... és a szerencse nem hagyta el. - Leslie L. Lawrence köszöntése

Lőrincz L. László, az ország legnépszerűbb kalandregény-írója, a magyar tudományos-fantasztikus irodalom élő klasszikusa, a tudós kelet-kutató június 15-én 77 éves.  Harmincöt éve ismerjük egymást: riporteri pályám kezdetén, már a nyolcvanas évek elején elzarándokoltam a Sindzse szeme írójához, aztán időről időre újra… A rádió számára 1988-ban nagy interjút készítettem vele (ennek szerencsére megmaradt az eredeti felvétele), de írtam róla cikket a Képes Újság a Gyermekvilág varázslói sorozatába is. A Mi Világunknál egy könyve erejéig a szerkesztője lettem,a füzetes formában ugyanott megjelenő Lendvay-kisregények egyikéhez pedig én készítettem az illusztrációkat. Később az első magyar hangoskönyvek kiadójaként a Fojtogatók hajója, majd a Gyilkosság az olimpián audio-változatán dolgoztam együtt vele. Hitvesem A nagy titok kapuja című riportkönyvében – melyet Fazekas Attila 40 éves alkotói jubileuma kapcsán már felidéztem – ő is szerepelt. Terveztünk nagy, közös tibeti zarándoklatot is, de erre már végül nem került sor… Az elmúlt jó néhány évben inkább már csak lelkes olvasóiként követtük munkássága újabb állomásait. Mindig örültünk, amikor új könyve jelent meg, vagy valamelyik regényéből, elbeszéléséből képregény készült. Születésnapján Erika 1995 nyarán készült interjújának (és annak a hosszú, de igen kellemes délutánnak korábban még nem publikált képei felidézésével) és néhány korabeli fénykép, illusztráció ismételt közre adásával köszöntjük a Mestert. Isten éltesse, Mr. Leslie!

Lőrincz L. László, az ország egyik legismertebb írója 1939 júniusában született Szilvásszentmártonban, Kaposvártól 13 kilométerre. Annak ellenére, hogy a kaposvári Táncsics Mihály gimnáziumba adta be felvételi kérelmét, a Cukor- és Édesipari Technikumba vették fel. „Kellemes emlékek fűznek oda - emlékszik vissza Lőrincz L. László -, nagyon jó tanáraink voltak és kellemes osztálytársaim, nem beszélve a nyári gyakorlatokról, amit a cukor- és csokoládégyárban töltöttünk, cukrot készítve és tortát sütve. Boldog korszakként emlékszem erre az időre, amikor egy nagy teremben harminc lánnyal együtt szaloncukrot csináltunk.” Itt vége is szakadna a történetünknek, és ő talán ma is cukorral meg csokival édesítené meg életünket - ha annak idején, tizenéves fejjel nem bújja oly szorgalmasan Karl May könyveit, azok közül is a ma már kevésbé ismert arab történeteket. Ezek a kalandos írások ismertették meg őt a mecsetekkel, minaretekkel, tevekaravánokkal, sivatagokkal - és a kalandvággyal. Azt gyerekfejjel is tudta, hogy az ottani emberek kultúrájához csak nyelvismerettel kerülhet közel. Arab szakra szeretett volna jelentkezni az egyetemre, de abban az évben nem indult, így magyar-történelemre vették fel. Szerencsére James Hilton A Kék Hold völgye című könyve is mély benyomást tett rá, ami Tibetben játszódott, így nem érezte törésnek, amikor harmadik szakja az arab helyett a mongol lett. Innen már egyenesen ívelt a pályája. Igaz, egyszerre kellett az orosz, az angol, a latin, a mongol és a tibeti nyelvekkel birkóznia. De ezen kívül más akadályt már nem is kellett leküzdenie, hogy elérje azokat a kalandokat, amire vágyott, és amiket regényekben szeretett volna megírni. Az egyetem elvégzése után még várt rá némi kutatómunka MTA altajisztikai kutató csoportjában, ahol tudományos segédmunkatárs lett, s mint ilyen, az altáji nyelvek, népek kultúrájával foglalkozott. Természetesen, nem elégítették ki szűk szakmai körökben írt tudományos publikációi, így születtek meg a hetvenes években olyan tudományos-népszerűsítő művei, mint A mongol népköltészet vagy a Dzsingisz Kán, aztán a Mongólia története s később a Jurták közt járok, ami a mongol folklórról, elsősorban népköltészetről szól. Mint népszerű tudományos író s ifjúsági regények szerzője csak viszonylag szűk körben volt ismert, igazán híressé csak a krimikkel és sci-fikkel tudott válni.

Egy feledhetetlen nyári délután: a Mester és Siklósi Erika beszélgetnek

- Hogyan vetemedtél arra, hogy tudományos kutatóként krimiket írj? - szegeztem neki a kérdést.

- Szerettem volna minél több emberrel megismertetni azt a keleti kultúrát és hangulatot, ami az évek során belém ivódott, így, a krimi műfaji határain belül maradva, sikerül átadnom egy csomó tényanyagot.

- Mikor hagytad ott a kutatómunkát, hogy végleg felcseréld az írással?

- Meg fogsz lepődni, igen sokáig nem hagytam ott. 1982-től a Nyelvtudományi Intézethez kapcsolódó Orientalisztikai Munkaközösségben dolgoztam, ahol 1995 júliusában mondtak fel nekem. Az Intézetben is leépítések kezdődtek. Úgy gondoltam, jobb, ha inkább engem tettek ki, mert én e nélkül az állás nélkül is elboldogulok, nem úgy, mint egy kezdő tudományos segédmunkatárs, aki esetleg éhen halna.

- Nem hiányoznak majd a kollégák?

- Amikor '82-ben állást változtattam, akkor kellett először szembenéznem ezzel a problémával. Valóban nosztalgiával gondoltam a közös munkára, de mostanra már teljesen átalakult az életem. Más kollégáim vannak, más emberek közt forgolódom.

- Életed során sok nehézséggel kellett szembenézned, esetleg változtatni kellett az eredeti elképzeléseiden. Mi segített ilyen esetben?

- Mindig megterveztem a következő lépést. Például néha azért „hanyagoltam” a tudományos tevékenységet, mert ismeretterjesztést akartam folytatni. Amit keletről megtanultam, tovább szerettem volna adni, s erre kevés lehetőség nyílott a tudományos pályán. Ott olyan cikkeket kellett írni, amit csak páran olvasnak, esetleg senki. A tudományos népszerűsítő írások is csak pár ezer példányban jelentek meg, és ebből csak nagyon kevés kerüli a boltokba, inkább a könyvtárak polcain porosodnak. Ezért akartam mindenáron nagyközönségnek írni. Így született meg Leslie L. Lawrence, aki százezres példányszámban fogy. Ez is megtervezett lépés volt részemről.

Lőrincz L. László képregényen: A gonosz és a fekete hercegnő. A rajzoló: Dönti Károly

 

- Valami holtpont csak volt az életedben?

- Olyan, hogy a világom, akár munka, akár magánélet területén összeomlott volna, nem volt. Ilyesmire nem tudok e pillanatban visszaemlékezni. Nagyjából előre láttam, hogy váltani kell. Tervező típus vagyok, így a változások nem egy nap alatt zajlottak az életemben. Amikor a tanszéket otthagytam, számoltam azzal, hogy kikerülök egy közösségből, ahol mongolisztikával lehet foglalkozni. Nem mehetek be a könyvtárba többé, nem juthatok hozzá bizonyos anyagokhoz. Elveszítek kapcsolatokat és kollégákat. Ezeket a nehézségeket előre láttam, számolni tudtam velük - úgyhogy ilyen szempontból szerencsés vagyok. Nagy horderejű döntésekkor pontosan látom magamat előre, azt, amit csinálnom kellene, és ez a „vízió” legtöbbször be is jön.

- Mit tartasz a legfontosabb értéknek az életben?

- Létre hozni valamit, méghozzá gyorsan és határozottan. Nagyon kreatív egyén vagyok. Nem hiszem, hogy le tudnék ülni és önmagamat csak meditálva tökéletesíteni tudnám. Idegesít, ha nem alkothatok valamit. Ha mérnök lennék, biztosan hidakat terveznék vagy épületeket. Mindegy, mit csinálok, csak alkothassak. Egy mongol sziklafelirat megfejtése épp olyan örömet okozott, mint az írás.

1988-ban a Képes Újság számára készült ez a fénykép - utólagos dedikációval

 - Nem lennél jó jógi?

- Nem. Nekem állandó tettvágyam van. Persze, ha nyaralni megyek, akkor pihenek, de addig látványos előrehaladást akarok elérni. Szeretem látni, ahogy nő a kézirat, ehhez viszont nyugalom és a megszokott munkakörnyezet, a dolgozószobám kell.

- Mennyi idő alatt írod meg a könyveidet?

- Fél év. A második hét után már emelkedik a kéziratcsomó. A számítógépet azért nem szeretem, mert annál nem érzékelem az előrehaladást.

- Hiszel-e valami felsőbb hatalomban, ami könnyebbé teheti az életedet?

- Nem hiszek olyan felsőbb hatalom létezésében, aki figyelne engem, és a kegyelmébe fogad, védőszellemet küld számomra. Véleményem szerint az ember saját szerencséjének a kovácsa. Amennyiben odafigyel és hajlandó tenni is a jövőjéért, akkor az valahol megtérül. Ha képzem magam, például nyelveket tanulok, akkor valamikor learathatom a sikert is. Abban biztos vagyok, hogy az élethez óriási szerencse kell, és ez nem valamiféle hatalmak játéka. Nem vakszerencse, mert saját sorsom valahol magam is tudom előbbre hajtani. Mivel tanultam nyelveket, kapcsolatba kerülhettem olyan dolgokkal, amit érdemes leírni. Nem tudok gólt lőni, ha nem vagyok a pályán, a szerencse ahhoz kell, hogy ha négyszer kapom a labdát, mind a négyszer be is menjen a hálóba.

- Többen indultak veled egy időben ki a nagyvilágba Kaposvárról, mégsem lett mindegyikből olyan sikeres ember, mint te. Ezt mivel magyarázod?

- Azt hiszem, ez genetikai csomag kérdése is. Minden ember más adottságokkal születik. Én olyan előnyös genetikai örökséget hoztam magammal, amelyik ezt lehetővé tette.

- Mi adta a nyelvtanuláshoz az első indíttatást?

- Karl May egyik arabokról szóló könyvében hátul szószedetet találtam, ahol leírtak húsz-huszonöt szót arabul. Ez azt sugallta, hogy ő beszélte a nyelvet, és ha én az ő példáját akarom követni, nekem is kell. Számomra természetes volt, hogy nyelvtanulás nélkül nem mehetek a sivatagba. Ez adott ahhoz erőt, hogy minden nehézséget le tudjak győzni.

"Valamiféle felsőbb hatalom létezését mindenképpen elfogadom..."

- Ezek szerint nem hiszel Istenben?

- Valamiféle olyan felsőbb hatalom létezését mindenképpen elfogadom, amiről nekünk fogalmunk sem lehet. Nem látjuk át a létünk lényegét, értelmét, egyáltalán az egész környezetünket sem, amiben vagyunk. Olyan antropomorf Istenben, amiről a vallások beszélnek, nem hiszek. Nem hiszem, hogy a nagy szakállas „öregisten” irányít bennünket egy trónusról. Hogy kezdetben mi volt, azt nem tudhatjuk. Az isteneket mi csináltuk magunknak, azért, mert nem találjuk a valódi helyünket ebben a nagy rendszerben. Néha elgondolkodom azon, hogy a mikrokozmosz és a makrokozmosz alapjában ugyanolyan. Még az is előfordulhat, hogy egy óriási élőlény valamelyik sejtjének részei vagyunk. A mi szervezetünkben levő sejtek sem látnak ki, és nem tudják, hogy kik vagyunk és éppen mit csinálunk, így mi sem vehetjük észre, ha egy ménkű nagy lénynek a sejtjében ülünk. Ilyen eset is lehet, azt hiszem. Abban azonban nem tudok hinni, hogy van valamilyen Isten, aki azzal szórakozik, hogy számon tartson sok milliárd embert és feljegyezze, ha rosszat vagy jót csináltunk.

- A reinkarnációról mi a véleményed?

- Az emberi lélek ingoványos talaj. Vannak olyan jelek, amelyek ilyen gondolatokat táplálnak. Engem a középkori utcarészletek ragadnak meg. Párizsban, a Notre Dame körül biztosan éreztem, hogy már jártam ott valamikor. Szinte láttam, ahogy átmegyek a Szajna hídján, láttam az akkori embereket és az utca szélén az akasztófát. Néha van ilyen érzése az embernek. Ezt persze lehet a kollektív tudattal is magyarázni. A lélekvándorlás akkor lenne igazi, ha emlékeznénk az előző életünkre.

- Ha már a reinkarnációról, lélekvándorlásról, újjászületésekről beszélünk, engedjük szóhoz jutni a benned rejtező Tibet-kutatót. A Dalai Lámát hogyan választják?

- Amikor meghal, elindulnak a szerzetesek, különböző jelek után, több irányba. Számos kisgyereket találnak, de gondosan vigyáznak arra, hogy mindegyik szegény családból származzon. Ugyanis ha valamelyik nemesi család sarja lenne, akkor nyilván azok felé húzna. Neki pedig csak a buddhista egyházat szabad képviselnie, aminek vezetője lesz. Tíz-tizenkét gyereket együtt nevelnek. Amikor elég nagyok lesznek, akkor egy nagy ünnepség keretén belül ki kell tudni választani sok hasonló közül a Dalai Láma különböző tárgyait. Aki megismeri, az az igazi. Valóságban azonban amíg nevelik őket, meglátják, melyik a legrátermettebb, és annak előre megsúgják, mit kell tennie. Nagyon ügyes trükk az egyház szempontjából, de a lélekvándorlásra nem bizonyíték.

... ahogy A láp lidércében John C. Lendvayt és a csinos főszereplőnőt elképzeltem

- Mennyire vagy azonos az általad kitalált figurával?

- Ha a külsőre gondolsz, az szóba sem jöhet. A regények Leslie L. Lawrence-e százkilencven centiméter, kefehajú, sportos fickó, író-olvasó találkozókon ezen jót szoktak derülni. A belső tulajdonságokban biztosan hasonlítunk egymásra. Ha az író egyes szám első személyben írja a történeteit, nyilván saját magát örökíti meg. Vagy azt, amilyen szeretne lenni.

- Leslie L. Lawrence azért magas, mert te az szerettél volna lenni?

- Nem. Azért, mert verekszik, meg olyan dolgokat csinál, amihez egy kövér kertitörpe nem lenne megfelelő. Például nem tudna bemászni egy ablakon. Mindenképpen egy sportos figura kellett, aki nem ijed meg a saját árnyékától.

Lőrincz L. László képregényen: A púpos. A rajzoló: Matheika Gábor

- Hova tűnt a főhős felesége az első kötet után?

- Amikor azt a könyvet megírtam, azt hittem, hogy egy könyv lesz. Semmi nem mutatott sorozatra, írtam egy könyvet, aminek a bontóján a nevem szó és betű szerint lefordítottam Leslie L. Lawrence-re. Ennek az egyik slusszpoénja szerint valakiről kiderült, hogy ő a főhős felesége. A sors azonban közbe szólt, mert érdeklődés mutatkozott egy második könyvre és a többire. Akkor viszont döntenem kellett. Leslie L. Lawrence-nek nem lehet felesége. Nem lehet egy asszonnyal a nyakán nyomozni. Nem beszélve arról, hogy ugye ő szeret nőügyekbe keveredni. Ezért más a Sindzse szeme, mint a többi. Egyszerűen el kellett felejtenem az asszonyt. Úgy tűnt, mintha sosem lett volna.

- Tudnál-e Leslie-történeteket írni tapasztalatok nélkül?

- Nem. Azt mondják, a költőnek születni kell, de író csak negyvenéves kora körül lesz valaki. Addigra megtanulja a technikát és elég tapasztalatot szerez. Egy tizennyolc éves se szerelemről, se keletről, se semmiről nem tud átéléssel írni. Nekem Leslie L. Lawrence alakjában huszonöt évi tudományos kutatói munkám is benne van. Hogyan tudtam volna regényt írni például a Halálkiáltókról vagy más tibeti dolgokról, ha nem tudom, hogyan néz ki egy kolostor? Ki lehet bogarászni könyvekből, de egész más, mint mikor behunyom a szemein és magam előtt látom.

"Ej, László, László, olyan boldog ember lennék, csak ez a Zinajda ne lenne egy ilyen..."

- Volt-e neked személy szerint életveszélyes kalandod?

- Egyszer, még a hatvanas évek derekán években Ulánbátorban beszállásoltak az akadémia vendégházába. Három szoba és közös konyha tartozott hozzá. A mellettem lévő szobában egy geológus expedíció holmijai voltak lezárva, a harmadikban lakott egy mongol pilóta. A felesége révén került oda, aki az orosz akadémia tagja volt. Mielőtt odaértem, a feleség megszökött egy orosszal, amiért a pilóta rettenetesen utálta a fehéreket. A mongolok mikor átadták a kulcsot, figyelmeztettek, hogy vigyázzak a szomszédommal, mert nem igazán kedves ember. Megkérdeztem, mit értenek ezalatt. Elmesélték a sztorit, és gyorsan távoztak. Ott maradiam azzal a tudattal, hogy jön egy pilóta, és rövidesen fasírozottat csinál belőlem. Kicsit aggódtam, de azért bementem a konyhába. Az egyik szekrényben kolbászok lógtak, gondoltam, ez az övéi lehetnek. Nekem is volt valami ennivalóm, így nekiálltam vacsorázhatni. Hamarosan kivágódott az ajtó és megjelent a „mongolom”. Ő se szó, se beszéd, kikapott egy kolbászt és puff behúzott a szobájába. Na, gondoltam, legfeljebb nem leszünk barátok, de egye fene... Még néhányszor találkoztunk, akkor már én sem köszöntem. Majd egy éjszaka bekövetkezett az 1966-os nagy mongóliai földrengés. Tőlünk hatszáz kilométerre volt az epicentrum, ahol szinte megnyílott a föld, és óriási balhé volt. Én az éjszaka közepén egyszer csak arra ébredtem, hogy rázzák a vállamat. Kinyitom a szemem és megláttam fölöttem állni a pilótát egy hatalmas késsel. Első ijedtemben állati ordítással akkorát mázoltam be a szeme alá, hogy ívben hanyattesett. Erősebb volt nálam, de az ütés meglepetésszerűen érte. A kés kihullott a kezéből, én pedig üvöltve kirohantam az utcára. Akkor vettem észre, hogy a lépcsőház már repedezik. Nem kellett nagyon igyekezni, mert magasföldszinten laktunk. Kint „csak” mínusz negyven fokot mértek, én meg papucsban és pizsamában voltam, igaz, akkorra már az egész város kint állt. Nagy nehezen előkerült a szegény pilóta is. Elmondta, hogy ő a konyhába indult a nagykéssel kolbászt vágni, s már neki is kezdett, amikor megindult a föld. Ugyan elszerették a feleségét, de azért azt nem nézhette tétlenül, hogy egy szerencsétlen külföldit agyon verjen a mennyezet, s azért rohant hozzám a késsel a kezében, mert gyorsan fel akart rázni. Miután egy óra hosszat kint ácsorogtunk, én eldöntöttem, hogy akkor is bemegyek, ha rám dől a ház, mert az ujjaim már félig lefagytak. Ezek után összebarátkoztunk, és a pilóta az én vállamon sírta Zinajdája különböző kalandjai miatti bánatát. - Ej, László, László, olyan boldog ember lennék, csak ez a Zinajda ne lenne egy ilyen oltári kurva - mondogatta. Nos, ha ez nem is „közvetlen életveszély”, de akkor bizony annak tűnt.

- Valódi életveszélyes kalandod volt?

- Sok kalandot éltem át. Egyszer például a Góbi-sivatagban elvesztettem egy homokviharban a bázisautót. Tíz percen múlt az életem, mert a homok befedett volna. Mentem és megtaláltam. Semmit nem láttam, nem gondoltam semmire, csak állatira féltem. A mongolok szerint óriási szerencsém volt. Annak a valószínűsége, hogy a porviharban nekimegyek az autónak, olyan kicsi, mint megütni a lottó ötöst. Nem voltam a kocsitól messze, de könnyen elmehettem volna mellette, mert semmit nem lehetett látni. Nem sok hiányzott, hogy most ott fehéredjenek hulló csontjaim a sivatag homokjában.

- Segít-e az általad megalkotott hős önmagad megismerésében?

- Igen, ami a figurában megtestesül, annyira ismerem önmagamat. Tudom, hogy amilyen ő, olyan lehetek én is. A főhősnek jó humorérzéke van - ez bennem is megvan. Sőt már a barátaimat úgy válogatom meg, hogy mindnyájan jól érezzük magunkat. Egy búvalbélelt emberrel nem tudok mit kezdeni. Kétszer találkozom vele, de harmadszor már nem, mert én is sírok tőle. Leslie gondolkodásmódja szintén megegyezik az enyémmel. Amit ő mond, azt az életben biztosan én is úgy mondanám. Ő is célorientált, és szereti megoldani a dolgokat. Ha elkezdek valamit, minél előbb szeretek a végére járni. Mikor egy bűnténnyel találkozik, nem nyugszik, amíg - ha kell, tűzön-vízen át - meg nem oldja. Nekem, ha szemem előtt lebeg egy cél, akkor minden körülmények között el akarom érni. Egész addig küzdők érte, amíg számomra nem veszíti el az értelmét.

A fojtogatók hajója volt az első magyar hangoskönyv - a borítót a Boros-Szikszai páros készítette

- Mit szeretsz legjobban önmagadban?

- Ezeket a dolgokat, amikről beszéltem. Szeretem a szívósságomat. Ha úgy érzem, hogy van értelme annak, amit csinálok, akkor azt be is fejezem. A keleti emberek viselkedési kultúrája nagyban hatott rám. Sokat voltam köztük, és ez nem múlt el „büntetlenül”. Erre mondják, hogy ne utánozd, fiam, a tanító bácsit, mert úgy maradsz. Úgy nem lehet sem írni, sem más alkotó tevékenységet folytatni, hogy csak akkor csinálom, amikor kedvem van. A nagy falat sem építették volna fel soha, ha csak akkor tesznek rá egy-egy téglát, amikor néhány kínainak olyan hangulata van. A másik, amit szeretek magamban, a mások helyzetébe való beleérző képességem. Mindenkivel szemben igyekszem tapintatosan viselkedni. Fontosak számomra az emberi kapcsolatok.

- Ezek szerint ismerőseid belekerülhetnek a könyveidbe?

- Figurákat akkor lehet jól megrajzolni, ha létező egyénről alkotod meg. Nyilván csak bizonyos tulajdonságaira van szükség. Itt most elnézem Jancsit (a szerzőnő férje, a beszélgetés csendes, szivaros szem- és fültanúja - vagyis én), ahogy elmélyülten szivarozik. Lehet, hogy a következő könyvben lesz ilyen típusú ember, akkor visszagondolok az ő mozdulataira, és úgy írom le.

Lőrincz L. László képregényen: Nebet Het a halottak úrnője. A rajzoló: Sarlós Endre

- Mit szeretsz legkevésbé önmagadban?

- Talán azt, hogy kevesebb a vállalkozói szellem bennem, mint fiatalabb koromban volt. Most már mérlegelek, s ha valamilyen lehetőségem adódik, akkor végig gondolom, mi minden történhet ott velem. Annak idején csak az volt fontos, milyen jó lesz ott, ahova megyek. Ma már arra gondolok, hogy ott meleg van, vagy megrúghat a teve. Régen is megrúgott, de akkor nem gondoltam rá előtte. Utólag ugyan nem tetszett, de már nem volt mit tenni. Sajnos, a megfontoltság a korral jár, és ez sem tetszik igazán.

- A főhősöd csajozik. Neked, magánemberként, mi a véleményed a szerelemről?

- Leslie kihasznál bizonyos lehetőségeket. Teheti, hisz szabad ember, nincsenek kötöttségei. Ha két fiatal, egészséges, szép ember találkozik, akiknek nincsenek morális kötöttségei és ráadásul kedvelik egymást, akkor természetesnek veszem, hogy kihasználják a lehetőségeiket. Még talán szerelem is lehet, attól függ, mit értünk szerelemen.

- Arra lennék kíváncsi, te mit értesz szerelmen?

- Miután én nem vagyok szabad, másképp állnak a dolgaim, mint Leslie-nek. Azt azonban el kell mondanom, hogy nagyon jól érzem magam a feleségemmel. Nem tudom, hogy szerelemnek lehet-e nevezni, ami köztünk van, mert már harminc éve házasok vagyunk, két nagy gyerekkel, de nagyon jó a kapcsolatunk. Ahhoz, hogy az ember ilyen hosszú időt ki tudjon bírni, komoly szerelem kellett, ami valamilyen formában most is megvan.

"Barátkozó típus vagyok..."

- Mennyire fontos számodra a barátság?

- Nagyon. Barátkozó típus vagyok. Olyan típusú barát kell nekem, akire szeretettel gondolok, akivel, ha néha találkozunk vagy közösen végzünk egy munkát, örülünk egymásnak. Viszont az életem ellentmondásos, mert az írás magányos tevékenység. Amióta az eszemet tudom, szerettem, ha emberek vesznek körül, még ha dolgozom, akkor is. Ilyen az írásban nincs. Leülsz, magadra zárod az ajtót, mert munka közben az ég adta világon senki nem tud segíteni, csak hátra mozdítani. Ott csak a saját figuráim léteznek. Reggel nyolctól tizenegyig írok, aztán háromtól hatig javítok. Napi hat órát teljesen egyedül kell lennem. Magam alakítottam úgy ki, hogy nem szólhatok senkihez, mert zavar. Óránként ugyan tartok némi szünetet. Ez ellentmond a beállítottságomnak, annak, hogy amíg a célt el nem éred, nem szabad leállnod, de hát az írás ilyen munka.

- Vannak olyan barátaid, akikre biztosan számíthatsz minden körülmények között, és ők is terád?

- Természetesen, vannak.

Lőrincz L. László képregényen: A föld alatti piramis. A rajzoló: Sarlós Endre

- Fiatal vagy idősebb korban lehet inkább igazán jó barátra szert tenni?

- Az életre-halálra szóló gyerekkori barátságok az én tapasztalataim szerint hamar elmúlnak. Időben is, térben is távol kerülünk egymástól. Ha valakit nem látok tíz évig, hiába volt valaha megbízható jó barát, nem lesz már közös témánk. Abból nem tartható fenn egy barátság, hogy folyton azt meséljük, hogyan tettünk a Kovács tanár úr széke alá diót. Az idő eltávolítja az embereket egymástól, és már nem lehet visszahozni a kapcsolatot. Közös élmények nélkül elhal. Elvileg persze megoldható, ha ismét együtt dolgoznak vagy élnek. Nekem azonban az a tapasztalatom, hogy ezek a gyerekkori barátságok elmúlnak. Közben folyamatosan termelődnek olyan barátságok, amiről nem lehet tudni, mennyi időre szólnak, de a közös érdeklődés, a közös munka, valamiféle közös lét meghatározza őket. Ezek gyakorlatibbak és később keletkeznek.

- Ehhez kell egyfajta bizalommal való odafordulás az idegenek felé...

- Persze, az kell. Az emberek először méregetik egymást. Nyilván van olyan munkakapcsolat, amelyikből soha nem lesz barátság, ahhoz azért valamiféle összecsengés kell. Ahogy mondani szokták, egy húron kell pendülni. Egyik embernél rezdül valami, a másiknál pedig nem. Nem tudnám meghatározni, mi az, de a barátsághoz mindenképpen kell az a plusz.

"Olyanok is vannak, akikkel, ha velük kéne kikötnöm a lakatlan szigeten, inkább a magányt választanám."

 - Van-e olyan ember, akivel együtt szívesen szenvednél hajótörést?

- Ez a kérdés nemektől független?

- Persze.

- Azért kérdeztem, mert ugye nem mindegy. Hiába vagyok jó viszonyban mondjuk Jánossal, ha a hajótörés netán tíz évre szól, akkor inkább az ismeretségi köröm valamelyik hölgy tagját vinném magammal. Ha feltennéd viszont a kérdést, hogy egyedül lennék-e szívesen a szigeten, vagy valamelyik férfi barátommal együtt, nyilván választanék valakit. Inkább, mint egyedül üljek ott a pálmák alatt. Olyanok is vannak, akikkel, ha velük kéne kikötnöm a lakatlan szigeten, inkább a magányt választanám.

- Ha már nemekre bontottad a kérdést, nő is van olyan?

- Hogyne lenne. Inkább megtanítanám a legközelebbi majmot beszélgetni, minthogy egy kevésbé szeretetre méltó hölggyel legyek ott.

- Melyik történelmi korban szeretnél élni?

- A nagy felfedezések korában. Amerika meghódítása vagy Ausztrália meghódítása izgalmas feladat lehetett. A régi Rómában is szívesen éltem volna, amikor például Scipio Africanus elindult a hódító útjára. Lehet, hogy megbántam volna, mert meleg volt, harcolni kellett, és még a kard is rövid volt.

- Nemrég láttuk A paradicsom meghódítása című filmet. Nem tűnt kéjutazásnak Kolumbusszal tartani...

- Amikor Barcelonában megláttam Kolumbusz hajóját, nagy csalódást okozott. Egy kis teknő volt. Belegondoltam, hogy ezen aszalódtak a pasasok hónapokon keresztül. Óriási bátorság kellett ezzel elindulni a „végtelen” vizekre.

- Azt mondtad, akkor szerettél volna élni...

- Nyilván akkor nem mérlegeltem volna, hogy hullámok is jöhetnek. Akkor ez a kis hajó volt a természetes. Képzelj el egy pasit száz év múlva, aki meglátja, milyen autókkal száguldoztunk a kilencvenes években...

Lőrincz L. László képregényen: Sindzse szeme. A rajzoló: Topálovits Pál

- Mi a hobbid?

- Utazni szeretek. Igaz, már a kevésbé kockázatos utakat választom, de minden pénzem utazásra költőm. Most Bangkokba készülök, Thaiföldre.

- Egyedül?

- Nem, a feleségemmel és a gyerekeimmel.

- Ki a kedvenc íród?

- Franz Kafka.

- Miért Kafka?

- Szeretem az irracionális dolgokat. Az ember teljesen kiszámíthatatlan és számunkra megmagyarázhatatlan erők játéka. Nem értjük, mi és miért történik velünk. Csak a hatásokat érzékeljük. Az egész élet erről szól, hogy nem értünk semmit a környezetünkből és a világból. Folyton be akarunk jutni a „kastélyba”, megpróbálunk valamit végre megérteni, és mindig ki vagyunk zárva. Olyan, mintha a Föld egy büntető telep lenne, ahova valahonnan idetelepítettek bennünket, de már nem emlékszünk semmire, csak a vágy maradt meg bennünk. Vissza szeretnénk végre találni az elveszett paradicsomba, ahonnan kihajítottak bennünket. Nem értjük azokat a körülöttünk zajló eseményeket, amiket valaha megértettünk. Hányódunk valamiféle tengeren az irracionális hullámok között. Számomra Kafka ezt fejezi ki.

- Melyik az a három könyv, amit egy égő házból kimentenél?

- Franz Kafka: Kastély, Rejtő Jenő: Piszkos Fred, a kapitány és talán valami lexikont. Azért mondtam ezt a hármat hirtelenjében, mert olyan könyörtelenül kérdeztél, de nagyon szeretem például Edgar Allan Poet, a horrorisztikus dolgai miatt.

- A te könyveid messze vannak a horrortól, akkor el sem tudnám olvasni őket...

- Igen, mert nálam csak horrorisztikus elemek vannak, és azoknak is mindig megkapod a racionális magyarázatát. Nem hiszek olyan természetfeletti értelemben, mint például Stephen King. Nálam az ördög nem igazi, csak valaki úgy tesz, mintha ő lenne az. Kingnél az igazi jelenik meg - de ez nem az én világom. Nálam, ha valaki meghalt, az már nem kel fel. Ha mégis, akkor csak leütötték és tetszhalott volt. A horrorisztikus elemeket mindig feloldom humorral, hogy az olvasó érezze, játék az egész dolog. Nem ijedsz meg, ha egy hulla kiesik a szekrényből és a főszereplő karjaiba hull. Mennyivel más, ha azt írod, hogy csupa vér lett, akire ráesett, és az illető (nagyon természetesen) el kezdett sikoltozni, vagy ha ugyanő megszólal: „A fene egye meg, már megint egy hulla. Potyognak, mint érett almák a fáról.”

- Azért nem állítanám, hogy nem féltem, amíg a könyveidet olvastam. Igaz, soha nem tudtam letenni, amíg a végére nem értem, akármilyen későre járt is az idő.

- De amikor kiderültek a racionális magyarázatok, megnyugodtál.

- Így van.

- A könyveimben misztikus dolgokról írok. Megpróbálom elgondolkodtatni az olvasót: lehet-e embereknek olyan képességük, amit nem ismerünk? Viszont nekem ne másszon ki a hathónapos halott a koporsóból. Ha széttörik az autót apró darabokra, akkor az reggelre ne változzon ragyogó újjá, hacsak három szerelő egész éjjel nem dolgozik rajta.

Lőrincz L. László képregényen: A vérfarkas éjszakája. A rajzoló: Fazekas Attila

- Mi a kikapcsolódás számodra?

- Hatig dolgozom, utána néha elmegyek az ismerőseimmel, iszom egy sört és beszélgetünk. Elmegyek egy-egy meccsre vagy nézem a televíziót. A diszkóból már kinőttem, oda a fiam jár. Jut mindenre idő, amire vágyom. Amiatt, hogy rendszeresen vastag könyveket írok, soha nem kellett semmiről idő hiányában lemondanom. Ha valahonnan lemaradtam, arra nem is akartam igazán elmenni. Nyáron lejövök a Balatonra, akkor itt pihenek, úszom, a kutyát viszem sétáltatni, és a ház körül sertepertélek. Régen vitorláztam is, de az nagy teher. Annak idején volt egy alumínium hajó, amit nyárra béreltünk. Benne is laktunk. Semmilyen hajóosztályba nem stimmelt. Olyan volt, mint a szénszállító a Temzén. Amikor nekimentünk a parton a kőnek, koppant egyet és behorpadt, nem lett semmi más baja.

- Az elmúlt években mi szerezte a legnagyobb örömöt?

- Folyamatos öröm számomra, hogy a családommal jól megvagyunk. A feleségemmel és a gyerekeimmel barátságban, szeretetben élünk. Sikerült kialakítanunk a magunk jól működő mikrovilágát.

- Egy jó tündértől mit kívánnál?

- Miután kelettel foglalkozom, szeretném tudni, hogy a keleti titkok valóban léteznek-e.

- Arra számítoltam, hogy ezt én tőled tudom meg.

- Én is szeretném megtudni... Aztán szeretnék jó néhány évtizeddel fiatalabb lenni.

- Csak mértékkel igyál a fiatalító forrásból, nehogy úgy járj, mint a népmesék hőse, aki csecsemőként ébredt...

- Harmadik kívánságom, hogy ne hagyjon el az a szerencse, ami idáig életemen végig kísért.

Egy még korábban nyilvánosságra nem hozott rajzom: Leslie egyik regényének végül is fel nem használt borítóterve