2024. január 22., hétfő

De tudott-e Finogenov elvtárs rajzolni?

Amikor Konsztantyin Ivanovics Finogenov, a jó nevű, kitüntetésekkel elhalmozott szovjet festő- és grafikusművész úgy 1963 körül utoljára szállít fel a Keleti Pályaudvaron a Moszkvába induló gyorsra, aligha gondolt arra, hogy neve még hat évtized után is fogalom marad Magyarországon, arra pedig biztosan nem, hogy emlékét annak a műfajnak egy kicsiny közössége őrzi majd leghívebben, ami ellen oly nagy hittel és meggyőződéssel hadakozott: a klasszikus magyar képregény rajongóinak mára már jócskán megfogyatkozott tábora.

Hogy ez így történt, nagyrészt Zórád Ernőnek köszönhető, aki nem hagyta, hogy a jeles szovjet pályatárs neve a feledés homályába vesszen. No persze nem művészi nagysága miatt szőtte bele a „Finogenov elvtársra” való emlékezéseket a vele megjelent számos interjúba, hanem Konsztanytin Ivanovics a hazai kultúrpolitikára gyakorolt hatására utalva, mely, a költő szavával élve, bizony „túlnyomónak” volt mondható. A hagyomány átöröklésében Kiss Feri segített sokat, aki már a magyar képregénytörténetről szóló, a Beszélőben 2005-ben megjelent első nagy képregénytörténeti tanulmányában is felidézte a „szovjet esztéta” 1950-es, a Fészek Klubban elmondott beszédét, meg Kertész Sanyinak, aki az ötvenes évek képregényes viszonyairól szólva, Zórádra hivatkozva sokszor (legutóbb itt) említette meg őt.

Konsztantyin Finogenov azonban (s ezzel tartozunk a történeti igazságnak) nem esztéta volt, hanem olyan alkotó, aki a magyar kulturális élet világába mintegy véletlenül belecsöppenve lett „irányadó tényező”.  1902-ben született az Orosz Birodalomban, Caricinben, a későbbi Sztálingrádban, majd Volgográdban, ahol tavaly ilyenkor állítottak új szobrot a Generalisszimusz emlékének, s ahol most komoly lobbizás folyik azért, hogy a város visszakapja Sztálin nevét. Szép kort ért meg: 1989. július 28-án hunyt el, a moszkvai Donszkoje temetőben helyezték végső nyugalomra. A sírkövén (hitvesével, az 1993-ban eltávozott Vera Orlovával osztja meg) egy aranyozott pravoszláv hármas kereszt alatt, neve mellett ez áll: „festőművész” – és nem érdemtelenül.

A felsőbb elemi iskola elvégzése után művészeti tanulmányait szülővárosában, Caricinben kezdte. Előbb Maskov (1917), majd 1925-től (ebben az évben veszi fel a város Sztálin nevét) Ljubimov tanítványa volt, jó és alapos grafikai képzésben részesült. 1925-ben csatlakozott A Forradalmi Oroszország Művészeinek Szövetségéhez, munkáival részt vett a caricini/sztálingrádi 1. és 2. művészeti kiállításokon (1925, 1928), majd 1926-ban A Szovjetunió népeinek élete című, Moszkvai országos kiállításon. 1929-től a leningrádi Felsőfokú Művészeti és Műszaki Intézet grafikai tanszékén folytatta művészeti tanulmányait. 1925-1930 között tanított a Sztálingrádi Művészeti Főiskolán.

1930-ban Moszkvába költözött és a Moszkvai Poligráfiai Intézetben (ahol persze nem hazugságvizsgálattal, hanem nyomdai tanulmányokkal foglalkoztak - a jeles intézményt később Ivan Fedorov Moszkvai Állami Nyomdaipari Egyetemnek hívták, 2016 óta a Moszkvai Politechnikai Egyetemen belül, Nyomda- és Médiaipari Felsőoktatási Intézetként működik ) tanult tovább, ahol 1932-ben diplomázott. Ebben az évben lett tagja a Moszkvai Művészek Szövetségének. Képzett művész, olyan profi, aki (ha meg is érintette a húszas évek szovjet avantgardjának szele, ami korai plakátjain még látszik) gyorsan belesimul a szocialista realizmus világába. A közelmúlt és a jelen nagy eseményeit jeleníti meg s az építőmunka sikereit (Földalatti komszomol, Önkéntes munkások felvétele a frontra, Az első ötéves terv elsőszülöttje - a sztálingrádi traktorgyár), meg történelmi alakjait (Lenin, Sztálin, Sztahanov, csoportképen a Központi Bizottság tagjai) ábrázolja, pontos grafikai leképezéssel (próbált volna valaki rossz, nem hasonlító rajzot készíteni Sztálinról!), de a sematikus kánon szabályai szerint. Lényegesen jobb rajzoló annál, mint ami a kevésbé tehetséges pályatársakból álló fővonal megkíván, de nem kockáztat: ő is ahhoz igazodik.

A fordulatot, mint generációja számára mindenkinek, neki is a második világháború hozza meg. Bevonul, de nem csapatszolgálatra kerül, hanem frontművész lesz belőle. Rajzol karikatúrákat, dolgozozik a szovjet hírügynökség, a TASSZ Plakátművészeti Osztálya, az „Ablakok” számára, plakátokat tervez a művészeti kiadónak, a frontról illusztrációkat küld a Pravdának, majd a művészkáderként 1942-43-ban Sztálingrádba vezénylik. A harcosokkal együtt éli át a nagy csatát, egészen a világra szóló diadalig – s amit látott, rajzban megörökíti.  Sorozatot készít a Generalisszimusz a háború ideje alatti frontlátogatásairól, mellyel - Szitnik, a hazájában jól ismert szovjet kritikus, és az őt idéző Népszava szerint – „sikerült a nagy Sztálinnak és bajtársainak alakját meggyőzően ábrázolni,  és elvezetni a nézőt abba a környezetbe, abba a légkörbe, amelyben a német fasiszta hordák megsemmisítésének lángeszű sztálini tervei megvalósultak.”

Egyik legismertebb rajzán pedig azt a pillanatot ábrázolta, mikor a brit miniszterelnök 1943 novemberében díszkardot ad át Sztálingrád győzedelmes vezérének. A háborút Berlinben a Reichstag megrohamozása című munkájával fejezi be. A művész a sztálingrádi csata idején naplót vezetett, amelyet rajzaival illusztrálva 1948-ban adtak ki. Munkái elismeréseként 1949-ben megkapta a Sztálin-díj második fokozatát, 1951-ben pedig az Orosz-Szovjet Szocialista Szövetségi Köztársaság kitüntetett művésze címet adományozták neki. 1940-től egészen a hatvanas évekig tanított moszkvai Szurikov Állami Művészeti Intézetben. A korra jellemző, hogy a pártba - számos érdeme ellenére - csak 1947-ben nyert felvételt.

A negyvenes évek végén került be abba az elit körbe, akinek feladata és kiváltsága a szovjet kultúra népszerűsítése volt külföldön, elsősorban a szovjet befolyás alá került országokban. Így jutott el hazánkba is, először 1949-ben, annak a Sabanov miniszterhelyettes által vezetett szovjet kulturális küldöttségnek festőművész tagjaként, melyben számos professzor mellett ott volt Tyihonov, a költő, Galina Ulanova, a Balsoj príma-balerinája, Oborin, a zongoraművész, Csulaki, a Zenész Szövetség titkára, s még sokan mások – a 40 fős Grúz Állami Népiegyüttessel megerősítve. Legtöbb szereplésük a februárban, az Operában megnyitott szovjet kulturális hónap keretében zajlott - csak képzőművészeti kiállításból kilenc került ekkor megrendezésre. Ezek között volt a Finogenov munkáit bemutató nagy tárlat is, amit aztán a hazai sajtó – szovjet kritikusokra hivatkozva – a művészi teljesítmény csúcsaként ünnepelt. A küldöttség tagjai szorgalmasan járták az országot, ki-ki a reszortjának megfelelő tudományos vagy kulturális terület hazai intézményeit és prominenseit kereste fel - Csulakit, Oborint és Vlaszovot a Zenész Szakszervezetben maga Kodály Zoltán fogadta.

Finogeov meglátogatta több nagyüzem munkásfestőiskoláját, a Derkovits-kollégiumot, a Képzőművészeti és Iparművészeti Főiskolát és műtermeikben magyar festőművészeket is. A kulturális hónapból szép hagyomány lett, amit aztán 1957-ig még többször megismételtek, „Finogenov elvtárs, a Moszkvai Képzőművészeti Akadémia tagja” pedig állandó delegáltként szinte hazajárt Magyarországra. Képei, rajzai a Szabad Művészetben rendszeresen megjelentek.  Megnyerő, kulturált embernek ismerték meg, aki nagy figyelemmel hallgatta vendéglátói szavait, de az ideológiai vonalat következetesen és – ami nyilvános megszólalásait illeti – kellően harcosan képviselte. Az igazság az, hogy 1950-es Fészek klub-béli beszédének a korabeli sajtóban nem találtam nyomát, azt csak Zórád Ernő továbbadott emlékei őrizték meg. Az is lehet, hogy a Mester a Dolgozók Klubjában 1949-ben megtartott nagy, ideológiai töltetű beszédre gondolt, amiről aztán a sajtó is részletesen beszámolt. A történet azonban mindenképpen életszerű, és korabeli kultúrpolitika a párt- és minisztériumi tisztviselők válogatottan jellemtelen, borzalmas hada által érvényesített irányvonalát, s ennek részeként a képregényhez való viszonyát tükrözi.

Kiss Ferivel rég tervezzük, hogy szentelünk egy KKK-estet az orosz-szovjet képregény történeti áttekintésének, mely a két háború között élte aranykorát – no persze nem a Szovjetunióban, hanem az emigrációba vonult művészek Szerbiában megjelent orosz nyelvű történeteinek köszönhetően, amelyek rendszeres kiadása Oroszországban is csak a legutóbbi években kezdődött meg. Bár a forradalom utáni évek sokszínű, nyüzsgő, túlfűtötten politizáló és sok műfajjal kísérletező művészeti életében – az orosz kulturális hagyományban évszázadok óta jelenlévő elbeszélő képsorozat, az amúgy buborékban beszélő lubok az ideológia szolgálatába állított továbbviteleként – még készültek „proto-képregények”, szöveges plakátok (Majakovszkij a ROSZTA számára készített rajzsorozatai, Maljutyin), s különösen a szatirikus- és gyermeklapokban (Begemot, Murzilka) alkalmanként meg is jelenhettek, kibontakozó a szocreál formalista kereteibe a „kapitalista” műfaj már nem nagyon fért bele: a rajzolt történetek lassan a plakátokról is kiszorultak. 

Formálisan a képregényt sosem tiltották be, a harmincas évek végére azonban szinte teljesen eltűnt a kiadói világból, és fél évszázadig kívül is maradt azon. Mindezt akkor, mikor hatalmas népszerűségnek örvendve, számtalan alkotó közreműködésével virágzott az 1930-ban önálló vállalat alá szervezett szovjet diafilm, a százezres, néha milliós példányszámú könyvek nagyszerű illusztrációkkal jelentek meg, a második világháború után pedig egyre nagyobb teret kapott a rajzfilm. Humoros rajzsorozatok (de nem szóbuborékos képregények, mert ezt a formát az amerikai képregénnyel társították) ugyan találhatók a korabeli sajtóban, sőt, egy bátor folyóirat, a Kosztyor 1966-ban A hurrikán segítségére siet címmel lehozza az első „nyugati” minta alapján készült történetet is, de ennek nincs folytatása, az alkalmi megjelenések és a gyereklapok hasábjai után az első valódi képregénykötet csak 1989-ben került az olvasók kezébe, politikailag korrekt szerző- és témaválasztással: Engels A család, a magántulajdon és az állam eredete című méltán népszerű művének feldolgozását adva. Igazi fordulat 1990 után sem jön: bár sok kiadó, sokféle történettel próbálkozott, a képregény, mint tömegtermék, nem igazán nyert elfogadást a mai Oroszországban sem. Nagyobb rajongótábora inkább az oroszosított, legtöbbször on-line kalózkiadások révén terjedő amerikai szuperhősös zsánernek, és leginkább a távol-keleti mangáknak van.

Finogenov 1949-1957 között járja a világot: megfordul Kínában Koreában, eljut Indiába és Egyiptomba is. S amerre jár, meg is festi élményeit.   Útibeszámolói gazdagon illusztrált albumokban jelennek meg - Kínáról írott könyve 1952-ben magyar nyelven is. Főleg egyiptomi képei érett, a színekkel és a formákkal jól bánó alkotót mutatnak, akinek munkáiban, ha nem politikai témáról van szó, nyoma sincs az elvárt kliséknek. Munkásságáért elnyeri a Munka Vörös Zászlórendjét a Nagy Honvédő Háborúért díj II. fokozatát (1985) és még számos kitüntetést. 1983-ig, több, mint három évtizeden át tanított a V.I. Leninről elnevezett Moszkvai Állami Pedagógiai Intézet grafikai karán, művésztanárok több generációjának adta át szakmai tudását, tapasztalatait. Nem csak felesége, Vera Orlova lett sikeres művész, hanem lányuk, Mlada Konsztantyinova Finogenova, sőt, távolabbi családtagjai közül is többen – a művészdinasztia alkotásaiból utoljára Kalugában, 2020 októberében rendeztek nagy kiállítást. A jelenkor ma a szovjet-orosz művészet jelentős alakjai között tartja őt számon.

Konsztantyin Finogenovnak azt dobta a sors, hogy pályája első évtizedeiben a történelmet illusztrálja: megrajzolja-megfesse az eseményeket, az alakokat, ahogy azok megtörténtek – vagy a politikai kánon szerint meg kellett (volna), hogy történjenek. S ha a jó illusztráció - ahogy azt néhányan tartjuk - valójában egykockás képregény, akkor neki is helye van a műfaj alkotói, és nem is rossz alkotói között. Attól, hogy ő nem szerette a képregényt, a képregény még szeretheti őt, és tisztelettel adózhat emlékének, művészetének – hat évtized megértő távlatából különösen.


2023. augusztus 9., szerda

A szőke démon - Kleopátra





Az az egyiptomi királynő, akit ma csak Kleopátraként emleget az utókor, a hete­dik asszonyként viselte ezt a nevet. A többi hatról az ókor-kutatókon kívül alig tud valaki valamit - róla azonban mindenkinek van valamilyen képe. Könyvtárnyi irodalom foglalkozik személyével, szerelmeivel, hatásával, történeti szerepével. Írt róla drámát Shakespeare, életét újra és újra feldolgozzák a történészek - és a regényes életrajzok szerzői is előszere­tettel szellőztetik meg hálószobájának titkait. Valljuk meg nem alaptalanul, hisz ke­vés asszony avatkozott be annyira nőiességének eszközeivel a história menetébe, mint Kleopátra.

Kora legje­lentősebb két politikusával - s majdnem egy harmadikkal - olyan bensőséges viszonyba került, melynek révén kis híján új utat szabott a történelemnek. Népszerűsége, legendája ma is töretlen. Száz évvel ez előtt már két film is készült róla, a harmincas években pedig hollywoodi szuperprodukció. Aztán néhány évente újabb és újabb alkotások – a leghíresebb az 1963-ben Liz Taylor főszereplésével bemutatott, a történeti hűséghez kevéssé ragaszkodó, de felejthetetlen mozi. 2013-ban Angeline Jolie-val terveztek filmet, ami végük nem valósult meg, 2023-ban a Netfilx dokumentarista sorozatában egy afroamerikai színésznő, Adele James alakította őt, és lassan már elkezdődnek a 2025-re Gal Gadot a főszereplésével hirdetett, legújabb Kleopátrának előkészületei is. E feldolgozások, s a Kleopátráról született rengeteg festmény, s persze a sok-sok képregény azonban az ókor-kutatók egy részének – s közéjük tartozik a nagy magyar ókortudós, Révay József is - véleménye szerint mind egy immár legendává merevedett tévedésen alapulnak…

Egy párizsi lány az ókorban

Kleopátra i. e. 69-ben született, annak a XIII. Ptolemaiosznak leányaként, aki magát legszívesebben „Új Dionüszosz”-nak neveztette. Népe - zene iránti rajongásá­ra célozva - „A Fuvolás”-nak hívta — a tiszteletlenebbje pedig egyszerűen csak „A Fattyú”-nak. Alexandriában, szülővá­rosában töltötte el ifjúságát az atyai ud­var hétköznapi intrikái között.

Ez a város - mint az ókori asszonyok életének nagy ismerője, Ernst Kornemann történész írja - „a Ptolemaioszok hosszú időszaka alatt a szó jó és rossz értelmében az ókor Párizsává nőtte ki magát”. „Zajlott” itt az élet, a legkülönbözőbb népek és vallások éltek együtt, a helyiek jólétüket főként a tenger­nek, a kereskedelemnek köszönhették. A derék alexandriaiak i. e. 58-ban elker­gették fuvolás királyukat, s trónra emel­ték előbb Kleopátra egyik, majd annak halála után másik nővérét.

Ahogy a romantikus művészet Kleopátrát látta: Andre Rixen festménye 1874-ből
 
A királylányok - így Kleopátra is - a kor színvonalán elérhető legjobb nevelést kapták. Ő azonban mindenki másnál kitűnőbb tanítványnak bizonyult: a tudományban, az irodalomban, a művészet¬ben és a nyelvekben egyaránt. Különösen ez utóbbival ütött el a családi hagyományoktól. A hellén Ptolemaioszok a görögön kívül nemigen tudtak más nyelven beszélni - Kleopátra pedig, mire trónra lépett, nemcsak birodalma valamennyi nyelvét ismerte, de a keleti nagy népek nyelvei¬nek legfontosabbjain is tolmács nélkül tu¬dott társalogni.

… és a valósághoz jóval közelebb álló korabeli szobor-ábrázolás. A hajviselet, a vonások egyértelműen a dinasztia görög eredetére utalnak
 Megtanulta azt a - nők számára igen fontos - tudományt, hogyan tegye magát még szebbé, vonzóbbá a kifinomult toa­lett-művészet (kozmetika, testápolás, illat­szerek, ruhák, ékszerek) révén. Megértet­te, hogy a férfiakkal való érintkezésben a nőnek, éppúgy, mint a háborúban, fegyverekre van szüksége, ezek okos felhaszná­lásával nemcsak a társasági életben, de a diplomácia, a nagypolitika világában is érvényesülni lehet. Mert Kleopátra nem egy férfin, vagy általában a férfiakon akart uralkodni.
Az egész világon.

Út a hatalomhoz

Kedvenc foglalatosságai közé tartozott a történeti könyvek tanulmányozása. Nagy Sándor, a világhódító i. e. 323-ban bekövetkezett halála után birodalma szétbom­lott, az egyiptomi satrapia feletti hatalmat egyik legkedvesebb hadvezére, Ptolemaiosz ragadta magához, aki felvette a királyi címet, s megalapította ezzel a Ptolemaidák dinasztiáját. Kleopátra legszívesebben a birodalomalapító fiának, II, Ptolemaiosz Philadelphosznak (i.e. 285-246) uralkodásáról olvasott, hisz az ő idejében érte el a hellenisztikus Egyiptom virágzá­sa tetőpontját. A család női ága is bővelkedett dicsőséges történelmi személyisé­gekben: II. Arszione, I., II., III. Kleopátra jószerével csak nevében volt királyné, va­lójában ők kormányozták a birodalmat.

1910: először a filmvásznon, még Franciaországban. A címszerepben: Madeleine Roch
 Saját kora ezzel szemben kiábrándító képet mutatott. Apját elkergették trónjá­ról, nővérei helyett az udvari kamara ural­kodott, amelynek heréltekből és gátlásta­lan politikai hiénákból álló tagjai a ma­guk érdekeinek érvényesítését igyekeztek tűzzel-vassal keresztülvinni. A nép elége­detlenkedett, a kormányzás gépezete aka­dozott, az ország gazdasági nehézségek­kel küszködött - s közben Róma egyre nagyobb falatokat harapott ki testéből: előbb Kürénét, majd Ciprust foglalták el, végső céljuk pedig nyilvánvalóan Egyip­tom leigázása volt.
Kleopátra hitt abban, hogy a hanyatlás megállítható. Erőskezű, következetes uralkodói módszerekkel a megfelelő em­ber még képes erre. S hogy ezen saját ma­gát értette - ez természetes.
Apját i. e. 55-ben a rómaiak segítették vissza trónjára, a „bitorló” leányt, Bereni­két kivégezték. Ezzel a római befolyás még inkább megerősödött… Mikor XIII. Ptolemaiosz i. e. 51-ben távozott az árnyékvilágból, örökösei: a 18 éves Kleo­pátra és a 9 éves kisfiú, XIV. Ptolemaiosz lettek - egyiptomi szokás szerint „házas­társakként".
Majdnem 1500 évvel az első királynő, Hatsepszut után most ismét egy asszony fejére az egyiptomi birodalom ősi, kettős koronája.

1912: Helen Gardner, az első amerikai Kleopátra
Uralkodni sem könnyű

Erre az igazságra gyorsan rá kellett jönnie az ifjú királynőnek. Tudta, mit akar, ennek megfelelően határozott döntéseket hozott, s igyekezett érvényt is szerezni ne­kik. Csakhogy 9 éves férjura helyett kormányzó tanácsadói ennek egyáltalán nem örültek, hisz ezzel az ő hatalmi pozícióik szenvedtek csorbát. Egyik első lépése volt, hogy pénzt veretett saját és öccse képmásával, aztán az új pénz segítségével igyekezett Egyiptom zilált adóügyi álla­potait rendbe tenni. Ezzel az eunuchokon kívül most már a főváros „mértékadó" köreinek, a gazdag kereskedőknek és földtulajdonosoknak haragját is sikerült maga ellen fordítania, hiszen egy adóreform őket érintette legsúlyosabban. A hatalmi harcban alulmaradt érdekcsoportok azonban összefogtak és egyesítették erői­ket.

1917: a buján erotikus Theda Bara meztelenségét néhány évvel később már cenzorok aligha engedték volna a filmvászonra
  Az udvari kamara vezetői - Pothinosz, Akhillasz és Theodotosz - azzal a nem is egészen alaptalan váddal támadták meg Kleopátrát, hogy öccsét ki akarta szorítani a hatalomból. I. e. 48-ban száműzik az ifjú királynőt, remélve, hogy a dolgok régi rendje így helyreáll.
Nem így történt. Kleopátra a Sínai-fél­szigetre menekült, sereget gyűjtött öccse ellen. Megkezdődött a testvérháború.
Időközben azonban a római polgárhá­ború is döntő fordulathoz érkezett. A két nagy - Pompeius és Iulius Caesar - kö­zötti harc Caesar javára dőlt el, Pompeius Egyiptomba menekül. A kis Ptolemaiosz tanácsadói úgy gondolják, szerezhetnek egy jó pontot a győzőnél - és megöletik Pompeiust.

Az 1934-es Kleopátra főszereplője Claudette Colbert volt
 Azonban ellenkező hatást értek el vele. Caesar politikailag ellenfele volt Pompei­usnak, de római módon volt az: még így is becsülte őt, s igazi könnyeket hullatott, mikor halálhírét közölték vele. Le­gott felkerekedett, hogy rendet csináljon, megbosszulja Pompeiust, s esetleg egy füst alatt megkísérelje Róma uralma alá vonni a zűrzavaros országot.
Mikor Caesar Alexandriába érkezett, Kleopátra tudta, hogy - miként apja - ő is csak római segítséggel térhet vissza a trónra. Találkozót kért és kapott a hadvezértől.
Az az éjszaka, mikor Kleopátra először kereste fel - a legnagyobb titokban - Caesart, sok szempontból végzetesnek bi­zonyult. Pedig ami történt, egyszerű és természetes dolognak számított. A 21 éves Kleopátra és az 53 éves Caesar egymásba szerettek. A szépség legyőzte a politikai számítást. De milyen szépség volt ez? Milyen nő volt Kleopátra?

A szépséges áspiskígyó

Két évezred sok rosszat tett hozzá Kleo­pátra hírnevéhez. Egyvalamit azonban senki sem vitatott el tőle: szépségét. A kortársak tudósításaira bőségesen tá­maszkodó Plutarkhosz a nagy királynő halála után egy évszázaddal jegyezte le: „Jóllehet szépsége, mint mondják, önmagában véve nem volt egészen ritka, sem olyan, hogy a ránézőben azonnal bámula­tot keltett volna, a vele való érintkezés el­lenállhatatlan varázsú volt, alakja pedig, megnyerő társalgása és egész viselkedésének finom modora mellett, valamilyen sa­játos varázzsal bírt. Gyönyörűség volt hallani a hangját, amikor beszélt…”
Fel­jegyezték azonban azt is - s ezt a róla készült hiteles szoborportrék híven tanúsítják - hogy orra túl nagy s előreálló volt, álla pedig keménységet tükrözött. Teste vékony volt, de arányos, kisportolt, de nőies.

Gal Gadot-nak az ő emlékét kell legyőznie: Liz Taylor, minden idők egyik leggyönyörűbb asszonya az 1963-as feldolgozásban
És hát Kleopátra - az évezredes tévhit­tel ellentétben - szőke volt, ezt, csak­úgy, mint orrát és állát hellén őseitől örö­költe… Nem szép volt tehát elsősorban - hanem vonzó, erotikus. Olyan asszony, aki a női tudományok legalaposabb isme­rőjének, a viselkedés, az öltözködés, a hó­dítás nagymesterének számított. Azt csak az utókor ragasztotta rá, hogy kígyó mód­jára fonta be a gyanútlan Caesart, s testé­vel fizetett a rómaiak segítségéért.

A szerelmes királynő

Ugyanilyen tévhit, hogy Kleopátra „kirá­lyi szajha” volt, aki saját maga és később fia érdekében mindenre hajlandó volt, csak hogy hatalmukat növelhesse. Szerel­mei - igazi szerelmek voltak. Nem volt mentes persze az érdektől, de Caesar is megkapta - Kleopátrával együtt - Egyiptomot, Antonius pedig korlátlanul élhetett felesége vagyonával. Sokan nem értik, mi vonzhatta Kleopátrát, ezt a huszonéves leányt az ötvenes éveinek derekán járó Caesarhoz - annak politikai hatalmán kívül. Ám Caesar a világtörténelem legjelentősebb férfiúinak egyike, kora egyik legműveltebb, legelbűvölőbb embere volt.

1999, televíziós minisorozat: Leonor Valera megmutatja, amit az elmúlt évtizedek még szemérmesen eltakartak

Kleopátra Antoniust is úgy szerette, ahogy egy nő szenvedéllyel, megfontolá­sok és érdek nélkül szeretni tud. Igaz ugyan az, amit Révay József, a magyar ókor-kutató írt róla: „Ez a nagy­ra törő és démoni asszony a világuralmat akarta” - de szeretni is akart és elvárta, hogy viszontszeressék.
Kleopátra két igen jelentős politikustól fosztotta meg Rómát azzal, hogy ágyába fogadta őket. Caesarnak gyermeke is született az egyiptomi királynőtől, aki talán egy napon a Róma feletti uralmat is örökölte volna, beteljesítve ezzel anyja álmát. Caesar meggyilkolása után csak szerencséjüknek köszönhették, hogy el tudtak menekülni a városból, hisz Kleopátrára sem várt volna más sors… Marcus Antonius, az az „erős ember”, aki a Caesar halála utáni polgárháborús zűrzavarból kiemelkedett, volt Kleopátra végső lehetősége a hata­lom újbóli megragadására. Antonius fino­man fogalmazva „különösen fogékony volt a női szépségre" elcsábítása nem okozott gondot Kleopátrának.


A Netflix 2023-ban vetített dokumentarista sorozata Kleopátrát „afrikai királynőként” ábrázolja. Shelley P. Halley, a Hamilton College professzora az első rész bevezetőjében nagymamáját idézte, aki szerint „bármit is tanítanak az iskolákban, Kleopátra fekete volt.” Bár a film hosszan fejtegeti a korabeli Egyiptom nyelvi, etnikai és kulturális sokszínűségét,  és sok tekintetben egyébként tiszteletben tartja a történeti tényeket is, a sorozat nem minden nézője tudott azonosulni ezzel a szemlélettel – a mai Egyiptomban egyenesen mozgalom indult a Netflix betiltásáért.


Ám túllőtt a célon: a férfi annyira belefeledkezett a szerelmébe, hogy elhanyagolta közéleti feladatait, eldorbézolta a rábízott hadi pénzeket, sőt még ruháját is felcserélte görögre Kleopátra kedvéért. Ezzel sikerült magát politikailag tönkretenni, Róma pedig túllépett rajta, s eltaposta. Octavianus, Caesar unokaöccse és végrendele­tében kijelölt utóda ugyanúgy a világ fe­letti uralomra tört a maga módján, mint Kleopátra. Csak ő Róma birodalmát akarta - Kleopátra pedig egy hellén nagyhatalom újjászületéséről álmodott.
Talán Octavianus fejében is megfordult, hogy szövetkezhetne Egyiptom szép­séges és gazdag királynőjével a célja elé­rése érdekében. Volt azonban annyira jó­zan reálpolitikus ahhoz, hogy belássa: egyszerűbb, ha legyőzi Kleopátrát, mint­hogy kockáztassa az Antonius sorsára ju­tást.
A királynő számára két út maradt: láncra verten, diadalmenetben visszatérni Rómába- vagy meghalni királynőhöz illően.
Az utóbbit választotta.

Ez az írás eredetileg a magyar nyelvű Mi Világunk 1989. évi 1. számában jelent meg némileg, átdolgozva és aktualizálva teszem most újra közzé. Kleopátra szőkeségéről engem Révay József, a neves magyar ókor-tudós Százarcú ókor című könyve még a hetvenes években győzött meg, bár közben megerősítést kaptam az ókortudomány, pontosabban a (hi)story-gráfia, a történelemben a sztorit kereső, inkább szórakoztató történelem-népszerűsítés mai irodalma, és némely történészek szakmai véleménye felől is. Egységesnek természetesen az álláspontok nem mondhatók, de Révay a hellén eredetre utaló érve a többségi kutatói vélemény szerint ma is megállja a helyét, azzal, hogy sokan nem szőkének, inkább vöröses hajúnak képzelik el – mint az ArcheoHistories csapata, vagy a Royalty Now rekonstrukciója.



Mindazonáltal egyetértek Joyce Tyldesley a History News Network-on megjelent okos kis cikkével: Kleopátrát minden kor másként látja, más értékeket vetít személyére, és persze másként ábrázolja. Tyldesley 2008-ban egy „szuperhero”, egy izomtól duzzadó akcióhős-Kleopátra eljövetelét sem tartotta lehetetlennek. Gal Gadot, a Wonder Womant alakító izraeli színésznő (aki nem csak főszereplője, de forgatókönyve is a 2025-re elkészülő alkotásnak) azonban másmilyenfelfogásban gondolkodik. „A filmekből csak annyit láttam Kleopátráról, hogy csábító nő volt, akinek viszonya volt Julius Caesarral és Marcus Antoniusszal. De az igazság az, hogy sokkal többről van szó. Ez a nő annyira megelőzte a korát - Egyiptom és az, amit Egyiptom akkoriban jelentett, még mindig jövőbe mutató volt ahhoz képest, ahol ma mi tartunk. Számomra szenvedélyes és személyes ügy, hogy elmeséljem a történetét, hogy igazságot szolgáltassak alakjának és örökségének, és hogy ünnepeljük őt, és azt, amit ránk hagyott. Gyönyörű forgatókönyvünk van, és alig várom, hogy megosszam ezt a történetet a világgal, és megváltoztassuk azt a felfogást, hogy Kleopátra egyszerűen csak egy csábító volt.” Így legyen!


2023. július 25., kedd

Aki járt a csillagokban – a 100 éve született Kuczka Péter emlékezete


Ezt az emlékező méltatást nem most, és főleg nem nekem kellett volna megírni. Nem most, mert Kuczka Péter születésének 100. évfordulójáról már márciusban illett volna megemlékezni, és nem nekem, mert inkább rossztevőm volt, s nem jóakaróm, aki – Zórád hathatós támogatása ellenére - személyesen tiltotta le a Galaktikában közlésre már elfogadott képregényem megjelenését, s nem csak visszadobta a híres szerző jóváhagyásával tervezett Asimov-életrajzom ötletét, de azt is tudomásomra hozta, hogy más kiadóknál sem érdemes próbálkozom vele. Vártam, hogy a centenáriumi évben eszébe jut-e majd azok közül valakinek, akiknek kiadta könyveit, megjelentette novelláit, fordítóként, rajzolóként munkát adott, vártam, hogy lesz-e irodalmi pályázat a tiszteletére, kiadja-e valaki tudományos-fantasztikus, esetleg a filmekről szóló írásait – de nem. Hosszú sor közepén a csend – köszöntöm hát hálával én a 100 éves Kuczka Pétert, mert nem akadt más, erre méltóbb, hozzá közelebb álló és neki mindenképpen kedvesebb.

Pedig mi, mindannyian, akik a hetvenes-nyolcvanas években sci-fi olvasókká, esetleg szerzőkké váltunk, rengeteggel tartozunk neki: több, mint másfélszáz könyvet kiadva ő honosította meg Magyarországon a műfajt, ő hozta el nekünk a világ legjobb szerzőit, regényeit és elbeszéléseit, ő szerkesztette a kor nemzetközi viszonylatban is az egyik legszínvonalasabbnak mondható tudományos-fantasztikus folyóiratát, a Galaktikát, és a Kalandnak újra létjogosultságot szerezve a tizenéveseknek szóló, gazdagon illusztrált magazinját, a Roburt. Ő volt az első magyar tudományos-fantasztikus film, Az idő ablakai, s a máig legjobb magyar tudományos-fantasztikus képregények, A Vasfejű meg a Négy békeszerető földlakó forgatókönyvírója, neki köszönhetően fedezte fel újra az addig kelletlenül elzárkózó, hivatalos kulturális szcéna Zórád Ernő művészetét. S persze ő volt a sztálinista költő, aki pártos verseiért már huszonévesen díjakat kapott, ő az 56-os forradalmár, majd az eltiltott irodalmárból a kiadói világ egyik legnagyobb hatalmú emberévé váló szerkesztő is, aki a rendszerváltás utáni világban újra költőként kereste a helyét.

1941-ben érettségizett. A József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen 1945-ben szerzett gazdasági tanári képesítést, könyvelőként helyezkedett el. 45-től kezdett újságíróként, szerkesztőként is dolgozni. „Igazi szegénységből jöttem, apám halála után nagybátyámék vettek magukhoz. Gyula bátyám a század elejétől szocialista volt, orosz fogságban a bolsevikok mellé állt, a Népszavát járatta. Proletárnak mondtam magamat” – emlékezett vissza indulására 1997-ben. Fiatal emberként őszintén hitt az új világban, és költészetét örömmel állította a szolgálatába. Mint Eörsi István, ő is szerelmes volt a kommunizmusba. „Költőgárdánk izmos tehetségeként” (Kellér Dezső) 1947-től ontotta a rendszert dicsőítő verseket, melyek a Hídban, a Csillagban, az Új Hangban, a Forumban, az Irodalmi Ujságban, de önálló kötetekben (Hosszú sor közepén, 1949, Az élet szép, 1950, Mindenkinek! Mindenkinek, 1953, Jónapot, 1955) is megjelentek. Ifjú ajkak szavalták lelkesen költeményeit az iskolai ünnepségeken, versére kórusszvitet komponált egy marosvásárhelyi zeneszerző, amit a Rádió be is mutatott. 1949-ben kapta meg Baumgarten, 1950-ben a József Attila díjat. Ebben az évben lett az Írószövetség főtitkára. Az MDP II. kongresszusán 1951-ben ő tolmácsolta „a magyar írók forró üdvözletét” a „drága elvtársaknak”. Neki sikerült a lehetetlen: balról támadta be Keszi Imrét, a Szabad Nép közutálatnak örvendő, rettegett és véres tollú kritikusát (a megbíráltak által szerzett sírversét Czigány Loránt őrizte meg nekünk: „Itt nyugszik Imre de Keszi – Féreg a férget eszi”) mert szerinte a költészet „l’art pour l’art” irányvonalát támogatta - az időszerű tennivalókról, a pártosságról megfeledkezve.  

1953-as országjárása után aztán fokozatosan ábrándult ki a rendszerből, s ennek verseiben (Nyírségi napló) hangot is adott – de 1954-ben megkapta a Kossuth-díjat. Alkalmanként szívesen ír könnyedebb témákról is – pl. a Színház és mozinak a filmről, amit ért is, szeret is, sőt, gyerekkönyv, vagy a Szivárvány könyvtár sorozatában megjelenő képes lapozó írására is vállalkozik. Nagy Imre lelkes támogatójaként a kommunista reformellenzékből, az „Írószövetség lázadóinak” egyikeként sodródott a forradalom oldalára: tagja lett a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottságának, igaz, a Szabad Nép székháza előtt gyújtott könyvmáglyára Veres Péter, Déry Tibor, Illyés Gyula, Szabó Lőrinc mellett oda kerülnek az ő verseskötei is.  November 4-e után sem adta fel: szerepet vállalt az új hatalom konszolidációját gátolni próbáló értelmiségi törekvésekben, követeléseiket hangoztatva küldöttség élén jelent meg Marosán György irodájában, aki rövid úton dobatta ki az egész társaságot. A megtorlás persze nem maradt el, s mert a fegyveres felkelésben nem vett részt, börtönbe nem kell vonulnia, „csak” eltiltják az irodalmi pályától. De az értelmiségitől nem: igaz, a Képcsarnok Vállalat propagandistájaként az egyik emigrációs lap szerint még 1960-ban is csak 120 forintot keres. 1957-ben, az Új Írásban és a Film, Színház, Muzsikában még megjelenik egy-egy költeménye, de aztán 1963-ig a csend, amit csak az alkalmanként az „írástudók árulása” elleni, neki is célzott itthoni támadások, és a nagyon ritka nyugati megjelenések (Költők forradalma, Occidental Press, 1957, Magyar versek 1953-1956, vagy az Eke és toll című angol nyelvű antológia, 1959) szakítanak meg. Versei újból idehaza csak 1963-tól tűnnek fel újra: a jeget az Új Írás 1963. januári számában megjelenő A tékozló fiú törte meg: „Értsetek meg és higgyetek nekem, fogadjátok be a visszatért fiút...” Költeményei ismét bekerülnek az antológiákba (Hét évszázad magyar versei, Mai magyar költők, 1966, Verses Budapest, 1967, Negyedszázad magyar verseiből, 1970).

Versből megélni azonban ekkor nem nagyon lehet. „1964 közepén feloldották némasági tilalmat, nyolcév után végre írhattam, megjelenhettem. Elmentem azakkoriban indult Tükör című hetilap főszerkesztőjéhez, s riportok írására ajánlkoztam. Ordítoztunk egymással egy keveset, végül megállapodtunk…” – írta 1998-ban. Fontosabb azonban, hogy műfordítóként is dolgozni kezd az Európa Könyvkiadó számára. Göncz Árpád társaságában ő magyarítja J. D. Salingert (1964), majd Ingmar Bergman irodalmi forgatókönyveit (1965), németből Wolfgang Hildesheimert (1966), másokkal Ray Bradburyt (1966), a Nobel-díjas svéd írót, Pär Lagerkvistet (1967) és ismét többekkel Edgar Allan Poet (1967). Kisebb sci-fi elbeszéléseket is fordít a magazinoknak – ő mutatja be a Tükörben Frederic Brownt a magyar olvasóknak (1967). Nyelvismerete, műveltsége, széles körű tájékozottsága és a film iránti érdeklődése révén „naprakész” a hatvanas évek populáris kultúrájában. Rendszeresen ír a Filmvilág számára, nem egy filmkritikája (pl. Antonioni Vörös sivatagáról írott elemzése, mely a jeles alkotást nem tekintette művészfilmnek) komoly szakmai vihart is kavar. Kritikusként mindig határozott és sarkos véleménye van, ha kell konfrontálódik, dicsér, ha van mit, ha nincs, kíméletlenül megmondja ezt is. Cikkeit „íróként” jegyzi, de – nem a költészet körébe eső – irodalmi munkássága tulajdonképpen nincs. Regényt sosem írt, csak rövid elbeszéléseket, no meg néhány filmet: 1966-ban Keleti Márton kéri fel a Változó felhőzet forgatókönyvének megírására, melynek ott van a forgatásán is. A korabeli sztárparádé (Sinkovits, Huszti, Koncz, Halász Judit) ellenére ez a mozi nem éri el A tizedes, meg a többiek sikerét (azt közel négymillióan nézték meg a mozikban, a Változó felhőzetet „mindössze” 950 ezren). Még két filmforgatókönyvet ír. Az egyik a 462 ezer nézőt vonzó Az idő ablakai (1969) az első magyar tudományos-fantasztikus filmé volt, amit színesben forgattak le, nemzetközi sztárokból álló szereplőgárdával (a KGST Ursula Andress-e, a gyönyörű lengyel színésznő, Beata Tyszkiewicz volt a női főszereplő), a másik Az aranyliba (1972), egy tévéjáték, Illés Béla a bécsi kommunista emigrációs időkben játszódó novelláiból. A filmhez később is hű maradt: továbbra is közlik kritikáit, sőt, a hetvenes évek végén a Film, Színház, Muzsikában önálló rovatot kap. Itt jelent meg korábban a tudományos-fantasztikus filmről szóló nagyszerű sorozata is.

Eddig azonban még hosszú utat kellett megtennie. A hatvanas évek derekán, a kádári konszolidáció kezdeti éveiben enyhült a politikai nyomás, lazulnak az ideológiai kötöttségek, a kultúrában nagyobb teret kap a könnyedebb szórakoztatás. Ennek részeként kezdődik óvatos nyitás olyan „kapitalista” műfajok felé is, mint a krimi, a vadnyugati történetek vagy akár a tudományos fantasztikum. A könyvkiadásban e téren az Európa jár az élen: a Riadó a naprendszerben (1965) a tudományos-fantasztikum, a 22 detektívtörténet (1966) a krimi, a Vadnyugat (1966) a western szerzőitől adott válogatás. Mindhármat Kuczka szerkesztette, kifejezetten irodalmi igénnyel – ahogy ezt a kötetekhez fűzött rövid magyarázó írásokban kifejtette. Szakítani kívánt a háború előtti magyar könyvkiadás („a filléres regények”) hagyományaival (átfedések voltak, hisz Bret Harte vagy Agatha Christie már akkor is megjelent), és egyben a jövőbeni folytatás irányát is kijelölte: az Európa Zsebkönyvtár, majd a Fekete Könyvek sorozata is igyekezett ezt az „értékalapú” megközelítést követni – ahogy majd a tudományos-fantasztikus területen is. Az 1945 utáni magyar irodalomba utóbbi a szovjet „utópisztikus” szerzők közvetítésével, az ifjúsági könyvkiadáson érkezett meg, már az ötvenes években (korábban Beljajevtől A kétéltű ember, Jefremovtól a Csillaghajók már 1947-ben illetve 1949-ben került kiadásra), majd színre léptek a magyar szerzők (Borovi János, Fehér Klára, Kemény Dezső, Elek István, Marton Béla, Fekete Gyula, Csernai Zoltán, Botond-Bolics György) is.  Addig fantasztikus regények szinte kizárólag az ifjúsági irodalom címkéje alatt, Móra Ferenc Könyvkiadó gondozásában jelentek meg – a hatvanas évek derekán azonban a műfaj felnőttkorba lépett, egyben nemzetközivé is vált. A Móra a Delfin könyvek sorozatában (Rónaszegi Miklós kiváló szerkesztése mellett) továbbra is kiadott sci-fiket, de 1967 körül a kiadó úgy döntött, a „felnőttesebb” Kozmosz könyvek égisze alatt új, önálló sorozatot indít – előkészítésére a műfaj akkor már legjobb hazai ismerőjeként számon tartott Kuczkát kérték fel. „Rámkényszerített némaságom idején ismerkedtem meg a nálunk akkoriban még tiltott információelmélettel, futurológiával, TTF-fel” -írja az 1998-ban megjelent Határvidék című kötete utószavában. Ebből szintetizálta a maga kultúra-fogalmát, s határozta meg abban a szórakoztató műfajok helyét: a magas esztétika „határvidékeihez” sorolta azokat, a „a sci-fitől és fantasytól a rémtörténeteken keresztül, a vadnyugati és detektívtörténetektől a fikciók minden változatával” együtt - beleértve olyan formákat, mint a film, az illusztráció és a képregény. Az induláskor – mondta el a demokratának 1998-ban – sokat segített Ajtai Miklós miniszterelnök-helyettes, aki „nagy híve volt a tudományos-technikai fejlődésnek”, és olyan kiváló tudósok is támogatták, mint Rényi Alfréd matematikus, vagy a fizikus Marx György.

A sorozat indulását sajtótájékoztatón jelentette be a kiadó, az első évre öt kötetet terveztek. 1969-ben a Kozmosz Fantasztikus Könyvek nyitó opuszaként az ő esszéjével jelent meg Asimov A halhatatlanság halála című regénye, s kezdődött el ezzel az 1987-ig tartó sikersorozat, melynek keretében a Móra (örökös papírhiánnyal küzdve) 132 kötetet adott a magyar olvasók kezébe. A Kossuth hozta el először Asimovot Magyarországra (Én, a robot, 1966, Gyilkosság az űrvárosban, 1967) – ő a Szovjetunióban is népszerű volt, sorra jelentek meg a regényei, s ahogy mesélte, egy moszkvai számlán pedig gyűlt és gyűlt a rubel, amit sosem költött el, mert dollárra átváltani persze nem lehetett. Ami utána jött, már mind Kuczka érdeme. 1976-tól lép csak be szerkesztőként a Mórához, de már akkor teljhatalmú ura a hazai science-fiction kiadásnak: végső soron ő döntötte el, ki jelenhet meg és ki nem. „El kell hódítani a műfajt a kommersz iparosoktól, akik csak visszaélnek a lehetőségekkel.” – fogalmazta meg a hitvallását még 1969-ben. Igaz, kommersz, „iparos” sci-fi addig nem jelent meg Magyarországon, és, hála neki, aztán is csak kivételesen: a világsiker Csillagok háborúját meg az E.T.-t kiadta, a Star Treket és Godzillát (Gojiro, 1991) azonban nem, ahogy a nyugatnémet sci-fi legendás szerzőit és sorozatait sem. Nagyon sok (de milyen sok!) kiváló a külföldi szerzőt hozott el a magyar olvasók számára, bölcs egyensúlyt tartva a szocialista tábor alkotói és a nyugati munkák között, Hamvas Bélát jelentetett meg, újra kiadta a két háború közti magyar sci-fi klasszikusait – szó szerint milliós olvasótábort nevelt. Mindenkit ismert és mindenkit elolvasott, aki a műfajban publikált, s a saját értékrendje alapján szűrte meg, mi kerülhet a könyvsorozatba, majd a szerkesztése és felügyelete alatt 175 számot megélt Galaktikába. Vasfejű ember volt és vasakaratú. Elveihez mereven ragaszkodott, amit és akit nem szeretett, kizárta a megjelenés lehetőségéből, akit szeretett, elfogadott, annak menedzselte az útját. Azért tartott rendet a világában, hogy megőrizze annak stabilitását, mert bár rengeteg pénzt keresett a Mórának (és más kiadóknak is, ahol az általa szerkesztett könyvek megjelentek), a harcait a kor kultúrpolitikai viszonyai között vívta meg, az Agitprop és a Kiadói Főigazgatóság szörnyűséges alakjaival körülvéve. Kiadott olyan magyar szerzőt is, akit nem sokra tartott (mi, az olvasók sem…), de volt mögötte politikai „nyomás”, de jóval több olyat, aki mögött nem, csak a tehetség és a kreativitás. Ez vonatkozott rajzolóira, címlaptervezőire, illusztrátorai is. Réczei György írta 1994-ben, a Kapuban: „a hivatalos szocreál” mellett megteremtette a „jövő-reált”, keze alatt „a tiltott és tűrt szerzők mellett lassan egy új író- és grafikus nemzedék nőtt fel.”

1985-ben formálisan átadta ugyan a Galaktika szerkesztését az univerzális irodalmi műveltségű, nagy tehetségű, angolból, oroszból fordító Szentmihályi Szabó Péternek, de az ellenőrzés jogát fenntartotta, és élt is vele. Közben Rigó Bélával elindítják a Roburt, egy, a tizenéveseknek készülő, illusztrált irodalmi magazint, kifejezetten a kalandos tudományos-fantasztikus irodalomnak szentelve. Ő szerkeszti a Kossuth könyvkiadó sci-fi sorozatát, ahol először jelennek meg magyarul Michael Chrichton művei, és az első, a sci-firől szóló írásgyűjtemény is (A holnap meséi, 1973). A nyolcvanas évek végén az Akadémiai Kiadó elindítja az addig nettó áltudománynak minősített kérdéseket (ezotéria, parapszichológia, mágusok és kísértetek) még csak körbe táncoló 4D fantázianevű sorozatát – ezt is ő szerkeszti. Rosszul fogadta az alternatív sci-fi kiadói törekvések megjelenését: ezeket már nem tudta ellenőrzése alatt tartani. Én akkor vághattam el végleg magam nála, amikor a nyolcvanas évek derekán épp harminc éve elhunyt, kedves barátom, Preyer Hugo közvetlen köréhez csatlakoztam. Neki köszönhetően jelentek meg az első elbeszéléseim, a magam sajtókapcsolatai révén aztán én is mindent meg tettem az új sci-fi támogatása érdekében. A képregényem, aminek megjelenését letiltotta még abban az évben megjelent a Hepiendben, elindult saját füzetes szuperhősös sorozatom, a Galaxy Jane (igaz, csak három számot élt meg a rendszerváltás idejének zavaros kiadói viszonyai között). A nyolcvanas évek végén indul a Véga/magyar sci-fi egyesület könyvsorozata, az állami kiadók közül a Népszava fordul erőteljesen a műfaj felé. Itt Nemerének rajzoltam címlapokat, Kulcsár Ödön pedig rám bízta a Mi Világunk legendás sci-fi különszámának szerkesztését, ahol a műfajról szóló „nagyképem” is megjelenhetett. Akarata ellenére, de nem nélküle (hisz ő teremtette meg  műfajt, mely oly sokunknak oly sok örömet és munkát hozott)  sikerült tehát a tudományos-fantasztikum szép, új világában „karriert csinálnom” - amit aztán íróként-szerkesztőként rövidesen ott is hagytam egy egészen más zsánerért, olvasóként azonban hozzá mindmáig hű vagyok. Kuczka 1990-től 1995-ig viszi a sci-fi mesterei, majd a Galaktika Baráti Kör könyvklub-sorozatát. Aztán ő is elhagyja a műfajt, vagy a műfaj hagyja el őt? – ki tudja. A sci-fire, ezotériára szakosodó új kiadókkal a privatizált Móra nem kívánta állni a versenyt, így elengedik a sci-fit - Kuczka pedig, aki negyedszázadon át volt Rómában az első, aligha akart volna lenni egy gall faluban a huszonharmadik. Így, ha hívták is más kiadókhoz sci-fit csinálni (hívták vajon?) nem ment, visszavonult a költészetbe, ahonnan indult, a jövőről és annak irodalmáról már csak akkor beszélt, ha interjúban kérdezték, vagy ha saját pályájára emlékezett.

A magyar képregény történetében is maradandót alkotott, s bár csak néhány forgatókönyvet írt, ezekkel örökre biztosította a helyét a legkiválóbbak között. Könyveivel együtt valamennyi elérhető a Digitális Irodalmi Akadémia Kuczka-emlékoldalán. 1964-1969 között több vidéki napilapban jelent meg Csanádi András rajzaival A Vörös Felhő parancsot ad című vadnyugati történet, majd 1969-ben a Pajtásban, Zórád rajzaival a Vasfejű, 1970-ben a folytatása, A végzetes bujócska, 1972-ben pedig Endrődi István rajzaival a harmadik rész, A Rókabarlang titka. Nagy rocksztárság volt ez akkor, hiszen itt, a Pajtásban, és ezzel született meg a magyar, kortárs környezetben játszódó sci-fi képregény (1971-ben ezt az utat követte a Kulin György és Fábián Zoltán által írt, Szitás György által remekül megrajzolt A repülő cápa is). Ezt még két ifjúsági történet követte: Az 1973-ban megjelent A második űrhajó, és az 1974-es A bűvös kocka (mindkettő Endrődivel). A sci-fi, mint „felnőttképregény” megszületése ugyancsak a Kuczka-Zórád párosnak, és a Fülesben 1969-ben közölt A négy békeszerető földlakónak köszönhető. A Füles címlaplányai még illendően bikinit viseltek, a képregény azonban már „ledobhatta a textilt” – igaz, nem mindenhol a szocialista táborban, mert a Földlakó… lengyel kiadásában visszaadták azt a hősnőre. A merészen erotikus zórádi ábrázolásból mindazonáltal nem lett trend (Tiszai László főszerkesztő nagy leszúrást kapott a pártközpontban), s a Népszabadságban 1970-ben futó következő Kuczka-Zórád képregény, Az üvegváros főszereplőnőjéről, a szőke Thaliáról egy pillanatra sem került le a kezeslábas, az ugyancsak a Népszabadságban megjelent, 1852-ben játszódó Verne-adaptáció Robinsonok iskolája esetében pedig fogalmilag volt kizárt. Az utolsó, a Sztrugackij testvérek műve alapján készült Kuczka-képregényt 1983-ban Vass Mihály rajzolta meg: A bogár a hangyabolyban a Népszavában látott napvilágot.

Kuczka nagy tudású, gyakorlott dramaturgként jó és fordulatos sztorikat, kiváló forgatókönyveket írt. A Galaktikába időnként képregényeket is beválogatott – legemlékezetesebb talán az 1986-ban futott, lengyel Funky Koval sorozat volt. A magyar képregényre közvetett módon azonban jóval nagyobb hatást gyakorolt: nagyon sok, általa kiadott könyvből készült képregényadaptáció – Zórádtól Hoyle 1969-es Osszián küldetése Lundwall 1973-as Visszatérés a Földre című könyvei, a Fazekas által megrajzolt 1975-ös Pierre Barbet-könyv, A psziborgok álmai, hogy csak néhányat említsünk. Személyes barátsága Zóráddal sokat segített abban, hogy a Mester 1981-től fokozatosan visszatérhetett a művészeti életbe, ahonnan másfél évtizede éppen a képregény miatt szorították ki. 1964-65-ig még illusztrált a Mórának, aztán nem kapott több könyvet, sőt, A fehér törzsfőnök (1964) általa rajzolt remek címlapképét is más rajzára cserélték le. 1981-ig nem lehetett önálló kiállítása sem:  akkor a Csók Galériában mutatták be munkáit. Bár Krúdy Zsuzsa nyitotta meg a kiállítást, ami szép sajtóvisszhangot is kapott, a nagy író lánya sem tudta elérni, hogy Krúdy új (állami) kiadásait Zórád illusztrálhassa – sőt, mikor a Táltos 83-ban megjelentette Az emlékek szakácskönyvét, bár a rajzokat a Mester készítette, címlapra a zsűri miatt ott sem kerülhetett (Latinovits falatozik rajta jóízűen azóta is). 1983-ban a Paál László terem mutatja be Zórád Tabán-képeit, de a kritika (ha jól emlékszem) nem nagyon vett tudomást róla. Aztán jött a Táltos Tabán-albuma, az 1985-ös Tabán-kiállítás a Derkovits teremben (ahol a megnyitó másnapján már minden kép elkelt) – és lassan minden megváltozott. Nem csak a nosztalgia született újjá, de Zórád művészete is. Ebben nagy szerepe volt Kuczkának, aki a Galaktikában és a Roburban, majd a Lapkiadó Fantasztikus történetek sorozatában remek feladatokat adott a képregénytől már visszavonuló Mesternek (addig elvétve csak az Ádámban jelentek meg rajzai), és teljes szívvel támogatta őt, sőt a katalógusban igen szép méltatással nyitotta meg 1985-ös, majd „Kossuth-díjas költőként” 1989-es nagy kiállítását is - utóbbi Zórád teljes művészi rehabilitációját hozta el. Isten áldja ezért (is) haló porában Kuczka Pétert.

Amit 85-ben írt Zórádról, rá is áll. „Valószínű, hogy vágyai, ambíciói másfelé vitték volna, de a körülmények nyomására képregények rajzolója lett; magas színvonalra emelte ezt a gyakran olcsó műfajt.” A költészethez (sem) értek, de én Kuczka Péter fiatalkori verseit is jónak tartottam: mesterien bánt a nyelvvel, a hangulatokkal, a rímekkel, az összecsengésekkel, néhány bekezdésben regényekre való mondanivalót tudott elmesélni. Az 1956 utáni szilencium megtörte pályája ívét, s bár az asztalfiók számára továbbra is írt verseket (1994-ben ezek összegyűjtve meg is jelentek Út a folyóhoz című kötetében), de a nagy visszatérést nem hozták el, ahogy az 1996-97-ben írott, az Ezredvégben és a Magyar Fórumban kiadott versfüzér,  a Haláltánc és a Seregek ura (1998) sem. 75. születésnapján sokan köszöntik, a Havi Magyar Fórum is közöl verset tőle. 1998. márciusában magas kitüntetésben részesült: eredményes gazdasági és közéleti tevékenysége elismerésül megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjének Polgári Tagozatát. Bizakodva tekintett a jövőbe, és esze ágában sem volt meghalni (Szentmihályi Szabó idézte fel gyakran emlegetett mondását: „Ezeknek..?”), készült újabb versei, a sci-firől írott esszéi gyűjteményes kiadására. 1998. júliusában nagy életút-interjút adott a Demokratának. „Nem szomorú, hogy most, amikor már írhatna verseket, a kutyát sem érdekli az irodalom?” – kérdezte tőle Farkas Adrienne. Nem volt az: még hitt abban, hogy a költészetnek, s neki magának is küldetése van. 1999-ben jelenik meg (életében) utolsó verses- és esszékötete, a pályája egészét átfogó Éveken át. Vannak lapok, melyek hírt adtak a könyveiről, a mértékadó kritika azonban nem vette észre, vagy nem akarta észrevenni az egyre inkább jobbra sodródó, idős költő-esszéista újabb alkotásait.

Volt, aki szerint az 1948-1953 közötti éveket nem tudták neki megbocsátani, volt, aki szerint a sci-fi világában töltött bő és nagyon sikeres negyedszázadot. Utóbbiban nincs semmi meglepő: igazából sikerei miatt nem bocsátották meg soha Zórádnak sem a képregényt. 1999. december 3-án hunyt el: halálát a Magyar Írószövetség jelentette be az MTI-nek. A Magyar Napló 2000. évi 1-3. számában Szalay Károly vett búcsút tőle. „Elvesztettük őt, az embert, nem tudom, megnyerjük-e őt, a költőt? Kérdés: elmúlik-e a hallgatás, a közöny, a méltánytalanság, amely körülvette költészetét életében?” Azóta eltelt 23 év, a költőt az Idő lassan már maga alá temette. Vajon ez lesz a sorsa a legendás szerkesztőnek, az esszéistának, a filmkritikusnak is? Addig nem, amíg vagyunk, akik emlékezünk rá, és arra, amit a magyar sci-fi és a képregény neki köszönhetett.

2023. április 8., szombat

Letérdelt-e Moszkvában az orosz elnök a kínai előtt?

Új fenyegetés a hírek világában: a mesterséges intelligencia által generált hamis sajtófotó


Mint arra az Egyesült Államok külföldre irányuló hírszolgálati rendszerében a Szabadság Rádió/Szabad Európa Rádió mellett fontos szerepet beöltő Szabad Ázsia Rádió felhívta a figyelmet, Hszi Csin-ping kínai vezető e heti moszkvai látogatása idején egy több mint 50 000 követővel rendelkező ukrán Twitter-fiók egy olyan fotót tett közzé, amelyen Vlagyimir Putyin orosz elnök térdel Hszi előtt, és láthatóan könyörögve fogja meg a kezét.  Jason Jay Smart, a Kyiv Post különtudósítója később retweetelte a fotót a következő felirattal: „Putyin megpróbálja meggyőzni Hszit”. A kép hamisítványnak bizonyult – ismét ráirányította azonban a figyelmet napjaink egyik zavaró jelenségére, a valós eseményekhez köthető, immár fotókkal is illusztrált hamis információk terjesztésére, mely az egyik kiváltója volt az MI fejlesztések átmeneti leállítását követelő nyílt levélnek, amit eddig közel ezer közéleti személyiség - köztük a Twitter-, Tesla-, és SpaceX-tulajdonos Elon Musk, illetve az Apple társalapítója, Steve Wozniak – írt alá.

A Szabad Ázsia Rádió a dezinformáció elleni fellépés jegyében létrehozott tényellenőrző munkacsoportja, az Asia Fact Check Lab (AFCL) megvizsgálta a fotót, s azon több, a manipulált digitális képekre jellemző hibát talált, amelyek megerősítették, hogy az állítólagos felvétel (aminek nyilvánosságra hozatalára egyébként még a két elnök személyes találkozójának megtörténte előtt került sor) egyszerű hamisítvány. Sem az állítólagos találkozó helyszíne, sem a résztvevők hajviselete, öltözete, cipője nem egyezett a valósággal, a hamisítványról fontos részletek hiányoztak – például az igazi találkozón Putyin elnök órát viselt, a fake képen pedig nem. Hasonló következtetésre jutott a France24 elemzése is.

A jelenség, hogy különböző megfontolásokból ismert politikusokról, művészekről hamisított fotókat tesznek közzé az Interneten, nem új, a mesterséges intelligencia egyre szélesebb körű, egyszerűen használható, ingyenes alkalmazásainak robbanásszerű elterjedésével azonban láthatóan szintet lépett. A közösségi médiában futótűzként terjednek az egyes felhasználók által létrehozott, aktuális hírekhez kapcsolódó hamisítványok (például a Twitteren március 20-án megjelent, Donald Trump volt amerikai állítólagos New York-i letartóztatását bemutató képek), melyeket egyre kifinomultabb és széles körben hozzáférhető, mesterséges intelligenciával működő képgenerátorok segítségével állítanak elő. E képek célja lehet egy-egy közszereplő lejáratása, mint Tajvanban a politikusokról készült hamis pornográf felvételek esetében, ahol erre válaszul a deepfake elleni törvény megalkotása is napirendre került, de irányulhatnak összetettebb, kifinomultabb, esetlegesen kormányzati célokra, vagy egyszerűen hangulatkeltésre, a félelem felkorbácsolására is, mint az ukrán városok feletti atomfelhőkről készült álfelvételek. 

Bár a fotók manipulálásának és a hamis képek létrehozásának képessége nem újdonság, a Midjourney, a DALL-E és mások által készített mesterséges intelligenciával működő képgeneráló eszközök használata egyszerűbb. Gyorsan, tömegesen képesek valósághű képeket generálni – részletesen kidolgozott hátterekkel együtt - alig több, mint a felhasználóktól származó egyszerű szöveges utasítás alapján. A legnagyobb amerikai közszolgálati televízió, az arlingtoni székhelyű Public Broadcasting Service (PBS) tudósítása szerint félretájékoztatási szakértők arra figyelmeztetnek, hogy ezek a képek már egy új valóság előhírnökei: a hamis fotók és videók hullámai a nagyobb híreket követően elárasztják a közösségi médiát, és a társadalom számára kritikus időszakokban keverik össze a tényeket a fikcióval.

„A válságesemények során ez valóban növeli a zajt. Növeli a cinizmus szintjét is” – mondta a PBS-nek Jevin West, a seattle-i Washingtoni Egyetem professzora, aki a félretájékoztatás terjedésével foglalkozik. „Az ember kezdi elveszíteni a bizalmát a rendszerben és a kapott információkban.” Bruce Scheider, Harvard Egyetem Berkman Klein Internet és Társadalom Kutatóközpontjának munkatársa szerint a mesterséges intelligencia olyan eszköz, amely segíthet az embereknek gondolataik leírásában, képi fordításában. „Ez jó a társadalomnak, jó a demokráciának. Ahol ez rosszul sül el, az az, ahol az embereket kiszorítja, ahol milliónyi hamis ember jelenik meg hamis véleménnyel, ahelyett, hogy milliónyi valódi ember használná ezeket az eszközöket, hogy jobban kifejezze magát, ami nagyszerű dolog lenne a társadalom számára.”