A képregény hősei: Winnetou

2014 szeptemberében – ahogy arról ebben a cikkben olvashattok – elindult a Képregény Kedvelők Klubjának Facebook-csoportja. Várunk mindenkit, aki a régi képregények, az aranykor magyar klasszikusai és a Képregény Kedvelők Klubjának rendezvényei iránt érdeklődik. Itt lehet jelentkezni: https://www.facebook.com/groups/1464336630521037/

 

 

 

Karl May halálának 100. évfordulójára Eckart Sackmann kiadója a Karl-May-Verlaggal együttműködve ezer példányban ismét közre adja a méltán ünnepelt szerző leghíresebb regényének, a Winnetounak Helmut Nickel által még a hatvanas években készített képregény-változatát. A három részre tervezett sorozat első kötetét az ötven euros ár ellenére a gyűjtők azonnal elkapkodták – újranyomás nem várható. Kétszáz példányt visszatartottak a terjesztésből – ezeket a júniusban, Erlangenben megrendezésre kerülő képregény-szalon szerencsés látogatói vásárolhatják meg, melynek díszvendége maga a 88 éves, jelenleg Floridában élő művész lesz. Ám a centenáriumi képregény-megemlékezések sorozata ezzel még távolról sem ért véget...

A német Winnetou-ouvre alkotói és alkotásai 2009-ben, a müncheni képregény fesztiválon is főszereplők voltak: két évvel később ugyanezt az eseményt e kiállítás rajzaiból, festményeiből készült kötettel köszöntötték. A megemlékezésekből sajnálatos módon kifelejtették Zórád Ernőt, pedig az egykori NDK olvasói (ahol Karl May és művei hosszú évtizedeken keresztül nem jelenhettek meg) egyedül az ő általa készített képregény-változattal találkozhattak.

Az indián-regények leghíresebbikét 1893-as első megjelenése óta számtalan kiadásban számtalan rajzoló munkái illusztrálták, a képregényhez mégis viszonylag nehezen talált utat. Cs. Horváth és Zórád 1957-ben készült Winnetou-feldolgozása, az első szóbuborékos magyar képregény nemzetközi összehasonlításban is az úttörő vállalkozások egyike volt. Sajátos módon azonban az első ismert Winnetou-képregény nem Németországban, hanem az akkori Jugoszláviában jelent meg – igaz, egy német testvérpár munkájaként.

A rajzoló, Walter Neugebauer 16 éves volt, mikor 1937-ben a rajzokat készítette – az író, Norbert Neugebauer alig négy évvel idősebb. Horvátországban, Zágrábban élő német család gyermekei voltak – a horvát képregény-történet mai napig büszkén tartja számon Valter Nojgebauert a nemzeti alkotók között. Már igen-igen fiatalon újságokban jelennek meg rajzai: 14 évesen a Novosti gyermekrovatának állandó rajzolója, 1935 és 1937 között pedig immár sikeres képregény-rajzoló, hol testvérével, hol Branko Kovač forgatókönyv-íróval együtt dolgozva a Popeye és a Naszreddin Hodzsa történetek tolmácsolója. 1938-ben ő alapítja meg Jugoszlávia első képregény-magazinját, a Veseli Vandrokašt, melyet a háború alatt is sikerül életben tartania: itt jelent meg 1938-1940 között a Winnetou is. A negyvenes évek második felében érdeklődése a rajzfilm felé fordul. 1951-ben ő lesz az első jugoszláv rajzfilm-stúdió, a Duga Film létre hozója és a híres „zágrábi iskola” megalapítója. Rolf Kauka, a német Kauka Verlag és rajzfilm-stúdió alapítója 1954-ben Zágrábban is megnyitotta irodáját. Megbízásokat adott a tehetséges fiatalembernek és csapatának – majd néhány évvel később Németországba csábította.

Neugebauer először ott is rajzfilmeket készít (többek között a Münchausen új adaptációját), de rövidesen a Fix és Foxi képregény-füzetek vezető rajzolójává válik – és marad sok-sok éven át. Ebben a lapban jelenik meg – színezett változatban – az „ős-Winnetou” – ám a történetet az immár vérprofivá vált Neugebauer a hatvanas években ismét megrajzolja. A mindösszesen 240 oldal körülire duzzadó történet meglehetősen híven követi az eredeti Karl May-regény cselekményének fonalát. Ez a változat aztán sok nyelven, sok országban megjelent – többek között szülőhazájában, Jugoszláviában is, mellyel sosem szakította meg kapcsolatait. 1972-ben főként jogdíj-problémák miatt szakít Kaukával, megalapítja saját rajzfilmstúdióját, amely elsősorban reklámgrafikai megrendeléseket teljesít – ő tervezte például a Haribo híres gumimacijának figuráját is. Képregényt már csak elvétve alkotott (utoljára 1979-ben). A nyolcvanas években visszavonultan élt, életművét számos szakmai díjjal jutalmazták. Mikor 1992-ben elhunyt, Kauka 500 rózsával borította be annak az embernek a sírját, aki a német képregényt a második világháború után sikeres sajtó-műfajjá emelte, az amerikai comics áradata ellenére (de gyakran annak hullámain hajózva) életben tartotta, sőt, sikeres exportcikké is tette…

Winnetou története nem csak Németországban volt igen népszerű, hanem a német kulturális befolyás által megérintett más európai országokban is. Az Egyesült Államokban persze annak ellenére sem sikerül gyökeret eresztenie, hogy a nagy számú német származású bevándorló-közösség az óceánon túl is lelkesen ápolta a May-művek kultuszát. Az amerikai érdektelenségnek – csakúgy, mint a németországi indián-mítosznak – megvoltak a maga mélyben kapaszkodó társadalmi és kulturális gyökerei  Mindenek előtt talán az, hogy May a diadalmas, fehér, angolszász és protestáns  Amerika szempontjából rossz irányból közelített a – mai szóval - „indián-holocaustnak” nevezett problémához. Karl May Magyarországon is hallatlan népszerűségnek örvendett – bizonyítja ezt a művei magyar kiadásaiból a centenáriumi évben az Országos Széchenyi Könyvtáráltal rendezett kiállítást is.  Hollandiában, Finnországban, Norvégiában, Svédországban ugyancsak nemzedékeken át a legnépszerűbb ifjúsági szerzők közé tartozott, így nem véletlen, hogy a hatvanas évek elejétől a magas képregény-kultúrájú Belgiumban és Hollandiában készülnek majd színvonalas May-adaptációk.

1962-ben (az akkor még ötven éves védelmi idő elteltével) lejártak Karl May műveinek szerzői jogai: szabaddá váltak az újra kiadások, adaptációk, megfilmesítés céljára. A kiadók, filmvállalatok előre számoltak ezzel s építettek rá: kezdetét vette a „May-hullám”, mely a hatvanas évek végéig aztán alig vesztett valamit kezdeti lendületéből. A hatvanas évek elején a dán és svéd lapokban folytatásokban jelent meg a spanyol származású grafikusművész, Santiago Jaimé Vallvé nem szóbuborékos formában megrajzolt Winnetou-képregénye. Vallvé 1928-ban, Barcelonában született, s igen korán elkötelezte magát a képregény mellett. A tizenéves fiatalember első sorozatai a Populcartito c. lapban jelentek meg. A képregény-rajzolást Barcelonában s később Párizsban folytatott tanulmányai alatt is megtartotta mellékes keresetként. A dán kiadói szindikátus, a PIB a spanyol Dalger sajtóügynökségen keresztül az ötvenes évek derekán kereste meg egy képregény-sorozat (az Eddie) ötletével. 1959-ben Koppenhágába költözött, s szabadúszó grafikusként a PIB számára készített történeteket – köztük a 62-63-ban 93 folytatásban közölt Winnetout és egy, a Beatles történetét bemutató, korai feldolgozást. 1970-ben a Semic kiadó felkérte a Phantom sorozat rajzolására, amit aztán jó negyedszázadon keresztül több, mint száz részben majdnem haláláig (2000) folytatott.

A Karl May művei iránti érdeklődést a német-jugoszláv koprodukcióban, Pierre Brice és Lex Barker főszereplésével készülő, igen népszerű mozifilmek sokszorozták meg: a Constantin Film produkciójában az Az ezüst tó kincse 1962-ben került a mozikba, ezt 1963-ban a Winnetou első része követte, majd további – részben keleti környezetben játszódó – tizenöt színes, széles vásznú alkotás. 1963-tól May művei alapján televíziós sorozat is készül, mely a ZDF kísérleti adásának egyik legnépszerűbb műsora lesz, 1965-ben pedig elkészül az első dokumentumfilm May életéről. Természetesen a film fotóiból összeállított filmkönyvek sem maradhattak el: az 1964-ben megjelent Winnetou-kiadás ma a német antikváriumokban és az Interneten száz euro körüli áron szerezhető meg.

Willebrord Jan Frans Maria Vandersteen 1913-ban, Antwerpenben született. Élénk képzelőerővel megáldott fiúcska volt, aki iskolásként gyakran szórakoztatta osztálytársait az általa kitalált történetekkel. 13 éves korától az antwerpeni Képzőművészeti Akadémia egy esti tanfolyamán szobrászatot kezd tanulni – és egy életre elkötelezi magát a művészet mellett. Az ornamentikára, az épületek díszítő művészetére specializálódik, s ebben meglehetősen tehetséges is – ám épp a húszas évektől az európai építészet a letisztultabb, egyszerűbb formák felé fordul, s az ifjú Vandersteeen rövidesen munka nélkül marad. Az Innovation nevű fővárosi áruházban végül kirakatrendezőként helyezkedik el. Külföldi lapokból próbál ötleteket gyűjteni – egy amerikai magazinban találkozik élete első képregényével, s – számomra igen szimpatikus módon – azonnal eldönti, hogy ő is képregényeket fog majd csinálni. Első történetei az áruház magazinjában jelennek meg. Egyéni stílusát a negyvenes évek elején alakítja ki, de nagy hatással vannak rá az amerikai képregények. Híres sorozata, a Suske en Wiske első részét 1945 márciusában jelenteti meg a De Nieuwe Standaard. A negyvenes években kialakítja saját kis „univerzumát”, humoros képregényeit szeretik az olvasók, népszerű rajzoló a francia nyelvterületen is. 1951-ben a grafikus Karel Verschuere-vel alkotják meg Bessy, a kutya figuráját (modelljéül a népszerű négylábú mozisztár, Lassie szolgált). 1959-ben létre hozza saját képregény-stúdióját, ahol számos fiatal művésznek ad munkát, de a korabeli szokás szerint rajzolóként mindig Vandersteen kerül feltüntetésre. A De Rode Ridder (A Vörös Lovag) sorozat 1959-ben indult, s még ma is tart: napjainkban Martin Lodewijk írja, Claus Scholz rajzolja a történeteket.

Vandersteent 1962-ben keresi meg a Standaard Uitgeverij egy May-képregény-sorozat ötletével. Előbb nem nagyon lelkesedik a munkáért – aztán az első (Old Shatterhand) és második (Winnetou) epizód után  bele lendül a munkába, amely 1985-ig folytatódik s mindösszesen 87 albumnyi anyagot eredményez. A – legtöbbször névtelen - alkotók közreműködésével készített rajzok kontúrosak, lendületesek, de nem túl igényesek, az oldalképek egyhangúak, a képek túlzsúfoltak, az egyes ívek eltérő színnel nyomottak, a szöveg viszonylag nehezen olvasható – de az akciódús cselekmény ébren tartja az olvasók érdeklődését. A német nyelvterületre az NSZK-ban a Bastei kiadó által gondozott Bessy-füzeteken keresztül jut vissza a történet: 1967-ben a 46-61. számokban, folytatásokban találkoznak vele először az olvasók. 1999-től – A Vörös Lovag német változatát is gondozó - Wick Verlag valamennyi albumot német nyelven is kiadta, sőt, egy színes füzettel is kiegészítette. A német sorozat az – új borító-rajzzal ellátott - Winnetou-val kezdődött, s ezt követte az Old Shatterhand. Az 1999-ben megjelent első négy füzetet már 2005-ben után kellett nyomni – a Winnetou-ból azonban már ez a kiadás sem kapható. Vandersteen a hatvanas években – a régi siker-szériák, mint a Suske en Wiske és A Vörös Lovag életben tartása mellett - egy kalandos kém-sorozattal (Biggles), majd egy afrikai környezetben játszódó kalandos szériával (Safari) próbálkozott, ám ezekkel nem ért el nagyobb sikert. A futó munkákkal való napi bíbelődést idővel munkatársára, Paul Greetsre bízta, maga inkább 1985-ben kezdett sorozatával (De Geuzen) foglalkozott. 1990. augusztus 28-án hunyt el.

A talán leghíresebb Winnetou-képregények rajzolója, Juan Arranz Aguado szintén spanyol: ő nyolcvan évvel ez előtt, 1932-ben született Madridban. Szintén fiatalon kezdett el képregényeket készíteni, de első sikereit nem a hazai pályán, hanem a műfajra jóval fogékonyabb Franciaországban érte el: 1955-ben az Artima Kiadó által gondozott Chico Juárez vadnyugati történetekkel. 1959-ben Franciaországba költözött, megnősült, s házasságából két lánya született. Napilapos képregény-sorozatokat éppúgy készített, mint albumokat. A vadnyugati témájú történetek (Buffalo Bill) mellett amerikai klasszikusok európai változataival (Nick Carter) egyaránt sikert aratott. Amikor 1963-ban a holland N. V. Drukkerij de Spaarnestadpara western képregényben (és az irodalmi művek adaptációiban) járatos rajzolót keresett Winnetou-sorozatához, Arranz számára kapóra jött a megkeresés: a francia piacon épp csökkent ugyanis az érdeklődés az ilyen stílusú történetek iránt.

A történetek 1963 és 68 között a Sjors magazinban (az Eppo előfutára) jelentek meg, a hetvenes évek elejétől a legtöbb nyugat-európai országban album formájában is hozzá férhetővé váltak. Franciaországban 1965-ben, Belgiumban 1966-ban, a skandináv országokban a hetvenes évek derekán jelennek meg az albumok, melyek sajátos módon még Indonéziába is eljutottak: ott a nyolcvanas évek elején adták ki őket. Németországban az albumok (szám szerint hét) a Karl May Extra sorozatában a Gevacour AG gondozásában, 1975-től láttak napvilágot. Arranz a hatvanas évek legvégén visszatért Spanyolországba, ahol egy ideig egy ifjúsági magazin rajzolója lesz, majd a Trinca számára készít – főként irodalmi adaptációkból – képregényeket. A dzsungel könyve, a Canterville-i kísértet és a Robinson Crusoe újabb nemzetközi sikereket is hoztak számára. 1973-tól a GisaEdiciones számára erotikus képregényeket készített, s rövidesen visszaköltözik Franciaországba, ahol – néha Jeannot, Jeandedieu álnevek alatt – illusztrátorként dolgozik, képregényeket készít.

A Walter-Lehning-Verlag 1964 és 1966 között nyolcvan füzetben adta ki Helmut Nickel Winnetou-sorozatát, melynek csak a kiadó csődje vetett véget (ez egyébként a rajzoló honoráriumának jelentős részét is magával vitte). Nickel ezt követően már többé nem rajzolt képregényt: 1989-es nyugdíjazásáig Metropolitan múzeum munkatársa volt. 1989-1994 között a Splitter Verlag két füzetben már egyszer kiadta a Nickel-féle (összességében azért nem a legjobb rajzokkal készült, de mindenképpen egyedi hangulatú) változatot. A német Winnetou-ikonográfia ezen kívül is számos különböző kiadást tart számon. Van, amit inkább a feledés jótékony homályára kellene bízni: ilyen a Lüneburger Landeszeitung-ban 1966-ban megjelent, 180 csíkból álló, igen rossz rajzokkal készült sorozat – bár 1976-ban album formájában még ezt is újra kiadták. A Bastei Kiadó több füzetes és zsebkönyv sorozatában (Bastei Extra, Das fröhliche Feuerwerk) is megjelentek „import” Karl May-képregények: szerzőiket azonban nem sikerült azonosítani. A Condor Verlag egy másik spanyol származású grafikus, a Kauka istállójához tartozó 

Lopez Ramón rajzaival a hetvenes években zúdította a gyanútlan német olvasókra „Karl May nyomán készült vadnyugati képregény-sorozatát”. A figurákat csak használó, az eredetihez szinte semmiben nem kötődő történetek már igen erős amerikai hatásról tanúskodnak: Winnetou izmoktól dagadó testépítő-bajnok, Old Shatterhand pedig kocka-állú szuperhős…

Zórád Winnetouját azonban (a keletnémet-magyar közös képregény-történet hagyományainak néhány fanatikus életben tartóján kívül) mint ha elfelejtették volna – pedig 1983-as NDK-beli megjelenése valódi eseményszáma ment. Már a magyar képregények német változatának közlésére „szakosodott” Trommel 1982-es utolsó száma is lehozott egy lelkes előzetest – aztán 25 folytatáson keresztül az egész, Detlef Untermann által kiszínezett képregényt. 

Sikerét mutatta, hogy 1990-ben elkezdték újra közlését is – a 18. rész után azonban akkor az NDK összeomlása miatt a történet megszakadt… Ez a Winnetou először a Magyar Ifjúság-ban jelent meg 1975-ben, hat évvel később a Füles közölte újra, 83-ban pedig az Ifjúsági Lapkiadó színes albumban adta ki. 

 

Az 57-es „ős-Winnetou” után - mint eben Kiss Feri is megerősített - nem ez volt az első magyar Karl May-képregény: 1965-66-ban a Képes Nyelvmester – ékes orosz nyelven - Korcsmáros rajzaival közölte Az ezüst tó kincsének (Kлад Серебряного озера) savtöménységűre zanzásított változatát, természetesen Cs. Horváth feldolgozásában.

Kétséget kizáróan Zórád Winnetou-ja lett azonban a leghíresebb: a keletnémet kiadás mellett lengyel változata is napvilágot látott. Karl May centenáriumán tehát a magyar képregény-rajongóknak is van mire emlékezni – és méltán lehetünk büszkék arra, hogy a számtalan Winnetou-feldolgozás közül a legnívósabbat mégis csak egy magyar művésznek sikerült elkészítenie…

Az első magyar tudományos-fantasztikus képregény

Ifjúsági irodalmunk egyik legnagyobb, ma is élő klasszikusa, Rónaszegi Miklós kissrác korom óta kedvenc íróim közé tartozott, akivel nagyon, de nagyon szerettem volna egyszer személyesen is találkozni. Mikor a Képes Újság szerkesztőségében a nagyszerű Bangó Éva mellett a nyolcvanas évek végén a gyermekrovatban dolgozhattam, A gyermekvilág varázslói sorozat számára készített portré kapcsán erre is lehetőség nyílott. A New York Kávéházban „fogadott”. Sokat beszélgettünk, rengeteget tanultam tőle. Irodalmi fortélyokat, szerkesztői titkokat – és főként szakmai tisztességet. A portré a Képes Újság 1988. évi 36. számában aztán meg is jelent - én pedig csakugyan nagy találkozások élményével lettem gazdagabb.

1948-ban egy 18 éves, frissen érettségizett fiatalember lépett ki a pesti István gimnázium kapuján: Rónaszegi Miklós. Édes­apja vidám természetű, minden iránt érdeklődő ember volt: a vasöntő mesterségtől az altisztségen, villanyszerelőségen, rak­tárvezetőségen keresztül a MABI (a későbbi SZOT) legkü­lönbözőbb állásáig sok mindent megpróbált. Igazából művész­ember volt, aki soha nem tudta kibontakoztatni ebbéli adott­ságait. Miklós fia az érettségi után a kiadói szakmában he­lyezkedett el: volt számlaköny­velő, szerkesztőségi titkár, propagandista, korrektor, kézirat-előkészítő. Közben esti tagoza­ton elvégezte az egyetem magyar-angol szakát, s tanári diplomát szerzett. 1955-ben je­lent meg az Ifjúsági Kiadónál Hont-Varsányi Ferenc illusztrációival az első — azóta az ifjúsági irodalom klasszikusává vált – regénye, A nagy játszma Benyovszky Móric életútjáról.

Rónaszegi gyermekkora óta írogatott, több diákirodalmi versenyen szerzett díjat. Amikor már a kiadók világában dolgozott, rájött valami fontosra: Móra Ferencnél, Krúdy Gyulánál „megállt”, abba maradt az ifjúság számára készülő történelmi regények írása, holott ezekre igencsak szükség lett volna… Rónaszegi Miklós hitvallása: egy-egy új nemzedék számára fontos a múlttal való kapcsolat folyamatossága, s azt, hogy a jelen része egy hosszú-hosszú, évszázadok homályába nyúló folyamatnak, leghívebben talán a történelmi regény bizonyíthatja be. Benyovszky-könyvével (aminek 1957-ben már második, 1964-ben – immár Szecskó Tamás szép rajzaival – harmadik kiadása is megjelent) ezt akarta igazolni. A hányatott sorsú kalandor – aki meg kívánta nyitni Magyarország számára a tengeri utat – sorsa jó példa volt erre. Ezt ugyancsak tengeren játszódó művek követték: a Kolumbusz első útját megörökítő, immár a Móra Kiadónál Kass János rajzaival megjelent Hínáros tenger (1959) vagy a Drake admirálisról szóló A királynő kalóza (1961). Első indián-története,  A Sánta Bölény 1958-ban látott napvilágot. Ez csak amolyan ujjgyakorlat volt az örökké emlékezetes olvasmányélménynek bizonyuló indiánregény-trilógiája, a Szecskó rajzaival megjelent Az indián hercegnő (1966), Az indián halál (1968) és az Indián királyfi (1970) sorozatához, melyben évtizedekkel Disney előtt feldolgozta Pocahontas históriáját. Írt regényes életrajzot Shakespeare-ről (Színház az egész világ, 1962) és Moliére-ről (Keserű komédia, 1964), az Így élt sorozatba népszerű életrajzot Marco Polo-ról (1974), színdarabokat, ismeretterjesztő képeskönyveket s a hatvanas-hetvenes években számos diafilmhez forgatókönyvet. Fantasztikus regényét, Az ördögi liquort 1972-ben adta ki a Móra.

A rendszerváltásig közel harminc kötete jelent meg – ezek az újra kiadásokkal együtt óvatos becslésem szerint mindösszesen jóval több, mint egymillió példányban fogytak el. Műveit lényegében három csoportra oszthatjuk. Az első a fentebb körüljárt, nagy történelmi regények sorozata: ezekkel nem csak a gyermekolvasókhoz kívánt szólni, de a felnőttekhez is. A második csoport a történelemről nem a sablonok szerint szóló regények vilá­ga: például a hetvenes években megjelent Kartal-sorozat, amelyben Rónaszegi nem a történelmi regényektől meg­szokott kesernyés-bánatos meg­közelítéssel ír hajdan volt múl­tunk nagy évszázadairól. A sorozat a nyolcvanas években újabb kiadásban is napvilágot látott: a már a rendszerváltás hajnalán megjelent befejező kötetéhez (Kartal utolsó kalandja, 1989) Zórád készítette az illusztrációkat. Végül a harmadik a kisebbeknek írt regényei sora. Ezek — mint pél­dául a Gézengúz-sorozat, vagy a Botrány a suliban — az ismeretterjesztés vagy a fantasztikum eszközével elsősorban az általános iskolás korosztályhoz kívánnak közel férkőzni.

Szerkesztői munkássága egyedülálló. 1964-es in­dulása óta ő gondozta a Del­fin Könyvek sorozatát, mely az Elek István nagyszerű irányítása mellett megjelent Ifjúsági Kiskönyvtár helyébe lépett. A Delfin Könyveken – ahol nem egy szerző művének kiadásáért Rónaszeginek kemény harcokat kellet vívnia - olvasók generációi nőttek fel. Már a sorozat indulásakor helyet kapott a tudományos-fantasztikum: az elvárt (tehát igen magas) arányban jelen lévő szovjet és testvéri szocialista szerzők mellett (unalmas történet tőlük sem nagyon került beválogatásra, s nem egy később közülük a képregény-feldolgozáshoz is utat talált) amerikai, sőt, nyugatnémet szerzők munkái is beválogatásra kerültek. S természetesen a magyarok: a még a régi iskola szerint dolgozó Elek István (Merénylet a világűrben), a merészen újító Kemény Dezső (A titokzatos kecskebak), s később Nemere István – hogy csak néhányukat idézzük fel. A hatvanas években Zórád még többször kapott illusztrációra megrendeléseket, de aztán „magasabb érdekek” innen is kiszorították. Sőt, a Mestert az a szégyen érte, hogy A fehér törzsfőnök első kiadásának (1964) címlap-festményét egy másik művész rajzával váltották fel. Rónaszeginek a rendszerváltás után  – inkább magánkiadásban – néhány könyve még megjelent. A színvonalas ifjúsági irodalomra láthatóan azonban már nem nagyon volt igény, s a korabeli terjesztési viszonyok között az ilyen könyv akkor sem jutott volna el az közönségéhez, ha épp lett volna érdeklődő olvasó. 

Furcsa, hogy bár Rónaszegi a magyar képregény hőskorában az egyik legnagyobb példányszámban megjelenő, legsikeresebb író volt, munkáiból szinte egyáltalán nem készült képregény-adaptáció. Cs. Horváth egyedül A nagy játszmát dolgozta fel – Sarlós Endrével -, a rendszerváltás után pedig Vass Mihály elbűvölő, meseszerű rajzaival a Fülesben jelent meg a Kamaszkor című elbeszélés képregény-változata. Mindezek alapján elég meglepő, hogy – mint ebben Kiss Feri is megerősített - az első, magyar szerzőtől származó tudományos-fantasztikus képregény szerzője a megjelenésekor épp a 26 éves Rónaszegi Miklós volt. Az 1956-ban a Szivárvány Kiskönyvtár sorozatában napvilágot látott dr. Karafanda fogadása persze még nem szövegbuborékos képregény volt: egy oldalon 3-4 rajz és a képaláírások görgették előre a történetet. A történetet, mely egy évszázaddal később, 2050-ban játszódott, az első, ember által alkotott mesterséges hold megalkotásának idején. A Nemzetközi Tudományos Akadémia felhívására olyan önkénteseket keresnek, akik az űrállomás előkészületi munkáira „atomrakétákkal” hajlandók - akár életüket is feláldozva – az űrbe repülni. A tudományos világban egyedül dr. Karafanda, a telep mérnöke kételkedik csak a vállalkozás sikerében: „A világűr titkai megismerhetetlenek!” – állítja, s fogadást ajánl a rakétatelep igazgatójának: már az első út sem fog sikerülni… Tízezer jelentkezőt vizsgálnak meg, a legalkalmasabbnak a magyar Kovács Vincét és a kínai Li Pót találták. A sorshúzás végül a magyar fiúnak kedvezett, aki az ármányos dr. Karafanda trükkjei ellenére elindul az önműködő atomrakétán az űrbe. Zórád kis ábrájának segítségével érzékelteti a szerző a „hagyományos” több lépcsős és az atomrakéta működése közötti eltéréseket: az atomrakéta legnagyobb részét az üzemanyag teszi ki (a Mester talán arra gondolva, hogy a dúsított urán is lehet kíváncsi természetű, ezt a blokkot is ablakokkal látta el), az alján van a (nyilván a por-sche meghajtással működő) robbantószerkezet, s ezek felett foglal helyet az utas.

Karafanda gonosz tanácsának hála hősünk egyedül marad a világűrben lebegve – meg kell őt menteni. Li Pó a kettes számú rakétával siet Vince megmentésére, de Karafandának hála, ő is az űrben ragad: az önműködő rakéták pedig vissza térnek a Földre. Karafanda ármánykodására végül fény derül, a harmadik mentőhajó végül sikerrel jár. Megúsznak még egy Föld felé közelgő meteorrajjal való találkozást is, s sikerrel visszatérnek bolygónkra… Az erkölcsi tanulság sem marad el: Karafandát, aki szabotálni akarta az út sikerét, két ember életét is veszélyeztetve végül „nem bántotta senki, nem törődött vele senki: gyávaságáért, hiúságáért így is meglakolt”.

A történet láthatóan törekszik a tudományos ismeretterjesztésre (szökési sebesség, súlytalanság, kozmikus hideg, űrben való manőverezés, meteor-rajok pályája), de persze mindezt a kaland köntösébe burkolva. Zórád a technika korabeli állásából kiindulva próbálja a jövő eszközeit ábrázolni – a ma már inkább bájosan naívnak ható rajzok legyenek figyelmeztetői minden illusztrátornak, aki hasonló projekcióval szeretne próbálkozni. Író, rajzoló egyaránt ügyesen kerüli a politikai utalásokat, nem próbál erőszakoltan szocialista-utópisztikus jövőképet festeni. Száz év alatt – sugallja ugyanakkor – az ember természete, ostobasága és gonoszsága nem változik. Ami az első bő ötven évet illeti: Rónaszegi ebben bizony nem is tévedett sokat. Persze azzal, hogy a nagyvonalú megbocsátás művészetének elsajátítása már a következő fél évszázad feladata marad…

Tükörablak, 1984

Végig nézve e blog szaporodó bejegyzéseit, nyilván a Nyájas Olvasónak is feltűnik, hogy azok túlnyomó részt a múlt körül forognak, s leginkább a nyolcvanas évek emlékeit, alakjait idézik fel. Ennek nem a nosztalgikus múltba fordulás az elsődleges oka, nem csak az, hogy jó, hanem nagyon aktuális is ezekre az időkre emlékezni. Hogy miért? Mert abban a korban még minden benne volt – elsősorban a lehetőség, hogy változzon a világ és ennek a változásnak magunk is részesei legyünk. Az alábbi elbeszélés ezekben az időkben, 1984-ben született. A mai hétköznapok újra a változásról szólnak: hogy élhetővé tegyük az életet, sok mindent újra kell kezdenünk. Ezért kezdtem el újra rajzolni is. A régi történethez az elmúlt hetekben született újabb „iskolarajzokat” választottam illusztrációnak – nem véletlenül. Forrjon újra össze, ami egykor összetartozott…

Az eső kövér, nyúlós cseppekben folyt végig az ablaküvegen. Elmosta a körvonalakat, a kinti háztetőkből bizonytalan, torz vonal- és színrendszert engedett látni csupán.

Andrea felült, hogy megfordítsa a kazettát. Gábor bámulta a mennyezetet, jobb kezével átölelte a lány derekát.

- Mi van ezen az oldalon? – Tulajdonképpen nem érdekelte, csak azért kérdezte meg, hogy mondjon valamit. A fiú csendben szokott szeretkezni: képtelen volt arra, hogy partnerét – partnereit – becézgesse. A szerelembe érintéseit, simogatásait, mosolyait, fájdalmát és gyönyörét vitte csak bele, szavakat sohasem. Andrea tudta ezt, el is fogadta. Mert az érintések, simogatások, mosolyok, fintorok többet árulnak el a fájdalomról és a gyönyörről, mint a szavak. A hazugságok kifejezésére legalábbis kevésbé alkalmasak.

- George Benson. Give Me the Night. – Ismered, gondolta magában, te ne ismernéd. Hányszor hallottad már itt mellettem, csendben, lihegve és elfulladva szeretkezés közben, előtte vagy utána, ó, hányszor… Nem tud újat adni neki, gondolta kétségbeesetten, még a kazettáim sem tudnak újat adni neked.

- Ismerem – mondta Gábor. Nézte a lányt, aki mellette ült az ágyon és a magnóval babrált. Nézte a haját, érezte a sampon illatát, bőén a Palmolive olíva ízű töménységét, ajkán a szájfényt, ami elviselhetetlen mentolos ízt adott a csókjainak, körmei ezüstszínű csillogását… Andrea meztelenségében volt valami természetellenes, a szépségében valami mesterkéltség.

Pedig a lány nagyon szép volt. Bőre selymessége adta meg közös pillanataik igazi gyönyörűségét, meleg, nedves, nagy barna szeme, amely annyira emlékeztette Gábort Audrey Hepburn szemeire, ez a szem, amibe beleszeretett, ami vonzotta, az a szem is elveszítette a varázsát az izzadtságtól elmosódott szemfesték sötét árnyékában. És a legszörnyűbb az volt, tudta ezt Gábor, hogy Andrea, ha ő elmegy, újra rendbe hozza magát, újra kifesti a szemét, újra mentolos szájfényt tesz fel ajkaira, ujja hegyével cseppnyi Charlie-t fog füle mögé kenni, s este, mielőtt lefekszik, mandarin-samponnal mossa meg majd újra a haját.

Gábor végigsimította a lány gerincét. Ujjai kavargó mintákat szántottak a lány bőrébe, hogy egyre feljebb csúszva tarkóját, nyakát, vállát érezzék meg.

Úristen, gondolta Gábor, hát nincs ezen a nőn egy tenyérnyi hely, amely újat tudna mutatni nekem? Érezte ujjai alatt a bőr vibrálását, de ez a vibrálás megszokott volt, mint reggelente a villanyborotva remegése vagy a mozgólépcső karfájának óvatos rángatózása. Pontosan tudta, hogy fog a lány reagálni arra, ha a mellét, a hasát, a combjait fogja simogatni, tudta, hogy fog remegni majd, ha jó lesz neki és hogyan nyúlik el mellettem ha mindennek vége lesz. Nem azért kezdte most mégis izgatni a lányt, mert kívánta a testét, hanem hogy rájöjjön: minden úgy fog történni, ahogyan előre látta.

Andrea érezte, ahogy a fiú ujjai hátán kúsznak felfelé. Érezte, hogy jó neki, mint mindig, hisz Gábor nagyon gyengéden szokott szeretkezni vele, tudta, hogy most is jó lesz, nagyon jó lesz, mint mindig, mert most a keze végig fogja simítani a nyakát, hogy aztán, mint mindig, mint mindig, mint mindig, mint mindig…

Nem, nem siettetni akarta a gyönyört. Nem túlesni akart az egészen, hiszen nem volt terhére a fiú közeledése. Andrea élvezte a szeretkezést, ahogy az ember élvezi, ha viszkető bőrét óvatos karmok szántják össze, vagy ahogy a forró napfény után jó a testnek a medence hűvös vize, de unta, nagyon unta ezeket a játékokat; gyorsan akart felizgulni, elfogadni azt, amit a másik nyújt. De Gábor teste már nem adta meg neki azt, amit várt tőle, ismerte minden mozdulatát, levegővételét...

George Benson énekelt.

Feküdtek egymás mellett.

Gábor a mennyezetet bámulta.

Andrea felült, hogy új kazettát tegyen a magnóba.

- Még mindig esik – mondta. Felállt, kiment a fürdőszobába, Gábor hallotta, ahogy a zuhany vize fröcsögve csapódik a lány testére.

Felkelt és csendben felöltözött. A fürdőből a hajszárító berregése hallatszott, elkísérte az előszobába, csak az ajtó, amit csendben behúzott maga után hallgattatta el véglegesen.

A Felszabadulás tér délutáni forgalmát az eső se nagyon zavarta. Gábor ténfergett egy darabig, bement az antikváriumba, néhány percig a polcokon turkált.

A Kárpátia sörbárjában rajta kívül csak egy vendég volt. Leült a tükörablak elé, literes korsó sört kért, és nézte a téren átsiető embereket. Ismerősök és ismeretlenek tűntek el előtte.

Innen rálátott Andrea ablakára. A szobában még mindig sötét volt.

Kissé szabadabbnak érezte magát. Megtette. Két éve kellett volna már, gondolta keserűen.

Kortyolgatta a sörét. Aztán belelapozott a Browning-kötetbe, amit az imént vett az antikváriumban. Elolvasott néhány sort, majd kelletlenül félretette. Kiitta a sörét, és kilépett a délutánba. Még mindig esett.

Néhány percig álldogált az Ecclesia kirakata előtt.

Átment az aluljárón, kerülgetve az ázott kutyaszagú embereket, akik itt húzták meg magukat a víz elől.

Valahogy felfért egy fekete hetesre. A lépcsőn állva, a koszos ablakon keresztül nézte a Dunát megülő párafelhőt.

A gőzfürdőnél leszállt, beállít a sorba jegyet venni. Esős napokon mindig sokan vannak, látta, hogy még jó fél órája van a bejutásig.

Kisétált újra az utcára. Megkerülte kétszer a fürdőt. Mikor visszament a fürdő előterébe, kért egy melegszendvicset a büfében.

Nehezen, de sorra került. Átvette a kötényt, keresett magának egy üres kabint, gyorsan levetkőzött. A kulcsot, mint mindig, a kabin tetejére tette, aztán bement a zuhanyozóba. Két-három percig engedte magára felváltva a hideg és a meleg vizet. Még mindig érezte bőrén Andrea illatát.

 A szárazgőzbe ment először. Hallotta, ahogy egy idősebb úr megjegyezte társának: az ilyen hülyék kapnak negyvenéves korukra szívinfarktust, amire a társa megtoldotta azzal, hogy az ilyen hülyék meg is érdemlik.

Gábornak nem volt türelme „sorozatot” csinálni. Az első kamrán csak áthaladt, érezte, ahogy a talpát forrón égeti a padlózat kövezete. A második kamrában sziszegve leereszkedett egy üres székre, elkezdte bámulni az órát.

Egy idő után elunta a várakozást - négy perce volt még hátra – és körül nézett valami olvasni való után. Csak egy Népsport volt a keze ügyében, nedvesen, csöpögősen a felszívott párától. Óvatosan vette kézbe, olyan óvatosan, mint Andrea mellét szokta. Nem akart a lányra gondolni, de ez a mozdulat eszébe juttatta Andreát. Kinyitotta a lapot: a harmadik oldalon Temesvári elég jó fényképe vonta magára a figyelmét.

Lehet, hogy mert Temesvári is Andrea, ezért dobta le az újságot. Egy mellette ülő fiú – alig több a húszon – mohón lecsapott rá.

Volt még két perce, mégis úgy döntött, hogy átmegy a forró kamrába. Nem talált magának ülőhelyet, minden szék foglalt volt. Izzadt és szenvedett, úgy érezte, hogy talpa hólyagosra sül.

Négy percig tartott ki. Aztán, mint az őrült, rohant a hideg vizes medence felé. Amikor a jéghideg víz körülfogta testét először hirtelen éles fájdalmat érzett. Néhány másodperc múlva jobban lett, óvatosan félre húzódott a kis medence sarkában, elnyújtózkodott a lépcsőkön.

Andreára gondolt.

Mikor visszatért a nagyterembe, látta, hogy körülbelül hat percet tölthetett a hideg vízben.

A nedves kamrában ismerősre talált, vagy inkább az talált rá a gomolygó, boróka illatű felhő mögül. Néhány percig beszélgettek, mindenféléről, Heideggerről, Jaspersről, az ind filozófia kezdeteiről, aztán együtt kimentek a nagy medencéhez. Gábor – bár nem kívánta Tamás társaságát – bizonyos szempontból mégis örült annak, hogy nincs egyedül.

Tamás a barátnőjéről panaszkodott, Gábor pedig igyekezett udvarias érdeklődést mutatni. Mikor Tamás később Andreáról érdeklődött, óvatos közönnyel mondta:

- Egyelőre együtt vagyunk. – Eszébe jutott, jó lenne elmesélni, hogy ma szakítottak – és véglegesen – de aztán rájött, hogy hogyan érezte magát, mikor Tamás a magánügyeivel traktálta. Csendben maradt.

Mikor ráuntak a fürdőzésre, még egy száraz és egy nedves kört csináltak, aztán lefeküdtek a pihenőben. Tamás új könyvéről tartott előadást, s bár Gábort érdekelte J. politikai filozófiája, most mégsem tudott oda figyelni.

A gőz után a Régiposta utca felé kanyarodtak, betértek egy sörre a Gösserbe. A második korsó eltüntetésével Gábor is felengedett kissé: rájött, hogy a legokosabb dolog, ha estig berúg, így teszi elviselhetővé a nap hátra lévő részét.

 Elég sokat ittak. A tulaj joviális, széles mosollyal figyelte a két lerészegedő fiút, akik Heidegger művészetfilozófiájáról vitatkoztak. Tamás von Hermann nézeteit fogadta el, Gábor inkább Biemel-hez állt közelebb.

Már besötétedett, mikor fizettek és elindultak kifelé. A Váci utca a legjobb esti képét mutatta a megfelelő üres telkek megfelelő esti sötétségével.

Tamás még akart egy Pilsnert inni, de Gábor már nem volt hajlandó. Felrakta a barátját egy hetesre, aztán átment a tér másik oldalára.

Újra beült a Kárpátiába. Kért egy korsó sört és nézte Andrea ablakát. Kicsit szédült, mikor felállt, s rendezte a számlát – a sörhöz hozzá sem nyúlt – és kilépett az utcára. Lét kört tett a téren, mire rendbe jött annyira, hogy meg tudja mászni a lépcsőket.

Becsengetett. Volt saját kulcsa Andrea lakásához, de nem akarta használni.

A lépcsőház melegétől újra szédülni kezdett. Mikor Andrea ajtót nyitott, egyből szembe vágta a sampon meg a Palmolive illata. Ettől megnyugodott, kicsit jobban érezte magát.

Andrea rámosolygott.

- Gyere be. Neked a kis szobában ágyaztam meg...

Gábor ránézett a lányra, aki kicsit ellépett az ajtóból. A fiú nagy sóhajjal nézett körül a sötét lépcsőházban.

Aztán belépett Andrea mellett és gondosan behúzta maga után a lakásajtót.

1984

Zórád könyvillusztrációi az ötvenes években

Zórád az ötvenes években készült könyvillusztrációi az életmű meglehetősen elfeledett részét képezik, pedig ez is méltó a megőrzésre és tanulmányozásra. Az illusztrátor illusztrál, s ha az átpolitizálódott-osztályharcos könyvkiadás a megrendelője, no meg persze ha jól dolgozik, osztályharcosak lesznek a rajzok is. A Mester persze ezt is igen jól csinálta. A klerikális reakció meg a kulákok elleni harc jegyében potrohos papokat rajzolt, meg sunyi tekintetű egyházfikat, rókafinak is beillő zsírosparasztokat, a „letűnt rendszer” a közös ellen ármánykodó rekvizitumait. No meg persze az új rendszer sugárszemű, mindig mosolygós, de a vártán kősziklaként megálló képviselőit, tanácselnököt és párttitkárt, a téeszcsé szorgos szervezőit, osztályöntudatos proletárokat. 

Mindezt méltó, az ügy mellett hozzá hasonlóan elkötelezett társaságban tette. A Zórád illusztrációival 1952-ben a Művelt Nép Könyvkiadó által a Színjátszók Könyvtára 21. köteteként kiadott, három képből álló színmű, a Citromsziget élni akar szerzője D. Szabó László volt. Pályáját abban a bizonyos letűnt rendszerben vidéki hírlapíróként kezdte. Nagy életművész volt. Az ötvenes években azt írt, amiért megfizették. A Népművelés c. folyóirat munkatársaként fényezte a fényezni valót, hűséges szerzőtársával, Barna Tiborral meg gyártotta színdarabokat.

A hatvanas-hetvenes években az Építésügyi Tájékoztató Központnál szerkesztősködött, maszekolt a Táncsics kiadónak, a nyolcvanas években pedig dolgozott a Mi Világunk összes szerkesztőségeinek: ott ismerkedtünk össze és igen jó barátok lettünk. Írt krimit, viccgyűjteményt, ha úgy adódott, orvosi tanácsokat, „főműve” azonban az első magyar pornóregény, az L. di Sartore néven jegyzett Pornósztár volt őnagysága lett. A belőle készült film forgatása inspirálta kisregénye, a Válságstáb a hullaházban megírására. A rendszerváltás után amíg volt munka, szerkesztősködött, aztán a lányához költözött Németországba. Béke és korsó sörök poraira!

Egyre közelebb jutok annak a titoknak a megfejtéséhez, hogy a Mester miért nem emelkedett soha a szocialista-realista művészet legnagyobbjainak sorába. A megvilágosodáshoz Fehér Klára Takács viadala című, 1951-ben megjelent epikus, versbe szedett tanmeséje segített, amihez – persze - Zórád készített illusztrációkat. Klára asszony, akit én már csak tisztes, őszbe fordult hajú tévénagyiként, ifjúsági regények és útikönyvek jó humorú szerzőjeként ismertem, bizony az ötvenes évek elején ott volt a gyermek- és ifjúsági irodalom legpártosabb dzsungelharcosai között. Fogai között ropogott a kulák, vas kezében porrá omlott a jampec – mint a Takács viadala, Takács Pistája is, kinek „hosszúranőtt haja nyakába lóg szépen, hogyha Truman látná, sírna örömében”. 

 

Pistánk brigádja – igen sok csinos leányzóval – épp nagy bajban van: nem ők lettek elsők a munkaversenyben, s épp Pista miatt érte őket ez a szégyen. A történet közepe táján aztán kezdenek jóra fordulni a dolgok. Pistának megtetszik az egyik lány, aki persze csintalanul évődik vele. „Ne szaladj úgy kislány, állj meg édes szentem, Azt hiszed, emháká bajnokságot nyertem? Tudom, hogy nem nyertél – gondolta a kislány – Most a kezemben vagy, megállj Takács István.” Pistánk ezután megy a… szíve után, még a tanulás terhét is magára veszi. „Na, aztán esténként tanulni is kéne, Hogy azt az undok kis békát utolérje, Ó, nem kell a csók már, dehogyis szereti, De azért jó volna megmutatni neki… Éjfélig is bogoz egy-egy számtanpéldát, Jön két cimborája: ’Hagyd abba a tréfát, Gyere el táncolni, ne törd magad, Pista, Mi akarsz te lenni, tán sztahanovista’”? Pistánk osztán úgy belehúz, hogy csak na, hogy, hogy nem megszereti a gépet, amivel dolgozik. A brigád megnyeri a munkaversenyt, hősünk pedig elnyeri jutalmát. „Pista elfelejti, hogyan is tervezte, Hogy hát nem a csókért indult ő versenyre. Egy szóval sem mondja, hogy tartsd meg magadnak, Amit láthatóan oly örömmel adnak… Zsuzska is úgy látszik, elfeledte egyből, Hogy nem volt eddig szó több csókról, csak egyről…” 

 

A mondén hangulatú, kicsit gépolaj-szagú történethez Zórád a korabeli standardhoz képest frivol rajzokat készített. A boldog emlékű Barcsay mester és a hivatalos kánon többi nagyjai tuskólábú, széles csipőjű, apró mellű nőalakjai helyett ő valódi, élő, és felettébb vonzó fiatal lányokat rajzolt, akik láttán az ember bármikor kedvet kaphatott egy kis munkaversenyzésre. A lányok persze talpig overallban voltak, ami takarta, amit takarni kellett, de hát, mint Virág elvtárs mondta volna: hagyjuk a buja erotikát a hanyatló kapitalizmusra - mi tudjuk ám, hogy alatta az elvtársnő meztelen…!

Gergely Márta (sz. 1913), már nagyon fiatalon, húszas évei elején vált a két világháború közötti magyar progresszív irodalom, ha nem is meghatározó, de semmiképp nem jelentéktelen alakjává. Vidékről, Pécsről érkezett 1931-ben Budapestre, ahol – az ötvenes évek nagy „proletár-íróival” szemben - két évig tényleg (méghozzá szövőnőként) gyárban dolgozott. Érzéke volt a munkásemberek, a nők korabeli életének ábrázolásához. Írásai megjelentek baloldali lapokban, de azért a középosztályt megszólító, közkedvelt Új Időkben is fel-feltünedeztek. 

Népszerű és igen termékeny „puha fedelű” regényíró is volt: könyvei egy részét Borbás György és Kevély Mihály álneveken jegyezte. A Világvárosi Regények sorozatában megjelent történetei az ötvenes-hatvanas években Izraelben ismét kiadták. Ő idehaza a felszabadulás után már inkább ifjúsági irodalommal foglalkozott, 1949-ben pedig a Pajtás főszerkesztője lett, s közben sok úttörő-témájú regényt írt az Ifjúsági Könyvkiadónak. Bár a történetek meglehetősen sematikusak voltak, meseszövésük profi szórakoztató íróhoz méltó. Alakjai emberiek, élők, de a wannabe emberkép idealizált hőstípusainak is megfelelnek. Dialógusai szépen pergők, magyarsága példaértékű. 

Az 1951-ben Zórád illusztrációival megjelent A mi tanítónk fiúknak, fiúkról mesélő regény. Kalandról szól, barátságról, csapatépítésről, kihívásról és helytállásról. Írt színdarabokat, kicsiknek szóló képeskönyvekhez meséket. Munkái a legtöbb szocialista országban, sőt, az Egyesült Államokban is megjelentek, több könyve ivritül is napvilágot látott. 

Legnagyobb sikerét idehaza a Szöszi-könyvekkel, egy lányregény-sorozattal érte el, melynek első kötete 1958-ban jelent meg. Házasságból elégséges című regényéből 1961-ben Törőcsik Mari és Bodrogi Gyula főszereplésével készült film. Ifjúsági regényei hallatlanul népszerűek és olvasottak voltak, számos kiadást értek meg. A hatvanas években a Kisdobost szerkesztette. 1973-ban hunyt el. Gáspár Margithoz hasonló, nagy befolyású és igen tehetséges asszony volt, akinek munkái méltók az újra felfedezésre…

Bogáti Pétert ma (sz. 1924) elsősorban ifjúsági és tudományos-fantasztikus művek szerzőjeként tartjuk számon. Az utolsó ember c. sci-fije szocialista bestseller lett, ezt – hasonlóan más munkáihoz - több nyelvre is lefordították. 1951-ben, viszonylag fiatalon lesz a Nemzeti Színház dramaturgja, és ekkor kezdi meg egyetemi tanulmányait is. 

Első regénye, a Vörös érc ugyancsak 51-ben jelenik meg a Szépirodalmi Kiadónál. Az Ötéves terv kiskönyvtára sorozatban még ebben az évben adják ki a Bástya a Tiszán címet viselő kis füzetét, az Ifjúsági Könyvkiadónál pedig – Zórád rajzaival - a Győzelmi jelentés című, bányász-környezetben játszódó regényét. A történet a VIT-re való készülődés jegyében indul: a mozdonygyári DISZ ifjúsága vállalja, terven felül elkészíti azt a mozdonyt, ami a helyszínre viszi a magyar küldöttséget – a bánya ifjúsága meg azt, hogy (persze) terven felül kitermeli a Berlinig tartó úthoz szükséges 110 csille (700 mázsa) szenet. 

 

Nem szeretném, hogy a Nyájas Olvasó lerágja a körmét az izgalomtól, új kiadás meg amúgy sem várható, úgyhogy elárulom: sikerül. A könyv inkább termelési, mintsem ifjúsági regény, de a fiatalokról és fiataloknak szól. A rajzok ehhez illően komolyak, már-már sematikusak, ami Zórád esetében még ezekben az években is nagy szó: láthatóan nem mert „incselkedni” a témával. Az ötvenes évek második felében Bogáti fordít Goethét, a Népszavánál, később az Élet és irodalomnál szerkesztősködik, majd jó tíz évre a Magyar Hírek című újság munkatársa lesz. Közben azért gyermekkönyvei, regényei is megjelennek: munkáit Róna Emy, az Ágasvári csatát pedig Kassowitz Félix illusztrálja. A hetvenes években a Delfin-sorozat számára ír, 1973-ban megjelent Huszárkaland című történelmi regényéből később Zórád rajzaival képregény készül, ami aztán majd színes albumban is napvilágot lát. 

 

Az éledező tudományos-fantasztikus műfaj elfogadtatásáért sokat tett, később maga is aktív és kiváló művelőjévé vált. 1973-tól a televíziónál ismét dramaturgként dolgozik, majd visszatér a Népszavához, s innen vonul nyugdíjba. A nyolcvanas évek derekától nyugdíjasként még szerkeszti a Képírás c. lapot, ahol Sarlós Endre számára maga írt forgatókönyvet (Gróf Marsigli Alajos csodálatos élete). A kilencvenes években a Galaktikában jelennek meg rövidebb elbeszélései. Bogáti Péter nagy idők tanújaként, a magyar ifjúsági irodalom klasszikus korszakának egyik jelentős alakjaként ma is közöttünk él – Isten tartsa őt meg erőben, egészségben.

Urbán Ernő (1918-1974) hosszú, de igen gyorsan bejárt utat tett meg a pannonhalmi novíciátustól (1937) a magyar kommunista párt járási titkári pozíciójáig (1945), majd íróként a Kossuth-díjig (1952). A Sárváron, szegényparaszti családba született Urbán az érettségi után papi pályára készült, de egy év után feladta, s Eötvös-kollégistaként a pesti Bölcsészkar magyar-francia szakára iratkozott be. A tehetséges literátor fiatalember verseit 1939-től jelennek meg, 1942-ben már kötete is napvilágot lát. 

 

Az egyetem elvégzése után gerófi családnál házitanítóskodik, majd könyvügynök, vállalati titkár, a behívó kézhez vétele után katona, rövidesen már katonaszökevény. 1945-ben belép a kommunista pártba – földet oszt és azonnal karriert csinál. „1945. májustól az MKP, MDP Központi Vezetősége propagandaosztályának munkatársa, 1946-tól a Szabad Föld munkatársa, utóbb segédszerkesztője 1950-ig. 1947-től a Szabad Nép főmunkatársa, 1953-1956-ban a Csillag szerkesztőségének tagja, 1957-től a Népszabadság főmunkatársa; 1959-től a Falusi Vasárnap című hetilap főszerkesztője, a Művészeti Alap irodalmi szakosztályának elnöke. 1953-tól országgyűlési képviselő…” – emeli ki e fényes pálya néhány főbb állomását a História digitális adatbázisa.  Kiváló riporter, mai szóval a tényfeltáró újságírás egyik úttője, aki ismeri az országot, az embereket, a Szabad Föld munkatársaként járja a vidéket, érzékeli a napi problémákat. Ugyanakkor elkötelezett kommunista, pártfunkcionárius, az ötvenes évek kultúrpolitikájának formálója és végrehajtója. Publicisztikáin kívül a negyvenes évek végén-ötvenes évek elején elbeszélő költeményei [Tündérmajor (1950)], elbeszélés-gyűjteményei [Csillag a Rábán (1948), Csete István igazsága (1952), Pálfordulás (1952)] verses meséi (A piros csillag meséje, 1945; Kikelet, 1946; Mindentudó kicsi könyv, 1948; Tuskó Dani, 1950; Ezüst kard, 1951) jelennek meg.  

Az igazmondó Nepomuk című, az Ifjúsági Kiadónál 1951-ben megjelent munka – melyről még az 1945-1975 közötti magyar irodalom-történet kanonizált kézikönyve sem emlékezik meg – ez utóbbiak közé tartozik. A Nepomuk falusi történet, középpontjában a harkaházai reakció és a „progresszív erők” küzdelme áll. A gonosz öspörös (aki az egyházi adóhátralék, 124 akkori forint befizetéséig még esketni sem hajlandó) és klerikális sleppje mindent megtesz a téeszcsé szervezésének meggátolása érdekében, de persze pórul járnak, s a végén a vörös csillaggal ékesített traktor ekéjét immár semmi nem állíthatja meg, hogy a „közösbe” bevitt földön új barázdát szántson… Műfaját tekintve amolyan ízes, népiesch stílusban megírt „képes mese”. Zórádot bízták meg a nagyszámú illusztráció elkészítésével. A nyomdatechnika igen egyszerű, a nagy, album alakú, de vékonyka könyv borítója színes ugyan, de a belívek (igen randa szürke papírra nyomva) csak a fekete-fehér, vonalas rajzokat „bírták el”. Szinte minden lapon van illusztráció, mely igényes szerkesztői munkának köszönhetően a szöveggel egységes oldalképet alkot. 

A Kossuth-díjat Urbán a drámáiért kapta (Tűzkeresztség, 1952), de írt népszerű filmforgatókönyveket (Hintónjáró szerelem) is. Pártos, sematikus, dogmatikus és tisztesség ne essék szólván, legtöbbször igen bugyuta, idilli történetek ezek a „nagy átalakulások” korszakából. A valósághoz nem sok közük van. Urbán mentségére legyen mondva, hogy 53-tól (Uborkafa) már kritikusabb hangot üt meg, s mer írni a visszásságokról, a bürokrácia visszaéléseiről is. Későbbi munkássága derűsebb, könnyed és szórakoztató (Szamba hercegnő), legtöbbször azonban jó minőségű iparos-munka. Tehetséges író, nagyszerű publicista, ugyanakkor azonban a mindenkori politikai hatalom elkötelezett kiszolgálója. Helye van a magyar újságírás és irodalom panteonjában – de mert pályája jutalmát zömiben életében elvette, a halhatatlanság ennél lényegesen többel már nem tartozik neki…

Ezek az „egyperces” kor- és könyvrajzok először Kollárik Péter barátom Zórád munkásságának szentelt Facebook-oldalán https://www.facebook.com/zoraderno, jelennek meg - az újdonságokkal a jövőben is ott találkozhat majd a először a Nagyérdemű Olvasó. A sorozat ugyanis folytatódik - számos, a feledéstől megőrizni érdemes munka vár még újra felfedezésre...