2013. december 30., hétfő

Az Asimov-univerzum ismeretlen csillaga - a Robotok lázadása




Az elmúlt közel két évben sok olyan írás került ki ide, a blogra, mely valamely képregényes évfordulóhoz kötődött, s mert az évfordulók természete már csak olyan, hogy újra meg újra aktuálissá válnak, esztendő multával esmént indokolt lehet a Nyájas Olvasó figyelmét felhívni reájuk. Kiváltképp, ha az írások véletlenül még jól is sikerültek – ami az én mércémmel azt jelenti, hogy egy-egy témát sikerült különös böcsülettel körbe járni, vagy egy alkotó munkásságát megfelelően árnyalt módon bemutatni. Tavalyi írásaim egyik (számomra) legkedvesebbike a pont egy éve, 2012. december 30-án megjelent, Asimovval, s művei némely rajzos vonatkozásaival foglalkozó, a bejegyzések sorában épp századikként megjelent visszaemlékezés.  A cikk nem csak a korai Alapítvány-történetek nagyszerű, magyar származású illusztrátora, Paul Orban (és a tudományos-fantasztikus irodalom „grafikus hőskora”) emléke előtt szeretett volna tisztelegni, de az Asimov munkáiból készült képregényeket is számba kívánta venni: a blog-műfaj és a terjedelem adta szerény keretek között valamennyire mindkét cél teljesült.

A történet igazi cliffhangerrel indul: az események közepébe csöppent olvasó már a végkifejlettel szembesül – a történet azt meséli el, miként sikerült eljutni idáig
Büszkén vállalom ma is minden sorát. Korábban sokszor megesett, hogy egy-egy írás közzé tétele után képregény-történettel foglalkozó barátaim, gyűjtők, olvasók hívták fel valami hiányosságra a figyelmemet vagy örvendeztettek meg egy általam még nem ismert képpel, adalékkal (hála, hála, mindenkinek, utólag is). Az Asimov-cikkel (már ami a magyar vonatkozásokat illeti) „biztosra” szerettem volna menni, így már előzetesen konzultáltam Kiss Ferivel – az ő segítségével „raktam össze” azt a rövid listát, amely a magyarul megjelent Asimov-adaptációkat tartalmazta. Ehhez újabb cím aztán később sem érkezett – mígnem valamikor az év közepén előbb a Magyar Ifjúságban megjelent képregények, majd Sebők Imre képregényeinek on-line katalógusában rá nem bukkantam egy 1966-os, Robotok lázadása című történetre, melynek szerzőjeként az oldal mindkét helyen Isaac Asimovot jelölte meg. Az adaptációt – nem meglepő módon – Cs. Horváth Tibor készítette.

A Sebők által elképzelt jövő: klasszicista középület és égbe nyúló felhőkarcolók, sok sávos autópályák, robotpilóta… 
A Föld körül keringő Gagarin-űrállomás, a nehéz bolygóközi rakéták támaszpontja, Luna teherszállító űrhajó... Néhány oroszos hangzású névvel Cs. Horváthnak ismét sikerült elfednie, hogy ebben az - elképzelt - jövőben sem a szocializmus építése folyik
A dolog többszörösen ledöbbentett. Egyrészt, mert nem értettem, a cikk megírásánál ez a mű hogy kerülhette el figyelmemet – másrészt, mert bár ismerem valamennyire Asimov munkásságát, s ezen belül persze a robot-történeteket is, a Robotok lázadásával korábban még sosem találkoztam.  Edward Seiler mindentudó katalógusa szerint Asimov hosszú (de ahogy a Jó Doktor mondaná: nem ELÉG hosszú) életében több, mint 500 könyvet jelentetett meg,  de ezek száma az általa szerkesztett vagy a munkáiból készült gyűjteményes kiadásokkal együtt már életében átlépte az ezret. Az először tudományos-fantasztikus folyóiratokban, magazinokban megjelent elbeszéléseinek száma 197 tételt tartalmaz - e listán sem szerepelt olyan cím, amit a Robotok lázadásával azonosítani tudtam volna. Cs. Horváth Tibortól nem állt messze, hogy „idegen ötlet” felhasználásával a történetet tetszése szerint átformálva írjon képregény-forgatókönyveket: gondoltam, meglehet, ez történt ebben az esetben is – bár a Magyar Ifjúságban megjelent 13 részes sorozat szerzőjeként kizárólag ő került feltüntetésre

A Nő (és a vele járó probléma) örök.
A Robot(or)ok lázadása – izgalmas űrkrimi. Dramaturgiailag jól felépített történet: 2027-ben egy, a Marson elkövetett bűntény felfedezésével veszi kezdetét. Az áldozat azonban nem ember, hanem egy, az emberhez megtévesztésig hasonló robot – egy android. Az események középpontjában egy újságíró, Peter Boren áll, aki ártatlannak induló riport megírása végett érkezik a Vörös Bolygóra. A Marsra tartó űrutazás első állomása a Föld körül keringő, gigászi Gagarin űrállomás, „a nehéz bolygóközi rakéták támaszpontja”, a teherszállító űrhajót, amivel a minden lében kanál hírlapíró a Marsra utazik, Lunának hívják… Nem olyan nevek, melyekkel Asimov az ötvenes-hatvanas években született robottörténeteiben találkozni szoktunk. Sebők, aki ebben az időszakban sok-sok sci-fi képregényt rajzol, a nagyrészt az űrállomás „belső tereiben” játszódó cselekményt csak néha tudja „vizuálisan feldobni” űrhajók, marsjárók, külső totálképek használatával – mégis remekül sikerül a 66-ban elképzelt, ma már nem is olyan távoli valóságot elénk állítania. A sztoriban van egy dögös szőke (akit persze meg kell menteni), őrült tudós (éppen tőle), titkos robotgyártó üzem, s persze mindezek mögött a konfliktus – a robotok lázadása…

Szemben a főgonosszal – végkifejletéhez közeledik a robotok lázadása
Kiss Feri ma is állítja, hogy a történetnek nincs köze Asimovhoz, s más, irodalmi bizonyítékok is ezt látszanak alátámasztani. A Jó Doktor kalandos űrregényeivel és a robottörténetek-ciklus lightosabb darabjaival összevetve azonban akár a szerző lehetne maga Asimov is: bár ő biztosan nem Peter Borent, az újságírót, hanem jó eséllyel Lucky Starrt, az űr-rangert indította volna a rejtély nyomába. De hát, barátaim, miért kell mindig, mindent túlbonyolítani? A lényeg, hogy a nyomozás sikerrel járt, a hős célba ért, a hősnő meg a végére teljesen meg lett mentve – Asimov univerzumát pedig sikerült egy újabb sci-fi elbeszéléssel gazdagítani. Kicsit savanyú, kicsit sárga ez a 198. – de csak a mienk, magyaroké. És most már örökre a mienk is marad…

 

2013. december 1., vasárnap

Jubilál a Botond - A Szegény gazdagok Fazekas Attila képregény-magazinjának új számában




„Az ifjú D’Artagnanból ősz hajú utolsó Mohikán lett”

A Lehoczki(k) kiállításának megnyitója okán nem a szokásos időben, a hónap utolsó csütörtökjén, hanem november 30-án került sor a Karton Galériában a Képregény Kedvelők Klubja novemberi találkozójára. Kiss Feri az alkalomnak „Kémek a rajzasztalon – felderítők, hírszerzők a magyar képregényben” címet választotta, s – kicsit rendhagyó módon, egy több, mint két órás, több száz képet s néhány filmbetétet is bemutató prezentáció keretében az este díszvendége, Fazekas Attila segítségével sikerült teljesíteni a feladatot. Attila a hetvenes évek derekától sok-sok, általában szovjet szerzők nálunk is népszerű kémregényéből készült „import” történetet ültetett át képregényre, s persze jó néhány magyart. 


 A KKK novemberi rendezvényén bemutatott diákból készült film a Youtube-on elérhető

1984-ben ő alkotta újra a Korcsmáros halála után évtizedes kényszerpihenőre vonult Hód figuráját, de a Pesti Műsor számára megrajzolta Tolnai KálmánMi Világunk-beli kedves kollegám – A 16-os zárka lakója című kémregényét is. Ezt a képregényt, szól a fáma, hetvenes-nyolcvanas évek magyar kulturális életének szinte teljhatalmú ura, Aczél György (aki egyébként nem volt oda a műfajért) is nagyra tartotta –  elismerését tolmácsolták az alkotóknak. „De amikor arra kértem, hadd indítsak saját, magyar képregényes lapot, persze mégis elutasított…” – tette hozzá Attila kicsit szomorúan.

1989: megjelenik a Botond első száma.
A nyolcvanas évek elején, de még derekán is egy ilyen magazinra csakugyan nem sok esély mutatkozott. A Táltos, az első független, magánvállalkozásként induló, s képregény-kiadással is foglalkozó vállalkozás – melyre épp egy hónappal korábban, a Bucó-képregények kapcsán az alakokat kitaláló Békési Sándor társaságában emlékeztünk vissza – inkább ritka kivételnek számított, s semmiképp nem erősítette a szabályt. Amely egyébként roppant egyszerű volt: az üzleti vállalkozássá váló képregény-kiadásra - mely a hatalmas példányszámban fogyó füzetes sorozatok formájában öltött testet - megmaradt az „állami” kiadók (a Hírlapkiadó, az Ifjúsági Lapkiadó, a Népszava) monopóliuma. Így Fazekasnak saját lapjára még további éveket kellett várnia: 1989-ben végül elindult a Botond, mely most, 2013 végén jutott el a huszadik számához. Közben – ahogy Attila a jubileumi szám rövid szerkesztőségi cikkében fogalmaz - „ifjú D’Artagnanból ősz hajú utolsó Mohikán lett”, ám a kezdeti cél változatlan: hűséges segítőtársa és barátja, Kroboth Jenő gondoskodó támogatása mellett a harc ma is a magyar történelmi képregény életben tartásáért folyik.

Már a borító is telitalálat…
A kezdeti, sok ezres példányszám közben lassan pár százra apadt – ennyit „bír el” ma a magyar piac, s ez is csak hosszabb idő, néha több év (!) alatt talál gazdára. Pedig a Botondban – mint ahogy más, alkalmanként megjelenő, tematikus füzeteiben – Fazekas tényleg pályája legjobb és legemlékezetesebb munkáit adja újra közre. A jubileumi kiadványba a romantikus magyar kalandregény talán leghíresebb darabja, a Jókai Szegény gazdagok című regényének szépen megrajzolt képregény-változata került. Már a borító is telitalálat: a történet nyitórajzából készült akvarell finom színei, elegáns kompozíciója, az oldalterv és a tipográfia – melyek megint csak yuyu barátunk stílus- és formaérzékét dicsérik – egy letűnt világ emlékét idézik – egy olyan világét, mellyel a digitális színezés teljes összhangba soha nem lesz majd hozható. A lapszámban – Attila régi szerkesztői szokása szerint – helyet kapott még egy Botond-képregény, egy, a regény történelmi-kultúrtörténeti hátterének megértését segítő, a Fatia Negra alakjának modelljéül szolgáló egykori erdélyi főispán portréja s – Kőhalom felidézésével – folytatódott Mikszáth a magyar várakat bemutató, regélő sorozata is. 

A Fotótanú szerint (innen a Nopcsa Lászlót ábrázoló illusztráció) „Ha valakinek a portréjából ítélni lehet az illető jellemére és életvitelére, akkor e nemesi arcon rajta van minden, amivel mintája lehetett Jókai legendás alakjának: szilaj kivagyisága és a szebbik nem felé kifejezett sármja...” Jobban nem is érthetnék egyet a kollegával…
Jókai egyik legnépszerűbb regénye, a Szegény gazdagok az író egy előző írásunkban felidézett alkotói korszakának „terméke”. Az irodalomtörténész Téglás Tivadar szerint az 1850-es évek végén az írót nagyrészt képzelt betegség kínozta, kedvetlenség gyötörte: az írásban nem találta örömét, inkább kedves élclapjával, az Üstökössel s a Kakas Márton naptárával foglalkozott. 1858-ban hosszabb utazást tett Erdélyben: sokfelé megfordult, sok helyi legendával-történettel megismerkedett. Talán az új élmények, de sokkal inkább a szükség veszi rá, hogy 1859-ben újra „nagy” regénybe fogjon: az Erdélyben megismert fekete álarcos rabló, Fatia Negra történetét dolgozza fel. Ez lesz a Szegény gazdagok, melyet valamikor 1859 nyarán kezd el írni, s melynek első kötete 1860 júniusában, utolsó kötete 1861 januárjában jelenik meg. Téglás Tivadarés még sokan mások  – irodalomtörténeti alapossággal elemezték a regény hátterét, alakjait, a „Jókai-univerzumban” betöltött szerepüket. Természetesen a legnagyobb figyelmet Hátszegi báró kapta.

A Nopcsák régi kastélya ma elmegyógyintézetként „szolgál” 
Nem csak azért, mert az író őt valós alakról (Nopcsa László báró) mintázta, de mert mint kétlaki életét elő főgonosz, a kritikus szemével is remekbe szabottra sikeredett. Meglehetősen realistára is, mert Fatia Negra „mögött” mindenki Nopcsa bárót ismerte fel: a bajt aztán az okozta, hogy maga az érintett is. A báró egyik rokona később elmesélte, hogy a feldúlt rokon töltött pisztollyal kereste fel Jókait, nyomatékosan felszólítva őt, hogy a regényt fejezze be, családjának pedig hagyjon békét. Az író hajlott is az okos szóra, csak néhány napi haladékot kért, mondván „töltött pisztoly előtt mégsem lehet regényt írni”. A regény így aztán gyors, dramaturgiailag igen kevéssé kidolgozott véget ért – a főispán báró pedig megnyugodva fosztogathatta Erdély dolgos népét tovább.

Szeleczky Zita, az 1938-as filmváltozat sztárja
A regény első filmváltozata 1914-ben, a második – a gyönyörű Szeleczky Zita főszereplésével – 1938-ban készült. A történet népszerűségének a születésétől számított száz év elteltével új lendületet adott a Bán Frigyes által 1959-ben rendezett film. A Hunnia Filmstúdió a regényt méltó módon, költséget nem nagyon kímélve, parádés szereposztásban állította ki. Méghozzá színesben, ami azért ebben az időszakban még nem tartozott az átlagos mindennapiságok közé… Benkő Gyula elegánsan, nagy beleéléssel játssza az elvetemült rablót, Fekete Álarcot – s kettős életének másik pólusán az önmagáért is utálható, erkölcsi értékeket nem nagyon tisztelő, s igen kevés szociális érzékenységgel megáldott, ondolált hajú bárót. A fiatal (de milyen fiatal!) Láng József, Vámhidy alakítója mellett sok karakteres mellékszereplő alakítása teszi ma is érdekessé, élvezhetővé a filmet – s persze a kor legszebb asszonyai közé tartozó két női főszereplő, Bara Margit és Krencsey Marianne.

Krencsey Marianne nemes kisasszonyok szerepében érezte igazán elemében magát. Nem véletlenül...
A nézők szívébe végérvényesen a Tenkes kapitánya ezredesnéjének megformálásával beköltöző Krencsey a Szegény gazdagok forgatásakor 28 éves, de már sok híres magyar filmben szerepelt (Liliomfi, Gábor diák, Bolond április). Alakított „mai” lányokat is, de az arisztokrata származású, kemény tartású, szép szőke lány inkább a nemes kisasszonyok és hölgyek szerepében volt hiteles – nem véletlenül. Bár még számos nagy szerep várta (Noszty fiú, Aranyember) 1966-ban férjével elhagyták az országot – az Egyesült Államokban telepedtek le, ahol filmes karrierje már nem folytatódott tovább. 

Bara Margit Anicát, Fatia Negra tüzes vérű szeretőjét alakította a filmben
Az 1928-ban született, Kolozsvárról származó Bara Margit  is nagyon sok filmben szerepelt, s sorra kapta a kitűnő színpadi szerepeket is. 1964-ben egy közvélemény-kutatás szerint ő lett az ország legnépszerűbb színésznője – a külföldi hölgyek közül ebben az évben Sophia Loren vitte el a pálmát. Az ünnepelt szépség iránt állítólag nagy érdeklődést mutattak a kor hatalmasai is: nevét (minden alap nélkül) botrányokkal hozták összefüggésbe, lassan kiszorult a művészi pályáról – a hetvenes években aztán vissza is vonult a szerepléstől. Krencsey a báró kényszer-feleségét, Bara Fatia Negra tüzes és bosszúszomjas szeretőjét, Anicát alakította. Mindkét művésznő köztünk van még – Isten tartsa meg őket erőben, egészségben.

Egy emlékezetes jelenet a filmből…


… s ahogy Fazekas elénk állította a képregényben
Mindennek a most a Botondban újra megjelent történet szempontjából is komoly jelentősége van, hisz Fazekas – mint oly sokszor – most is „filmképregényt” csinált: alakjait a főszereplőkhöz igazította, s maga a sztori is inkább a film forgatókönyvéhez (maga a rendező, Bán Frigyes írta egykoron), mint a nagy terjedelmű, számos ágon futó, eredeti regényhez igazodik. A rajzok szépek, kidolgozottak – Fazekas különösen sikeres alkotói korszakának „termékei” - a történet 2001 végén, 2002 elején a Fülesben jelent először meg. Az oldalak minden esetben egyediek, hol egy központi, az oldal nagy részét betöltő képelem köré „rendezi” a többi képkockát, hol arra rácsúsztatva. Alakjai „élnek”, portréi karatkeresek, a részletek a „helyükön vannak”. Attila mindig nagyméretű eredeti lapokkal dolgozik – ezek kidolgozottsága azonban a Füles viszonylag kis laptükrében azonban sokszor elveszett. Ebben a nagyobb formátumban azonban „kijönnek” a részletek, levegősebbé, áttekinthetőbbé váltak a kompozíciók.
 
Gyönyörű asszonyok, szerelem, romantika, kaland, szórakozás - amit a magyar irodalom és történelem kínál. Fazekas és a Botond hű maradt a képregény-magazin negyedszázados tradíciójához
Valódi mestermű kerül tehát most az olvasók elé, mely – sok új kiadvánnyal együtt – a Magyar Képregény Szövetség által december 8-án megrendezésre kerülő Hungarocomix 2013 képregény vásáron lesz beszerezhető. A Botond 20. száma persze megrendelhető közvetlenül az alkotótól is. S hogy lesz-e folytatás? A Botond magazinnak biztosan, hisz számos szép Fazekas-képregény vár még újra kiadásra, a Mester történelmi múltunk sok jelentős pillanatának állított emléket. Ám éppen lehetne folytatása a Szegény gazdagok 1860-ban kurtán-furcsán lezárt történetének is. A zámi kastélyról – a Nopcsák birtokáról – máig sok legendát őriznek Erdélyben. A régi öregek sokat suttogtak a titokzatos báróról, aki egy napon eltűnt a kastélyában, hogy aztán többé soha ne kerüljön elő. Mondják: kísértetként be-bejárja egykori birodalmát, s minden alkalommal ugyanott, a régi kútban tűnik el. Állítólag itt őrzi kincseit is, melyeket úgy elrejtett, hogy soha senki meg ne találja azokat. Mígnem… A folytatás már csakugyan egy újabb Fazekas-képregény lapjaira kívánkozik. Egy napon talán majd ezzel is megismerkedhetünk…