2019. július 10., szerda

Hód, és a régi kémek dicsérete

2014 szeptemberében – ahogy arról ebben a cikkben olvashattok – elindult a Képregény Kedvelők Klubjának Facebook-csoportja. Várunk mindenkit, aki a régi képregények, az aranykor magyar klasszikusai és a Képregény Kedvelők Klubjának rendezvényei iránt érdeklődik. Itt lehet jelentkezni: https://www.facebook.com/groups/1464336630521037/

A kémekkel nagyon hasonló a helyzet, mint a táltosokkal. Harrison Fawcett találó képe a Korona hatalmából rájuk is illik: kém – vagy táltos – nem úgy lesz az emberből, hogy elmerengve a vasárnapi húsleves aranyló színén egyszer csak leteszi a kanalat, s hirtelen kijelenti: „Papnak állok, idesanyám, ne is tartson vissza!” Kémnek – s ha itt és most kémekről beszélek, mindig az igazi kémekre gondolok, tudjátok, akikről a filmek is szólnak – születni kell. A többit a kiképzés majd megoldja.

 Щит и меч – Kard és pajzs.  Nem csak a Vlagyimir Baszov rendezte 1968-as sorozat népszerű töretlenül a mai Oroszországban, de a regény is. Ma az Orosz Föderáció Belügyminisztériumának magazinja viseli büszkén ezt a nevet. 
A hatvanas évek végén a festői Leningrádban (ma ismét Szent-Pétervár, a történelmi nevű leningrádi oblaszty központja) egy Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin nevű középiskolás sokáig vacillált azon, hogy pilóta vagy tengerész legyen-e, esetleg hírszerzőnek álljon. Könyv- és filmélményei (különösen a második világháborús szovjet hírszerzőkről szóló, Oroszországban ma is töretlenül népszerű Kard és pajzs sorozat) hatására aztán döntött: egy szép napon bekolbászolt a helyi KGB ügyfélszolgálati irodájába, és, mint egyik első életrajzi interjújában elmesélte, egyszerűen közölte a döbbent ügyeletessel, hogy szeretne nekik dolgozni.  

„Először is mi önkénteseket nem veszünk fel.”- a jogi kar elvégzése után azonban már megnyílt a leningrádi fiatalember előtt az áhított csekista pálya. 
„Ez örvendetes, de azért akad néhány részletkérdés”. – válaszolta óvatosan a rokkant veterán harcos. „Például?” „Először is mi önkénteseket nem veszünk fel.” Ez azonban nem szegte Vologya kedvét, kivált, mert a hadfi bölcs tanácsot is adott: a KGB szívesen válogatja újoncait egyetemet, különösen jogi kart végzett fiatalok közül, talán, ha ott próbálkozna… Jelentkezett, felvették, idővel a KGB-hez is bekerült: a többi már történelem. Megesett ilyesmi Magyarországon is. Ismertem 1978-ban egy joghallgató kollegát, aki a magyart váskos pálócsággál beszélte, ám mert diplomata gyerekként élete első 18 évét Nagy-Britanniában töltötte, az angolt viszont a legszebb oxfordi kiejtéssel. Rövidesen aztán el is került a híres leningrádi KGB-akadémiára – hogy ma mivel foglalkozik, elmondhatnám, de akkor bizonyára egyenként meg kellene ölnöm minden Tisztelt Olvasót…

Remek történet, a kor legnagyszerűbb színészei, mesteri rendezés – Várkonyi Zoltán 1963-as filmje, Fotó Háber a maga korában igazi közönségsiker volt. Egy, a filmre emlékező kis írás a Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet blogján olvasható. Innen idézünk: „Az izgalmas, fordulatos, számtalan logikai rejtvényt felvonultató filmet 1963. októberi bemutató után az 1987-es adatok szerint 3.881.000 néző látta. Az akkori 1-től 725-ig terjedő filmlistán a Fotó Háber a 87. helyet érte el.”
Mostanság – mint majdnem mindenre az 1990-ben letűnt világból – az elhárítós- és kémtörténetek hatalmas népszerűségére is illik gunyorosan visszatekinteni. Pedig a hatvanas évek derekától – a rendőrségi krimik és dokumentum-regények mellett, melyeknek Mág Bertalan, Pintér István és Szabó László volt vitathatatlan nagymestere - komoly szerepe volt a populáris kultúrában. Az ötvenes évek „éberségi”, nevelő célzatú tanmeséit a mindenhol ott ólálkodó ellenség leleplezéséről mindenki utálta. Még a szerzők is – tessék hát elképzelni az olvasót. A volt államvédelmis tiszt, Berkesi András regényei, mint a Kopjások (1959) vagy a Sellő a pecsétgyűrűn (1964) viszont százezres példányszámban keltek el, miközben a mozikban telt házzal játszották a kor legjobb színészeivel készült olyan kémfilmeket, mint például a Fotó Háber

Az 1959-ben megjelent Kopjások Berkesi András és Kardos György közös műve volt, s új műfajt teremtett: az olvasható, szocialista kémregényt. A Horthy-korszakban kezdődő, s a népi demokrácia korába átnyúló fordulatos történetet 1965-ben Cs. Horváth Tibor a képregény számára is feldolgozta: Sebők rajzaival a Népszavában jelent meg. Varga Emil barátom digitális gyűjteményéből.
Lényegében új, az állam által határozottan támogatott műfaj született, amely azonban immár elsősorban és leplezetlenül szórakoztatni kívánt. Lehet ezeket a könyveket „ideológiailag szolgalelkű”-nek minősíteni (mint az egyszeri ellenálló és szabadúszó hírlapírótette a Zinterneten), de hogy nem „maga a rendszer kötelezte olvasásukra a dolgozó tömegeket”, az biztos. Az olvasó, néző egyszerűen a Kalandért cserében elfogadta a „lightos” ideológiai csomagolást. És igen, még fizetni is hajlandó volt ezért… Később a kémekről szóló „tényirodalom” hasonlóan népszerűvé vált. Ezt tényleg csak a megbízható kiváltságosok művelhették, akiknek sorába nehéz volt bekerülni – igaz, közülük kikerülni is: a „veszélyes ellenséget”, a CIÁ-t lépten-nyomon leleplező egykori ÁVH-s tiszt még bő egy évtizeddel a rendszerváltás után is sajtófőnök maradt a polgári titkosszolgálatoknál. De hasonlóképp népszerűek voltak a szovjet szerzők a második világháborús felderítőkről szóló, vagy épp modern környezetben játszódó kémregényei is.

A Belügyminisztérium és a Határőrség saját, belső kiadású könyveit általában ismert és politikailag megbízható újságírók, a hírlapírói pályán is megfordult volt államvédelmis vagy még aktív rendőrségi állományban dolgozó tisztek írták. Az internacionalista küzdelemben elévülhetetlen érdemeket szerzett Pogonyi Antal (1894-1967)  az utóbbiak közé tartozott. Az Est lapoktól a Blikkig terjedő, nem mindennapi pályaívet maga mögött tudó, több remek történelmi regényt is jegyző Turi András (1899-2002) számára inkább csak jó pénzkereseti lehetőséget jelentettek ezek a füzetek, melyek közül igen soknak Sebők Imre készítette el a borítóját. Kiss Fery digitális gyűjteményéből
A kor – kiválasztott - hazai írói, újságírói sokan és sokfelé tudtak bűnügyi- kémtörténeteket elhelyezni. A Határőrségnek külön kiskönyvtára volt az ilyen kalandos-leleplezős regényekből, a Honvédség havi lapjában, az Igaz Szó-ban folytatásokban mentek, de a „civil” állami kiadók is gyakran hoztak ki ilyen műveket. A történetek néhány alapsémát variáltak (csakúgy, mint a „másik oldalon” James Bond-történetek). A kezdeti időkben főként a volt úri osztály (királyok, hercegek, grófok, naplopók, s egyéb burzsoák) a v 0.1-es rendszerváltás után a hanyatló Nyugatra menekült képviselői tértek vissza ármányos, titkos missziókra – legtöbbször szocialista hazánk és az ideiglenesen itt állomásozó, baráti szovjet hadsereg hadi titkait kikémlelni. A másik fővonal gonoszai műszaki titkainkat akarták kifürkészni. Ha csak a hírszerző történetekből tájékozódnánk, azt is hihetnénk, Magyarország volt ekkoriban a világ innovációs központja: itt született meg az újfajta rakéta-üzemanyagtól a speciális műanyagokon át az elektronikáig minden ellopni érdemes technikai újdonság.

Dold-Mihajlik Ordasok között című regényében Honcsarenko szovjet hírszerző ezredes Goldring néven épül be a náci hatalmi hiearchiába. (1960, Magyar Ifjúság. Rajz: Sebők Imre)
Az új műfaj a képregényhez is gyorsan utat talált. Igaz, először inkább csak a szovjet kémtörténetek adaptációja formájában, melyeket legtöbbször (Sebők Imre rajzaival, aki képregényeiben több nácival végzett, mint a háborúban egy teljes ukrán lövész-zászlóalj) Cs. Horváth Tibor, a Népszavában, naponta megjelenő, néhány kockás folytatások formájában helyezett el. Az első – Zórád Ernő által megrajzolt – magyar elhárítós képregény Szabó László története alapján készült, A B-26-os ügynök című halhatatlan alkotás volt, mely – hol másutt – az úttörők hetilapjában, a Pajtásban jelent meg a piros nyakkendős nebulók épülésére.

A B 26-os ügynök című történeteinkben hős felderítőink egy emberként vigyáznak a galád főszereplő bekerítésében kulcsszerepet kapott „civil” kislányra (1969, Pajtás. Rajz: Zórád Ernő)
Volt benne minden, mint a kínai gyorsbüfé savanyú-csípős levesében: dögös, nagykeblű szőke nő (kispajtások, örvendezzünk!), itthon-ilyet-aztán-nem-látni típusú „nyugati” autócsoda, izgalmas helyszínek, mikrokamera, meg mindenféle, Q-nak is becsületére váló kémkütyű, elvetemült al-, és az eseményeket mozgató főgonoszok, s természetesen a kémelhárítás ifjú és élemedettebb korú hősei. Mindahányan a maszkírozás, a szerepjáték nagymesterei… Azt, hogy a gonosz végül elnyeri méltó büntetését, az olvasó borítékolhatta - a könyveket, képregényeket a „hogyanért” olvastuk el.

A Hód bemutatkozik terjedelmét tekintve inkább még csak kisregény volt. A Határőrök Kiskönyvtárát főként az ilyen hat-nyolc íves történetekre „méretezték”, a következő években a „civil” kiadások mellett (vagy inkább azokat megelőzve) itt is megjelentek Hód újabb kalandjai.
Mikor azonban 1967-ben a belső terjesztésben kapható Határőrök Kiskönyvtára sokadik köteteként Matyasovszky Jenő tollából megjelent az első Hód-regény, senki nem sejtette, hogy egy szupersztár születésének vagyunk tanúi. Igen, a „mezei” olvasók is: a Hód bemutatkozik „civil” kiadására ezzel párhuzamosan a Kossuth könyvkiadó is vállalkozott. A szerző, Mattyasovszky Jenő 1931-ben született. Igen fiatalon került a rendőrség kötelékébe. Elvégezte a Corvin Ottó nyomozóiskolát, majd a Budapesti Rendőr-főkapitányságon lett nyomozó: elsősorban betörési ügyekkel foglalkozott. A hatvanas években a Magyar Rendőr, a rendőrségi hetilap szerkesztőségébe kerül, újságíróként kezd tevékenykedni. Belülről, és igen jól ismerte a rendőri és a kémelhárítói munkát, s természetesen kiváló kapcsolatokkal  is rendelkezett. Kulcsár Ödön, a későbbi szerzőtárs emlékei szerint korai nyugdíjazásakor kezdett regényírásba. 1968-ban jött a második regény, a Hód küldetése (még 1969-ben  A B 112-es ügynök címmel a két történet egy kötetben ismét megjelent), a Hód és a három király (1969), Hód és a ZX-7 (1971), a Hód jelentkezik (1973), a Hód titkos feladata (1974)… Évente-kétévente az újabb és újabb epizódok (és a régiek új kiadásai), mind megannyi, százezres példányszámban fogyó sikerkönyv. Több Hód-regény ékes szlovák nyelven is napvilágot látott, szinte minden „korai” Hód-történet több új kiadást is megért. 1984-ig, hirtelen halála évéig közel kétmillió (!) Hód-könyvet vásároltak a lelkes olvasók – s mindeközben az írónak különböző kiadóknál egyéb bűnügyi történetei is megjelentek.

Az első, már Kulcsár Ödön által írt, de még kizárólag Mattyasovszky neve alatt megjelenő Hód-regény: A hód és a megsemmisült nyom 
Utolsó kézirata befejezésére a család a szakszervezeti kiadó, a Táncsics helyébe lépő Népszava veterán szerkesztőjét, a kitűnő regényírót, Kulcsár Ödönt kérte fel. A Hód és a megsemmisült nyom (1985) minden eddigi rekordot megdöntve közel egymillió példányban talál gazdára. Az égbeszökő fogyási számokhoz szokott korabeli magyar könyvpiacon is hihetetlen siker volt ez – annyira az, hogy Hód a szerző halála után is folytatta karrierjét. Elsőként a magyar szórakoztató irodalomban elkezdődik egy figura kalandjainak „franchise”-szerű továbbírása: a nyolcvanas évek derekán a könyvek még Mattyasovszky Jenő neve alatt jelennek meg, de ténylegesen Kulcsár Ödön írja őket, aki idővel aztán a borítókon társszerzőként is megjelenik. Hód túléli a rendszerváltást: a szocialista „mesterkém” utolsó kalandja (Hód és a szerelem órái) 1991-ben jelenik meg, de még 1996-ban is megpróbálkozik egy kiadó az első Hód-regények újbóli kiadásával.

A magyar mesterkém idővel meghódította Csehszlovákiát is.
Mi lehetett a Hód-regények sikerének titka? Elsősorban talán az, hogy Mattyasovszky tudott mesélni. Filmnovella-szerű dramaturgiával dolgozott, dialógusai tömörek és célratörők voltak, amit s ahogy a szereplők mondtak, életszerűnek hangzott. Nem merült el hosszas leírásokban, de egy-egy közbe vetett mondattal ügyesen kötött át jeleneteket vagy érzékeltett hangulatokat. Az általában nem túl terjengős (9-10 ív körüli) történeteket mindig a „dolgok közepébe” vágva indítja, egy, sokszor első pillantásra hétköznapinak tűnő szituációból bontja ki később a „rejtélyt”, s közben már be is mutatta a történet főszereplőit, helyszíneit. A főhős, a Hód fedőnevű elhárító tiszt (polgári nevén Balassa Péter) 1967-ben, a sorozat kezdetekor fiatal ember. Nemrég végezte el az egyetemet, tehát 24-26 éves lehet. Ügyes, minden helyzetben feltalálja magát, képes beépülni bármilyen környezetbe, nyelveket tud és természetesen kellő intelligenciával is rendelkezik. És ami a legfontosabb: a történet kezdetekor az olvasó nem ismeri a személyét, nem tudja, hogy a regényben felvonuló szereplők közül valójában kit „alakít” Hód. A regények végére persze nem csak a tettesek lepleződnek le, de Hód mindenkori inkognitója is. Addig viszont a szerző - néha ki-kikacsintva a lapok mögül - szabályos bújócskát játszik az olvasóval: a cselekményt mellékágakra viszi, „ál-Hódokat” vonultat fel, meglepő fordulatokkal csavarint egyet a történeten.

Gondban a főnök az első Hód-történetben – és kicsit a forgatókönyv írója is. A magyar képregény-hagyományhoz képest is „agyonírt” oldalak nem ígértek könnyű olvasgatás. (Füles, 1969,. Rajz: Korcsmáros Pál).
A hatvanas évek végén virágkorát érte a magyar adaptációs képregény. A sikerkönyvek – még az olyan „fajsúlyosabb”, nehezebb szövegű regények is, mint Passuth László könyvei – előbb-utóbb képregény formájában is megjelentek, legtöbbször a hetente több százezer példányban fogyó Füles lapjain. Az első Hód-történet, a Hód bemutatkozik című regényből készült A B 112-es számú ügynök közlését a lap 1969. évi 24. száma kezdte meg, folytatásonként 3-3 oldalon. A képregény-adaptációt nem Cs. Horváth, hanem Halász Gyula készítette, a rajzokat pedig Korcsmáros Pál. Halász nem nagyon használta ki az eredeti mű filmszerű jelenetszerkesztési módszerében, tömör dialógusaiban rejlő lehetőségeket: egy „klasszikus”, mesélős forgatókönyvet írt, hosszú magyarázatokkal – ezekbe igyekezett a cselekmény külön képeken nem ábrázolt történéseit betömöríteni.

„Bitang! Arccal a földre. El vele!”- a Gonosz MINDIG elnyeri jutalmát.
Korcsmáros hangulatos, de kicsit elnagyolt rajzokat készített, melyek a Füles kifürkészhetetlen akaratából általában rusnya kísérőszínnel nyomva jelentek meg. Mint mindig, néhány nagyon szexi, élveteg tekintetű női alakot és pesti életképet is sikerült a történetbe csempésznie, s alighanem a magyar grafikában senki sem tudott úgy rendőrségi Volgát, s a tüdőrákért szorgosan dolgozó, folyton bagózó, ávósfejű elhárító-tisztet rajzolni, mint ő. Miután a főgonoszt letartóztató ezredes lebitangozta az imperialisták ügynökét, majd – még ugyanabban a szövegbuborékban – kiadta az „Arccal a földre. El vele!” parancsokat is, már csak a főtárgyalás volt hátra, s miután a gyilkos gaz kegyelmi kérvényét a Népköztársaság Elnöki Tanácsa elutasította, immár semmi nem állt útjába annak, hogy a dolgozó nép megvetésétől sújtott, háromszoros gyilkos bűnösön a halálos ítéletet végre hajtsák…

Forró pillanatok egy nyári nyomozásból… A tárna titkában Virág elvtárs helyében bizony én kétszer is meggondoltam volna, hogy otthagyom-e ebben a társaságban a jányt. (Füles, 1970, Rajz: Korcsmáros Pál).
A képregény (is) siker volt – 1970-ben jött a folytatás. Az ismét a Halász-Korcsmáros páros által a Hód és a három királyok című regényből készített Hód és a tárna titka nem akármilyen feladat elé állította a rajzolót. Ami a regényben a feszültséget fokozó, remek dramaturgiai fogás volt (vajha ki lehet Hód a szereplők közül?), a képregényben nem igazán működött, hisz századossá előléptetett hősünk az első rész végén „megmutatta” arcát. Korcsmáros mester a problémát végül kegyes csalással oldotta meg: Hód szerepére egyszerűen más figurát talált ki. A dunai, evezős környezetben játszódó történet kerthelyiséges, spricceres, nagy korsó sörös mulatásai, alig-bikinit viselő, hosszú combú szépségei sem tudták elterelni az olvasó figyelmét a galád, imperialista (onnan ismerni meg, hogy mindig elegánsan öltözik) ellenség mesterkedéseinek bravúros leleplezéséről. Az elmaradhatatlan Volgák és Moszkvicsok mellett – alighanem először a magyar képregényben – szexi Trabantokkal, machós Wartburgokkal is találkozunk. Bár Hódot a végén nem léptetik elő (szegény jó harminc éves karrierje során végig százados marad), mert ő is csak emberbül van, kicsit hagyják a szerzők, hogy szerelmes legyen…

Korcsmáros zseniálisan ábrázolta a mindenre elszánt imperialista ügynököket, s persze azokat, akikkel szemben sosem győzhettek: a Belügy mindig éber, higgadt, az ellennek sosem kegyelmező tisztjeit. S körülöttük a várost, a hatvanas évek fénybe-árnyékba öltözött Budapestjét…
Az 1971-ben megjelent, a Hód küldetése című regényből készült Hód és a kettétépett képeslap című Halász-Korcsmáros történet nem lacafacázott: a főhős már az elején „színre lép”. Halász lemond a leleplezés játékáról – helyette a beépülés folyamatának nyomon kísérésre teszi a hangsúlyt. A rajzok letisztultabbak, mint az első két folytatásban, jó nő alig van a történetben, a 9. folytatásban viszont – éles kontrasztjaként az imperialista ellenség által használt Volkswagennek – feltűnik egy vonzó domborulatokkal megáldott rendőrségi Warsawa. Hód ösztöne, mint a végén megtudjuk, ismét csalhatatlannak bizonyult: hála neki, a gonosz elnyeri méltó büntetését – s ha már a sikerért se fizetésemelés, se előléptetés nem jár, a szerzők legalább az utolsó oldalon (ismét) némi csajozással megjutalmazzák hősüket…

Egy nagyszerű rajzoló búcsúja a képregénytől: Hód és a ZX-7 (Füles, 1975)
A következő Korcsmáros-képregény, a Hód és a ZX-7 1975 januárjától jelenik meg a Fülesben – már Cs. Horváth Tibor írja. Ez az 1975. május 24.-én elhunyt grafikusművész utolsó története. A rajzok a kései Korcsmáros elegáns, szép, a tustechnikát és a kidolgozott ceruzarajzot kombináló stílusában készültek, levegősek, tiszták, a nőalakok diszkréten erotikusak, a gonoszok kellően elvetemültek. Az egész történet igazi, hamisítatlan pesti fílinget áraszt. Korcsmáros mint ha búcsúzna szeretett városától: a körutaktól, az erzsébeti, palotai házaktól, az elvtársaktól és uraktól, a szép asszonyoktól és lányoktól. A végére persze az „egész kémhálózat lakat alá kerül” – Hódnak viszont – túl azon, hogy néhány százezer példánnyal ismét közelebb került a halhatatlansághoz – ebből a kalandból az obligát főnöki dicséreten kívül egy jónő nem sok, annyi haszna sem származott…

A nyolcvanas évek derekán Fazekasnak ugyancsak sikerült felturbóznia a történet látványvilágát (Füles, 1984, Rajz: Fazekas Attila)
Talán ezért is ment el a kedve attól, hogy a következő majd’ tíz évben visszatérjen a képregény világába. 1984-ben Fazekas Attila veszi át a sorozatot. Megújul a figura, az egész látványvilág: Fazekas ízig-vérig modern, dinamikus történettel áll elő, a tőle megszokott lendületes, izgalmas stílusban. 1985-ben azonban Cs. Horváth - ki tudja, miért - nem a közben megjelent, újabb epizódok közül választja ki a folytatást, hanem az első történetet veszi elő.

Hód figuráját a szerkesztőség ismerős irattárosáról mintázta, majd az alakot kicsit módosítva a Farkas Győző-történetekben vitte tovább  (Füles, 1984, Rajz: Fazekas Attila)
A Hód bemutatkozik Fazekas rajzaival a Népszavában jelenik meg, napi folytatásokban. A Hód  a figuráját tovább író Kulcsár Ödön saját lapjában, az Új Mi Világunkban 83-ban újra közli a Korcsmáros rajzaival készült Hód és a ZX-7-et, 85-ben a Hód és a tárna titkát, 86-ban pedig az első történetet, a B 112-őt - és keresni kezdi azt, aki esetleg az újabb, már általa írt történeteket meg tudja rajzolni. 

Fazekas, mint mindig, odafigyelt a részletekre: azt mindenkinél jobban tudta, hogy az olvasó figyelmét a dögös, alul öltözött női szereplőkkel és a látványos üldözéses-verekedős jelentekkel tudja felkelteni. Ennek megfelelően aztán sokféle autótípus jelenik meg a történetben, ám ez a forgatókönyv sajnálatos módon pikánsabb részletekben nem bővelkedett…
Ugyan a Hód-regények akkor már jópár éve a Népszava kiadó Express Könyvek sorozatában jelentek meg, a könyvszerkesztőségeknek azonban semmi köze nem volt a napilapos Népszavához. Itt 1985 nyarán jelent meg az utolsó, Fazekas által készített Hód-képregény, a Hód és a lisszaboni futár. Dramaturgiai szempontból ez mindenképp változást jelent, hisz Cs. Horváth szinte teljesen elhagyja a leíró, narratív utalásokat – a történetet Fazekas rajzai és a tömör dialógusok mesélik el. Furcsa, „Hód nélküli” történet ez – a címszereplő alig tűnik fel benne, s ha igen, akkor sem nagy dicsőségére. 

Első Hód-képregényem első oldala… A történetet Kulcsár Ödön írta, aki rám bízta a forgatókönyv elkészítését is.
Az Új Mi Világunk 1986-ban közli Dúzs Miklós rajzaival az első Mattyasovszky-Kulcsár történet, a Hód és a megsemmisült nyom képregény változatát, a Füles évkönyve pedig újra előveszi a Kettétépett képeslapot. Közben új, ambíciózus, ifjú, szakmabeli hiányosságait lelkesedéssel pótló rajzoló kerül a Mi Világunk szerkesztőségébe: Verebics Jánosnak hívják. Bruce Lee életrajzi képregénye és a Kulcsár-kisregényből készült, Pesten és Isztambulban játszódó krimi után harmadik munkám volt itt a Hód fogságban, avagy egy szőke hölgy zokogni kezd. Kulcsár regényéből én írtam a forgatókönyvet. Ez volt a könnyebbik része a feladatnak: ha a rajzoló ír, eleve képekben gondolkodik, a fejében már akkor összeáll a történet, amikor a dialógusokat írja. A történetben sok volt a „valódi” helyszín, ahova lehetőség szerint elmentem fényképeket készíteni, heteket töltöttem az előkészületekkel, a figurák kidolgozásával.

Ezt a trükköt még Zórádtól tanultam. A hosszabb dialógusokat – ahol valójában nem „történik” semmi, a szereplők egy a jelentben csak elmondják a történet szempontjából egyébként lényeges szövegüket – úgy lehet érdekesebbé tenni, ha a rajz a sztorihoz kapcsolódó valamilyen mellékalakra fókuszálunk. Így történt a gyermekét fényképező (az eredeti regényben persze nem szereplő) anyukával is…
A történet 88-89-ben a Mi Világunkban folytatásokban jelent meg, majd szinte azonnal újra az egyik „alkalmi” kiadványainkban, a Zimankóban és Kánikulában is. Viszonylag könnyű dolgom volt, hisz nem kötöttek a „régi” hód-ábrázolások: a hős alakját saját elképzeléseim szerint formáltam meg. A Hód és a picike emberrel folytattuk, a folytatásos változat után (mely így utólag visszagondolva meglehetősen malackodóra sikerült) ez lett a Mi Világunk első (és utolsó) füzetes formában megjelent képregénye. Kicsiny gyermekkorom kivételével mindig is utáltam a cirkuszt: ezt sajnos a mutatványos környezetben játszódó, nem is kicsit „odakent” történeten azért érezni lehet…

Búcsú Hódtól – és a képregénytől.
A Mi Világunknak készült utolsó (befejezetlen) képregényem is egy Hód volt: 1990 elején a Hód és a rémült kísértet első lapjait még én rajzoltam meg, de 1990 tavaszán búcsút vettem a képregénytől. A történetet - egy folytatás erejéig - Kárpáti Tamás, majd utána Dobozi Tamás vette át. 1991-ben Tomcsányi Mihály rajzaival még megjelent a Hód és a szerencse ördöge első két folytatása, a történet azonban a lap megszűntével immár végleg befejezetlen maradt…

Ennek az írásnak első változata a Fandom magazin II. évfolyama 2. számában jelent meg. Nagy megtiszteltetést jelentett, hogy Farkas Dávid, a szerkesztő felkért a borító elkészítésére is.
Hód 32 éven keresztül volt „élő” szereplője a magyar képregénynek, az újraközlésekkel együtt közel húsz alkalommal, sok (de milyen sok!) millió eladott példányban lépett az olvasók elé. Legendává vált a magyar tömegkultúrában. Kicsit talán halhatatlanná is… 2012 nyarán, mikor e cikk első változatát írtam, felhívtam az akkor 83. születésnapja megünneplésére készülő Kulcsár Ödönt, hogy az események felidézésében legyen kicsit a segítségemre. Kaján örömmel állapítottuk meg, hogy a negyvenes évek elején született hősünk tulajdonképpen még ma is élhet, s jó egészségnek örvendhet. Eljátszottunk a gondolattal, hogyan folytatta pályáját a rendszerváltás után. Lehet, hogy nyugdíjas titkosszolgálati tábornokként éldegél egy körúti lakásban, vagy megkeseredett rendőrségi kisnyugdíjasként egy pomázi kertes családi házban. Lehet, hogy külföldön folytatta tovább, s tavaly júniusban a többi vén fószerrel együtt ő is ott csápolt Sir Paul McCartney a Királynő trónra lépésének 60. évfordulóján Londonban megrendezett ünnepi koncertjén. De akár ülhet a Parlamentben, vagy fiatalos hetvenesként vezethet nemzetközi nagyvállalatot is… Minden lehetséges – még az is, hogy Hód egy napon visszatér.

És ha egyszer egy kiöregedett titkosszolga mesélni kezd…

2019. február 14., csütörtök

Ha Valentin-nap, akkor mészárlás: a húszas évek gengszter-háborúinak véres emlékezete


Boldogult joghallgató koromban, a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején nem semmi tanáraim voltak. Római jogot Brósz Róberttől és Hamza Gábortól, polgári jogot Eörsi Gyulától és Sárándi Imrétől hallgattam, a büntetőjogot Békés Imre adta elő. A polgári jogi szemináriumainkat Harmathy Attila vezette, a büntetőt Györgyi Kálmán (később a legfőbb ügyész tisztét töltötte be). Györgyi Kálmán jelenség volt: nagyon okos, nagyon felkészült, nagyon úriember – ráadásul mindig elegáns, stílusos, szellemes. S nyitott minden új gondolatra… Így aztán mikor egy napon odakolbászoltam hozzá azzal, hogy büntető TDK-dolgozatot szeretnék készíteni az olasz-amerikai szervezett bűnözés geneziséről, nem hessegetett el azonnal. Egy kérdése azonban volt. „És hol gondolja, kedves kollega, hogy kutatásai leginkább hozzá járulnak majd a szocialista büntetőjog tudomány eredményeinek gyarapításához?” Elgondolkodtam, és őszintén válaszoltam. „Hát ahhoz talán csakugyan nem nagyon… De olyan érdekes!” „Hm… Nem kellene akkor inkább, mondjuk, regényt írnia?”

Egy népszerű műfaj az amerikai ponyva hőskorából:  gengszterháború
Ebben maradtunk. A dolgozatot megírtam, TDK-ra azonban nem adtam be – később azonban szakmai pályám során sokszor jött jól, hogy átfogó, alapos ismeretekkel rendelkeztem az amerikai szervezett bűnözés történetéről. Azóta gyűjtöm az ezzel foglalkozó filmeket, könyveket, tényirodalmat, s bő évtizeddel később, 1993-ban sikerült eljutnom a legendák börtönszigetére, Alcatrazra is (Al Capone itt vásárolt életrajza a közben töredékére apadt könyvtáram becses kincse maradt). Meggyőződésemmé vált, hogy aki – bármilyen irányból közelítve – az Egyesült Államok huszadik századi történetével foglalkozik, aligha kerülheti meg a szervezett bűnözés jelenségét: oly szervesen forrott össze az amerikai társadalom fejlődésével, oly nagy mértékben nyomot hagyott azon, hogy e nélkül a mai Amerikát sem lehet megérteni. 

Al Capone, a hős. A sikeres gengszterek népszerűsége az eget verdeste.
Beépült a tömegkultúrába is: a gengszterfilm már a húszas évek végére önálló zsánerré nőtte ki magát, a harmincas évek első felében élte fénykorát. A ponyvairodalomban előbb a gengszter-romantika, majd egyre inkább a mitikussá magasztosult G-man-ek, a gengszterekre vadászó szövetségi ügynökök legendáit szaporító a füzetes regények révén a szórakoztatás egyik fő irányává vált. S természetesen ott volt, s viszonylag tartósan ott is ragadt a képregényben is. Nem véletlenül: az olvasóik imádták a gengszterromantikát, e marcona, kevés szavú, zömében olasz vagy ír származású, kemény, törvényen kívüli férfiakat, akik egy egyébként igen nehéz időszakban (a gazdasági világválság éveiben) kínáltak izgalmas alternatívát a nyomasztó hétköznapokhoz képest. 

1926 - az amerikai munkások jogos követeléseikért tüntetnek Chicago utcáin. A szesztilalom 13 esztendeje felmérhetetlen károkat okozott a gazdaságnak és a társadalomnak.
A húszas évek gengszterháborúit az akkori sajtó élénk figyelemmel kísérte, szenzációként tálalta. Az is volt, persze - s mert a gengszterháborúk azért nagyrészt csak néhány, kiemelt jelentőségű nagyvárosra korlátozódtak (mindenekelőtt Al Capone Chicagojára), s mert leginkább a rivális bandák közti leszámolások formáját öltötték, az átlagpolgár a szervezett bűnözéssel való találkozása zömiben a mozira és a lapokra korlátozódott. Meg persze illegális  törzskocsmájára, a helyi speakeasy-re, ahol az alkoholtilalom (1920-1933) éveiben a derék olasz és ír szeszcsempészeknek köszönhetően továbbra is hozzá juthatott napi sör- és pálinka-adagjához. A cinkos összekacsintás a hülye tiltó szabályokat bevezető állam háta mögött sorsközösségbe forrasztotta a bűnözőt és a tisztességes polgárt.

Chicagoi helyszínelők, 1929.
A korszak jelképévé vált eseményre húszas évek végén, Chicagoban került sor – épp 90 éve, Szent Bálint napján, 1929. február 14-én. Al Capone erre az időre szinte már teljesen ellenőrzése alá vonta a város alvilágát, s az illegális ügyleteket (a prostitúciót és az alkoholkereskedelmet), legyőzte a rivális bandákat – egy kivételével. Ennek vezetőjével, George „Bugs” Moran-nal kellett már csak végeznie – s erre épp a szerelmesek napját szemelte ki. A történet közismert, számtalan film dolgozta fel. A Moran-banda tagjait – főnökükkel együtt – egy garázsba csalták, ahol aztán Capone rendőrruhába öltözött emberei igazoltatás ürügyén a falhoz terelték, s rövid úton ki is végezték valamennyit. Az egy főnököt kivéve – ő ugyanis elkésett a randevúról. Bár a nyomok Caponéhoz vezettek, a mészárlásért soha nem került börtönbe senki – Amerika „első számú közellenségének” vesztét néhány évvel később nem ez, hanem adócsalás okozta.

Természetesen ez a képregény-változat is igaz történetet ígér...
A gengszterromantika (nem kis mértékben a film erkölcsi tisztasága fölött őrködő Hayes-iroda jóvoltából) idővel kikopott az amerikai mozikból – de nem a ponyvából s nem a képregényből: itt még a negyvenes években is virágzott. Persze próbált „tényretörőbb” lenni, s nem a bűnt, hanem a bűnüldözőt isteníteni – ez volt a „true detective” műfaj, mely a sorozatok világában máig fennmaradt. Ez azonban már a negyvenes években is alig volt több, mint a régi szép idők iránti nosztalgia, s addigra már az amerikai szervezett bűnözés jellege is megváltozott. Eltűntek a véres bandaháborúk, a cosa nostra „civilizáltabb” eszközökkel kezdett dolgozni, egyre inkább a legális gazdaság felé törekedve – Mario Puzo A keresztapában elsősorban ezeknek az éveknek állított emléket. A negyvenes évek, fiúknak szóló, szuperhősös képregényes sorozata, a Prize kiadásában megjelenő Headline Comics lassan, de biztosan vesztett népszerűségéből. 1947 elején a kiadó profilváltást határozott el – az új koncepcióhoz új munkatársakat keresett. Joe Simon és Jack Kirby „bűnügyi képregénymagazinja” valós történeteket kívánt feldolgozni – s mi lehetett volna méltóbb kezdés, mint a hírhedett Szent Bálint napi mészárlás egy sajátos módon történő elbeszélése?
Némmá-e...! Ezek a zsaruk nem is igazi zsaruk!
A magazin még majd' tíz évet élt meg – de lassan túllépett rajta az idő.  Őszintén szólva a rajzok sem voltak túl jók – Kirby láthatóan jóval kevesebb figyelmet szentelt nekik, mint ezt megelőzően és kivált ezt követően megrajzolt szuperhősös történeteinek. Viszont kortörténeti szempontból pontosak, hitelesek voltak: a képkockákon a húszas évek látványvilága elevenedett meg. Hasonló zsánerrel a magyar képregény nem tudott, s valószínűleg nem is akart szolgálni: bár az aranykorban se szeri, se száma nem volt a kalandos történeteknek, viszonylag kevés játszódott ezek közül a húszas-harmincas évek Amerikájának közegében, s még kevesebb foglalkozott az amerikai gengszterekkel.

Az amerikai gengszterpár igaz története - magyar szemmel...
Igazából magam is csak egyre emlékezem: Korcsmáros Pál és - a meg nem nevezett forgatókönyv-írót Kiss Feri szíves közlése nyomán azonosítva - Kristóf Károly a Fülesben 1968-ban megjelent Bonnie és Clyde-jára, melynek apropóját azonban az 1967-es, nagy sikerű film adta. Ehhez képest írta meg Kristóf, a hazai keresztrejtvény-műfaj egyik megteremtője a gengszter-pár „igaz” történetét – minden hasonló pályára készülő magyar olvasó kellő okulására, a szomorú végkifejletet külön is kidomborítva.

Takács stílusa rendre átüt Zórád ceruzarajzain...
A magyar képregény-történetben elfoglalt egyedi helyzeténél fogva még egy sztori érdemel figyelmet: a Dashiel Hammett Véres aratás című regényéből készült adaptáció, mely Leszámolás címmel két változatban is megjelent. Nem klasszikus gengszter-történet ez - inkább a később Raymond Chandler, majd Ross Thomas által tovább vitt magándetektíves vonalhoz tartozik. De mégis, e korszakhoz tartozik - az angol nyelvű eredeti (Red Harvest) először a Szent Bálint napi mészárlás évében, 1929-ben jelent meg - értelemszerűen a korabeli Amerika viszonyaiba ágyazott cselekménnyel (Rusznyák Csaba írt róla illő méltatást). 1967-ben Cs. Horváth Tibor a Lobogó számára készített belőle képregény-feldolgozást, amit sajátos ötlettől vezérelve a hatvanas évekbe helyezett. A rajzoló Zórád volt – legalábbis a folytatásokhoz fűzött cím tanúsága szerint. 

Bár a munka során sok kompozíciós elemet megőrzőtt, Zórád arra törekedett, hogy a felújításba új alakokat, korszerű látványelemeket is belevigyen.
A valóságban azonban csak részben: a Mester készítette el a ceruzarajzokat, tette fel a lavírozott tónusokat, a kihúzást azonban - saját, egyéni stílusát is belevíve a munkába - Takács Zoltán készítette. Tudtommal ez volt egyetlen ilyen közös munkájuk – számomra is rejtély, mi vihette rá a művei integritására mindig ügyelő Mestert erre az együttműködésre. Majd egy évtizeddel később, 1975-ben aztán Cs. Horváth a Magyar Ifjúság számára  ismét elővette a történetet. Zórád a 67-es lapok kompozícióit, rajzait alapul vége teljesen új rajzokat készített – immár a hetvenes évek „díszletei” között. Az, hogy Amerikában a gengszterháborúk ekkorra már rég kimentek a divatból, a magyar olvasót a történet élvezetében semmilyen formában nem zavarhatta, s ma sem zavarhatja meg – Hammett története időtálló, az ábrázolás pedig mesteri. A kaland és a szórakozás iránti örök igényt pedig leginkább a kortalan klasszikusok tudják kielégíteni…

2018. október 26., péntek

Kiss Feri 60



Torta ugyan nem volt, de a születésnapos köszöntése azért nem maradt el: úgy tucatnyian gyűltünk össze október 25-én, a KKK októberi találkozóján, hogy az estét barátunkkal, kollégánkkal, a magyar képregénytörténet legkiválóbb ismerőjével, az ország első számú képregény gyűjtőjével töltsük el.

Az Eötvös utca 10. alatti Közösségi és Kulturális Színtér, a KKK találkozóinak új helyszíne pezsgő kulturális életéről híres - tegnap estére is számos esemény jutott. Köztük egy képregény-történeti: a november 4-én hatvanadik évébe lépő Kiss Feri barátunk köszöntése. Szinte mentegetőzve nyitotta meg az estét, aminek „eredetileg” Sarlós Endre, a magyar képregény ma is aktív doyenje 80. születésnapjának szentelt volna, aki viszont végül mégsem tudta vállalni, hogy kimozduljon Szigetvárról.  


Helyette a klubvezető ugrott be, akit a magyar sci-fi nagyasszonya, a kiváló írónő („civilben" immár jó ideje Kiss Feri párja), Fedina Lídia faggatott nem hétköznapi pályafutásáról, terveiről, a jövő kilátásairól. Az előre összeállított kérdéseket azonban - szokatlan lépés ez egy interjú-alanytól - Feri hamar félretolta: az este innentől nagy, közös beszélgetéssé alakult át, ahol mindenki elmondhatta a véleményét - de azért néha a kérdező és az est díszvendége is szóhoz jutott. S ha már szóhoz jutott, mesélt - színesen, fordulatosan, anekdotákkal, poénokkal fűszerezve, ahogy szokott.

Hogy hogyan lett az óbudai születésű, könyveket faló, minden iránt érdeklődő fiúból képregény gyűjtő, majd a Cs. Horváth Tibor utáni magyar adaptációs képregény legtermékenyebb forgatókönyvírója, sokunk számára már nem volt újdonság, de Feri azért elárult korábban nem hallott, izgalmas részleteket. Mint sokan mások, ő is „elkunyerált” és összeszedett újságokkal kezdte a gyűjtést, melyekből kivagdosta, és papír-zabáló kristály-ragasztóval rendezte füzetekbe a hatvanas évek végének képregényeit - aztán meg mindent, amihez hozzá jutott.

A gyűjtésből az évek során szenvedély lett, az érdeklődésből pedig alkotás iránti vágy: az áttörést a Füles 1988-as, második képregény pályázata hozta meg számára, hol ugyan nem ő nyerte a forgatókönyvírói fődíjat, de Cs. Horváth mester mégis őt hívta meg munkatársául. A magyar képregény aranykora - Feri ezt tekinti szakaszhatárnak - 1989-ben véget ért: később kopottas bádogba forduló ezüstkor meghatározó szövegírója azonban Feri volt. Még dolgozott együtt Zóráddal (aki egy vita hevében aztán szerencsésen össze is veszett vele), sok közös munkát jegyzett Fazekas Attilával, Topálovits Pállal, Podmaniczky Ferenccel, Vass Mihállyal, s a mára őszbe fordult fejű, második nagy képregényes generáció többi neves alkotójával - közülük többen ott voltak az est vendégei között is.


Tanúja, kulcsszereplője volt az egykor üzletileg is virágzó, az alkotóknak stabil jövedelmet biztosító műfaj lassú agóniájának, amit úri módon finomkodva csak „a kiadói piac átalakulásának” szokás nevezni. A megjelenési lehetőségek mára elapadtak, a honoráriumok pedig felére, negyedére estek vissza, s akinek e már-már jelképes összegekből már sem jel, sem kép nem jut, az általában a forgatókönyvíró. Ferinek már nem kell bizonyítania: mint elmondta, fiókjában van még kész forgatókönyv szép számmal, újak azonban már nem születnek. Inkább az érdeklődésének megfelelő, más típusú munkákat keresi - ilyennek tartja kultúrtörténeti kutatásait, a Rejtő Jenő hagyatékából előkerült szövegek sajtó alá rendezését, s ilyennek bibliográfusi, képregénytörténeti munkásságát is.

Az az új kezdeményezés, amit ezen az esetén jelentett be, az utóbbival függ össze. Augusztus végén Kiss Feri kezdeményezésére és elnökké választása mellett megalakult a Magyar Képregénytörténeti Egyesület, amit azóta már be is jegyzett a bíróság. Kialakítás alatt áll az Egyesület weboldala, s több évre szóló programja is: az alapítók célja nem titkoltan az volt, hogy az 1990 előtti magyar képregény, annak hazai és határon túli alkotói emlékezetének életben tartását, kulturális kincsei megismertetését segítsék. Tennivaló tehát akad a következő tíz, húsz, akárhány évre is. Isten éltessen, s adjon mindehhez erőt, kedves barátunk - boldog születésnapot, Kiss Feri!

2018. október 18., csütörtök

A szerzőtárs emlékére

2017. április 9-én, egy napos, de hűvös vasárnap délelőttön a Bucó… sorozat három alkotója a negyedikhez indult látogatóba. Az ötödik, Békési Sándor igazoltan maradt távol: vasárnap lévén, a lelkészi szolgálat az oltár elé szólította. Haui Jóska, Kiss Feri és jómagam nehéz szívvel gyűltünk össze a budapesti kórház előtt, hogy - talán utoljára - barátunkkal, szerzőtársunkkal, kedves egykori kiadónkkal, Marosi Lászlóval találkozzunk. 


Laci az elmúlt években egyszer már legyőzte a halált: a rák támadását 2015-16-ban sikerrel verte vissza. Élni akarása, vas-szervezete, a minden bajon diadalmaskodni tudó életszemlélete akkor győzött - most azonban (s ezt ő is jól tudta) vesztésre állt. Megbékélt ezzel: bölcsen, kis kórházi szobája csendjében készült a távozásra. Szép és tartalmas élete volt: számos területen bizonyíthatta be, hogy ő bizony sikerre született. Fotósként, művészeti szerkesztőként már a hetvenes-nyolcvanas években sokra vitte a magyar sajtó világában - a legnépszerűbb korabeli, hazai folyóiratok, mint a Tükör vagy az Autó-Motor szerkesztőségében dolgozott.  Ha kellett, újságot írt, de igazi terepe a látvány, a vizualitás volt: a fényképezés iránti szenvedélyét élete végéig megőrizte - 2008-ban kiadott, Kínában készült fotóit tartalmazó, látványos albuma bizonyítja ezt. Jó üzleti érzéke volt, s értette a kereskedelem lényegét is: azt, hogy mindig létező vásárlói igényeket kell kielégíteni.  „Az ötvenes évek elején biztosan lódenkabátokkal meg micisapkákkal kereskedetem volna” - szokta mondogatni némi öniróniával.


Mint sajtómunkás, jó kapcsolatokkal rendelkezett, s az is sokat segített, hogy hitvese akkoriban már a Pénzügyminisztériumban dolgozott, így az elsők között volt, akik az 1981-es kisvállalkozási reform után gazdasági munkaközösséget alapítottak Magyarországon. Méghozzá arra, amihez igazán értett: a könyvkiadásra. Átlátta a hazai kiadói világ ezerféle klikkel, érdekkel és ellenérdekkel terhelt, sokszor a politika (és egyes politikusok) által vezérelt világát, s azt, hogy ez a világ az olvasók a szép, látványos, szórakoztató olvasnivaló iránti igényét nem tudja kielégíteni. „Igazi” kiadó a Táltos GM nem lehetett, csak „kiadást segítő” tevékenységre vállalkozhatott - méltán népszerű képregényei, gyermekkönyvei, albumai így jelentek meg az igazán nem erre szakosodott Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó égisze alatt. Marosi szerződött az alkotókkal, ő fizette íróit, rajzolóit (méghozzá mindig gavallérosan!), s persze ő állta a nyomdaszámlákat is.


Csak minőséget adott ki - bóvlit sohasem. Az eladott példányszámok gyorsan az egekbe szöktek - nem tudott a német licensz alapján átvett Disney-albumokból, egy fiatal grafikusnő bájos rajzokkal illusztrált történeteiből, vagy akár híres szakácskönyveiből annyit nyomtattatni, ami nyomban el ne fogyott volna. A legnagyobb sikereit azonban a Táltos a képregénnyel érte el: elsőként Zórádot vette rá, hogy tisztes díjazás ellenében színezze ki a főként a Fülesben, a hetvenes években megjelent leglátványosabb történeteit (a nagy alakú képeskönyvek ma is a gyűjtők féltett kincseinek számítanak) - ezzel született meg nálunk is a legtöbb szomszédos országban már régóta létező „füzetes képregény”.  Nyitott volt az új ötletekre. Mikor egy fiatal rajzfilmes, Békési Sándor 1985-ben egy „szerzői” képregény sorozat tervével (és mintarajzaival) kereste meg, azonnal ráállt a kiadásra. A négy kiskutya, Bucó, Tacsi, Szetti és Mici, s a minden hájjal megkent, minden galádságra kapható Főnök és csapata, K.O., Patkány és Umbi farkas kalandjainak első részével született meg a Bucó… sorozat - a magyar képregény egyik legnagyobb sikertörténete. 


Az igényes nyomdai kivitel, a kedves kalandok, a fordulatos meseszövés, a képi gegek sorozata, mindenekelőtt azonban a szerethető figurák és történetek hamar népszerűvé tették a sorozatot, melynek első három részét Békési Sándor készítette. Mikor 1985 végén más elfoglaltsága miatt le kellett mondania a rajzolásról, Zórád ajánlására négy füzet erejéig én - két profi grafikus közözött a vakmerő amatőr - vettem át a munkát. 1986-tól a sorozat megszűnéséig Haui József készítette a füzeteket - szám szerint tízet. Laci fáradhatatlanul variálta a kalandokat: a kiskutyák földön, vízen, levegőben rendezett versenyeken, farsangi mulatságon és filmforgatáson, táborban és kincses szigeten, télen és nyáron akasztottak bajszot a bandával, s a mese örök szabályai szerint persze mindig le is győzték azt. A rendszerváltás küszöbére érve azonban a Táltost is utolérte a végzet: a kiadói piac újrafelosztásáért zajló harcban a lehető legnemtelenebb eszközökkel támadták új konkurensei, s szorították végül ki a szakmából. Marosi László 1990-ben felhagyott a könyvkiadással, s közel másfél évtizedig nem is tudtuk, mivel foglalkozik: 2013-ban, Haui Jóskának sikerült kiderítenie, hogy most külkereskedelemmel foglalkozik: Kínába exportál magyar borokat.


Megkerestük, megtaláltuk, örültünk egymásnak. Kiss Feri nyomban elhívta a Képregény Kedvelők Klubja egyik őszi alkalmára - erre akkor nem tudott eljönni, mert váratlanul kórházba került.  Egy jóval későbbire már igen: láthatóan jólesett neki a szeretet és a figyelem, amivel a sorozat régi rajongói és a képregényesek új generációja körülvették. Szívesen idézte fel jó emlékeit, nehéz szívvel sérelmeit, s osztotta meg gazdag élettapasztalatát az őt körüldongó, ifjabb generációkkal. Tartottuk a kapcsolatot ezután is, különösen, mert az akkor indult RePrint magazin következő számába egy régi Bucó-képregény fekete-fehér újraközlése mellett nagy cikket terveztem a Táltosról, s Marosi Lacit szerettem volna a címlap számára megnyerni. Ebbe is belement.


2016 márciusában, egy napsütötte délelőttön felkerestem csendes budai utcában lévő lakásán, hogy elkészítsem a címlaphoz szánt fényképeket. Szelleme friss volt, örömmel vette elő a régi kiadványokat, hogy azok fölött emlékezzünk a dicső Táltos-időkre, kedvvel lapozgatta a régi Bucó-füzeteket. A nappaliban, az erkély ajtaja nyitva volt: amíg beszélgettünk, a szomszédos óvoda udvarából vidám gyerekzsivaj szűrődött be. Kérdeztem, ne hajtsam-e be az ajtót kicsit, de csak rázta a fejét. „Hagyjad. A fiatalság hangja. A legszebb zene.”


A RePrint Marosi-száma időben elkészült -  a címlapon, Haui Jóska remek rajzán, a sorozat figurái vették körbe Lacit. Ezért aztán különösen örültünk annak, mikor Vass Róbert mindannyiunkat meghívott egy, a 2016-os tavaszi képregény fesztivál programjába illesztett pódiumbeszélgetésre. Laci kicsit elkésett, a program „csak” a rajzolók részvételével kezdődött, de aztán szerencsére megérkezett ő is. Bármily hihetetlen, itt találkozott először a Bucó sorozat valamennyi alkotója. Akiket bizony 1990 után sokfelé irányított a sors: Békési Sándor felhagyott a rajzfilmkészítéssel, elhívást kapva Isten szolgálatára, elvégezte a teológiát - ma a Károli Gáspár egyetem professzora. Én magam is a tudományhoz szegődtem - a rajzoláshoz Haui Jóska maradt csak hű, aki ez eltelt évtizedekben számtalan szebbnél szebb képeskönyvvel, képregénnyel örvendeztette meg olvasóit.


Laci lelkesen dedikálta az elé járuló régi rajongók évtizedeken keresztül megőrzött példányait, s a RePrint magazin új számát. Mit tagadjam - Békési Sanyinak és nekem is jólesett az érdeklődés, s mind együtt örültünk annak, hogy Haui Jóskát épp ebben az évben érte komoly szakmai elismerés: ő lett 2016-ban a Korcsmáros Pál díj nyertese. A Dürer-kertben, ezen a találkozón merült fel a sorozat újbóli feltámasztásának gondolata.


A Drónok harca forgatókönyvét - Laci áldásával - Kiss Feri készítette el, s Haui Jóska rajzolta meg.  Feri a régi mesék szellemében küldte új kalandra a régi szereplőket, Budapest fölé, egy drón-röptető verseny kereteibe helyezve. A történet fordulatos volt és szellemes, nyelvi sziporkákkal, szellemes beszólásokkal gazdagon „megszórt”, a rajzok - nincs jobb szó rá - imádni valók.  A Főnök és a banda ármánykodott, a kiskutyák diadalmaskodtak - Micike pedig már minden szempontból egyenrangú csapattagként lépett elő: oly sok év után a főcímbe bekerült az ő neve is.


A Drónok harca 2017 tavaszára készült el - a frissen a nyomdából érkezett példányokat ott szorongattuk a kezünkben, a kórház bejárata előtt, a Lacihoz való belépésre várva. Boldog örömmel vette kézbe az új képregényt, imádta a történetet, s büszkén osztogatta látogatóinak: az ágya melletti kis asztalon mindig ott állt egy gazdára váró példány.  Zsidó emberként, de a vallást nem tartva készült a végső távozásra.


2017. április 17-én halt meg - június 23-án hálaadó és emlékező istentisztelettel vettünk búcsút tőle.  A szertartásra a Pozsonyi úti református templomban került sor - Békési Sándor, a Bucó... sorozat első rajzolója tartotta. Az oltáron Laci két fényképe, s egy kínai nyelvű tiszteletadás került elhelyezésre - az egyik kép utolsó napjaiban a kórházban készült, rajta a Drónok harcát tartotta a kezében. Laci azt kérte, ezen az alkalmon szólaljon meg az Örökkévaló dicséretét zengő, ősi ima, a kaddis, mely ezekkel a szavakkal zárul: „Legyen nagy békesség és élet számunkra és egész Izrael számára, s mondjátok együtt: úgy legyen. Aki békét szerez a magasságban, Ő teremtsen békét számunkra és egész Izrael számára, s mondjátok együtt: úgy legyen."


Ott, a kórházi ágyon, a nagy útra készülve is a jövőre gondolt. Örült neki, hogy a Bucó… sorozat folytatódik, hogy nem apad ki a mese folyama - s ránk hagyta a következő, 21. rész alapötletét is. A történetet Haui Jóska bontotta ki, s rajzolta-festette meg közel egy év munkájával - s most megjelent, már innen megrendelhető.


A Lacit megillető tiszteletpéldány ezen a földön már nem kézbesíthető, köszönetünk, szeretetünk és hálánk azonban valahol biztosan megtalálja őt. Amíg lesz Bucó… sorozat, Marosi Laci neve ott szerepel majd a szerzők között - s amíg lesznek a sorozatnak olvasói, ott lesz ő a szívekben is. Úgy legyen!

2018. május 30., szerda

Hatvannal a lejtőn, s még mindig felfele...


Két kiállításom volt életemben – harmadikra nem is vágyom, ez a kettő is lényegesen több volt, mint amit ki- és megérdemeltem. A másodikra emlékszem vissza szívesen, melyet kedves barátom Verebics Géza a kilencvenes évek elején Dég (ahol sok-sok éven át közmegelégedésre töltötte be a polgármesteri tisztet) festői Holland-házának emeletén rendezett meg. Géza nagyszerű ember, egyebek mellett dr. Kovács Pál, a dégi születésű, nagy szerkesztő és orvostudor (nevét korábban Szapudi Andrásról szóló visszaemlékezésem összefüggésében említettem) munkásságának kutatója, kiváló szervező, akinek irányítása alatt Dég dunántúli minta-településsé fejlődött. Hitvesével, aki maga is igen tehetséges művész és tanár, hihetetlenül nagy energiákat fordítottak két lányuk, Ági és Kati művészeti képzésére. A „Verebics-sisters”, ahogy azegyik magazin cikkírója a lányokat említette, azóta fogalom lett a kortárs magyar festészetben: két sugárzóan tehetséges, nagyszerű ifjú hölgy, aki egymástól függetlenül járja az útját, de mindkettő nagyszerű alkotó, festő, ember és mindenek előtt: művész.

A háttérben kedves barátom, Preyer Hugo. Az előtérben 103 kiló.
Első kiállításom más összefüggésben maradt emlékezetes számomra. Erre 1989 áprilisában, Budapesten, a Festészet Napja alkalmából a Postás Művelődési Központban került sor, s – mi másból – alkalmazott grafikusi munkásságomból, képregényeimből igyekezett válogatni. A műértő „pesti közönség” mély és osztatlan ellenszenvvel fogadta a sznobizmus szent hajlékába behatoló szemetet, és ennek mormogva hangot is adott. Néhány barátom – Somogyi Gyula, akkor Siófok tanácselnök-helyettese, Preyer Hugo, a magyar alternatív tudományos fantasztikum „atyja” – részvétele enyhítette csak kínjaimat. A megnyitóról sok fénykép készült (nyilván, hogy emlékeztessenek: soha többé ilyet). Akkoriban már jó ideje meglehetősen súlyos egyéniség voltam, a házasság szent kötelékében versenysúlyom lassan mázsa fölé emelkedett és hát tartósan ott is maradt. A kiállítási képeket nézegetve döbbentem rá, hogy ha nem akarok a Robébivel felfújt, jóllakott napközis kategóriából nyugdíjba – esetleg temetőbe - menni, bizony kezdeni kéne a fölös kilókkal valamit. 103 kilót nyomtam akkor.

70 kilónál hitvesem óhajára abba hagytam a fogyókúrát, pedig az ideális testsúly eléréshez még két kilót le kellett volna adnom. Az Olvasóra bízom a választ: honnan?
Türelmes háziorvosom tanácsára elkezdtem diétázni - és „mozogni”. Új volt nekem ez nagyon, hisz a gimnáziumi évektől eltekintve korábban sosem sportoltam. A kocogás és az úszás volt kézenfekvő: reggelente a Foki hegyi uszodában kezdtem (az évek során az épültete tönkre ment, benzinkút épült a helyén), délután pedig lassan, döcögve elindultam „futni”. Mindezt egy igen drasztikus, igen nem szakszerűen megtervezett, napi néhány száz kalóriás diéta egészítette ki. Hogy éltem túl, ma sem értem, de három hónap elteltével a naponta lefutott kilométerszám 14-re emelkedett, súlyom pedig 70 kg-ra csökkent. Előkerestem a kiállítás-megnyitón viselt nadrágot és újra felpróbáltam: élvezetes élmény volt, pusztán már ezért is megérte az attrakció. Aminek sikeréért sokan szurkoltak, és sokan féltettek is: Márkus Gizi, kiváló kollegám a Mi Világunk szerkesztőségében minden hét elején látható örömmel nyugtázta, hogy még élek, s legott meg is jósolta, ha nem hagyom abba ezt a hülyeséget, megdeglek még a szabad szombat eljövetele előtt. Szerencsére nem lett igaza, és ennek a következő hét elején legjobban ő tudott örülni.

A program gerincét a napi kocogás alkotta: ez - zenehallgatás mellett - egy-másfél óra egyenletes, lassú futást jelentett. Ma is sok olyan slágert hallgatok, amit akkor, csak ezek közben listás újdonságból a retro-válogatások gyöngyszemei lettek
A mutatvány sikerült és mondanom sem kell, az életem gyökeresen megváltozott. Soha nem tapasztalt energiák szabadultak fel, úgy éreztem, ha ezt meg tudtam csinálni, mindent meg tudok. És csakugyan. A legjobb talán az volt, hogy a mozgás, a napi futás, az evezőpadon eltöltött másfél-két óra (ami alatt azért remekül lehetett nézni filmeket is) és az egészségesebb étkezés része lett a napjaimnak, s még néhány éven át az is maradt. Rendszeresen eljártunk hitvesemmel Kozma Zoltán barátom, az első magyar testépítő-világbajnok siófoki edzőtermébe.


Otthoni konditermem képe 94-es könyvemből. A családi házas életmóddal együtt mára ez is a múltba veszett
93 körül jött az ötlet: meg kellene írni fogyásom hiteles történetét, egyben használható módszertant kínálni azoknak, akik inkább a táplálkozás-tudomány, a sportorvoslás és a testépítés elmélete eredményeivel megtámogatva, mintsem a puszta szerencsére hagyatkozva szeretnének lefogyni. Az előbbiről dr. Osváth Péter sportorvos, az utóbbiról Kozma Zoli gondoskodott. Sokat jártunk úszni is (bár az uszodákkal mindig bajom volt: az ízlésemhez képest a víz mindig túl nedvesnek mutatkozott).

Werdy Péter volt ez első írói álnevem - a Vigiliában megjelent egy tanulmány kapcsán 1981-ben használtam

Megírtam hát a történetet, s 1994-ben az Ezt csináld utánam – és sikerülni fog! (bonyolult okoknál fogva nem saját nevem alatt) meg is jelent. Házunk alagsorát mini kondi teremnek rendeztük be, ahol több amatőr, de sokfunkciós Ditec-gép szolgálta (az elmaradhatatlan evezőpad mellett), a könyvhöz az edzésképek részben ott, részben a lakóhelyünk körüli lankákon készültek. A könyv szépen fogyott, csakúgy, mint a Kozma Zoltán testépítő programját bemutató, szerény közreműködésünkkel készült videó.

Talpig Ditecben: Kozma Zolival, a nagyszerű barát és sportember kazettáját promotáljuk egy vásáron. Akkoriban a vállaim már és még nem a derekam körül hordtam...
Aztán nehezebb évek jöttek, szaporodott a gond és az elfogyasztott kalóriák mennyisége, és el-elmaradozott a sport. Jó másfél évtizeden át folyamatosan a kilók álltak nyerésre, s bár az evezőpad sem tűnt el egészen, már nem bírt el a bevitt energia mennyiséggel. A nagy figyelmeztetés bár késett, de végül – egy kellemes infarktus képében – 2007. júliusának utolsó napján megérkezett. Kellemes, mondom, mert egyrészt túléltem (ami nem volt gyárilag bekódolva), másrészt a székesfehérvári Szent György kórházban kapott gyors és szakszerű ellátás és a gondos ápolás eredményeképpen sikerült minimális károsodással „kijönnöm” belőle. Oly annyira, hogy az infarktus után nem egészen egy évvel ismét elindultam futni, immár az agárdi Parkerdő árnyas fái alatt. És e hasznos szokás aztán Pestre költözésünk után is megmaradt. Nem messze lakunk a Margit-szigettől: egy napsütéses délután beálltam én is a futók sorába, s több nyáron, tavaszon, őszön át lelkesen, de igen lassan együtt keringtem velük. Aztán a lendület alább hagyott, hideg telek és nyomott tavaszok jöttek, a nyár meg (megint) túl meleg volt ahhoz, hogy újra nekivágjak a szigeti futópályáig vezető negyed órás gyalogtúrának. A mozgás azonban hiányzott - olyasvalamit kellett keresnem, ami a korán sötétedő teleken, otthon is művelhető. Sosem voltam táncos alkat - hitvesem a megmondhatója ennek. Viszont a ritmikus mozgás valami más volt: 2016 telén kezdtem napi egy-mésfél-két órákkal, mikor mennyi időt tudtam szakítani rá, s ma is folytatom. Valahogy így...



2018. májusa azonban ismét változást hozott. A munka ünnepén mentem ki először a szigetre - az ekkor még csak egy körre futotta (5,3 km), ám május 6-án már megvolt a két Sziget-kör, s május közepén a három - ami azért már majnem 16 kilométer. Öreg kutyaként új trükköket már aligha tanulok - de jó tudni (és megélni), hogy azért a régieket sem felejtettem el...