Jókedvünk nyarán...

Valahogy úgy alakult, hogy az utóbbi tíz-tizenöt évben a nyarak mindig munkával teltek. Hol doktori értekezést írtam, hol egyetemi jegyzetet, hol meg törvényt, esetleg kormányrendeletet, vagy kommentárokat, jogi szakkönyveket. Erre az évre nem vállaltam semmit. Igaz, egy, a tanszéki kollégáimmal közösen írott könyvünk a HVG-Oracnál megjelenés előtt áll, egy másik gyűjteményes kötettel július elején készültünk el, miközben a Páneurópa Jogász Uniónál már elindult az európai magánjog-egységesítés alapdokumentumainak az én fordításaimmal készült többnyelvű szövegkiadása.  Ez a nyár akár a pihenésé, a semmittevésé is lehetne – de nem lett az.  Ezt most a képregénynek szentelem… Régóta tervezett témákról készülnek írások, elindult a képregény-iskola, melynek „ürügyén” nagyszerű emberekkel van módom együtt dolgozni, riportokat készítek, ha kell, fényképezek – és persze: rajzolok.

A manga-kompozícióban való gondolkodás megtanulása nem kis erőfeszítést kíván...

Hobby? Amatőr próbálkozás? Talán igen – talán valami más. Én mindenesetre nagyon komolyan veszem, s valódi munkának fogom fel. Úgy tűnik, olvasóim is: a blog rendszeres látogatóinak száma folyamatosan nő – a legutóbbi időszakban már bőven meghaladta a havi kétezret. A megtisztelő figyelem persze nagyobb igyekezetre ösztönöz – s arra, hogy elgondolkozzam a bővítés, továbblépés lehetőségein. Jó lenne a Jedihez hasonlóan más, elkezdődött képregényes vállalkozásokról beszámolni, interjúkat készíteni, elveszett művészi hagyatékok nyomába eredni... És persze jó lenne többet rajzolni, a tervezett sorozat előkészítésével foglalkozni. Ez ugyanis egyre inkább kezd testet ölteni – s sokaktól kapok hozzá igen-igen értékes segítséget.

...  ám kellő gyakorlással ez is elsajátítható. A tervezés fázisában az oldal sokszor átalakul.

A legfontosabb, hogy nap, mint nap jó kedvvel tudok leülni a rajztábla elé. Készülnek a karaktertervek, a mintaoldalak, a vázlatok, kialakul a figurák személyisége. Rövidesen nekifogok a forgatókönyv megírásának:  amit a Képregényiskolában elvileg fejtek ki, itt a gyakorlatban alkalmazom… Mindezt a manga fantasztikus világában, mely valóban az általam korábban megszokottól más nyelven beszél – és más megközelítést kíván. Vagy inkább megközelítéseket, hisz nem csak a tervbe vett „önálló” sorozaton dolgozom, hanem a magyar képregény-klasszikusok „mangásításának” lehetőségén is. Leginkább persze a Képregényiskola kapcsán Fazekas Attila egyes rajzainak „átértelmezésén”… És vannak még a tarsolyomban ötletek.

Perseus kapitány Andromédája - manga-lányként...

Maga a rajzolás azért sajátos körülmények között történik. Negyedszázada még volt egy rajzasztalom: pontosabban egy román gyártmányú, dönthető tetejű gyermekíróasztalt neveztem ki annak. Ma a munkának egy kiszuperált cserélhető lapos jogi kommentár jelenti biztos hátterét – s a szó szoros értelmében. Erre fektetem azt a fel nem használt könyvespolc-elemet, ami rajzasztalként szolgál, s ez biztosítja a „rálátáshoz” szükséges ideális dőlésszöget is. 

... és még a munkaasztalon

Kicsit csúszkálós a mutatvány, de a lényeg, hogy szűken elfér a számítógép képernyője előtt, a keskeny íróasztalon. Sebaj, legalább közel a net, és ha valami képet kell megnézni a rajzhoz, pillanatok alatt a képernyőre tudom hívni. Néhány egyszerű, „bolti” ceruza, egy kopott radír, „sima” tus, különböző vastagságú kihúzótollak, kiszolgált iskolai vonalzók… Nagyjából ennyi az egész, ami a munkavégzéshez kell – mindig jót szórakozok azokon a „hogy rajzoljunk képregényt”-könyveken, melyek oldalakon keresztül sorolják az ilyen-olyan tuti és hiperdrága rajzszerszámokat.

Ennyi!

Maga az Iskola – és háttérmunkálatai – azért adnak feladatot rendesen. Az egyes fejezetek megírásához tényleg alapos kutatásokra van szükség, s bár a szakirodalom rendelkezésre áll, az amerikai vagy francia képregény vonatkozásában más szerzők által kifejtett gondolatokat mindig konkrétan a magyar képregény, az „itt és most” közegében kell értelmezni, újra gondolni, megírni, s mindehhez a képanyagot összeállítani. Folyamatosan dolgozom Attila sok ezer oldalra rúgó munkaanyag-gyűjteményének feldolgozásán is: precíz ember lévén eltette az egyes történetekhez készített fázisrajzokat, vázlatokat, oldalterveket. Ezeket most mind-mind szkennelni, rendszerezni kell, hogy aztán majd a megfelelő fejezeteknél illusztrációul szolgálhassanak. Jó hír, hogy máris van érdeklődés a teljes sorozat könyv formájában való megjelentetésére – a rossz, hogy ehhez bizony - részenként – még meg is kell írni azt…

Egy legenda születése: Fazekas így „építette fel” Köves Rékát, a Mohács kommandó hősnőjét. Aki, mint tudjuk, „újabban feketében jár. Mindig feketében…”

A maradék időben meg olvasok. Nem csak képregényes szakkönyveket, s persze képregényeket, de olyan a regényeket is, melyekből egykor képregény-adaptáció készült, s melyekre az Iskola megfelelő fejezeteiben majd hivatkozni fogok. No meg mindazt, amire év során még nem tudtam időt keríteni… Néha színház, sok séta hitvesemmel és kisebbik lányommal, közös családi programok, nagy kocogások a Margit-szigeten, s várakozás nagyobbik lányommal, vőmmel az első unoka születésére… Rosszkedvünk telét tündöklő nyárrá mindez együtt változtatta át – s lett keserédes emlék abból a szörnyű indulóból, ami 2007. július 31-én mindennek majdnem örökre véget vetett. Köszönet azoknak, akik akkor, ott, Agárdon és Székesfehérváron, s az infarktus utáni nehéz hónapokban-években Budapesten ezen a parton tartottak. Mert az igazság, meg a fehér fény ugyan biztos, hogy odaát van, de azért itt se rossz...  Én már csak tudom.

Manga nyelven megszólalni II.

Az alábbi írás 2012. júliusában született. 

A magyar környezetben játszódó, magyar szereplős 

mangával kapcsolatos terveim időközben tovább 
szőttem – magát a születő műfajt hangának neveztem el. 

Két különálló történeti szál előkészítésén dolgozom. 

Az olvasók rövidesen találkozhatnak 

a Pálmay Színitanoda bemutatkozó oldalaival, 

s azt is nyomon kísérhetik, ahogy a másik történet, 

A Gál utcai csajok szereplői (lányok és fiúk), 

helyszínei formát öltenek.  Közben kipróbáltam, hogy 
egy 1989-ben készült képregényem, A Kardforgató 
nyitóképe hogyan nézne ki ma, mangában újra gondolva - 
s ifjú szerzőtársammal, Molnár Laurával egy mai magyar
környezetben játszódó shoujo elkészítésének is nekifogtunk.

Mindez azonban ezzel az írással kezdődött…

Öreg kutya már ne tanuljon új trükköket, tartja a régi mondás. Ami persze még az interaktív, multimédiás oktatási környezetek elterjedése, meg az élethosszig való tanulás kényszerének felismerése előtt keletkezett… Néha az is elég, ha az ember azt folytatja, amit addig is jól csinált: generációm fénykora, a nyolcvanas évek euro-pop-istennői, Samantha Fox és C.C. Catch még mindig a pályán vannak, fellépéseik még mindig telt házakat vonzanak, Mazie Williams  és Liz Mitchell a Boney M-ből és a Baccara-lányok, María Mendiola és Cristina Sevilla még mindig színpadra tudnak állni, és nem a roadok viszik őket ki ölben a közönség elé. Vannak tehát az ötvenes korosztályban tartalékok. És milyen jól jön ez, ha éppen váltani kell…

Itt, a blogon sok, a magyar képregény múltja, jelene és jövője feletti töprengést megosztottam már a Türelmes Olvasóval, aki így első kézből értesülhetett a mangával való flörtölésem kezdeteiről. De az öreg kutya már óvatos, sőt, hovatovább bölcs is kicsit: mielőtt nagyon beleéltem volna magam új szenvedélyembe, kikértem mások véleményét. Érdemes-e belefogni egyáltalán? S ha igen, merre kellene elindulni? A régi, magyar képregények – mint a Zórád által a hatvanas évek végén zseniálisan megrajzolt Hunyady József történet, az Ördögfióka  – „manga stílusban” való újrarajzolása felé? Esetleg – Szakács György barátom már nagyon várja - Mikrobi kalandjaiból  lehetne mangát készíteni? Vagy valami egészen egyedivel kellene elő állni?

Terry Hooper-Scharf, az angol alternatív képregény kultikus kiadójának, a Black Tower-nek nagy hatalmú ura, akivel mostanában jókat busongunk az európai képregény krízisei fölött, már a gondolattól is elborzadt, hogy a régi mesterek emlékét mangával „szennyezzük” be. Szerinte a távol-keleti, a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt olcsó képregény-dömping az egyik oka a „klasszikus” európai képregény hanyatlásának. A kiadók, mondja, s alighanem igaza van, a mangában kiszámíthatóbb piacot, alacsonyabb jogdíjakat és a fekete-fehér belíveknek hála, lényegesen alacsonyabb nyomdai előállítási költségeket látnak. Németországban - ahogy arról a Mondo magazin júliusi száma is tudósít - jelentős, hazai alkotók által művelt „manga-ipar” alakult ki. Hasonlóról Angliában mégsem beszélhetünk: itt a távol-keleti történetek átvételei dominálnak.

Hazai barátaim is óvtak a mangáért való túlzott lelkesedéstől - finoman fogalmazva pont az öreg kutya és az új trükkök összeegyeztethetetlenségének törvényére hívták fel figyelmemet. S csakugyan: mit akar egy első unokáját szeptemberre váró nagyapó egy olyan műfajtól, melynek hazai olvasói is elsősorban a tizenéves lányok közül kerülnek ki? Bármennyire is tény, mutatott rá Bayer Antal, hogy a manga egy másik vizuális kultúra - a képregény egy „nyelvjárása”, ha úgy tetszik -, legalább ugyanannyira fontos, hogy a történetvezetésük, a jelenetek felépítése, a képek egymásutániságának a módja jelentős mértékben eltér az európai/amerikai szokásoktól. Olyan kulturális szakadék ez, amit nehéz átugrani, mondja – s igaza van. És, ezt már én teszem hozzá, Hruscsov elvtárs bölcs tanítását követve, kétszeri elrugaszkodással lehetetlen is: ha mégis komolyan gondolom, valami nagyon eredetivel, nagyon jól kitalált produktummal kell próbálkozni. A magyar manga-rajongók igen magasra teszik a mércét, s az új alkotásokat nagyszerű közösségi oldaluknak hála módjuk van a világ legjobbjaihoz viszonyítani.

Játszani persze lehet a stílussal – és azt hiszem, fogok is. Ígértem, úgy lesz: a képregény iskolában a manga egyrészt, mint alternatív vizuális leírási mód fog megjelenni – másrészt mint sajátos, az európaitól eltérő narratívát használó dramaturgia. Ha odáig jutunk, Perseus kapitány kalandjainak több jelenetével fog az olvasó manga-változatban találkozni. Érdemes lesz kipróbálni Mikrobi és néhány klasszikus magyar képregény-oldal „mangásítását” is: a kutatás kalandja ettől csak izgalmasabb lesz, no meg színesebb. Mindez érdekes lehet egy szűkebb szakmai közönség számára – de nem azoknak az olvasóknak, akiknek a manga hazai népszerűségét is köszönheti. És igazából őket szeretném elérni, megszólítani – ehhez pedig csakugyan valami eredeti ötlet, s annak professzionális megvalósítása felé vezethet az út.

Sokat töprengtem azon, merre érdemes elindulni. A mangán belül is léteznek „zsánerek” – nem is kevés. Biztos van találó japán nevük is – én inkább varázslós-bűbájos, vámpíros-legendás, romantikus-szerelmes, kisiskolás, gimis, sportos stb. kategóriákba sorolom őket, s megannyi alváltozatukat. A japán alkotók mindezekhez szigorú, a műfaj lényegi sajátosságát adó dramaturgiai és ábrázolási követelményeket állítottak. Ezek „adják ki” a zsáner lényegét – s ezeken semmiképp nem szabad változtatni. Ám nyitott maradt még a legfontosabb kérdés: melyik legyen a zsáner, amit érdemes kipróbálni, s mi legyen a történet, ami (talán) alkalmas lehet az olvasók szeretetének elnyerésére? Nagyon sok – japán, amerikai és német –  少女漫画 lelkes tanulmányozása után egyre inkább úgy láttam: egy ilyen, középiskolás környezetben játszódó, romantikus történettel lenne érdemes próbálkozni. Igen ám, de mivel? A megoldást végül a véletlen hozta meg. Kárpáti Miklós barátom, az ország egyik legkitűnőbb antikváriusa, az irodalom és művészetek nagy értője és kedvelője, a múzsák barátja jóindulatú, józan és roppant türelmes szemlélője képregényes próbálkozásaimnak. Vele brainstormingoltunk az Internet útján egy csöndes délután. Feldobott egy ötletet, ami meglehet, tréfának szánt, viccnek – de annak erős volt, hát komolyan vettem.  És így zseniálisnak bizonyult! A Margit-szigeten, futás közben, „fejben” dolgoztam ki a cselekményt (három kör, 16,8 km, 2 óra 45 perc, hetente két-három alkalommal - sok mindenre elegendő).

A rajzban már a karakterek tervezésénél tartok. Közben tekintélyesre duzzadt manga-gyűjteményem és a manga alkotásáról szóló szakkönyvek tömkelege segítenek ebben – most már csak gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni kell… A rajzokat sokat látott vázlatfüzetembe, 3B-s, nagyon puha ceruzával készítem, ami különösen könnyed és „lágy” grafikus hatásokat tesz lehetővé.  Ebből adódóan viszont szkennelés után digitálisan „fel kell javítani” őket, hogy a képernyőn is láthatók legyenek. Sebaj: addig dolgozom a vázlatokon, amíg elégedett nem leszek – s persze nem mulasztom el kikérni barátaim, olvasóim véleményét sem. Még néhány hét, esetleg hónap, és jönnek a…

De ez maradjon inkább még meglepetés!

Így készül A jedi visszatér

2012 talán legjobban várt hazai képregénye A jedi visszatér, a Csillagok háborúja magyar képregény-trilógiájának befejező része. A magyar Star Wars- és képregény-rajongók 2008 óta reménykedtek a folytatás elkészültében, s a terv a Star Wars rajongói klub fáradhatatlan erőfeszítéseinek hála, az idén el is jutott  a megvalósítás szakaszába. A munka, mint arról a kepregeny.net a Magyar Star Wars Klub  nyomán hírt adott, júniusban elkezdődött  - és remekül halad.

Így készül a ceruzarajz…

… és így a film egyik legismertebb jelentének végső, kihúzott változata

A Mester a forró, július eleji napokban is szorgalmasan dolgozott a történeten. A képregény forgatókönyvét - a film irodalmi forgatókönyve alapján - Fazekas készítette el. Miután a történet a két korábbi rész szerves folytatásaként jelenik majd meg, törekszik arra, hogy igazodjon a nyolcvanas évek elején megjelent epizódok Cs. Horváth-féle felfogásához. Attila több munkafázisban készít el egy-egy ceruzás oldalt, s egy következőben annak kihúzott változatát. Munkamódszerének megfelelően először elkészíti az oldalvázlatokat, majd előbb a vázlatos, egy következő szakaszban pedig a részletes ceruzarajzos kidolgozásnak fog neki.

A vázlatos oldalterv és a kidolgozott, kész rajz a munkaasztalon

A munkához nagy számú, a film egyes jeleneteit ábrázoló fényképfelvételt használ, de egy-egy bonyolultabb képhez megnézi magának a mozinak megfelelő képsorait is. Az elvárások nagyok, s ennek a művész is tudatában van. A munka nem egyszerű, s túl gyorsan sem lehet haladni vele – ám eredményeképpen szép és izgalmas lapokkal lesz a magyar képregény-történet gazdagabb. Októberben erről a rajongok személyesen is meggyőződhetnek majd…

A Mester munkában. Az asztalon a naptár figyelmeztet a határidő közelségére...

Képregényiskola Fazekas Attilával 2. – Futtában nyulat borotválni: a dramaturg mestersége

A sorozat korábbi részei:

1. A képregény, mint elbeszélés

A Képregényiskola… ezen a részét (és a két soron következőt) másnak kellett volna megírnia. Talán Alaksza Tamásnak, Bayer Antalnak, Bán Mórnak, Kiss Ferencnek a kortárs alkotók, esetleg Kuczka Péternek, Pánczél Gyulának, Vasvári Ferencnek, s persze Cs. Horváth Tibornak a régi mesterek közül. Zórádnak, Korcsmáros Pálnak is biztos lenne véleménye: mindketten írtak forgatókönyveket, sőt, önálló történeteket is. Mert ez a rész (és a két következő) nyilván az olvasók egy részének őszinte bánatára (még) nem a rajzolásról szól. Hanem arról, ami a képregényt igazán képregénnyé teszi – a történetről, amit el szeretnénk beszélni az olvasónak – és arról, hogyan tehetjük ezt meg a műfaj szabályai szerint legeredményesebben.

11. Az ifjú Fazekas második képregénye az 1974-ben a Pajtásban megjelent Fekete ablakok volt, melynek forgatókönyvét – Szilvási Lajos regényéből – maga írta. Az oldal két cselekménysort mutat be. Az első a közös ügy érdekében összefogni kívánó korábbi ellenfelek békekötése, s egyben rögtön az első közös akcióról való döntés meghozatala. Ez mindössze egy kocka: a konkrét előzményre (a béke a német pofonok hatására jött létre) a tömör, egy mondatos narráció utal. A második cselekménysor az akció végrehajtását beszéli el, kilenc, dinamikusan felépített képkockában, főleg a látvány segítségével.

A történetmesélés- és szerkesztés tudománya, a dramaturgia Arisztotelész óta létezik, filozófusok, színpadi szerzők és regényírók éppúgy törekedtek titkai megfejtésére, mint a film, a rádiójáték vagy éppen a képregény robotosai. Irodalma könyvtárnyi – a különböző kontextusokban elemzett példák sora végtelen. A tudományt, de sokkal inkább a mesterséget a világon mindenütt oktatják – s nem csak a művészeti iskolákban, bölcsészkarokon, de megannyi gyakorlat-orientált kurzus, workshop keretében is. Magyarország sem kivétel. Ha valaki a film forgatókönyv írást szeretné megtanulni, választhatja a Magyar Film és Média Intézet kurzusát, tanulhat a Werk Filmakadémián, részt vehet az Analog Artists forgatókönyvírói képzésében, de akár otthonról, távoktató csomag segítségével is elsajátíthatja a mesterség alapjait.

12. Egy, témájában hasonló jelenetsor Cs. Horváth dramaturgiai interpretációjában, az 1971-ben a Fülesben megjelent A kőbányai előőrs című, Baktai Ferenc riportregényéből készült, Zórád által megrajzolt történetből. A jelenetsor a kispesti nyilasház elleni partizánakció történetét beszéli el. Az első képkocka „beállítja” a cselekményt, megvilágítja az előzményeket (a harc szép hagyományaira való utalás), s a következő kockára átfutó narrációval el is indítja azt. A kép azonban már nem a döntés megszületésének pillanatát ábrázolja (a szövegből tudjuk meg, hogy „kitörő lelkesedéssel” fogadták a többiek az ötletet, s hogy legott ki is dolgozták a végrehajtás tervét). A cselekménynek ezt a szegmensét a szöveg tárja fel, mely a megszületett tervet a végrehajtás bemutatásával „fedi fel”. A következő négy képen aztán magát az akciót láthatjuk…

Hasonló kurzust a képregény forgatókönyv készítéséről ma még hiába keresnénk, miként a képregény dramaturgiáját sem oktatják – a THÉBA Művészeti Akadémia 2009-es kísérleti vállalkozása  óta – egyetlen egyetemen, főiskolán, művészeti tanfolyamon sem. A kérdés a képregény hazai fórumain leginkább a műfaj rajongóit, s első sorban a leendő alkotókat foglalkoztatja.  Tanulmányozzuk a külföldi szakirodalmat, amely azonban mindössze néhány tucat a témával foglalkozható kötetre tehető, s természetesen a külföldi, főként amerikai forgatókönyveket, melyek közül igen sok már az Interneten is hozzá férhető. Ez sajnos a magyar alkotásokról nem mondható el – nem csak az „aranykor” Cs. Horváth által írt ezer körüli történetének kézirata vár még felfedezésre, de a kortárs szerzők munkái is. 

13. Bayer Antal külön írást szentelt Cs. Horváth francia képregényeket „magyarító” munkamódszere bemutatásának. A Pif 59. számában jelent meg a Grèlé 7/13 sorozat 14. folytatásaként a Drôle du cirque (Cirkuszi tréfa) című partizántörténet. A Roger Lécureux által írt, Lucien Nortier és Christian Gaty által rajzolt képregény magyar változata a Füles 1970. évi 25-28. számában jelent meg. A magyar változat elkészítésében (a rajzok átszabásában, kiegészítésében) Fazekas Attila is közre működött. Dramaturgiai szempontból itt Cs. Horváthnak azt kellett megoldania, hogy egy sorozat a korábbi részekhez kapcsolódó, már „bemutatott” szereplőkkel, a befogadó kulturális közeg által jól ismert történelmi eseményeken nyugvó és helyszíneken játszódó történetet „fordítson át” a magyar közönség számára (is) élvezhető és érthető zárt alkotássá.

Pedig a jó képregény titka nem is igazán a jó rajz, hanem a jó forgatókönyv. Pontosabban: a jó történet, amit a forgatókönyv rögzít és – húzzuk alá még egyszer – a műfaj szabályai szerint beszél el.  A jó rajzokkal készült rossz történet lehet míves, akár szép, vagy művészi is – ám igazán sikeres nem lesz soha. Az „aranykor” forgatókönyvei, hangsúlyoztuk már néhányszor, legnagyobb részt adaptációk voltak: irodalmi művek a műfaj sajátosságait figyelembe vevő (sőt: műfajteremtő) átdolgozásai. Cs. Horváth munkamódszerének köszönhetően ezek a forgatókönyvek inkább „szövegkönyvek” voltak: elsősorban azt tartalmazták, ami majd a képregényben szöveges formában, elbeszélésként, vagy a szereplők szájába adva. Szakmai szempontból elsősorban az érdekes, hogy Cs. Horváth hogyan oldotta meg sokszor nagy terjedelmű, sok ágon futó, rendkívül részlet gazdag, s igen eltérő korokban, irodalmi stílusokban született művek (nem ritkán a világirodalom klasszikusai) cselekményének 32-46 lapra való tömörítését, az átültetés során milyen irodalmi eszközöket alkalmazott, mennyire sikerült megőrizni az eredeti mű szellemiségét, karaktereit vagy akár nyelvi szépségét, leleményeit. 

14. A Pif-ben megjelent eredeti változat a Lécureux által is követett klasszikus, Vaillant-i forgatókönyvi szerkezetet szerint. Ezt elsősorban az határozta meg, hogy egy lapszámban szinte mindig valamely történet-folyam egy-egy önálló epizódja (8-12 oldal, ritkábban több) jelent meg. A négy képcsíkos oldalszerkezethez, a konzervatív kompozíciós rendhez a grafikusok fegyelemzetten alkalmazkodtak, ám minden rész fél oldalas indító képpel kezdődött. A tömör narrációk – az eseménysorok közötti átkötések mellett - a szereplők belső érzelmi- és gondolatvilágába is bepillantást engednek, mindazonáltal a cselekmény főként az ábrázolt dialógusok, s a szereplők által elbeszéltek mentén bomlik ki.

A módszer másik sajátossága az volt, hogy Cs. Horváth rajzolóit (majdnem) minden tekintetben társként vonta be az alkotás folyamatába. De csak majdnem, hisz a szöveghez nem nyúlhattak (már csak azért sem, mert azt eleve a nyomdától kiszedve vagy beírva kapták), ám a rajzok kivitelezése során nagy szabadságot élveztek. Zórád, Korcsmáros, Sebők, Gugi, Szitás György, Friedrich Gábor a műfaj első hazai rajzolói sajtóillusztrációban és/vagy nyomdai grafikában járatos, kreatív, az ötvenes évek végén önálló, kialakult stílussal rendelkező művészek voltak. S ennek köszönhetően aztán – az azonos dramaturgiai háttér ellenére - egyéniek lettek az általuk készített képregények is. A hetvenes évek elején színre lépő Fazekas már tudatosan a képregény-alkotói pályára készült, elfogadta a már kialakult dramaturgiai szabályokat – megteremtette viszont saját, egyéni formavilágát, képi eszközrendszerét. 

15. Cs. Horváth és Fazekas első közös munkája, az 1974-ben, a Népszavában „csík”-folytatásokban megjelent Jókai-feldolgozás, a Rab Ráby. Cs. Horváthnak rögtön a kezdetén ennek Jókai-szövegrésznek    képregényre írását kellett megoldania. Jókai széles ecsetvonásokkal festi meg az ítélkező úriszék képét, katalogizálja az elé kerülő esettípusokat, érzékelteti az ülésterem hangulatát, s ezer ízzel-színnel magát a kort, amelyben mindez megesett.  „Ma van ugyanis az úriszék negyedik napja. Ezen a napon kerülnek a zöld asztalra a criminaliák, s egypár halálítélet kimondása után (az uradalom pallosjoggal bír) következik a sor a kisebb delictumokra, amikben a parasztok számosan leledzenek. A második csoportot képezik azok, kik olyan furfangosak voltak, hogy a szüret ideje alatt a szőlőjükben az érett fürtöket földdel eltakarták, hogy dézsmát ne vegyen belőlük az uraság, s csak szüret után szedték le lopva a szőlőjüket, mikor már a hajdúk nem álltak strázsát az úton.” Cs. Horváth az egyik delictum elkövetőjének elítélésén keresztül indítja a történetet, vezeti fel a szituációt s jut el a szerelmi szál bemutatásáig.

A látszólag jól működő, zárt, s a teljes magyar képregény-kiadói szakmát irányító rendszer ellen a hetvenes évek végén-nyolcvanas évek elején épp a két vezető rajzoló, Zórád és Fazekas „lázadt fel”. Zórád maga kezdte írni forgatókönyveit, melyek, az igazat megvallva, semmivel sem voltak jobbak vagy mások, mint amelyeket Cs. Horváth készített. Aki azonban nem csak szerkesztőként, forgatókönyv-íróként rendelkezett kizárólagos jogokkal, de irodalmi ügynökként is: ő közvetítette ki külföldre a magyar szerzők munkáit. Persze csak azokat, melyeket vele készítettek, így – pör és harag ellenére – végül Zórád is visszatért a vele való közös munkához. Fazekas mindvégig jól tudott együtt dolgozni Cs. Horváthtal – de azért ő is megvívta a maga, a más helyen már elemzett dramaturgiai forradalmát. Az állami kiadói monopóliumok a nyolcvanas évek végén való leomlása a Cs. Horváth-féle dramaturgia kizárólagosságának végét is jelentette - az ő halálával pedig magyar képregény „klasszikus kora” is mindörökre véget ért.

16. Cs. Horváth – mint legtöbb munkájában - a leíró részekben igen gazdag, eredeti szöveg integritásának megőrzésére törekedett. A szöveg révén, határozottan vezeti a cselekményt, a rajzok sokszor csak illusztrációk a szöveghez, amely valójában elbeszéli a történetet.

A magyar képregényben nyolcvanas évek során azonban a legfontosabb változást alighanem az adaptációs felfogás irányából a szerzői történetek felé való elmozdulás jelentette. Már a hatvanas-hetvenes években születtek egészen kiváló, kifejezetten a képregény számára megírt történetek. Hunyady József, Alaksza Tamás, Kuczka Péter, s maga Cs. Horváth is készített ilyeneket: az 1970-től „futó” legnépszerűbb magyar képregény-sorozat, a Nyomoz a szerelmespár épp az ő munkája volt. Egy más típusú képregény-narratíva, a francia Pif-ből származó, különböző hősökkel (Pifen és Herkulesen kívül Pifu, a „magyarítva” Soma és Döme néven jelentkező Placid és Muzo s többiek) már a hatvanas évek elejétől jelen volt a magyar sajtóban: néhány képkockától néhány oldalig terjedő, általában valamilyen komikus cselekmény köré épült történetek voltak ezek. „Import” képregények – francia, olasz, kubai – a Fülesben is megjelentek. Mint Bayer Antal kimutatta, a nem adaptációs képregények aránya már a hetvenes években is fokozatosan nőtt a hazai képregény-kiadásban,  s ezek legnagyobb része a francia-belga, a Vaillant-hoz köthető kiadványokból származott. 

17. Érdemes megfigyelni, ahogy a későbbi újraközlések során – a szöveg integritásának megőrzését mindenek feletti érdeknek helyezve - legtöbbször elveszett az eredeti képkompozíciók kiegyensúlyozott volta. A Népszavában megjelent eredeti (szövegbeírásos) változat azonban él egy olyan jelentős dramaturgiai eszközzel is, ami az utánközlésénél már elveszett, s ez a hangfestészeti eljárások (igaz, már ott is korlátozott) alkalmazása. Ezek (NAGY és/vagy DŐLT betűs kifejezések, felkiáltójelek, az érzelmek kifejezésére szolgáló, rajzolt betűk. Az érzelmeket a szövegbe ágyazottan, („Nem! – sikoltja a lány és majd a szíve szakad meg…) a narráción keresztül érzékelteti.

Aztán 1981 végén elindult a Kockás, mely már szinte kizárólag a Pif-ből átvett történeteket közölt – színesben. Egyre több alternatív képregény-közlési lehetőség nyílik meg, egyre többen próbálkozhatnak képregény-forgatókönyv írásával, és persze a rajzolással. Magam is így kerültem a pályára. Ezek jelentős része azonban még adaptációs történet maradt, s mivel más dramaturgiai módszertant akkoriban nem nagyon ismertünk, áttételesen mindenki a Cs. Horváth által felállított szabályok szerint, közvetlenül pedig őt utánozva próbálkozott. Sokakkal ellentétben ma is úgy gondolom, hogy a Cs. Horváth-féle dramaturgia szakmai szempontok szerint nézve egyáltalán nem volt rossznak mondható. Ennek részletesebb elemzését az Iskola… az adaptáció módszertanával foglalkozó részében fejteném majd ki – itt csak annyit, hogy véleményemet egy, a közelmúltban végzett elég széles körű nemzetközi összehasonlító vizsgálatra alapozom, melyben több tucat „klasszikus” irodalmi alkotás amerikai, belga, francia, spanyol és magyar változatát vetettem össze. A pályára irányába igyekező fiatal szerzőknek sem elsősorban a dramaturgiával volt baja, sokkal inkább CSHT igen erős, a legjelentősebb megjelenési lehetőségeket sokáig ellenőrzése alatt tartó hatalmi pozíciójával – ami aztán a rendszerváltást követően gyorsan semmivé foszlott. 

18. A Kibernerosz(ok) tündöklése és bukása több (újraszerkesztett) változatban is megjelent. Kiss Ferenc a narrációt igen sokszor az – időben egymástól távol álló – események összekapcsolására használta, sokszor pedig valamely konkrét helyzet, konfliktus hangulatának érzékeltetéséhez.

1990-ben jelenik meg Fazekas és Kiss Ferenc (Kiberneroszok bukása) első munkája, aki Cs. Horváth halála (1993) után az adaptációs képregény-dramaturgiai iskola meghatározó alakja, megújítója lesz. Első, Fazekas Attilával közösen alkotott története még a klasszikus Cs. Horváth-i szabályokat követi, elbeszélő, az alapul szolgáló irodalmi mű integritását, a cselekmény folyamatosságát megőrizni kívánó narráció, s igen sokszor a szereplők szájába adott hosszabb szövegek jellemzik. A Fülesben három évvel később megjelent második története, a Cherubion esetében már más dramaturgiai megközelítést alkalmaz. A történet fonását a – sokszor egy-egy hosszabb gondolatsort már rövidebb szekvenciákra vágó – dialógusok, rövid, tömör, képszövegek jellemzik, a mese azonban elsősorban a Fazekas oldalkompozíciókba rendezett, a forma, perspektíva és kompozíció lehetőségeit maximálisan kihasználó rajzai révén bomlik ki.  Kissferi – sok magyar rajzolóval sikeresen együtt dolgozva – lényegében ezt a módszert alkalmazza napjainkban is. A forrásul szolgáló irodalmi alkotásokhoz mindig tisztelettel nyúl, jó dramaturgiai érzékkel formál leíró részt párbeszéddé (és fordítva), tömörít össze hosszabb szövegrészeket, mindenek előtt azonban a szó legszorosabb értelmében teret ad a képnek – hagyja, hogy az olvasó a látványvilág révén adja át magát a történet varázsának.

19. Az 1999-ben megjelent A vasálarcos már új dramaturgiai felfogást tükröz. A narrációk legtöbbször a szituáció pontosítását szolgáló, igen tömör utalások, a cselekmény a képek révén mozog. A szereplők szájába adott szövegek élénkek, az érzelmek kifejezésére is alkalmasak – „belesimulnak” a rajzokba, a cselekménybe, s nem irányítani akarják azt.

A magyar képregényben, pontosabban a magyar alkotók új képregényei esetében 1990 után azonban már az adaptációtól való tudatos elfordulás vált uralkodóvá, s megindult az a folyamat, amit Dunai Tamás a Médikautatóban, 2007-ben megjelent, sokszor idézett cikkében levezetett, s ami a magyar képregényes szubkultúra kialakulásához vezetett. E szubkultúra leglényegesebb sajátosságának Dunai a belterjességet tartja: „A szubkultúra lényegében önmagát teremti/teremtette újjá.” – mondja. Ám véleményem szerint ez az újrateremtés nem csak a „befordulásban”, a kevesek ügyévé lett képregény ezer szállal összekötött, baráti és alkotói kapcsolatokkal erősített művelésében nyilvánul meg (ami az alkotói műhelyek kialakulása, a szempontjából mindenképpen nagyszerű dolog), de az egyébként zárt kulturális tér sokszínűségében is. Olyan tér ez, ahol egyaránt jelen van és hat a szuperhősös amerikai és a klasszikus európai képregény, a karton és a manga, az aranykor mestereihez köthető hagyomány és az alternatív, jövőt kereső kísérletezés - s ez végeredményben azért nagyszerű dolog. Ebben a közegben viszont egységes vagy épp irányadó dramaturgiáról beszélni éppoly értelmetlen, mint általánosan követendő grafikai stílusról. 

20. A vérfarkas éjszakája (2010) képregény-változatának forgatókönyvét Leslie L. Lawrence regényéből ugyancsak Kiss Ferenc készítette. Lawrence regényei nem akciótörténetek, hanem műfajukat tekintve klasszikus krimik, ahol ráadásul a sztorit a szerző egyes szám első személyben, azaz már eleve rengeteg szubjektív benyomás, gondolat az olvasóval való megosztása révén gyakran hosszú párbeszédekkel megtűzdelt jelent-sorokban meséli el. Ez az egyéni hangvétel a Lawrence-regények egyik titka, mely azonban a képregényben nem igazán működik. Kiss a narrációk révén tömöríti az időt, kapcsol össze cselekmény-szálakat és vezet be új szereplőket, a párbeszédekben pedig a cselekményt konkrétan előre vivő mozzanatokra koncentrál.

Ám ha egy képregény-iskola keretei között, a képregény-készítés munkaszakaszait vesszük sorra, mégis csak találni kell olyan rendező elveket, melyeket figyelembe véve, s szakmai fogásokat, melyeket követve használva nagyobb az alkotónak nagyobb esélye lehet a sikerre. Ebben az egy kérdésben az amatőr és a profi képregény-alkotók, a klasszikus formanyelv és a kísérletezés hívei biztosan egyet értenek - hisz mindannyian az olvasó elismeréséért dolgozunk. Ahol az alapkérdés nem a hogyan, hisz választhatunk ezer utat is – sokkal inkább a mit: a történet, aminek elbeszélésére vállalkozunk, s aminek felépítésére évezredek alatt kialakult, szabályait megszámlálhatatlan regény, színdarab, rádiójáték, film, képregény- és (legújabban) videojáték alakította ki. Ami mindennek középpontjában áll: a dráma. Szűkebb – és hagyományos – értelemben a színházi előadásra szánt irodalmi művet értjük ez alatt, tágabban általában a bemutatásra szánt előadást (zene esetében a dalmű, tánc esetében a balett, mozgás esetében a pantomim stb.) is. A dráma organizmusában, mondja Benedek András sok évvel ezelőtt megjelent, okos könyvében, minden elem összefügg az összes többivel, a műfaj leglényegesebb vonása a mozgás, amit igen bajos állóképek sorával érzékeltetni. A feladat, mondja, hasonlít a mesebeli borbélyéhoz, aki azzal hencegett, hogy futtában borotválja meg a nyulat… Valójában ez a dramaturg feladata – tudománya a „formális tapasztalatok és ismeretek rendszerezését” végző dramaturgia, eszköze a drámai nyelv, célja, az író mondanivalójának az (előadásra, bemutatásra szánt) műfaj követelményeivel való összehangolása - a szöveg nyelvi előkészítését is ide értve.

21. Bán Mór és Fazekas A Mohács kommandó című képregénye az utóbbi idők egyik legeredetibb alkotása. Nem adaptáció: a tudományos-fantasztikus és történelmi regények műfajában egyaránt nagy tapasztalattal rendelkező Bán a történetet eleve képregény-fogatókönyv formájában írta meg. Az elbeszélés több szálon fut, nagyon erősen a képi világra támaszkodik. Bizonyos információkat (helyszínekre, időpontokra való utalás) inzert-szerűen jelez, a cselekmény egyik fővonalát az egyik szereplő narrátorként megfogalmazott mondataival erősíti, más esetben viszont „klasszikus”, információt közvetítő narrációkat alkalmaz. Mindezt nagyon is visszafogottan: dialógusai ezzel szemben erősek, a karakterek jellemvonásai ezeken, s a szereplők az adott szituációban való viselkedésének ábrázolásán keresztül bomlanak ki.

Mozgást állóképekkel érzékeltetni tehát a dramaturgia legnehezebb feladata, s mégis: aki képregényt szeretne írni, ezzel kell megbirkóznia. Hiszen a képregény a cselekményt annak folyamatában, de véges számú képen keresztül, szöveg és rajz útján mutatja be.  Míg a társművészetek irodalma könyvtárnyi, a képregénnyel mindössze néhány – főként amerikai – inkább módszertani feldolgozás foglalkozik. Igaz, ezeket legalább olyanok készítették, akik a műfaj legsikeresebb, jelentős gyakorlati tapasztalatokkal is rendelkező alkotói közül kerültek ki. Ezek közül Stan Lee és Buscema klasszikusát, Will Eisner útmutatóját, Alan Moore kultikusnak tartott, vékonyka kis könyvét (s a képregényes szaklapokban megjelent tanulmányait), Mario Saraceni a képregény nyelvéről írott remek összefoglalóját, Christy Marx az animációs, képregényes és játék programos forgatókönyv-írás rejtelmeiről szóló kézikönyvét  és Robert Petersen a vizuális narratívák történetét (és gyakorlatát)áttekintő remek munkáját  sikerült megszereznem – s persze számtalan eredeti forgatókönyvet. 

22. Az olvasóban menet közben nyilván sok kérdés merül majd fel. Mindenképpen bátorítani szeretnénk, hogy ezeket elektronikus levélben vagy akár itt, a blogon megjegyzés formájában vesse fel. Az egyik talán éppen az lesz, hogy amit a dramaturgiáról, meseszövésről itt – és a következő részekben – kifejtünk, a komikus, karikaturisztikus képregényre (mint a Botond és Galád) is alkalmazható-e. Platón a Lakomában Szókratész szájába adva kifejtette: a tragédia és a komédia lényegileg azonos, s ez - bár a vizuális megjelenítés szempontjából természetesen lényeges különbségek vannak a két típus között - ahogy majd bizonyítani próbáljuk, érvényes a képregényre is.

Sok (hasznosítható) okosság található ezekben a művekben a forgatókönyv-írás mikéntjéről - ám a szerzők (kevés kivétellel) mindezeket elsősorban az amerikai képregény immár nyolc évtizedes fejlődéstörténetének kulturális összefüggéseibe ágyazva fejtik ki. Feladatunknak azonban nem ezek alapján valami szintetizáló, a külföldi „legjobb gyakorlatokat” összegyűjtő, s ezek alapján a magyar alkotók számára is követendő példákat állító útmutató összeállítását tekintettük, a problémák az „itt és most” követelményeihez igazodó végig gondolását. Ehhez egy jóval gyakorlatibb megközelítést választottunk, s hozzá egy társművészet, a film hihetetlenül bőséges dramaturgiai irodalmából az egyik legkiválóbb, magyar nyelven is hozzáférhető munkát hívtuk segítségül.  Syd Field megközelítése gyakorlati, tételeit sok-sok, a magyar nézők előtt is jól ismert példával támasztja alá. Ezek a tételek – az, amit forgatókönyv felépítéséről, a meseszövésről, a dramaturgiai eszközök használatáról állít – azonban a nagyrészt a képregényre is érvényesek – ennek bizonyítására viszont mi teszünk majd sok-sok példa felhasználásával kísérletet. Maradjanak hát velünk!

Végezetül (ismét) egy feladat… Az Iskola első részében játékra hívtuk az olvasót – az illusztrációként megjelent képregény-oldalak közül kértük, néhányat próbáljanak a „szöveg nyelvére” fordítani, illetőleg képek által elbeszélt történetet kicsit tovább gondolni. A mostani fejezethez felhasznált illusztrációkkal szintén érdemes ezt megpróbálni,  ám kérjük, a vállalkozó kedvű olvasó itt már a képaláírásokban kifejtett, értelmező szövegekre is legyen tekintettel. A későbbi munka során hasznát vesszük majd ezeknek!

A cikkhez felhasznált illusztrációk Szakács György digitális archívumából, a könyvészeti hivatkozások Kiss Feri magyar képregény-bibliográfiájából valók: a felhasználásukhoz való hozzájárulásért mindkét kedves barátomnak ez úton is szeretnék köszönetet mondani.

Hogy mondják oroszul: visszajön kedvesem?

A régi, kopott számok címlapjának tanúsága szerint 1956-tól, egy, a lap történetére visszaemlékező beszámoló szerint 1952-től jelent meg a Művelődési Minisztérium okos kis havi lapja, a Képes Nyelvmester. Méghozzá két formában: egy kizárólag orosz nyelvű, s egy angol-német-francia oldalakat is tartalmazó, „nemzetközi” változatban. Általános iskolás koromban szívesen forgattam. Érdeklődésem homlokteréből a hetvenes évek elején tűnt el: Magyar Vilmos, boldog emlékű tanárom hatására ekkor szoktam át az MTI német és angol nyelvű napilapjának, a Daily News/Neuste Nachrichtennek rendszeres olvasására. A győri antikváriumban sok eredeti, nyugati csemege akadt: német ponyvafüzetek, puha fedelű regények, sőt, alkalmanként még képregények is.

A XII. évfolyam 7. számban induló Ivanhoe címlapját Sebők, fejcím-rajzát Zórád készítette, s a folytatásokat is felváltva illusztrálták

A Nyelvmesterre – mint talán mindenki generációmból – mégis szívesen gondolok vissza. A politikai irányvonalnak általában megfelelni szándékozó, de informatív, újszerű és legtöbbször szórakoztató írásokhoz szószedet is tartozott, ami nagyban megkönnyítette az olvasást. Szerettük, s mert (csakúgy, mint a Pajtás) fillérekbe került, legtöbben minden hónapban beszereztük saját példányunkat. Bár az iskolában természetesen az orosz volt a kötelező, s voltak szép számmal „nyugati” nyelvi tagozatos osztályok, akkoriban sokan és lelkesen tanultunk magánúton vagy csak úgy, otthon, olcsón elérhető és igen jó színvonalú könyvekből. A Báti-Véges-féle angol, az ugyanabban a sorozatban megjelent francia, spanyol, olasz és még sok más nyugati nyelv könyvei számtalan kiadást értek meg, a Világnyelvek – hanglemezen sorozatban pedig hangzó anyagok készültek hozzájuk.

Hogyan lehet megfogni a krokodilt? 1964. VIII. évf. 7-8. szám, 27. oldal.

A Képes Nyelvmester a nem csak suliban volt hasznos segítőtárs – minden számban volt általában orosz nyelvű, de kedvenc alkotóinktól (Zórádtól, Korcsmárostól, Sebőktől, Gugitól) származó képregény. Kevéssé ismert, a képregény jelenlétét viszont megmagyarázza, hogy a lap képszerkesztőjének tisztét kezdetektől évtizedeken át Cs. Horváth Tibor töltötte be.

A kincses sziget, IX. évfolyam 2. szám, 1965. február, 18-19. oldal

A hatvanas-hetvenes években érdekes módon Sebők és Gugi voltak a Nyelvmester meghatározó alakjai. Zórád és Korcsmáros sokat illusztráltak, de inkább a képregényeket készítették: az ifjúsági irodalom klasszikusaiból készült adaptációkat. A lap szélesebb grafikusi hátterét az Ifjúsági Lapkiadó professzionális alkotói adták: Görög Júlia, Endrődi István, Dargay Attila állandó munkatárs volt. Németh Jenő is készített képregény-oldalakat, s alkalmanként illusztrációkat: rajzkészségben ugyan nem versenyezhetett a mesterekkel, kicsit sötét, túlárnyékolt rajzai azonban jó kompozíciós készséget árulnak el. A sok-sok rövidebb, ismeretterjesztő cikk és nevelő célzatú elbeszélés mellett folytatásos regényeket is közölt a lap: a klasszikusok mellett főként szovjet szerzők tudományos-fantasztikus regényeinek feldolgozásai kaptak helyet benne.

A Naptemplom titka, 1971. XX. évf. 4. szám.  Nem tévedés: az 1970-es XIV. évfolyam után 1971-ben rögtön XX. évfolyamába lépett a lap. 

Cs. Horváth képszerkesztőként bőven merített külföldi forrásokból. A Vaillant-ból, kelet-német és szovjet magazinokból egyaránt dolgozott. Főként karikatúrákat, illusztrációkat emelt át, néha azonban egész képregény-oldalakat. A hatvanas évek elején a nebulókat Placid és Muzo tanítgatta oroszul, 71-ben Pif francia nyelvű történeteivel találkoztunk, de alkalmanként – persze forrás megjelölése nélkül – angol, sőt, amerikai lapokból is beszivárgott ez-az. A hetvenes években a képregények egyedi vonásai lassan elvesztek, egyre több lett az utánközlés, magyarul már megjelent történetek egyszerű fordítása. Ezek az oldalak már se nem szépek (az eredetileg nem a kis laptükörre méretezett rajzokból sokat takar ki a szöveg), se nem jók (mindennek dacára a szöveg mégis legtöbbször nehezen olvasható).

Két koldusdiák, 1967. XI. évf. 3. szám, 10. oldal

A lapban megjelent képregények nagyrészt még újra felfedezésre várnak. Szakmai szempontból különösen érdekesek: a lavírozott rajzokkal készült oldalpárokat úgy kellett megtervezni, hogy a szószedetnek is maradjon hely, a látványnak pedig segítenie kellett a szöveg megértésében. A hagyományos képregény-nyelvnél jóval közvetlenebb, direktebb kommunikáció volt ez. Ám ami az első évtizedek lapszámainak forgatását ma is egyedi élménnyé teszi, talán mégsem elsősorban a képregényhez, hanem a képregény alkotók illusztrátori munkásságához köthető.

A Bátor ember című elbeszélés Sebők által készített illusztrációja a címlapra is kikerült.

Mindannyian a sajtó, a könyvkiadás világából jöttek. Voltak illusztrátorok – Csergezán Pál, Szecskó Tamás – akik egy-két képregényes próbálkozás után inkább elfordultak a műfajtól. Aztán voltak rajzolók, mint a nagyszerű, elegáns szépséggel rajzoló Görög Júlia, akik bár néha képsorozatokat készítettek, megmaradtak a „klasszikus” illusztrációs műfaj keretei között. És voltak a képregényesek, akik „komoly” illusztrációs feladatokat (kiváltképp könyvet) a hatvanas évek derekától egyre nehezebben kaptak – ha kaptak egyáltalán. Itt azonban megmutathatták tudásukat.

Aki másnak vermet ás, maga esik bele… 1970. XIV. évf. 7. szám, 8-9. oldal

Nem csak a megjelenés helye miatt egyediek ezek a rajzok – a megjelenés ideje miatt is. Az egykor számos, kiemelkedő tehetséggel rendelkező, Mühlbeck Károly, Pólya Tibor és Sátori Lipót-szintű alkotókkal rendelkező háború előtti sajtógrafika megkésett alkotásai. Arányosan elosztott oldalak, dinamikus kompozíciók, könnyed, a formákat árnyék-fény hatásokkal vissza adó, határozott ecsetkezelés jellemzi őket – s természetesen mesteri rajztudás. A művészek stílusa egyedi, alkotói eszközeik azonban sokszínűek: Gugi esetében például a linómetszetre emlékeztető „klasszikus” ábrázolástól a "puha" lavírozott festmény-rajzon át a kor legmodernebbnek mondható karton-technikája nagy magabiztossággal történő uralásáig terjed. Jó emlékezni rájuk – és méltó dolog tisztelegni az alkotók emléke előtt.

Érdekes kalandok, 1968. szeptember, XII. évfolyam 7. szám, 13. oldal.

Ma is jó kézbe venni a régi történeteket, ízlelgetni a régi, iskolás mondatokat. És persze ma is - pont, mint egykoron - legjobban a vodka-kaviár-zamatú, „oroszított” képregényeket élvezem. Hogy Kszenja Szobcsak, Vera Brezsenyeva és Nagyezsda Mejer nyelvének tanulásához egyáltalán kedvet kaptam, inkább köszönhető nekik, mint пинна никорогна, rossz emlékű és szájszagú, első orosz tanárnőm a ragozást még a körmös gyakorlati alkalmazásával oktató pedagógiai módszereinek. Motivációim közben sokat változtak, de az orosz kultúra iránti szeretetem megmaradt. Ennek okán aztán nem hagyhatom megválaszolatlanul a címben feltett kérdés sem. Моя любимая возвращается. És talán nem is egyedül érkezik...