A képregény hősei: Winnetou

2014 szeptemberében – ahogy arról ebben a cikkben olvashattok – elindult a Képregény Kedvelők Klubjának Facebook-csoportja. Várunk mindenkit, aki a régi képregények, az aranykor magyar klasszikusai és a Képregény Kedvelők Klubjának rendezvényei iránt érdeklődik. Itt lehet jelentkezni: https://www.facebook.com/groups/1464336630521037/

 

 

 

Karl May halálának 100. évfordulójára Eckart Sackmann kiadója a Karl-May-Verlaggal együttműködve ezer példányban ismét közre adja a méltán ünnepelt szerző leghíresebb regényének, a Winnetounak Helmut Nickel által még a hatvanas években készített képregény-változatát. A három részre tervezett sorozat első kötetét az ötven euros ár ellenére a gyűjtők azonnal elkapkodták – újranyomás nem várható. Kétszáz példányt visszatartottak a terjesztésből – ezeket a júniusban, Erlangenben megrendezésre kerülő képregény-szalon szerencsés látogatói vásárolhatják meg, melynek díszvendége maga a 88 éves, jelenleg Floridában élő művész lesz. Ám a centenáriumi képregény-megemlékezések sorozata ezzel még távolról sem ért véget...

A német Winnetou-ouvre alkotói és alkotásai 2009-ben, a müncheni képregény fesztiválon is főszereplők voltak: két évvel később ugyanezt az eseményt e kiállítás rajzaiból, festményeiből készült kötettel köszöntötték. A megemlékezésekből sajnálatos módon kifelejtették Zórád Ernőt, pedig az egykori NDK olvasói (ahol Karl May és művei hosszú évtizedeken keresztül nem jelenhettek meg) egyedül az ő általa készített képregény-változattal találkozhattak.

Az indián-regények leghíresebbikét 1893-as első megjelenése óta számtalan kiadásban számtalan rajzoló munkái illusztrálták, a képregényhez mégis viszonylag nehezen talált utat. Cs. Horváth és Zórád 1957-ben készült Winnetou-feldolgozása, az első szóbuborékos magyar képregény nemzetközi összehasonlításban is az úttörő vállalkozások egyike volt. Sajátos módon azonban az első ismert Winnetou-képregény nem Németországban, hanem az akkori Jugoszláviában jelent meg – igaz, egy német testvérpár munkájaként.

A rajzoló, Walter Neugebauer 16 éves volt, mikor 1937-ben a rajzokat készítette – az író, Norbert Neugebauer alig négy évvel idősebb. Horvátországban, Zágrábban élő német család gyermekei voltak – a horvát képregény-történet mai napig büszkén tartja számon Valter Nojgebauert a nemzeti alkotók között. Már igen-igen fiatalon újságokban jelennek meg rajzai: 14 évesen a Novosti gyermekrovatának állandó rajzolója, 1935 és 1937 között pedig immár sikeres képregény-rajzoló, hol testvérével, hol Branko Kovač forgatókönyv-íróval együtt dolgozva a Popeye és a Naszreddin Hodzsa történetek tolmácsolója. 1938-ben ő alapítja meg Jugoszlávia első képregény-magazinját, a Veseli Vandrokašt, melyet a háború alatt is sikerül életben tartania: itt jelent meg 1938-1940 között a Winnetou is. A negyvenes évek második felében érdeklődése a rajzfilm felé fordul. 1951-ben ő lesz az első jugoszláv rajzfilm-stúdió, a Duga Film létre hozója és a híres „zágrábi iskola” megalapítója. Rolf Kauka, a német Kauka Verlag és rajzfilm-stúdió alapítója 1954-ben Zágrábban is megnyitotta irodáját. Megbízásokat adott a tehetséges fiatalembernek és csapatának – majd néhány évvel később Németországba csábította.

Neugebauer először ott is rajzfilmeket készít (többek között a Münchausen új adaptációját), de rövidesen a Fix és Foxi képregény-füzetek vezető rajzolójává válik – és marad sok-sok éven át. Ebben a lapban jelenik meg – színezett változatban – az „ős-Winnetou” – ám a történetet az immár vérprofivá vált Neugebauer a hatvanas években ismét megrajzolja. A mindösszesen 240 oldal körülire duzzadó történet meglehetősen híven követi az eredeti Karl May-regény cselekményének fonalát. Ez a változat aztán sok nyelven, sok országban megjelent – többek között szülőhazájában, Jugoszláviában is, mellyel sosem szakította meg kapcsolatait. 1972-ben főként jogdíj-problémák miatt szakít Kaukával, megalapítja saját rajzfilmstúdióját, amely elsősorban reklámgrafikai megrendeléseket teljesít – ő tervezte például a Haribo híres gumimacijának figuráját is. Képregényt már csak elvétve alkotott (utoljára 1979-ben). A nyolcvanas években visszavonultan élt, életművét számos szakmai díjjal jutalmazták. Mikor 1992-ben elhunyt, Kauka 500 rózsával borította be annak az embernek a sírját, aki a német képregényt a második világháború után sikeres sajtó-műfajjá emelte, az amerikai comics áradata ellenére (de gyakran annak hullámain hajózva) életben tartotta, sőt, sikeres exportcikké is tette…

Winnetou története nem csak Németországban volt igen népszerű, hanem a német kulturális befolyás által megérintett más európai országokban is. Az Egyesült Államokban persze annak ellenére sem sikerül gyökeret eresztenie, hogy a nagy számú német származású bevándorló-közösség az óceánon túl is lelkesen ápolta a May-művek kultuszát. Az amerikai érdektelenségnek – csakúgy, mint a németországi indián-mítosznak – megvoltak a maga mélyben kapaszkodó társadalmi és kulturális gyökerei  Mindenek előtt talán az, hogy May a diadalmas, fehér, angolszász és protestáns  Amerika szempontjából rossz irányból közelített a – mai szóval - „indián-holocaustnak” nevezett problémához. Karl May Magyarországon is hallatlan népszerűségnek örvendett – bizonyítja ezt a művei magyar kiadásaiból a centenáriumi évben az Országos Széchenyi Könyvtáráltal rendezett kiállítást is.  Hollandiában, Finnországban, Norvégiában, Svédországban ugyancsak nemzedékeken át a legnépszerűbb ifjúsági szerzők közé tartozott, így nem véletlen, hogy a hatvanas évek elejétől a magas képregény-kultúrájú Belgiumban és Hollandiában készülnek majd színvonalas May-adaptációk.

1962-ben (az akkor még ötven éves védelmi idő elteltével) lejártak Karl May műveinek szerzői jogai: szabaddá váltak az újra kiadások, adaptációk, megfilmesítés céljára. A kiadók, filmvállalatok előre számoltak ezzel s építettek rá: kezdetét vette a „May-hullám”, mely a hatvanas évek végéig aztán alig vesztett valamit kezdeti lendületéből. A hatvanas évek elején a dán és svéd lapokban folytatásokban jelent meg a spanyol származású grafikusművész, Santiago Jaimé Vallvé nem szóbuborékos formában megrajzolt Winnetou-képregénye. Vallvé 1928-ban, Barcelonában született, s igen korán elkötelezte magát a képregény mellett. A tizenéves fiatalember első sorozatai a Populcartito c. lapban jelentek meg. A képregény-rajzolást Barcelonában s később Párizsban folytatott tanulmányai alatt is megtartotta mellékes keresetként. A dán kiadói szindikátus, a PIB a spanyol Dalger sajtóügynökségen keresztül az ötvenes évek derekán kereste meg egy képregény-sorozat (az Eddie) ötletével. 1959-ben Koppenhágába költözött, s szabadúszó grafikusként a PIB számára készített történeteket – köztük a 62-63-ban 93 folytatásban közölt Winnetout és egy, a Beatles történetét bemutató, korai feldolgozást. 1970-ben a Semic kiadó felkérte a Phantom sorozat rajzolására, amit aztán jó negyedszázadon keresztül több, mint száz részben majdnem haláláig (2000) folytatott.

A Karl May művei iránti érdeklődést a német-jugoszláv koprodukcióban, Pierre Brice és Lex Barker főszereplésével készülő, igen népszerű mozifilmek sokszorozták meg: a Constantin Film produkciójában az Az ezüst tó kincse 1962-ben került a mozikba, ezt 1963-ban a Winnetou első része követte, majd további – részben keleti környezetben játszódó – tizenöt színes, széles vásznú alkotás. 1963-tól May művei alapján televíziós sorozat is készül, mely a ZDF kísérleti adásának egyik legnépszerűbb műsora lesz, 1965-ben pedig elkészül az első dokumentumfilm May életéről. Természetesen a film fotóiból összeállított filmkönyvek sem maradhattak el: az 1964-ben megjelent Winnetou-kiadás ma a német antikváriumokban és az Interneten száz euro körüli áron szerezhető meg.

Willebrord Jan Frans Maria Vandersteen 1913-ban, Antwerpenben született. Élénk képzelőerővel megáldott fiúcska volt, aki iskolásként gyakran szórakoztatta osztálytársait az általa kitalált történetekkel. 13 éves korától az antwerpeni Képzőművészeti Akadémia egy esti tanfolyamán szobrászatot kezd tanulni – és egy életre elkötelezi magát a művészet mellett. Az ornamentikára, az épületek díszítő művészetére specializálódik, s ebben meglehetősen tehetséges is – ám épp a húszas évektől az európai építészet a letisztultabb, egyszerűbb formák felé fordul, s az ifjú Vandersteeen rövidesen munka nélkül marad. Az Innovation nevű fővárosi áruházban végül kirakatrendezőként helyezkedik el. Külföldi lapokból próbál ötleteket gyűjteni – egy amerikai magazinban találkozik élete első képregényével, s – számomra igen szimpatikus módon – azonnal eldönti, hogy ő is képregényeket fog majd csinálni. Első történetei az áruház magazinjában jelennek meg. Egyéni stílusát a negyvenes évek elején alakítja ki, de nagy hatással vannak rá az amerikai képregények. Híres sorozata, a Suske en Wiske első részét 1945 márciusában jelenteti meg a De Nieuwe Standaard. A negyvenes években kialakítja saját kis „univerzumát”, humoros képregényeit szeretik az olvasók, népszerű rajzoló a francia nyelvterületen is. 1951-ben a grafikus Karel Verschuere-vel alkotják meg Bessy, a kutya figuráját (modelljéül a népszerű négylábú mozisztár, Lassie szolgált). 1959-ben létre hozza saját képregény-stúdióját, ahol számos fiatal művésznek ad munkát, de a korabeli szokás szerint rajzolóként mindig Vandersteen kerül feltüntetésre. A De Rode Ridder (A Vörös Lovag) sorozat 1959-ben indult, s még ma is tart: napjainkban Martin Lodewijk írja, Claus Scholz rajzolja a történeteket.

Vandersteent 1962-ben keresi meg a Standaard Uitgeverij egy May-képregény-sorozat ötletével. Előbb nem nagyon lelkesedik a munkáért – aztán az első (Old Shatterhand) és második (Winnetou) epizód után  bele lendül a munkába, amely 1985-ig folytatódik s mindösszesen 87 albumnyi anyagot eredményez. A – legtöbbször névtelen - alkotók közreműködésével készített rajzok kontúrosak, lendületesek, de nem túl igényesek, az oldalképek egyhangúak, a képek túlzsúfoltak, az egyes ívek eltérő színnel nyomottak, a szöveg viszonylag nehezen olvasható – de az akciódús cselekmény ébren tartja az olvasók érdeklődését. A német nyelvterületre az NSZK-ban a Bastei kiadó által gondozott Bessy-füzeteken keresztül jut vissza a történet: 1967-ben a 46-61. számokban, folytatásokban találkoznak vele először az olvasók. 1999-től – A Vörös Lovag német változatát is gondozó - Wick Verlag valamennyi albumot német nyelven is kiadta, sőt, egy színes füzettel is kiegészítette. A német sorozat az – új borító-rajzzal ellátott - Winnetou-val kezdődött, s ezt követte az Old Shatterhand. Az 1999-ben megjelent első négy füzetet már 2005-ben után kellett nyomni – a Winnetou-ból azonban már ez a kiadás sem kapható. Vandersteen a hatvanas években – a régi siker-szériák, mint a Suske en Wiske és A Vörös Lovag életben tartása mellett - egy kalandos kém-sorozattal (Biggles), majd egy afrikai környezetben játszódó kalandos szériával (Safari) próbálkozott, ám ezekkel nem ért el nagyobb sikert. A futó munkákkal való napi bíbelődést idővel munkatársára, Paul Greetsre bízta, maga inkább 1985-ben kezdett sorozatával (De Geuzen) foglalkozott. 1990. augusztus 28-án hunyt el.

A talán leghíresebb Winnetou-képregények rajzolója, Juan Arranz Aguado szintén spanyol: ő nyolcvan évvel ez előtt, 1932-ben született Madridban. Szintén fiatalon kezdett el képregényeket készíteni, de első sikereit nem a hazai pályán, hanem a műfajra jóval fogékonyabb Franciaországban érte el: 1955-ben az Artima Kiadó által gondozott Chico Juárez vadnyugati történetekkel. 1959-ben Franciaországba költözött, megnősült, s házasságából két lánya született. Napilapos képregény-sorozatokat éppúgy készített, mint albumokat. A vadnyugati témájú történetek (Buffalo Bill) mellett amerikai klasszikusok európai változataival (Nick Carter) egyaránt sikert aratott. Amikor 1963-ban a holland N. V. Drukkerij de Spaarnestadpara western képregényben (és az irodalmi művek adaptációiban) járatos rajzolót keresett Winnetou-sorozatához, Arranz számára kapóra jött a megkeresés: a francia piacon épp csökkent ugyanis az érdeklődés az ilyen stílusú történetek iránt.

A történetek 1963 és 68 között a Sjors magazinban (az Eppo előfutára) jelentek meg, a hetvenes évek elejétől a legtöbb nyugat-európai országban album formájában is hozzá férhetővé váltak. Franciaországban 1965-ben, Belgiumban 1966-ban, a skandináv országokban a hetvenes évek derekán jelennek meg az albumok, melyek sajátos módon még Indonéziába is eljutottak: ott a nyolcvanas évek elején adták ki őket. Németországban az albumok (szám szerint hét) a Karl May Extra sorozatában a Gevacour AG gondozásában, 1975-től láttak napvilágot. Arranz a hatvanas évek legvégén visszatért Spanyolországba, ahol egy ideig egy ifjúsági magazin rajzolója lesz, majd a Trinca számára készít – főként irodalmi adaptációkból – képregényeket. A dzsungel könyve, a Canterville-i kísértet és a Robinson Crusoe újabb nemzetközi sikereket is hoztak számára. 1973-tól a GisaEdiciones számára erotikus képregényeket készített, s rövidesen visszaköltözik Franciaországba, ahol – néha Jeannot, Jeandedieu álnevek alatt – illusztrátorként dolgozik, képregényeket készít.

A Walter-Lehning-Verlag 1964 és 1966 között nyolcvan füzetben adta ki Helmut Nickel Winnetou-sorozatát, melynek csak a kiadó csődje vetett véget (ez egyébként a rajzoló honoráriumának jelentős részét is magával vitte). Nickel ezt követően már többé nem rajzolt képregényt: 1989-es nyugdíjazásáig Metropolitan múzeum munkatársa volt. 1989-1994 között a Splitter Verlag két füzetben már egyszer kiadta a Nickel-féle (összességében azért nem a legjobb rajzokkal készült, de mindenképpen egyedi hangulatú) változatot. A német Winnetou-ikonográfia ezen kívül is számos különböző kiadást tart számon. Van, amit inkább a feledés jótékony homályára kellene bízni: ilyen a Lüneburger Landeszeitung-ban 1966-ban megjelent, 180 csíkból álló, igen rossz rajzokkal készült sorozat – bár 1976-ban album formájában még ezt is újra kiadták. A Bastei Kiadó több füzetes és zsebkönyv sorozatában (Bastei Extra, Das fröhliche Feuerwerk) is megjelentek „import” Karl May-képregények: szerzőiket azonban nem sikerült azonosítani. A Condor Verlag egy másik spanyol származású grafikus, a Kauka istállójához tartozó 

Lopez Ramón rajzaival a hetvenes években zúdította a gyanútlan német olvasókra „Karl May nyomán készült vadnyugati képregény-sorozatát”. A figurákat csak használó, az eredetihez szinte semmiben nem kötődő történetek már igen erős amerikai hatásról tanúskodnak: Winnetou izmoktól dagadó testépítő-bajnok, Old Shatterhand pedig kocka-állú szuperhős…

Zórád Winnetouját azonban (a keletnémet-magyar közös képregény-történet hagyományainak néhány fanatikus életben tartóján kívül) mint ha elfelejtették volna – pedig 1983-as NDK-beli megjelenése valódi eseményszáma ment. Már a magyar képregények német változatának közlésére „szakosodott” Trommel 1982-es utolsó száma is lehozott egy lelkes előzetest – aztán 25 folytatáson keresztül az egész, Detlef Untermann által kiszínezett képregényt. 

Sikerét mutatta, hogy 1990-ben elkezdték újra közlését is – a 18. rész után azonban akkor az NDK összeomlása miatt a történet megszakadt… Ez a Winnetou először a Magyar Ifjúság-ban jelent meg 1975-ben, hat évvel később a Füles közölte újra, 83-ban pedig az Ifjúsági Lapkiadó színes albumban adta ki. 

 

Az 57-es „ős-Winnetou” után - mint eben Kiss Feri is megerősített - nem ez volt az első magyar Karl May-képregény: 1965-66-ban a Képes Nyelvmester – ékes orosz nyelven - Korcsmáros rajzaival közölte Az ezüst tó kincsének (Kлад Серебряного озера) savtöménységűre zanzásított változatát, természetesen Cs. Horváth feldolgozásában.

Kétséget kizáróan Zórád Winnetou-ja lett azonban a leghíresebb: a keletnémet kiadás mellett lengyel változata is napvilágot látott. Karl May centenáriumán tehát a magyar képregény-rajongóknak is van mire emlékezni – és méltán lehetünk büszkék arra, hogy a számtalan Winnetou-feldolgozás közül a legnívósabbat mégis csak egy magyar művésznek sikerült elkészítenie…