Mi a terved, Naszreddin Hodzsa? - képregényes utazások Buharától Budapesten át Párizsig

 

Leonyid Vasziljevics Szolovjov szovjet írót Magyarországon is elsősorban Naszreddin Hodzsa irodalmi alakjának megteremtőjeként ismerjük; műveit pedig a könnyedebb, szórakoztató olvasmányok között helyezzük el. Egyedülálló módon tudta a közép-ázsiai színes folklórt és gazdag mesekincset közvetíteni a nyugati olvasó felé. A valóság ennél persze árnyaltabb: maga az író nem az élet napos oldalát járta. Sorsa igazi szovjet írósors a harmincas-negyvenes években, megpróbáltatások sora a negyvenes évek végén, s néhány nyugalmasabb év halála előtt, amikor kedve szerint alkothatott.

Tripoli 1908 körül

1906-ban született a libanoni (akkor: Oszmán Birodalom) Tripoli városában, gyermekkorát a Szamara régióban töltötte. Iskoláit az üzbég Kokand városában végezte, ahol mechanikai technikumba járt, de nem érettségizett. Rövid ideig szerelőként dolgozott a vasútnál, de már gyermekkora óta vonzotta az irodalmi tevékenység. Sokat utazott, és az ázsiai folklórt tanulmányozta.

Az író a hatvanas évek fordulóján

Irodalmi debütálására 1923-ban került sor: első publikációi a Туркестанская правда (Turkesztanszkaja Pravda) című lapban jelentek meg, ahol különleges tudósítóként alkalmazták. 1930-ban Szolovjov a moszkvai Институт кинематографии, a Filmművészeti Intézet hallgatója lett. Az egyetem elvégzése 1932-ben egybeesett első elbeszélésének, a Кочевье (Nomádok) megjelenésével. A népszerűséget az 1940-ben kiadott, Naszreddin Hodzsáról szóló Возмутитель спокойствия (A csendháborító) hozta meg számára. A könyv világsikert aratott, sok nyelvre lefordították; magyarul már 1943-ban megjelent - a verseket Illyés Gyula fordította.

1941 és 1945 között Leonyid Szolovjov a Красный флот (Vörös Flotta) című lap haditudósítója volt. Ezekben az években jelentette meg a Большой экзамен (Nagy vizsga) és a Севастопольский камень (A szevasztopoli kő) című háborús novellagyűjteményeket, és háborús témájú művei alapján készült filmek forgatókönyvein is dolgozott. Elbeszéléseinek válogatása 1949-ben Герои семи морей (Hét tenger hősei) címen jelent meg magyarul.

Bajtársak között - a Flotta haditudósítója 1941-1945

1946-ban Leonyid Szolovjovot letartóztatták: ennek alapjául a korábban, 1944-ben leleplezett „szovjetellenes írócsoport” - Szergej Bondarin, Szemjon (Avraham) Gekht és Leonyid Ulin - tagjainak tanúvallomása szolgált. Állításuk szerint Sztálinnal szemben „terrorista érzelmeket” táplált: bírálta a sikertelen kolhozosítást, az irodalom elsivárosodását és az alkotó gondolkodás elnyomását. Elítélték, nyolc évet töltött munkatáborokban, Mordvinföldön. Még itt sem hagyta abba alkotói munkáját: a Возмутитель спокойствия (A csendháborító) folytatása, az Очарованный принц (Az elvarázsolt herceg) 1950-ben született meg. Sztálin halála után, 1953-ban hozzátartozói Fagyejev, a Szovjetunió Írószövetsége elnökségének elnöke és a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának képviselője révén kérvényezték Szolovjov sorsának enyhítését. Amnesztiával 1954 júniusában szabadult, miután nyolc évet töltött a táborokban.

1954-es szabaduló igazolása

Szabadulása és rehabilitációja után 1954-ben Leningrádban telepedett le, és forgatókönyveken dolgozott, különösen az orosz klasszikusok művein alapuló Шинель (A köpönyeg) (Gogol) és Анафема (Az átok) (Kuprin) című filmeken. 1961-ben jelentek meg először nyomtatásban Szolovjov új művének, a Книга юности (Az ifjúság könyve) egyes részei; a mű külön kiadása posztumusz, 1963-ban jelent meg Из „Книги юности“ (Az ifjúság könyvéből) címmel. Utolsó éveit Leningrádban töltötte, 1962-ben hunyt el. Századik születésnapjára, 2006-ban dokumentumfilm készült Возмутитель спокойствия. Леонид Соловьёв (A nyugalom megzavarója – Leonyid Szolovjov) címmel.

Szolovjov Naszreddin-dilógiája számos színpadi és filmes feldolgozást inspirált. Viktor Vitkoviccsal közösen írta a Весёлый грешник (A vidám bűnös) című színpadi művet, amelyet Приключения Ходжи Насреддина (Naszreddin Hodzsa kalandjai) címen is műsorra tűztek. Az első kötet nyomán készült az 1943-as Насреддин в Бухаре (Naszreddin Buharában), amelynek forgatókönyvét Szolovjov és Vitkovics jegyezte. Az 1946-os Похождения Насреддина (Naszreddin kalandjai) forgatókönyvének történetváza később az Очарованный принц (Az elvarázsolt herceg) alapjául szolgált. A második kötet motívumait az 1959-es Насреддин в Ходженте, или Очарованный принц (Naszreddin Hudzsandban, avagy Az elvarázsolt herceg) is feldolgozta.

Mihail „Misa” Zaszlavszkij 1968-ban született orosz képregény-forgatókönyvíró, szerkesztő, műfordító és tervező. Pályáját a КОМ klubban kezdte, A műhelyt Szergej Kapranov grafikus kezdeményezésére hozták létre 1988 szeptemberében a moszkvai Вечерняя Москва (Esti Moszkva) című napilap szerkesztősége mellett. A források klubként és stúdióként egyaránt említik; a Szovjetunió első, kifejezetten képregényalkotásra szerveződött művészeti társulásaként tartja számon. Szerkesztette a Ну, погоди! (No, megállj csak!) és a Юла (Búgócsiga) című képregénymagazinokat. 2011 óta olyan kreatív stúdiót vezet, amely kiadók, ügynökségek és különböző szervezetek számára készít képregényeket. Alkotótársával, Aszkold Akisinnal számos oktatási és ismeretterjesztő képregényen dolgozott együtt. 

Naszreddin Hodzsa képregényes megjelenéseit a kiváló orosz képregénykutató- és alkotó, Misa Zaszlavszkij vette számba. Zaszlavszkij a szovjet képregény „alapító atyáinak” egyike: a nyolcvanas évek végén ott találjuk a moszkvai KOM az első képregényes alkotói közösség tagjai között, máig tartó munkássága gazdag és szerteágazó. Az ő esetében az alkotás, a szerkesztés, a műfordítás, a vizuális tervezés és az elméleti kutatás szorosan összekapcsolódik. Munkássága egyszerre szolgálja a képregény gyakorlati alkalmazását, kulturális közvetítését és oroszországi történetének feltárását: e tárgyban összeállított egy kronológiát, amely az orosz képregény fejlődésének fontosabb állomásait rendszerezi.

Zaszlavszkij az orosz kultúra tágabb képregényes vonatkozásaival is szívesen foglalkozik: ezeknek a munkáinak sorába illeszkedik nagy tanulmánya is, mely Leonyid Szolovjov világhírre szert tett regénydilógiája képregény-adaptációinak első átfogó, országhatárokon átívelő számbavétele. A gazdag forrásapparátusban helyet kap Maël Rannou 2022-ben megjelent monográfiája, a Pif Gadget et le communisme (A Pif Gadget és a kommunizmus), a bdoubliees.com adatbázisa, a magyar anyagnál pedig Kiss Ferenc mkte.hu oldala.

"Mi a terved, Naszreddin Hodzsa?"

Zaszlavszkij szerint Leonyid Szolovjov Naszreddin-regényeinek grafikus utóélete jóval a szovjet képregényes feldolgozások előtt, elsősorban Franciaországban kezdődött, majd a német nyelvterületen és Csehszlovákiában és Magyarországon bontakozott ki. A francia recepció azért különösen jelentős, mert ott a regényhős fokozatosan eltávolodott irodalmi előképétől, és több évtizeden át önálló képregényfiguraként élt tovább. Szolovjov műve 1946-ban jelent meg franciául Quelqu’un troubla la fête címmel. A francia baloldali kritika Naszreddint Robin Hood, Don Quijote és Till Eulenspiegel rokonságába állította: olyan népi igazságosztót látott benne, aki az önkény ellen furfanggal, humorral és erkölcsi fölénnyel küzd.

Az első képregény a Vaillant-ban

Roger Lécureux 1946-ban indította el a kommunista kötődésű Vaillant gyermeklapban a L’insaisissable Nasdine Hodja című folytatásos képregényt, René Bastard rajzaival. A korai epizódok még közvetlenül Szolovjov regényére támaszkodtak, amit az is jelez, hogy az oldalak alján rendszeresen feltüntették az eredeti mű és a francia kiadás adatait. A sorozat azonban hamarosan saját életre kelt. Míg Szolovjov Naszreddinje elvi okokból kerüli az erőszakot, és ellenfeleit elsősorban eszével győzi le, a francia Nasdine kardforgató, atlétikus kalandhőssé vált. A szatirikus keleti bölcset a szerzők a francia ifjúsági képregény hagyományaihoz igazították: keleti Robin Hoodként, az elnyomottak védelmezőjeként szerepeltették.

1953 - a sorozat újrraindul. Az első epizód címe: Felhő Buhara felett

A sorozat 1953-ban Pierre Le Guen rajzaival újult meg. Le Guen elegáns, filmszerű kompozíciói, lendületes akciójelenetei és az Errol Flynn alakját idéző főhős hosszú időre meghatározták Nasdine megjelenését. A sorozat az 1969-ben a Pif Gadget néven újjászületett lapban, Angelo di Marco rajzaival futott tovább 1972-ig. Le Guen eltűnésének okát a kutatás csak nemrég tisztázta: a metszetkészítéssel kísérletező művész saját készítésű bankjeggyel próbált benzint vásárolni. Bár enyhe ítéletet kapott, a nagy kiadók többé nem foglalkoztatták. A francia Naszreddin-korpusz így is tekintélyes: mintegy hetven rajzolt történetet és több mint ezer oldalt foglal magában.

1956 - Naszreddin és az uzsorás

Zaszlavszkij otthonosan mozog a magyar képregénytörténetben, jól ismeri annak művészeit és az aranykor képregényes alkotásait. Szerinte a szocialista országok közül Magyarországon született a legtöbb, összesen három önálló Szolovjov-adaptáció, mindhárom Cs. Horváth Tiborforgatókönyvével. Az első, amit említ, A csendháborító 1958-as változata volt, ami a Magyar Ifjúságban, Gugi Sándor rajzaival jelent meg – itt elkerülte figyelmét, hogy az Új Világ 1956/40-42 számaiban már megjelent egy képaláírásos változat – igaz, befejezés nélkül.  1969-ben a Népszava két hónapon át, naponta közölte a történetet Sebők Imre grafikáival, immár felnőtt olvasóközönség számára. Végül 1977–1978-ban a Füles hasábjain Dargay Attila, a „magyar Disney” rajzolta meg Az elvarázsolt herceg képregényváltozatát.

A (befejezetlen) első Gugi-féle sorozat nyitó képei az Új Világban

Külön öröm látni, hogy az orosz szerző milyen mély és őszinte tisztelettel ír a magyar mesterekről. Idézi Gugi Sándor alkotói hitvallását, amely szerint a képregény „önálló mű, saját műfajjal, nem illusztrált regény, hanem a grafika nyelvén elmesélt regény”. 

A Sebők-féle változat nyitóképe. Gyerekképregénynek aligha állta volna meg a helyét, de a Népszava olvasói értékelni tudták keleti merészségét

Sebők Imre tusrajzait, amelyeket egyes rajongók a mester életműve egyik csúcsának tartanak – ezt Zaszlavszkij Sebők Jack London-adaptációinak expresszív erejéhez méri. Dargay Attila humoros Elvarázsolt hercegét pedig a művész több mint negyven darabból álló adaptációs életművének kiemelkedő alkotásának tartja - a Pán Péter és a Каштанка (Kastanka) feldolgozása mellett. Számomra külön megtisztelő, hogy Cs. Horváth Tibor módszeréről az én cikkemet idézi: nem író volt, hanem „éles szemű és határozott kezű dramaturg”, aki egyensúlyt teremtett szöveg és kép között. A tanulmány azt a tragikus tényt sem hallgatja el, hogy amikor a rendszerváltás után megújuló budapesti kiadói világ Cs. Horváth életművét a múlt maradványaként utasította el, az alkotó önkezével vetett véget életének.

Az elvarázsolt herceg Dargay tolmácsolásában - nyitó oldal

A német nyelvterületen, mindenekelőtt az NDK-ban, kétféle recepciós út rajzolódott ki. Egyrészt önálló keletnémet adaptációk születtek. Herbert Reschke változata 1958-ban, majd Ilse Korn és Günter Hain feldolgozása 1967–1968-ban jelent meg a Fröhlich sein und singen, későbbi nevén FRÖSI című ifjúsági folyóiratban. Ezek a művek a regény humorát, keleti környezetét és társadalomkritikai elemeit a keletnémet gyermek- és ifjúsági sajtó didaktikusabb elbeszélésmódjához igazították. A hetvenes-nyolcvanas években Cs. Horváth Tibor a magyar képregényrajzolókkal készített adaptációs képregényei a valóságos exportcikké váltak. Zaszlavszkij Kiss Ferencre hivatkozik, akinek visszaemlékezése szerint a magyar adaptációkat Románia és a Szovjetunió kivételével a szocialista tábor valamennyi országában átvették. 1971-ben a Gugi féle Csendháborító jelent meg hat folytatásban a Trommelben, Dargay Attila Az elvarázsolt herceg című adaptációját 1980–1981-ben a Freie Welt közölte. A német változat azonban nem maradt teljes: a gyermekrovat szerkesztői eltávolították azokat a képkockákat, amelyek a testőrparancsnok szerelmi légyottjára utaltak. Ez jól érzékelteti, hogy az átvételek során nemcsak nyelvi és grafikai, hanem erkölcsi-ideológiai szempontú átalakítás is történt – ahogy azt Zórád merészebb rajzainak a lengyel kiadásokban való kitakarásai is bizonyították.

A Hodzsa a Frösi-ben - Günther Hein rajzaival 1967-68

A csehszlovák recepció is közvetlenül kapcsolódott a magyar képregénykultúrához. Cs. Horváth és Gugi 1958-as csendháborító-adaptációját 1971-ben cseh nyelven, kiszínezve és részben újraszerkesztve közölte a prágai Čtyřlístek – magyarul Négylevelű lóhere – kiadvány. A cseh változat tehát nem új forgatókönyvből készült, hanem a magyar képregény exportált és a helyi kiadói gyakorlathoz igazított változata volt. Az új színezés és az oldalak átrendezése a mű befogadási közegét is megváltoztatta: az eredetileg fekete-fehér magyar újságképregény színes, albumjellegű gyermekkiadványként jutott el a csehszlovák olvasókhoz. Franciaországban így egy önálló, hosszú életű kalandképregény-sorozat született, az NDK-ban saját és importált feldolgozások éltek egymás mellett, Csehszlovákiában pedig a magyar adaptáció vált a közvetítés alapjává.

Szergej Kravcsenko grafikailag igényes sorozata a Misa magazinban 1986-ban jelent meg - ezzel a magyar olvasók is találkozhattak

Mi történt eközben a regény hazájában? Sajátos módon, de érthető okoknál fogva ott született a legkevesebb képregényváltozat. A Vaillant/Pif kalandsorozatai sohasem jutottak el a szovjet gyerekekhez, a realisztikus rajzstílus pedig a nyolcvanas évekig nemkívánatosnak számított a gyermeklapokban. A képregényellenes fóbiát Szamjuil Marsak 1950-es pamfletje ültette el a köztudatban. 

Vinekurov és Scarcman diafilmes változata

A dilógiát ezért előbb diafilmek dolgozták fel 1974–1975-ben, Alekszandr Vinokurov és Leonyid Svarcman festői képeivel, majd folytatásokban a Миша (Misa) magazinban. Ezt a magyarul is megjelenő, színvonalas, komoly művészi igénnyel szerkesztett gyermeklapot gyakorlatilag csak külföldön terjesztették; az országba visszajutó példányok a legendárium szerint valóságos valutaként forogtak az autószerelőktől egészen a Politbüro tagjaiig. Itt rajzolta Szergej Kravcsenko 1984-től rendszeresen a hős kalandjait. Naszreddinje szinte Szverdlin filmbeli alakmását idézi, míg az ellenfelek gonoszságát a groteszk torzítás mértéke érzékelteti.

Zaszlavszkij végkövetkeztetése jóval túlmutat a bibliográfiai összegzésen. Úgy véli, hogy a szolovjovi hősből formált Nasdine lett a Vaillant/Pif „nemes igazságosztóinak” – Rahantól Justice doktorig ívelő – panteonjában az első, irányt mutató vezércsillag. Benne született meg az a képlet, amelynek segítségével a lap megtalálta saját hangját az amerikai képregény egyre terebélyesedő árnyékában  élő Nyugat-Európában. Mint szovjet exportcikk, irodalmi alkotásként meghódította a világot, az azonban, hogy képregényes formában is eljutott a szocialista országokba a magyar képregény kulturális expanziójához köthető, mely a hazai adaptációs feldolgozásokat Cs. Horváth Tibor szívós munkájának köszönhetően sok országba juttatta el, s lett az ottani képregényes kultúra része is. Ennek a története azonban még megírásra vár.

… nagy győzelmünk, diadalunk: Mohács – így is történhetett volna

Van egy nap, és van egy hely, amely örökre beégett a magyarság kollektív emlékezetébe: 1526. augusztus 29. Mohács. A vereség, amely három részre szakította az országot, és amely azóta is ott kísért a nyelvünkben, a közbeszédünkben, a nemzeti önképünkben. „Több is veszett Mohácsnál” – mondogatjuk, és közben valahol mélyen mindig ott motoszkál a kérdés: mi lett volna, ha…? Ha úgy szólna a mondás: „Többet nyertünk, mint Mohácsnál.”  Ha MI, magyarok, s nem a kontyos pogány győzött volna… Bán Mór és Fazekas Attila kettős képregénye, a Mohács-kommandó erre a csatatérre tér vissza – időgéppel. Az író a Hunyadi-regényfolyam megalkotója, a rajzoló a magyar képregény élő legendája: kettejük közös munkája egyszerre lebilincselő sci-fi kaland és elgondolkodtató játék mindazzal, amit a történelmünkről hiszünk.

Az először a Fülesben, 2011-ben folytatásokban, majd önálló képregényfüzetben megjelent történet kezdete maga a dráma. Tűző augusztusi nap, órák óta mozdulatlanul álló sereg, a domb mögül felmorajló török had. „A mai nap huszonnégyezer vértanú emlékeként lesz feljegyezve a históriában” – hangzik el a király környezetében, aztán ágyúdörgés, por, káosz. Isten aznap nem volt velünk. Fazekas Attila tusrajzai már ezeken az első oldalakon megmutatják, mire képes ez a képregény: a hadsorok végtelenbe vesző tömegétől az arcokon átsuhanó halálfélelemig minden ott van a papíron.

Aztán vágás: 2014 Budapestje. Egy egyetem folyosóján fekete bőrdzsekis nő suhan végig, aki senkire és semmire nem figyel – Köves Réka történész, akit diákjai csodálnak, kollégái nem értenek, és akinek élete két éve tört ketté, amikor katonatiszt férje nyomtalanul eltűnt az afganisztáni misszióban. A múlt azonban nem hagyja nyugodni: egy nap olyan tárgy kerül elő egy régészeti feltárásból, aminek ott semmi keresnivalója nem lenne. Egy lelet, amely fél évezredet köt össze egyetlen rozsdás csomóban – és amely felborítja mindazt, amit Réka a férje sorsáról, sőt az idő működéséről gondolt.

Innentől a Mohács-kommandó vakmerő tempóban száguld korokon és helyszíneken át. Megfordulunk Afganisztán poros hágóin, ahol konvojok araszolnak a lesállások árnyékában; egy titokzatos, szigorúan őrzött kastély könyvtárszobájában, ahol tolószékes öregúr kínál whiskyt és lehetetlen ajánlatot; a honfoglalás kori Vereckei-szorosban, ahol a magaslaton maga Árpád vezér léptet; és mindenekelőtt 1526 Budáján, amelyet Fazekas lélegzetelállító részletgazdagsággal kelt életre – kocsmák, lovagi tornák, sikátorok, strázsák, és a királyi udvar, ahol egy Magnus Fortunatus nevű asztrológus suttog vészjósló próféciákat az ifjú Lajos király fülébe. Ki ez az ember, aki egyszer csak felbukkant Budán, és hipp-hopp a király legbelsőbb bizalmasa lett? Honnan tudja előre, hogyan végződik a csata? És vajon kinek az oldalán áll?

Mert a lényeg éppen ez: a történelem nem magától alakul. A színfalak mögött erők feszülnek egymásnak – titkos társaságok, évszázadokon átívelő tervek, tudósok, akik az idő szövetét magnószalagként akarják újratekercselni, és vándorok, akik szerint a szalaghoz hozzányúlni is végzetes. A Turáni Szövetség, ez az árnyékban működő hálózat mindent egy lapra tesz fel: ha a történelem rossz irányba fordult, vissza kell menni oda, ahol elromlott, és ki kell javítani. Egyetlen aprócska beavatkozás a történelem menetébe, egyetlen sebészi precizitással végrehajtott vágás – és minden másképp alakulhat. Velük szemben ott áll a rejtélyes, kopasz idegen, aki hosszú kabátban tűnik fel hol a jelenben, hol a múltban, golyó nem fogja, és baljós figyelmeztetést hoz: „A holtak jobb, ha holtak maradnak.”

Réka – és a nyomába szegődő, belé reménytelenül szerelmes diákja, Ádám – e két erő között sodródik egyre mélyebbre, miközben az olvasó szeme előtt a magyar történelem egész panorámája pereg: a honfoglalás hajnalától a késő középkori Budán át a közeli múlt háborús övezeteiig, sőt olyan évtizedekbe is bepillantunk, amelyek a mi naptárunkban még meg sem történtek. A képregény közben sorra teszi fel a nagy kérdéseket, amelyekre az időutazós történetek legjobbjai épülnek. Meg lehet-e váltani egy nemzetet egyetlen csata megfordításával? Mi történik a pillangóhatással, ha nem egy lepkére, hanem egy szultáni hadseregre irányítjuk? És ha a történelem tényleg átírható – ki dönti el, melyik változat a „jó”?

A Mohács-kommandó és 2014-es folytatása (vagy inkább: az alaptörténet kiegészítése) az alternatív történelmek egész kaleidoszkópját nyitja ki. Az első beavatkozás – Szulejmán meggyilkolása az ütközet reggelén – katasztrófába torkollik: a szultán helyét átvevő ruméliai beglerbégből második Dzsingisz kán válik, és egész Európa visszazuhan a kőkorba. A második kísérletben Köves őrnagy már saját kiképzésű kommandóval tér vissza, vibropengés pallosokkal, üvegkristályszál-vértekkel – és Mohácsnál ezúttal a magyar sereg győz. 

A diadal után a Magyar Királyság előbb Európa legerősebb országává válik, a huszadik század elejére pedig a helyébe lépő Turáni Magyar Államszövetség nemzetközi szuperhatalommá – mely azonban már többet rombol, mint épít, miközben kíméletlenül elnyom más népket. Ebben az alternatív valóságban Mohács nemzeti ünnep, s talán minden iskolában ott függ Benczúr Gyula monumentális képe, melyen az ifjú Lajos király a csatatér győzője egy új birodalom alapjait veti meg. Ennek az idősíknak Ady Endréje talán a nemzet élő lelkiismereteként írja meg drámai erejű költeményét, melyben elsiratja „nagy győzelmünk, diadalunk” – és váteszként jósolja meg a magyarság szörnyű bukását.

2014 Budapestje még csillogó, repülő autós metropolisz, ahol Konstantinápoly felszabadításának évfordulóját ünneplik. De forr a mély: terrorcselekmények, szakadár tartományok jelzik, hogy a változások már megkezdődtek – és a távoli horizonton feltűnik a gomba alakú felhő is, mely Budapest-Megapolisz felett 2034-ben emelkedik az égre. A mohácsi diadal végső soron nem megváltást hozott, hanem egy másik, talán még sötétebb végzetet.

A Mohács-kommandó hamisítatlan, klasszikus kalandképregény – időkapukkal, lovagi párbajokkal, üldözésekkel, összeesküvésekkel –, ugyanakkor okos és helyenként keserűen önironikus tükör is: arról szól, mit kezdenénk a történelmünkkel, ha egyszer tényleg a kezünkbe kapnánk. Bán Mór forgatókönyve pontosan tudja, hogy a „mi lett volna, ha” nemcsak játék, hanem kísértés is; Fazekas Attila rajzai pedig a történelmi realizmus és a science fiction látomásosság között ívelnek bravúros könnyedséggel. Aki szereti az időutazós történeteket, a magyar históriát vagy a jó képregényt, annak a Mohács kommandó első és második részének újraolvasása kihagyhatatlan – és garantáltan másképp gondol majd augusztus 29-re, ha a végére ér.

Zdeněk Burian elveszett világai

 

Kevés huszadik századi illusztrátor volt képes olyan erővel formálni olvasók nemzedékeinek képzeletét, mint Zdeněk Burian. Képein távoli földrészek, vadregényes tájak, indián harcosok, sarkvidéki vadászok és őskori állatok elevenedtek meg. Az általa ábrázolt világok jelentős részét személyesen sohasem látta. Amerikában, Afrikában vagy Óceániában sem járt, a földtörténeti múlt pedig számára is csak tudományos leletek, rekonstrukciók és alkotói elképzelése révén vált megközelíthetővé. Burian mégis olyan hiteles képi környezetet teremtett, hogy művei sok olvasó emlékezetében mindmáig valóságos élményként jelenik meg, amely a Jurassic Park előtti generációk számára a dinoszauruszokkal és az ősvilággal való első találkozást jelentette.

Műtermében, a hetvenes évek elején

Életművében a kalandvágy, a természet iránti figyelem, a rajzi virtuozitás és a tudományos érdeklődés szorosan összekapcsolódott. Egyszerre volt könyvillusztrátor, festő, vizuális elbeszélő és a paleorekonstrukció egyik nemzetközileg elismert mestere. Lánya, Eva Hochmanová-Burianová családi emlékezése különösen közel hozza az alkotót: a műteremben dolgozó apa, a természetet megfigyelő ember, a romantikus álmodozó és a fegyelmezett szakember alakját.

Morvaországi gyermekkor és a képzelet első tájai

Zdeněk Michael Burian 1905. február 11-én született a morvaországi Kopřivnicében, egy tekintélyes építőmester családjában. Édesapja, Eduard Burian a századforduló vállalkozó szellemű polgárainak világát képviselte. Iskolákat, lakóházakat, műhelyeket, pékségeket, szállodákat és ipari létesítményeket épített, közéleti feladatokat vállalt, szakértőként és becsüsként is dolgozott. A családi környezetben így jelen volt a mesterségbeli pontosság, a szívós munka és a teremtés kézzelfogható öröme.

Szülőháza

A fiú érzékenységének másik forrását édesanyja, Hermína Burianová jelentette. Romantikus természetű, könyveket és virágokat szerető asszony volt, akinek vonzalma az állatok és az álmok világa iránt mély nyomot hagyott fiában. Zdeněk visszahúzódóbb, szemlélődőbb alkatnak mutatkozott, mint idősebb bátyja, Karel. Már gyermekkorában élénk képzelet, erős vizuális emlékezet és a természet részleteire irányuló figyelem jellemezte.

Kopřivnice környéke különleges táji és régészeti környezetet kínált számára. A közeli Štramberk, a Kotouč-hegy, valamint a Šipka-barlang a neandervölgyi ember emlékeit őrizte. A barlangban korábban előkerült egy neandervölgyi gyermek állkapocstöredéke, a környék leletei pedig a térség őskori múltjáról tanúskodtak. Burian gyermekként ezeken a helyeken játszott, később pedig újra és újra visszatért hozzájuk rajzain és festményein.

A barlangok sötét nyílásai, a sziklák, az erdők és az alkonyati fények már korán történeteket indítottak el benne. Elképzelte a tűz köré húzódó ősembereket, a havas éjszakában leselkedő állatokat, a vadászatra induló közösségeket. Az őskor számára kezdettől fogva élettel teli emberi környezet volt. Későbbi rekonstrukcióiban is ezt a szemléletet őrizte meg: az állatok és emberek mindig egy teljes táj, egy adott időjárás és egy drámai helyzet részeként jelentek meg.

Rajztehetsége korán megmutatkozott. Tizennégy éves korából fennmaradt vázlatfüzete már meglepő tudatosságról árulkodik. Walter Paget könyvillusztrációit, utazók fényképeit, egzotikus népek viseleteit, fegyvereit és használati tárgyait tanulmányozta. Daják harcosokat, mexikói öltözékeket, eszkimó vadászokat, indiánokat, maszájokat, beduinokat és borneói állatokat rajzolt. A képek mellett rövid feljegyzéseket készített a ruházatról, a törzsi jelvényekről vagy az egyes tárgyak eredetéről.

Ezek a lapok egy készülő illusztrátor műhelynaplójának tűnnek. Burian már kamaszként megértette, hogy a meggyőző ábrázoláshoz pontos ismeretekre van szükség. Egész életében gyűjtötte a vizuális adatokat, tanulmányozta az emberi testet, az állatok mozgását, a felhőzetet, a növényzetet, a fegyvereket és a viseleteket. Képzelete mindig megfigyelésből táplálkozott.

A tizenhat éves illusztrátor belép a könyvek világába

Édesanyja támogatásával jelentkezett a prágai Képzőművészeti Akadémiára, ahol rendkívüli tehetségére tekintettel rögtön a második évfolyamra vették fel. Prágában maradt, művészi pályája azonban hamar eltávolodott az akadémiai képzés megszokott útjától. A fiatal Buriannak keresetre volt szüksége, a könyvkiadás pedig erre már tizenhat éves korában lehetőséget adot.

1921-ben félénken lépett be a prágai Hybernská utcában működő munkáskönyvkereskedésbe. Hóna alatt kék mappát vitt, benne cowboyokat, kalandorokat és egzotikus alakokat ábrázoló tusrajzokkal. Hubert Navrátil, a könyvkereskedés vezetője felismerte a rajzokban rejlő tehetséget, és bemutatta a kiadó igazgatójának.

Tarzan – egy könyvborító 1937-ből

Első megbízása Robert Louis Stevenson David Balfour kalandjai című regényének új borítója lett. A könyv korábbi, visszafogott tipográfiai köntösben alig fogyott. Burian elolvasta a történetet, majd néhány nap alatt elkészítette a színes borító tervét. Az új kiadás sikeresnek bizonyult, a fiatal művész pedig megkapta első honoráriumát. Rövidesen további borítók és belső illusztrációk követték.

Pályájának kezdetétől alapelvévé vált, hogy az illusztrátornak alaposan ismernie kell a könyvet. Nem egy általános hangulatot festett a címlapra, a történet meghatározó pillanatát kereste. Képeinek drámai ereje abból fakadt, hogy rendszerint a cselekmény fordulópontját választotta: a támadás előtti másodpercet, a veszély felismerését, az üldözés kezdetét vagy a szereplők sorsát eldöntő találkozást.

… és egy belső illusztráció a Tarzanhoz, harminc évvel később

Munkásságában fontos szerepet játszott a Josef R. Vilímek vezette kiadó. Vilímek felismerte, hogy Burian képei önmagukban is képesek felkelteni az olvasók érdeklődését. Egy erőteljes borító vagy néhány jól elhelyezett illusztráció jelentősen növelte egy könyv vonzerejét. A művész utazási beszámolókat, ifjúsági regényeket, folyóiratokat és kalandos történeteket látott el rajzokkal. Otthon dolgozott, s a család mindennapjai igazodtak szigorú munkarendjéhez.

Burian számára a könyvillusztráció teljes értékű művészi feladat volt. Az írott szöveget képi jelenléttel ruházta fel, miközben ügyelt arra, hogy az ábrázolás ne zárja le teljesen az olvasó képzeletét. A szereplők testtartása, a fény iránya, a táj szerkezete és a részletek hitelessége együtt teremtették meg azt a világot, amelybe az olvasó beléphetett.

Egy különösen szép példa a gouache technika alkalmazására

Különösen magas szintre fejlesztette a gouache, magyarul fedőfestékes festés technikáját. A fekete-fehér és tónusos képeken a fények, a köd, az éjszakai jelenetek és a szélsőséges időjárás érzékeltetésében szinte filmszerű hatást ért el. Később az akvarell, a tempera és az olajfestés lehetőségeit is egyre gazdagabban használta. Műveinek erejét a biztos rajztudás adta: ember és állat mozgását egyaránt természetesen jelenítette meg.

Indiánok, tengerészek és a kalandregény aranykora

Burian neve az 1930-as évekre elválaszthatatlanná vált a cseh kalandirodalomtól. A Toužimský és Moravec kiadó számára készített könyvborítói és illusztrációi egész olvasónemzedékek vizuális emlékezetét formálták. Karl May regényeinek indiánjai, James Fenimore Cooper hősei, Jack London aranyásói és sarkvidéki kutyafogatai, Jules Verne utazói, Stevenson kalózai vagy Edgar Rice Burroughs Tarzanja az ő képein kaptak jellegzetes alakot.

Burian 1939-ben

A kiadó S puškou a lasem, vagyis Puskával és lasszóval című sorozata az angol és amerikai kalandirodalom népszerű műveit közölte. Burian tollából és ecsetjéből borítók tucatjai, belső képek százai születtek. Az olvasók sokszor már a kirakatban felismerték műveit. A tollas fejdíszt viselő indián, a vágtató lovas, a hóviharban küzdő kutyaszán vagy a dzsungelben lapuló nagymacska sajátos képi ígéretet hordozott: ebben a könyvben valódi kaland várható.

Észak-Amerikát fényképekből, útleírásokból, néprajzi munkákból és térképekből ismerte. Az amerikai témák szakértői mégis gyakran csodálkoztak ábrázolásainak pontosságán. Egy méltatója szerint Burian saját területükön múlta felül az amerikai illusztrátorokat, miközben Amerikát csak képekről látta. John Huston filmrendező pedig a Moby Dick vizuális világának kialakításakor hivatkozott a csehszlovák művész rajzaira.

A Winnetou egy újabb kiadása Burian címlapjával

A hitelesség mögött rendkívüli felkészülés állt. Burian utánanézett a hajók kötélzetének, a fegyverek szerkezetének, az indián törzsek eltérő hajviseletének, a vadászruhák anyagának és a lovas felszereléseknek. Egy-egy regényhez olykor több tanulmánylapot készített, mint ahány végleges illusztráció megjelent. A háttérben látható hegyvonulat, növény vagy felhő sem puszta díszletként került a képre.

Kalandképeinek különös erejét a drámai idő érzékeltetése adja. Az ábrázolt pillanat rendszerint magában hordozza az előzményt és a következményt. A lovas már lendületben van, a ragadozó teste megfeszül, a csónak a zuhatag pereméhez közelít. A néző érzi, mi történt néhány másodperccel korábban, és sejti, mi következhet. Burian ezzel a módszerrel egyetlen képbe sűrítette a történet mozgását.

A távoli tájak, kultúrák ábrázolásában ugyanaz a pontosság vezérelte: legyen bár szó Dél-Amerikáról, Afrikáról vagy az amerikai prérik indiánjairól, alakjai etnográfiai és antroplógiai szempontból is mindig hitelesek voltak

Hősei gyakran kerülnek szembe a természeti erőkkel. A hó, a víz, a szél, a szikla vagy az erdő aktív résztvevőként jelenik meg. Az ember kicsiny, sebezhető, mégis elszánt alak a hatalmas tájban. Ez a romantikus szemlélet Burian saját természetélményeiből is eredt. A Šumava hegyeit, a Tátrát és Morvaország erdeit rendszeresen járta, figyelte a hajnali fényt, az évszakok változását és az égbolt színeit. Akvarelleken jegyezte fel a felhők formáját, az alkonyat tónusait és a távolság atmoszféráját.

A tizenötéves kapitány borítója 1955-ből

Életében mindössze egy jelentősebb külföldi utazásra nyílt lehetősége. A világ távoli vidékeit belső utazások során hódította meg. Műtermében könyvekkel, fényképekkel és vázlatokkal körülvéve olyan földrajzi távlatokat teremtett, amelyek sok esetben pontosabbnak és meggyőzőbbnek hatottak a helyszínen készült felszínes ábrázolásoknál.

A tudomány és a képzelet találkozása

Burian pályájának új fejezete 1935-ben kezdődött, amikor együttműködésbe fogott Josef Augusta paleontológussal. Ettől kezdve a művész a tudományos ismeretterjesztés nemzetközi jelentőségű alakjává vált. Augusta szaktudása és Burian vizuális képzelőereje rendkívül termékeny kapcsolatot hozott létre. Közös könyveik számos nyelven megjelentek, és világszerte meghatározták, miként képzeli el a közönség a földtörténeti múltat.

Josef Augusta professzor (ahogy Zórád emíteni szokta:  az a Habsburg-főhercegnő nevű derék cseh) és Burian

A rekonstrukciók elkészítése hosszú egyeztetésekre épült. A fosszíliákból kiindulva meg kellett határozni az állat testfelépítését, mozgását, várható viselkedését és élőhelyét. Burian együtt dolgozott többek között František Němejc paleobotanikussal, aki az ősi növényvilág ábrázolását segítette, valamint régészekkel, antropológusokkal és zoológusokkal. A tudósok javították a részleteket, Burian pedig egységes képi világgá formálta az adatokat.

Alkotói módszerében központi szerepet kapott az állatok természetének megértése. Egy csontváz önmagában nem árulja el, miként tartotta fejét az élőlény, hogyan mozdult veszély esetén, milyen kapcsolatban állt társaival, vagy miként olvadt bele környezetébe. Burian a ma élő állatok anatómiáját és viselkedését tanulmányozta, ezek alapján következtetett a kihalt fajok lehetséges mozgására.

A színezet kérdésében a mimikri, vagyis a környezethez való alkalmazkodás elvére támaszkodott. A ragadozó, a növényevő és a vízparton élő állat eltérő rejtőszíneket kaphatott. Döntései tudományosan indokolható feltevésekből és festői érzékből születtek. A képek ezért egyszerre hatottak pontos rekonstrukciónak és önálló műalkotásnak.

A később ikonikussá váló színes festmények legnagyobb része 1940-41-ben készült

Burian ritkán ábrázolt egy őslényt múzeumi szemléltető tárgyként. Kompozícióiban teljes paleoökológiai környezet jelent meg: növényzet, talaj, víz, időjárás, távoli állatok és a táj földtani szerkezete. A jelenetek olykor nyugodtak, máskor erőteljes drámát hordoznak. Egy állatcsorda átkel a folyón, ragadozók közelítenek, ősemberek vadásznak, vagy egy magányos lény halad át a párás őserdőn.

Az emberelődök ábrázolásában kerülte a karikatúrát. Neandervölgyi és cro-magnoni alakjai fáradtak, éberek, gondoskodók, elszántak vagy félnek. Arcukon emberi tapasztalat jelenik meg. A Býčí barlangjához kapcsolódó fejedelmi temetés monumentális képe például régészeti leleteket alakított szertartássá, közösségi eseménnyé és történelmi látomássá.

1966-ban jelentek meg külföldön - nyugaton is - az Augusta-Burian szerzőpáros első könyvei, melyekben még a fekete-fehér oldalak voltak túlsúlyban, amelyeket színes táblák egészítettek ki. A Zdenek Spinarral való együttműködésből született Élet az ember előtt 1981-ben egyidőben jelent meg angol és magyar nyelven. Ezt később még számos nyugati újrakiadás követte – a képen az 1996-os.

Tudományos illusztrációi külföldön is széles körű elismerést arattak. Az Augusta–Burian együttműködésből született művek Európán kívül is megjelentek. Egy 1968-as salzburgi kiállítás Burian munkásságát Augusta műveinek mesteri képi értelmezéseként mutatta be. Holland és más külföldi szakemberek szintén méltatták, hogy festményei összetett tudományos feladatokat képesek közérthető, meggyőző képpé alakítani.

A Mammutvadászok volt az első magyar nyelven megjelent könyv, amelyben Burian illusztrációival találkozhatott az olvasó – az 1951-es első csehszlovák kiadás borítóját vette át

A hazai olvasóközönség 1955-től találkozott munkáival, részben a magyar őstörténeti és őslénytani tudománynépszerűsítés, nagy alakja, Tasnádi-Kubacska András (1902-1977) műveinek közvetítésével. Ebben az évben jelent meg Eduard Storch Mammutvadászok című paleo-regénye is, melynek illusztrációit ő készítette. A hatvanas évektől a Tatran kiadónak köszönhetően sorra jelennek meg magyarul Augusta–Burian szerzőpáros könyvei és A. V. Fric, a neves cseh utazó dél-amerikai kalandjai, s más, távoli tájon játszódó izgalmas történetek, amelyek révén Burian illusztátori munkásságának más területeivel.  

Az ősvilág a képregényekben – ahogyan Burian hatása érvényesült

Burian paleontológiai festményei a tudományos ismeretterjesztés határain túl is széles körű hatást gyakoroltak. Az 1950-es évektől képei egyre gyakrabban szolgáltak mintául az őskorban játszódó képregények rajzolóinak. A dinoszauruszok testtartása, körvonala, bőrének mintázata, valamint az ősi tájak növényzete sok esetben közvetlenül felismerhető a korabeli panelekben. A képregényalkotók általában nem végeztek önálló paleontológiai kutatást. A népszerű tudományos könyvek illusztrációira támaszkodtak, így a paleoartisták munkái közvetítő szerepet töltöttek be a tudomány és a populáris kultúra között.

A magyar olvasóközönség 1955-től elsősorban Tasnádi-Kubacska András könyvein keresztül ismerkedhetett a paleontológiával - első könyve (melyhez illusztrációként Burian tábláit is felhasználta) izgalmas, szórakoztató bevezetést kínált az őslénykutatás történetébe és világába

A 20. század közepének őslényábrázolását három művész határozta meg különösen erősen. Charles R. Knight az amerikai közönség dinoszauruszképét formálta, Rudolph Zallinger monumentális falfestményei pedig az 1940-es és 1950-es években váltak sokat idézett képi forrássá. Az európai hagyomány legnagyobb hatású mestere Zdeněk Burian lett. Részletgazdag festményei, drámai kompozíciói és könnyen felismerhető állatalakjai különösen alkalmasnak bizonyultak arra, hogy képregényes jelenetekké alakuljanak.

Burian nemzetközi befolyása az angol nyelven 1956-tól megjelenő, Josef Augustával közösen készített őslénytani könyvek sikere után vált közvetlenül kimutathatóvá. A kötet fordításai a vasfüggönyön túl is eljutottak az olvasókhoz és a rajzolókhoz. A Burian-képek alapján készült első pontosan azonosítható képregényes átvételek az amerikai Turok, Son of Stone 11. számában jelentek meg 1958-ban. Ettől kezdve az ő rekonstrukciói fokozatosan kiegészítették, több esetben felváltották Knight és Zallinger korábban használt képi mintáit.

A paleoart, Burian előtt: Rudolph Zallinger 1947. június 7. a 110 láb hosszú, „A hüllők kora” című falfestményét a Connecticut állambeli New Haven Peabody Múzeuma számára, ahol ma is látható

A Turok különösen fontos szerepet játszott Burian vizuális világának elterjesztésében. Az 1954-ben indult sorozat két indián hős kalandjait követte egy őslényekkel benépesített elveszett völgyben. A történetekben szereplő dinoszauruszok látványos ellenfelekként jelentek meg, a kiadvány ugyanakkor rövid ismeretterjesztő oldalakat is közölt. Az 1957-ben elindított Young Earth betétsorozat az ősi állatok viselkedését és fejlődését mutatta be képregényes formában. Burian 1941-es Stegosaurus-ábrázolásának szinte tükörképszerű változata például a Turok 16. számában, 1959-ben került az olvasók elé. Rajzai bekerültek a szuperhősös képregényekbe is: Jack Kirby Thor történetéhez többször is „átemelte” a cseh kollega rajzait. Jól-rosszul lemásolva feltűntek festményei képregényes füzetek címlapjain. Frank Frazetta nem szorult rá a másolásra: ő inkább csakugyan ihletért fordult Burian képeihez: egy-egy jellemző mozdulatot, vagy plánt igyekezett jól megérteni.

Jack Kirby az ihletnél jóval többet merített Burian műveihez – kockák a Thor 147. részéből.

Hatása az egyes kompozíciók átvételénél jóval mélyebbre és távolabbra terjedt: jól érzékelhető volt Magyarországon. Festményei meghatározták az ősvilági kalandok atmoszféráját: a párás erdőket, a mocsaras vízpartokat, a ködbe vesző hegyeket, a súlyos testű állatokat és a ragadozók támadás előtti megfeszülését. Ugyanez a szemlélet élt tovább az 1960-as és 1970-es évek dinoszauruszos képregényeiben, majd az 1987-ben induló Xenozoic Tales, későbbi címén Cadillacs and Dinosaurs látványos őslényvilágában is.

Ernie Chan Conanja 1976-ban ugyancsak Burian hátán küzd meg az őskori ragadazókkal

Az ötvenes évek derekán újjászülető magyar képregényben az ősvilági téma fontos helyet foglalt el: a Pajtásban Obrusev Plutóniájának még képaláírásos változatával indult újra a kalandos képsorozatok közlése, Zórád rajzaival (a Kiss Feri által gondozott felújítás utoljára a Galaktika 430-431. számaiban jelent meg 2026-ban), az ötödik, immár klasszikus formátumú, szóbuborékos képregény, a Sárkányok földjén című, az ősvilág egy érintetlen darabját az Antarktiszon elrejtve találta meg. Zórád, mint mindenre, arra is nagy súlyt fektetett, hogy őslényábrázolásai hitelesek legyenek. Kubacskával baráti viszonyban volt, az ő segítségével jutottak el hozzá Burian külföldi kiadású könyvei, amivel persze külön felelősséget is a nyakába vett: tudta, hogy legalább egy olvasója a legnagyobb szakszerűséget kéri majd számon. Sebők Imre inkább rutinból rajzolta meg az Eltűnt világ (Népszava, 1963) őslényeit: nem a hiteles rekonstrukciót tartotta feladatának, hanem a látványos szórakoztatást.

Az első magyar paleo-képregény, a Sárkányok földjén – 1958-59 fordulóján 10 folytatásban jelent meg a Pajtásban

Burian művészete a Jurassic Park előtti évtizedek dinoszauruszképének egyik legfontosabb forrásává vált. Tudományos rekonstrukciói a képregényeken keresztül új történetekbe kerültek, és olyan olvasók képzeletét is formálták, akik a művész nevét talán sohasem ismerték.

A műterem csendje és az életmű öröksége

Burian művészete mögött szigorúan szervezett élet állt. Napközben dolgozott, természetes fényben festett, és családjától is nyugalmat kért. Lánya emlékei szerint alkonyatkor lehetett közelebb menni a vásznakhoz, amikor a festő letette az ecsetet vagy befejezte a tusrajzot. A műterem a családi otthon része volt, az alkotói munka mégis külön rendet követelt.

Az ifjú házasok 1927-ben

Felesége, Františka Loudová fontos társa és támasza lett. Burian fiatalon ismerte meg a sötét hajú, intelligens, határozott nőt, akit stabil, megbízható személyiségnek tartott. Kapcsolatukban a családi élet és az alkotói munka összetartozott. Esténként zenéltek, énekeltek, trampingdalokat és hawaii dallamokat játszottak. A távoli világok hangulata így a hétköznapokban is jelen volt.

Burian romantikus alkat maradt, munkamódszere ugyanakkor rendkívüli fegyelmet mutatott. Több évtized alatt könyvek hatalmas sorát illusztrálta, folyóiratoknak dolgozott, iskolai szemléltető képeket készített, önálló festményeket alkotott és tudományos rekonstrukciók százait hozta létre. Munkabírása szinte felfoghatatlan. A vázlatkönyvek tanúsága szerint élete végéig tanulmányozta az emberi testet, az állatok anatómiáját és a tájat.

Lánya, Eva arcképe

Műveinek számát nehéz pontosan meghatározni. Az életmű több ezer könyvillusztrációt, számos borítót, rajzot, tanulmányt és festményt foglal magában. Munkái hosszú időn át alkalmazott grafikaként kerültek a közönség elé, művészi jelentőségük elismerése fokozatosan erősödött. 1947-ben tagja lett a Purkyně Képzőművészeti Egyesületnek, 1956-ban felvették a csehszlovák képzőművészek szövetségébe. Külföldön gyakran korábban és egyértelműbben ismerték fel paleontológiai festészetének kivételes színvonalát.

Kettős műtermi önarckép, feleségével, 1959

Zdeněk Burian 1981. július 1-jén hunyt el Prágában. Munkássága halála után évtizedekkel később is tovább él a könyvekben, múzeumi kiállításokon, tudományos ismeretterjesztő kiadványokban és az újabb művésznemzedékek alkotásaiban. Születése 120 évfordulóján számos kiállítás, emlékalbum, tisztelgő honlap állított munkásságának emlékét – és segítették, hogy úja értékelni tudjuk azt. Dinoszauruszokról és ősemberekről készült rekonstrukcióinak egyes részleteit az új kutatási eredmények idővel módosították, de a kulturális emlékezetbe való „beégésükön” ez nem változtatott – Godzilla első ábrázolásához is az ő egyik állatalakját használták fel, s ez él tovább még napjainkban is. Képei mégis megőrizték erejüket, mert művészi értékük túlmutat az adott korszak tudományos álláspontján.

Egy a születésének 120-ik évfordulóját köszöntő események közül: a Burian-múzeum emlékkiállítása 2025. május 6. – november 23. között volt megtekinthető

A Zdeněk Burian Múzeum a festő gyermekkorának tájaihoz közel, a morvaországi Štramberk főterén működik. Története 1992-ben kezdődött, amikor az első állandó kiállítás a város egykori vásárcsarnokában nyílt meg. Az intézmény 2011-ben költözött jelenlegi helyére, a 31. számú házba, közelebb ahhoz a környezethez, ahol Burian felnőtt, és ahol képzeletének első őskori tájai megszülettek. A tematikusan megújuló tárlatok a világhírű illusztrátor életét, kalandregényekhez készített munkáit és paleontológiai festészetét mutatják be. Az eredeti művek mellett reprodukciók, könyvkiadások és jelenleg is forgalomban lévő, Burian rajzaival illusztrált kötetek láthatók. Külön figyelmet kap a közeli Šipka-barlang, amely Burian egyik fontos ihlető forrása volt. A barlangból őskori állatok maradványai és egy neandervölgyi gyermek állkapocstöredéke is előkerült.

A múzeumban alkotásait, megjelent munkái egy részét és rekonstruált festői munkakörnyezetér is megismerhetik a látogatók

Burian legnagyobb teljesítménye talán az, hogy láthatóvá tette a távolit, a közvetlenül megtapasztalhatatlant. Az olvasó elhitte neki a messzi észak hidegét, a préri porát, az őserdő páráját és a jura időszak súlyos levegőjét. Festményei mögött mély természetismeret, emberi kíváncsiság és következetes mesterségbeli munka állt.

Az általa teremtett világokban mindig érzékelhető a veszély, a felfedezés izgalma és az élőlények méltósága. Indiánjai, hajósai, vadászai és őskori emberei egy nagyobb természet részei. Ez adja képeinek időtálló erejét. Burian ecsetje a múltat és a távoli tájakat olyan közel hozta, hogy az olvasó egy pillanatra maga is beléphetett közéjük – és jól érzi magát bennük. A klasszikus képregény kedvelői biztosan.