2018. május 30., szerda

Hatvannal a lejtőn, s még mindig felfele...


Két kiállításom volt életemben – harmadikra nem is vágyom, ez a kettő is lényegesen több volt, mint amit ki- és megérdemeltem. A másodikra emlékszem vissza szívesen, melyet kedves barátom Verebics Géza a kilencvenes évek elején Dég (ahol sok-sok éven át közmegelégedésre töltötte be a polgármesteri tisztet) festői Holland-házának emeletén rendezett meg. Géza nagyszerű ember, egyebek mellett dr. Kovács Pál, a dégi születésű, nagy szerkesztő és orvostudor (nevét korábban Szapudi Andrásról szóló visszaemlékezésem összefüggésében említettem) munkásságának kutatója, kiváló szervező, akinek irányítása alatt Dég dunántúli minta-településsé fejlődött. Hitvesével, aki maga is igen tehetséges művész és tanár, hihetetlenül nagy energiákat fordítottak két lányuk, Ági és Kati művészeti képzésére. A „Verebics-sisters”, ahogy azegyik magazin cikkírója a lányokat említette, azóta fogalom lett a kortárs magyar festészetben: két sugárzóan tehetséges, nagyszerű ifjú hölgy, aki egymástól függetlenül járja az útját, de mindkettő nagyszerű alkotó, festő, ember és mindenek előtt: művész.

A háttérben kedves barátom, Preyer Hugo. Az előtérben 103 kiló.
Első kiállításom más összefüggésben maradt emlékezetes számomra. Erre 1989 áprilisában, Budapesten, a Festészet Napja alkalmából a Postás Művelődési Központban került sor, s – mi másból – alkalmazott grafikusi munkásságomból, képregényeimből igyekezett válogatni. A műértő „pesti közönség” mély és osztatlan ellenszenvvel fogadta a sznobizmus szent hajlékába behatoló szemetet, és ennek mormogva hangot is adott. Néhány barátom – Somogyi Gyula, akkor Siófok tanácselnök-helyettese, Preyer Hugo, a magyar alternatív tudományos fantasztikum „atyja” – részvétele enyhítette csak kínjaimat. A megnyitóról sok fénykép készült (nyilván, hogy emlékeztessenek: soha többé ilyet). Akkoriban már jó ideje meglehetősen súlyos egyéniség voltam, a házasság szent kötelékében versenysúlyom lassan mázsa fölé emelkedett és hát tartósan ott is maradt. A kiállítási képeket nézegetve döbbentem rá, hogy ha nem akarok a Robébivel felfújt, jóllakott napközis kategóriából nyugdíjba – esetleg temetőbe - menni, bizony kezdeni kéne a fölös kilókkal valamit. 103 kilót nyomtam akkor.

70 kilónál hitvesem óhajára abba hagytam a fogyókúrát, pedig az ideális testsúly eléréshez még két kilót le kellett volna adnom. Az Olvasóra bízom a választ: honnan?
Türelmes háziorvosom tanácsára elkezdtem diétázni - és „mozogni”. Új volt nekem ez nagyon, hisz a gimnáziumi évektől eltekintve korábban sosem sportoltam. A kocogás és az úszás volt kézenfekvő: reggelente a Foki hegyi uszodában kezdtem (az évek során az épültete tönkre ment, benzinkút épült a helyén), délután pedig lassan, döcögve elindultam „futni”. Mindezt egy igen drasztikus, igen nem szakszerűen megtervezett, napi néhány száz kalóriás diéta egészítette ki. Hogy éltem túl, ma sem értem, de három hónap elteltével a naponta lefutott kilométerszám 14-re emelkedett, súlyom pedig 70 kg-ra csökkent. Előkerestem a kiállítás-megnyitón viselt nadrágot és újra felpróbáltam: élvezetes élmény volt, pusztán már ezért is megérte az attrakció. Aminek sikeréért sokan szurkoltak, és sokan féltettek is: Márkus Gizi, kiváló kollegám a Mi Világunk szerkesztőségében minden hét elején látható örömmel nyugtázta, hogy még élek, s legott meg is jósolta, ha nem hagyom abba ezt a hülyeséget, megdeglek még a szabad szombat eljövetele előtt. Szerencsére nem lett igaza, és ennek a következő hét elején legjobban ő tudott örülni.

A program gerincét a napi kocogás alkotta: ez - zenehallgatás mellett - egy-másfél óra egyenletes, lassú futást jelentett. Ma is sok olyan slágert hallgatok, amit akkor, csak ezek közben listás újdonságból a retro-válogatások gyöngyszemei lettek
A mutatvány sikerült és mondanom sem kell, az életem gyökeresen megváltozott. Soha nem tapasztalt energiák szabadultak fel, úgy éreztem, ha ezt meg tudtam csinálni, mindent meg tudok. És csakugyan. A legjobb talán az volt, hogy a mozgás, a napi futás, az evezőpadon eltöltött másfél-két óra (ami alatt azért remekül lehetett nézni filmeket is) és az egészségesebb étkezés része lett a napjaimnak, s még néhány éven át az is maradt. Rendszeresen eljártunk hitvesemmel Kozma Zoltán barátom, az első magyar testépítő-világbajnok siófoki edzőtermébe.


Otthoni konditermem képe 94-es könyvemből. A családi házas életmóddal együtt mára ez is a múltba veszett
93 körül jött az ötlet: meg kellene írni fogyásom hiteles történetét, egyben használható módszertant kínálni azoknak, akik inkább a táplálkozás-tudomány, a sportorvoslás és a testépítés elmélete eredményeivel megtámogatva, mintsem a puszta szerencsére hagyatkozva szeretnének lefogyni. Az előbbiről dr. Osváth Péter sportorvos, az utóbbiról Kozma Zoli gondoskodott. Sokat jártunk úszni is (bár az uszodákkal mindig bajom volt: az ízlésemhez képest a víz mindig túl nedvesnek mutatkozott).

Werdy Péter volt ez első írói álnevem - a Vigiliában megjelent egy tanulmány kapcsán 1981-ben használtam

Megírtam hát a történetet, s 1994-ben az Ezt csináld utánam – és sikerülni fog! (bonyolult okoknál fogva nem saját nevem alatt) meg is jelent. Házunk alagsorát mini kondi teremnek rendeztük be, ahol több amatőr, de sokfunkciós Ditec-gép szolgálta (az elmaradhatatlan evezőpad mellett), a könyvhöz az edzésképek részben ott, részben a lakóhelyünk körüli lankákon készültek. A könyv szépen fogyott, csakúgy, mint a Kozma Zoltán testépítő programját bemutató, szerény közreműködésünkkel készült videó.

Talpig Ditecben: Kozma Zolival, a nagyszerű barát és sportember kazettáját promotáljuk egy vásáron. Akkoriban a vállaim már és még nem a derekam körül hordtam...
Aztán nehezebb évek jöttek, szaporodott a gond és az elfogyasztott kalóriák mennyisége, és el-elmaradozott a sport. Jó másfél évtizeden át folyamatosan a kilók álltak nyerésre, s bár az evezőpad sem tűnt el egészen, már nem bírt el a bevitt energia mennyiséggel. A nagy figyelmeztetés bár késett, de végül – egy kellemes infarktus képében – 2007. júliusának utolsó napján megérkezett. Kellemes, mondom, mert egyrészt túléltem (ami nem volt gyárilag bekódolva), másrészt a székesfehérvári Szent György kórházban kapott gyors és szakszerű ellátás és a gondos ápolás eredményeképpen sikerült minimális károsodással „kijönnöm” belőle. Oly annyira, hogy az infarktus után nem egészen egy évvel ismét elindultam futni, immár az agárdi Parkerdő árnyas fái alatt. És e hasznos szokás aztán Pestre költözésünk után is megmaradt. Nem messze lakunk a Margit-szigettől: egy napsütéses délután beálltam én is a futók sorába, s több nyáron, tavaszon, őszön át lelkesen, de igen lassan együtt keringtem velük. Aztán a lendület alább hagyott, hideg telek és nyomott tavaszok jöttek, a nyár meg (megint) túl meleg volt ahhoz, hogy újra nekivágjak a szigeti futópályáig vezető negyed órás gyalogtúrának. A mozgás azonban hiányzott - olyasvalamit kellett keresnem, ami a korán sötétedő teleken, otthon is művelhető. Sosem voltam táncos alkat - hitvesem a megmondhatója ennek. Viszont a ritmikus mozgás valami más volt: 2016 telén kezdtem napi egy-mésfél-két órákkal, mikor mennyi időt tudtam szakítani rá, s ma is folytatom. Valahogy így...



2018. májusa azonban ismét változást hozott. A munka ünnepén mentem ki először a szigetre - az ekkor még csak egy körre futotta (5,3 km), ám május 6-án már megvolt a két Sziget-kör, s május közepén a három - ami azért már majnem 16 kilométer. Öreg kutyaként új trükköket már aligha tanulok - de jó tudni (és megélni), hogy azért a régieket sem felejtettem el...

2018. január 9., kedd

Kéz a kézben a történelemmel: a 77 éves Joan Baez képregényes köszöntése




Viszonyom a szuperhősös képregényekhez meglehetősen ellentmondásos. „Önmagáért” képtelen vagyok szeretni, sőt, akár el is olvasni egy-egy ilyen történetet: bár lenyűgöz a mostaniak vizuális gazdagsága, az alkotók szakmai professzionalizmusa, a legtöbbet azért agyonvágja a kutyaütő forgatókönyv, a hatvan éve változatlan cselekmény-klisék új és új közegben való ismételgetése. Igen sokszor nem is értem, amiről szó van: a szuperhősöket az Egyesült Államok tömegkultúrája „termelte” ki, s kalandjaikat megfelelően értelmezni, a történettel azonosulni, a történet szükségszerű érzelmi végkifejletét, a katarzist megélni is csak ebben a hagyományban lehet.

  Az első nagy siker: Donna, Donna – 1960

Ha ezek a fogódzkodók hiányoznak, végképp nem marad más, mint a nem túl komplikált sztori, s persze a lenyűgöző rajzok: az évek múltával azonban, ez utóbbiakat inkább kedves, régi, még a digitális rajztábla előtti időkben alkotó mestereimnél keresem… A szuperhősös képregénynek ez a sajátos, a cselekmény a korba való beágyazását szolgáló kulturális közege komoly társadalomtudományi kutatások tárgya - csakúgy, mint a beágyazás egyik legfontosabb eszköze, a cameo, valós szereplők beléptetése a kitalált történetbe.
 

                                                          Joan és közönsége, Drezda, 2012. 

A megjelenés időpontjában ez kétségtelenül közelebb hozza a történethez az olvasót, aki azonban az évek, évtizedek múltával már nem rendelkezik többé a megértéshez szükséges az előismerettel – elveszik a tudás, s elveszik az értelmezés lehetősége is. Kor- és kultúrtörténeti emlékként azonban ott maradnak, beleírva-rajzolva a történetbe – sokszor meglepődöm azon, hogy az elmúlt évtizedek hány és hány szereplőjét sikerült így, a képregény útján is kicsit halhatatlanná tenni.

1974: Batman beugrik Bob Dylan és Joan Gotham Cityben rendezett koncertjére
Erre a sorsra jutott nemzedékem egyik kultúrhérosza, a 77 évvel ez előtt, 1941. január 9-én született Joan Baez is. Bár az egyszerűsítésre hajlamos lexikonok elsősorban folk-énekesként tartják számon, több, jóval több annál: a hatvanas-hetvenes években polgárjogi harcos, a vietnami háború elleni tömegtüntetések fáradhatatlan szervezője, politikai aktivista, akinek dalait akkoriban az egész világ énekelte. Joan Baez ma is aktív, ma is töretlenül népszerű – régi, „hozzá öregedett” közönsége mellett képes megszólítani napjaink – gondolkodó –  fiataljait is. És ha a világ dolgaiban megszólal, annak még mindig súlya van… 

1986... A súlypontok áttolódnak: a polgárjogok helyett immár a szegénység és a szociális igazságtalanság elleni küzdelem kerül a középpontba. Az AmericAid 1986-os koncertje mögé álló száz zenész között ott van Joan is - a szabadság jelképeiről nagyon más véleménye van, mint  a bajkeverő Super-Patriotnak – szerencsére ezzel ért egyet Amerika Kapitány is - a végkifejlet így borítékolható
Szupersztár sosem lett (nem is törekedett rá), de ha egy szál gitárjával előlép, és énekelni kezd, a levegő még mindig megáll körülötte, aztán lassan, lassan vibrálni kezd… Pályafutásának önálló képregény-füzet (szemben egykori szerelmeivel, Bob Dylannel és Steve Jobs-al) tudomásom szerint még nem állított emléket. Szuperhősös képregényekben azonban többször (ha hinni lehet az egyik népszerű, karaktereket nyilvántartó oldal adatainak: egészen pontosan 97-szer) szerepelt. Születésnapján ezek közül idéztem fel két emlékezetes megjelenést…


2015-ben - Julia Roberts és Taylor Swift társaságban

2018. január 8., hétfő

Ötven éve szállt fel az Orion


1968-ban a Magyar Televízió összes (mind az egy) csatornája bemutatta a két évvel korábban, 1966-ban készült Őrjárat a kozmoszban az Orion űrhajó fantasztikus kalandjai című (nyugat)német sorozatot. Több szempontból is áttörés volt ez. Egyrészt, mert (ha jól emlékszem) ez volt a magyar televíziózás történetének első sci-fi sorozata (mint ahogy ez ekkoriban játszott Bonanza meg az első western), másrészt mert a hanyatló kapitalizmus irányából érkezett, s olyan jövőbeni (egészen pontosan 3000-be röpítő) környezetben játszódott, ahol szemmel láthatóan nem a kommunizmus valósult meg, hanem egyfajta dögös macákkal feltuningolt „jóléti világállam”. Ennek békés hétköznapjaiba rondított bele a varangyok elvetemült földön kívüli civilizációja.


10 éves voltam akkor. Imádtuk a sorozatot, minden fiú McLean kapitány, minden lány Tamara akart lenni. A sorozatból hét epizód készült, s bár a gyártó Bavaria stúdió további hét folytatást is tervbe vett, ezek a magas produkciós költségek miatt nem valósultak meg. A sorozat ma a német tudományos-fantasztikum kultfilmje, népszerűsége töretlen. A központi és a regionális tévéadók több tucatszor ismételték meg, 2003-ban mozifilmmé is összevágták az epizódok kiemelt részeit. A sorozatot is, a mozifilmet is többször kiadták DVD-n - néhány évvel ezelőtt már Magyarországon is. Hanns Kneifel az eredeti epizódokat regény formájában feldolgozó történetei - gyűjteményes kötetbe rendezve - először 1968-ban jelentek meg, de 2011-ben a 45. évfordulóra három kötetes keménytáblás változatban ismét kiadták azokat. 1972-től futottak Németországban az Orion füzetes regények (büszke tulajdonosa vagyok a 145 részből álló teljes sorozatnak).

A 2011-es, jubileumi kiadás első kötetének borítója.
Bár a Tip Top szórakoztató magazinban a hetvenes évek elején fotó-képregény formájában is megjelent a történet (az első epizódot később újra kiadták), rajzolt comics nem készült belőle. Ez - ismerve az ugyancsak német, füzetes regények formájában megjelenő Perry Rhodan-történetekből készült adaptációkat - talán jobb is így: a korabeli német képregénykiadás e hihetetlenül népszerű sorozatokat elég szegényes eszközökkel tudta csak megragadni. Így aztán - bármily hihetetlen - a hatvanas évek leghíresebb német tudományos-fantasztikus sorozatából, az Orionból rajzolt képregény egyedül csak Magyarországon született.
Az első folytatás...
A Pajtás 1969. évi 39-43. számában, öt folytatásban jelent meg Alaksza Tamás író, újságíró (1935-2014) története Zórád rajzaival. Mai fogalommal ez bizony kalózkiadás volt, hisz az Ifjúsági Lapkiadó semmilyen jogát nem szerezte meg a történetnek, ebből azonban akkoriban semmilyen kellemetlenség nem támadt. 2012 novemberében Kiss Ferinél alkalmam nyílt Alaksza Tamással hosszan elbeszélgetni a sorozat műhelytitkairól. Legnagyobb meglepetésemre nem is nagyon voltak ilyenek: az ötletet maga a szerkesztőség vetette fel, nem is szánták többnek, mint egy újabb állomásnak az akkor nagyon népszerű tudományos fantasztikus történetek hosszú sorában. Az nyilvánvaló volt, hogy csak Zórád rajzolhatja meg, hisz az alakoknak hasonlítani kellet a filmbeli szereplőkre. Hogy a sztorihoz (mely természetesen az eredeti sorozatban nem szerepelt) honnan vette az inspirációt, arra már ő sem emlékezett - s ahogy leadta, máris egy újabb munkán dolgozott tovább.

Alaksza Tamás (1935-2014)
Az Orion utolsó kalandjával a magyar olvasók legutóbb a Távol a Földtől című, Zórád sci-fi történeteiből szerkesztett antológiában találkoztak. Hangsúlyozottan a magyar olvasók, mert a külföldi Orion- és képregény-rajongók körében 2007 óta „keringett” egy angol nyelvű változat is – a kalózkiadás kalózkiadása. Nem kisebb személyiség, mint kedves barátom, Terry Hooper-Scharf, az angol képregényes szubkultúra nagy alakja „rendezte” elektronikus sajtó alá.  A magyar szövegből egy fordítóprogram segítségével készült nyers változatot Terry alaposan átírta – Alaksza humanista kicsengésű történetének végkifejletét azonban dicséretes módon meghagyta.
A történet utolsó lapja fordítóprogrammal készült kalózkiadásból
A cím viszont változott: Az Orion 8. kalandja helyett Az első kapcsolat alatt futott, szerzőként Tamas Zorad, grafikusként pedig Erno Zorad lett megjelölve. Mára részesévé vált a nemzetközi Orion-mitológiának - de ki is egészült egy újabb kiadással. Ez a magyar képregények fáradhatatlan angol nyelvű népszerűsítőjének, a Swaturaként ismert világjáró képregény-rajongónak köszönhető, aki az eredeti szöveget ültette át angolra.
Angol nyelven is legenda - akcióban a Space Patrol
A nemzetközileg ismert címet azonban meghagyta: így ez a változat is Space Patrol-ként bukkan újra és újra fel a világháló képregény-megosztó oldalain. Németországból már keresett meg érdeklődő kiadó, akinek nagyon megtszettek a rajzok, szerette volna a grafikust az Orion új kiadásáshoz megnyerni - vígasztalhatatlanok voltak, mikor elmondtam nekik, hogy az illusztris művész már 2004-ben eltávozott.


Zórád eredeti rajza a Pajtásban...
... és a róla készült másolat.
A Vasfejű mellett ez volt a kedvenc Pajtás-sorozatom. 2012-ben, mikor rövid időre újra kedvet kaptam a rajzoláshoz, illő dolognak tartottam, hogy egy képregény-kocka remake-jével (az utolsó rész utolsó kockájával) tisztelegjek a világ egyetlen Orion-képregényének két alkotója, Zórád és a kiváló újságíró, író, szerkesztő, nagy idők nagy tanúja, a 2014 augusztusában elhunyt Alaksza Tamás teljesítménye előtt. A rajz elkészült - aztán úgy adódott, hogy azon a bizonyos délutánon Alaksza Tamásnak is megmutathattam. Kedves dedikációját őrzöm - s amolyan proféciának tekintem. Meggyőződésem - miként neki is az volt - hogy az Orion egy nap újra felszáll. Eljött 2018, s vele a sorozat hazai bemutatásának ötvenedik évfordulója - talán meghozza majd a régen várt folytatást is...

2017. december 31., vasárnap

Győztes csaták, dicső évszázadok – a hűségesek köszöntése


Rege a csodaszarvasról, 1991
Születésnapom felett elmerengve turkáltam kicsit a régi fényképek között. Ilka lányomnak hála, már ez is digitálisan történik: pár éve fáradtságot nem ismerve boldog emlékű nagynéném közreműködésével beszkennelte a győri családi képarchívum jelentős részét. A hozzáadott értéket a filenevek adják, melyek a kép elkészültének idejéről, körülményeiről, az ábrázolt személyekről adnak információt. Nagy dolog ez, hisz nagynénénkkel (aki 92 éves korában néhány éve ment el közülünk) a családi legendárium jelentős része is sírba szállt: sok kép kapcsán így aztán csak találgatni tudunk. Azt, ami kortörténet, s túlmutat a csak a családra tartozó, meghitt pillanatokon, szívesen osztom meg másokkal a Facebookon – például a Régi Győr fantasztikus közösségében, melyet pont az ilyen képek tesznek izgalmassá és mindig érdekessé.

Attila, 1991
Vannak persze képek, melyekhez nem nagyon kell magyarázat: ilyenek például saját születésnapi fotóim. Ezek általában a karácsonyfa körül ábrázolnak: így jár az, akinek születésnapja, de még névnapja is rögtön az ünnep után esik. Az évet nem mindig találom el pontosan, de persze ha van torta a képen, az sokat segít. 1968-ban, tízéves koromban is készült néhány fotó – köztük egy máig legkedvesebb foglalatosságaim egyike mívelése közben ábrázol: épp olvasok.


Nem akármit: Fekete István A koppányi aga testamentuma című, magyar történelmi témájú ifjúsági regényét. Mint Móra Aranykoporsója, melyről Fazekas Attila Botond-ja kapcsán magam is megemlékeztem, ez a könyv is a harmincas években született (1937), de 1958-as újra felfedezése után igazából a hatvanas években vált ismertté, sőt, sok-sok kiadást megért bestsellerré.

Honfoglalás, 1991
Nem bocsátkoznék itt Fekete István életművének boncolgatásába: olyan legendája ő a magyar irodalomnak, aki képes volt nemzedékekkel megszerettetni az olvasást, állattörténetei révén pedig közel hozni az élő természetet, az erdők, mezők, rétek és lápok világát. Jó elbeszélő volt, értett a meseszövéshez és az alakok megformálásához - ezért lehetett annyi munkájából filmet, diafilmet, képregényt csinálni. A koppányi aga… is  minden idők egyik legkedvesebb magyar filmje révén épült be a kulturális emlékezetbe: Zsurzs Éva 1967-es mozijáért az egész ország lelkesedett. Nem véletlenül: Tolnay Klári ötvenes asszonyiságának gyönyörű teljében, Bessenyei Ferenc, nemesúri, délceg méltóságában, a fiatal (de milyen fiatal!) Benkő Péter kamaszos vitézségében, s a kor többi sztárjai: a nőies nők s a férfias férfiak – és egy hősi kor, a végvári vitézek korának romantikus emlékezete. Egy darab a történelemből, mely mindannyiunk közös kincse volt.

A szentgalleni kaland, 1991
A magyar történelmi regény, képregény helyéről, szerepéről már többször elmélkedtem itt, a blogon. Nem tudom, s nem is fogom elfogadni, hogy a Kádár-korszak (pláne, így anblokk) kultúrpolitikája nemzetellenes lett volna – nem volt az. A hazafiságra nevelés igenis fontos volt abban az időben, mint ahogy nyelvünk, kultúránk ápolása, történelmi múltunk elevenen tartása is. Azt viszont még a korszak legelszántabb kritikusai (s a mostani „nemzeti” oldalon van ilyen elég) is elismerik, hogy a szépirodalomban, a filmen, s később a televízióban igazi kultusza volt a magyar történelemnek: még a legvadabb Rákosi-időkben is születtek ilyen alkotások (Rákóczi hadnagya, 1953), a hatvanas években pedig a szó szoros értelmében egymást követték a nagy költségvetéssel készülő, látványos produkciók.

Lehel kürtje, 1991
1990 után aztán mindez eltűnt, mintha sose lett volna: a Honfoglalásban, ami lehetett volna akár nemzeti filmeposzunk is, a csóringerség csak az igénytelenséggel találkozott – a történelmi témájú film terén mégis ezt tekinthetjük a rendszerváltozás utáni 27 év csúcsteljesítményének. Bár rajongói körökben sok szó esik a Hunyadi-könyvekből készülő esetleges filmfeldolgozásról, nem néz ki úgy, hogy a helyzet változna:  ebben azonban nem csak a kormányzati közöny a hibás, mely láthatóan semmilyen vágyat nem érez egy mindent megrázó szuperprodukció anyagi feltételeinek megteremtésére. Egyre inkább úgy látom, hogy ha meg is születne a Toldi vagy a Hunyadi-film, s lenne bár mégoly pazar, mégoly nagyszerű is, eleve bukásra lenne ítélve: a valóvilában élők nagy többségét ugyanis vélhetően teljességgel hidegen hagyná a dolog.

A Botond monda, 1991
Két évtizedes tetszhalotti állapotából az elmúlt években  újjászületett a magyar történelmi regény, ismét jelen van a hazai kulturális élet kínálatában - bár tömegműfajjá (sajnos) nem vált, néhány tízezres, hűséges olvasóközönsége alakult ki. Sajnos ez a képregényre semmilyen hatással nem volt: a Bán Mór Hunyadi-sorozata könyvben sikertörténet lett, a színes képregény-album viszont az eladásokban mélyen a várakozások alatt teljesített, s így nem lett folytatása. Az ország első számú képregény-rajzolója, a történelmi képregény mestere, Fazekas Attila alkotói tevékenysége mára szinte kizárólag saját képregény-magazinjában, a Botondban való publikálásra szorult vissza, ami viszont évente csak egyszer, saját kiadásában jelenik meg. 

A kenyérmezei csata, 2010
Meglehet, a rajzok már nem „divatosak”, de szépek, s történelmileg hitelesek: nagy erőssége volt ez a magyar „adaptációs” képregénynek, melynek szép hagyományait ma már csak Fazekas munkái őrzik. Vizuálisan ábrázolják a letűnt korokat, alakokat és eseményeket, fejlesztik a képzelőerőt, látványosak, a történetek meg jól megírtak, tanítva szórakoztatók. Mára néhány száz ember - Fazekas hűséges olvasói - szenvedélyévé váltak: ők azok, akik kitartanak a Mester s a magyar történelmi képregény mellett. Őket köszönti, nekik szól ez a cikk: Isten áldja meg 2018-ban is a hűségeseket!

2017. december 27., szerda

Volt egyszer egy vadkelet - szülinapi visszaemlékezés a boldog békeidőkre, s ami utánuk következett




Néha csakugyan furcsa az ember az időhöz való viszonya. Ma 60. életévembe lépve, rég megőszült nagyapaként néha elmerengek azon, mivel, hogyan telt el ez a közel hat évtized. Zömiben békében, nyugalomban és jólétben, s hogy ez mennyire nagy dolog, mint a fizikában, egy gondolatkísérlettel igazolni is tudom. Ha – tegyük fel – százhárom éve, 1914-ben születtem volna, egy háborúban álló világba cseperedtem volna bele, tizenévesként telibe kaptuk volna a nagy gazdasági világválságot, harmincasként meg, már biztosan családot alapítva, a második világháborút. Ha – tegyük fel megint - egyben megjöttem volna az orosz frontról (esetleg a hadifogságból) épp időben érkeztem volna ahhoz, hogy kellően kiélvezzem a Rákosi pajtás által megteremtett földi paradicsom örömeit. 56-ban nyilván én is szakállt növesztek, és/vagy fegyvert ragadok (örök ellenálló lévén, a kettő közül valamelyiket biztosan), s komolyabb csínytevések bizonyíthatóságának hiányában 1962 körül akár már szabadlábon ünnepelhettem volna 48. születésnapomat…

Szülővárosom, Győr történelmi városközpontja, a hatvanas évek derekán… Középen a Karmelita-templom. Forrás: a Régi Győr csoport Facebook-oldala
Ezzel szemben gyermekkorom békés nyugalomban telt: iskolába jártam és hittanra, szakkörökre és edzésekre, színházba és a szentmisére, könyvtárakba s (ha nem volt ürügy, amivel kimenthettem magam) meccsre. A háborúhoz legközelebb 68-ban kerültünk, mikor atyám, tartalékos páncélos tisztként részt vett a Varsói Szerződés által szponzorált, egy szomszédos országba való bevonulással egybe kötött alaki gyakorlaton. Biztos kommunizmus volt, meg diktatúra, de ezt nem nagyon lehetett érzékelni: volt az életnek egy szabott rendje, mely mindennapjainkat meghatározta, s az ember idővel megtanulta, hogy ha közvetlen módon nem konfrontálódik a politikával, meglehetős szabadságban élhet. Nagy vallásüldözésekre sem emlékezem: én 1965-ben voltam elsőáldozó, pár évvel később bérmálkoztam, mélyen hívő nagynénémet kísérve hetente koptattam a győri Karmelita templom padjait. Persze aki karriert, pláne pártkarriert akart csinálni, annak ez annyira nem volt ajánlatos, de hát valamit valamiért… 1990 körül szenvedő képet vágva aztán ők is megérkeztek, s hogy, hogy nem, rögtön vezető szerepeket is szereztek a gyülekezetekben, egyházközségekben.

Mint a legtöbb általános iskolában, a győri Ságváriban is meg lehetett rendelni a Pajtás újságot, amit aztán hetente az osztálytermekbe kaptunk. A lap 1969. évi 2. számában találkoztam először képregénnyel: Pif kalandjai éppúgy lenyűgöztek, mint a – nem éppen kisiskolásoknak való – kémelhárítós történet,  A B 26-os ügynök. A rajzolónak furcsa, szokatlan neve volt, egy darabig betűzgetni kellett, mire sikerült megjegyezni: Z-ó-r-á-d E-r-n-ő…
Győr a hatvanas években kultúrváros volt – száz éve is az volt, ma is az. Volt színháza, számos mozija, kiváló könyvtári hálózata és remek iskolái, nagyszerű tanárokkal. Általános iskolásként a Szabolcska utcai Ságváriba jártam – nagy örömmel csatlakoztam tavaly a Facebookon a suli volt hallgatóinak csoportjához. Itt, az iskolában előfizethető Pajtáson keresztül találkoztam először a képregénnyel úgy 1968-69 körül. Egy évvel később vált szokásommá a Füles és a Magyar Ifjúság képregényeinek heti olvasása, szüleim, nagyanyám és népes családunk más jótét tagjai nagyvonalúságának hála, rövidesen hetente megvehettem a Pif magazint is. Gimnazista a Kazinczyban voltam: angol tagozatra jelentkeztem, kémiára vettek fel, engem azonban elsősorban a rajz, közelebbről a képregény rajzolása érdekelt. Egy napon – ahogy arról már másutt beszámoltam - vettem a bátorságot, és hosszú levelet írtam Zórád Ernőnek, 1973 végén személyesen is felkereshettem őt, 1974 elejétől pedig egy új, céltudatos, a „pályára” való rákészülést a központba állító szakasza kezdődött az életemnek.

1969 végén aztán kezembe került az első Füles is… A négy békeszerető földlakó utolsó folytatásánál kapcsolódtam be a történetbe: közel három évtizeddel később sikerült a hiányzó előzményeket is megszerezni. Rendszeresen 1970-től vásároltam a lapot.
Mint ahogy a hetvenes évek elejével a magyar képregénynek is… A műfaj – ne szépítsük – a kádári hatalomátvétellel, 1956 végén született meg, a konszolidáció évei alatt nyert a sajtóban elfogadottságot, a hatvanas évek derekától pedig valódi virágzásnak indult. Mindez persze ellenőrzött körülmények között, s ahogy ma mondanánk, egy viszonylag zárt kör bizniszeként zajlott. Bizonytalan, nyugati eredetű műfajként a politika nyilván nem rajongott érte, de eltűrte, sőt, annyiban támogatta is, hogy egyre több újságba „engedte be”: a Füles, a Pajtás, a Tábortűz mellett idővel a Képes Nyelvmester, a Lobogó, a Népszava, a Képes Újság is közölt „komoly”, képregényeket, a karikaturisták által készített stripek pedig már 61-62 körül a Népszabadságban is napvilágot láttak. Mindennek ára volt – mint az úriasszony, aki csak akkor kedveli a vadembereket, ha jól öltözöttek, a hatalom is elsősorban az olyan képregényt preferálta, mely nevelve szórakoztatott: a kor jellemző zsánere így lett az adaptációs képregény.

1969-ben egy balatoni nyaraláson kaptam kölcsön az első Magyar Ifjúságot. Örültem, hogy ebben is Zórád rajzaival találkoztam, s hétről hétre lelkesen olvastam Blood kapitány kalandjait
Ezt a kérdést – csakúgy, mint a műfajt megteremtő Cs. Horváth Tibor dramaturgi érdemeit vagy bűneit – a magyar képregénytörténet-írás már sokszor körbejárta. Munkássága lehet vitatott - valamit azonban biztosan tudhatott, ha halála után 25 évvel is van vele (pontosabban dramaturgiai módszerével) vitatkozni való. A magyar képregény ebben az időszakban tényleg jó volt – nemzetközi összehasonlításban is. Elsősorban persze azért, mert néhány zseniális rajzoló csinálta. Zórád és Sebők mesterségbeli tudása, Korcsmáros stílus-bravúrjai, Gugi könnyed eleganciája, Fazekas Attila modern professzionalizmusa, Dargay részletgazdag vizualitása jelölte ki a vonatkozási pontokat – aki akkor (s még jó sokáig) képregényt szeretett volna csinálni Magyarországon, ezek valamelyikéhez kellett igazodnia.

1971-ben, egy osztálytárs jóvoltából találkoztam a Pif magazinnal: nyártól, a 122. számmal már ennek is rendszeres vásárlója lettem. Nem volt olcsó: ha jól emlékszem, 17 forintba került ekkoriban az újságosoknál.
A hetvenes évek elejére a Kádár-rendszer is, a magyar képregény is megállapodott. Egyszerre élték aranykorukat. A hatvanas-hetvenes évek fordulóján Magyarország (történetében először) szolíd jóléti állammá vált (ahogy akkoriban mondtuk: megvalósult a „fridzsider”-szocializmus), a 73-as olajár-robbanás hatását, a fokozódó nemzetközi gazdasági nehézségeket még egy darabig nem érezte meg közvetlenül az ország. Az üzletekben mindig volt áru, elsősorban – megfizethető - élelem, bár persze a „nyugati” választéktól (no meg persze áraktól, de ez akkor még nem nagyon tűnt fel) távol állt… Ezt onnan tudta az átlagmagyar, hogy már ő is utazhatott: előbb az IBUSZ, majd a szaporodó utazási irodák, idegenforgalmi hivatalok szervezett útjain évente tíz és tízezrek jutottak ki „németbe”, „olaszba” s elsősorban a szomszédos Bécsbe, a bevásárló-turizmus fő célpontjába. És bizony a legtöbben vissza is jöttek, mint ahogy az 56-os disszidensek is már tömegesen jártak haza (sokan vissza is költöztek). Évente turisták milliói hozták a kemény márkát, dollárt, és a „puha”, de mégis örömmel fogadott, testvéri valutákat.

A hetvenes évek elején a „nagyok” – Zórád, Sebők, Korcsmáros – határozták meg a magyar képregény fő irányát. Nagyon szerettem Szitás György és Gugi Sándor történeteit is: Rejtő-adaptációit ma is zseniálisnak tartom. Bár ez utóbbi téren a Korcsmáros által ábrázolt világ közelebb állt hozzám, Gugi megmutatta, hogy a képregényben nincs kötött kánon. Jó (és korai) lecke volt ez a kulturális sokszínűségből…
Stabilnak, kiszámíthatónak tűnt minden - s kicsit talán már öröknek is. Ebben a világban lettem én tinédzser – s ebben lépett tízen-túli éveibe a nálam alig egy esztendővel „öregebb” magyar képregény is. Az ekkor, ezekben az évtizedekben született képregények – mint minden műalkotás – valahol szükségszerűen a kort tükrözik vissza, a tömegkultúra „termékeiként” pedig ugyanazon tényezők határozták meg őket, melyek - a szórakoztatás más megjelenési formáival együtt – a korabeli szórakoztatás erőterét alakították. Így, ebben a kontextusban válhat a reájuk való visszatekintés igazán érdekessé – az önmagáért való múltba révedésnek ugyanis sok értelme nincs. Vallom, amit Putyin elnök az egykori Szovjetunió kapcsán 2005-ben egy német televízió riporterének mondott: azoknak, aki nem bánkódnak a régi idők elmúltán, nincs szívük, de azoknak, akik úgy hiszik, vissza lehet hozni ezeket az időket, eszük nincs. Az ember az ifjúságára inkább a szívével emlékezik, ám arra, ami akkor a magyar képregényben jó és értékes volt, nagyon is az eszével kell, hogy emlékezzen. E régi mesterektől mindig lesz mit tanulni, mert bár jócskán megváltoztak a grafikai divatok, ők mind-mind önálló stílust teremtettek – s mint Coco Chaneltőltudjuk, a divat változik ugyan, de a stílus örök.

1974… Egy fiatal rajzoló, Fazekas Attila ebben az évben kapja első megrendeléseit: új, lendületes, idáig csak a külföldi képregényben megszokott stílusa rövidesen a legnépszerűbb rajzolók közé emeli. Az első tőle olvasott képregény a Rab Ráby volt.

2016. december 27., kedd

... és a zenekar tovább játszik. Szülinapi gondolatok egy képregényes blogról, s arról, ami mögötte van

Valahogy így kezdődött: Pif-figurák gyakorlása 1976 októberéből
Úgy nagyjából öt éve, 2011 decemberének elején történt, hogy a Zórád Ernővel kapcsolatos emlék-szilánkokat összegyűjtő írásomat egyik napról a másikra kihajították a Mester tiszteletére indított, a családi alapítvány által gondozott honlap bejegyzései közül. Rosszul esett persze, de a dolog fel is bosszantott rendesen: nem csak azért, mert a döntés okát nem ismertem, de azért is, mert korábban épp az örökösök kérték, hogy a cikk ott megjelenhessen. Hitvesem akkortájt indította el a blogját, az első írások „feltételében” segítettem neki, így szinte magától adódott az ötlet: miért ne próbálkoznék meg egy képregényes bloggal magam is? Kézenfekvő volt, hogy a Zórád-oldalról száműzött írással kezdjek neki: a szöveget még megszerkesztettem kicsit, s igyekeztem hozzá megfelelő illusztrációkat összeválogatni. 2012. január 15-én került ki az első post, amit azóta több-kevesebb rendszerességgel 182 másik követett. Néha gyorsan jöttek egymás után a cikkek – 2012 decemberében például majdnem naponta találtam valami megírni valót és érdekeset – néha ritkábban, s 2013 elejétől volt egy bő féléves időszak, ami teljes egészében kimaradt. A mondanivaló épp elfogyni látszott, más irányú tennivalóm is akadt bőségesen – aztán úgy alakult, hogy egy, Farkas Dávid barátom lapja, a Fandom számára írott hosszabb értekezés on-line változatával a nyár közepén újra kezdtem a bejegyzéseket.

2011 október… Egy régóta várt, nagy találkozás: először szemtől szemben Kiss Ferivel. Vittem ajándékot is neki… (a fotót a kepregeny.net a Zórád-kiállítás megnyitójáról készült képes tudósításában, itt találtam: vajon ki készítette?) Aki figyel: Szatmáry Öcsi.
… imhol, kinagyítva. Bucó, az Az európai magánjog fejlődéséről írott könyvem belső borítóján, a mű és a rajz Ferinek ajánlva.
S ez azután így maradt a rákövetkező esztendőkben is... Rövidebb-hosszabb leállásokkal, de eddig minden évben fel-feltámadt a publikációs lendület,  különösen, ha valamilyen téma megérett a feldolgozásra, vagy valamilyen évforduló különös apropót adott megjelentetésére. A legtöbb írás a képregény-történetről, s ezen belül is elsősorban a magyar képregény történetéről, nagy alakjairól szólt. Szívesen emlékeztem vissza saját pályám munkáira, eseményeire, s legfőképp azokra a nagyszerű emberekre, akikkel harminc éve-negyedszázada együtt dolgoztam, s örömmel írtam azokról a régi és új barátokról, képregényes munkásságukról, akikkel az elmúlt évek összehoztak. Kiss Ferivel – aki boldogult lapszerkesztő koromban még képregény-forgatókönyvet is írt a lapom számára – személyesen a Zórád-évforduló kapcsán találkoztam először. Mint ahogy yuyuval, Fazekas Attila kiadványainak és a RePrintnek előkészítésében közreműködő munkatársunkkal, Bayer Tónival, a hazai képregényes világ fáradhatatlan kutatójával, kritikusával, szervezőjével, kiadójával, vagy épp Domján Zoltánnal, Sebők életművének kutatójával és kiadójával is - azokkal, akik ma is  igyekeznek magyar képregénytörténet örök értékeit az új generációk számára is hozzáférhetővé tenni.

A 2012-es, őszi Börzén, Fazekas Attilával (Petren Gábor barátom felvétele)
Majd három évtized kihagyás után jó volt rendszeresen találkozni azokkal, akikkel anno együtt kezdtük a pályát: Kertész Sanyival, a képregénytörténet jeles kutatójával és kiadóval, s persze a nagyszerű grafikus kollegákkal: Vass Misivel, Békési Sándorral, inkább a Facebookon a vidéken élő, nagyszerű barátokkal, Sváb Jóskával, Haui Józseffel, Leslie Tejlorral, mindenek előtt azonban a magyar képregény-történet élő klasszikusával, Fazekas Attilával. Ehhez remek keretet adott a Kiss Feri által „menedzselt” Képregény Kedvelők Klubja, ahol sokakat megismerhettem az új generációk tehetséges alkotói közül. Róluk, rólunk, s persze kicsit magamról is szólt a blog – meg arról a sok-sok magyar képregény-rajongóról, akik- velem együtt – szívesen emlékeztek vissza az „aranykor” derűs évtizedeire, olvasták érdeklődve a múltba néző cikkeket, a jelenhez kapcsolódó tudósításokat vagy éppen méltatásokat. Kritikát soha: túl sokat foglalkoztam ahhoz már a képregénnyel, hogy bírálni akarnám vagy tudnám mások alkotásait.


Az írás öröme szerencsére nem múlt el – úgy gondolom, most már velem is marad -, a bejegyzések száma azonban megritkult. Mondani-, jobban mondva mesélni való akadna bőven – az írásra fordítható idő már szűkösebb. Közben persze sokszor ellenőriztem az oldal látogatottságát: kicsit furcsa volt számomra, hogy napi 30-40 látogató még hosszúra nyúlt szünetek apályos napjaiban is „eltalált” valahogy az írásokhoz. Ma, 2016. december 27-én, 58. születésnapomon a számláló 142 068-at mutat. Minden látogatónak örültem, minden olvasónak személy szerint is köszönöm a megtisztelő érdeklődést, az oldal olvasásával töltött időt - a munka 2017-ben is folytatódni fog!

Vendégségben Kiss Ferinél: itt épp régi Pajtásokban gyönyörködöm… Amíg régi képregényes újság akad, lesz számomra téma is. (yuyu felvétele)

2016. június 20., hétfő

Kalózkirály a Balatonon: Fazekas Attila hajózási tárgyú képregényei


Fazekas Attila sokszor s szívesen mesélt arról, hogy hivatásos képregény-rajzolói pályafutása „előszobájában”, a hetvenes évek elején (persze nevének feltüntetése nélkül) Zórád „keze alá” dolgozott. A Mester nagyon tudott ugyan hajót rajzolni, de a részletekkel (ezer árboc és vitorla!) bíbelődni annál kevésbé szeretett - így 1970-ben felkérte őt a készülő Bounty lázadói és Blood kapitány hajóábrázolásainak kidolgozására. Úgy alakult, ugyanis hogy e két „tengeri klasszikust” közel egy időben sikerült Cs. Horváth Tibornak a Magyar Ifjúság, Halász Gyulának a Füles számára „eladnia”... A közös munka úgy zajlott, hogy Zórád nagy vonalakban felvázolta egy-egy képkocka fő kompozíciós elemeit, Attila pedig ceruzarajzban „feltette” a megfelelő beállítású, részletesen kidolgozott hajó-képet. A rajzot a „figurák”, a főalakok kidolgozásával a Mester fejezte be.

Az ismeretterjesztő célú, vagy csak pusztán kalandos hajós történetek kezdetektől fogva komoly, önálló vonulatot töltöttek be a magyar képregényben. A Magellán (1964) az osztrák Stefan Zweig (1881-1942) 1937-ben írt regényének feldolgozásával készült. Zweig regényes, de a történeti hűséghez ragaszkodó életrajzát Zórád mesterien ültette át a képek nyelvére
A magyar képregény nagy alkotói mindig jeleskedtek a hajók ábrázolásában. A szakmai hitelességgel persze néha akadtak gondok: Sebők mester az Iliászban például viking gályára ültette Homérosz hőseit, de a rajzok szépek voltak, s legtöbbször igen-igen látványosak. A kor szerkesztői sokszor választottak hajós történetet a soron következő adaptációs forgatókönyv témájául. 1957-től Pajtásban szinte egymást érték a hajós képregények: a Jelky András kalandjai (1957) Zórád, a Thor Heyerdahl utazásait bemutató 101 nap a tengeren (1964) és a Blood kapitány kalandjai (1964) Friedirch Gábor, a Magellán (1964) újra Zórád rajzaival. Sok emlékezetes történet a Magyar Ifjúságban jelent meg (Kincses sziget, Hét tenger ördöge, Blood kapitány), de persze jutott a Népszavának, a Fülesnek és a Lobogónak is. A magyar közönség (is) imádta a kalózhistóriákat, meg a romantikus, tengeren játszódó történeteket, s persze a „klasszikus” ifjúsági irodalom legtöbb alkotásában (mint pl. Jules Verne szép számban feldolgozott művei) szintén majdnem mindig volt valamilyen „hajós” elem.

Hét tenger ördöge először a Magyar Ifjúságban, 1963-ban jelent meg Sebők Imre rendkívül szép, lendületes, tökéletesen megkomponált rajzaival. Nem könyv-adaptáció volt, hanem az 1940-ben Kertész Mihály által rendezett film forgatókönyve alapján készült.
1981-ben a Fülesben a történet (átszerkesztve) újra napvilágot látott. Meglepő módon újabb képekkel gyarapodott – az első folytatás csatajelenetébe bekerült, a két fregatt harcát ábrázoló rajz azonban szerintem nem Sebők, hanem (stílusjegyei alapján) Fazekas munkája
Ezeknek a történeteknek rajzait ki-ki habitusa szerint dolgozta ki. Sebők (már csak stílusából adódóan) inkább elnagyoltan, a szakmai pontosságra kevéssé ügyelve (de tökéletes arányérzékkel), Zórád becsülettel, a korhűség követelményeinek mindig megfelelve, Sarlós láthatóan örömet találva a részletekkel való foglalatosságban, Korcsmáros inkább csak kulissza-szerűen… A legtöbb hajós történet alighanem Fazekas nevéhez fűződik, aki nem csak szeret és tud hajókat rajzolni, de személyében is kötődik a hajókhoz. Ifjú legényként – ahogy azt a hitvesem által 1994-ben készített interjúban is kiemelte  - matróz szeretett volna lenni egy tengerjáró hajón – ez az álma azonban egészségügyi okoknál fogva nem sikerült. A víz, a hajózás iránti szenvedély azonban megmaradt, s mikor a nyolcvanas évek „képregény-szuperboomja” révén munkáival már komolyabb összegekhez jutott, vásárolt egy vitorlást is: három évtizede kedves hajóján, a Balatonon tölti a nyarait.

Egy régi nyár emléke: a kalózkapitány a Balatonon, 1994
Attila a hajózás iránti vonzalmával Cs. Horváth is tisztában volt, s (leginkább a nyolcvanas években) szívesen „kényeztette” őt el ilyen történetekkel. Később, mikor Fazekas már maga választotta a Fülesben megjelenő képregények témáját, ugyancsak több klasszikus hajóstörténetet feldolgozott (Őfelsége kapitánya, A kalóz, Blood kapitány viszontagságai). Élvezetes, látványos képregények ezek – de a tenger szerelmese számtalan más történetben is talált alkalmat arra, hogy „elhelyezzen” korhű hajóábrázolásokat (Aranykoporsó, Az özönvíz balladája, Esőisten siratja Mexikót stb.) Túlzás nélkül mondhatjuk: e rajzaiból akár a hajózás négyezer éves történetének teljes enciklopédiáját is össze lehetne állítani.

Római gálya az Aranykoporsó (1984) nyitóképén
Azt a Fazekas életművét ismerő képregény-olvasók jól tudják, hogy (miként Zórád az Ál-Petőfibe), Attila is „belerajzolta” magát a magyar képregény-történelembe: Perseus kapitányt saját arcával ajándékozta meg. Egy kép erejéig megjelent a Jedi visszatér-ben is.  Az azonban kevéssé ismert, hogy egy másik történetének is az ő vonásait viselő hős volt a főszereplője. Jókai Mór 1851-ben a Pesti Napló számára írt hosszabb elbeszéléseinek egyike volt A kalózkirály címet viselő, romantikus történet, mely egy évvel később egy másik beszéllyel együtt önálló kötetben is megjelent. Az irodalomtörténet nem sorolja Jókai legjobb alkotásai közé – gyors vonalakkal odavetett, kalandos, de végső soron tragikus véget érő történet. Főhőse, Bartholomew Roberts (1682-1722) valós, történelmi személy volt. Roberts kapitányt az utókor inkább később ráragasztott „mozgalmi nevén” ismeri: a híres-hírhedt Fekete Bart-ot tisztelhetjük benne, akinek alakját számos hollywoodi film, sőt, televíziós sorozat, sőt: manga is feldolgozta. Mint Attila arra nyomatékosan felhívta a figyelmemet, nem keverendő össze a másik híres kalózvezérrel, Fekete SzakállalEdward Teach-el - én nem csak megtettem, de még vitatkoztam is a magam igazán vele. Sose szállj szembe hajózási kérdésekben egy igazi hajóskapitánnyal!

Esőisten siratja Mexikót (1989)
A walesi származású Roberts fiatalon, 13 éves korában állt tengerésznek, s sokáig „rendes” hajósént, kereskedelmi vitorlásokon szolgált. 1719-ben hajójára kalózok csaptak le – kényszerből csatlakozott hozzájuk, ám csakhamar az akkor a kalózok paradicsomának számító karibi szigetvilág legeredményesebb kapitányává emelkedett: rövid pályafutása során 470 hajót sikerült elfoglalnia. Marjai Imre – akinek más helyütt már emléket állítottam – A nagy kalózkönyvben „minden idők legsikeresebb tengeri rablójának” nevezi, aki ebben a vad világban képes volt az erények szigorú őreként élni, viselkedni. Hajóin nem tűrte a káromkodást és a szerencsejátékot, alkoholt sosem, csak teát ivott s szigorúan betartotta az egyházi ünnepeket. Kalózainak amolyan „viselkedési kódexet”, egyszerű törvénykönyvet állított össze, mely a zsákmány igazságos elosztásáról és a harcban megsérült bajtársak kárpótlásáról is rendelkezett.

Egy kocka A bögöly (Vihar Itália felett) 1978-as feldolgozásából: a Charlotta kifut Livorno kikötőjéből
Szemben a karibi szigetvilág sok legendás kapitányával, nem pártolta a fölösleges erőszakot, ha tehette, inkább csellel, megtévesztéssel élt. Nem kegyetlenkedett, de, ha szükségesnek látta, az öldöklésre minden nagyobb lelkifurdalás nélkül parancsot adott. Híres volt eleganciájáról, melyet sikerült a hosszú hajóutakon is megőriznie. Hosszú, szép, gondozott hajat, bajuszt és kis kecskeszakállt viselt: a raszta fürtöktől eltekintve a valóságban leginkább talán Jack Sparrow kapitányra emlékeztethetett. Az őt jellemző igényesség, elegancia abban ott és akkor csakugyan furcsa volt: késztette a Gabriel Kuhn - Tyler Austin szerzőpárost, hogy egy 1997-ben megjelent könyvben fantasztikus elmélettel álljanak elő: szerintük Roberts valójában egy férfiként élő transzvesztita nő volt. Erre – persze – bizonyítékkal nem tudtak szolgálni, legfeljebb kikövetkeztették, olyan tényekből, mint hogy maga nem nagyon szívelte az asszonyokat, sőt, halálbüntetéssel sújtotta azt, aki nőt a hajóra hozott.

Egy lap A kalózkirály a Fülesben megjelent, 1992-es változatból. Fazekas szinte minden kockába „beledolgozza” magát
Az, amit Jókai a korabeli, számára hozzáférhető forrásokból róla összeszedhetett, csakugyan jó forrásul szolgálhatott egy romantikus, kalandos történet számára, melyből – természetesen – nem hiányozhatott a szerelmi szál sem. A történet – Magyar Elektronikus Könyvtárban itt érhető el - a valós eseményekre építkezett – mindezt Cs. Horváth a maga forgatókönyvében igyekezett kicsit tényszerűbbé, s persze nyelvezetében korszerűbbé alakítani. A történet azzal kezdődik, hogy az ifjú kalóz egy tengeri ütközetben miként ragadja magához a parancsnokságot, s miként tesz tekintélyre szert a kalózok között. Rooberts Barthelemy neve ismeretes lőn az Óceánon. A hollandi és portugál hajósok reszkettek előtte, ha a sík tengeren vitorláit megismerék, s ha kétségbeesett üldözés után biztos kikötőbe menekültek, Rooberts utánuk rontott, s ott a kikötő ágyúi előtt fosztá ki őket, s ha megtámadák, összelöveté az egész partvárost, s felgyújtá erősségeit.
1998: az Őfelsége kapitánya nyitóoldala
A szerelmi szálat a távoli földön odahagyott kedvessel való futó találkozás képviseli: menyasszonya nem tudja, hogy kedvese azonos a rettegett kalózvezérrel, tőle félti őt legjobban – William (mert ez volt hősünk eredeti keresztneve) erről nem beszélhet, mint ahogy nélkülöző családjával sem oszthatja meg rablott kincseit.   A történet igazi konfliktusát azonban mégsem ez adja, hanem az, ahogy a kapitány saját embereivel szembe kerül. A valóságban, s az elbeszélésben is a kalózok sorsa végül beteljesül: Chaloner Ogle, a Swallow nevű fregatt parancsnoka a nyomába szegődik Roberts hajójának, végül beéri őket – az utolsó barbatrükk (hogy ügyes manőverezéssel, egy ágyúsortüzet elviselve elsuhanjanak a rejtekhelyükül szolgáló öböl kijáratát elálló királyi hajó elől) nem sikerül, a Swallow másodszor is elsüti ágyúit. A kapitányt halálos kartácslövés éri… „Robertssel oda volt a kalózok lelke. Sem harcra, sem menekülésre nem gondoltak többé. Azon pillanatban gyáva önfeledéssel hányták el fegyvereiket, s megadták magukat. Senki sem tudta, mit tegyen: mint egy fejevett test, összerogytak önmagukban.” – veszejti el törvényen kívüli hőseit Jókai.

Vihar a tengeren… A kalóz (2002) nyitóképe
A kisregényből (inkább hosszabb elbeszélés) Cs. Horváth 96 folytatásos, pergő cselekményű, látványos csatajelentekben bővelkedő kalandfilmet formál – Fazekas pedig láthatóan teljes önátadással rajzolta meg minden kockáját. Először 1978-ban a Népszavában jelenik meg, 1991-ben az eredetileg képcsíkos, folytatásonként 3-3 képből álló történetet a Füles számára négy képsávos oldalakká rendezik. Ez persze nem tesz jót az eredeti képkockák kiegyensúlyozott kompozícióinak, mint ahogy az sem, hogy a kézzel beírt szöveget most nyomtatott váltja fel, s takar el a rajzokból újabb részeket. A kalózkirály (eddig) utoljára 2007-ben, az eredeti változatban, újra folytatásokban jelent meg: a Bács-Kiskun megyei napilap, a Petőfi Népe olvasói örülhettek neki.

Blood kapitány kalandjai (2002) Fazekas filmképregényeinek sorába illeszkedő, látványos alkotás
Blood kapitány (2002) óta Fazekas nem készített újabb hajós történetet - de talán egyszer a Botond valamelyik számában újra közreadja majd a régieket. Ebből nyilván A kalózkirály sem hiányozhat. Az sem lenne persze rossz, ha legalább – rajzaiból válogatva – ő maga írná meg a hajó, hajózás képes történetét. A nyári hajózási szezon megkezdődött, s a képregény Mestere ismét vízre tette kedves vitorlását. A rajzolás ilyenkor szünetel - a munka majd augusztus végén folytatódik. Jó nyarat, jó szelet, Kapitány! Visszavárunk.