2015. augusztus 24., hétfő

...s ott az időutazó önmagával találkozott: régi képek, megújult rajzok, új káprázatok



 

Kedves barátom, Nótin István hozta létre s gondozza a magyar Facebook talán legnépszerűbb, de kétségtelenül legaktívabb filmmel, színházzal, muzsikával foglalkozó, immár több, mint 2350 tagot számláló csoportját. István a csoport alapvető célját abban jelölte meg, hogy segítsen kiragadni a feledés homályából a nemzet kiemelkedő művészeit, színész királynőit és királyait, adózzon tisztelettel a még élő színészlegendáknak s kísérje megkülönböztetett figyelemmel a pályakezdő fiatalok lépteit. Sokan vagyunk a csoportban, nem csak rajongók, régi színházi emberek, szerkesztők és újságírók, de ismert és szeretett művészek, azok leszármazottai is. Az oldalnak erős színház- film- és zenetörténeti „iránya” van, mindig megemlékezünk a napi évfordulókról. Én szorgalmasan posztolom az Ezt olvastuk negyven éve… rovatot, ahol hétről hétre a legendás Film, Színház, Muzsika 1975-ös számait teszem közzé – azon a napon, amin egykor megjelentek. Mindig sokan örülnek a régi emlékek felidézésének, megéri hát bíbelődni a szkenneléssel. 


Annál is inkább, mert a régi újságok átforgatása közben sokszor fedezek fel olyan képet, cikket, melyhez valamilyen oknál fogva egykor különös kapcsolat fűzött. Ezt történt a hétvégén is, mikor – kicsit előre dolgozva – a szeptember 13-i számot digitalizáltam. Sok más érdekesség mellett a lap hírt adott arról, hogy Gobbi Hilda, Kozák András és a gyönyörű lengyel színésznő, Pola Raksa főszereplésével, Esztergályos Károly rendezésében tévéfilm készül Sarkadi Imre Oszlopos Simeon című kisregényéből. Ez a kisregény szolgált alapjául az 1967-ben a Madách stúdiószínpadán bemutatott drámának is. A fő különbséget az jelentette, hogy míg a kisregény (s a tévéfilm is) a negyvenes évek második felében játszódott, a drámát Sarkadi az ötvenes évek legvégének viszonyaira „szabta át”. A forgatásról készült tudósítást több kép illusztrálta: a rendező, ahogy szereplőit instruálja, Gobbi Hilda a szerep szerinti viceházmesternővé átlényegülve, Kozák és Pola Raksa egy ágyon elnyúlva…
Ezt a képet nem csak jól ismertem, de fel is használtam egyszer egy (be nem fejezett) képregényhez. A feldolgozás Preyer Hugo, kiváló barátom (1934-1993) elbeszéléséből, az Anakronisztikus bigámiából a nyolcvanas évek derekán készült. Más helyütt már írtam róla – akkor is annak tartottam, most is fontosnak tartom annak kiemelését, hogy már kezdő rajzolóként sem mások munkáinak lopkodásával, hanem a Zórádtól tanult módszerrel próbáltam a magam történeteit a grafika nyelvére lefordítani. Az abszolút rajzoló Sebőknek persze sosem volt szüksége ilyen mankóra, nekem csekély tehetségemmel azonban igen. A lebombázott Varsó képét egy, a győri Kisfaludy Könyvtárban talált lengyel képeskönyvből vettem át – minden máshoz a Film, Színház, Muzsika korabeli számaiban talált fényképeket használtam alapul.


Az Anakronisztikus bigámia érdekes, jól megírt történet volt – a Lebegés című Preyer Hugo-antológiában (1989) jelent meg végül, később egy karcsú kis kötetben angol nyelven is kiadták. Főhőse, a háború utáni Lengyelországban boldogtalan házasságban vergődő Lazarus tanár úr a latin kultúra értője és szerelmese kómába esik. Egy alternatív ókori valóságba menekül, ahol szelleme szerelmet és boldogságot talál – miközben teste egy kórházi ágyon vegetál tovább. 1985-ben készítettem el a forgatókönyvet, és (A/4-es, tehát viszonylag kis formátumban) elkezdtem a képregény megrajzolását is. A sors- és feleség-üldözte latintanár, botcsinálta időutazó esendő, nagyon emberi figurája közel állt hozzám, a két idősíkon játszódó, fordulatos történetet pedig egyszerűen nem lehetett nem szeretni – igazi örömöt találtam tehát a rajzok elkészítésében. Aminek megjelentetésére azonban 1985-88 között semmi esély nem mutatkozott… Az alakuló magyar alternatív science-fiction mozgalomnak (amelynek Hugo dr. Horváth Sándor mellett a vezéralakja volt) még nem volt újsága, magazinja, a könyvkiadás feltételei is csak 88 után teremtődtek meg, 89-től pedig nekem nem volt időm visszatérni a Bigámiához…



Néhány hete, régi dolgaim között kutakodva kezembe akadt egy kép, amit még 1988 körül a Kálmán Imre utcai irodájában készítettem Preyer Hugoról. Volt róla szócikk a Wikipédián,  de nem volt fénykép, így gondoltam egy merészet, s a képet elküldtem Jávori István tanár úrnak, a magyar Wikipédia egyik legkiválóbb és leglelkiismeretesebb szerkesztőjének. Kedvesen válaszolt, s a kép még aznap meg is jelent az oldalon – inkább a véletlennek, mintsem az én fotósi bravúromnak köszönhető, hogy tényleg sikerül valamit kifejeznie Hugo egyéniségéből, a Kelet, a buddhizmus iránti vonzalmából, elkötelezettségéből. Közös képregényes vállalkozásunk akkor torzóban maradt: „teljesen” mindösszesen 4 oldal készült el belőle. Nem hiszem, hogy szégyellnem kellene ezt a „zsengét”, a képregényt, melyben egykor Garas Dezső és (mint a most újra-felfedezett fotó is mutatja) Kozák András „vendégszerepelt”. Mint Lazarus tanár úrnak, egy részem még mindig a múltban él – szép visszatérés lenne a jelenbe, ha egyszer befejezném ezt a három évtizede elkezdett történet. Legyen az ehhez vezető út első lépése ez a mostani digitálisan „feljavított” rekonstrukció…

2015. augusztus 17., hétfő

Mikor cápák repültek Magyarország felett - Kulin Györgyre emlékezve




A könyvdedikációk kicsit olyanok, mint Dietrich Bonhoeffer, a német evangélikus teológus felfogásában a kegyelem: van köztük, ami olcsó, s van, ami nem az. „Az olcsó kegyelem leértékelt árú kegyelmet jelent, leértékelt bűnbocsánatot, elherdált vigasztalást, elvesztegetett szentséget; olyan kegyelmet jelent az egyház kimeríthetetlen raktárából, amelyből könnyelmű kezekkel, megfontolás nélkül és korlátlanul osztogatnak kegyelmet, ár, költség nélkül.– mondja a Követésben. Értjük: olyan, mint Felcsútnak a kisvasút, a miniszter futsallcsapatának a szponzori pénz, a kereszténydemokrata főpolitikusnak képviselői tiszteletdíj mellé a nyugdíj. A drága kegyelem ezzel szemben, mondja, „a szántóföldbe elrejtett kincs, amelyért az ember elmegy és örömmel eladja mindenét, amije volt; a drágagyöngy, amelynek áráért a kereskedő minden vagyonát odaadja”.


Egy megunhatatlan klasszikus... Hitvesemmel 35 éve őrizzük ezt a kiadást

Nem könnyű ezt a dedikáció képes nyelvére lefordítani, de annyi bizton érzékelhető: olyasmi ez, amiért meg kell dolgozni, fel kell érte adni sok mindent, ami a világ talmiságához köt, s vállalni kell a legnehezebbet, a ráhagyatkozást - a követést. Olcsó (de attól azért még persze értékes!) az a dedikáció, melyet az elkínzott szerző – értékelve, hogy kiálltuk a sort - valami kedves, személytelen ajánlással kanyarít kedves könyvünk belső címoldalára. Van néhány ilyenem – a legtöbbért azonban bizony „dolgozni” kellett, ki kellett érdemelni őket. Nemere Istvánnak már szerkesztője voltam, mikor 1988-ban első dedikációjával meglepett – Fonyódi Tibort is sok éves barátság után mertem megkérni arra, hogy most megjelent, új könyvét írja alá nekem. Legtöbbet azonban Kulin György (1905-1989) kézjegyének elnyeréséért kellett „teljesítenem” – úgy negyven esztendővel ezelőtt.


Kulin György győri amatőr csillagászoknak beszél. A fényképet - sok más régi emlékkel együtt - itt találtam.

A hatvanas-hetvenes években Kulin volt az, aki néhány lelkes munkatársával megszervezte a hazai amatőrcsillagász-mozgalmat, melyhez ezrek, tízezrek csatlakoztak, az ő tudományos-népszerűsítő könyveiből ismertük meg a csillagok világát.  Már általános iskolás koromban én magam is kíváncsian kémleltem az eget: tagja voltam szülővárosom, Győr a Vagongyár által patronált Csillagász Szakkörének (itt olvasható róla egy kedves, sok fotóval illusztrált visszaemlékezés). Jó kis tükrös távcsövünk volt, ha jól emlékszem, vagy harminc centi átmérőjű, amivel már közelről lehetett az égi csodákat látni – s hozzá jó társaság, idősebbek, fiatalabbak, győriek és Győr-környékiek. Van, aki később önállósult: Kuklis József barátunk például Győr-Szentivánon megépítette a maga kis obszervatóriumát, szerzett bele egy 12 cm átmérőjű távcsövet, és maga állt falujában az amatőr-csillagász mozgalom élére. Ahhoz viszont, hogy valaki taníthasson, előbb tanulnia kellett: erre a Sánc utcai csillagda által szervezett levelező tanfolyamok adtak lehetőséget.


A Táncsics kiadó sci-fi sorozatában jelent meg a a harmadik regény - ez szolgált a képregény-adaptáció alapjául is

A tanulmányokat a vizsga koronázta meg, melyre 1974-ben épp a születés- és névnapomon került sor – mert talán mondanom sem kell, hogy 1973-ban én is beiratkoztam a tanfolyamra. Sokszorosított jegyzetből, s persze a Kulin által írt A távcső világa című vaskos könyv egy korábbi, két kötetes kiadásából készültem fel, tételeket dolgoztam ki, fogalmakat magoltam. A vizsga napján, december 27-én erős havazás volt, de ez sem tarthatott vissza: áldott emlékű édesanyám kíséretében a többiekkel együtt megjelentem a Kulin György és Zombori Ottó által alkotott „bizottság” előtt. Máig parás vizsgázó vagyok, s ez akkor sem volt másként: kivált, mert menet közben kiderült, hogy egy bizonyos kor alatt (amibe az én 16 évem bizony még éppen beleesett) nem nagyon szokás megpróbálkozni a megmérettetéssel... Eőnyt jelentett a gyakorlatban szerzett megfigyelési tapasztalat, a rendszeresen végzett észlelés is - ezt én otthon, Győrött kicsit elhanyagoltam: inkább gyönyörködtem az égi látványosságokban, mintsem írásban rögzítettem volna tapasztalataimat.


Az adaptációt - a főcím szerint - maguk a szerzők készítették. A rajzok Szitás György munkáját dícsérik.

Azt, hogy sikerült-e az írásbeli és szóbeli részből álló vizsga, a részeredmények összesítése után derült ki. Amíg értékelték a dolgozatokat, én körülnéztem a csillagdában. Lehetett kapni másutt nehezen elérhető kiadványokat: a Meteor (az amatőrcsillagász-mozgalom időszaki lapja) számait, évkönyveit, a TIT füzeteit, könyveit. Köztük Kulin György Az ember és a világmindenség című, még 1963-ban megjelent kis munkáját is… A munkásakadémiák hallgatóinak írta – mert egykor bizony voltak ilyen akadémiák, szabadegyetemek. Győrött a „Llyod”-ban, a Vagongyár által fenntartott művelődési központban rendezték meg ezeket az esteket. Hétről hétre sok százan hallgatták a programokat: neves, sokszor „pesti” professzorok, írók tudomány-népszerűsítő előadásait. Egyik első ilyen élményem Szentiványi Jenő, A kőbaltás ember és még sok más, agyonolvasott ifjúsági regény írója hajózás-történeti estje volt – vetített képekkel, izgalmasan, színesen, a tudást a szórakoztatás köntösébe burkolva.



 
Egy könyv a munkásakadémiák hallgatóinak... Akkoriban ez volt a való világ.
A „V”-betűmmel persze megint a legutolsók között tudtam meg vizsgaeredményemet. A sok-sok hónapnyi tanulás meghozta a gyümölcsét: sikerült! S mert addigra már jórészt kiürült a terem (esteledett), Kulin és Zombori az eredményhirdetés után néhány percig még beszélgettek velem. Vettem a bátorságot, és elővettem a könyvet, kérve Kulint, dedikálja. Megtette. Közben arról faggatott, miért kezdtem el csillagászattal foglalkozni. Mondhattam volna azt is, hogy tudományszeretetből – de nem lett volna igaz. „A tudományos-fantasztikus irodalom miatt. Szerettem volna többet tudni az űrről, a csillagokról, ahol a kalandok játszódnak. Mint Gyuri bácsi könyveiben is…” Kulinnak ez láthatóan jólesett: írt néhány fantasztikus regényt (egészen pontosan addig három jelent meg), melyek könnyű olvasmánynak épp nem voltak nevezhetők, nem is nagyon értettem, miről szólnak, de attól még lelkesen elolvastam őket.


Jutott a történetbe egy nagy adag úttörő-romantika is - nem csoda, hisz a képregény közlésére a Pajtás vállalkozott

Hogy Kulin milyen volt sci-fi írónak, arról a vélemények erősen megoszlanak. A Sragner Mária által szerkesztett, épp tíz éve megjelent emlékkötetben (innen tölthető le szabadon) Zsoldos Endre vonta meg Kulin György ilyen irányú munkássága mérlegét. Lelkiismeretes, a sci-fi műfaját a tudomány-népszerűsítés szolgálatába állító szerzőként állítja elénk, aki a gernsbacki hagyományok szellemében a tudományt helyezi a fantasztikum elé, igazol, levezet, meggyőz és mindenekelőtt tanít. A meseszövés, a jellemábrázolás, a kaland (ami „eladja” a jó sci-fit) a nála háttérbe szorult – s ezen még alkalmi szerzőtársai, Fábián Zoltán újságíró, s a tudós rokon, Kulin Ferenc sem tudtak segíteni. Szerencsére egy munkájából 1971-ben készült képregényes feldolgozás – A repülő cápa – amit viszont nem csak jól értettem, de szerettem is: az adaptáció, mint oly sokszor, ezúttal is jót tett a történetnek.


A találkozás igazi rangját is a képregény és a tudományos fantasztikum adta meg. Akkor már Zóráddal egy éve kellemes és roppant gyümölcsöző kapcsolatban voltunk, de képregényíróval még nem hozott össze a sors. Mint ahogy „élő” tudományos-fantasztikus regényíróval se nagyon (Szentiványi a Delfin-könyvek sorozatában megjelent 12 halálos perce nem nélkülözte a fantasztikumot, de sci-finek azért nem volt minősíthető). Minden pillanatát igyekeztem hát kiélvezni e kellemes, estébe nyúló délutánnak... Utána hosszú évekig még hű tagja maradtam a magyar amatőrcsillagász-társadalomnak, s a megszerzett tudásnak is sikerült hasznát vettem tudományos-fantasztikus írói, illusztrátori pályám során. A díszes bizonyítványt (mint ahogy a Kulin által dedikált könyvet is) máig őrzöm. Csakúgy, mint a Kulin és Fábián által írt, s Szitás György által szépen megrajzolt képregényt, melynek először sikerült igazán közel hoznia hozzám Q. G. Lyn és F. A. Bian tudományos, fantasztikus, repülő cápákkal teli világát…