A komcsinak is két arca volt - propaganda és képregény a hidegháborús Amerikában

 

A hidegháború éveiben az ideológiai szembenállás nem korlátozódott a diplomácia és a katonapolitika világára. A korszak mindennapi kultúrájában is jelen volt, és ennek egyik különösen érdekes terepe a nyugati világban a képregény lett. A keleti blokk országaiban előbb a képregény tiltása volt jellemző - a Szovjetunióban így maradt egészen a nyolcvanas évek derekáig -, a legtöbb szocialista országában azonban a hatvanas évek elejére megtűrt, de nem támogatott sajtóműfajként valamilyen szinten elfogadásra került.

A magyar út az adaptációs képregény volt, amit a kultúrpolitika erői nem akartak a közvetlen politikai propaganda eszközévé emelni: azt azonban elfogadták, ha a jól megválasztott, politikai korrekt műveken keresztül, valamilyen történelmi összefüggésben mutattak be ideológiai tartalmakat. Ez volt a helyzet a párt- és munkásmozgalomtörténeti képregényekkel is, melyek eredeti, szerzői forgatókönyvek alapján dolgozták fel a jeles elődök (pl. Frankel Leó, Martos Flóra, Lékay János) életét: ezek a Pajtásban jelentek meg, Zórád szépségesen szép és hiteles rajzaival.  A kapitalizmus bírálata persze sokféleképpen megjelent ezekben a történetekben, de sajátos módon épp az ideológia jegyében mondtak le a képregény propagandisztikus célú alkalmazásáról: a kultúrpolitika merev, elutasító hozzáállása a hetvenes években sem változott, s csak nagyon lassan, lényegében csak 1988-89-re engedett fel.

A háborús évek alatt az amerikai képregény a propaganda és morálerősítés eszköze volt: a szuperhősök – élükön a patriotikus figurákkal – a fronton harcoló katonák és az otthoni közönség számára is egyszerű, világos értékrendet közvetítettek. A kiadók példányszámai megugrottak, a képregény a tömegszórakoztatás egyik vezető formájává vált. Ugyanakkor 1945-re már érzékelhető volt a kifáradás jele: a háborús tematika gyorsan elveszítette aktualitását, a visszatérő katonák és az átalakuló társadalom új történeteket igényelt. Ezzel párhuzamosan a műfaj diverzifikálódni kezdett, megjelentek a krimi-, horror- és romantikus történetek, előkészítve a háború utáni korszak új irányait.

A háború után az amerikai képregény gyorsan reagált a kibontakozó hidegháborús feszültségre. A korábbi náci ellenség helyét fokozatosan a kommunista fenyegetés vette át, amelyet leegyszerűsített, gyakran démonizált formában ábrázoltak. A történetekben megjelentek a „vörös ügynökök”, árulók és beszivárgók, miközben a hősök az amerikai értékek védelmezőiként léptek fel. A képregény így továbbra is ideológiai eszközként működött, de már a belső félelmekre és a politikai bizalmatlanságra építve. Néhány nagyobb kiadó és több antikommunista és egyházi szervezet kifejezetten oktató jellegű, propagandafüzeteket is megjelentetett, amelyek a fiatal olvasók számára is közvetítették a korszak polarizált világszemléletét. Ezek a kiadványok ma nemcsak kuriózumként olvashatók, hanem pontos képet adnak arról is, hogyan látta és láttatta önmagát Amerika a hidegháború első évtizedeiben.

A képregény sajátos ereje a közvetlenségében és áttekinthetőségében rejlett. A rövid jelenetekre bontott történetek, a hangsúlyos képi világ és a világos konfliktusok lehetővé tették, hogy összetett politikai kérdések is gyorsan befogadhatóvá váljanak. A médium különösen jól működött ott, ahol egyszerű, egyértelmű értelmezési keretekre volt szükség: ki a barát, ki az ellenség, mi a helyes és mi a veszélyes. Ebben a közegben a kommunizmus nem elvont ideológia, hanem jól azonosítható szereplők és helyzetek sorozataként jelent meg.

A korszak képregényei két jól elkülöníthető csoportba rendezhetők. Az egyikbe az újságokban megjelenő, széles közönséghez szóló sorozatok tartoznak, amelyek a mindennapi olvasmányélmény részeként közvetítettek politikai jelentéseket. Ilyen volt például az 1947-től megjelenő Steve Canyon, amelyet Milton Caniff készített, és amelyben a katonai világ, a hírszerzés és a nemzetközi konfliktusok állandó jelenléte határozta meg a történetek hangulatát. Hasonló módon működött a Terry and the Pirates is, amelyet 1946-tól George Wunder vett át, s mely az ázsiai térségben játszódó kalandokba ágyazta a kommunizmus elleni küzdelem motívumait.

A másik csoportot azok az önálló, gyakran füzet formájában terjesztett kiadványok alkották, amelyek már kifejezetten didaktikus céllal készültek. Ezek mögött sokszor ipari szervezetek, vallási közösségek vagy politikai érdekcsoportok álltak, és céljuk a közvélemény befolyásolása volt. Az olyan címek, mint a Is This Tomorrow: America Under Communism! (1947) vagy az America Under Socialism (1950), nem hagynak kétséget afelől, hogy ezek a történetek milyen értelmezési keretet kínáltak az olvasónak. A cselekmények rendszerint egy lehetséges jövőt vázoltak fel, amelyben a kommunizmus térnyerése az amerikai társadalom gyors és látványos átalakulásához vezet.

Az 1950-től kezdődő McCarthy-korszak légköre – a kongresszusi vizsgálatok, a balos értelmiséggel szembeni bizalmatlanság és az erősen felfokozott antikommunista retorika és a kommunisták keresése ürügyén zajló boszorkányüldözés – nem önmagában jelent meg a képregényekben, hanem egy tágabb intézményi és kulturális közeg részeként. A korszakot átható nemzetbiztonsági gondolkodás, a belső fenyegetettség érzete és a lojalitás társadalmi elvárása olyan értelmezési keretet teremtett, amelyben ezek a történetek könnyen befogadhatóvá váltak. A képregények így nem pusztán tükrözték a kor hangulatát, hanem aktív közvetítő szerepet is betöltöttek: narratíváik révén átélhető formában jelenítették meg azt a konfliktust, amelyet a politika és a média egyaránt a mindennapi tapasztalat részévé tett.

A hidegháborús képregények világában a történetek meglepően egységes logika szerint épültek fel. A cselekmények középpontjában rendszerint egy fenyegetésként értelmezett kommunista jelenlét állt, amely vagy külső támadás formájában, vagy — még gyakrabban — belső bomlasztásként jelent meg. A történetek egyik alapképlete szerint a veszély nem látványos frontvonalakon közeledik, hanem a hétköznapi élet tereiben válik érzékelhetővé: munkahelyeken, közösségekben, sőt, személyes kapcsolatokban.

Az olyan kiadványok, mint a Is This Tomorrow: America Under Communism! (1947), ezt a logikát a végletekig viszik. A történet egy fokozatosan kibontakozó összeesküvést mutat be, amelynek során a kommunista erők lépésről lépésre veszik át az irányítást az Egyesült Államok felett. A dramaturgia jól felismerhető: kezdeti figyelmeztető jelek, majd gyors eszkaláció, végül teljes rendszerösszeomlás. A képregény ereje abban áll, hogy mindezt képekben teszi láthatóvá: utcai jelenetek, fegyveres alakulatok, félelemben élő civilek sorozata rajzolja ki azt a jövőképet, amelyet a történet el akar kerülni.

Hasonló alaphelyzetből indul az America Under Socialism (1950) is, amely azonban a nagy politikai narratíva helyett a munka világára helyezi a hangsúlyt. A történet középpontjában gyári munkások állnak, akik fokozatosan kerülnek olyan döntési helyzetekbe, amelyek végül a rendszer egészének átalakulásához vezetnek. A konfliktus itt nem látványos katonai eseményekben, hanem gazdasági és társadalmi folyamatokban bontakozik ki: bérkérdések, szakszervezeti viták, állami beavatkozás. A történet végkicsengése egyértelmű: a kommunizmus nem hirtelen támadásként, hanem látszólag ésszerű döntések sorozataként válik uralkodóvá.

Egy másik irányt képvisel a How Stalin Hopes We Will Destroy America (1951), amely a fenyegetést még közvetettebb módon ábrázolja. A képregény szerint a kommunizmus stratégiája nem feltétlenül a közvetlen hatalomátvétel, hanem az, hogy az Egyesült Államok saját belső folyamatai révén gyengüljön meg. A hangsúly itt a pénzügyi rendszerre, az inflációra és a gazdasági stabilitás megbomlására kerül. A történet így egy sajátos értelmezést kínál: a veszély nem kívülről érkezik, hanem a rendszer belső működésén keresztül fejti ki hatását.

A vallási hátterű kiadványok más perspektívát nyitottak. Az olyan művek, mint az If the Devil Would Talk (1950) vagy a This Godless Communism (1961), a kommunizmust elsősorban erkölcsi és világnézeti problémaként értelmezik. A történetekben a politikai konfliktus gyakran metaforikus szinten jelenik meg: a hit és a hitetlenség, a rend és a káosz, a szabadság és a kényszer ellentéteként. A kommunizmus ebben az értelmezésben nemcsak politikai rendszer, hanem életforma és értékrend, amely szemben áll az amerikai társadalom alapjainak tekintett normákkal.

A mainstream képregénycsíkok ezzel párhuzamosan más eszközökkel dolgoztak. A Steve Canyon epizódjai rendszeresen jelenítettek meg katonai helyzeteket, hírszerzési műveleteket és geopolitikai konfliktusokat. A hangsúly itt kevésbé a hipotetikus jövőn, inkább a folyamatos készenléten és a katonai jelenlét természetességén volt. A repülőgépek, bázisok és titkosszolgálati akciók állandó jelenléte azt sugallta, hogy a konfliktus állandó és elkerülhetetlen, amelyhez alkalmazkodni kell.

Ezzel párhuzamosan a Terry and the Pirates epizódjai az egzotikus helyszínek és kalandok világába ágyazták a politikai konfliktust. A történetekben a kommunizmus gyakran egy adott régió feletti ellenőrzésért folytatott küzdelem részeként jelenik meg, ahol a személyes bátorság és leleményesség ugyanúgy szerepet kap, mint a nagyhatalmi érdekek.

A különböző művek és műfajok eltérő megközelítései ellenére jól kirajzolódik egy közös szerkezet: a történetek érthető helyzetekre bontják a politikai konfliktust, világos szereplőkkel és egyértelmű következményekkel. Ez a szerkezet tette lehetővé, hogy a hidegháború absztrakt fogalmai — ideológia, geopolitika, gazdasági rendszer — konkrét, átélhető történetekké alakuljanak.

A hidegháborús képregények hatásmechanizmusa nagyrészt abból fakadt, ahogyan a szereplőket és a konfliktusokat ábrázolták. A kommunista karakterek megjelenítése két, egymással párhuzamos logika mentén történt. Az egyik irány a fenyegető, szervezett és kegyetlen ellenség képét erősítette: titkosszolgálati hálózatok, fegyveres csoportok, mindenre elszánt vezetők jelentek meg a történetekben. A másik irány ezzel szemben a karikatúraszerű, ügyetlen vagy éppen nevetséges figura felé mozdult el. Ez a kettősség nem ellentmondás, hanem tudatos szerkesztési elv: a kommunizmus egyszerre jelent meg komoly veszélyként és legyőzhető ellenfélként.

A vizuális megoldások ezt a kettősséget erősítették. A rajzok gyakran éltek erős kontrasztokkal, jól elkülöníthető karaktertípusokkal és egyértelmű helyzetekkel, vagy a az állítólagos jó (amit a kommunisták hirdetnek) és rossz (amit a valóságban csinálnak majd Amerikával) kétarcúságának való szembeállításával (Two Faces of Communism, 1961). A történetek világában kevés a bizonytalanság: a szereplők motivációi világosak, a konfliktusok könnyen követhetők, a következmények egyértelműek. Ez a fajta leegyszerűsítés nem a műfaj gyengesége, hanem a működésének alapja. A képregény így képes volt arra, hogy a hidegháború összetett politikai és ideológiai viszonyait gyorsan értelmezhető, vizuálisan rögzíthető formába öntse.

A narratív szerkezetek is ezt a célt szolgálták. A legtöbb történet lineárisan építkezik: egy kiinduló helyzetből indul, amelyben megjelenik a fenyegetés, majd ezt követi a konfliktus kibontása, végül pedig a megoldás, amely rendszerint erkölcsi tanulsággal zárul. Az olyan művekben, mint az Is This Tomorrow: America Under Communism!, a lezárás gyakran kifejezetten didaktikus: a történet végén az olvasó számára is világossá válik, milyen következtetést kell levonnia. Más esetekben, például a Steve Canyon epizódjaiban, a tanulságot kevésbé szájbarágós módon mondják ki, de a történet egészének hangulata — a folyamatos készenlét, a katonai jelenlét természetessége — hasonló irányba tereli az értelmezést.

Fontos eleme ezeknek a képregényeknek az is, ahogyan a mindennapi életet ábrázolják. A kommunizmus nem kizárólag távoli, idegen világként jelenik meg, hanem olyan erőként, amely közvetlenül érintheti az olvasó életét. A gazdasági bizonytalanság, a munkahelyi konfliktusok, a családi kapcsolatok vagy éppen a vallás kérdése mind olyan területek, ahol a történetek szerint eldőlhet, melyik rendszer bizonyul életképesebbnek. Ez a megközelítés teszi lehetővé, hogy az ideológiai konfliktus személyes jelentést kapjon, és ne maradjon meg elvont politikai szinten.

A hidegháborús antikommunista képregény épp ezért nem korlátozódott a politikai pamfletre és a katonai tematikára — a propaganda behatolt a szerelmes füzetek, lányoknak szóló történetek világába is. Az 1950-es évek fiatal női olvasóit célzó kiadványokban rendre felbukkantak a kommunizmus-tematikájú szerelmi történetek, amelyek a nagypolitikát érzelmi és erkölcsi dilemmák formájában tálalták – és persze megmutatták az egyedül követendő, helyes cselekvési irányokat is.

A műfaj talán legemlékezetesebb darabja az I Fell For a Commie (1953): egy fiatal nő beleszeret egy férfibe, akiről végül kiderül, hogy az FBI titkos ügynöke volt — a kommunista álca tehát maga is megtévesztés. A történet 1956-ban My Wrong Boyfriend címmel újra megjelent, apró, de jelzésértékű változtatásokkal: a főhősnő az átdolgozott verzióban már nem a sorsára bízza magát, hanem ő maga jelenti fel a férfit.

Hasonló sémán alapul a Communist Kisses! (1955), amelyben egy szovjet kémnő az igaz szerelem hatására végül az amerikaiak oldalára áll. A Romance On Thin Ice (1952) egy európai utazáson majdnem kommunistához férjhez menő lányról szól, a Love Thine Enemy (1953) pedig kínai falun játszódó megmenekülés-történetként adagolja ugyanazt az üzenetet. A séma következetes: a kommunizmus és a szerelem összeegyeztethetetlen — és aki az igazi értékeket választja, azt a happy ending megilleti.

A műfaj hatását nehéz számszerűsíteni, de a működésének logikája jól rekonstruálható. Ezek a képregények nem új információkat közöltek, hanem értelmezési kereteket kínáltak. Megmutatták, hogyan érdemes gondolkodni a világról, kikhez kell kötni a biztonságot és kikhez a veszélyt. Hogy a veszély valóságos volt-e, vagy csak a kiadók mögött álló egyházi és/vagy antikommunista szervezetek látomásaiban jelent meg, már más kérdés: a cél – a félelem- és gyűlöletkeltés, az „amerikai értékek” védelme láthatóan a legordasabb hazugságokat is legitimálni tudta. Ebben az értelemben a képregény a korszak egyik leghatékonyabb kulturális eszköze volt: egyszerre adott történetet, képet és érzelmi viszonyulást.

Ma ezek a kiadványok több szempontból is figyelmet érdemelnek. Egyrészt pontosan dokumentálják, milyen narratívák mentén szerveződött a hidegháborús gondolkodás az Egyesült Államokban. Másrészt rámutatnak arra, hogy a populáris kultúra milyen szerepet játszhat politikai és ideológiai folyamatokban. A hidegháború így nemcsak a közpolitika, a diplomácia és a hadviselés történeteként érthető meg, hanem olyan vizuális és narratív formákon keresztül is, amelyek a mindennapi olvasói élmény részévé tették a nagyhatalmi konfliktust. A képregény ebben a folyamatban sajátos közvetítő szerepet töltött be: láthatóvá és átélhetővé tette azt, ami egyébként távoli és nehezen megragadható lett volna – vagy éppen nem is létezett, de egy torz, az amerikai demokrácia hagyományaitól messze eső ideológiának igénye lett volna rá.

Az ember a sombrero mögött: képregényen tér vissza Adam Bahdaj kalandos világa

 

Adam Bahdaj (1918–1985) a 20. századi lengyel irodalom egyik legsokoldalúbb alkotója volt: író, költő, forgatókönyvíró, újságíró és műfordító, aki különleges szerepet játszott a lengyel–magyar kulturális kapcsolatokban is. Számos könyve megjelent magyarul, két művéből pedig adaptációs képregény is készült - A fekete sombrero 1982-ben Fazekas Attila rajzaival kelt életre.

Zakopanéban született, a Tátra közvetlen közelében, amely nemcsak gyermekkorának helyszíne, hanem egész életművének egyik legfontosabb inspirációs forrása lett. A hegyek világa – a szabadság, a mozgás, a kaland és a veszély egyszerre – mélyen beépült képzeletébe, és későbbi műveiben is visszatérő atmoszférát teremtett. Fiatal éveiben a természet és a sport határozta meg mindennapjait: túrázott, síelt, sőt pilótának készült, ám egy hallásprobléma miatt le kellett mondania erről az álomról. Ez a kényszerű fordulat az irodalom felé terelte. Már korán megfogalmazódott benne az a belső bizonyosság, hogy íróvá kell válnia, és később maga is hangsúlyozta, hogy műveinek alapját saját gyermekkori élményei adják. Az emberi sorsok, a társadalmi különbségek és a morális dilemmák iránti érzékenysége már ekkor kialakult, és ez egész pályáján meghatározó maradt.

Tanulmányait Krakkóban és Varsóban kezdte, miközben hegyi vezetőként dolgozott, ám a történelem közbeszólt. A második világháború kitörése megszakította életének ezt a szakaszát. Részt vett az 1939-es lengyel honvédő háborúban, majd a legendás tátrai futárok egyikeként működött: üzeneteket vitt, embereket kísért át a hegyeken, életveszélyes körülmények között. Ezek az élmények később több művében is visszaköszönnek, például az Út a hegyeken át (Droga przez góry), a Hétkor Budapesten (O siódmej w Budapeszcie) vagy a Harmadik határ (Trzecia granica) című írásokban.

Dedikálás 1975-ben az ifjú olvasóknak

A Gestapo elől Magyarországra menekült, ahol a háború végéig maradt, és aktívan részt vett a lengyel emigráns közösség életében. Budapesten irodalmi körökhöz kapcsolódott, és itt jelent meg első verseskötete is, a Szikrák a kalapács alól (Iskry pod młota). Költészetében a természet, az emberi kapcsolatok és a modern technika képei egyaránt jelen vannak. Ugyanakkor ekkor mélyült el kapcsolata a magyar irodalommal is: fordítóként dolgozott, és különösen nagy hatással volt rá Ferenc Molnár műve, A Pál utcai fiúk. Ez a kapcsolat nemcsak irodalmi, hanem szemléleti szinten is meghatározta gondolkodását.

A háború után Bahdaj Varsóban telepedett le, és újságíróként kezdett dolgozni. Kezdetben vidéki témákkal, majd sporttal foglalkozott, ami közel állt személyiségéhez. Ez az időszak fontos szerepet játszott írói stílusának kialakulásában: megtanulta a közérthető, lendületes, olvasóbarát fogalmazást, amely későbbi prózájának egyik legfőbb erénye lett. Korai művei még részben a kor ideológiai elvárásaihoz igazodtak, például az Első rajtjuk (Ich pierwszy start) vagy a Sziklás hegyoldal (Skalista ubocz), de hamarosan megtalálta saját hangját.

Az igazi áttörést az ifjúsági irodalom hozta meg. A Félidőben 0:1 (Do przerwy 0:1) című regény új típusú hősöket mutatott be: hétköznapi, olykor nehéz sorsú fiatalokat, akik saját világukban próbálnak boldogulni. A könyv óriási sikert aratott, mert az olvasók önmagukra ismerhettek a szereplőkben. Ezt követte a Vakáció szellemekkel (Wakacje z duchami), amelyben a kaland és a rejtély egy erdei környezetben bontakozik ki, majd az egyik legismertebb műve, az Utazás egy mosolyért (Podróż za jeden uśmiech), amely egy autóstoppal tett utazás történetén keresztül mutatja be a barátság és az önismeret fejlődését.

Hasonlóan népszerűek lettek a Vigyázat! Fekete esernyő! (Uwaga! Czarny parasol!), a Százezeres kalap (Kapelusz za sto tysięcy) vagy a Vezess minket, Tolek Banana (Stawiam na Tolka Banana) című regények, amelyek mind a kaland, a humor és a nyomozás elemeit ötvözik. Bahdaj különleges érzékkel teremtett olyan történeteket, ahol a hétköznapi élet és a rendkívüli események természetes egységet alkotnak. Műveiben a kaland soha nem öncélú: mindig a jellemformálás eszköze. Hősei a nehézségek során tanulják meg a felelősséget, a kitartást és a lojalitást. Ez a pedagógiai mélység különbözteti meg műveit sok más ifjúsági regénytől. Nem véletlen, hogy könyveiből számos film és televíziós sorozat készült, és több generáció nőtt fel rajtuk.

Bahdaj életműve több tucat regényt, rádiójátékot és forgatókönyvet foglal magában. Munkásságát rangos díjakkal ismerték el, és műveit számos nyelvre lefordították - magyarul a Félidő 0:1 (1961, Móra), A fekete esernyő (1966, Móra), Az elcserélt kalap (1973, Móra), A holdfény-rend lovagja (1975, Egyetemi Nyomda), A fekete sombrero (1975, Móra), A pilóta és én (1976, Nasza Księgarnia–Móra), Pik-pok, a kis pingvin (1979, Móra) jelent meg. Képregényen a magyar közönség először a Pajtásban találkozhatott vele (Kubus a nagy detektív, 1968, rajzok Zórád Ernő), majd a Fülesben (A fekete sombrero, 1982), Fazekas Attila tolmácsolásában – ez a western témájú történet kerül most füzet formájában újra az olvasók kezébe.

Bahdaj életművének kevésbé ismert, de nagyon izgalmas szeletét alkotják a vadnyugati témájú regényei, amelyekben az amerikai prérik világa jelenik meg – természetesen a szerzőre jellemző erkölcsi és kalandos megközelítésben. Ezek a művek nem klasszikus „pisztolyos westernként” működnek, hanem sokkal inkább ifjúsági kalandregények, ahol a hangsúly a jellemformáláson, a barátságon és a becsületen van.  A Kansas City felé (W stronę Kansas City, 1969), A fekete sombrero (1970) és a Bátor Ken Coloradóból (Dzielny Ken z Kolorado, 1973, diafilm) című történetek lazábban kapcsolódnak egymáshoz, de közös tematikát alkotnak. Ezekben a művekben a vadnyugat inkább érzelmi és erkölcsi térként jelenik meg. A cselekmények középpontjában olyan motívumok állnak, mint a természet és az állatok – különösen a lovak – iránti szeretet, valamint a becsület és barátság kérdése.

Halála évében jelent meg A Dan Drewer és az indiánok (Dan Drewer i Indianie) című regény középpontjában egy tapasztalt vadló-befogó áll, aki a Pony Express futárszolgálatába lép. A történet egyik fő feszültségforrása egy titokzatos, „sárga küldemény”, amelyet valakik mindenáron meg akarnak szerezni. A regény így egyszerre működik kalandtörténetként és krimiként, miközben bemutatja a vadnyugat veszélyes, kiszámíthatatlan világát. Bahdaj itt is a személyes helytállásra helyezi a hangsúlyt: a hősnek nemcsak a természeti és emberi veszélyekkel kell megküzdenie, hanem saját döntéseinek következményeivel is. A szereplők nem egyszerűen kalandorok, hanem fejlődő személyiségek, akik a megpróbáltatások során tanulják meg, mit jelent felelősséget vállalni önmagukért és másokért.

Bahdaj öröksége abban rejlik, hogy képes volt hidat teremteni a valóság és a kaland, a humor és az erkölcsi tanulság között. Olyan irodalmat hozott létre, amely nemcsak szórakoztat, hanem formál is – és amely ma is élő része az európai ifjúsági kultúrának. Művei új kiadásban ma is megjelennek, A fekete sombrero folytatása pedig fia, Marek befejezésével 2024-ben került kiadásra Lengyelországban.

A képregény a V26 Kiadó a Fazekas Attila füzetek 4. részeként jelent meg. Megvásárolható a Visegrádi utca 26. szám alatti V26 képregényboltban, vagy megrendelhető a Képregénymarket webáruházból. 

A soha is megtörténhet egyszer – legenda és valóság a Hód történetek mögött

Mattyasovszky Jenő Hóddal nem csupán egy kémhőst teremtett a magyar irodalomban, hanem egy olyan karaktert, aki két évtizeden át folyamatosan jelen volt az olvasók életében, és aki a hatvanas években megszülető hazai szórakoztató irodalom egyik legismertebb alakjává vált. Regényeiből számos képregény született – azt a hármat, amelyiket Fazekas Attila 1984-ben és 1985-ben rajzolt meg, most új kiadásban jelentette meg a V26 Kiadó.

A kémek titokzatos világa mindig vonzotta az olvasókat: mikor a hatvanas évek elején a szovjet könyvkiadás a csekisták a második világháborús emlékiratai után megnyitotta az utat a szórakoztató regényeknek is, új, „exportképes” műfaj született: a spionszkij roman, a kémregény. Legsikeresebb alkotóinak könyvei a testvéri szocialista országokban is megjelentek – s ezzel lehetőséget teremtettek a hazai hősök megteremtésére is. A „béketábor” nemzetközileg is legismertebb hőse egy bolgár kémelhárító, Avakum Zakhov lett, akit Andrej Guljaski, a szocialista-realista irodalom jeles képviselője hívott egy ihletett pillanatban életre, s aki egy hősies párbajban még a britek szuperügynökét, a 07-es is legyőzte - az ő regényei Nyugaton is megjelentek. Itthon Hód 1967-es megjelenéséig Berkesi András vitte elsősorban ezt a vonalat, Mattyasovszky regényeivel azonban minden megváltozott.

A kémek világa a tegnapelőttből az akkori mába került, az ellenség már nem átpolitizált, sematikus fikcióként lépett elő, hanem a nyugati üzletember vagy turista alakjában, aki autón vagy repülőgépen érkezik, a mi szállodáinkban vesz ki lakosztályt, a mi titkaink után leskelődik, a mi lányainkat csábítja el, nekünk akar kárt okozni – ellopni legféltettebb találmányaink, disszidálásra bírni gyengébb jellemű mérnökeink. A kémregények mellett erős kiadói vonalat képviselt a tény(?)irodalom is: Pintér Jenő, Szabó László, Koppány József, Hahn Péter és mások tollából sorra jelentek meg a titkosszolgálatok történetével, akcióival foglalkozó kötetek. Ezek sorába tartoztak Tolnai Kálmán, a Pálhalmi Börtön egykori parancsnoka, munkái is, akivel a nyolcvanas évek végén a Mi Világunk szerkesztőségében volt alkalmam együtt dolgozni.

Az én személyes kalandom Hóddal itt kezdődött. A Mi Világunk főszerkesztője, Kulcsár Ödön 1985-től vette át a Hód regények írását, előbb, mint a Mattyasoszky kéziratok sajtó alá rendezője, aztán mint szerzőtárs, majd önálló szerző. A Mi Világunk magazinban több Korcsmáros-képregény jelent meg utánnyomásban, az új, Kulcsár-féle történetekhez azonban kellett egy új rajzoló – jobb híján nekem adta a munkát, aki amúgy is ott tébláboltam a szerkesztőségben. Így készült el 1988-ban a Hód fogságban, avagy egy szőke hölgy zokogni kezd képregényes változata, amit 1989-ben még egy teljes történet követett – a harmadikat 1990-ben már nem tudtam befejezni, mert megváltam a szerkesztőségtől. 

Nem mondom, hogy nem nyomasztotta feladat súlya: Korcsmáros, Fazekas után az egyik legnépszerűbb képregényhőst kellett a rajzaimmal életre kelteni. Igyekeztem eredeti figurákat rajzolni, de a hírszerzős klisék világától sem szabadott nagyon eltérni. Hód beépített operatív ügynök volt, de hírszerző tiszteknek például nagyon annak kellett látszaniuk, aminek: nyúztott BM-es bürokratáknak, akik rusnya irodáikban, Ladákon meg Volgákon száguldozva veszik fel a harcot a luxushotelekben dorbézoló, BMW-ken meg Merciken cammogó kapitalista kémek ellen.

1989-1990-ben Kálmán bátyánk több könyvét is kiadta a Népszava, gyakran fordult meg a Garay utcai szerkesztőségben. Ez általában heveny konyakozással járt együtt, mert Tolnai nem csak a jó ételeket szerette (szakácskönyvek szerzőjeként is halhatatlant alkotott, nálánál jobban senki nem tudott hal- és vadételeket elkészíteni), de a jó konyakot is. Kulcsár Ödön Araráttal, örmény konyakkal szokta megvendégelni, amit keleti útjai során kedvelt meg. Egy alkalommal Tolnai nem egyedül érkezett: egy hetven körüli szikár öregúr kísérte el. Markáns, BM-es aura vette körül, mozgása kimért volt, de magabiztos, szeme pedig még az első üveg Ararát előtt is okosan csillogott. 

- Ki volt az öregúr Kálmánnal? – kérdeztem Ödönt, amikor a vendégek másfél óra után eltávoztak. - Hát a Bana ezredes – válaszolta. - Ismernem kéne? – kérdeztem bizonytalanul. - Most rajzoltad bele a képregényedbe.

A Hód-regényekben Bana Dénes ezredes volt „az elhárítás parancsnoka”. Ilyen tisztség persze a valóságban nem létezett: a BM III/II-es, kémelhárító csoportfőnökségének vezetője pedig (ezredesnél magasabb rendfokozattal) közvetlenül nem is foglalkozott az operatív ügyek irányításával. Ödön vendége valamelyik nyugati osztály vezetője volt a hatvanas-hetvenes években, Mattyasovszky is jól ismerte, sőt, kifejezetten róla mintázta Bana ezredes alakját. Hódnak viszont nem volt „élő” modellje: azt az író a „legjobb” hírszerzői tulajdonságokat ötvözve gyúrta össze.

Bana ezredesnek természetesen már az első Fazekas által rajzolt képregényben – ezt a Füles közölte 1984-ben – is kulcsszerepe volt. Sokszor ő vezette fel a cselekményt egy kiadós miniszteri jelentéstétellel, ahogy a következő Fazekas képregény esetében (Hód bemutatkozik) is történt. Ez a Népszavában jelent meg, csíkképregényként, napi folytatásokban, s a sorozat nyitódarabjának, az 1967-es első könyvnek új feldolgozása volt. Ezt követte 1985-ben a Hód és a lisszaboni futár. Mindkettő inkább krimi, ahol a gyilkosságok mögött sötét erők, nyugati kémszolgálatok állnak – és ahol persze a gonosz mindig elnyeri méltó büntetését.

A három történet, amit két kötetben most a V26 Kiadó Fazekas Attila füzetek 2. és 3. részeként jelentetett meg, időutazásra hív – egy világba, amely abban a formában, ahogy Mattyasovszky regényei ábrázolják, sosem létezett, de a képregény nyelvén, a mai olvasónak is egy letűnt kor valóságaként jelenik meg.  Megvásárolható a Visegrádi utca 26. szám alatti V26 képregényboltban, vagy megrendelhető a Képregénymarket webáruházból. 

Whisky, nők, pofonok - 1988-as interjú Lőrincz L. Lászlóval

 

Lőrincz L. Lászlót először a pályakezdéséről, a kaposvári tanulóéveiről kérdeztük. Hogyan lett egy somogyi fiúból az ország egyik leghíresebb írója, tudományos-fantasztikus szerzője? Hogy kezdődött a karrierje?

Szilvásszentmárton - ma. Forrás: Wikipédia

Úgy kezdődött, hogy 1939 júniusában megszülettem, méghozzá Szilvásszentmártonban, ami egy kis község, úgy 13 kilométerre van Kaposvártól. Majd szüleim beköltöztek Kaposvárra, én odajártam óvodába, iskolába, általános iskolába. Középiskoláimat a kaposvári Cukor- és Édesipari Technikumban végeztem. Őszintén szólva nem azért kerültem ide, mert mondjuk gyerekkoromtól kezdve valamilyen olthatatlan vágyat éreztem volna az iránt, hogy én fogom a magyar cukoripart megváltoztatni, vagy megreformálni. Az ötvenes években – szép magyar szóval, vagy kifejezéssel élve – a „beiskolázás” úgy ment, hogy az ember beadta valahova a papírját, aztán kijött valami belőle. Én beadtam a jelentkezési lapomat a 8. elvégzése után a kaposvári Táncsics Mihály Gimnáziumba, aztán visszajött a papír egy bizonyos idő után, hogy felvettek a Cukor- és Édesipari Technikumba.

Ez is egy eredmény volt, nem?

Ez egy nagy eredmény volt, mert rengetegen voltak, akiket sehova nem vettek fel, úgyhogy én előttem aztán két lehetőség állt: az egyik az, hogy vagy megyek, vagy nem... Hát persze, hogy mentem, mert máshová nem nagyon lehetett menni, és őszintén megmondom, egyáltalán nem bántam meg. Nagyon jó tanáraink voltak, nagyon kellemes osztálytársaim, és az iskola maga is nagyon jó volt. Cukor- és csokoládégyárakba jártunk nyaranta üzemi gyakorlatra, cukrot készítettünk, tortát sütöttünk, szóval igazán kellemes iskola volt.

A kaposvári Cukoripari Technikum a hatvanas években

Ezek szerint az „édesebbik részéről” ismerte meg az ötvenes éveket. Egy cukoripari technikum akkor is, és azt hiszem, most is, valamilyen lehetőségeket tudott és tud biztosítani, de a továbbtanulásra az embernek mégiscsak a maga erejéből kellett felkészülnie, nem?

A Cukor- és Édesipari Technikum mondjuk nem egészen az az iskolatípus volt, amelyikről a Bölcsészkarra özönlöttek az emberek. Én annak ellenére kerültem egyetemre, hogy oda jártam. Azért jelentkeztem a Bölcsészkarra, mert gyerekkorom óta nagyon sokat olvastam. Én mindig is humán beállítottságú voltam, és ez technikumi éveim alatt is meglátszott rajtam. Elsősorban a magyar érdekelt és a történelem. A nyelvek is érdekeltek volna, ha lettek volna, csak hát egy ipari technikumnak nem ez az elsődleges profilja. Nem kis problémát okozott ez nekem; sokat kellett hozzá tanulnom, ahhoz, hogy fölvegyenek a Bölcsészkarra. És fölvettek magyar–történelem szakra.

Egy pillanatra álljunk meg, mert azt hiszem, ez később nagyon fontos lesz. A tinédzser éveiben mit olvasott Lőrincz L. László szívesen, és kik voltak a kedvenc írói? Gondolom, ez később nagyon is meghatározta az életét, az egész írói életpályát...

Ugyanazokat olvastam, mint a gyerekek általában. Az 50-es évek gyerekgenerációja elsősorban azt hiszem, hogy May Károlyon vagy Karl May-on nevelkedett föl, részben az indián regényein, a Winnetou-n és a többin. De voltak a Karl Maynak arab tárgyú regényei - és én ezeket emelném ki - amelyek számomra sorsdöntőnek bizonyultak később. Ezeket nem nagyon ismerik az olvasók. 1945 után nem adták ki, aminek gondolom politikai megközelítése is oka volt: nem mindig baráti hangon írt az arabokról. Ő volt a nagy fehér utazó, aki az arabok között járt és voltak arab barátai természetesen, de úgy általában azért nem nagy megértéssel viselkedett az arabokkal szemben. Nyilván ezért tartanak újbóli kiadásuktól. Nekem nem is ez tettszett ezekben a könyvekben elsősorban, hanem az a világ, amit leírt. A Bagdadtól-Sztambulig,  meg A datolyafák árnyékában című könyveiből megismerkedett az ember a mecsetekkel, a minaretekkel, a tevekaravánokkal, a sivatagokkal, és amikor ezeket a könyveket olvastam, én elhatároztam, hogy ha megnövök, bizony ezekre a területekre elfogok utazni, és úgy ahogy Karl May a regényeiben legalábbis kitűnően ismerte ezeknek az embereknek a nyelvét, kultúráját, én is meg fogom tanulni az arabot, a törököt, meg fogok ismerkedni a Közel-Kelet kultúrájával, és csodálatos útikalandjaim lesznek amiket megfogok írni, elsősorban a gyerekek számára.

A nagy példakép - Karl May, Kara ben Nemsi, keleti regényei főhőse jelmezébe bujva

Programnak kétségkívül nagyon vonzó, ám úgy gondolom az akkori idők ennek nem különösen kedveztek. De még azt hiszem van egy olyan könyv amire érdemes kitérni. James Hiltonnak a néhány évvel ezelőtt újra megjelent Kék Hold völgye című művéről van szó.

Igen, két dolog miatt is nagyon szerettem ezt a könyvet, és gyerekkoromban nagyon mély benyomást tett rám. Az egyik a már említett Kelet. Ez egy Keleten történő regény, Tibetben játszódik le, egy tibeti völgyben. Ugyanúgy, mint a Karl May könyvekben, a közel-keleti vagy maláj világ ragadott meg, a Távol-Kelet, amely később aztán mániámmá is vált. A másik része pedig a fantasztikum. Ezt nem említettem még eddig, de gyerekkoromban borzasztó módon vonzódtam a fantasztikus irodalomhoz. Vernét kiolvastam kötetétől az utolsóig, ami megjelent Magyarországon. És valahogy Hiltonnak A Kék Hold völgye volt az, ahol ez a kettő találkozott egymással: Kelet és a fantasztikum. Ezért volt nagy hatással rám. Amikor elolvastam, akkor el is határoztam, hogy én pedig fantasztikus író leszek, és fantasztikus könyveket fogok írni – lehetőleg azokból a világokból, ahova én keletkutatóként el fogok jutni.

Az ifjú költő levele - Lőrincz Laci versben köszönti kedvenc focicsapatát, Somogyi Néplap, 1954. december 9.

És voltak is erre próbálkozások, ifjúkori zsengék? Mennyire volt ez komoly, vagy csak álom maradt, hogy írni fog majd később?

Olyan értelemben ifjúkori zsengéim voltak, hogy én már középiskolás koromban – sőt talán már előbb, még általános iskolás korom utolsó évében is – elég gyakran publikáltam a Somogyi Néplapban: különféle novellákat, rövidebb elbeszéléseket. Pályázatokon vettem részt, nem egyszer sikerrel. Nem tudom, ezek megvannak-e még, biztos elő lehetne keresni, ha az ötvenes évek Néplapjait valaki megnézi. De valóban ilyen „zsengék” voltak. Nem fantasztikus írások ezek elsősorban, hanem mindenféle kis apró novellácskák. Már őszintén szólva nem is nagyon emlékszem rájuk.

A Somogyi Néplap irodalmi pályázatára érkezett írása a lap 1957. április 19-i számában jelent meg. Izgalmas témaválasztás, beszélő nevek…

Eljutottunk addig, hogy felvették az egyetemre, méghozzá a budapesti Bölcsészkarra. Melyik szakra?

Magyar–történelem szakra jelentkeztem, miután abban az évben keleti nyelvekből nem volt felvétel. Ez sem volt könnyű dolog, a már említett okok miatt. Azonban meg kell mondjam, hogy nagyon lojális felvételiztetőim voltak, akiknek ma is nagy hálával tartozom. Ők nem azt nézték elsősorban, hogy én mit nem tudok, hanem azt, hogy mit tudok – és emiatt vettek fel magyar–történelem szakra. Úgy gondoltam akkor, hogy a magyar szakomat később el fogom cserélni egy keleti nyelvre. Elsősorban az arabra gondoltam, másodsorban a törökre.

A Bölcsészkar, 1964-ben.

Ehhez tényleg nagy bátorság kellett. Germanus professzor önéletrajzából, az Allah Akhbar-ból tudom, hogy az ő felvételi vizsgája annak idején a törökkel hogyan zajlott le, hogy Vámbéry Ármin, a nagy előd, őt is igen-igen kemény próbatétel elé állította. Meg kellett-e küzdenie hasonló módon Lőrincz L. Lászlónak is?

Meg kellett küzdenem, és én nem vettem az akadályokat jól – vagy egyáltalán nem is vettem. Őszintén szólva ez az igazság. Először arab szakos próbáltam lenni, azonban oly tömegek voltak abban az évben – ez 1957-ben volt – az arab szakon, ahol részben Germanus, részben pedig Czeglédy professzor tanították az arab nyelvet, hogy őszintén szólva be sem fértem a terembe. A másik próbálkozásom a török nyelvvel volt, itt Németh Gyula professzor volt a tanszékvezető. Hozzá is elmentem, itt is elég sokan voltak. Szóval az az igazság, hogy nem vették nagyon szívesen a más szakokról odavándorló embereket. Azt mondták, hogy tanuljunk egy-két évig – vagy legalább egy évig – arabot vagy törököt, aztán majd el lehet cserélni a szakot. No, ez nem ment, mert három szak volt, és nekem – még egyszer hangsúlyoznom kell, hogy ipari technikumból jöttem - négy nyelvet kelett elkezdenem, hozzá a történelmet, magyart, a szaktárgyaimat, szóval borzasztó nehéz volt. És egyszer egy kollégám felhívta a figyelmemet arra – miután elég szomorú voltam, mert sem az arabra, sem a törökre nem nagyon akarnak átvenni –, hogy ha mindenáron sivatagot meg tevekaravánt akarok látni, akkor menjek mongol szakra.

Valahol azt olvastam, hogy ez a kolléga Chrudinák Alajos volt..

Igen, ő volt, és ő mondta nekem, hogy van egy mongol szak, ahova szintén van esélyem, hogy felvegyenek akkor, hogyha oda jelentkezem. Ligeti Lajos professzor volt ennek a tanszéknek a vezetője, aki szívesen fogadott, és rövid idő múlva mongol szakos hallgató lettem.

Ligeti Lajos

No de azért ne fussunk annyira előre, mert úgy tudom, hogy az is kalandos történet, hogy hogyan lett önből mongol szakos hallgató. Ugye nem volt ez olyan egyszerű?

Abban az évben öt évfolyamon nem volt egyetlen mongol szakos hallgató sem, és amikor felmentem a professzorhoz, borzasztó csodálkozással fogadott, mert eddig próbáltak hallgatókat szerezni, de nem sikerült. Most pedig magától jött egy. A tanársegéd a professzorral együtt sétált egy szobában, nagyon gondterheltek voltak, hisz nem volt hallgatójuk egyáltalán. A tanszéket már fel akarták oszlatni – csak az ilyesmi „nem megy olyan könnyen” –, de hát tényleg igen komoly problémáik voltak. Akkor én bementem, és mondtam, hogy: „Jó napot kívánok, mongol szakos hallgató szeretnék lenni.” A professzor rám nézett döbbenten, hogy eddig próbáltak hallgatót szerezni, de nem sikerült, és most egy magától jött, és azt mondja, hogy „miért?”. Én erre a legbutább választ mondtam, ami mondható egyáltalán: mondom, hogy azért, mert én hallottam, hogy a Professzor Úrnak egyetlenegy hallgatója sincs. Erre a tanársegéd odarohant az ajtóhoz, ráfordította a kulcsot – mert belül volt a kulcs –, és azt mondta, hogy „egy már van”. Hát így lettem én az első mongol szakos hallgató. Hozzá kell tennem, hogy aztán én is szereztem még egyet, így már ketten lettünk. Ugye, muszáj volt még egyet szereznem, mert akkor sohasem hiányozhattam volna az órákról, mindjárt észrevették volna, ha valaki hiányzik. Így aztán ketten lettünk. A másik társam, akivel együtt végeztem, az Kádár László, és a közelmúltig ő volt az ulánbátori nagykövet.

Az első interjú az Egyetemi Lapok 1960. március 5. számában

Gondolom, az egyetemen aztán bőven akadtak élmények, hiszen több szakot elvégezni párhuzamosan akkor sem lehetett egyszerű. Különös tekintettel a nyelvtanulásra: tulajdonképpen milyen nyelvekkel kellett megbirkózni? Az orosz bizonyára roppant fontos volt, hiszen akkoriban ez volt a bázisnyelv a keleti nyelvek tanulásában.

Az orosz először is kötelező volt az egyetemen, s meg kell mondjam őszintén, hogy a Technikumból itt is nagyon gyenge alapokkal jöttünk el. Az Ipari Technikumban épp, hogy csak tanultunk valamit. Ugyanez vonatkozott a nyugati nyelvre is – mert az egyetemen nyugati nyelvet is kellett tanulni. Én angolul kezdtem, de az is rém gyenge lábakon állt nálam, úgyhogy szinte nyugodtan elmondhatom, hogy egyikből sem tudtam semmit. Tulajdonképpen ez az igazság. Miután történelem szakos voltam, latinul is el kellett kezdeni – ez már a harmadik. S el kellett kezdeni egy keleti nyelvet, a mongolt, ami a szakom volt, plusz egy másik keleti nyelvet, amelyik a tibeti lett később, úgyhogy gyakorlatilag öt nyelvnek kellett nagyjából egyszerre nekifogni.

1962-től jelenik meg neve az ELTE annaleseiben, előbb akadémia gyakornokként, a mongol és tibeti nyelvek oktatójaként, majd doktorija megszerzése után tudományos segédkutatóként (1964). Az első megjelenés az Acta Orienta 1962. évi 14. kötetében – egy könyvszemle

Amikor elvégezte az egyetemet, milyen lehetőségek nyíltak az elhelyezkedésre, a kutatómunkára, a tudományos tevékenységre?

Nekem nagy szerencsém volt, meg kell, hogy mondjam, mert abban az évben, 1962-ben – mikor én végeztem –, az előbb említett professzorom, Ligeti Lajos, aki egyébként a Magyar Tudományos Akadémia alelnöke volt, szervezett egy kutatócsoportot, amit úgy hívtak annak idején, hogy Altajisztikai Kutatócsoport. Ez az altaji nyelvek, népek kultúrájával foglalkozott. Ebbe a kutatócsoportba kerültem én azonnal be, ahogy elvégeztem az egyetemet – tehát nagyon nagy szerencsém volt. Tudományos segédmunkatárs lettem. Így kezdtem el dolgozni ebben a csoportban és a szakmában is.

Az első tudományos publikáció az Acta Orienta 1964. évi 17. kötetében: A Varázslatos holttest - egy ojrát nyelvű mese eredettörténete

Amit tudományos publikációk hosszú-hosszú, máig is tartó sora jelez. Mikor kezdett el tulajdonképpen a szakmai jellegű tudományos írásokon kívül újra foglalkozni a régi álommal? Mikor kezdett el újra szépirodalmat írni?

Azt hiszem, hogy nem sokkal azután, ahogy elhelyezkedtem. Ugyanis első publikációim valóban idegen nyelvűek és teljesen szakmai jellegű publikációk voltak, de már akkor gondoltam arra, hogy – ha nem is szépirodalmat – de tudományos ismeretterjesztést mindenképpen írok. Erre tulajdonképpen professzorom is, Ligeti Lajos, bíztatott, mert ő is elég sokat írt. Azt mondta, hogy aki igazi tudósnak érzi magát – vagy az szeretne lenni –, annak nem elég, hogy idegen nyelveken publikálja a cikkeit: a hazai közönséget is meg kell ismertetni kutatásainak eredményeivel. Így születtek meg a különféle tudományos ismeretterjesztő könyveim. Azt hiszem, hogy a legelső az A mongol népköltészet című könyvem volt, ez valamikor a hetvenes évek elején jelent meg. Ez a Kőrösi Csoma Kiskönyvtárban látott napvilágot. Majd ebben a sorozatban adták ki egy másik könyvemet is a mongol mitológiáról. Írtam Dzsingisz kánról egy monográfiát a Gondolat Kiadónak, valamint ugyanide a Mongólia története című könyvet. Aztán később a Gyorsuló időben – Jurták között járok című, mongol folklórról, elsősorban népköltészetről szóló könyvem is megjelent. Ezek valamennyien – azon túl, hogy magyar nyelvűek – tudományos népszerűsítő írások voltak, tudományos témák népszerű formában elbeszélve.

Az első gyerekkönyvek

Előbb-utóbb jelentkezett szépirodalommal is. Az első ezen a területen megjelent regényei a gyerekekhez szóltak.

Úgy gondoltam annak idején, hogy ha már elutazom ezekre az izgalmas vidékekre, amikre gyerekkorom óta készültem, akkor útikalandokat fogok írni, mint Karl May. Ő az úgynevezett útikalandjaiban leírta, ahogy megtámadják a rablók, ahogy ő korbáccsal veri őket, ahogy üldözi a gonosztevőket... Arra gondoltam, hogy én is ilyeneket fogok írni. No de az ember, ha felnő, és valóban érdekes helyekre utazik el, akkor rájön, hogy útikalandot részben nagyon nehéz írni, részben igencsak megváltozott a világ. Nem nagyon vannak már ilyen nagy kalandok, rablók meg tevekaravánok. Habár tevekaravánok vannak ugyan, rablók nem annyira, és más lett az „érdekes” azóta. Arra gondoltam, hogy a gyerekekkel is meg szeretném ismertetni ezt a csodálatos keleti világot, amit én nagyon szeretek. Nem annyira útleírások formájában – sőt, egyáltalán nem ebben a formában –, hanem ifjúsági regények formájában fogom ezt megtenni. Hiszen volt nekem már némi közöm az irodalomhoz ifjabb koromban is, és ezért arra gondoltam, hogy olyan emberekről vagy olyan világokról írok ifjúsági könyveket, amelyeket én jól ismerek, amelyek hozzám közel állnak. Vagy történeti személyekről, vagy pedig olyan személyekről, akiket én találtam ki, de olyan korban, amit – mint mondtam – jól ismerek. Olyan az egész, mintha éltek volna, élhettek volna, és hogyha éltek volna, akkor olyanok lettek volna, amilyennek én megírtam őket.

Ifjúsági regényei

Az egyetemi oktatói tevékenysége és az írás hogyan fért meg egymással? Hogyan tudta a kettőt összeegyeztetni?

Először is már nem nagyon oktatok. Én az egyetemen dolgoztam ugyan, de egy kutatócsoportban. Ez az Altajisztikai Kutatócsoport, amiről már az előbb beszéltem. Csak másodsorban oktattam. Azután elkerültem az egyetemről, és most az Orientalisztikai Munkaközösségnek hívják azt az intézményt, ahol dolgozom. Ez a Nyelvtudományi Intézethez kapcsolódik nagyon laza szálakkal. Az egészen különböző érdeklődési körű, és különböző területen dolgozó keletkutatókat fogja ez össze Latin-Amerikától, Afrikán keresztül egészen a Távol-Keletig – ami az én szakterületem. A tudományos munkát én szerintem az irodalom nagyon jól kiegészíti. Nagyon sok tudós van a világon, szerte-széjjel, akik irodalommal foglalkoznak. Ez nemcsak a szépirodalomra, hanem – mondjuk – a sci-fire vonatkozóan, a tudományos-fantasztikumra is igaz. Tudományos-fantasztikus író–olvasó találkozókon gyakran felmerül a kérdés: egy kutató miként „vetemedik” arra, hogy tudományos-fantasztikus könyveket írjon? Egy kicsit mindig a tudományos népszerűsítésben gondolkodom. Az az én kiindulási alapom az írásban, hogy valamilyen módon Kelet domináljon benne. Meg szeretném ismertetni az emberekkel a Keletet – és szinte valamilyen módon minden regényben ez a vágy fölmerül. Még a krimikben is. Aki a krimijeimet elolvassa – nem akarom azt mondani, hogy tanul belőlük, mert az olyan bután hangzik –, inkább megérzi a Kelet hangulatát, és ez beleivódik az olvasóba. De a Kelet szeretete mellett azért tényanyag is van bennük, úgyhogy, ha valaki elolvas egy ilyen krimit, akkor – ha leteszi – többet tud meg Keletről, mint amennyit az elolvasása előtt tudott. És mindezt úgy, hogy a műfaj határain belül maradtunk, tehát nem kimondottan ismeretterjesztő művek. Ez az ars poeticám, hogyha lehet így mondani.

Az Ulanbator Szálloda a hatvanas években

Ha már a krimikről van szó… Azt hiszem, itt az ideje annak, hogy rákérdezzek Leslie L. Lawrence-re... Hogyan született meg Leslie L. Lawrence, a regényei állandó főszereplője? Az ügyes detektív, a hölgyek nagy tisztelője, aki kalandról kalandra verekszi magát végig a Távol-Keleten? És nem utolsósorban: mikor játszódnak ezek a történetek? Először talán arról, hogy kiről mintázta.

Az 1960-as évek második felében egy féléves kiküldetésben voltam Mongóliában. Az Ulánbátor Szállóban laktam, és ebben a szállóban működött akkor a brit nagykövetség. Egyetlen egy személyből állt: egy ügyvivőből, akinek sok dolga nem volt Ulánbátorban, mert az ő főnökei Pekingben voltak, s ő csak a pekingi utasításokat hajtotta végre. Egy skót férfiú volt, akivel sikerült remekül összebarátkoznunk. Üres óráiban sokat mesélt nekem az életéről. Ebbe belejátszott az is, hogy az én szomszédom volt a szállodában. Nagyon sok dolga nem volt, whiskyje viszont igen... Tulajdonképpen ő volt az a figura, aki a második világháborúban a Royal Air Force tagja volt, és távol-keleti feladatokat teljesített. Az volt a dolga, hogy itt, Burma, Thaiföld és Délkelet-Ázsia környékén japán kémeket próbáljon meg összeszedni. Össze is szedett egy párat. Természetesen a kalandok nem feltétlenül ugyanazok, amiket én megírtam a könyveimben, de az ötlet innen eredt. Elsősorban az, hogy a távol-keleti hadszíntéren dolgozott valaki, s ez a valaki nekem sok érdekes dolgot mesélt el. Motívumokat fel is használtam az ő történetéből. Tehát így született meg a figura. Azért mégis valamilyen magyar vonatkozást akartam a történetnek adni, ezért ő magyar származású lett. A kora... Nekem a következő volt a szándékom ezzel. Ma már elismerem, hogy ezzel lehet, hogy nem volt jó az elképzelésem. Én ezt a Leslie L. Lawrence-t „kortalanná” akartam tenni – amilyen kortalan mondjuk Poirot, vagy Sherlock Holmes, Agatha Christie-nél vagy Arthur Conan Doyle-nál. Arra gondoltam, hogy nem nagyon fog az olvasó az iránt számolgatni, hogy hány éves tulajdonképpen. Ezért lepett meg, hogy író-olvasó találkozókon rendkívül sokszor hangzik el ez a kérdés: „Végül is hány éves ez a Leslie?” Főleg a hölgyek kérdik meg tőlem, hogy „Ez már nyugdíjas?” Nem nyugdíjas. Egy fiatal ember, mindig örökké ifjú, mindig 28–30 éves, és mindig keményen harcol az ellenfeleivel.

Túl a Leslie L. Lawrence könyveken, a saját nevével jegyzett sci-fi kötetekkel is nagy sikert ért el az olvasóknál is és szakmailag is, hiszen A Föld alatti piramis című regényére több díjat is kapott itt Magyarországon. Ezek azonban már nem a Távol-Keleten játszódnak, nincs is állandó főszereplőjük. Az egyetlen, ami összeköti őket, a tudományos-fantasztikus irodalom nagyon magas szinten való művelése.

A tudományos-fantasztikus regényeim saját nevem alatt jelennek meg, a krimit pedig fenntartom Leslie L. Lawrence-nek.

Miért?

Ennek egyszerűen az az oka, hogy a kettőt nagyon élesen el szerettem volna különíteni egymástól. Ugyanis a kettőnek – a kriminek és a sci-finek – bár persze vannak átfedések, az olvasótábora nem esik egybe. El szerettem volna kerülni azt, hogy bárkinek is csalódást okozzak. Valaki a tudományos-fantasztikus könyvek rajongója, megszerette az egyik könyvemet, majd megveszi egy másikat ugyanazon név alatt, s kiderül, hogy ez egy krimi, amit esetleg ő nem szeret. Vagy fordítva: a krimirajongók megveszik a legközelebbi Lőrincz L. László könyvet, és kiderül, hogy ez egy sci-fi, és a falhoz vágják – teljesen jogosan – mérgükben, hogy ez nem az, amit ők vártak. Ami Lőrincz L. László, az sci-fi vagy tudományos-fantasztikus, Leslie L. Lawrence pedig krimi: tévedés kizárva.

A Mongol mitológia felkeltette a Magyarország című hetilap újságírójának érdeklődését is, 1975.

Hogy került kapcsolatba ezzel a két kultúrkörrel, hiszen a Távol-Kelethez nincs közük? A Föld alatti piramis Egyiptomban, az Üvöltő bika pedig az ókori Mezopotámiában játszódik.

Valóban: ezek a történetek nem a saját szakterületemhez tartoznak – sem Egyiptológia, sem Mezopotámia –, mégis írtam róluk. Két dolog fontos. Az egyik az, hogy nekem – mint keletkutatónak – nagyon sok jó barátom van, akik szintén keletkutatással foglalkoznak. Hogy csak egyet említsek közülük: Kákosy László professzor, aki évek óta Egyiptomban dolgozik, ás, és ma ő az egyiptológia egyik világhírű szaktekintélye. Vele nagyon sokat beszélgettem egyiptológiai kérdésekről, és valóban sokat köszönhetek neki abban, hogy valamelyest ismerem Egyiptomot. Ugyanez elmondható Mezopotámiáról is. Vannak barátaim, akik ezzel a világgal foglalkoznak. Most hozzá kell tennem, hogy én történelem szakon végeztem az egyetemen, tehát nekünk az ókori Kelet ismeretéből vizsgázni kellett, meg tanulni kellett. És még valami. Polgári foglalkozásomat tekintve az MTA Orientalisztikai Szakbizottságának a titkára vagyok. Gyakran találkozom az Egyiptommal, Mezopotámiával foglalkozó kollégákkal, ismerem a szakma problémáit, lényegében benne vagyok ebben a világban. Természetesen szakkönyveket kell használnom.

Nagyinterjú a sikeres kelet-kutatóval - három évtized után újra a Somogyi Néplapban, 1983

Időközben ismét megjelentek Kelettel foglalkozó szakkönyvei is, mint például most legutóbb a tibeti varázslásról és mágiáról szóló.

Nem arról van szó, hogy visszafordult volna az érdeklődésem a Keletről szóló szakkönyvekhez vagy a tudományos népszerűsítéshez – el sem fordultam tőlük. A Démonok és varázslók Tibetben most jelent csak meg, de ezzel és hasonló témákkal természetesen továbbra is foglalkozom az irodalom mellett. A szakmát nem hagytam abba, csinálom tovább, csak ugye mellette irodalommal is foglalkozom. További népszerűsítő könyveket is tervezek, ezek attól is függnek, hogy az anyaggal hogyan tudok előrehaladni. Erről most még korai lenne szót ejteni.

Az egyik első a számtalan interjú közül - immár a sikeres krimiszerzővel, 1984, Hétfői Hírek

A Leslie L. Lawrence-krimik folytatásán gondolkodik-e?

A közelmúltban jelent meg A gyűlölet fája című Leslie L. Lawrence-krimi, és még az idén követi egy másik, a Szépirodalmi Kiadó Kentaur sorozatában, amelynek az a címe, hogy Siva utolsó tánca, és Bhutánban játszódik – ami egy himalájai államocska. De a krimi történetéről nem szeretnék beszélni... Leslie L. Lawrence kalandjai a Népszava könyvek sorozatában is folytatódnak, és folytatódnak a Népszava zsebkönyvsorozatában másik detektívhősének, a szintén magyar származású John C. Lendvay-nak a kalandjai is.

Ehhez kívánunk magunknak – mint olvasóknak – sok-sok örömet, Leslie L. Lawrence-nek, Lőrincz L. Lászlónak pedig jó munkát és további töretlen írói kedvet.

Az ELTE Bölcsészettudományi Kara Mongol Tanulmányok MA honlapja - az itt végzett nagy elődök között büszkén említik Lőrincz L. Lászlót is

Eddig az 1988-ban készült rádióinterjú átirata, mely korábban sehol nem jelent meg. Először 1986-ban kerestem fel Lacit, kezdő újságíróként, majd a következő években újra- és újra, minden lapnak készítettem interjút vele, ahol dolgoztam. Aztán úgy alakult, hogy 1988-tól a Mi Világunk kiadói szerkesztőségében találkoztunk legközelebb, ahol illusztrálhattam is, szerkeszthettem is a könyveit. 1993-ban, már kiadóvezetőként kerestem meg, hogy az első magyar hangoskönyvek egyikeként a Fojtogatók hajója feldolgozásához hozzájárulását kérjem. Abban az évben hitevesem is készített egy nagy életút-interjút Lacival – ez 2012 óta itt érhető el, számos képregényes illusztrációval, korabeli fényképpel. Néhány hete a Képregény Kedvelők Klubja Kiss Feri által szervezett találkozóján eleveníthettük fel a közös emlékeket – akkor jutott eszembe a régi interjú újra közlésének lehetősége. Köszönjük, Laci, az elmúlt évtizedeket!