A képregény történetéről írni
hálás dolog. Akár a sajtótörténet, akár a művészetek, akár a szórakoztató
műfajok egymásra hatása, a huszadik századi tömegkultúra fejlődése irányából
közelítünk hozzá, izgalmas összefüggéseket, tendenciákat tárhatunk fel. Elemezhetjük
a formavilág fejlődését, a művészek grafikai eszköztárának változásait, a
dramaturgiát – vagy épp a képregénnyel szembeni mindenkori kritika
érvrendszerének alakulását.
A képregény történetéről írni azonban
hálátlan dolog is: maga a műfaj, s ezen belül a magyar képregény
– sajnos - egyre kevesebb olvasót vonz, s még kevesebben vannak, akik kíváncsiak
fejlődésének, az elfogadásért való harcainak, a képregény körüli évtizedes vitáknak
történetére. Nagyon kell szeretni a műfajt ahhoz, hogy valaki ebben mélyedjen
el – s nagyon kell ismerni, hogy szólni merjen róla.
Kissfery szereti is, ismeri is, műveli is a magyar képregényt. Mindent tud alkotóiról, a rajzolókról, az írókról, a szerkesztőkről, s az egyes történetekről, a képregényt közlő lapokról, az első megjelenésekről és az utánközlésekről. Gyűjteménye a maga nemében egyedülálló: hosszú évtizedeket szánt arra, hogy teljessé tegye. S mint a Kiss magyar képregény-történet most megjelent 4. kötetéből kiderült, a műfajt övező viták, a képregény ellenében vagy épp mellette kiálló vélemények írásos emlékeit is sikerült feltárnia.
A Linea Comics által gondozott kötet valójában Feri a Beszélőben jó pár éve megjelent magyar képregény-történeti visszatekintőjének jócskán átdolgozott, kibővített s persze rengeteg illusztrációval kiegészített változata. A szerző - utolsó papírlapú bloggerként - időutazásra hív, szellemi kalandra csábít. A munka „fővonalát” a műfaj sajtótörténeti fejlődésének nyomon követése jelenti – ezt egészíti ki s egy-egy időszak képregény-kritikájának a tőle megszokott csipkelődő humorba „áztatott” bemutatásával. Igen sokszor – újságkivágások felhasználásával - magukat a képregény elleni támadásokat megfogalmazó cikkeket adja közre. S persze sok-sok képregény-részletet: műfaj magyar meghonosítóinak, kiváló grafikusművészeinknek réges-régi alkotásait, a cikkekhez illusztrációként használt külföldi és hazai rajzokat.
Bár természetesen foglalkozik a második világháborút megelőző néhány esztendő magyar képregény-történetével, a munka legnagyobb részét (már csak az évek számarányát tekintve is indokoltan) a szocialista korszak vitáinak áttekintése teszi ki. Anyagban pedig nincs hiány: sokan, sokféleképpen, sokféle érdek védelmében keltek ki annak idején a képregény ellen. Magam sem gondoltam volna, hogy a hetvenes évek végén már az MSZMP KB külügyi vonalán dolgozó, a nyugati szociáldemokrata pártok irányába való nyitást aktívan előkészítő Bányász Rezső (aki a nyolcvanas évek során Békés Rezső néven egészen kiváló könyveket adott közre az amerikai és az angol bel- és külpolitikáról) ifjabb korában nem csak kérlelhetetlen kritikusa volt a nyugati képregénynek, de „így kell ezt csinálni, elvtársak” jeligével maga is írt „ideológiailag korrekt" történeteket…
Nyugati kultúrmocsok, giccs, jobb
esetben értéktelen, öncélú szórakoztatás: ezek voltak a képregénnyel szembeni
legfontosabb ellenvetések - s persze az, hogy leszoktat az olvasásról. Tény, mi
tény, akkoriban még olvasott a magyar – a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években
nem csak a képregényt közlő lapok jelentek meg százezres példányszámban, de a
még az „magas” irodalom is – a felnőtteknek, gyerekeknek szóló
szórakoztató könyvekről nem is beszélve. Később statisztikák igazolták: nem e helyett, e mellett olvasta az istenadta nép akkoriban képregényt - a sokat bírált műfaj a hatvanas
évek végére pedig a helyére került, s jó két évtizedig ott is maradt. A szórakoztató
műfaj részeként, kisebb-nagyobb kompromisszumok megkötésével a politika számára
elfogadottá, sőt, az ifjúsági sajtóban egyenesen hasznossá vált.
Kissfery könyvéből kiderül, hogy ezt (pártos, vagy csak egyszerűen kultúrsznob) kritikusai egy része sem értette meg – s köztük olyan bölcselő is akadt, aki zsigeri utálatának jóval a rendszerváltás után, a már földön fekvő, kiszenvedőben lévő műfajba rúgva adott hangot. Mára a kritika elcsendesült: az esztéták – Istennek hála – nem nagyon vesznek tudomást a képregény létezéséről, az újságok tudósításai pedig inkább szimpátiával szólnak róla. Talán, egy napon megint kultúrsikk lesz utálni a magyar képregényt, s újra divat lesz minden létező fórumon leszedni a keresztvizet róla. A legjobb, amit ma a magyar képregénynek kívánhatunk, az, hogy így legyen. Hogy legyen…