Egy napon találkozik két lélek, akiket láthatatlan szálak kötnek össze. Eszter, az idős magyar nő, és Jihoon, a koreai sztár, akit rejtelmes álmai Magyarországra hoznak, olyan titkokat fedeznek fel, amelyek összekapcsolják múltjukat és sorsukat. Közös útjuk a Pilis hegység rejtélyeihez vezet, ahol az idő, a történelem és a személyes emlékek szálai fonódnak egybe.
Siklósi Erika új regénye, a Sarang (Szeretet) egy érzelmekkel teli történet a múlt árnyairól, a jelen kihívásairól és a szerelem időtlen erejéről. Egy misztikus utazás, amely mindvégig izgalomban tartja az olvasót.
A könyv elektronikus változata epub formátumban innen, mobi formátumban innen, nyomtatható pdf formátumban innen tölthető le. Válasszátok a jobb odali, ingyenes letöltési lehetőséget!
Ha olvastam volna 1966-ban Esti
Hírlapot, és úgy szerettem volna a képregényt, mint ma, biztos, hogy a
meglepetéstől kiesik a kezemből az újság november 8.-i száma, melyben a
Szépirodalmi Kiadó előszőr jelentette be: 1967-től színes képregények kiadásába
kezd – méghozzá rögtön sorozatos formában. A terv valóra vált, de az
antikváriumok ma még sincsenek tele a hatvanas évek színes magyar
képregényalbumaival. Mi történt, hol ment félre a nagy vállalkozás?
Jön a képregény! – az első tudósítás a tervezett sorozatról az Esti Hírlap 1966. november 8.-i számában
A sorozat tervbe vett indulását maga
a kiadó nagy hatalmú vezetője, Illés Endre szellőztette meg az Esti Hírlap riporterének,
Nóti Ilonának. Előrebocsátotta hogy a kezdeményezést – természetesen - nem az
üzleti érdek hajtja, hanem az értékteremtés szándéka, a cél pedig az, hogy
többé ne a kivonatos irodalmi feldolgozások kerüljenek „képaláírásokkal” az
olvasók kezébe, hanem a teljes irodalmi alkotások – a „legkiválóbb művészek”
által illusztrálva, színesben. Rohamot akart intézni a képregény ellen – a
képregény eszközével. A szándék alapvetően nemes volt: a képregényesítéssel a
kiadó főleg a vidéki közönség köréből azokat akarta megszólítani, elérni,
olvasóvá tenni, akik eddig „még nem találtak utat az irodalomhoz”, de talán a
nagybetűs szedés, a látványos illusztrációk meghozzák majd a kedvüket az
olvasásához – az elvtársak tehát a legjobbat akarták. Aztán, ahogy Hruscsov
mezőgazdasági reformjairól mondta 1962-ben egy bánatos szemű permi középvezető,
csak-csak az lett belőle, ami mindig is szokott.
Attól, hogy Illés Endre nem szerette a képregényt, a képregény még szerethette volna őt. Karakteres, szépen formált arca remek titkosszolgálati főnökké tette volna egy Hód történetben, de alakíthatott volna tudóst, sőt, akár kiadói igazgatót is. MI-generálta kép.
Illés (Isten nyugosztalja) kiváló
műfordító és nagy szerkesztő volt, aki két politikai rendszerben csinált
karriert. Értette az irodalmat, szerette is. Hogy írónak milyen volt, az más
kérdés: én sose tudtam semmit végigolvasni tőle, mert untam közhelyes
cselekményeit, papírmasé alakjait, az álkonfliktusokat, amiben a szereplői
sodródtak. Inkább a rendszer, mintsem az olvasók által ünnepelt szerzője volt a
kornak: könyvei 1957-től egymást érték (akadt év, amikor 2-3 is megjelent),
drámáit rendre bemutatták - a történeti igazsághoz azért az is hozzátartozik,
hogy a parádés szereposztásban (Almási, Huszti, Haumann, Sunyovszky és a
többiek) a Madáchban 76-ban színpadra került Spanyol Izabella nagy
közönségsiker volt, mint ahogy több más színműve is. Kritikusai méltatták, 1977-ben kismonográfia jelent meg róla (igaz, 1945
előtti irodalmi munkásságát a középpontba állítva), az évtizedek során minden díjat megkapott, amit csak író- és művészember akkoriban Magyaroszágon megkaphatott. A Szépirodalmi vezetőjeként
hatalmas munkát végzett a magyar irodalom klasszikusai sorozatának, a
Remekíróknak kiadásával, de az is igaz, hogy ő mondta meg, hogy kiből legyen klasszikus, ahogy ő döntötte el azt is, hogy a mindenkori kusza erővonalakat figyelembe véve
melyik kortárs író kapjon megjelenési lehetőséget. Mindezt egy olyan korban,
ahol egy felmérés szerint (Borbély Sándor) az emberek csak egyetlen klasszikust
forgattak szívesen, Jókai Mórt – Berkesit viszont többen olvasták, Mint
Móriczot, Szilvásit pedig többen, mint Babitsot.
A képregény, mint az irodalom gyilkosa. A rajz – hol másutt – az Élet és Irodalomban jelent meg, 1967-ben
Illés Endre híve volt az irodalom
népszerűsítésének, de (örök elitistaként) nem volt híve a népszerű irodalomnak,
mert azt a Parnasszuson álló Chuk Norris homlokára tolt napszemüvege magasságából
nézte le, szerzőivel együtt. A képregény, az alig tíz éve megszületett, s a
kritikusok által folyvást ostorozott sajtóműfaj iránti megvetését sosem
rejtette véka alá: ebben amúgy minden kiadói pályatársával osztozott. A sok
hangon zengő kórus ledöbbent azon, hogy az olvasáskutatók szerint a
magyar társadalom harminc százaléka olvas csak rendszeresen, s annak hatvan
százaléka is csak újságot, de aztán lendületből rá is fordult egy ihletett ítész által
„lekopasztott” lakóházhoz hasonlított adaptációs sajtóképregény gyalázására.
Az, hogy mint rajzos sajtóműfajt jól csinálják-e vagy sem, említést sem
érdemelt, ahogy az ifjú műfaj erényei sem, mert ilyenek nem voltak. Leginkább
úgy látták, mint a gyermeklapokból „infantilis, primitív járványként” a napi-
és hetilapokba átszivárgott műfajt, mely nem szégyellt Mikszáth, Jókai, Móricz,
Solohov műveihez nyúlni, „újabban” pedig a magyar nép „őskortól napjainkig”
terjedő történetét is „feltálalni” (Alföld, 1964). Nem konkrét baj volt tehát a
képregénnyel, hanem csak „pusztán” az, hogy létezett, kívül a könyvkiadás és a
művészeti életet szoros ellenőrzés alatt tartó szörnyűséges klikkek,
főigazgatóságok és zsűrik, könyvművészeti bizottságok meg más gittegyeletek birodalmán – sajátos módon a diafilm, mely hasonló eszközökkel
élt, mégsem került soha a gyűlölködés fókuszába.
Egy szépségesen szép Szász Endre borító 1955-ből – a sorozat 76. kötetének szerkesztője Kuczka Péter volt
Ezen a műfajon kívánt ütni egy
hatalmasat Illés Endre (is) az új sorozattal, melynek előképét a Szépirodalmi
Könyvkiadó 1954-ben indult, legsikeresebb vállalkozásában, az Olcsó Könyvtárban
találta meg. Egy árban csakugyan olcsó, de értékes (főként kortárs) irodalmi
alkotásokat a „széles tömegekhez” eljuttatni kívánó könyvsorozat gondolata a
Párt 1953. november 30-án elfogadott, a magyar könyvkiadás lehetőségeit
kitágító határozata után merült fel, az akkori művelődési miniszter, Darvas
József erőteljes támogatása mellett. A sorozat az 1950-ben alapított
Szépirodalmi Könyvkiadóhoz került, melynek Jászberényi Sándor volt igazgatója.
Hatalmas könyvgyár volt ekkor a Szépirodalmi. Kortárs magyar szerzőktől az első
öt évben 384 művet adott ki 3,155.000 példányban, és 261 klasszikus művet
3,872.000 példányban. Jelentős kezdeményezései voltak; Jókai, Móricz és
Mikszáth műveinek sorozatkiadása, legnagyobb klasszikus költők műveinek és a
Hét évszázad magyar verseinek megjelentetése, a Világirodalom Klasszikusai
sorozat megindítása.
Talán az egyetlen alkalom, mikor Zórád Ernő karikaturistaként illusztrált könyvet: a Capek elbeszéléseiből készült válogatás 1959-ben, az Olcsó Könyvtár 256. kötetében került az olvasók elé
Ehhez csatlakozott az Olcsó Könyvtár,
mely tudatosan vállalta a két háború közötti magyar ponyvakiadás formavilágát (sárga,
puha borító, kis, zsebkönyv alakú formátum, egyszerű papír), viszont minőségi
irodalmat kívánt adni. A köteteket illusztrálták, ebben a kor minden neves
grafikusa részt vett – Szász Endrének a nehéz ötvenes években az egyik állandó
bevételi forrását jelentette. A kiadó főszerkesztője az alakulástól Illés Endre
volt (1957-től lett ő az igazgató), az OK pedig Szabó Ferenc személyében olyan
hozzáértő szerkesztőt kapott, aki aztán évtizedeken át sikerrel kormányozta a
sorozatot. Kéthetente jöttek ki egy új könyvvel, a nagyobb terjedelmű alkotások
több részben jelentek meg. Az első kötetekkel a kiadó biztosra ment:
Cigánybáróval nyitott (egy Jókaiba, kérem, sosem belebukni), de jött Verne,
Heltai Jenő, Jack London, Stevenson, majd hatodiknak Mikszáthtól a Szent Péter
esernyője. Egy kötetet 30 000 példányban nyomtak, az első két-három
kiadvány szinte órák alatt fogyott el, rövidesen utánnyomás is készült belőlük.
Az Athaeneum Nyomda rotációs gépei éjszaka a Népszavát, nappal az Olcsó
Könyvtár köteteit ontották.
Az egyik versenytárs: agyonolvasott példányom a Szent Péter esernyője Zórád Ernő által illusztrált 1960-as kiadásából, mely az Ifjúsági Kiskönyvtár 53. köteteként jelent meg
Az árat maga Kádár János maximálta a
KB egy 1957-es ülésén: az több, mint egy kiló kenyér (a legendás, több, mint 20
éven át rögzített 3,60) ára nem nagyon lehetett. Népszerűségét az sem
befolyásolta, hogy 1955-ben versenytársat kapott: a Móra Kiadó negyvenezres
pédányszámban megjelenő, hasonló formátumú Ifjúsági Kiskönyvtár sorozatába
(ebből nőtt ki jó évtized múltán majd a Delfin) ugyan elsősorban az ifjúságnak
szánt és kalandosabb könyvek kerültek be, de Jókai, Mikszáth, Verne, Szép Ernő
innen sem hiányozhatott – a Szent Péter esernyőjét 1960-ban 40 200
példányban itt is kiadták, s azt épp Zórád Ernő illusztrálta. 1955-ben indult a
Magvető a szórakoztató műfajnak szentelt Vidám könyvek sorozata, ugyancsak
zsebkönyv formátumban és magas példányszámban – Rejtő A láthatatlan légióját
1956-ban 100 000-ben nyomták, évtized múltával már nem voltak ritkák a
200 000-es kiadványok sem.
Az Írószövetség közgyűlése, 1962. Az irodalmi elitet reprezentatív eseményének a pesti Új Városháza ülésterme adott otthont. Balra Illés Béla (pipázik), az előtte lévő sorban középen Veres Péter, mögötte Tamási Áron. A felvételt a szenvedélyes amatőr fotográfus, a Pajtás képregényeinek egyik forgatókönyvírója és sikeres történelmi regények szerzője, Hunyady József készítette, akinek igazi kortörténeti emléket jelentő képei a Fortepanon tekinthetők meg – ez is onnan származik.
1966-ra mindazonáltal a kiadói világ
számos, nagy változáson ment keresztül, s ennek egyik nagy vesztese épp a
Szépirodalmi lett.1955-ben megalakult
az Írószövetség kiadója, a Magvető, ami „elvitte” a kortárs szerzők jelentős
részét, az Új Magyar Könyvkiadó 1957-től Európa Könyvkiadó néven folytatta
tovább, az ő profilja lett a világirodalom. A Szépirodalminál legnagyobbrészt a
klasszikus magyar irodalom maradt – meg amit műfajokon átívelő sorozatai révén
ki tudott hasítani a kiadói támogatások hatalmas, de nem végtelen tortájából. Ugyan a könyvkiadás nem a profitról szólt, de
nagyon is a pénz állt a középpontban: a klikkek által elosztható források, melyek
ezerenyi embernek biztosítottak hatalmat és igen-igen jó megélhetést. E
kontraproduktív rendszerben, ahol a legnagyobb hülyeségek kiadását is lehetett
igazolni ideológiai érvekkel, törvényszerű volt a selejt nagy aránya: azoktól a
könyvektől, melyek – finoman fogalmazva – „nem találkoztak az olvasók
érdeklődésével” (Zöld Ferenc), a hatvanas évek közepétől az engedményes
könyvvásárokon igyekeztek megszabadulni, s ha ez sem sikerült, végül csak a
zúzdában kötöttek ki. Az egyik üdítő kivételt az Olcsó Könyvtár jelentette,
mely 1964-re már eljutott az ötszázadik kötetig. 1967-ben a 607. könyv után a
sorozat formátumot, és némileg irányt váltott: a karcsúbb, tetszetősebb 11x18
centiméteres zsebkönyv alakját vette fel, a klasszikusok és utánnyomások
mellett pedig egyre nagyobb teret kaptak az egyedi, először e sorozatban
megjelenő munkák (pl. Merle-től a Két nap az élet).
1957. május 12-én a Brooklyn Dodgers Ebbets Field-i stadionjábanbarátságos mérkőzést játszott az USA futballválogatottja és az izraeli Hapoel focicsapata. A kezdőrúgást – az izraeli focisták kezdeményezésére és hatalmas örömére – Marilyn Monroe végezte el. Ahogy a krónikák feljegyezték, háromszor: kétszer a fotósoknak és filmeseknek, és egyszer, hogy a mérkőzés is elinduljon. A mérkőzést a Hapoel nyerte 6:4-re.
Nyilván ez a siker lebegett a kiadó
szeme előtt, mikor kitalálta a „kulturális ellenképregény” koncepcióját –
tegyük hozzá anélkül, hogy a képregény fogalmával, dramaturgiájával a szervezők
közül bárki is tisztában lett volna, mint ahogy azt sem vizsgálta meg senki,
mitől lett sikeres a közönség körében a sajtóban már erős létjogosultságot
nyert magyar képregény. Hosszú hónapok előkészületei után 1967. március 9-én
ünnepélyes sajtótájékoztató keretében számoltak be a Képes Regénytárnak
elkeresztelt sorozat elindulásáról a sajtónak. Maga Illés Endre prezentálta –
Szabó Ferenc sorozatszerkesztő és a művészeti vonalat képviselő Kass János
közreműködésével – az első két kötetet, mely közül az egyik mi más lehetett
volna, mint az induló Olcsó Könyvtárnak is szerencsét hozó Cigánybáró, Reich
Károly rajzaival, a második Móricztól a Mese a zöld füvön (ezt Győry Miklós
Illusztrálta). Illés erősen indított: mint az isteni Marilyn Monroe 1957
májusában, az USA-Izrael válogatott focimeccs kezdőrúgásánál, csűddel hatalmasat bikázott a
képregénybe, majd ugyanazzal a lendülettel finoman le is büdösbunkózta az
induló sorozat célközönségét.
Hamis pénz, színaranyból
„- Amit itt látnak az asztalon, nem
egyéb, mint hamis pénz — színaranyból — kezdte frappáns bevezetőjét. És
elmondotta, hogy egyetért azokkal, akik szenvedélyesen támadják a képregény
műfaját, mert úgy vélik, hogy inkább elszoktatja az embereket az olvasástól,
semhogy ránevelné őket.” – idézte őt az Esti Hírlap nagynevű munkatársa, (zs).
Illés nem csak megismételte a műfajjal szembeni szokásos vádakat – a képregény
lecsupaszítja a cselekményt, leszoktat az olvasásról, elgiccsesíti az irodalmat
– de a rajzokról is volt mondanivalója: azzal, hogy a sekélyes történeteket „általában
nagyon primitív rajzok tarkítják”, az olvasók képzőművészeti ízlését is
elferdítik. „Tagadhatatlan azonban, hogy a képregény — ez a hamis pénz —
tömegek kedvelt olvasmánya, éppen ezért született az ötlet: a népszerű, de
talmi könyvformába valódi irodalmat és képzőművészetet becsempészni.” A Képes
Regénytár ugyanis „nem irodalmi művek kivonatát adja, hanem nagyon fordulatos
és olvasmányos, kis terjedelmű klasszikus elbeszélések és regények teljes
szövegét, színes és vonzó, ám képzőművészeti szempontból is igényes
illusztrációkkal.” És hogy kinek? Hát az elmaradott, könyvet nem, legfeljebb
újságot olvasó vidékieknek, meg a munkásság „bizonyos rétegeinek”. A sorozatba
beválogatott, és végül megjelenéshez jutott könyvek legnagyobbrészt a XIX.
század irodalmának jeles alkotásai voltak, a világirodalmat legerőteljesebben a
francia szerzők munkái jelentették, de három klasszikusszerzővel az orosz kultúra is képviseltette
magát. A válogatott szövegek mellett a „magas művészi kvalitást” a válogatott illusztrátorok
– köztük Würtz Ádám, Szántó Piroska, Győry Miklós, Reich Károly, Kondor Lajos,
Jurida Károly, Zsoldos Vera – garantálták, akiknek (ez előfeltétel volt) garantáltan
semmi köze nem lehetett a képregényhez (valószínűleg ezért marad ki a sorból
Szecskó Tamás, aki ugyan csak egyszer, de „megégette” magát a műfajjal). A
cigánybáró rajzait Reich Károly készítette – ma sincs rá jobb szó, mint akkor:
gyönyörűen.
Válogatott szerzők, válogatott illusztrátorok
Az új sorozatból havonta jelent meg
egy-egy kötet. Két típusú kiadvány került a Képes Regénytárba: a hosszabb, de a
150-160 oldalt meg nem haladó nagyobb terjedelmű regények (ezekhez 9
oldalanként készült egy-egy illusztráció) és a 70-80 oldal körüli, kisebb
anyagokból készült válogatások (ahol viszont minden második oldalhoz). Mai
szemmel már legtöbbször szépek, érdekesek ezek a könyvek, igazi kortörténeti emlékek,
a kor közönsége azonban nem fogadta túl nagy lelkesedéssel őket. Egyrészt még a
jelentős állami dotáció mellett is drágák voltak: a vastagabbak 15-17 forintba,
a vékonyabbak 11-14 forintba kerültek. Ez már fél kiló paprika, három doboz
Fecske cigaretta vagy 20 darab Csongor szivarka ára volt, és hát az a szörnyű,
ideológiailag alulfejlett célközönség (az uralkodó osztály, mellékesen) az 1967-es
1915 forintos átlagkereset mellett kétszer meggondolta, mire költse a nehezen
megkeresett pénzét. Másrészt ugyanúgy néztek ki, mint a többi illusztrált
könyv - ami nem is lehetett másként, hiszen ugyanazok készítették, akik a Móra
kiadónak és mindenki másnak dolgoztak: a könyvesboltokban össze is keverték
őket rendre a Móra gyerekkönyveivel (amik viszont kevesebbe kerültek). Az már
csak hab volt a tortán, hogy ahány könyv, annyi méretben jelent meg, és az is,
hogy sokféle rajzoló és stílus váltogatta egymást: a legtöbbször művészi, de néha csak
művészieskedőnek, gyorsan odakentnek tűnő munkák mellett üdítő kivitelt jelentett
Zsoldos Vera, szellős, könnyed és elegánsan kidolgozott rajzaival.
A sorozat elindulása jelentős sajtónyilvánosságot kapott. A Képes Újság 1967. május 27-i számának Illés Lajos (1923-2010), a kiadó egyik vezetője adott rövid interjút, aki még abban az évben a Mórához távozott: 1980-ig a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatát szerkesztette.
És persze: a képregényhez, ahogy azzal
a jámbor olvasó a százezres példányban megjelenő lapokban hétről hétre
találkoztak, ez a látványvilág semmilyen formában nem hasonlított. 1967-ben
jöttek rendületlenül az új kötetek. Amik viszont nem nagyon akartak fogyni, az
időről időre megismételt akciózás (csomagokban, kedvezményes áron való
megrendelési lehetőség a Családi Könyvszolgálattól) ellenére sem. A
kultúrmisszió kezdett nagyon sokba kerülni: a színes nyomdai előkészítés és nyomás a Kossuth nyomdában nem volt olcsó, és ezekhez a könyvekhez jó minőségű, fehér papír is kellett, ami viszont eleve csak korlátos mennyiségben állt rendelkezésre. A neves
művészeket sem lehetett Dunakavics drazséval kifizetni: a 18-20, de néha 30-nál
is több rajz és címlap már akár kötetenként 25-35 000 forintba is
kerülhetett. Óvatosan csökkenteni kezdték a példányszámot: a kezdeti
34 000-ről 28 000-ra, majd 1968-ra 26 000 alá, de ez sem
segített. Bár a Szépirodalmi az állam pénzét költötte, a forrásai nem voltak
korlátlanok, és a bukásba forduló vállalkozás már más projekteket
veszélyeztetett: Illés dédelgetett terve, a Zsebkönyvtár nem indulhatott el
(majd csak 1972-ben, miközben a Magvetőnél 1965-től sorra jelentek meg az
azonos című sorozatban kötetek). Nem nagyon volt másik út: fel kellett hagyni a
Képes Regénytár kiadásával. Erre valamikor 1968 közepén került sor.
Talán a legkedvesebb, legszerethetőbb rajzokat a sorozatban Zsoldos Vera készítette Stendhal Vanina Vanini című elbeszéléséhez. A fordító Illés Endre volt. A könyv 1968-ban, az utolsók között jelent meg, már csak 26 000 példányban
A kimúlásról, szemben a dicső
indulással, már nem adott hírt a sajtó, és nem elemezték „szakmai berkekben” a
bukás okait sem. Bár a képregény iránti értelmiségi utálat a következő
évtizedekben sem csökkent, sőt, jutott belőle még a kilencvenes évekre is,
többé nem akarta senki „értékalapú” kiadványokkal leváltani. Bár igény, az lett
volna rá, de nem lehetett már betiltani sem - sőt, húsz év múltán, a már
piacosodó körülmények között végül eljutottunk a halódó állami könyvkiadás
rendszerébe való teljes integráció gondolatáig is. Ezt a részét a történetnek
azonban már mindenki ismeri.
Kevesen voltunk, de épp elegen ahhoz,
hogy a rendezvény ne maradjon el - a teljes érdeklődés hiányában. Ez persze a
házigazdát, Kiss Ferit nem vigasztalta, aki a megszokott módon, a szokásos
közönségét („Minden érdeklődőt soxeretettel!”) várta a Képregény Kedvelők
Klubja júniusi, jubileumi találkozójára.A cím - Forgatókönyvírók egymás között… - sejteni engedte, hogy
Feri - aki a kérdezés lehetőségét ezen az estén átadta Magyar Sándornak, a
„szegedi kör” ikonikus forgatókönyv-írójának -, a KKK 20 éves történetének
egyfajta szakmai összegzésére készült, és talán a jövő irányainak kijelöléseire
is. Az apropót pedig a Képregény Kedvelők Klubja megalakulásának két évtizedes,
kerek évfordulója adta. Volna.
Ahogy a meghívóban állt, éppen húsz
éve annak, hogy 2004 júniusában Feri és képregényes barátai felkeresték a Szent
Gellért urnatemetőben Zórád Ernő végső nyughelyét, hogy illőképp elbúcsúzzanak
a Tabán festőjétől, a magyar grafika és képregény akkoriban elhunyt,
legavatottabb képviselőjétől. A társaság utána beült sörözni a Rácfürdő nyitott
kerthelyiségébe, ahol körvonalazódni látszott egy önfinanszírozó képregényes
klub létrejöttének lehetősége. A többi, ahogy mondani szokás, már történelem,
de nem csak a KKK története.
A magyar képregényes kultúráé és a KKK képregényes közösségéé is, mely élt már meg a mostaninál könnyebb és nehezebb
éveket, völgyeken, szakadékokon és felkapaszkodási íveken át jutott el a mai, látszólag valóban kevesek érdeklődésére számot
tartó szakaszáig. Ez persze tényleg csak
a látszat, mert a június 27-i rendezvényen testben csakugyan jó, ha tízen voltunk
jelen, lélekben azonban ott volt velünk két évtized több, mint 210
klubrendezvényének minden meghívott vendége, előadója, minden látogatója is. És
ha így vesszük, akkor rengetegen voltunk: az élők, akik még részesei lehetünk a
magyar képregény jelenének és jövőjének, és az eltávozottak emlékezete, akik formálták a
múltját, alakították a jelenét, és akik hajdan eljöttek a KKK-ba, hogy emlékeiket
megosszák a közö(n)/(s)séggel.
Az Eötvös 10-ben most is
rendelkezésre állt a háttértechnika, az előadásra sok-sok fényképpel,
videofelvétellel készült Feri – a bemutatókat Rózsavölgyi Péter vezényelte biztos
kézzel. Miközben zajlott a beszélgetés, pörögtek a képek, az egykori találkozók
emlékei. Jöttek, mert eljöttek az írók, akiknek műveiből a képregények
készültek. A rajzolók, akik két tenyerük közt vitték át a műfajt az évtizedek göröngyös ösvényein. A kiadók, akik nem adták fel, a
szerkesztők, a forgatókönyvírók, az ötletgazdák. A gyűjtők, akiknek sorai közül a
klubvezető is indult, hogy aztán köztük az egyenlők közt elsővé emelkedjen, az értékek átmentői, a digitalizálók, magyarítók,
rendszerezők, adatbázis-építők. Valahol már a peremen a szakértők és szakírók,
akik inkább társadalomtudományi topicként tekintenek a képregényre, a kritikusok és véleményvezérek, meg persze az üzletemberek, akik
(de kevesen maradtak mára!) még mindig látnak lehetőséget benne. És persze a vevők, akik még olvasnak képregényt. Áldja meg az Isten őket, együtt is, meg külön-külön.
Sokan az egykori vendégek közül már
nincsenek közöttünk, de a KKK-ban való szereplésük örökre emlékezetes marad. A
legendák közül elment Marosi
László, Rusz Lívia, Alaksza
Tamás, Szatmáry Öcsi, elment Cs. Horváth Tibor özvegye, Ágnes asszony. Van, aki az
országot hagyta el, mint Endrődi István lánya, Marietta,
de a KKK csoportjában velünk maradt. Van, akik a klub rendezvényre nem tudnak,
vagy nem szeretnének járni, de a KKK Facebook csoportjában ők is ott vannak, és
néha értékes emlékeket osztanak meg velünk - mit Zórád Ernő lánya, Zsuzsa.
Aztán a szerzők, akiket Feri vendégnek hívott, de betegségük már nem engedte,
hogy eleget tegyenek a meghívásnak, műveik révén azonban ma is ott vannak a
magyar képregény kulturális terében: Rónaszegi Miklós, Cser Gábor, Kulcsár
Ödön. És persze a jövő: a fiatalok, a megannyi pályakezdő tehetség,
akik közül sokakat a Fülesben vagy a KKK kiadványaiban Feri segített hozzá az
első megjelenés lehetőségéhez.
Mert a KKK húsz éve nagyrészt
egybeesik annak az egyszemélyes intézménynek, jelenségnek és fogalomnak a
történetével, akit úgy hívnak: Kissfery. Sokszor mesélt már a
„pályakezdéséről”, mikor tizenévesként Korcsmáros Pál munkái kedveltették meg
vele a képregényt, s tették gyűjtővé – előbb a házban, ahol lakott, aztán az
évek múltával mind szélesebb és szélesebb körben, míg övé nem lett az ország
legnagyobb, legteljesebb képregényes állománya. Arról a szenvedélyéről is, hogy
bibliográfusként megszámlálhatatlan órákat töltött könyvtárakban, azoknak a lapoknak évfolyamait kutatva, ahol képregények jelentek meg. Legendás
piros füzetei legtöbbje még kiadásra vár – az eddig egyedül megjelent Füles bibliográfia mutatja, milyen kincsek várnak még felfedezésre.
Ösztönösen, olvasásból tanulta meg a
képregényt, a forgatókönyvírás, a történetmesélés dramaturgiáját. Sokszor
mesélt arról is, mikor outsiderként benevezett a Füles 1988-as képregényalkotói
pályázatára, melyre 23 novella, 39 forgatókönyv és 197 rajz érkezett – köztük
Feri Leonard Schrader Yakuzák című regényéből készült forgatója is. (A
novellaírók között volt egy kecskeméti fiatalember, Bán Jánosnak hívták, a
rajzolók között pedig ott settenkedtem én …). Nem Feri nyert, de Cs. Horváth
Tibor végül őt „hívta be” munkatársának, s ezzel kezdetét vette Kissfery
képregényírói pályafutása, melynek során háromszáznál több forgatókönyvet
készített, s Cs. 1993-as tragikus halála után meghatározó alakja lett a Füles
képregénykiadásának.
Dolgozott együtt Zóráddal (nem volt
egyszerű menet…), a rendszerváltás körüli évtized minden bestseller írójával
(örömmel jött el mindenki a hívására, mikor elindult a KKK), és persze minden
rajzolóval, aki képregényt szeretett volna csinálni, és megvolt a tehetsége is hozzá (aki ezt nem felejtette el,
ugyancsak szívesen fogadta a meghívást a KKK rendezvényeire). Ismert mindenkit
és mindenki ismerte őt a képregényes szakmában. Mindeközben nem vált hivatásos
íróvá vagy szerkesztővé, ma is úgy jellemzi inkább magát: a „képregénykedvelő”. Aki
azonban fontosnak tartotta, hogy aktív módon járuljon hozzá a magyar
képregénytörténetben rejlő kultúrkincs átörökítéséhez, az alkotók emlékének
eleven tartásához. Én 2012-ben jelentem meg a világában, és örülök, hogy máig részese
lehetek: amiben tudom, segítem a munkáját. És közben tanulok tőle, mert ő az,
aki mindent tud a magyar képregény történetéről – és bár be nem vallaná,
a képregénykészítés mesterségéről is.
A kettőezres évek derekán indította
el azt a kiadói programot, mely feketében és fehérben, színes albumokban,
tematikus vagy szerzőhöz kötött sorozatokban, könyvekben, a RePrint magazin
rendszeres megjelentetésében öltött testet – ennek legutóbbi, megjelenés előtti
19. száma épp a Magyar Sándor forgatókönyveiből készült képregényekből készült
válogatás. Eddig 5 kötetben adta ki a magyar
képregény történetével foglalkozó írásait. Külön sorozatot, remekbe szabott
színes albumokat szentel a dia mestereinek, ebben nagy barátja és örökös
tettestársa, Bíró Feri az első számú segítője. És igen: megszervezett,
levezetett több, mint 200 KKK rendezvényt, ahol – aki egyen is járt, tudja –
nem csak műsorvezetőként, hanem igazi vendégáltóként fogadta a látogatókat, az
italok és a rágcsa sem maradtak el soha (persze mindezt Feri biztosítja).
Az, hogy a 27-i rendezvényen olyan
kevesen voltunk, láthatóan rosszul esett Kiss Ferinek. Többre talán
számíthatott, válogatottabb társaságra aligha, hisz a vendégek között volt
napjaink legnagyobb nemzetközi hírű képregényrajzolója, Fujkin István is. Mi
többiek, „Kissfery népi zenekara” legközelebbi barátai közül kerültünk ki. Nagyjából egyformán gondolkodunk, hasonlóan látjuk a világot. Nagy csodákban nem hiszünk, a barátság erejében még igen. Így
fordult a találkozó vége egyfajta képregény-temető, kollektív búslakodásba, a
kitörési pontok keresésébe, és úgy általában: az Élet, a Világmindenség, Meg
Minden végső kérdésének latolgatásába: mi lesz veled magyar képregény, mondd, merre visz az utad, óóó? Feri – megint
– kilátásba helyezte, hogy befejezi: az adaptációs képregények írásával már
évekkel ezelőtt felhagyott, most minden aktivitásának visszafogását tervezi:
tavaly ősz óta nyugdíjas, „utolsó éveiben” már azzal szeretne foglalkozni, ami
igazán érdekli.
A rossz hír (neki) az, hogy ez aligha
fog menni. A dohányzásról leszokhat az ember. A piáról is. Azt a természet maga
oldja meg, hogy a csajozásból egyszer szintén múlt idő legyen. Az életművünkről azonban, ha már van, nem lehet „leszokni”,
a szobrot, amit eredményeinkből tisztelőink nekünk emeltek (ha emletek...),
már nem engedi el a talapzat: a hasznos érték, amivel a világ jobbá tételéhez
hozzájárultunk. Egy olyan területen, ami látszólag most kevesek számára fontos,
de hozzá tartozik a kultúránkhoz, mely képben és szövegben, nagy hagyományok folytatójaként, mindig fejlődve, mindig megújulva születik meg újra és újra, úgy, hogy a gyökereitől sosem szakad el. És ez az, ami a „Kissferyt” nem
fogja, mert nem tudja, de nem is akarja elengedni. Meg mondjuk mi sem.
Isten éltessen, 20 éves KKK, Isten éltessen, Kiss Feri! És most
jöjjön a következő két évtized…
Ibolya Verebics ist seit einiger Zeit von der heimischen Konzertbühne verschwunden, nach ihrem kometenhaften Aufstieg und dem Ruhm ihres ersten Jahrzehnts zog sie sich von der Opernbühne zurück und trat danach nur noch in Konzerten auf. Als wir uns im Sommer 2023 in Győr trafen, hatten wir die Gelegenheit, sie zu ihrer Karriere zu befragen.
- Was war Dein erstes musikalisches Erlebnis, das Dich bis heute geprägt hat?
- Ich bin ein Mädchen aus Győr, und alles begann in der Béla Bartók Grundschule für Gesang und Musik. Dank der gesegneten Erinnerung an meine Tante Nelli, Frau István Hajzinger, erhielt ich eine fantastische musikalische Ausbildung. Wir sangen mit ihr im Duett, am Klavier begleitet von Péter Peregi. Es war eine wunderbare Schule. Danach besuchte ich die Kindergärtnerinnenschule, wo meine Gesangslehrerin Erzsébet Varga, Tante Zsóka, war. Irgendwann sagte sie zu mir: "Mein kleines Mädchen, du solltest nicht Kindergärtnerin werden, denn du bist für etwas anderes bestimmt", und dann gingen wir in die Konzertschule...
- Haben deine Eltern Musik gemacht?
- Mein Vater war Angestellter, aber er spielte Orgel und war Kantor. Das reichte damals nicht, um eine Familie zu ernähren, also arbeitete er in einer Fabrik. Meine Mutter hatte eine wunderschöne Stimme.
- Und am Konservatorium in Győr warst Du unter den Fittichen von Miklós Szabó, richtig?
- Das stimmt, und dort habe ich auch meine liebe Lehrerin Anna Gonda kennen gelernt, eine wunderbare Altistin, die dort einige Jahre unterrichtete. Ich möchte darauf hinweisen, dass wir, obwohl ihre Karriere in Bezug auf Stimmumfang und Repertoire ganz andere Höhen und Tiefen hatte als meine, sofort eine gemeinsame Stimme fanden. Ich bin fest davon überzeugt, dass eine Gesangslehrerin sich nicht nur fachlich auszeichnet, sondern auch ein Mensch ist.
- Sie war eine langjährige Sängerin an der Wiener Staatsoper...
- Sie hatte eine wunderbar sprudelnde Altstimme! Leider wissen hierzulande - außerhalb von Fachkreisen - relativ wenige Menschen, dass Anna tatsächlich viele Jahre lang ein "Urgestein" der Wiener Staatsoper war. Ihr überaus breites Repertoire umfasste nicht nur kleinere oder sogenannte mittlere Partien, sondern auch die wesentlichen Fach- und Charakterrollen, die zum Bühnenrepertoire eines jeden Altisten (Mezzosängers) gehören. Ich habe viel von ihr gelernt, sie hat sicher den Grundstein gelegt, und in gewisser Weise verdanke ich ihr die stilistische Sensibilität, die Offenheit und, was die Oper betrifft, die stilistischen Grundlagen, denn Anna hatte sehr viel Bühnenerfahrung, arbeitete also nicht nur mit den führenden Dirigenten und Chorepétiteuren ihrer Zeit zusammen, sondern war auch ein stabiler und verlässlicher Partner für die (zu Recht) führenden Sänger ihrer Zeit. Ich möchte betonen, dass ich von ihm auch gelernt habe: SINGEN = GLÜCKLICHSEIN! Rückblickend kann ich mit Dankbarkeit und großer Zuneigung sagen, dass ich Anna als Mensch und Künstlerin sehr viel zu verdanken habe und insgesamt drei Jahre bei ihr studieren durfte.
- Hast du im Konzert entschieden, dass du Sängerin werden willst?
- Ja, das war nach dem Unterricht bei Anna schnell klar. Schon am Ende des ersten Jahres wusste ich, dass ich das machen will, Sängerin werden...
- ...und du hast dich an der Musikakademie beworben.
- Das stimmt, an der Musikakademie unterrichteten damals einige ganz große Namen. Jenő Sípos, László Polgár, Ferenc Székelyhidy, Tante Olga, Éva Kutrucz, Zsolt Bende, József Simándy, Márta Ónody, Erika Sziklai und Boldizsár Keönch. Das war damals wirklich der Höhepunkt der Gesangsausbildung und -pädagogik in Ungarn. Nachdem ich die Aufnahmeprüfung bestanden hatte, wurde ich von Boldizsár aufgenommen.
- Ich frage mich, warum gerade er?
- Ich vermute, dass die Tatsache, dass Boldizsár Keönch die gleiche Technik unterrichtete wie Anna Gonda, eine wichtige Rolle bei dieser Entscheidung spielte (in Berlin waren beide in der Schule von Prof. Dagmar Freiwald-Lange), und diese Parallele trug natürlich auch dazu bei, dass mir der Lehrerwechsel als solcher keine Probleme bereitete, weder stimmlich noch technisch, es war sozusagen eine natürliche und organische Fortsetzung dessen, was ich zuvor gelernt und gemeistert hatte. Ich will nicht unbescheiden sein, aber wie ich im Nachhinein erfahren habe: Nach der Aufnahmeprüfung "wollten mich fast alle haben, und dann haben sie mich auseinandergenommen". Nichtsdestotrotz war es für mich damals die glücklichste Gelegenheit, meine Studien unter der Leitung von Boldizsár fortzusetzen.
- Was hast du beim Vorsingen gesungen, weißt du das noch?
- (lacht - Anm. d. Red.) Die Arie "Ex exultavit" aus dem Magnificat von Bach. Das war für mich keine Frage. Bach ... ist (eine) meiner ewigen Lieben und auch eine lebenslange berufliche Beziehung: Herausforderung, Schwierigkeit, Loyalität, Tiefen - Höhen, immenser Respekt und Liebe!
- Du hast dich sehr früh dem Konzertieren gewidmet. Ich habe einen Zeitungsartikel gefunden, in dem du Purcells Dido and Aeneas mit einem Orchester hier in Győr gesungen hast, als du noch Akademiebesucherin warst. Und ich habe auch viele Konzertberichte aus dieser Zeit gefunden, fast alle über Werke von Barockkomponisten. Im Vergleich dazu hast du als Erstsemestlerin am Konservatorium viel Aufmerksamkeit auf dich gezogen, weil du die Elsa gesungen hast. Du hast tolle Kritiken bekommen, weil es damals lange Artikel über Hochschulprüfungen gab.
- Obwohl ich in Fachkreisen ziemlich schnell als "Ibolya Verebics - die Barockspezialistin" abgestempelt wurde. Wir sangen das Duett Ortrud und Elsa mit Zsuzsa Vári, ein Stück, mit dem viele Leute in meinem Fall nicht gerechnet hatten. Danach kam András Mihály (im weißen Frack) auf mich zu, küsste meine Hand und sagte: "So eine Wagner- Interpretation hat er noch nie gehört".
- Ich springe in Deiner Geschichte vor, weil Wagner Dich in Deiner Karriere zur gleichen Zeit verpasst hat.
- Leider auf der Bühne... Aber ich liebe Wagner und vor allem seine Frauenfiguren. Obwohl ich die Wesendonck-Lieder oder die beiden Arien der Elisabeth aus Tannhäuser schon ein paar Mal im Konzert gesungen habe. Ich weiß nicht, welche Wagner-Rollen ich in Zukunft auf der Bühne hätte singen können - Elsa, Elisabeth, Eva, Freia etc. - es wäre eine spannende Herausforderung gewesen... Wie die oben genannten Wagner-Rollen habe ich leider auch die großen lyrischen Heldinnen Puccinis verpasst, denn ich hätte gerne Mimì, Magda (Die Schwalbe) oder später, in einer besonders reifen Phase meiner Karriere, sogar die Titelrolle der Schwester Angelica gesungen. Trotz der verpassten Bühnenchancen möchte ich betonen, dass ich von einem Tag auf den anderen in das Genre des Oratorien-, Konzert- und Liedgesangs hineingezogen wurde. Das eröffnete mir einzigartige Möglichkeiten und ein breites Repertoire, das in dieser Breite und Vielfalt in einer reinen Opernkarriere wohl kaum möglich gewesen wäre.
- Doch kaum hatte man sein Diplom in der Tasche, war die Oper schon hinter einem her. Die Saison hatte noch nicht begonnen, als du dein Debüt als Micaëla in der Carmen-Inszenierung auf der Margitsziget Freilichtbühne gab. Es war auch Dein erster Auftritt im Erkel-Theater. Du hast auch viel gesungen.
- Man könnte sagen, dass sie mich mit dieser Rolle sozusagen "ins kalte Wasser der Oper" geworfen haben. Die Rolle der Micaëla war natürlich die perfekte Gelegenheit, mich zum ersten Mal in der Oper zu beweisen. Abgesehen von den stimmlichen Tücken der Rolle, die oft unterschätzt werden, fühlte ich mich optisch oft etwas gehandicapt durch die Tatsache, dass die meisten meiner Don José-Kollegen kleiner waren als ich, denn ich bin 171 cm groß. Aber für meinen allerersten Don José, András Molnár, zu dem man in jeder Hinsicht und vor allem in professioneller Hinsicht aufschauen konnte/sollte, musste ich für bestimmte Aktionen und Situationen auf der Bühne sogar stolzieren. Nicht nur bei der Micaëla, sondern eigentlich bei allen meinen Bühnenrollen hängt - neben dem Musizieren, der individuellen Rollengestaltung und Interpretation - sehr viel davon ab, "wie viel oder wie heiß die Luft zwischen den Partnern werden kann"; sozusagen: "Wie gut die Chemie stimmt". In diesem Zusammenhang denke ich z.B. mit großer Zuneigung - ohne Anspruch auf Vollständigkeit - an meinen lieben Kollegen Tamás Daróczi und die Aufführungen, die wir gemeinsam gemacht haben - weil wir oft instinktiv und ohne Worte auf der Bühne auf einer Wellenlänge atmen und existieren konnten.
- Du hast mit ihm Faust gesungen, nicht wahr?
- Ja, und in diesen Aufführungen gab es eine solche körperliche Intensität zwischen Margarete und Faust, dass man rückblickend immer noch ein Kribbeln spürt. In diesen Momenten hatte ich immer das Gefühl: Die Außenwelt verschwindet, die Dimensionen verschieben sich, Raum, Zeit und die aktuelle Lebenssituation der Figur auf der Bühne etc. haben eine ganz andere Wirkung und Bedeutung. Das war ein unbeschreiblicher, unwiederbringlicher Moment. Für mich war und ist eine Aufführung mit einem so fremden und unfassbaren Inhalt ein Geschenk des Lebens.
- Hat das jemand missbraucht?
- Zum Glück habe ich solche Grausamkeiten auf der Bühne nie erlebt. Es ist aber einmal passiert, dass ich in der Oper geprobt habe und einer der damals führenden Privatsänger unerwartet in den Raum kam und mich küssen wollte, aber ich, noch nicht ganz von meinem Schock erholt, habe ihm eine Ohrfeige gegeben... Ich weiß bis heute nicht, wie ich es wagen konnte, so entschieden und deutlich zu reagieren, denn ich lehne jede Form von Gewalt entschieden ab und verurteile sie. Jedenfalls zeigte meine spontane, aber deutliche "Reaktion" sofort Wirkung, denn der Star-Kollege fing an, sehr unhöflich zu schreien, um es nicht zu beschönigen: Er gehörte danach - gelinde gesagt - sicher nicht zu den Kreisen im Opernhaus, die meine Anwesenheit und meine Leistung anerkannten und unterstützten...
- Zurück zu den Anfängen! Nach der Micaëla kam Iluska aus dem Held János, dann das Junge Mädchen in Kodálys Székelyfono (Spinnstube). War das zu früh? Diese Rolle, vor allem das Finale, muss hoch sein und durch ein großes Orchester singen.
Die Gabe der Jugend ist Kühnheit, Offenheit und natürlich unersättliche Neugier, und gleichzeitig fühlte ich mich technisch reif für die Herausforderung, da ich keine Probleme hatte, die der Rolle im Wege gestanden hätten. Aus heutiger Sicht habe ich das Gefühl, dass die Rolle des jungen Mädchens damals zum bestmöglichen Zeitpunkt kam - ich liebte sie musikalisch und als Bühnenfigur. Und wenn wir kurz über Höhen, mögliche Höhenprobleme oder Höhenängste und den Beginn einer Karriere sprechen, möchte ich kurz eine Episode erwähnen, die mir sehr am Herzen liegt und wichtig ist. Beim Pavarotti- Gesangswettbewerb bat Pavarotti - ohne vorherige Vorstellung oder Hinweis - um das Liebesdouble aus La Bohème... Das Ganze fand in einer sehr interessanten Situation statt, denn ich sang auf der Bühne, während er im Publikum sang... Ich muss auch zugeben, dass ich diese Rolle ursprünglich nicht vorbereitet hatte, obwohl ich sie natürlich kannte, da ich sie bereits gelernt hatte... .... Es blieb mir also nichts anderes übrig, als Pavarottis Bitte nachzukommen und vorzugsweise um 10 Uhr morgens ein beeindruckendes hohes C zu singen, was ich in dieser Art und Form noch nie getan hatte...
- Gut, dass du das erwähnst. Du hast an vielen Gesangswettbewerben teilgenommen und sehr gut abgeschnitten.
- Damals war es die Nationalphilharmonie und vor allem Nelli Failoni, die die Bewerbungen für die internationalen Wettbewerbe organisierte. Und wenn wir alles in chronologischer Reihenfolge betrachten und die wichtigsten Etappen für mich und meine Karriere hervorheben, dann war der allererste Wettbewerb in Karlovy Vary der Dvořák-Gesangswettbewerb, bei dem ich den ersten Preis gewann. Später, beim bereits erwähnten Pavarotti-Gesangswettbewerb, gab es mehrere Preisträger, und in diesem Jahr war ich einer von ihnen. Ildikó Komlósi, Eszter Sümegi). Ildikó und ich besuchten auch einen Meisterkurs für Gesang bei Lore Fischer (einer fantastischen Sängerin) aus Weimar.
- 1986 gab es ein Gastspiel in Budapest, bei dem Helmuth Rilling die h-Moll-Messe mit einem sehr illustren Ensemble dirigierte. Rilling war damals der große Apostel der Alten Musik. Die Sopransolistin war kurzfristig erkrankt, und Du bist eingesprungen. Du hattest einen fantastischen Erfolg und hast Helmuth Rilling für Dein Leben gewonnen.
- Da Konzert fand im Kongresszentrum statt, und ich hatte das Glück, mit der legendären Julika Hamari zu singen - wir sangen zwei Duette in der h-Moll-Messe. Bei aller Bescheidenheit: Ich finde, wir haben perfekt harmoniert. Für mich als damals junge Sängerin war dieses Konzert nicht nur eine erste "Sternstunde", sozusagen die Chance zum Durchbruch, sondern, wie sich herausstellte, auch ein Wendepunkt, der meine weitere Karriere stark beeinflussen sollte. Armin Ude (Tenor) und István Gáti (Bassbariton) waren bei diesem Konzert auch meine lieben Kollegen. Die Einladung, die Tatsache, dass ich zu diesem Konzert eingeladen wurde, kam völlig unerwartet, denn ich saß in der Bibliothek der Liszt-Akademie... Bori Hárs (Judit Sándor, Tochter von Judit Sándor, der damaligen Leiterin der Filharmónia) suchte mich am Empfang, um zu sehen, ob ich im Gebäude sei... Glücklicherweise hatte ich dank Boldizsár Keönch bereits alle wichtigen Oratorien (Haydn, Die Schöpfung; Bach, Johannespassion; Magnificat; h-Moll-Messe usw.) gelernt, die meiner Stimme und meinem Habitus entsprachen. Aber in der Bibliothek der Liszt-Akademie klang es so unglaublich, man könnte auch sagen surreal, dass ich am liebsten gleich zur Probe gegangen wäre...
- Wie reagierte Rilling auf den jungen Newcomer?
- Auch wenn die Leute oft sagen, dass die Zeit und die Erinnerung vieles schöner machen, war es nicht so einfach. Ich kann nicht sagen: "Ich kam, ich sah, ich siegte". Am Anfang war der Meister skeptisch, man könnte sagen, sehr vorsichtig und zurückhaltend: Bei der ersten Probe zum Beispiel hat er mich sehr genau beobachtet, um zu sehen, ob ich Fehler mache. Es brauchte Zeit und die Intensität und Qualität unserer gemeinsamen Arbeit, bis er sich allmählich entspannte und sich mir vertrauensvoll öffnete. Nach und nach entspannte er sich nicht nur, sondern ich kann sagen, dass er mir gegenüber sehr hilfsbereit, unterstützend und aufmerksam wurde. Nach diesem Konzert verfolgte er meine Arbeit zunächst aus der Ferne, und jedes Mal, wenn ein Sopransolist fehlte, rief er mich an, um einzuspringen. So kam es, dass ich zum ersten Mal in Berlin singen durfte. Durch die regelmäßigen gemeinsamen Auftritte und als Belohnung wendete sich das Blatt und ich wurde gezielt für neue Projekte und Aufträge angefragt. Es ist kein Geheimnis, dass ich viele Raritäten speziell für ihn und auf seinen Wunsch hin gelernt habe. Ich erinnere mich an zwei Werke von Michael Haydn, die Franziskus-Messe und das Requiem, oder auch an die Johannes-Passion mit Mária Zádori und Judit Németh (Judit war zusammen mit Tamás Bátor und Tamás Csurja meine Klassenkameradin an der Musikhochschule).
- Dass Boldizsár Keönch ihm an der Hochschule das Oratorienrepertoire beibrachte, muss damit zu tun haben, dass er auch Konzertsänger war. Und Sie haben auch viele Lieder gesungen...
- Ja, das hat sicher mein Interesse und meine Affinität beeinflusst, und so habe ich natürlich nicht nur viele Lieder bei Boldizsár gelernt, sondern ihm auch eine erstklassige Ausbildung in der Liedinterpretation zu verdanken. So kam es, dass ich in meiner Jugend viele Liederabende hatte, einer der ersten war wohl mit Kati Komlós, aber ich habe auch viel mit Judit Péteri, Gergő Kaposi und Edit Klukon gesungen. Trotz meiner Anfänge und der Tatsache, dass ich im Opern- und Konzertgesang schon sehr früh als "Barockspezialist" galt, hatte ich viele Gelegenheiten, über meine gefühlten oder tatsächlichen Grenzen hinauszugehen und sie vor allem bei Liederabenden während ihrer thematischen Gestaltung zu öffnen. So konnte ich neben der umfangreichen Liedliteratur des Barock, der Wiener Klassik oder auch der Romantik auch eine Reihe späterer Werke zu meiner großen Freude singen.
- 1987 hast du Puccinis einzige Oper Lauretta gesungen. Der Anlass war die Jubiläumsaufführung von Zsolt Bende.
- Die Aufführung fand anlässlich des 30. Jahrestages des seligen Andenkens von Zsolt Bende statt. Er war einer der führenden Privatsänger der vielleicht letzten Goldenen Mannschaft des Opernhauses, eine der ungarischen Opernlegenden des 20. Jahrhunderts und ein gefragter Pädagoge. (Es ist kein Geheimnis, dass ich eine Zeit lang gerne mit ihm an der Hochschule gesungen hätte, denn ich hatte das Gefühl, dass ich von seinem Wissen, seiner Erfahrung, seiner technischen Sicherheit, seinem untrüglichen Stilempfinden, seiner atemberaubenden Repertoirekenntnis usw. gerade im Opernbereich sehr hätte profitieren können).
- Es folgte eine wichtige Rolle als Gräfin in Figaros Hochzeit, dann Belinda in Dido und Aeneas und schließlich ein vorklassisches Werk, Cavallis Oper Ormindo.
- Die Rolle der Belinda und Olida (Ormindo) war eine logische und beruflich (erwartete) Fortsetzung der Rolle, mit der ich mich vom ersten Moment an verbunden fühlte. Alles in allem verdanke ich Tamás Blum, der den Ormindo dirigierte, sehr viel - er war ein fantastischer Mensch und ein großartiger Musiker. Diese Figaro-Produktion und die Tatsache, dass ich 1988 die Gräfin in der zweiten Besetzung unter Miklós Szinetár singen durfte, was ebenfalls eine ehrenvolle Herausforderung war, gehören zu den subjektiven Höhepunkten meiner Opernkarriere! Warum eigentlich? Nicht nur wegen der stimmlichen Qualität der Partie, der komplexen und unfassbaren Schönheit und Subtilität des Charakters, sondern auch, weil die damalige Leitung des Opernhauses die Gelegenheit nutzte, uns, den praktisch noch jungen Sängern, die Chance zu geben, in beiden Partien eine bedeutende Rolle auszuprobieren, sozusagen neben den Starsängern des damaligen Hauschefs! Im besten Fall können beide Seiten - der etablierte Star und natürlich auch der junge Künstler - von einer solchen Produktion sehr profitieren. So konnte ich mit den führenden Solisten der damaligen Zeit zusammenarbeiten und sie aus nächster Nähe beobachten. So kam ich der legendären Susanna, Veronika Kincses, István Gáti (Graf Almaviva) und Katalin Mészöly (Marcellina) sehr nahe. Auch János Tóths temperamentvoller Figaro oder Jutta Bokors brillante Interpretation des Cherubino gehören für mich zu den wichtigsten beruflichen Begegnungen und Erfahrungen! Später stieß auch Éva Bátori zum Team, die damals vom Studio der Wiener Staatsoper aus eine erfolgreiche Karriere machte. Ich denke, man kann sich als junge, aufstrebende Sängerin keine bessere Rolle und kein inspirierenderes Umfeld wünschen.
- Wie ich gelesen habe, waren die Kritiker begeistert.
- Ich denke, ich habe keinen Grund, mich zu beklagen. Unter anderem hat mir Miklós Fáy einmal eine sehr lobende Kritik gegeben, als ich unter der Leitung von Iván Fischer Mozarts Konzertarie "Bella mia fiamma, addio" gesungen habe. Und György Kroó murrte nach der erwähnten Gianni-Schicchi- Premiere in der Neuen Musikzeitschrift, warum man Weltstars einlade, wenn man eine Ibolya Verebics habe, und dann spielte man mit mir die Lauretta-Arie...
- Von '86 bis '91 hattest Du eine Reihe von Opernpremieren, zuletzt die Servilia in Titus' Grace, die Sie lange gesungen haben, aber dann kamen keine neuen Rollen mehr. Wie kam es dazu?
- Die Rolle der Servilia, tränenreich, kostbar und seelenrein, war für mich das Operngeschenk des Mozartjahres 1991, und die erwähnte Titus-Premiere kann man auch als ungarische Erstaufführung des Werkes betrachten, denn die weltberühmte Kölner Inszenierung des Mozart-Zyklus", die den Namen des Duos Kertész-Ponnelle trägt, war bis dahin die einzige, die Budapest besuchte, mit Julia Hamari als Sextus und der unvergesslichen Lucia Popp als Servilia... Die Rolle der Servilia ist eigentlich sehr kurz, höchstens eine mittlere Rolle, aber ihre Arrietta oder zwei Arrietta sind der Gipfel der Mozartschen Reinheit und Seele. In dieser Rolle hatte ich noch einmal die Gelegenheit, professionelle Begegnungen von der Größe und dem Niveau zu haben, wie die oben erwähnte "Hochzeit des Figaro" kennzeichneten! In der Titelrolle sangen meine geschätzten Tenorkollegen András Molnár und Tamás Daróczi. Veronika Kincses, Etelka Csavlek und Mária Temesi sangen die imposante, charakterlich und stimmlich sehr unterschiedliche Vitellia - ich weiß nicht, welches Opernhaus damals in der Lage gewesen wäre, diese komplexe Rolle in einer Dreier- oder Viererbesetzung aufzuführen! Es war für mich immer ein besonderer Moment, während meiner Arietta in die Augen dieser reuigen Vitellia zu schauen. In den anspruchsvollen Hosenrollen des Stücks stand ich wieder mit meinen lieben Kolleginnen Ildiko Komlósi, Judith Németh, Jutta Bokor und Andrea Ulbrich auf einer Bühne...
Und fast parallel dazu, abseits der Bühne, gab es wichtige Veränderungen in meinem Leben: Mein Mann Joachim sang im Chor von Helmuth Rilling, bei dem ich Unterricht hatte. Dort haben wir uns kennengelernt, verliebt und geheiratet. Ein Jahr später wurde unser Sohn Cornelius geboren. Von da an habe ich hauptsächlich in Deutschland gelebt. Danach hatte ich noch eine Zeit lang einen Vertrag an der Oper und wurde regelmäßig zu Konzerten nach Deutschland eingeladen. Wenn man eine Familie gründet und vor allem ein Kind bekommt, verändert sich das Leben natürlich in jeder Hinsicht.
- Wie kam Cornelius damit zurecht, dass seine Mutter Sängerin ist?
- Obwohl er lange Zeit mit mir gesungen hat oder ich für ihn gesungen habe, ist er kein Sänger geworden, was nicht unbedingt ein Problem ist - er hat ein außergewöhnliches Sprachgefühl. Ich kann ohne Übertreibung sagen, dass er ein Sprachgenie ist, das fünf Sprachen perfekt beherrscht. Bald wird er in Englischer Literatur promovieren.
- Hat sich das Genre Oper für Dich erledigt?
- In der Tat gibt es immer weniger Anfragen aus der Heimat... Der Vollständigkeit halber möchte ich aber erwähnen, dass ich in Deutschland - neben meiner laufenden Karriere als Konzertsängerin und Liedermacherin - immer wieder Einladungen und Verträge für Opern erhielt, wenn auch nicht in dem Umfang, wie ich es früher getan habe. So sang ich zum Beispiel die erste Dame in der Zauberflöte in Würzburg. Doch während die Zahl der Opernrollen und -verträge abnahm, nahm die Zahl der Konzertverpflichtungen und -möglichkeiten zu. Die Rolle der Konzertsängerin rückte so immer mehr in den Mittelpunkt meines Berufslebens. Die immer zahlreicheren Einladungen trugen wesentlich dazu bei, dass ich nicht nur das gesamte Konzertrepertoire von Bach und Mozart und die geistlichen Werke dieser Komponisten singen konnte, sondern mir nach und nach auch ein breites Repertoire erarbeitete, was, wie gesagt, als reine Opernsängerin wohl nicht möglich gewesen wäre. Eine Agentur in München organisierte meine Auftritte, und ich konnte an vielen Orten auftreten, hauptsächlich in Deutschland, aber auch in vielen Teilen der Welt, von Amsterdam bis Helsinki, Los Angeles und anderswo. Aufgrund meines Alters gehöre ich einer Generation an, die ihre Karriere in einer außergewöhnlich glücklichen Zeit begann, als die Qualität und Quantität der CDs und die ständig wachsende Diskographie zu einer bewussten Entwicklung und Erfüllung einer Karriere beitrugen. Meine ersten international beachteten Aufnahmen entstanden, wie die vieler meiner ungarischen Kolleginnen und Kollegen wie Ingrid Kertesi, Judith Németh und Andrea Ulbrich, bei Hungaroton, dann erschien mein Name auf den Covern internationaler Labels wie Naxos, Hänssler Classic, Tacet Musikproduktion, Ars Produktion, und die Liste ist noch lange nicht zu Ende! Ich hatte die Gelegenheit, mit Marilyn Horne unter der Leitung von Adam Fischer das Sopransolo in Mahlers Symphonie Nr. 2 zu singen und mit vielen hervorragenden Kolleginnen und Kollegen Aufnahmen zu machen. Meine Lieblingsaufnahme ist jedoch die Mozart- Lieder-CD, die ich mit Csaba Végvári am Klavier aufnehmen durfte. Diese Aufnahme hatte eine besondere Vorgeschichte, denn ich durfte mit der legendären Sängerin Elisabeth Schwarzkopf in ihrem Haus in der Schweiz arbeiten. Die gemeinsamen Tage, die Atmosphäre und die gemeinsame Arbeit bleiben für mich unvergesslich. Und als kleine Randnotiz möchte ich erwähnen, dass die legendäre Sopranistin keinen einzigen Cent von uns angenommen hat und ich am Ende unserer gemeinsamen Arbeit ein sehr nettes persönliches Empfehlungsschreiben von ihr erhalten habe.
- Du hast nicht viel moderne Musik gesungen...
- Ich habe nicht wirklich den Schlüssel zu modernen oder so genannten zeitgenössischen Stücken gefunden. Es gab einige Dinge, die mich nicht angesprochen haben, und es gab Situationen - nennen wir das Kind beim Namen -, in denen ich das Stück einfach nicht mochte, es war nicht gut für meine Stimme, also mochte ich es einfach nicht. Mir fehlte die professionelle Hilfe, das Wissen und die Unterstützung, die es mir leichter gemacht hätten, mich diesem Repertoire zu öffnen. Leider passierte es, dass ich mit Helmuth Rilling ein zeitgenössisches Stück hätte einstudieren sollen, aber wegen der Schwierigkeit des Stückes und der extrem kurzen Zeit, die mir zur Verfügung stand, sagte ich nein, und er verstand es falsch...
- Wie kam es zum Unterricht?
- Neben regelmäßigen Konzerteinladungen hatte sich die Lehrtätigkeit "fast unsichtbar" in mein Berufsleben eingeschlichen. Ich begann an der Frankfurter Musikhochschule, was mir zunächst aus fachlicher Sicht vielversprechend und prestigeträchtig erschien. Im Laufe der Zeit stellte sich heraus, dass dies nicht die Art von Herausforderung war, die mir eine dauerhafte berufliche Perspektive und Entwicklung geboten hätte - als außerordentlicher Professor bestand meine Aufgabe fast ausschließlich darin, die im damaligen Lehrplan geforderten vokalen Begleitfächer für Instrumental- und Chorleitungsstudenten zu unterrichten. Es versteht sich von selbst, dass die Studenten mit den besten mathematischen Leistungen, die Gesang als Nebenfach studierten, den herausragenden Professoren der Institution zugeteilt wurden. Später gründete ich eine Privatschule, die "Ibolya Verebics Gesangsschule". Ich arbeite mit zwanzig festen Schülern und Schülerinnen, die jüngste ist 14 Jahre alt, und ich habe auch einige sehr alte Schüler. Wir geben zwei Konzerte pro Jahr. Diese Konzerte sind zu einer Tradition geworden, dank des Interesses eines begeisterten und treuen Publikums in der örtlichen lutherischen Kirche. Ich selbst trete nicht mehr aktiv auf, aber ich bin bei diesen Anlässen nicht nur als Gesangslehrerin, sondern auch als Klavierbegleiterin tätig (ich erinnere mich, dass ich einmal meinem lieben Vater vorwarf, dass ich so viel Privatunterricht hätte, dass ich das Klavierspielen aufgeben wollte. Aber er ließ mich nicht, und wie recht er hatte!) Nach meiner ersten Meisterin, Anna Gonda, möchte ich meinen Schülern vermitteln, dass LIEBE = GLÜCKLICHSEIN ist!
- Du lebst eigentlich in Stuttgart, aber wir haben uns in Győr kennengelernt...
- Ich versuche jedes Jahr, ein paar Monate hier in der Nähe meiner Mutter zu verbringen. Auch wenn meine Gesangsschule in Stuttgart Sommerpause macht, habe ich hier eine sehr talentierte Schülerin, so dass ich den Unterricht und dessen Kontinuität im Sommer nicht aufgeben muss.
- Du hast lange nicht mehr öffentlich gesungen...
- Es ist ein altes Klischee, aber es ist wahr, und ich möchte, dass das Publikum und natürlich der Beruf sich an meine aktive Karriere mit den Worten erinnert: "Schade, dass sie so früh aufgehört hat! Und niemand soll sagen: "Warum macht sie das immer noch?" Ich blicke mit Dankbarkeit auf meine Opernvergangenheit zurück und mit noch größerer Demut und Zuneigung auf meine reiche Karriere als Oratorien-, Konzert- und Liedsängerin. Dank eines glücklichen familiären Hintergrunds und pädagogischer Herausforderungen kann ich sagen: Alles ist rund. Danke!
