E blog
Nyájas Olvasói valószínűleg aligha gondolnák, hogy egykoron majdnem a műszaki
pályán kötöttem ki, mert én is űrhajókat szerettem volna építeni… Mindez 1969-ben
kezdődött. Az Apollo 11 júliusi Holdra szállását a fél világ (ha nem az
egész) egyetlen nagy kalandként élte meg – én is. Káptalanfüreden nyaraltunk
akkor, s nekem az a néhány nap örökre megmaradt emlékeimben. A világűr meghódítása, melyről az emberiség eddig csak álmodhatott - gondoltuk sokan - íme elkezdődött! Lelkesen
bemagoltam a három amerikai űrhajós nevét – s szeptemberben, az általános
iskolában ezzel a tudással szereztem a nagyszerű Tenk Béla tanár úrnál
első történelem-ötösömet. Már ezért is megérte az emberiségnek birtokba vennie a Holdat...
Az űrkutatásnak köszönhettem a csillagászat iránti
vonzalmat is. Győrben, egy, a Duna-parton álló
ház tetején működött a Vagongyár csillagvizsgálója. E köré szerveződött az az
amatőr csillagász kör, mely kedd esténként tartott találkozókat, s melyhez én is csatlakoztam. Akkoriban és
még jó sokáig – Kulin György és munkatársai munkájának
hála – igen erős volt Magyarországon az amatőr csillagász mozgalom. Az
Urániától rendelt alkatrészekből olcsón megépíthető távcsöveken keresztül esténként sok-sok ezren
fürkésztük az eget szerte az országban. Faltam az űrkutatásról szóló könyveket,
és élvezettel forgattam, s meg is tanultam Kulin vaskos könyvét, a Távcső világát. Oly
annyira, hogy 1974. december 27-én, 16. születésnapomon nagy bátran el is
mentem a Sánc utcába, a TIT amatőr csillagász levelező tanfolyamának az éves
megmérettetésre, hogy Kulin professzor és Zombori Ottó előtt tudásomról
számot adjak – máig büszke vagyok arra, hogy a vizsga sikerült.
Ugyancsak a hetvenes évek elején
kezdtem el fényképezni. Családunk egy kedves barátja 350 forintért szerzett
nekem egy használt szovjet Zorkij fényképezőgépet. Kicsit fanyalogtam,
mert egyrészt szovjet volt, másrészt elég ódivatúnak nézett ki: jobban örültem
volna valamelyik, csak másfélszáz forinttal drágább keletnémet, szupermodernnek
tűnő műanyag-csodának. Életem egyik legjobb vétele lett az öreg Zorkij – ami egyébként, tudtam meg később, az
1935-ös német Leica II D pontos mása volt. Az oroszoknak nem csak
külsejét, de technikai megbízhatóságát is sikerült lekoppintani. Az én gépemet
valamikor 1946-48 körül gyárthatták, de kifogástalan állapotban volt. A
távmérővel ellátott, bajonett-objektíves kis kamerával igen jó minőségű képeket
lehetett készíteni, még majd két évtizeddel később is gyakran használtam
sajtófotózáshoz. Ma is megvan: ma is kifogástalanul működik. Ennyit arról, hogy
az oroszok csak vodkát, szamovárt, harckocsit és atomrakétát tudtak gyártani…
A csillagászat és az űrkutatás
iránti érdeklődésem annak ellenére megmaradt, hogy ilyen irányú tovább tanulási
álmaimat gyorsan fel kellett adnom. Bár fizikából a gimnáziumban jól
teljesítettem, túl gyönge – vagy inkább túl lusta – voltam ahhoz, hogy a
matekot tisztességgel megtanuljam. Később leendő hitvesem révén bepillantást
nyertem a matfizes hétköznapokba, meggyőződtem arról, hogy a csillagászatot a matekos zsenik közül is csak a legkiválóbb képességűek tudták sikerrel elvégezni. A
BME-ről is gyorsan sikerült kifordulnom: bár bekerültem egy felvételi
előkészítő programba, családom jó szándékú törekvései – és egy jobb sorsra
érdemes hallgató lelkes tutorálása – ellenére igen gyorsan (lényegében az első
köteg matekpélda kézhez vétele után) kiderült, hogy a mérnöki pályát nem nekem
találták ki.
Aztán néhány évvel később úgy
adódott, hogy floridai tartózkodásom idején eljutottam az űrkutatás amerikai
fellegvárába. Floridai vendéglátóm, egy nagyon kedves magyar család feje –
BME-t végzett elektromérnök, aki 56-ban hagyta el az országot s találmányainak
köszönhetően gazdag ember lett, s odakint akkor már jó ideje saját gyárát vezette
– ajánlotta fel, hogy megmutatja nekem a Kennedy Űrközpontot. Életre
szóló élménnyel ajándékozott meg. A Kennedy Űrközpont – Houston mellett – az
amerikai űrkutatás fellegvára. 1962-től a nyolcvanas évek elejéig több, mint
háromszáz fontos űreseményt indítottak vagy vezettek innen, közel tízezer
munkatársának négyötöde közvetlenül az űrkutatási munkában vett részt, a
maradék egy ötöd kormányzati adminisztrációs feladatokat látott el. A
nyolcvanas évek elején legnagyobb feladatuk a Space Shuttle program elindítása
volt: innen, Cape Canaveral-ról szálltak fel az űrrepülőgépet indító
hordozórakéták.
Ahogy Tampa-St. Petersburgból
indulva a Florida Félszigeten át Orlando felé tartottunk, az út mentén
újra és újra feltűntek a nyugati part két legnagyobb látványosságát ajánló
reklámtáblák: a másik Disney World volt. Az 528-as gyorsforgalmi útról Titusville-től
délre egy híd vezetett át a Kennedy Űrközpont nyúlványára, s innen már néhány
percnyi autóút után a látogató központba jutottunk. Maga az űrközpont hatalmas
területen (140 000 acre, kb. 560 millió négyzetméter) terül el, s ennek
parányi részét képezi csak a látogatók előtt megnyitott terület. A központban
kiállítások, bemutatók végtelen sora ismertette meg az amerikai űrkutatás
múltjával, jelenével és jövőjével a nézőket. Egy video-képernyőn folyamatosan Kennedy
elnököt láthattuk: azt a történelmi jelentőségűvé vált beszédét ismétlik újra
és újra, melyben a szovjet sikerekre válaszul 1962-ben az amerikai űrprogramot
meghirdette.
Kisebb-nagyobb modellek
formájában a hőskor valamennyi rakétájával is találkozhattunk: az Apollo
program Saturn V hordozórakétájának az eredetihez képes tizedére csökkentett
méretű, mégis monumentális változata. Láthattuk az első űrutazások hősi
emlékeit, a Mercury és Gemini program űrhajóinak, majd a hetvenes
évek sikereinek, a Skylab-nak modelljeit, használati tárgyait is. Egy bemutató
terem a Hold félelmetesen realisztikus felszínét rekonstruálta – rajta a
Holdautó, a Lunar Rover életnagyságú modelljével - idézte meg, az
asztronauták szkafanderét pedig meg is simogathatták a gyerekek. 1981-ben az
űrkutatást forradalmasító űrrepülőgép, a Space Shuttle volt a legnagyobb
szenzáció: előadásokon, video vetítéseken mutatták be működését, le- és
felszállását, a program eredményeit. A központ körüli térséget a hordozórakéták
- Redstone, Atlas, Titan Saturn, Juno – nagy méretű modelljei töltötték
meg. Itt volt látható az Apollo űrprogram űrkabinja, de körül lehetett járni a
Saturn rakéták hajtóműveit vagy az Explorer I, az első amerikai műhold
mását is.
Aki magát az űrközpontot, jobban
mondva a hatalmas területen szétszórt létesítményeket közelebbről látni
szerette volna, a Trans World Airlines piros színű panoráma buszaira
szállva – öt dollárért – két órás körutazás keretében tehette meg ezt. A
buszokon bár a sofőr mellett volt egy kísérő is, magnó tartotta az
idegenvezetést. Részben az űrközpont történetéről, részben az út mellett
feltűnő objektumokról kaptak a nézők részletes tájékoztatást. A fontosabb
épületek vagy kiállított objektumok mellett a busz megállt, lehetett
fényképezni. Közelről láttuk a nagy szerelőcsarnokot, ahonnan az űrrepülőgépet
vontatták elő, a széles, nagy teherbírású „vasúti kocsit”, amely síneken
szállította a rakéta testeket a kilövőállásokhoz. Furcsa volt látni, hogy a
párás levegő és a rengeteg eső dacára nem nagyon lehetett a fémen rozsdásodást
felfedezni. Az út mellett egyszer csak – elfektetve - feltűnt az űrkutatás
talán leghíresebb rakétája, a Saturn V: nem modell, hanem a programban már fel
nem használt eredeti darab. Nem maradhatott ki a kilövő állás sem: emlékszem,
rám az egész túra során az óriási betonteknő és az alulról nézve az egekbe
vesző fémállványzat tette a legnagyobb hatást.
Én persze minden megállónál
szorgalmasan fényképeztem – Zorkij mintájú szovjet fényképezőgépemmel. A
csoportkísérő persze rögtön az elején kiszúrta a gép tetején a cirill betűs
feliratot. Az sem kerülte el figyelmét, hogy útitársammal valami idegen nyelven
beszélünk. „Ne haragudjon, fiatalember...” – fordult végül hozzám. „Ön
orosz?” Tiszta lelkiismerettel mondtam nemet. Kifejtettem, hogy magyar
vagyok – ő azonban nyilván úgy gondolta, tudja, amit tud, s ettől
kezdve első rendű feladatának a szabad világ tőlem való megvédelmezését
tekintette. Valamit sutyorgott a sofőrrel, egy nagydarab, a kitűzője szerint Wally
nevű négerrel is, aki onnantól ugyancsak nagy figyelmet szentelt köreimnek.
Mert hát köröztem minden és mindenki körül, s számolatlan képeket „lőttem el” a
modern világ egyik legnagyobb csodáját fotografálva. A sofőr felelt az út
ütemtervének betartásáért, s a megállóknál egy idő után finoman ő kezdett
sürgetni bennünket, elsősorban engem, aki – mellettem az idegenvezetővel -
általában a legtávolabbra kóboroltam. „Wait a second, Wally, the young spook from Russia
hasn’t finished yet!” - kiáltott oda
neki az idegenvezető, s a busz még további öt percet türelmesen várt arra, hogy
én végezzek. A látogatóközpontba visszatérve aztán igen gyors búcsút vettünk az
űrközponttól, mielőtt néhány szimpatikus szövetségi ügynök is megérkezett volna
egy kis tereferére…
Az űrhajózással való legközelebbi
találkozásomig a nyolcvanas évek derekáig kellett várnom Néhány elszánt ember
művelni és menedzselni kezdte a magyar alternatív tudományos-fantasztikus
műfajt. Bátor dolog volt ez, hisz a hivatalos kultúrpolitika a Móra Kiadós, Kuczka-féle
sci-fit monopolizálta, Péter Cár pedig féltve őrizte ezt a hatalmi
pozícióját, s bizony minden eszközt képes volt megragadni, hogy letörje a tőle
független próbálkozásokat. Mégis: létre jött a VEGA Magyar Sci-fi Egyesület, Horváth
Sándor és Preyer Hugo mindig fel tudott hajtani valamennyi pénzt a könyvek
és magazinok kiadására, s idővel elindultak a Hungarocon-ok, a magyar sci-fi
találkozók is. Hugo barátom vonta be az egyesület dolgaiba Magyari Bélát, a közelmúltban elhunyt kiképzett űrhajóst, az 1980-as Szojuz 36 tartalékszemélyzetének tagját.
Béla fantasztikus ember, ízig-vérig repülős, katona és mérnök volt, aki mindent, de
tényleg mindent tudott az asztronautikáról. Lelkes sci-fi rajongóként szívesen
adta nevét a VEGA népszerűsítéséhez. Kapcsolatunk az évek során sajnos
megszakadt - jó évtizede nyugdíjba vonulásáról és búcsúrepüléséről csak az újságokból
értesültem.
Az űrkutatással való kapcsolatom
később sem szakadt meg, de nagyon áttételes maradt – egészen 2010-ig, mikor a
BME-s MASAT-projektben közre működő hallgatók közül többen tanítványaim
voltak. Sokat beszélgettünk, s tudom, milyen hosszú és rögös út vezetett a
sikerhez, hogy milyen iszonyú munkát fektettek be tanárok és diákok a program
megvalósításába. Végtelenül büszke vagyok teljesítményükre - és persze
sajnálom, hogy ezeknek a győzelmeknek én nem lehettem részese…
