A kém, aki szeretett rejtőzködni – Roman Kim története

 

Roman Kim neve a mai olvasóknak – a régi iskolához tartozó kémregény-olvasók képregényrajongók kivételével – talán már ismeretlen. Érdemes megismerkedni vele. Életútja regénybe illő, regényei pedig a hírszerzés világát olyan hitelességgel közelítik meg, amelyet csak a gyakorlat embere érthet és írhat meg. Koreai nemesi családból származott, Japánban tanult, oroszul publikált, a Szovjetunió hírszerzőjeként dolgozott – de megjárta a sztálini tisztogatások poklát is.

Kim nem kitalált karakter volt, hanem maga is történelmi alak, aki a valóság és a fikció határán egyensúlyozott egész életén át. A Kísértetek iskolája vagy a Szuncshoni titkos füzet nem csupán kémregények, az Elolvasás után elégetendő sem csak dokumentarista eszközökkel megírt háborús kulcsregény a Pearl Harbor elleni japán támadásról – ezek gondosan szerkesztett, saját tapasztalatokon alapuló munkák, amelyek a szovjet kémirodalom külön fejezetéhez tartoznak. Kim a műfajon belül elsők között alkalmazta azt, amit ma dokumentarista érzékenységnek, vagy non-fiction fictionnek neveznek. Ha valakit érdekel, hogyan működik egy titkosszolgálat belülről, milyen határokon egyensúlyoz egy hírszerző identitása, és miből született az egyik legsikeresebb hazai képregény – Roman Kimet nem szabad kihagynia.

Vlagyivosztok, Tokió, Moszkva – életkezdés a határividékeken

Kim 1899-ben született a távol-keleti Vlagyivosztokban, olyan családi háttérrel, amely már önmagában is külön fejezetet érdemelne egy alternatív Kelet-Ázsia-történetben. Anyja, Nagyezsda Min, a koreai udvari intrikák világából származott: oldalági rokona volt Mjongszong királynőnek, akit 1895-ben japán nacionalista merénylők gyilkoltak meg, és akit a koreai történelem máig a nemzeti függetlenség szimbólumaként tart számon. Apja, Kim Bjonhak, az emigráns koreai függetlenségi mozgalom aktív szervezője volt – a családi hagyomány szerint egy bőröndnyi arannyal küldte ki a közösség Oroszországba, hogy szövetségeseket keressen a japán terjeszkedéssel szemben.

Vlagyivosztok a huszadik század elején...

Az ifjú Roman tehát már születésétől fogva a határterületek embere volt – nemcsak földrajzilag, hanem kulturálisan is. A família koreai volt, de otthonosan mozgott az orosz világban. Japánt ellenségként örökölte, és mégis oda küldték tanulni.

... és napjainkban

1907-ben, alig nyolcévesen érkezett Tokióba, ahol tíz évig tanult: előbb középiskolában, majd az akkor különlegesnek számító Keio Egyetemen. Egyes források szerint nindzsicu-kiképzést is kapott ebben az időszakban, bár ennek megbízható dokumentációja nem maradt fenn. Ami viszont tény: a későbbi regényeiben olyan pontossággal ír az álcázás, a rejtett megfigyelés és a szabotázs technikáiról, hogy sokan nem alaptalanul feltételezték, ezeket a technikákat nem kizárólag irodalmi képzeletéből merítette.

A Keio egyetem a századelőn

A Japánban töltött évek során Kim nemcsak nyelvi kompetenciát szerzett. Megtanulta az ellenfél logikáját: hogyan gondolkodik, hogyan szervezi magát, miben hisz. Ekkor vált a geopolitikai realitásokat személyes tapasztalatként ismerő emberré, aki a világot nem kétpólusú ideológiai rendszerként, hanem kulturális minták és rejtett erővonalak szövevényeként kezdte értelmezni. Ez a szemlélet később – mind a hírszerzői, mind az irodalmi munkásságában – kulcsfontosságúvá vált.

1917-ben, a forradalom évében tért vissza Oroszországba. Befejezte tanulmányait a vlagyivosztoki Keleti Intézetben, majd Moszkvába került. 1923 és 1930 között a moszkvai Keleti Tanulmányok Intézetében kínai és japán irodalmat tanított, emellett tudományos cikkeket publikált, és Borisz Pilinyak nagyszabású Japán-könyvéhez ő készítette a jegyzetapparátust. Műfordítóként Akutagawa Ryunosuke novelláival mutatkozott be. Az ígéretes fiatal japanológus karrierje egyenesen ívelt felfelé – egészen addig, amíg fel nem figyelt rá a szovjet külföldi elhárítás.

Huszas évei elején

A japánt és a koreait anyanyelvi szinten beszélő, politikailag megbízhatónak tűnő, de ideológiailag nehezen beskatulyázható értelmiségi ritka és értékes munkaerőnek számított. Az OGPU – a KGB egyik elődszervezete – hamar felismerte ezt. A húszas évek második felében Roman Kim eltűnt a nyilvános egyetemi életből, és megjelent egy másik térben: a konspiráció, az álnevek és a titkosszolgálati operatív munka világában.

1933-ban

Egy hírszerző, Sztálin szolgálatában

A harmincas évek elejére Kim a hírszerzés Távol-Keletre szakosodott operatív tisztje lett. Feladatai között szerepelt a japán diplomáciai és katonai jelenlét feltérképezése, a szovjetellenes hírszerzési műveletek azonosítása, japán nyelvű titkos dokumentumok feldolgozása. Munkája részét képezte a japán diplomatákra „rádolgozó”, erre specializálódott hölgyek irányítása, akiknek a társaságában ő maga is szívesen tartózkodott. Már fiatalon nagyon figyelt arra, hogy mindig elegáns, jól öltözött legyen: mértre szabott öltönyei, vakítóan fehér ingei, diszkrét, de mindig az alkalomhoz illő nyakkendői legendásak voltak és egy olyan korban, amikor a haute couture a konfekció és az egyenruha volt.  A kortárs visszaemlékezések szerint rendkívül diszkrét és pontos ember volt – és pontosan emiatt vált veszélyessé a saját szervezete szemében.

A hölgyekkel Kim elvtárs foglalkozott... (MI-vel készült rekonstrukció)

1937 tavaszán letartóztatták. A sztálini nagy tisztogatások idején a Távol-Kelethez bármilyen módon köthető személyek sorra tűntek el – olykor vádemelés nélkül is. Kimet hivatalosan japán kémkedéssel vádolták, de valószínűbb, hogy épp a japánokkal való korábbi kapcsolata és kivételes képzettsége tette gyanússá a sztálini apparátus számára. Aki annyira jól ismeri az ellenséget, az talán az ellenség szolgálatában áll.

Az ügye kivizsgálása példátlanul hosszú ideig – több mint két évig – tartott, ezalatt a japán vonalon dolgozó szinte minden más tisztet likvidáltak. Kimet vallatták, megkínozták, de életben maradt. 1940-ben húsz év kényszermunkára ítélték. Felesége, a Csitában született Marja Szamoljovna Szin, szintén neves japán nyelvtudós, szintén éveket töltött munkatáborban. Konkrét bűne nem volt, csak egy férje, akit korábban már letartóztattak. Bonyolult idők voltak.

A munkát a börtönben is folytatnia kellett (MI-vel készült rekonstrukció)

A második világháború kitörése személyes menekülőutat is nyitott számára. Az NKVD felismerte, hogy az elítélt státusz nem mindig összeegyeztethetetlen az operatív értékkel. Fogságban maradva fordítóként dolgozott a titkosszolgálat különleges propagandaszervezetében, Kujbisevben: japán táviratokat dekódolt, titkos dokumentumokat fordított, részt vett a Tuhacsevszkij-ügy előkészítésében. Berija közvetlen parancsára alkalmanként még a börtönt is elhagyhatta különleges megbízásokat teljesítve. Mindazt, amit más csak kézikönyvből tanult, Kim ösztönösen értett. A front mögötti árnyékzónában végzett munkája – miként az egész élete – egyszerre volt hivatalos és féllegális, elismerésre méltó és elhallgatott.

1945 végén az ügyét újratárgyalták. A korábbi húszéves ítéletet a már letöltött időre csökkentették, és Kim december 29-én elhagyhatta a tábort. Teljes jogú polgárrá azonban csak 1959-es rehabilitációja után vált. Mindez furcsa módon nem akadályozta meg abban, hogy kémregények sikeres szerzőjeként szülessen újjá, akinek könyvein szovjet és magyar nemzedékek tanulták meg, amit a hírszerzésről tudni lehetett.

A neve Kim. Roman Kim.

A fordulat 1951-ben következett be: ekkor jelent meg Kim első irodalmi alkotása, A szuncshoni titkos füzet a Novij Mir folyóirat hasábjain, majd könyv formájában – még ugyanabban az évben Magyarországon is. A cím sokat sejtető volt: nemcsak földrajzi és kulturális utalás, hanem rejtett programnyilatkozat is. Kim ezzel jelezte, hogy művei nemcsak az íróasztal mellett születnek, hanem a tapasztalat mélyrétegeiben gyökereznek.

Életrajzát Andrej Kuljanov írta meg

A következő évtizedben a neve közismertté vált az olvasók körében, sorra jelentek meg a regényi: Különleges megbízású ügynök, Kobra a párna alatt, Az elolvasás után elégetendő, Kísértetek iskolája. Magyarul a második kötet 1956-ban jelent meg A hirosimai lány címmel, majd tíz évvel később Az elolvasás után elégetendő, 1971-ben a Ki rabolta el Punnakant? és a Kísértetek iskolája.

Ezek a regények tudatosan kerülték a klasszikus nyugati kémirodalom sablonjait. James Bond gyönyörű nők, gyors autók és egzotikus helyszínek közt mozgó alakja itt nem jelenik meg. Helyette van fedőmunka, rejtjelezett levélváltás, ideológiai paranoia és a bizalmatlan tekintetek közt zajló, tömör párbeszédek. Kim saját életanyagát dolgozta fel, mindig elegendő távolságból ahhoz, hogy ne önéletrajzot, hanem műfajba csomagolt valóságot adjon az olvasónak. Más. volt csekisták is írtak hasonló szovjet kém-visszaemlékezéseket, de Kim igazi irodalmat csinált – és az irodalomban éppolyan tehetséget árult el, mint korábbi hivatásaiban.

Az Elolvasás után elégetendő például a Pearl Harbor megtámadásának előestéjén játszódik. A regény Yokohamában indul, ahol a két amerikai hírszerző – Donahew kapitány és White főhadnagy – rögtön az elején igen szokatlan helyzetbe kerül. A japán típusú, külvárosi szálló által kínált fadézsában hódolnak a tisztálkodás szenvedélyének, amikor megjelenik két japán hölgy, tiszteletteljesen meghajolnak, majd levetkőznek és belépnek a kádba. Hogy James Bond mit tett volna ebben a pillanatban, azt meglehetős pontossággal el tudjuk képzelni. A két amerikai tiszt azonban kiugrott a kádból, és szobájáig meg sem állt - Kim szerint alighanem ez a reakció állt közelebb a valósághoz. Az ő hősei emberek, akik félnek, bizonytalankodnak, és időnként furcsán néznek ki – ettől hitelesek.

1967-ben a Népszava 56 folytatásban közölte a regény képregényes változatát – ez az egyetlen képregény-adaptáció, amely Kim műveiből született, és ez az, ami miatt a régi típusú képregény-olvasók körében ma is él a neve. Sebők Imre nagy átéléssel vetette magát a titkos ügynökök ábrázolásának világába – a harmincas évek óta sok hasonló munkát vállalt –, bár az egyenruhák, autók, hajók korhűsége nem minden esetben volt az elsődleges szempont.

A Stirlitz-kapcsolat

Az 1950-es évek második felére akémtörténet fokozatosan elfoglalta a maga helyét a szovjet tömegkultúrában. A spionszkij roman megszületésének hátterében részben ideológiai okok álltak: a külvilág veszélyeit immár a láthatatlan ellenség, az információs hadviselés szakértője testesítette meg. A kémregény elrettentett – és szórakoztatott. Ez volt az igazi titka.

A leghíresebb példa Julijan Szemjonov, aki a Makszim Iszajev – ismertebb nevén Stirlitz – köré épített regénysorozatával a szovjet kémirodalom ikonikusan népszerű alakját teremtette meg. Szemjonov soha nem nevezte meg Kimet inspirációs forrásként, több interjúban mégis megemlítette, hogy hosszú beszélgetéseket folytatott korábbi hírszerzőkkel – köztük egy koreai származású, japánul kiválóan beszélő, íróként is aktív veteránnal. A párhuzamok nehezen magyarázhatók véletlen egybeesésként.

Julian Szemjonov, a Stirlitz-sorozat és sok más kalandregény alkotója (MI-vel készült rekonstrukció)

Stirlitz karaktere szinte pontosan ráillik arra a sémára, amelyet Kim regényeiben már egy évtizeddel korábban kidolgozott. Stirlitz nem akcióhős, hanem beépített ügynök. Hűsége szakmai, érzelmi életét visszafogottság jellemzi, intellektusa és kulturális érzékenysége teszi hatékonnyá. Nem verekszik, ölni csak igen kivételesen, végszükségben öl. Ez a karaktertípus – a higgadt, önfegyelemmel rendelkező kém, aki kultúrák között mozog anélkül, hogy bármelyikkel teljesen azonosulna – kimondva vagy kimondatlanul Roman Kim irodalmi alteregója is lehetett volna. Egyes visszaemlékezések szerint Kim és Szemjonov valóban kapcsolatban álltak, és a fiatalabb szerző hozzáférést kért bizonyos kéziratokhoz. A Tavasz tizenhét pillanata végeredményben ugyanabban a térben és stílusban játszódik, amelyben Kim már rég otthonosan mozgott.

Otthona a kelet volt – a fordítás pedig a fegyvere

Kim regényeiben a Távol-Kelet otthonként, ismerős térként jelenik meg. A japán kultúrához való viszonya különösen figyelemre méltó: sem idealizálás, sem démonizálás nem jellemzi a szövegeit. A japán nyelv Kim regényeiben nemcsak kommunikációs eszköz, hanem a hatalom és az identitás hordozója. A kulturális fordítás – a mentális térképek, kódok és viselkedési formák átvétele – nála hírszerzői kompetencia. Az a szereplő, aki képes pontosan értelmezni a japán katonai parancsnokok gesztusrendszerét, vagy felismerni egy rádióüzenet hangtónusából a feladó érzelmi állapotát, nem egyszerűen tolmács – hanem a túlélés stratégiai eszközeivel felszerelt megfigyelő.

Különösen érdekes olvasmány ebből a szempontból a Kísértetek iskolája. A regény egy fiktív kémiskola tananyagán és számtalan bemutatott műveletén vezeti végig az olvasót. Csakhogy itt nem hagyományos ügynököket képeznek, hanem egy rejtélyes Nagymester által vezetett speciális szervezet tagjait. A kísértetek, ahogy a regény nevezi őket, minden létező operatív feladatra ki vannak képezve, és mind mesterei a közelharcnak is – akárcsak a ninják. Bár ez a szervezet nyilvánvaló fikció, az értő olvasó – ha megküzd a ma már idegen, szovjet elbeszélő stílussal, a bonyolult körmondatokkal és egy már letűnt világ nyelvének jellemző fordulataival - hatalmas tényanyag, és egy sajátos gondolkodásmód birtokába jut: bepillantást nyer abba, hogyan lát a világ egy olyan ember, aki egész életében a láthatatlanságra képezte magát. Ennyiből nem csak hiteles, de ma is élvezhető.

Kim regényei nemcsak a Szovjetunióban találtak közönségre, hanem több ázsiai és európai nyelvre is lefordították őket. Magyarországon a regények sajátos, valóságalapú keleti miliője különösen figyelmet keltett. A hivatalos kritika keveset foglalkozott velük – az olvasók annál többet. A bennfentesség, a kulisszák mögé látás élménye mindig is erős vonzerő volt. Alighanem ez volt a titka a legnépszerűbb szovjet kém, Stirlitz példátlan hazai sikerének is. 

A rejtőzködés nagymestere – Roman Kim utóélete és hagyatéka

A Roman Kimhez kapcsolódó életrajzi források tanúsága szerint a szerző nemcsak ügynökként, hanem saját múltjának értelmezésében is gyakorlottan élt a dezinformáció eszközeivel. Több alkalommal különböző adatokat adott meg önéletrajzi kérdőíveken: eltérő családi állapotot, eltérő gyermekszámot, Japánba kerülésének más-más körülményeit. Ez következetes önfedés volt: a saját legendájának részeként kezelt identitásépítés, amelyhez a hírszerzési rutinban megszokott többszintű fedősztori tartozott.

Az idős író 1960 körül

Ennek következtében az életútja – különösen a hírszerzői éveket illetően – még a leggondosabb kutatók számára is több ponton homályos marad. A vonatkozó iratok egy része elveszett, más részük ma is kutatásra vár. Egyes történészek szerint kettős ügynök lehetett; mások szerint soha nem szolgált más hatalmat, csak a Szovjetuniót – csupán túlságosan jól ismerte az ellenséget, és ez már önmagában gyanút ébresztett. Hogy melyik változat igaz, talán soha nem fog véglegesen kiderülni. Kim mindkét lehetőséget nyitva hagyta – valószínűleg szándékosan.

A hatvanas évektől Kim a japán irodalom tudósaként is újra feltűnik: 1961-ben kötetet szerkesztett a japán novella 1945 utáni legjobb alkotásaiból. Klasszikus detektívtörténeteket is írt, de a kémregény műfajától soha nem távolodott el véglegesen. Regényei ma más megvilágításban olvashatók: a titkos információk értelmezése, a rejtett struktúrák felismerése, a személyazonosság játékai mind olyan kérdések, amelyek a digitális megfigyelés és a mesterséges intelligencia korában is különös aktualitást nyernek. Kim hősei folyamatosan módosuló, alkalmazkodó, túlélő identitások – és ez a huszonegyedik század olvasójának sem ismeretlen tapasztalat.

1967. május 14-én hunyt el Moszkvában. Életében könyveit a Szovjetunióban több mint egymillió példányban adták ki, de népszerű a mai Oroszországban is, ezt az újabb és újabb kiadások bizonyítják. Mi lehet ennek a sikernek a titka?

Egy nyugdíjas Moszkva utcáin. Nem minden titkát vitte magával a sírba (MI-vel készült rekonstrukció)  

Roman Kim nemcsak kémirodalmat írt – ő a szovjet valóság egy különleges szeletét dokumentálta, a saját eszközeivel, a saját stílusában. Minden regénye mögött ott húzódott egy másik történet is: a sajátja, amelyet soha nem tárt fel teljesen, amelyet soha nem rendezett egyetlen végleges változatba. Talán éppen ez a legfontosabb öröksége. Ahogy a régiek mondták: „ott, ahol a térkép véget ér, sárkányok laknak”. Roman Kim térképein sok ilyen határ húzódott – és mindegyik mögött ott lapul egy-egy történet, amelyet érdemes újraolvasni. Vagy legalább emlékezni rá…

A kapitány Tenkes hegyéről – Örsi Ferenc születésnapjára

99 éve, 1927. április 17-én született Barscson Örsi Ferenc író, akinek a magyar filmtörténet leghíresebb, legnézettebb televíziós sorozatát köszönhetjük. A Tenkes kapitánya története nemcsak filmen és regényben élt tovább: képregényváltozata előbb 1970-ben az NDK-ban jutott el a Frösi című ifjúsági magazin olvasóihoz, jóval azelőtt, hogy Magyarországon ismertté vált volna.

Életútját már fiatalon megtörte a történelem: gimnáziumi tanulmányait csak 1946-ban fejezhette be, mivel hadapródként a második világháború során hadifogságba került. Ezt követően jogot tanult, és 1950-ben Pécsett szerzett bizonyítványt. Pályája elején sokféle munkát végzett, volt többek között gyógyszerészeti laboráns, könyvelő és árupropagandista is.

Egy Hunyady Józseffel készült nagyinterjúban elmondta, hogy nem készült tudatosan írónak, de már gyermekként szenvedélyes olvasó volt: nemcsak a gyerekkönyveket falta, hanem szinte mindent, ami a keze ügyébe került. Anyja és tanítónője korán felismerték benne a betűk iránti vonzalmat, s ez a kíváncsiság később az egész világ felé fordult. Egy ideig Afrika-kutató szeretett volna lenni, részletes terveket is készített képzeletbeli expedícióiról, ám a háború közbeszólt. A katonásdi gyermekkori vonzalma a valóságban keserű tapasztalattá vált: hadifogság, bolyongás, nélkülözés és kényszerű utazások formálták, s mindebből a béke melletti mély elköteleződését vitte magával.

A háború után újrakezdte tanulmányait, közben sokféle munkát végzett, dolgozott fizikai és irodai területen is, s közben egyre közelebb került az íráshoz. Baranyai élményeiből könyv is született, s fiatalon már pályázatokon szerepelt eredményesen. Bár magyarból nem tartotta magát kiemelkedőnek, sokat olvasott, különösen a történelem érdekelte, és ez az érdeklődés fokozatosan írói hivatássá érlelődött benne. Fontos fordulópontot jelentett számára a pécsi irodalmi közeg és Csorba Győző biztatása, aki szigorú kritikával, de valódi mentorálással segítette elindulását.

1954-től fordult érdeklődése egyre határozottabban az irodalom és a sajtó világa felé: a pécsi rádióstúdió munkatársa lett, emellett a Dunántúl című folyóiratban publikált riportokat, elbeszéléseket és egyfelvonásos drámákat. Kezdetben inkább a színpad vonzotta: úgy érezte, a történeteit először drámában tudja megszólaltatni. Az 1950-es években több színpadi és televíziós munkával hívta fel magára a figyelmet. Később a Pécsi Nemzeti Színház segédrendezőjeként és dramaturgjaként dolgozott, s ekkor jelentek meg első jelentősebb művei is. Korai sikerei közé tartozott az Az utolsó pillanat, A pékinas lámpása és az Ephesiai akció.

Regényei, drámái és tévéjátékai közül az évtizedek során több nagy sikert aratott, köztük a Princ, a katona, a Négyen az árban, a Zrínyi. A Tenkes kapitánya lett legismertebb alkotása: az 1963-ban készült, 1964-ben bemutatott 13 részes fekete-fehér televíziós sorozat a Magyar Televízió első és egyik legsikeresebb filmsorozata lett. A történetet Örsi Ferenc ifjúsági regényként és képregényként is feldolgozta.  Munkásságát több díjjal ismerték el, köztük a Szocialista Kultúráért-díjjal és a József Attila-díjjal. 1994. augusztus 13-án halt meg Budapesten.

A Tenkes kapitányából képregényes formában először egy mai szóval spinoffnak  nevezett melléktörténet jelent meg Pajtásban, 1966-ban. Sorozat az NDK-ban is nagy sikert aratott, a nagy példányszámú gyermeklap, a Frösi – mely rendszeresen közölt magyar alkotóktól képregényeket – 1970-ben döntött úgy, hogy sorozat formájában havi 2-2 oldal terjedelemben megjelenteti. 1970 augusztusában jelent meg az első rész – Örsi a német olvasóknak írott köszöntőjével, melyben a sorozat keletkezésének körülményeit mesélte el, amit teljes terjedelemben, magyar fordításban adunk közre.

Kedves „Frösi”-olvasók! Kedves Tenkes kapitányának barátai az NDK-ban!

Ezen a nyáron a Frösi arra kért, hogy Tenkes kapitányának történeteit dolgozzam át számotokra képes történetek sorozatává.

Örömmel mondtam igent, hiszen tudom, milyen figyelemmel kísértétek a filmet a német televízióban. A televíziós vetítés azonban elmúlik, a nyomtatott képes történet viszont megmarad, és újra meg újra kézbe vehető.

Bizonyára benneteket is érdekel, hogyan született meg Tenkes kapitányának története.

Évekkel ezelőtt Pécsen éltem, ebben a Jugoszlávia határához közeli magyar városban. A fiam esténként tornára járt, én pedig utána rendszeresen érte mentem. Egyik nap váratlanul megkérdezte tőlem: „Apu, nem tudnál másmilyen lenni?” Nagyon meglepett ez a kérdés, és egy darabig mindketten hallgattunk. Végül elmagyarázta, mire gondol. Azt mondta, hogy János apukája orvos, Judité teherautósofőr, Piroskáé rendőr. De ha őt kérdezik, mit csinál az apja, mit felelhetne? Hiszen én egész nap az íróasztal mellett ülök, pipázom és papírokat tépek szét. Mit mondjon hát a barátainak?

Az ember, még ha nem is vallja be szívesen, apaként mindig egy kicsit hiú, és szeretné, ha a gyermekei büszkék lennének rá. Engem is mélyen elgondolkodtatott a fiam kérdése. Még később is ezen töprengtem, amikor már otthon voltunk, és ő a húgával átment a szomszédokhoz, hogy megnézze az aznapi tévéfilmet, a Robin Hoodot. A gyerekek ezután lelkesen jöttek haza, és izgatottan mesélték Robin Hood legújabb hőstettét, azt, hogyan járt túl a gazdagok, a nép elnyomóinak eszén. Ez a lelkesedés azon az estén újra erősen megérintett. Előbb a fiam kérdése, aztán a Robin Hood iránti rajongás — egy olyan hős iránt, akit egy távoli, idegen író teremtett meg.

Ekkor úgy éreztem, ezen változtatnom kell. Mielőtt a gyerekek elaludtak volna, odamentem az ágyukhoz, és mesélni kezdtem nekik egy történetet, amelyet én találtam ki: a Tenkes kapitányáét, aki a magyar nép szabadságáért küzd az osztrák hódítók ellen. Sokáig meséltem nekik azon az estén, és a gyerekek egyszerűen nem tudtak betelni vele. Akkor határoztam el, hogy ezt a történetet nemcsak nekik, hanem minden gyerek számára megírom.

Másnap reggel hozzá is láttam a munkához. 1962 decemberére elkészült a kézirat, amely ezer oldalt tett ki. 1963-ban pedig megkezdődött a televíziós filmsorozat forgatása Siklós várában, nem messze Pécstől. A rendező és a színészek idővel a barátaimmá lettek. Nagy szeretettel és lelkesedéssel dolgoztak a filmen, ezért ma már nyugodtan mondhatom: az ő munkájuk révén Tenkes kapitányának minden barátja az én barátommá is vált.

Most pedig ti is újra átélhetitek Tenkes kapitányának történetét, mégpedig képes formában, kifejezetten nektek. A neves magyar rajzoló, Zórád Ernő képekben is életre kelti majd ezt a világot, így a történet számotokra még gazdagabb, még élményszerűbb lehet.

Azt kívánom nektek, hogy sok örömötöket leljétek benne, és legalább akkora lelkesedéssel olvassátok és nézzétek, amekkora szeretettel én megírtam.

Örsi Ferenc

A komcsinak is két arca volt - propaganda és képregény a hidegháborús Amerikában

 

A hidegháború éveiben az ideológiai szembenállás nem korlátozódott a diplomácia és a katonapolitika világára. A korszak mindennapi kultúrájában is jelen volt, és ennek egyik különösen érdekes terepe a nyugati világban a képregény lett. A keleti blokk országaiban előbb a képregény tiltása volt jellemző - a Szovjetunióban így maradt egészen a nyolcvanas évek derekáig -, a legtöbb szocialista országában azonban a hatvanas évek elejére megtűrt, de nem támogatott sajtóműfajként valamilyen szinten elfogadásra került.

A magyar út az adaptációs képregény volt, amit a kultúrpolitika erői nem akartak a közvetlen politikai propaganda eszközévé emelni: azt azonban elfogadták, ha a jól megválasztott, politikai korrekt műveken keresztül, valamilyen történelmi összefüggésben mutattak be ideológiai tartalmakat. Ez volt a helyzet a párt- és munkásmozgalomtörténeti képregényekkel is, melyek eredeti, szerzői forgatókönyvek alapján dolgozták fel a jeles elődök (pl. Frankel Leó, Martos Flóra, Lékay János) életét: ezek a Pajtásban jelentek meg, Zórád szépségesen szép és hiteles rajzaival.  A kapitalizmus bírálata persze sokféleképpen megjelent ezekben a történetekben, de sajátos módon épp az ideológia jegyében mondtak le a képregény propagandisztikus célú alkalmazásáról: a kultúrpolitika merev, elutasító hozzáállása a hetvenes években sem változott, s csak nagyon lassan, lényegében csak 1988-89-re engedett fel.

A háborús évek alatt az amerikai képregény a propaganda és morálerősítés eszköze volt: a szuperhősök – élükön a patriotikus figurákkal – a fronton harcoló katonák és az otthoni közönség számára is egyszerű, világos értékrendet közvetítettek. A kiadók példányszámai megugrottak, a képregény a tömegszórakoztatás egyik vezető formájává vált. Ugyanakkor 1945-re már érzékelhető volt a kifáradás jele: a háborús tematika gyorsan elveszítette aktualitását, a visszatérő katonák és az átalakuló társadalom új történeteket igényelt. Ezzel párhuzamosan a műfaj diverzifikálódni kezdett, megjelentek a krimi-, horror- és romantikus történetek, előkészítve a háború utáni korszak új irányait.

A háború után az amerikai képregény gyorsan reagált a kibontakozó hidegháborús feszültségre. A korábbi náci ellenség helyét fokozatosan a kommunista fenyegetés vette át, amelyet leegyszerűsített, gyakran démonizált formában ábrázoltak. A történetekben megjelentek a „vörös ügynökök”, árulók és beszivárgók, miközben a hősök az amerikai értékek védelmezőiként léptek fel. A képregény így továbbra is ideológiai eszközként működött, de már a belső félelmekre és a politikai bizalmatlanságra építve. Néhány nagyobb kiadó és több antikommunista és egyházi szervezet kifejezetten oktató jellegű, propagandafüzeteket is megjelentetett, amelyek a fiatal olvasók számára is közvetítették a korszak polarizált világszemléletét. Ezek a kiadványok ma nemcsak kuriózumként olvashatók, hanem pontos képet adnak arról is, hogyan látta és láttatta önmagát Amerika a hidegháború első évtizedeiben.

A képregény sajátos ereje a közvetlenségében és áttekinthetőségében rejlett. A rövid jelenetekre bontott történetek, a hangsúlyos képi világ és a világos konfliktusok lehetővé tették, hogy összetett politikai kérdések is gyorsan befogadhatóvá váljanak. A médium különösen jól működött ott, ahol egyszerű, egyértelmű értelmezési keretekre volt szükség: ki a barát, ki az ellenség, mi a helyes és mi a veszélyes. Ebben a közegben a kommunizmus nem elvont ideológia, hanem jól azonosítható szereplők és helyzetek sorozataként jelent meg.

A korszak képregényei két jól elkülöníthető csoportba rendezhetők. Az egyikbe az újságokban megjelenő, széles közönséghez szóló sorozatok tartoznak, amelyek a mindennapi olvasmányélmény részeként közvetítettek politikai jelentéseket. Ilyen volt például az 1947-től megjelenő Steve Canyon, amelyet Milton Caniff készített, és amelyben a katonai világ, a hírszerzés és a nemzetközi konfliktusok állandó jelenléte határozta meg a történetek hangulatát. Hasonló módon működött a Terry and the Pirates is, amelyet 1946-tól George Wunder vett át, s mely az ázsiai térségben játszódó kalandokba ágyazta a kommunizmus elleni küzdelem motívumait.

A másik csoportot azok az önálló, gyakran füzet formájában terjesztett kiadványok alkották, amelyek már kifejezetten didaktikus céllal készültek. Ezek mögött sokszor ipari szervezetek, vallási közösségek vagy politikai érdekcsoportok álltak, és céljuk a közvélemény befolyásolása volt. Az olyan címek, mint a Is This Tomorrow: America Under Communism! (1947) vagy az America Under Socialism (1950), nem hagynak kétséget afelől, hogy ezek a történetek milyen értelmezési keretet kínáltak az olvasónak. A cselekmények rendszerint egy lehetséges jövőt vázoltak fel, amelyben a kommunizmus térnyerése az amerikai társadalom gyors és látványos átalakulásához vezet.

Az 1950-től kezdődő McCarthy-korszak légköre – a kongresszusi vizsgálatok, a balos értelmiséggel szembeni bizalmatlanság és az erősen felfokozott antikommunista retorika és a kommunisták keresése ürügyén zajló boszorkányüldözés – nem önmagában jelent meg a képregényekben, hanem egy tágabb intézményi és kulturális közeg részeként. A korszakot átható nemzetbiztonsági gondolkodás, a belső fenyegetettség érzete és a lojalitás társadalmi elvárása olyan értelmezési keretet teremtett, amelyben ezek a történetek könnyen befogadhatóvá váltak. A képregények így nem pusztán tükrözték a kor hangulatát, hanem aktív közvetítő szerepet is betöltöttek: narratíváik révén átélhető formában jelenítették meg azt a konfliktust, amelyet a politika és a média egyaránt a mindennapi tapasztalat részévé tett.

A hidegháborús képregények világában a történetek meglepően egységes logika szerint épültek fel. A cselekmények középpontjában rendszerint egy fenyegetésként értelmezett kommunista jelenlét állt, amely vagy külső támadás formájában, vagy — még gyakrabban — belső bomlasztásként jelent meg. A történetek egyik alapképlete szerint a veszély nem látványos frontvonalakon közeledik, hanem a hétköznapi élet tereiben válik érzékelhetővé: munkahelyeken, közösségekben, sőt, személyes kapcsolatokban.

Az olyan kiadványok, mint a Is This Tomorrow: America Under Communism! (1947), ezt a logikát a végletekig viszik. A történet egy fokozatosan kibontakozó összeesküvést mutat be, amelynek során a kommunista erők lépésről lépésre veszik át az irányítást az Egyesült Államok felett. A dramaturgia jól felismerhető: kezdeti figyelmeztető jelek, majd gyors eszkaláció, végül teljes rendszerösszeomlás. A képregény ereje abban áll, hogy mindezt képekben teszi láthatóvá: utcai jelenetek, fegyveres alakulatok, félelemben élő civilek sorozata rajzolja ki azt a jövőképet, amelyet a történet el akar kerülni.

Hasonló alaphelyzetből indul az America Under Socialism (1950) is, amely azonban a nagy politikai narratíva helyett a munka világára helyezi a hangsúlyt. A történet középpontjában gyári munkások állnak, akik fokozatosan kerülnek olyan döntési helyzetekbe, amelyek végül a rendszer egészének átalakulásához vezetnek. A konfliktus itt nem látványos katonai eseményekben, hanem gazdasági és társadalmi folyamatokban bontakozik ki: bérkérdések, szakszervezeti viták, állami beavatkozás. A történet végkicsengése egyértelmű: a kommunizmus nem hirtelen támadásként, hanem látszólag ésszerű döntések sorozataként válik uralkodóvá.

Egy másik irányt képvisel a How Stalin Hopes We Will Destroy America (1951), amely a fenyegetést még közvetettebb módon ábrázolja. A képregény szerint a kommunizmus stratégiája nem feltétlenül a közvetlen hatalomátvétel, hanem az, hogy az Egyesült Államok saját belső folyamatai révén gyengüljön meg. A hangsúly itt a pénzügyi rendszerre, az inflációra és a gazdasági stabilitás megbomlására kerül. A történet így egy sajátos értelmezést kínál: a veszély nem kívülről érkezik, hanem a rendszer belső működésén keresztül fejti ki hatását.

A vallási hátterű kiadványok más perspektívát nyitottak. Az olyan művek, mint az If the Devil Would Talk (1950) vagy a This Godless Communism (1961), a kommunizmust elsősorban erkölcsi és világnézeti problémaként értelmezik. A történetekben a politikai konfliktus gyakran metaforikus szinten jelenik meg: a hit és a hitetlenség, a rend és a káosz, a szabadság és a kényszer ellentéteként. A kommunizmus ebben az értelmezésben nemcsak politikai rendszer, hanem életforma és értékrend, amely szemben áll az amerikai társadalom alapjainak tekintett normákkal.

A mainstream képregénycsíkok ezzel párhuzamosan más eszközökkel dolgoztak. A Steve Canyon epizódjai rendszeresen jelenítettek meg katonai helyzeteket, hírszerzési műveleteket és geopolitikai konfliktusokat. A hangsúly itt kevésbé a hipotetikus jövőn, inkább a folyamatos készenléten és a katonai jelenlét természetességén volt. A repülőgépek, bázisok és titkosszolgálati akciók állandó jelenléte azt sugallta, hogy a konfliktus állandó és elkerülhetetlen, amelyhez alkalmazkodni kell.

Ezzel párhuzamosan a Terry and the Pirates epizódjai az egzotikus helyszínek és kalandok világába ágyazták a politikai konfliktust. A történetekben a kommunizmus gyakran egy adott régió feletti ellenőrzésért folytatott küzdelem részeként jelenik meg, ahol a személyes bátorság és leleményesség ugyanúgy szerepet kap, mint a nagyhatalmi érdekek.

A különböző művek és műfajok eltérő megközelítései ellenére jól kirajzolódik egy közös szerkezet: a történetek érthető helyzetekre bontják a politikai konfliktust, világos szereplőkkel és egyértelmű következményekkel. Ez a szerkezet tette lehetővé, hogy a hidegháború absztrakt fogalmai — ideológia, geopolitika, gazdasági rendszer — konkrét, átélhető történetekké alakuljanak.

A hidegháborús képregények hatásmechanizmusa nagyrészt abból fakadt, ahogyan a szereplőket és a konfliktusokat ábrázolták. A kommunista karakterek megjelenítése két, egymással párhuzamos logika mentén történt. Az egyik irány a fenyegető, szervezett és kegyetlen ellenség képét erősítette: titkosszolgálati hálózatok, fegyveres csoportok, mindenre elszánt vezetők jelentek meg a történetekben. A másik irány ezzel szemben a karikatúraszerű, ügyetlen vagy éppen nevetséges figura felé mozdult el. Ez a kettősség nem ellentmondás, hanem tudatos szerkesztési elv: a kommunizmus egyszerre jelent meg komoly veszélyként és legyőzhető ellenfélként.

A vizuális megoldások ezt a kettősséget erősítették. A rajzok gyakran éltek erős kontrasztokkal, jól elkülöníthető karaktertípusokkal és egyértelmű helyzetekkel, vagy a az állítólagos jó (amit a kommunisták hirdetnek) és rossz (amit a valóságban csinálnak majd Amerikával) kétarcúságának való szembeállításával (Two Faces of Communism, 1961). A történetek világában kevés a bizonytalanság: a szereplők motivációi világosak, a konfliktusok könnyen követhetők, a következmények egyértelműek. Ez a fajta leegyszerűsítés nem a műfaj gyengesége, hanem a működésének alapja. A képregény így képes volt arra, hogy a hidegháború összetett politikai és ideológiai viszonyait gyorsan értelmezhető, vizuálisan rögzíthető formába öntse.

A narratív szerkezetek is ezt a célt szolgálták. A legtöbb történet lineárisan építkezik: egy kiinduló helyzetből indul, amelyben megjelenik a fenyegetés, majd ezt követi a konfliktus kibontása, végül pedig a megoldás, amely rendszerint erkölcsi tanulsággal zárul. Az olyan művekben, mint az Is This Tomorrow: America Under Communism!, a lezárás gyakran kifejezetten didaktikus: a történet végén az olvasó számára is világossá válik, milyen következtetést kell levonnia. Más esetekben, például a Steve Canyon epizódjaiban, a tanulságot kevésbé szájbarágós módon mondják ki, de a történet egészének hangulata — a folyamatos készenlét, a katonai jelenlét természetessége — hasonló irányba tereli az értelmezést.

Fontos eleme ezeknek a képregényeknek az is, ahogyan a mindennapi életet ábrázolják. A kommunizmus nem kizárólag távoli, idegen világként jelenik meg, hanem olyan erőként, amely közvetlenül érintheti az olvasó életét. A gazdasági bizonytalanság, a munkahelyi konfliktusok, a családi kapcsolatok vagy éppen a vallás kérdése mind olyan területek, ahol a történetek szerint eldőlhet, melyik rendszer bizonyul életképesebbnek. Ez a megközelítés teszi lehetővé, hogy az ideológiai konfliktus személyes jelentést kapjon, és ne maradjon meg elvont politikai szinten.

A hidegháborús antikommunista képregény épp ezért nem korlátozódott a politikai pamfletre és a katonai tematikára — a propaganda behatolt a szerelmes füzetek, lányoknak szóló történetek világába is. Az 1950-es évek fiatal női olvasóit célzó kiadványokban rendre felbukkantak a kommunizmus-tematikájú szerelmi történetek, amelyek a nagypolitikát érzelmi és erkölcsi dilemmák formájában tálalták – és persze megmutatták az egyedül követendő, helyes cselekvési irányokat is.

A műfaj talán legemlékezetesebb darabja az I Fell For a Commie (1953): egy fiatal nő beleszeret egy férfibe, akiről végül kiderül, hogy az FBI titkos ügynöke volt — a kommunista álca tehát maga is megtévesztés. A történet 1956-ban My Wrong Boyfriend címmel újra megjelent, apró, de jelzésértékű változtatásokkal: a főhősnő az átdolgozott verzióban már nem a sorsára bízza magát, hanem ő maga jelenti fel a férfit.

Hasonló sémán alapul a Communist Kisses! (1955), amelyben egy szovjet kémnő az igaz szerelem hatására végül az amerikaiak oldalára áll. A Romance On Thin Ice (1952) egy európai utazáson majdnem kommunistához férjhez menő lányról szól, a Love Thine Enemy (1953) pedig kínai falun játszódó megmenekülés-történetként adagolja ugyanazt az üzenetet. A séma következetes: a kommunizmus és a szerelem összeegyeztethetetlen — és aki az igazi értékeket választja, azt a happy ending megilleti.

A műfaj hatását nehéz számszerűsíteni, de a működésének logikája jól rekonstruálható. Ezek a képregények nem új információkat közöltek, hanem értelmezési kereteket kínáltak. Megmutatták, hogyan érdemes gondolkodni a világról, kikhez kell kötni a biztonságot és kikhez a veszélyt. Hogy a veszély valóságos volt-e, vagy csak a kiadók mögött álló egyházi és/vagy antikommunista szervezetek látomásaiban jelent meg, már más kérdés: a cél – a félelem- és gyűlöletkeltés, az „amerikai értékek” védelme láthatóan a legordasabb hazugságokat is legitimálni tudta. Ebben az értelemben a képregény a korszak egyik leghatékonyabb kulturális eszköze volt: egyszerre adott történetet, képet és érzelmi viszonyulást.

Ma ezek a kiadványok több szempontból is figyelmet érdemelnek. Egyrészt pontosan dokumentálják, milyen narratívák mentén szerveződött a hidegháborús gondolkodás az Egyesült Államokban. Másrészt rámutatnak arra, hogy a populáris kultúra milyen szerepet játszhat politikai és ideológiai folyamatokban. A hidegháború így nemcsak a közpolitika, a diplomácia és a hadviselés történeteként érthető meg, hanem olyan vizuális és narratív formákon keresztül is, amelyek a mindennapi olvasói élmény részévé tették a nagyhatalmi konfliktust. A képregény ebben a folyamatban sajátos közvetítő szerepet töltött be: láthatóvá és átélhetővé tette azt, ami egyébként távoli és nehezen megragadható lett volna – vagy éppen nem is létezett, de egy torz, az amerikai demokrácia hagyományaitól messze eső ideológiának igénye lett volna rá.

Az ember a sombrero mögött: képregényen tér vissza Adam Bahdaj kalandos világa

 

Adam Bahdaj (1918–1985) a 20. századi lengyel irodalom egyik legsokoldalúbb alkotója volt: író, költő, forgatókönyvíró, újságíró és műfordító, aki különleges szerepet játszott a lengyel–magyar kulturális kapcsolatokban is. Számos könyve megjelent magyarul, két művéből pedig adaptációs képregény is készült - A fekete sombrero 1982-ben Fazekas Attila rajzaival kelt életre.

Zakopanéban született, a Tátra közvetlen közelében, amely nemcsak gyermekkorának helyszíne, hanem egész életművének egyik legfontosabb inspirációs forrása lett. A hegyek világa – a szabadság, a mozgás, a kaland és a veszély egyszerre – mélyen beépült képzeletébe, és későbbi műveiben is visszatérő atmoszférát teremtett. Fiatal éveiben a természet és a sport határozta meg mindennapjait: túrázott, síelt, sőt pilótának készült, ám egy hallásprobléma miatt le kellett mondania erről az álomról. Ez a kényszerű fordulat az irodalom felé terelte. Már korán megfogalmazódott benne az a belső bizonyosság, hogy íróvá kell válnia, és később maga is hangsúlyozta, hogy műveinek alapját saját gyermekkori élményei adják. Az emberi sorsok, a társadalmi különbségek és a morális dilemmák iránti érzékenysége már ekkor kialakult, és ez egész pályáján meghatározó maradt.

Tanulmányait Krakkóban és Varsóban kezdte, miközben hegyi vezetőként dolgozott, ám a történelem közbeszólt. A második világháború kitörése megszakította életének ezt a szakaszát. Részt vett az 1939-es lengyel honvédő háborúban, majd a legendás tátrai futárok egyikeként működött: üzeneteket vitt, embereket kísért át a hegyeken, életveszélyes körülmények között. Ezek az élmények később több művében is visszaköszönnek, például az Út a hegyeken át (Droga przez góry), a Hétkor Budapesten (O siódmej w Budapeszcie) vagy a Harmadik határ (Trzecia granica) című írásokban.

Dedikálás 1975-ben az ifjú olvasóknak

A Gestapo elől Magyarországra menekült, ahol a háború végéig maradt, és aktívan részt vett a lengyel emigráns közösség életében. Budapesten irodalmi körökhöz kapcsolódott, és itt jelent meg első verseskötete is, a Szikrák a kalapács alól (Iskry pod młota). Költészetében a természet, az emberi kapcsolatok és a modern technika képei egyaránt jelen vannak. Ugyanakkor ekkor mélyült el kapcsolata a magyar irodalommal is: fordítóként dolgozott, és különösen nagy hatással volt rá Ferenc Molnár műve, A Pál utcai fiúk. Ez a kapcsolat nemcsak irodalmi, hanem szemléleti szinten is meghatározta gondolkodását.

A háború után Bahdaj Varsóban telepedett le, és újságíróként kezdett dolgozni. Kezdetben vidéki témákkal, majd sporttal foglalkozott, ami közel állt személyiségéhez. Ez az időszak fontos szerepet játszott írói stílusának kialakulásában: megtanulta a közérthető, lendületes, olvasóbarát fogalmazást, amely későbbi prózájának egyik legfőbb erénye lett. Korai művei még részben a kor ideológiai elvárásaihoz igazodtak, például az Első rajtjuk (Ich pierwszy start) vagy a Sziklás hegyoldal (Skalista ubocz), de hamarosan megtalálta saját hangját.

Az igazi áttörést az ifjúsági irodalom hozta meg. A Félidőben 0:1 (Do przerwy 0:1) című regény új típusú hősöket mutatott be: hétköznapi, olykor nehéz sorsú fiatalokat, akik saját világukban próbálnak boldogulni. A könyv óriási sikert aratott, mert az olvasók önmagukra ismerhettek a szereplőkben. Ezt követte a Vakáció szellemekkel (Wakacje z duchami), amelyben a kaland és a rejtély egy erdei környezetben bontakozik ki, majd az egyik legismertebb műve, az Utazás egy mosolyért (Podróż za jeden uśmiech), amely egy autóstoppal tett utazás történetén keresztül mutatja be a barátság és az önismeret fejlődését.

Hasonlóan népszerűek lettek a Vigyázat! Fekete esernyő! (Uwaga! Czarny parasol!), a Százezeres kalap (Kapelusz za sto tysięcy) vagy a Vezess minket, Tolek Banana (Stawiam na Tolka Banana) című regények, amelyek mind a kaland, a humor és a nyomozás elemeit ötvözik. Bahdaj különleges érzékkel teremtett olyan történeteket, ahol a hétköznapi élet és a rendkívüli események természetes egységet alkotnak. Műveiben a kaland soha nem öncélú: mindig a jellemformálás eszköze. Hősei a nehézségek során tanulják meg a felelősséget, a kitartást és a lojalitást. Ez a pedagógiai mélység különbözteti meg műveit sok más ifjúsági regénytől. Nem véletlen, hogy könyveiből számos film és televíziós sorozat készült, és több generáció nőtt fel rajtuk.

Bahdaj életműve több tucat regényt, rádiójátékot és forgatókönyvet foglal magában. Munkásságát rangos díjakkal ismerték el, és műveit számos nyelvre lefordították - magyarul a Félidő 0:1 (1961, Móra), A fekete esernyő (1966, Móra), Az elcserélt kalap (1973, Móra), A holdfény-rend lovagja (1975, Egyetemi Nyomda), A fekete sombrero (1975, Móra), A pilóta és én (1976, Nasza Księgarnia–Móra), Pik-pok, a kis pingvin (1979, Móra) jelent meg. Képregényen a magyar közönség először a Pajtásban találkozhatott vele (Kubus a nagy detektív, 1968, rajzok Zórád Ernő), majd a Fülesben (A fekete sombrero, 1982), Fazekas Attila tolmácsolásában – ez a western témájú történet kerül most füzet formájában újra az olvasók kezébe.

Bahdaj életművének kevésbé ismert, de nagyon izgalmas szeletét alkotják a vadnyugati témájú regényei, amelyekben az amerikai prérik világa jelenik meg – természetesen a szerzőre jellemző erkölcsi és kalandos megközelítésben. Ezek a művek nem klasszikus „pisztolyos westernként” működnek, hanem sokkal inkább ifjúsági kalandregények, ahol a hangsúly a jellemformáláson, a barátságon és a becsületen van.  A Kansas City felé (W stronę Kansas City, 1969), A fekete sombrero (1970) és a Bátor Ken Coloradóból (Dzielny Ken z Kolorado, 1973, diafilm) című történetek lazábban kapcsolódnak egymáshoz, de közös tematikát alkotnak. Ezekben a művekben a vadnyugat inkább érzelmi és erkölcsi térként jelenik meg. A cselekmények középpontjában olyan motívumok állnak, mint a természet és az állatok – különösen a lovak – iránti szeretet, valamint a becsület és barátság kérdése.

Halála évében jelent meg A Dan Drewer és az indiánok (Dan Drewer i Indianie) című regény középpontjában egy tapasztalt vadló-befogó áll, aki a Pony Express futárszolgálatába lép. A történet egyik fő feszültségforrása egy titokzatos, „sárga küldemény”, amelyet valakik mindenáron meg akarnak szerezni. A regény így egyszerre működik kalandtörténetként és krimiként, miközben bemutatja a vadnyugat veszélyes, kiszámíthatatlan világát. Bahdaj itt is a személyes helytállásra helyezi a hangsúlyt: a hősnek nemcsak a természeti és emberi veszélyekkel kell megküzdenie, hanem saját döntéseinek következményeivel is. A szereplők nem egyszerűen kalandorok, hanem fejlődő személyiségek, akik a megpróbáltatások során tanulják meg, mit jelent felelősséget vállalni önmagukért és másokért.

Bahdaj öröksége abban rejlik, hogy képes volt hidat teremteni a valóság és a kaland, a humor és az erkölcsi tanulság között. Olyan irodalmat hozott létre, amely nemcsak szórakoztat, hanem formál is – és amely ma is élő része az európai ifjúsági kultúrának. Művei új kiadásban ma is megjelennek, A fekete sombrero folytatása pedig fia, Marek befejezésével 2024-ben került kiadásra Lengyelországban.

A képregény a V26 Kiadó a Fazekas Attila füzetek 4. részeként jelent meg. Megvásárolható a Visegrádi utca 26. szám alatti V26 képregényboltban, vagy megrendelhető a Képregénymarket webáruházból. 

A soha is megtörténhet egyszer – legenda és valóság a Hód történetek mögött

Mattyasovszky Jenő Hóddal nem csupán egy kémhőst teremtett a magyar irodalomban, hanem egy olyan karaktert, aki két évtizeden át folyamatosan jelen volt az olvasók életében, és aki a hatvanas években megszülető hazai szórakoztató irodalom egyik legismertebb alakjává vált. Regényeiből számos képregény született – azt a hármat, amelyiket Fazekas Attila 1984-ben és 1985-ben rajzolt meg, most új kiadásban jelentette meg a V26 Kiadó.

A kémek titokzatos világa mindig vonzotta az olvasókat: mikor a hatvanas évek elején a szovjet könyvkiadás a csekisták a második világháborús emlékiratai után megnyitotta az utat a szórakoztató regényeknek is, új, „exportképes” műfaj született: a spionszkij roman, a kémregény. Legsikeresebb alkotóinak könyvei a testvéri szocialista országokban is megjelentek – s ezzel lehetőséget teremtettek a hazai hősök megteremtésére is. A „béketábor” nemzetközileg is legismertebb hőse egy bolgár kémelhárító, Avakum Zakhov lett, akit Andrej Guljaski, a szocialista-realista irodalom jeles képviselője hívott egy ihletett pillanatban életre, s aki egy hősies párbajban még a britek szuperügynökét, a 07-es is legyőzte - az ő regényei Nyugaton is megjelentek. Itthon Hód 1967-es megjelenéséig Berkesi András vitte elsősorban ezt a vonalat, Mattyasovszky regényeivel azonban minden megváltozott.

A kémek világa a tegnapelőttből az akkori mába került, az ellenség már nem átpolitizált, sematikus fikcióként lépett elő, hanem a nyugati üzletember vagy turista alakjában, aki autón vagy repülőgépen érkezik, a mi szállodáinkban vesz ki lakosztályt, a mi titkaink után leskelődik, a mi lányainkat csábítja el, nekünk akar kárt okozni – ellopni legféltettebb találmányaink, disszidálásra bírni gyengébb jellemű mérnökeink. A kémregények mellett erős kiadói vonalat képviselt a tény(?)irodalom is: Pintér Jenő, Szabó László, Koppány József, Hahn Péter és mások tollából sorra jelentek meg a titkosszolgálatok történetével, akcióival foglalkozó kötetek. Ezek sorába tartoztak Tolnai Kálmán, a Pálhalmi Börtön egykori parancsnoka, munkái is, akivel a nyolcvanas évek végén a Mi Világunk szerkesztőségében volt alkalmam együtt dolgozni.

Az én személyes kalandom Hóddal itt kezdődött. A Mi Világunk főszerkesztője, Kulcsár Ödön 1985-től vette át a Hód regények írását, előbb, mint a Mattyasoszky kéziratok sajtó alá rendezője, aztán mint szerzőtárs, majd önálló szerző. A Mi Világunk magazinban több Korcsmáros-képregény jelent meg utánnyomásban, az új, Kulcsár-féle történetekhez azonban kellett egy új rajzoló – jobb híján nekem adta a munkát, aki amúgy is ott tébláboltam a szerkesztőségben. Így készült el 1988-ban a Hód fogságban, avagy egy szőke hölgy zokogni kezd képregényes változata, amit 1989-ben még egy teljes történet követett – a harmadikat 1990-ben már nem tudtam befejezni, mert megváltam a szerkesztőségtől. 

Nem mondom, hogy nem nyomasztotta feladat súlya: Korcsmáros, Fazekas után az egyik legnépszerűbb képregényhőst kellett a rajzaimmal életre kelteni. Igyekeztem eredeti figurákat rajzolni, de a hírszerzős klisék világától sem szabadott nagyon eltérni. Hód beépített operatív ügynök volt, de hírszerző tiszteknek például nagyon annak kellett látszaniuk, aminek: nyúztott BM-es bürokratáknak, akik rusnya irodáikban, Ladákon meg Volgákon száguldozva veszik fel a harcot a luxushotelekben dorbézoló, BMW-ken meg Merciken cammogó kapitalista kémek ellen.

1989-1990-ben Kálmán bátyánk több könyvét is kiadta a Népszava, gyakran fordult meg a Garay utcai szerkesztőségben. Ez általában heveny konyakozással járt együtt, mert Tolnai nem csak a jó ételeket szerette (szakácskönyvek szerzőjeként is halhatatlant alkotott, nálánál jobban senki nem tudott hal- és vadételeket elkészíteni), de a jó konyakot is. Kulcsár Ödön Araráttal, örmény konyakkal szokta megvendégelni, amit keleti útjai során kedvelt meg. Egy alkalommal Tolnai nem egyedül érkezett: egy hetven körüli szikár öregúr kísérte el. Markáns, BM-es aura vette körül, mozgása kimért volt, de magabiztos, szeme pedig még az első üveg Ararát előtt is okosan csillogott. 

- Ki volt az öregúr Kálmánnal? – kérdeztem Ödönt, amikor a vendégek másfél óra után eltávoztak. - Hát a Bana ezredes – válaszolta. - Ismernem kéne? – kérdeztem bizonytalanul. - Most rajzoltad bele a képregényedbe.

A Hód-regényekben Bana Dénes ezredes volt „az elhárítás parancsnoka”. Ilyen tisztség persze a valóságban nem létezett: a BM III/II-es, kémelhárító csoportfőnökségének vezetője pedig (ezredesnél magasabb rendfokozattal) közvetlenül nem is foglalkozott az operatív ügyek irányításával. Ödön vendége valamelyik nyugati osztály vezetője volt a hatvanas-hetvenes években, Mattyasovszky is jól ismerte, sőt, kifejezetten róla mintázta Bana ezredes alakját. Hódnak viszont nem volt „élő” modellje: azt az író a „legjobb” hírszerzői tulajdonságokat ötvözve gyúrta össze.

Bana ezredesnek természetesen már az első Fazekas által rajzolt képregényben – ezt a Füles közölte 1984-ben – is kulcsszerepe volt. Sokszor ő vezette fel a cselekményt egy kiadós miniszteri jelentéstétellel, ahogy a következő Fazekas képregény esetében (Hód bemutatkozik) is történt. Ez a Népszavában jelent meg, csíkképregényként, napi folytatásokban, s a sorozat nyitódarabjának, az 1967-es első könyvnek új feldolgozása volt. Ezt követte 1985-ben a Hód és a lisszaboni futár. Mindkettő inkább krimi, ahol a gyilkosságok mögött sötét erők, nyugati kémszolgálatok állnak – és ahol persze a gonosz mindig elnyeri méltó büntetését.

A három történet, amit két kötetben most a V26 Kiadó Fazekas Attila füzetek 2. és 3. részeként jelentetett meg, időutazásra hív – egy világba, amely abban a formában, ahogy Mattyasovszky regényei ábrázolják, sosem létezett, de a képregény nyelvén, a mai olvasónak is egy letűnt kor valóságaként jelenik meg.  Megvásárolható a Visegrádi utca 26. szám alatti V26 képregényboltban, vagy megrendelhető a Képregénymarket webáruházból.