nancy Reaganbe költözik. A Raiszába bújt Deadmannek nem marad más esélye, mint párbajra hívni Satant – s a csajok harca megkezdődik…


Raiszát végül nem Nancy, de nem is valami túlvilági szuperhős, hanem a mellrák győzte le: 1999. szeptember 20-án hunyt el egy német klinikán. Egy nap talán elkészül életútja képregényes feldolgozása is - az asszony, aki egykor párbajra hívta a Sátánt ennyit talán megérdemel…

2013. január 4., péntek

Hétszer szólt a hatlövetű – címlapon a detektív, a cowboy és a légiós



Korábban már zengtem dicsőítő énekeket Kissfery digitális gyűjteményéről, amit az elmúlt hónapokban végtelen nagylelkűséggel megosztott velem. Folyamatosan próbálok ismerkedni a hihetetlen gazdagságú képanyaggal, mely fő rendező elvként az egyes alkotókhoz kapcsolódó rész-gyűjteményekből áll. Miután az 1945 előtti magyar szórakoztató sajtó történetével, s különösen annak képregényes vonzataival korábban nem nagyon foglalkoztam, a sajtóillusztrációkat tartalmazó mappák között keresgélve sokszor úgy vagyok, mint a Szabó bakter tehene a lucernásban: egyik csudálatbul a másikba esek.

Szégyen, nem szégyen, a Magyar Cserkész című lapot sem ismertem eddig közelebbről. Az illusztrációk kivételével azt hiszem, nem sokat vesztettem vele. Szokás manapság fiatalságom ifjúsági lapjait (a Pajtást és kiadványait) leszólni, a politika kiszolgálójának nevezni. Nos, a cserkészek lapja semmivel sem volt különb - a látványosan illusztrált, kalandos történetek azonban mindkét korszak olvasói számára komoly vonzerőt jelentettek. A Cserkész legtöbb illusztrációját lavírozott, fekete-fehér technikát használva a nagyszerű sajtógrafikus, Sebők Imre készítette. Szépen megszerkesztett, ugyanakkor mindig erőteljes, kifejező rajzai a silányabb, unalomba fulladó történetet is fel tudták dobni – a jóknak pedig egyenesen szárnyakat adtak.


A magazin-illusztrációk mellett Sebők nagyon sok könyvborítót is készített. Persze (miként majd 1945 után is) ponyvákhoz: detektívregényekhez, kalandos és légiós történetekhez, ahol általában a belső illusztrációk elkészítésére is őt kérték fel. Rejtő Jenő zseniális elbeszélésben (A detektív, a cowboy és a légió) állított emléket a ponyvairodalom kávéházakban alkotó robotosainak. A grafikusokról, címlapfestőkről azonban ő is megfeledkezett - pedig sokszor bizony a könyvet a borító „adta el”. Népszerűek (és főként olcsók) voltak akkoriban ezek a füzetes regények, ám – kevés kivétellel - az irodalomhoz vagy a színvonalasabb szórakoztatáshoz nem volt sok közük, A kevés kivétel közé tartoztak Agatha Christie akkoriban nálunk is népszerű detektív-történetei: Poirot kalandjai is Sebők rajzaival kerültek a magyar olvasók elé.


Az olvasók nagyon szerették ezeket a történeteket – a hivatalos kultúrpolitika azonban a negyvenes években már egyre kevésbé. Nem csak a mindig álnéven publikáló szerzőkkel akadt gondja a hatóságoknak, de a kiadókkal is, a kiadók vezetőivel is. És hát magával a műfajjal, a „limonádéval”, a semmilyen magasztos vagy hazafias célt nem szolgáló, értéktelen szórakoztatással… Ami ellen a Magyar Cserkész is tiszteletre méltó elszántsággal hadakozott. Ernest Beck A titokzatos árnyék című regényének borítóját elrettentő példaként használva a lap 1942. évi 3. számának 5. oldalán bátran olvasói fejéhez vágja a kérdést: „Ez kell…?”

 
Az álnév mögött Benedek Ernő (1905 - ?) húzódott meg, aki a harmincas évek végén-negyvenes évek elején igen sok vadnyugati történettel örvendeztette meg a nagyérdeműt. E. B. Boyd-ként is publikált: főként néhány állandó hőst (Big Bill, Buffalo Jack, Bill Red, Texasi Jack) mozgató füzetes sorozatai a Tarka Regénytárban láttak napvilágot. A titokzatos árnyék 1937-ben jelent meg. A nyolcvanas évek derekán-végén az idősebb olvasók még jól emlékeztek ezekre a történetekre. Akkoriban már az állami kiadók számára sem volt már szégyen, hogy a könyvvel pénzt keressenek – lassan a régi, évtizedeken át kényszerűen mellőzött szerzők, műfajok is újra szalonképessé váltak.


Kulcsár Ödön, a Népszava kiadó Mi Világunk szerkesztőségeinek vezetője gondolt egy merészet, s Vadnyugati történetek sorozatcím alatt elkezdte újra kiadni ezeket a kisregényeket. 1988-ban A titokzatos árnyék volt az első, amit 1990-ig hét-nyolc másik mű követett. A sorozat szerkesztője kedves kollégám, B. Csáky Edit volt, aki szorgalmasan hordta ki fénymásolásra a Széchenyi Könyvtárból az ott megőrzött példányokat, gondozta a szövegeket és kutatott az örökösök után. A szerzők közül ugyanis akkoriban már (úgy emlékszem) senki nem élt…


Az Árnyék… címlapját Kertész László készítette - én a sorozat két 89-ben megjelent kötetét kaptam meg illusztrálásra. 1989-90-ben kedves barátom, a nagyszerű grafikusművész, Vass Mihály is több, igen szép borítóval gazdagította a sorozat. Ezek már önálló, saját tervezésű alkotások voltak - az eredeti, háború előtti kiadás címlaprajzát csak az Árnyék… borítója követte. Annak, hogy ez kinek a munkája volt, sajnos én nem akadtam nyomára – ám Domján Zolitól megtudtam, hogy bizony  nem más, mint Sebők Imre maga volt annak az alkotója is. A sorozat 1990-ben befejeződött, s ha volt is próbálkozás azóta a két háború közti ponyvairodalom feltámasztására, rendre mind kudarcba fulladt: a korabeli meseszövés, nyelvezet, s - őszintén szólva - a legtöbb munka igen alacsony irodalmi színvonala már nem nagyon vonzza az olvasástól amúgy is elszokott Nagyérdeműt. A címlapok - s rajtuk a detektív, a cowboy, a szépasszony meg a légiós - azonban tovább élnek - egy letűnt korszak vintage emlékeiként.