Annak hiteles történetét, hogy
miként nem sikerült eljutnom a kortárs magyar irodalom Parnasszusáig,
egy korábbi bejegyzésben már elmeséltem.
A képzőművészettel kicsit más volt a helyzet: bár kiskölyök korom óta nagyon
szerettem rajzolni, korán (lényegében már a hatvanas évek végétől) elköteleztem magam
a képregény mellett. Nehéz, szakmai szempontból méltatlanul alábecsült,
ugyanakkor jól fizetett műfaj volt ez akkoriban, legkiválóbbjai is csak
kényszerpályaként vagy kimondottan pénzkereseti céllal foglalkoztak vele. Az, aki képregényesnek állt, nagyobb művészi karrierről
többé nem álmodozhatott.
Engem azonban – szerencsére – nem
fűtöttek ilyen ambíciók. Mint minden általánosítással, persze ezzel is az a
baj, hogy teljesen azért nem igaz.Igaz, én nem a művészettől indultam el a képregényfelé, hanem fordítva: úgy gondoltam, ha elég jól megtanulok rajzolni ahhoz,
hogy képregényt csináljak, megtalálom az átjárót a két világ között. Idővel aztán rá kellett jönnöm, nagyobbat nem is tévedhettem volna – a hetvenes
évek derekán azonban még szívesen feszegettem a lehetőségek határait.
Más helyen már felidéztem másik
kedves mesterem, Krausz Imre Sándor emlékét, akinek „művészpályámon” Zórád
mellett a legtöbbet köszönhettem.
Ő volt az, aki művész-tanárként türelemmel, s nagy hozzáértéssel tanítgatott a
rajz alapjaira, a technikákra. Tőle tanultam meg, mi a különbség a szénnel és
zsírkrétával, az akvarellel vagy temperával való munka, s persze a rézkarc és a
linómetszés között. A hetvenes évek derekán az ő segítségével mindkettővel megpróbálkoztam.
Az én képi világomhoz képest túlságosan
finomkodónak tűnő rézkarc nem vonzott különösebben, a linómetszést azonban
megszerettem. No nem túlságosan, mert elsődleges munkaeszközeim azért a ceruza
és a tus maradtak – ám ahhoz eléggé, hogy néhány rajzomat megpróbáljam kimetszeni.
Először a színekkel-foltokkal való játék lehetősége nyűgözött le, később a
letisztultabb, fekete-fehér kompozíciókkal próbálkoztam.
Mindez azonban nem tartott túl
soká: rövidesen beszippantott az a másik, a képkockákba zárt, történeteket elmesélő,
kötött szabályok szerint működő világ. Úgy gondolom: a művészet járt jól – 55.
évembe lépve ma mégis némi nosztalgiával idézem fel egy másik élet
pályakezdésének első, s egyben utolsó lépéseit…
A képregény történetéről írni
hálás dolog. Akár a sajtótörténet, akár a művészetek, akár a szórakoztató
műfajok egymásra hatása, a huszadik századi tömegkultúra fejlődése irányából
közelítünk hozzá, izgalmas összefüggéseket, tendenciákat tárhatunk fel. Elemezhetjük
a formavilág fejlődését, a művészek grafikai eszköztárának változásait, a
dramaturgiát – vagy épp a képregénnyel szembeni mindenkori kritika
érvrendszerének alakulását.
A képregény történetéről írni azonban
hálátlan dolog is: maga a műfaj, s ezen belül a magyar képregény
– sajnos - egyre kevesebb olvasót vonz, s még kevesebben vannak, akik kíváncsiak
fejlődésének, az elfogadásért való harcainak, a képregény körüli évtizedes vitáknak
történetére. Nagyon kell szeretni a műfajt ahhoz, hogy valaki ebben mélyedjen
el – s nagyon kell ismerni, hogy szólni merjen róla.
Kissfery szereti is,
ismeri is, műveli is a magyar képregényt. Mindent tud alkotóiról, a
rajzolókról, az írókról, a szerkesztőkről, s az egyes történetekről, a
képregényt közlő lapokról, az első megjelenésekről és az utánközlésekről.
Gyűjteménye a maga nemében egyedülálló: hosszú évtizedeket szánt arra, hogy
teljessé tegye. S mint a Kiss magyar képregény-történet most megjelent
4. kötetéből kiderült, a műfajt övező viták, a képregény ellenében vagy épp mellette
kiálló vélemények írásos emlékeit is sikerült feltárnia.
A Linea Comics által gondozott
kötet valójában Feri a Beszélőben jó pár éve megjelent magyar
képregény-történeti visszatekintőjének jócskán átdolgozott, kibővített s persze
rengeteg illusztrációval kiegészített változata. A szerző - utolsó papírlapú
bloggerként - időutazásra hív, szellemi kalandra csábít. A munka „fővonalát” a
műfaj sajtótörténeti fejlődésének nyomon követése jelenti – ezt egészíti ki s
egy-egy időszak képregény-kritikájának a tőle megszokott csipkelődő humorba
„áztatott” bemutatásával. Igen sokszor – újságkivágások felhasználásával- magukat a képregény elleni támadásokat megfogalmazó
cikkeket adja közre. S persze sok-sok képregény-részletet: műfaj magyar
meghonosítóinak, kiváló grafikusművészeinknek réges-régi alkotásait, a
cikkekhez illusztrációként használt külföldi és hazai rajzokat.
Bár természetesen foglalkozik a
második világháborút megelőző néhány esztendő magyar képregény-történetével, a
munka legnagyobb részét (már csak az évek számarányát tekintve is indokoltan) a
szocialista korszak vitáinak áttekintése teszi ki. Anyagban pedig nincs hiány:
sokan, sokféleképpen, sokféle érdek védelmében keltek ki annak idején a
képregény ellen. Magam sem gondoltam volna, hogy a hetvenes évek végén már az MSZMP KB
külügyi vonalán dolgozó, a nyugati szociáldemokrata pártok irányába való
nyitást aktívan előkészítő Bányász Rezső (aki a nyolcvanas évek során Békés
Rezső néven egészen kiváló könyveket adott közre az amerikai és az angol bel-
és külpolitikáról) ifjabb korában nem csak kérlelhetetlen kritikusa volt a
nyugati képregénynek, de „így kell ezt csinálni, elvtársak” jeligével maga is
írt „ideológiailag korrekt" történeteket…
Nyugati kultúrmocsok, giccs, jobb
esetben értéktelen, öncélú szórakoztatás: ezek voltak a képregénnyel szembeni
legfontosabb ellenvetések - s persze az, hogy leszoktat az olvasásról. Tény, mi
tény, akkoriban még olvasott a magyar – a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években
nem csak a képregényt közlő lapok jelentek meg százezres példányszámban, de a
még az „magas” irodalom is – a felnőtteknek, gyerekeknek szóló
szórakoztató könyvekről nem is beszélve. Később statisztikák igazolták: nem e helyett, e mellett olvasta az istenadta nép akkoriban képregényt - a sokat bírált műfaj a hatvanas
évek végére pedig a helyére került, s jó két évtizedig ott is maradt. A szórakoztató
műfaj részeként, kisebb-nagyobb kompromisszumok megkötésével a politika számára
elfogadottá, sőt, az ifjúsági sajtóban egyenesen hasznossá vált.
Kissfery könyvéből
kiderül, hogy ezt (pártos, vagy csak egyszerűen kultúrsznob) kritikusai egy része sem értette meg – s köztük
olyan bölcselő is akadt, aki zsigeri utálatának jóval a rendszerváltás után, a
már földön fekvő, kiszenvedőben lévő műfajba rúgva adott hangot. Mára
a kritika elcsendesült: az esztéták – Istennek hála – nem nagyon vesznek
tudomást a képregény létezéséről, az újságok tudósításai pedig inkább
szimpátiával szólnak róla. Talán, egy napon megint kultúrsikk lesz utálni a
magyar képregényt, s újra divat lesz minden létező fórumon leszedni a
keresztvizet róla. A legjobb, amit ma a magyar képregénynek kívánhatunk, az, hogy
így legyen. Hogy legyen…
Mint arról az internetes sajtó a minap hírt adott, a Fővárosi Közgyűlés egyéb komonyista
közterület-relikviák mellett gajdeszba küldte a budai Frankel Leó utcát
is. Hogy egy XIX. századi baloldali aktivista, komunár és pártalapító mennyiben
tekinthető a Rákosi-korszak előfutárának s a Kádár-rendszer szálláscsinálójának (merthogy ez volt az indok),
persze vitatható: ezzel az erővel az ország összes Táncsics utcáját is
át lehetne keresztelni mert hát, ha jobban bele gondolunk, ez a Miska gyerek
se volt más, mint vörös republikánus, balos felforgató, aki ráadásul maga is kommunistának vallotta magát…
Itt azért talán (most) még nem tartunk,
de ami késik, nem múlik, s előbb-utóbb sorra kerül majd Kossuth, Petőfi, Dózsa,
Budai-Nagy Antal és a többi múltbéli kritikus szabadgondolkodó. Frankel Leó idő
előtti pechje talán arra vezethető vissza, hogy őt a letűnt rendszer maga is
közvetlen előfutárai között tartotta számon, a kérdéses utcanév-adásra pedig csakugyan a Rákosi-érában
(igaz, Nagy Imre miniszterelnöksége alatt, 1953-ban) került sor.
Frankel Leó alakja a magyar történelmi képregény számára sem ismeretlen:
1970-ben Hunyady József és Zórád Frankel a párizsi Kommün
idején való szerepvállalását, majd Franciaországból való elmenekülését A
vörös barikád című történetükben dolgozták fel.A 12 részből álló képregényt Zórád
igényes, szép, kollázs-technikával készült előrajza vezette be, mely a Pajtás
1970. évi 38. számában jelent meg. A sorozat is igen színvonalasra sikeredett:
egyrészt, mert a minden részletében hiteles „kortörténeti” képregények
megrajzolásában a Mester mindig nagy örömét lelte, másrészt mert az ilyen,
„ideológiailag kényes” témákra mindig fokozottan figyelt: még véletlenül, apró
tévedéssel vagy elrajzolással sem akart a képregény ellenzőinek kezébe muníciót
adni.
A poroszok párizsi bevonulásának, az
utcai harcoknak ábrázolását Zórád – divatos mai szóval – „epikusan” oldotta
meg. De tobzódott a részletekben is: a lámpavasra felkapaszkodott ifjú
hírvivő, a macskaköves utcán kísérőjére támaszkodó, vak koldus, a Madame
Duval előtt bókoló ál-férj mind-mind megannyi telitalálat… Sokszor csak a
„képek beszélnek”: Hunyady – Cs. Horváthttal ellentétben – nem annyira
a szöveget, hanem a rajzos ábrázolást emelte dramaturgiai módszere
középpontjába. E nagyon látványos, nagyon mozgalmas, nagyon szépen megrajzolt történettovább őrzi Frankel Leó emlékét –
talán még a nevét most (stílszerűen) elkommunizáló Zsigmond király úton is.
Az illusztrációk forrásaSzakács György digitális archívuma, akönyvészeti adatok KissferyKiss magyar képregény-bibliográfiájából valók - mindkét kedves barátomnak köszönetemet fejezem ki a felhasználáshoz való hozzájárulásért.
Mozgalmas, élményekben bővelkedő
héttel készülhettek fel a magyar képregény-kedvelők a közelgő karácsonyra. Nem
csak rengeteg új kiadvány jelent meg ezekben a napokban, de szinte egymást
érték a rendezvények is. A sort a KKK novemberre tervezett találkozója
nyitotta meg, melyre azonban kis csúszással, december 6-án került sor. Kiss Feri a Karton
Galériában három vendéget köszöntött ezen a délutánon – az apropót Endrődi
István, a zseniális karikaturista és illusztrátor képregényeiből a Fekete-Fehér Képregény Múzeum sorozatában megjelent válogatás adta.
Az est díszvendége a grafikusművész lánya, Endrődi Marietta volt, a vele
való beszélgetésbe a kiadvány előkészítésében közre működő WinDOM és Linea
Comics vezetői, Domján Zoltán és Kertész Sándor is
bekapcsolódtak.
Endrődi Marietta - yuyu felvétele
Endrődi egyedi stílusú,
igen termékeny, igen tehetséges művész volt, aki – mint a beszélgetésből
kiderült – nem nagyon szerette a képregényt. Nem magával a műfajjal volt baja:
lánya szerint egyszerűen unta, hogy ugyanazt az alakot, arcot kell több képen,
folytatáson keresztül ábrázolnia. Igazi műfaja a karikatúra volt, de „komoly”
illusztrációk készítésére is gyakran kérték fel. Egy időben tíz-tizenkét
újságnak dolgozott. A Ludas Matyinak főállású rajzolóként is – bár
nem sokáig, mert független szelleme nehezen tűrte a nyolctól négyig kötelezően
a szerkesztőségben töltött órák bezártságát.
Kiss Feri előtt Endrődi István ifjúkori vázlatfüzete - yuyu felvétele
Endrődi Marietta egy
családiasan összetartó, a művészi-alkotói közösség tagjaként élte meg a magyar
képregény (és karikatúra) legizgalmasabb évtizedeit. Szülei szoros barátságban
álltak a Cs. Horváth és a Zórád családdal, de ez ötvenes években
mindennapos vendég volt náluk a „mindig éhes, sovány Szász Bandi” is. Sok-sok emléket idézett fel ezen
az estén – s rengeteget hozott magával. Nem csak édesapja rajzait, hanem
a családi gyűjteménybe került más „ereklyéket”, festményeket, címlapokat,
képregény-oldalakat is, melyeket aztán körbe is adott. A találkozó – melyet ez
alkalommal már az Interneten keresztül történő közvetítésnek köszönhetően
távolból is nyomon követhettek az érdeklődők – ennek köszönhetően aztán lassan
a közönséget is bevonó, kötetlen beszélgetésbe, örömteli múltidézésbe fordult
át…
Mesterek
December 13-án, csütörtökön aztán
– sok-sok képregényes programmal – elindultak a Karácsonyi
KönyvFieszta és Hungarocomix 2012 rendezvényei. Szombat délután kettőtől Fazekas
Attila dedikált, majd fél öt körül egy izgalmasnak ígérkező
kerekasztal-beszélgetés vette kezdetét (A képregény mint kordokumentum - a
'70-es, '80-as, '90-es évek magyar nyelvű képregényei és azok társadalmi
szerepe). A Kránicz Bence által vezetett beszélgetésen Attilán
kívül Kertész Sándor képregény-történész és az ifjú generációk
képviseletében a kitűnő Felvidéki Miklós vett részt.
Amit a nyugati képregény-kultúrából a hetvenes években a magyar olvasó ismerhetett...
Kertész
Sándor rövid, bevezető előadásában
néhány jellemző kép segítségével felidézte a korszakot: a magyar képregény
sokat emlegetett „aranykorát” – és azt, ami közvetlenül utána jött. A magyar
képregényes kultúra, mutatott rá, bár művészi-grafikai szempontból igen magas
színvonalú alkotásokkal dicsekedhetett, meglehetős „belterjességgel”
rendelkező, a kultúrpolitika által megtűrt műfaj volt. A nyugati
képregény-sztárok, sorozatok, albumok és magazinok ismeretlenek voltak a magyar
közönség előtt – az adaptációs, irodalmi művek feldolgozására törekvő
történeteknek azonban hétről hétre így is milliós olvasótábora volt.
Fazekas Attila, Kertész Sándor, Kránicz Bence, Felvidéki Miklós - s a háttérben, a képernyőn Zórád
A
kilencvenes évek elejére azonban a műfaj jószerivel
elveszítette népszerűségét. Az egykor százezres példányszámok ezrekre, majd
százakra olvadtak, a képregény szinte kizárólagosan egy lelkes, de igen kicsiny
szubkultúra, kulturális közösség ügyévé vált. Hol „vesztek el” az olvasók, mitől
tűnt el a képes elbeszélések vonzereje, mi lépett helyébe – ilyen s ehhez
hasonló kérdésekre keresték a választ a résztvevők. Kertész Sándor arra
a kérdésre, hogy ha tehetnénk, vissza hoznánk-e a dicső hetvenes-nyolcvanas
éveket, mégis határozott nemmel válaszolt. A magyar képregénynek az a korszaka
(mely akkor és ott sikerrel szolgálta olvasóközönségét) lezárult – mai történeteknek
azonban már a ma nyelvén szólva, a mai olvasókhoz kell utat találniuk. A
standokon kapható sok-sok kitűnő magyar képregény és a mögöttük lévő lelkes,
tehetséges alkotógárda láttán ez távolról sem tűnik már lehetetlen
vállalkozásnak…
A Tabán digitális krónikásai illő emléket állítottak Albecker Antal vendéglőjének. Nem mulasztják el,
hogy rámutassanak: a németes hangzású név nem sváb embert takart, hanem egy
arab származású korcsmárost, akit eredetileg Al-Beckr-nek hívtak. A
tabáni kocsmák emlékét sokan megrajzolták-megőrizték. Persze a legtöbb Zórád
nevéhez köthető, aki a nyolcvanas évek derekától minen kedves, régi vendéglőjét
megörökítette - a Kereszt téren az Albecker sem maradhatott ki ezek
közül. Legendás tabáni vázlatfüzetében igen sok rajz volt, de már csak
dokumentarista pontosságra törekvő munkamódszeréből adódóan sem hagyatkozott
pusztán ezekre: hatalmas gyűjteményt halmozott fel a Tabánt ábrázoló
képeslapokból, fényképekből, lapkivágásokból. Képei mindig egyediek voltak, s
ezt a kompozícióval és a rajz elbeszélő képességének kihasználásával érte el.
Legtöbbje „egykockás képregény” volt: a kort mindig valamilyen konkrét cselekménybe ágyazva, a
korabeli tabáni élet pillanatait ábrázolva mutatta be.
Épp negyedszázada
gondoltam egy nagyot: megpróbálom „kiábrázolni” a Mestert, a hetven
feletti, kicsit már görnyedő hátú, de még mindig igen-igen fiatalos, fürge
mozgású Zórádot valamilyen tabáni környezetben. Kerestem egy fényképet – pont az
Albecker-vendéglő egyik felvételére sikerült ráakadnom – s elgondolkodtam
azon, mit is kezdjek vele. A fiatal Zórádot (korabeli fotók hiányában) nem
tudtam „bele álmodni” a képbe - „hűlt helyét”, az elhagyott festőállványt
azonban igen. A kész munkát később átadtam neki. Megköszönte, bár láthatóan
a felhasznált fotó jobban izgalomba hozta: el is kérte tőlem menten. A rajznak egy munkapéldánya
azonban fénymásolatban megmaradt – s negyedszázad után ím, közre is adom.
A minap a Jedi…
előkészületi kapcsán csodálkoztam rá Fazekas Attila képregény-alkotói
munkamódszerének arra a sajátosságára, hogy negyven éves rajzolói múltja,
rutinja ellenére még ma mozdulat- és fázisrajzok, portrék, figuratervek tömegét
készíti el egy-egy folyamatban lévő munkához. S nem csak vázlatokat:
részletesen kidolgozott ceruzarajzokat s azok tussal kihúzott változatát is.
Nem ritkán egy-egy oldal előkészítésére (ide értve a látványvilág hitelességét
biztosító s a képekhez felhasználható dokumentáció felkutatását) több időt
fordít, mint a képkockák tényleges megrajzolására.
Ennek különösen a történelmi
tárgyú képregények esetében van jelentősége, ahol a részleteknek (tájak,
épületek, öltözék, fegyverzet, lószerszám stb.) is nagy pontossággal kell
hitelesnek lennie. Az előkészületekbe befektetett erőfeszítések nagyságrendje
azonban előttem is csak akkor tárult fel teljes valójában, mikor a nyáron
elkezdtük Attila igen-igen gazdag, s a nyilvánosság előtt mindez idáig
nagyrészt rejtve maradt munkásságának digitális archiválását, rendszerezését. Ennek
során aztán sok-sok, a magyar képregény rajongói számára ínyenc csemegének
számító vázlat és kidolgozott rajz került elő – a még csak a képregényes
pályára készülő grafikus-palánta legkorábbi próbálkozásai is.
Fazekas a vele készült interjúkban saját
pályakezdésére úgy emlékszik vissza, hogy 1972-ben
„teljes fegyverzetben” lépett a magyar képregény porondjára. Sok igazság van
ebben, mert bár rajztudása, technikai felkészültsége 1972 után még jelentősen
finomodott, önálló, a kor hazai mestereitől lényegesen különböző stílusát már
első története megrajzolása előtt sikerült kialakítania. Sosem tagadta, hogy e
stílus előképéül a hatvanas évek végén-hetvenes évek elején a Pif-ben
rendszeresen megjelenő francia képregény-alkotók szolgáltak – ám korabeli
rajzai arról tanúskodnak, hogy „házi feladatát” mindezektől függetlenül is
elvégezte rendesen.
Mindezt az juttatta eszembe, hogy
első alkotását, Az újvári kalandot a Botond történelmi
képregény-magazin december elején a terjesztésbe kerülő legújabb, 19. számában most újra
megjelentette. A „fő” történet ebben a számban a Rákóczi hadnagya, a
népszerű, ötvenes években készült film nyomán készült képregény, ezt egészíti
ki a 72-es történet 1996-os „remake”-je, melynek színes változata a 2009-es Kincses
kalendáriumban is újraközlésre került.
Fazekas láthatóan szereti ezt a
történetet, melynek eredeti rajzai kétszer is elkeveredtek az idők során. A hat
oldalas, bemutatkozó képregényt először (némileg megszelídítve) a Pajtásban jelent meg. Később a Lobogóhoz került esetleges utánközlés végett, ott azonban a szerkesztőségének
sikerült „elvesztenie”. A Kis füles számára azonban Fazekas
ismét elkészítette, méghozzá a 72-es rajzok szelleméhez, grafikai
megoldásaihoz, kompozíciójához hűen ragaszkodva.
A hárembeli bajadérokat ábrázoló eredeti rajzok még az úttörők lapjába nem kerülhettek be, de az újabb kiadásokban gyorsan lekerült a hölgyekről az immár szükségtelennek mutatkozó top. Magabiztosabbá vált a vonalvezetés, könnyedebbé a rajzok hangulata, ám összességében
mégis az eredeti történet lépett újra elénk. Különösen vonatkozik ez a
dinamikus csata- és lovasjelenetekre, melyek kidolgozásához már a 72-es
változatban is vázlatok tucatjait használta fel.
A Rákóczi hadnagya 1953
nagy sikere volt: a Barabás Tibor történetéből készült, a Bitskey
Tibor, Zenthe Ferenc, Mádi-Szabó Gábor és Vass Éva főszereplésével
játszódó filmet Bán Frigyes rendezte. Egyszer-kétszer kikeltem már a sok
marhaság ellen, amit kritikus szép lelkek és széplelkű kritikusok a
„komonyista” korszak a magyar történelmi témákhoz való viszonyáról összehordtak
– legyen elég annyi, hogy míg abban az időben látványos, költséges, és igen
szerethető filmek készülhettek el, a magát polgárinak mondó demokrácia a mai
napig adós történelmünk új filmeposzával. Azt pedig, hogy ezek a filmek milyen
mélyen vannak jelen az elnyomás ellen mindig lázadó történelmi-kulturális
emlékezetben, számos példa bizonyítja…
Fazekas a film látványvilágához
hűen illeszkedő képregény-változatát 2004-ben készítette el. Az egyik legjobb
képregénye ez: bár a kor ábrázolása, mint mindig, törekszik a pontosságra, a
szereplők jellemei kidolgozottak, s az egész történetet valami derűs humor
lengi körül… Érdemes a gyűjtők, a magyar történelem iránt érdeklődők, a
kalandos akció-történetek kedvelőinek figyelmére. Mint arról a Képregényblog a kiadvány megjelenése kapcsán hírt adott, megvásárolható lesz a Hungarocomix 2012/Karácsonyi Könyvfieszta rendezvényen is, ahol a szerző december 15-én, szombaton 14.00-16.00 óra közöttMagyar Képregény Szövetség standjándedikálja azt.
Már novemberben elárulta a Mester, hogy elkezdett dolgozni a Jedi folytatásán, de
azt bizony jómagam is először Barta Zoltán a Magyar Star Wars Klub Facebookos oldalán közzé tett „gyorshíréből” tudtam meg, hogy december első napjaira már
három teljes oldallal el is készült… Mikor a minap a Hunyadi megjelenésének előkészületei
kapcsán Attilánál jártam, megkértem, hadd adjak ízelítőt a látványból a
blog olvasóinak is – s persze megragadtam az alkalmat, hogy néhány, a Jedivel
kapcsolatos kérdést feltegyek neki…
A kezdeti lelkesedés a kiadvány
iránt úgy tűnik, azóta sem hagyott alább. A rajongók végül elfogadták, hogy a
megjelenés szigorú feltételeit be kellett tartani, s azt is, hogy erre
tekintettel a füzet csak egy vásárló/példányra korlátozva, személyesen a klub
rendezvényein, rögzített áron vásárolható meg. Ebből adódóan aztán a levélben,
Interneten érkező megrendeléseket sem tudja teljesíteni… Persze, mondja Attila,
az ügyeskedést ezzel sem sikerült megakadályozni: már a megjelenés után
közvetlenül sokszoros áron kínáltak – dedikált – példányokat eladásra az
on-line piactereken.
És nem csak idehaza, de az e-bay-en
is, ahol a „régi”, a nyolcvanas években megjelent, valóban jogosulatlan kiadások
példányaival együtt már (ötven dollár körüli összegért) a Jedi is
megvásárolható. Fazekas persze nem örül az ilyen ügyeskedésnek, de hát – mint
mondja – a saját egy szem példányával mindenki azt csinál, amit akar: ha éppen
kereskedni akar vele, ebben őt megakadályozni nem lehet. Mint ahogy azt sem,
hogy közben a rajzok digitális változata megjelent a népszerű letöltő
oldalakon… Ez, véli a Mester, már csak a limitált példányszám miatt is
elkerülhetetlen volt, s ebben a kivételes esetben a képregény fogyására sem
tudott negatív hatást gyakorolni, hisz az igazi gyűjtő mindig az eredetit, a nyomtatott
változatot keresi…
A Mester által alkalmazott
alkotási technika nem sokat változott az évtizedek során: az 1982-es rajzokkal
összehasonlítva a történet hangulata, a kivitelezés, a művészi munka szinte
tökéletes folytonosságot mutat. A különbség szinte csak a szövegek a képen való
elhelyezésére szorítkozik: ma már nem felragasztja a képkockákba a
szövegcsíkokat, hanem azokat a szkennelés után képszerkesztő munkatársa, Kroboth Jenő (yuyu) digitálisan
illeszti a helyükre.Főleg külföldi
rajongói szokták kérdezni tőle, hogy realisztikus, a filmszereplőkhöz hasonlító
rajzait digitális technikával, az eredeti fotók „fölé” rajzolva készíti-e? Nos
– nem, Fazekas Attila a klasszikus, ceruzás, tustintás, kartonos megoldásokat
részesíti még ma is előnyben.
Fazekas munkamódszeréhez
tartozik, hogy még négy, a pályán töltött évtized után is lelkiismeretesen,
aprólékosan készül fel egy-egy feladat megvalósítására. A történet főszereplőiről
sok fázisrajzot, beállítási próbát készített – ezek egy részét most megszerezhetővé
teszi a „feketeöves” Star Wars-rajongók számára. Ami pedig a most
készülő oldalakat illeti, bizony nagyot téved, aki azt hiszi, hogy Fazekas
Attila nem tartogat még olvasói számára meglepetéseket. Kicsit közelebbről
megnézve a készülő képregény egyik oldalát (igen, ott, bal oldalon, a kép közepe felé...), régi ismerőssel találkozhatunk. De
hát végtére is az a halhatatlanság, amit a Csillagok Háborújának univerzuma a
szereplők számára biztosít, néhány kép erejéig a képregény rajzolóját is
megilleti….
Fazekassal a képregény-barátok legközelebb a Magyar Star Wars Klub december 8-án megrendezésre kerülő sci-fi & fantasy börzéjén találkozhatnak, ahol a még rendelkezésre álló Jedi-példányok megvásárlására, dedikálásra, esetleg eredeti rajz kérésére is lehetőség nyílik. S hogy jut-e majd mindenkinek? Tedd, vagy ne tedd, de ne próbálkozz... - tanította Yoda mester. A helyszínen majd minden kiderül - ehhez azonban szombaton minden érdeklődő Star Wars rajongónak el kell indulnia egy másik idő, egy másik galaxis, s a Lurdy-ház felé.