Adrian Tomine hosszú, magányos utazása – a rajzoló, aki a művészetig vitte az amerikai alternatív képregényt

 

Adrian Tomine képregényeiben ritkán történik olyasmi, amit látványos fordulatnak nevezhetnénk. Szereplői beszélgetnek, hallgatnak, félrenéznek, várakoznak, rosszul választják meg a szavaikat, vagy csak későn értik meg, mit kellett volna mondaniuk. Egy elkapott tekintet, egy kényelmetlen szünet, egy elfojtott sértettség nála teljes emberi történeteket hordoz. A japán–amerikai alkotó több mint három évtizede rajzolja a modern városi élet magányos, gyakran önmagukkal is hadilábon álló szereplőit. Pályája a kamaszként fénymásolt miniképregényektől a The New Yorker címlapjain és a világ vezető képregényfesztiváljain át a mozivászonig ível.

Tomine művészetének ereje a visszafogottságban rejlik. Pontosan tudja, mennyi információt kell elhagynia ahhoz, hogy egy gesztus vagy félmondat jelentőséget kapjon. Történeteiben az emberi kapcsolatok bizonytalansága, a kívülállás érzése, az ázsiai–amerikai identitás, a szakmai hiúság és a hétköznapi kudarcok fonódnak össze. Életműve közben folyamatosan változott: korai, fekete-fehér novelláitól hosszabb elbeszéléseken, színes képregényeken és grafikus memoáron át jutott el a filmforgatókönyvekig, majd a tussal és akvarellel készített képi filmnaplókig. Alternatív képregényrajzolóként indult, rendszeres művészi képzést sosem kapott – de tehetsége, rajztudása és szorgalma az önkifejezésnek azt a kapuját nyitották meg előtte, melynek túlfelén már a tiszta művészet lakozik.

Tomine 1974. május 31-én született a kaliforniai Sacramentóban. Negyedik generációs japán–amerikai, vagyis yonsei családból származik. Szülei amerikai állampolgárok voltak, gyermekkoruk egy részét mégis a második világháború idején létrehozott japán–amerikai internálótáborokban töltötték. A családi emlékezetben tovább élő kirekesztettség, a hovatartozás bizonytalansága és az átörökített trauma Tomine műveiben többnyire áttételesen jelenik meg. Történelmi magyarázatok helyett azt figyeli, miként épülnek be ezek a tapasztalatok az emberek viselkedésébe, kapcsolataiba és önképébe.

Szülei kétéves korában elváltak. Édesanyjával gyakran költözött: élt Fresnóban, Oregonban, majd egy ideig Németországban és Belgiumban is, miközben a nyarakat Sacramentóban, édesapjánál töltötte. Az új iskolák, a hátrahagyott barátok és az ismétlődő beilleszkedési kísérletek korán megismertették vele a kívülállás élményét. Később maga is úgy emlékezett vissza erre az időszakra, hogy a költözések valóságos receptet jelentettek ahhoz, hogy valaki a szobájában maradjon és rajzoljon.

Gyermekként rajongott a képregényekért, különösen a Pókember-történetekért. Már egészen fiatalon elhatározta, hogy rajzoló lesz. A Berkeley-i Kaliforniai Egyetemen angol irodalmat tanult, miközben folyamatosan készítette saját képregényeit. Irodalmi tanulmányai hozzájárultak ahhoz a novellisztikus szerkesztésmódhoz, amely később műveinek egyik legfontosabb ismertetőjegyévé vált. Tomine történetei gyakran egyetlen élethelyzetre épülnek, szereplőik előéletéből csak töredékeket ismerünk meg, a befejezés pedig rendszerint nyitva hagyja a további lehetőségeket. Az alkotó szerint az ilyen lezárások gondosan megtervezett döntések: az elvarratlan történet sokszor erősebb érzelmi hatást kelt, mint a minden részletet megmagyarázó végkifejlet.

Fénymásolt füzetektől az Optic Nerve sikeréig

Tomine tizenhat éves korában kezdte készíteni az Optic Nerve (Látóideg) című sorozatot. Első miniképregényeit saját maga írta, rajzolta, fénymásolta, hajtogatta és tűzte össze. A néhány tucat példányban készült füzeteket sacramentói képregényboltokban helyezte el bizományos értékesítésre, illetve postán küldte el az érdeklődőknek. A sorozat hét magánkiadású száma olyan alkotói műhelynaplóként is olvasható, amelyben szinte oldalról oldalra követhető a kamasz rajzoló fejlődése.

Ezeket a korai munkákat az 1995-ben megjelent 32 Stories: The Complete Optic Nerve Mini-Comics (32 történet – A teljes Optic Nerve-miniképregények) foglalta össze. A későbbi különleges kiadás az eredeti hét füzet hasonmását is megőrizte, így az olvasó ugyanabban a kisméretű, kézzel összeállított formában találkozhatott velük, ahogyan Tomine első vásárlói. A rajzok kezdetben még nyersebbek, a szövegek olykor túlmagyarázzák a helyzeteket, ám már itt felismerhető a szerző érdeklődése a magány, a társas bizonytalanság, a beteljesületlen vonzalom és az önmagukat kívülről szemlélő szereplők iránt.

A döntő fordulat 1994-ben következett be, amikor a montréali Drawn & Quarterly kiadó felajánlotta az Optic Nerve professzionális megjelentetését. Tomine ekkor húszéves volt. Az új sorozat első száma 1995-ben jelent meg, szabványos amerikai képregényfüzetként, újrakezdett számozással. A kiadó révén munkái országos, majd nemzetközi terjesztésbe kerültek. A képregényes közeg hamarosan különleges tehetségként kezdett beszélni a fiatal szerzőről, aki látványos fantáziavilágok helyett lakásokat, kávézókat, üzleteket, buszmegállókat és jellegtelen városi utcákat rajzolt.

Az Optic Nerve az amerikai alternative comics, vagyis az alternatív képregény kilencvenes évekbeli megerősödésének egyik meghatározó sorozata lett. Tomine történeteiben a cselekmény súlypontját a belső feszültségek adják. Szereplői szeretnének kapcsolatot teremteni egymással, közben saját hiúságuk, előítéleteik és félelmeik rendre közéjük állnak. A párbeszédek hétköznapian hangzanak, mégis minden szó mögött ott érezhető az, amit a szereplők elhallgatnak. Az aprólékosan megfigyelt viselkedés, a tömör prózai szerkezet és az érzelmi távolságtartás miatt Tomine művészetét gyakran Raymond Carver novelláihoz hasonlítják.

Az első négy professzionális Optic Nerve-szám történetei a Sleepwalk and Other Stories (Alvajárás és más történetek, 1998) című kötetben jelentek meg. Az 5–8. szám anyagából állt össze a Summer Blonde (Nyári szőke, 2002). Ezek a képregénynovellák fiatal városlakók szorongásait, megszállottságait és rosszul működő kapcsolatait mutatják be. Tomine szereplői gyakran kívülről rendezettnek látszanak, miközben képtelenek valódi közelséget kialakítani. Egy félreértett telefonhívás, egy apróhirdetés vagy egy régi ismerős felbukkanása elegendő ahhoz, hogy felszínre kerüljön gondosan leplezett bizonytalanságuk.

Identitás, vágy és öncsalás

Tomine első hosszabb, egységes története a 9–11. Optic Nerve-számban folytatásokban közölt Shortcomings (Hiányosságok, 2007) volt. Főhőse, Ben Tanaka egy harmincas japán–amerikai férfi, aki egy rosszul működő művészmozit vezet Berkeley-ben. Maróan kritikus, sértődékeny és gyakran érzéketlen környezetével szemben. Kapcsolata Miko Hayashival lassan felbomlik, miközben Ben egyre nyilvánvalóbban vonzódik fehér, főként szőke nőkhöz.

A Shortcomings az ázsiai–amerikai férfiasság, a faji preferenciák, a szexualitás és az önutálat kérdéseit tárja fel. Ben egyszerre szenved a vele szembeni sztereotípiáktól és használja fel saját identitását önigazolásként. Folyton leleplezi mások képmutatását, saját előítéleteivel és érzelmi felelősségével viszont nehezen néz szembe. Tomine érdeme, hogy főszereplőjét nem példaképként vagy egy közösség képviselőjeként mutatja be. Ben esendő, sokszor kifejezetten ellenszenves ember, akinek hibái éppen olyan összetettek, mint az identitása.

A kötet kitágította az ázsiai–amerikai szereplők képregényes ábrázolásának lehetőségeit. Tomine korábban idegenkedett attól az elvárástól, hogy származása miatt feltétlenül közvetlen politikai állásfoglalásokat kelljen megfogalmaznia. Később felszabadítónak találta azt a gondolatot, hogy minden alkotása ázsiai–amerikai művészetként is értelmezhető, hiszen saját tapasztalata és látásmódja eleve jelen van benne. A Shortcomings ennek a felismerésnek egyik legerősebb eredménye: társadalmi kérdései a szereplők hétköznapi döntéseiből és önellentmondásaiból bontakoznak ki.

A következő években Tomine alkotói világa fokozatosan szélesedett. A Scenes from an Impending Marriage (Jelenetek egy közelgő házasságból, 2011) saját esküvőjének előkészületeit dolgozta fel. A kis kötetet eredetileg nászajándéknak szánta a vendégek számára. Könnyedebb, vázlatosabb rajzain az esküvői meghívók, az ülésrend, a zenekar és a családi elvárások körüli vitákat örökítette meg. A történetekben megmaradt az önirónia, ám a korábbi művek keserűsége mellé melegség és szeretetteljes humor társult.

A 12–14. Optic Nerve-számokból összeállított Killing and Dying (Ölni és meghalni, 2015) hat története már Tomine érett korszakát képviseli. A szerző változatosabb képi megoldásokkal, eltérő színvilágokkal és többféle rajzstílussal kísérletezett. A címadó történet középpontjában egy dadogó kamaszlány áll, aki stand-up komikus szeretne lenni. Édesanyja támogatja, apja viszont képtelen eldönteni, hogy bátorítsa-e, vagy megóvja a nyilvános kudarctól. A családi történetben a betegség, a gyász, a szülői szeretet és a kimondatlan bűntudat kapcsolódik össze. A novella 2016-ban Eisner-díjat kapott a legjobb rövid történet kategóriájában.

A családalapítás Tomine látásmódját is átalakította. Saját megfogalmazása szerint apaként empatikusabbá vált, és egyre kevésbé érdekelte a korai műveit meghatározó fiatal férfiúi önvizsgálat. Figyelme fokozatosan a szülők, gyermekek, házastársak és idősödő emberek kapcsolatára irányult. A Killing and Dying szereplői továbbra is ügyetlenül kommunikálnak, a szerző azonban több türelmet tanúsít irántuk. Már hibáik mögött is érzékeli azt a félelmet és szeretetvágyat, amely viselkedésüket meghatározza.

A hosszútávfutó képregényrajzoló magánya

Tomine pályájának egyik legszemélyesebb összegzése a The Loneliness of the Long-Distance Cartoonist (A hosszútávfutó képregényrajzoló magánya, 2020). A cím Alan Sillitoe The Loneliness of the Long-Distance Runner című művére utal. A futás helyére a magányosan végzett rajzolás kerül, amely egyszerre jelent menedéket, hivatást és állandó szorongásforrást.

A könyv egy kisméretű, kockás jegyzetfüzet külsejét idézi. Oldalai fekete-fehér, naplószerű rajzokból állnak, mintha Tomine hosszú éveken át titokban vezetett vázlatfüzetét lapoznánk. A gondosan megtervezett tárgyforma a grafikus memoár tartalmához is illeszkedik: az olvasó rövid, dátummal és helyszínnel jelölt emlékfoszlányokon keresztül követheti az alkotó életét.

Tomine felidézi a képregényrajongása miatt csúfolt kisiskolást, első szakmai sikereit, félresikerült dedikálásait, kellemetlen interjúit és díjátadóit. Megmutatja azt is, milyen érzés volt fiatal ázsiai–amerikai alkotóként rasszista megjegyzéseket hallgatni egy olyan közegben, amely önmagát nyitottnak és haladónak gondolta. A jelenetek egyszerre mulatságosak és fájdalmasak. Tomine saját alakját sem kíméli: hiú, sértődékeny, irigy és szorongó figuraként rajzolja meg magát, aki titokban folyamatosan összehasonlítja saját ismertségét sikeresebb pályatársaival.

A kötet humora abból fakad, hogy a szerző pontosan érzékeli a képregényrajzolói hírnév viszonylagosságát. Lehet valaki ünnepelt művész, miközben egy könyvesboltban senki sem áll sorba az aláírásáért. Kaphat rangos jelölést úgy, hogy a díjátadó műsorvezetője még a nevét sem hajlandó rendesen kiejteni. A szakmai elismerés és a hétköznapi jelentéktelenség közötti távolság Tomine öniróniájának egyik legfontosabb forrása.

A memoár érzelmi középpontját végül a család jelenti. Egy súlyosnak hitt rosszullét után Tomine rádöbben, hogy felesége és két lánya mellett a képregényes pályával kapcsolatos sérelmei elveszítik korábbi jelentőségüket. A rajzolás magányos tevékenység marad, a magány mégsem teljes. A könyv 2021-ben két Eisner-díjat nyert: a legjobb grafikus memoár és a legjobb kiadványterv kategóriájában.

A New Yorker címlapjai

Az 1925-ben alapított The New Yorker az amerikai újságírás, irodalom, esszéírás, kulturális kritika és karikatúraművészet egyik legtekintélyesebb fóruma. Szakmai jelentősége abban is rejlik, hogy a magas színvonalú tényfeltáró újságírást és elemzést kezdettől összekapcsolta a szépirodalommal, a humorral és az autonóm képzőművészeti látásmóddal. Címlapjai ritkán hirdetik közvetlenül a lapszám valamelyik írását: többnyire önálló, szöveg nélküli vizuális kommentárként értelmezik New York életét, az amerikai társadalmat vagy egy-egy aktuális történelmi pillanatot. A rajzolt címlap olyan erős hagyománnyá vált, hogy a magazin százéves történetében 2025-ig mindössze két alkalommal került fénykép a borítóra. A képek így a lap szellemi arculatának egyenrangú elemei: egyetlen jelenetbe sűrítik azt az iróniát, műveltséget, társadalmi érzékenységet és finom távolságtartást, amelyet a New Yorker style fogalmával szokás összekapcsolni.

A címlapművészet alapjait a lap első művészeti szerkesztője, Rea Irvin teremtette meg. Ő rajzolta az első, 1925. februári szám borítójára a monoklis dandyt, Eustace Tilleyt, aki később a folyóirat emblémájává vált, és ő alakította ki a magazin jellegzetes tipográfiai világát is. A klasszikus korszak meghatározó alkotói közé tartozott Peter Arno, Helen Hokinson, James Thurber, William Steig, Mary Petty és Charles Addams; utóbbi groteszk figuráiból fejlődött ki később az Addams család világa. A címlaptörténet talán legismertebb darabja Saul Steinberg View of the World from 9th Avenue című, 1976-os munkája, amely a New York-i nézőpontból szinte jelentéktelenné zsugorodó Amerikát és a távoli világot ábrázolja. Az újabb nemzedékekből Art Spiegelman, Roz Chast, Barry Blitt, Lorenzo Mattotti, Christoph Niemann, Chris Ware és Kadir Nelson folytatta ezt a hagyományt. Munkáik révén a címlap egyszerre maradt elegáns városkép, politikai karikatúra, társadalmi látlelet és önálló grafikai műalkotás.

Adrian Tomine 1999 óta készít illusztrációkat, képregényeket és címlapokat a magazin számára. Borítóinak egyik legismertebb darabja a Missed Connection (2004), amelyben két metróutas egy könyv lapjain keresztül ismer rá egymásra; a Shelf Life (2008) a könyvkultúra és a városi magány kapcsolatát, a Winter Break (2009) pedig egy havas utcán várakozó fagylaltoskocsi abszurd képét állítja középpontba. A Memorial Plaza (2014) a szeptember 11-i emlékhely látogatóinak egymás mellett megjelenő, különböző érzelmi reakcióit figyeli meg, a Gowanus Canal, Brooklyn (2015) Brooklyn átalakulását és dzsentrifikációját ragadja meg, a Love Locks (2017) pedig a romantikus gesztus és a városi köztisztaság találkozásából teremt finom humort. Későbbi címlapjai, köztük a járványkori tárgyakat lajstromozó Love Life (2020), a szüleiktől kínosan távolodni próbáló kamaszról szóló Eternal Youth (2024) és a téli metrón nyári emlékeit nézegető nő alakját megörökítő Post-Vacation (2026) ugyanezt a módszert követik. Tomine egyetlen kimerevített pillanatba egész történetet sűrít: a testtartásokból, a tekintetekből és az apró környezeti részletekből bontakozik ki a városi magány, a társadalmi változás vagy az emberi kapcsolatok csendes komédiája.

Művészpályája más irányai

A magazin számára végzett munka visszahatott képregényeire is. Tomine korábban gyakran a párbeszédekre bízta a történetmesélést, az egyképes illusztrációk készítése során viszont egyre tudatosabban kezdte használni a pusztán vizuális információkat. New Yorkról készített címlapjait, képregényeit és rajzait a New York Drawings (New York-i rajzok, 2012) gyűjtötte össze. A kötet egyszerre városportré és egy nyugati partról érkezett alkotó személyes beszámolója arról, hogyan tanult meg figyelni New York lakóira. Tomine 2026-ban is a lap aktív szerzője, januárban Post-Vacation címmel jelent meg újabb címlapja.

Illusztrátori és szerkesztői pályájának különösen fontos fejezete kapcsolódik Yoshihiro Tatsumihoz, a realista japán képregény, a gekiga egyik úttörőjéhez. Tomine kezdeményezte Tatsumi történeteinek hiteles angol nyelvű kiadását, majd szerkesztőként és könyvtervezőként is közreműködött a kötetek elkészítésében. Munkája jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy Tatsumi életműve széles észak-amerikai olvasóközönséghez jusson el.

Tomine történetei a film világába is eljutottak. Jacques Audiard több képregénynovelláját használta fel a Les Olympiades, Paris 13e, angol címén Paris, 13th District (Párizs, 13. kerület, 2021) alapjaként. A fekete-fehér film Tomine érzelmileg bizonytalan, egymást kereső városi szereplőit a kortárs Párizsba helyezte át.

A Shortcomings filmváltozata 2023-ban készült el Randall Park rendezésében. A forgatókönyvet maga Tomine írta, így közvetlenül részt vett saját képregényének átalakításában. A történetet a jelenhez igazította, miközben megőrizte Ben Tanaka ellentmondásos személyiségét és a mű identitással, vággyal és öncsalással kapcsolatos kérdéseit. A film a Sundance Filmfesztiválon mutatkozott be. Az annotált forgatókönyvet, a kihagyott jeleneteket, werkfotókat és Tomine új képregényét tartalmazó Shortcomings: A Screenplay 2024-ben jelent meg.

Ugyanebben az évben látott napvilágot a Q&A című kötet, amelyben Tomine az olvasóktól, pályakezdőktől és újságíróktól évtizedeken át kapott kérdésekre válaszol. Beszél rajzeszközeiről, munkamódszeréről, a történetírásról, az adaptációkról, a szakmai kudarcokról és arról is, miként lehet hosszú időn át fenntartani egy alkotói pályát. A könyvet vázlatok, kihagyott rajzok, fényképek és személyes dokumentumok egészítik ki. A Q&A ezért egyszerre alkotói kézikönyv, pályavallomás és újabb önironikus portré egy művészről, aki a sikereit továbbra is gyanakvással szemléli.

Tomine 2025-ben új, szabadabb irányba indult. Tussal és akvarellel készített kisméretű rajzokon kezdte rögzíteni az általa látott filmek emlékeit. Minden kép egy-egy vetítéshez kapcsolódik, mégsem kritikaként vagy jelenetillusztrációként működik. A rajzok azt őrzik meg, ami a filmből később is vele maradt: egy arcot, egy szobát, egy fényviszonyt vagy egy nehezen meghatározható hangulatot. A gyors, intim képek lazábbak korábbi képregényeinél, közben ugyanaz a pontos megfigyelés hatja át őket. A sorozat 2026-ban a párizsi Drawing Now vásáron is szerepelt a Galerie Martel bemutatásában.

Az elhallgatás művészete

Adrian Tomine rajzait tiszta, fegyelmezett vonalvezetés, áttekinthető képszerkezet és aprólékosan megfigyelt testbeszéd jellemzi. Korai oldalain gyakran három képsávot és soronként két panelt alkalmazott. Ez a szabályos ritmus lassítja az olvasást, és teret ad a csendeknek. A szereplők arca ritkán torzul látványos érzelmi maszkokká. Egy kissé lehajtott fej, egy megfeszülő váll vagy egy félrenéző tekintet jelzi, mi zajlik bennük.

Képi világában az amerikai alternatív képregény és a japán vizuális kultúra találkozik. Legfontosabb amerikai mesterei között Jaime Hernandezt, Daniel Clowest és Chris Ware-t említi. Filmélményei közül különösen Ozu Jaszudzsiró művészete hatott rá. Ozu hétköznapi családi helyzeteket megörökítő, nyugodt beállításaihoz hasonlóan Tomine is a köztes pillanatokat figyeli: azt, ami egy döntés előtt vagy közvetlenül utána történik, amikor a szereplő még maga sem tudja pontosan, mit érez.

Tomine pályája a szerzői képregény felemelkedésének egyik legtisztább példája. A fénymásolt kamaszfüzetekből induló Optic Nerve bizonyította, hogy a képregény a novella finomságával képes beszélni magányról, vágyról, identitásról és társadalmi feszültségekről. A Shortcomings az ázsiai–amerikai tapasztalat ellentmondásait tette láthatóvá, a Killing and Dying az empátia és a családi felelősség felé tágította életművét, a The Loneliness of the Long-Distance Cartoonist pedig saját alkotói személyiségét is vizsgálat tárgyává tette.

Műveinek legmaradandóbb vonása talán az, hogy szereplőit sohasem menti fel, mégsem tagadja meg tőlük az együttérzést. Tomine pontosan látja az emberi hiúságot, önzést és képmutatást, ugyanilyen élesen érzékeli a mögöttük rejlő félelmet. Képregényeiben ezért a legkínosabb jelenetek is ismerőssé válnak. Az olvasó gyakran éppen akkor ismer magára, amikor legszívesebben félrenézne.

Adrian Tomine olyan pillanatokat rajzol meg, amelyek más történetekből rendszerint kimaradnak. A találkozás utáni hallgatást, a rosszul sikerült tréfa nyomán beálló csendet, a felismerést, hogy valaki megint önmaga elől menekült el. Ezekből az apró törésekből épített fel egy több mint három évtizedes életművet. Legtöbb alkotása arra emlékeztet, hogy az emberi drámák jelentős része szinte észrevétlenül zajlik: egy arckifejezésben, egy félbehagyott mondatban vagy két képregénypanel között. S a mikro, íme, makróba vált, a rajzok pedig már nem a történet közvetítéssének, de a tiszta művészetnek válnak kifejező eszközévé.

Mi a terved, Naszreddin Hodzsa? - képregényes utazások Buharától Budapesten át Párizsig

 

Leonyid Vasziljevics Szolovjov szovjet írót Magyarországon is elsősorban Naszreddin Hodzsa irodalmi alakjának megteremtőjeként ismerjük; műveit pedig a könnyedebb, szórakoztató olvasmányok között helyezzük el. Egyedülálló módon tudta a közép-ázsiai színes folklórt és gazdag mesekincset közvetíteni a nyugati olvasó felé. A valóság ennél persze árnyaltabb: maga az író nem az élet napos oldalát járta. Sorsa igazi szovjet írósors a harmincas-negyvenes években, megpróbáltatások sora a negyvenes évek végén, s néhány nyugalmasabb év halála előtt, amikor kedve szerint alkothatott.

Tripoli 1908 körül

1906-ban született a libanoni (akkor: Oszmán Birodalom) Tripoli városában, gyermekkorát a Szamara régióban töltötte. Iskoláit az üzbég Kokand városában végezte, ahol mechanikai technikumba járt, de nem érettségizett. Rövid ideig szerelőként dolgozott a vasútnál, de már gyermekkora óta vonzotta az irodalmi tevékenység. Sokat utazott, és az ázsiai folklórt tanulmányozta.

Az író a hatvanas évek fordulóján

Irodalmi debütálására 1923-ban került sor: első publikációi a Туркестанская правда (Turkesztanszkaja Pravda) című lapban jelentek meg, ahol különleges tudósítóként alkalmazták. 1930-ban Szolovjov a moszkvai Институт кинематографии, a Filmművészeti Intézet hallgatója lett. Az egyetem elvégzése 1932-ben egybeesett első elbeszélésének, a Кочевье (Nomádok) megjelenésével. A népszerűséget az 1940-ben kiadott, Naszreddin Hodzsáról szóló Возмутитель спокойствия (A csendháborító) hozta meg számára. A könyv világsikert aratott, sok nyelvre lefordították; magyarul már 1943-ban megjelent - a verseket Illyés Gyula fordította.

1941 és 1945 között Leonyid Szolovjov a Красный флот (Vörös Flotta) című lap haditudósítója volt. Ezekben az években jelentette meg a Большой экзамен (Nagy vizsga) és a Севастопольский камень (A szevasztopoli kő) című háborús novellagyűjteményeket, és háborús témájú művei alapján készült filmek forgatókönyvein is dolgozott. Elbeszéléseinek válogatása 1949-ben Герои семи морей (Hét tenger hősei) címen jelent meg magyarul.

Bajtársak között - a Flotta haditudósítója 1941-1945

1946-ban Leonyid Szolovjovot letartóztatták: ennek alapjául a korábban, 1944-ben leleplezett „szovjetellenes írócsoport” - Szergej Bondarin, Szemjon (Avraham) Gekht és Leonyid Ulin - tagjainak tanúvallomása szolgált. Állításuk szerint Sztálinnal szemben „terrorista érzelmeket” táplált: bírálta a sikertelen kolhozosítást, az irodalom elsivárosodását és az alkotó gondolkodás elnyomását. Elítélték, nyolc évet töltött munkatáborokban, Mordvinföldön. Még itt sem hagyta abba alkotói munkáját: a Возмутитель спокойствия (A csendháborító) folytatása, az Очарованный принц (Az elvarázsolt herceg) 1950-ben született meg. Sztálin halála után, 1953-ban hozzátartozói Fagyejev, a Szovjetunió Írószövetsége elnökségének elnöke és a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának képviselője révén kérvényezték Szolovjov sorsának enyhítését. Amnesztiával 1954 júniusában szabadult, miután nyolc évet töltött a táborokban.

1954-es szabaduló igazolása

Szabadulása és rehabilitációja után 1954-ben Leningrádban telepedett le, és forgatókönyveken dolgozott, különösen az orosz klasszikusok művein alapuló Шинель (A köpönyeg) (Gogol) és Анафема (Az átok) (Kuprin) című filmeken. 1961-ben jelentek meg először nyomtatásban Szolovjov új művének, a Книга юности (Az ifjúság könyve) egyes részei; a mű külön kiadása posztumusz, 1963-ban jelent meg Из „Книги юности“ (Az ifjúság könyvéből) címmel. Utolsó éveit Leningrádban töltötte, 1962-ben hunyt el. Századik születésnapjára, 2006-ban dokumentumfilm készült Возмутитель спокойствия. Леонид Соловьёв (A nyugalom megzavarója – Leonyid Szolovjov) címmel.

Szolovjov Naszreddin-dilógiája számos színpadi és filmes feldolgozást inspirált. Viktor Vitkoviccsal közösen írta a Весёлый грешник (A vidám bűnös) című színpadi művet, amelyet Приключения Ходжи Насреддина (Naszreddin Hodzsa kalandjai) címen is műsorra tűztek. Az első kötet nyomán készült az 1943-as Насреддин в Бухаре (Naszreddin Buharában), amelynek forgatókönyvét Szolovjov és Vitkovics jegyezte. Az 1946-os Похождения Насреддина (Naszreddin kalandjai) forgatókönyvének történetváza később az Очарованный принц (Az elvarázsolt herceg) alapjául szolgált. A második kötet motívumait az 1959-es Насреддин в Ходженте, или Очарованный принц (Naszreddin Hudzsandban, avagy Az elvarázsolt herceg) is feldolgozta.

Mihail „Misa” Zaszlavszkij 1968-ban született orosz képregény-forgatókönyvíró, szerkesztő, műfordító és tervező. Pályáját a КОМ klubban kezdte, A műhelyt Szergej Kapranov grafikus kezdeményezésére hozták létre 1988 szeptemberében a moszkvai Вечерняя Москва (Esti Moszkva) című napilap szerkesztősége mellett. A források klubként és stúdióként egyaránt említik; a Szovjetunió első, kifejezetten képregényalkotásra szerveződött művészeti társulásaként tartja számon. Szerkesztette a Ну, погоди! (No, megállj csak!) és a Юла (Búgócsiga) című képregénymagazinokat. 2011 óta olyan kreatív stúdiót vezet, amely kiadók, ügynökségek és különböző szervezetek számára készít képregényeket. Alkotótársával, Aszkold Akisinnal számos oktatási és ismeretterjesztő képregényen dolgozott együtt. 

Naszreddin Hodzsa képregényes megjelenéseit a kiváló orosz képregénykutató- és alkotó, Misa Zaszlavszkij vette számba. Zaszlavszkij a szovjet képregény „alapító atyáinak” egyike: a nyolcvanas évek végén ott találjuk a moszkvai KOM az első képregényes alkotói közösség tagjai között, máig tartó munkássága gazdag és szerteágazó. Az ő esetében az alkotás, a szerkesztés, a műfordítás, a vizuális tervezés és az elméleti kutatás szorosan összekapcsolódik. Munkássága egyszerre szolgálja a képregény gyakorlati alkalmazását, kulturális közvetítését és oroszországi történetének feltárását: e tárgyban összeállított egy kronológiát, amely az orosz képregény fejlődésének fontosabb állomásait rendszerezi.

Zaszlavszkij az orosz kultúra tágabb képregényes vonatkozásaival is szívesen foglalkozik: ezeknek a munkáinak sorába illeszkedik nagy tanulmánya is, mely Leonyid Szolovjov világhírre szert tett regénydilógiája képregény-adaptációinak első átfogó, országhatárokon átívelő számbavétele. A gazdag forrásapparátusban helyet kap Maël Rannou 2022-ben megjelent monográfiája, a Pif Gadget et le communisme (A Pif Gadget és a kommunizmus), a bdoubliees.com adatbázisa, a magyar anyagnál pedig Kiss Ferenc mkte.hu oldala.

"Mi a terved, Naszreddin Hodzsa?"

Zaszlavszkij szerint Leonyid Szolovjov Naszreddin-regényeinek grafikus utóélete jóval a szovjet képregényes feldolgozások előtt, elsősorban Franciaországban kezdődött, majd a német nyelvterületen és Csehszlovákiában és Magyarországon bontakozott ki. A francia recepció azért különösen jelentős, mert ott a regényhős fokozatosan eltávolodott irodalmi előképétől, és több évtizeden át önálló képregényfiguraként élt tovább. Szolovjov műve 1946-ban jelent meg franciául Quelqu’un troubla la fête címmel. A francia baloldali kritika Naszreddint Robin Hood, Don Quijote és Till Eulenspiegel rokonságába állította: olyan népi igazságosztót látott benne, aki az önkény ellen furfanggal, humorral és erkölcsi fölénnyel küzd.

Az első képregény a Vaillant-ban

Roger Lécureux 1946-ban indította el a kommunista kötődésű Vaillant gyermeklapban a L’insaisissable Nasdine Hodja című folytatásos képregényt, René Bastard rajzaival. A korai epizódok még közvetlenül Szolovjov regényére támaszkodtak, amit az is jelez, hogy az oldalak alján rendszeresen feltüntették az eredeti mű és a francia kiadás adatait. A sorozat azonban hamarosan saját életre kelt. Míg Szolovjov Naszreddinje elvi okokból kerüli az erőszakot, és ellenfeleit elsősorban eszével győzi le, a francia Nasdine kardforgató, atlétikus kalandhőssé vált. A szatirikus keleti bölcset a szerzők a francia ifjúsági képregény hagyományaihoz igazították: keleti Robin Hoodként, az elnyomottak védelmezőjeként szerepeltették.

1953 - a sorozat újrraindul. Az első epizód címe: Felhő Buhara felett

A sorozat 1953-ban Pierre Le Guen rajzaival újult meg. Le Guen elegáns, filmszerű kompozíciói, lendületes akciójelenetei és az Errol Flynn alakját idéző főhős hosszú időre meghatározták Nasdine megjelenését. A sorozat az 1969-ben a Pif Gadget néven újjászületett lapban, Angelo di Marco rajzaival futott tovább 1972-ig. Le Guen eltűnésének okát a kutatás csak nemrég tisztázta: a metszetkészítéssel kísérletező művész saját készítésű bankjeggyel próbált benzint vásárolni. Bár enyhe ítéletet kapott, a nagy kiadók többé nem foglalkoztatták. A francia Naszreddin-korpusz így is tekintélyes: mintegy hetven rajzolt történetet és több mint ezer oldalt foglal magában.

1956 - Naszreddin és az uzsorás

Zaszlavszkij otthonosan mozog a magyar képregénytörténetben, jól ismeri annak művészeit és az aranykor képregényes alkotásait. Szerinte a szocialista országok közül Magyarországon született a legtöbb, összesen három önálló Szolovjov-adaptáció, mindhárom Cs. Horváth Tiborforgatókönyvével. Az első, amit említ, A csendháborító 1958-as változata volt, ami a Magyar Ifjúságban, Gugi Sándor rajzaival jelent meg – itt elkerülte figyelmét, hogy az Új Világ 1956/40-42 számaiban már megjelent egy képaláírásos változat – igaz, befejezés nélkül.  1969-ben a Népszava két hónapon át, naponta közölte a történetet Sebők Imre grafikáival, immár felnőtt olvasóközönség számára. Végül 1977–1978-ban a Füles hasábjain Dargay Attila, a „magyar Disney” rajzolta meg Az elvarázsolt herceg képregényváltozatát.

A (befejezetlen) első Gugi-féle sorozat nyitó képei az Új Világban

Külön öröm látni, hogy az orosz szerző milyen mély és őszinte tisztelettel ír a magyar mesterekről. Idézi Gugi Sándor alkotói hitvallását, amely szerint a képregény „önálló mű, saját műfajjal, nem illusztrált regény, hanem a grafika nyelvén elmesélt regény”. 

A Sebők-féle változat nyitóképe. Gyerekképregénynek aligha állta volna meg a helyét, de a Népszava olvasói értékelni tudták keleti merészségét

Sebők Imre tusrajzait, amelyeket egyes rajongók a mester életműve egyik csúcsának tartanak – ezt Zaszlavszkij Sebők Jack London-adaptációinak expresszív erejéhez méri. Dargay Attila humoros Elvarázsolt hercegét pedig a művész több mint negyven darabból álló adaptációs életművének kiemelkedő alkotásának tartja - a Pán Péter és a Каштанка (Kastanka) feldolgozása mellett. Számomra külön megtisztelő, hogy Cs. Horváth Tibor módszeréről az én cikkemet idézi: nem író volt, hanem „éles szemű és határozott kezű dramaturg”, aki egyensúlyt teremtett szöveg és kép között. A tanulmány azt a tragikus tényt sem hallgatja el, hogy amikor a rendszerváltás után megújuló budapesti kiadói világ Cs. Horváth életművét a múlt maradványaként utasította el, az alkotó önkezével vetett véget életének.

Az elvarázsolt herceg Dargay tolmácsolásában - nyitó oldal

A német nyelvterületen, mindenekelőtt az NDK-ban, kétféle recepciós út rajzolódott ki. Egyrészt önálló keletnémet adaptációk születtek. Herbert Reschke változata 1958-ban, majd Ilse Korn és Günter Hain feldolgozása 1967–1968-ban jelent meg a Fröhlich sein und singen, későbbi nevén FRÖSI című ifjúsági folyóiratban. Ezek a művek a regény humorát, keleti környezetét és társadalomkritikai elemeit a keletnémet gyermek- és ifjúsági sajtó didaktikusabb elbeszélésmódjához igazították. A hetvenes-nyolcvanas években Cs. Horváth Tibor a magyar képregényrajzolókkal készített adaptációs képregényei a valóságos exportcikké váltak. Zaszlavszkij Kiss Ferencre hivatkozik, akinek visszaemlékezése szerint a magyar adaptációkat Románia és a Szovjetunió kivételével a szocialista tábor valamennyi országában átvették. 1971-ben a Gugi féle Csendháborító jelent meg hat folytatásban a Trommelben, Dargay Attila Az elvarázsolt herceg című adaptációját 1980–1981-ben a Freie Welt közölte. A német változat azonban nem maradt teljes: a gyermekrovat szerkesztői eltávolították azokat a képkockákat, amelyek a testőrparancsnok szerelmi légyottjára utaltak. Ez jól érzékelteti, hogy az átvételek során nemcsak nyelvi és grafikai, hanem erkölcsi-ideológiai szempontú átalakítás is történt – ahogy azt Zórád merészebb rajzainak a lengyel kiadásokban való kitakarásai is bizonyították.

A Hodzsa a Frösi-ben - Günther Hein rajzaival 1967-68

A csehszlovák recepció is közvetlenül kapcsolódott a magyar képregénykultúrához. Cs. Horváth és Gugi 1958-as csendháborító-adaptációját 1971-ben cseh nyelven, kiszínezve és részben újraszerkesztve közölte a prágai Čtyřlístek – magyarul Négylevelű lóhere – kiadvány. A cseh változat tehát nem új forgatókönyvből készült, hanem a magyar képregény exportált és a helyi kiadói gyakorlathoz igazított változata volt. Az új színezés és az oldalak átrendezése a mű befogadási közegét is megváltoztatta: az eredetileg fekete-fehér magyar újságképregény színes, albumjellegű gyermekkiadványként jutott el a csehszlovák olvasókhoz. Franciaországban így egy önálló, hosszú életű kalandképregény-sorozat született, az NDK-ban saját és importált feldolgozások éltek egymás mellett, Csehszlovákiában pedig a magyar adaptáció vált a közvetítés alapjává.

Szergej Kravcsenko grafikailag igényes sorozata a Misa magazinban 1986-ban jelent meg - ezzel a magyar olvasók is találkozhattak

Mi történt eközben a regény hazájában? Sajátos módon, de érthető okoknál fogva ott született a legkevesebb képregényváltozat. A Vaillant/Pif kalandsorozatai sohasem jutottak el a szovjet gyerekekhez, a realisztikus rajzstílus pedig a nyolcvanas évekig nemkívánatosnak számított a gyermeklapokban. A képregényellenes fóbiát Szamjuil Marsak 1950-es pamfletje ültette el a köztudatban. 

Vinekurov és Scarcman diafilmes változata

A dilógiát ezért előbb diafilmek dolgozták fel 1974–1975-ben, Alekszandr Vinokurov és Leonyid Svarcman festői képeivel, majd folytatásokban a Миша (Misa) magazinban. Ezt a magyarul is megjelenő, színvonalas, komoly művészi igénnyel szerkesztett gyermeklapot gyakorlatilag csak külföldön terjesztették; az országba visszajutó példányok a legendárium szerint valóságos valutaként forogtak az autószerelőktől egészen a Politbüro tagjaiig. Itt rajzolta Szergej Kravcsenko 1984-től rendszeresen a hős kalandjait. Naszreddinje szinte Szverdlin filmbeli alakmását idézi, míg az ellenfelek gonoszságát a groteszk torzítás mértéke érzékelteti.

Zaszlavszkij végkövetkeztetése jóval túlmutat a bibliográfiai összegzésen. Úgy véli, hogy a szolovjovi hősből formált Nasdine lett a Vaillant/Pif „nemes igazságosztóinak” – Rahantól Justice doktorig ívelő – panteonjában az első, irányt mutató vezércsillag. Benne született meg az a képlet, amelynek segítségével a lap megtalálta saját hangját az amerikai képregény egyre terebélyesedő árnyékában  élő Nyugat-Európában. Mint szovjet exportcikk, irodalmi alkotásként meghódította a világot, az azonban, hogy képregényes formában is eljutott a szocialista országokba a magyar képregény kulturális expanziójához köthető, mely a hazai adaptációs feldolgozásokat Cs. Horváth Tibor szívós munkájának köszönhetően sok országba juttatta el, s lett az ottani képregényes kultúra része is. Ennek a története azonban még megírásra vár.

… nagy győzelmünk, diadalunk: Mohács – így is történhetett volna

Van egy nap, és van egy hely, amely örökre beégett a magyarság kollektív emlékezetébe: 1526. augusztus 29. Mohács. A vereség, amely három részre szakította az országot, és amely azóta is ott kísért a nyelvünkben, a közbeszédünkben, a nemzeti önképünkben. „Több is veszett Mohácsnál” – mondogatjuk, és közben valahol mélyen mindig ott motoszkál a kérdés: mi lett volna, ha…? Ha úgy szólna a mondás: „Többet nyertünk, mint Mohácsnál.”  Ha MI, magyarok, s nem a kontyos pogány győzött volna… Bán Mór és Fazekas Attila kettős képregénye, a Mohács-kommandó erre a csatatérre tér vissza – időgéppel. Az író a Hunyadi-regényfolyam megalkotója, a rajzoló a magyar képregény élő legendája: kettejük közös munkája egyszerre lebilincselő sci-fi kaland és elgondolkodtató játék mindazzal, amit a történelmünkről hiszünk.

Az először a Fülesben, 2011-ben folytatásokban, majd önálló képregényfüzetben megjelent történet kezdete maga a dráma. Tűző augusztusi nap, órák óta mozdulatlanul álló sereg, a domb mögül felmorajló török had. „A mai nap huszonnégyezer vértanú emlékeként lesz feljegyezve a históriában” – hangzik el a király környezetében, aztán ágyúdörgés, por, káosz. Isten aznap nem volt velünk. Fazekas Attila tusrajzai már ezeken az első oldalakon megmutatják, mire képes ez a képregény: a hadsorok végtelenbe vesző tömegétől az arcokon átsuhanó halálfélelemig minden ott van a papíron.

Aztán vágás: 2014 Budapestje. Egy egyetem folyosóján fekete bőrdzsekis nő suhan végig, aki senkire és semmire nem figyel – Köves Réka történész, akit diákjai csodálnak, kollégái nem értenek, és akinek élete két éve tört ketté, amikor katonatiszt férje nyomtalanul eltűnt az afganisztáni misszióban. A múlt azonban nem hagyja nyugodni: egy nap olyan tárgy kerül elő egy régészeti feltárásból, aminek ott semmi keresnivalója nem lenne. Egy lelet, amely fél évezredet köt össze egyetlen rozsdás csomóban – és amely felborítja mindazt, amit Réka a férje sorsáról, sőt az idő működéséről gondolt.

Innentől a Mohács-kommandó vakmerő tempóban száguld korokon és helyszíneken át. Megfordulunk Afganisztán poros hágóin, ahol konvojok araszolnak a lesállások árnyékában; egy titokzatos, szigorúan őrzött kastély könyvtárszobájában, ahol tolószékes öregúr kínál whiskyt és lehetetlen ajánlatot; a honfoglalás kori Vereckei-szorosban, ahol a magaslaton maga Árpád vezér léptet; és mindenekelőtt 1526 Budáján, amelyet Fazekas lélegzetelállító részletgazdagsággal kelt életre – kocsmák, lovagi tornák, sikátorok, strázsák, és a királyi udvar, ahol egy Magnus Fortunatus nevű asztrológus suttog vészjósló próféciákat az ifjú Lajos király fülébe. Ki ez az ember, aki egyszer csak felbukkant Budán, és hipp-hopp a király legbelsőbb bizalmasa lett? Honnan tudja előre, hogyan végződik a csata? És vajon kinek az oldalán áll?

Mert a lényeg éppen ez: a történelem nem magától alakul. A színfalak mögött erők feszülnek egymásnak – titkos társaságok, évszázadokon átívelő tervek, tudósok, akik az idő szövetét magnószalagként akarják újratekercselni, és vándorok, akik szerint a szalaghoz hozzányúlni is végzetes. A Turáni Szövetség, ez az árnyékban működő hálózat mindent egy lapra tesz fel: ha a történelem rossz irányba fordult, vissza kell menni oda, ahol elromlott, és ki kell javítani. Egyetlen aprócska beavatkozás a történelem menetébe, egyetlen sebészi precizitással végrehajtott vágás – és minden másképp alakulhat. Velük szemben ott áll a rejtélyes, kopasz idegen, aki hosszú kabátban tűnik fel hol a jelenben, hol a múltban, golyó nem fogja, és baljós figyelmeztetést hoz: „A holtak jobb, ha holtak maradnak.”

Réka – és a nyomába szegődő, belé reménytelenül szerelmes diákja, Ádám – e két erő között sodródik egyre mélyebbre, miközben az olvasó szeme előtt a magyar történelem egész panorámája pereg: a honfoglalás hajnalától a késő középkori Budán át a közeli múlt háborús övezeteiig, sőt olyan évtizedekbe is bepillantunk, amelyek a mi naptárunkban még meg sem történtek. A képregény közben sorra teszi fel a nagy kérdéseket, amelyekre az időutazós történetek legjobbjai épülnek. Meg lehet-e váltani egy nemzetet egyetlen csata megfordításával? Mi történik a pillangóhatással, ha nem egy lepkére, hanem egy szultáni hadseregre irányítjuk? És ha a történelem tényleg átírható – ki dönti el, melyik változat a „jó”?

A Mohács-kommandó és 2014-es folytatása (vagy inkább: az alaptörténet kiegészítése) az alternatív történelmek egész kaleidoszkópját nyitja ki. Az első beavatkozás – Szulejmán meggyilkolása az ütközet reggelén – katasztrófába torkollik: a szultán helyét átvevő ruméliai beglerbégből második Dzsingisz kán válik, és egész Európa visszazuhan a kőkorba. A második kísérletben Köves őrnagy már saját kiképzésű kommandóval tér vissza, vibropengés pallosokkal, üvegkristályszál-vértekkel – és Mohácsnál ezúttal a magyar sereg győz. 

A diadal után a Magyar Királyság előbb Európa legerősebb országává válik, a huszadik század elejére pedig a helyébe lépő Turáni Magyar Államszövetség nemzetközi szuperhatalommá – mely azonban már többet rombol, mint épít, miközben kíméletlenül elnyom más népket. Ebben az alternatív valóságban Mohács nemzeti ünnep, s talán minden iskolában ott függ Benczúr Gyula monumentális képe, melyen az ifjú Lajos király a csatatér győzője egy új birodalom alapjait veti meg. Ennek az idősíknak Ady Endréje talán a nemzet élő lelkiismereteként írja meg drámai erejű költeményét, melyben elsiratja „nagy győzelmünk, diadalunk” – és váteszként jósolja meg a magyarság szörnyű bukását.

2014 Budapestje még csillogó, repülő autós metropolisz, ahol Konstantinápoly felszabadításának évfordulóját ünneplik. De forr a mély: terrorcselekmények, szakadár tartományok jelzik, hogy a változások már megkezdődtek – és a távoli horizonton feltűnik a gomba alakú felhő is, mely Budapest-Megapolisz felett 2034-ben emelkedik az égre. A mohácsi diadal végső soron nem megváltást hozott, hanem egy másik, talán még sötétebb végzetet.

A Mohács-kommandó hamisítatlan, klasszikus kalandképregény – időkapukkal, lovagi párbajokkal, üldözésekkel, összeesküvésekkel –, ugyanakkor okos és helyenként keserűen önironikus tükör is: arról szól, mit kezdenénk a történelmünkkel, ha egyszer tényleg a kezünkbe kapnánk. Bán Mór forgatókönyve pontosan tudja, hogy a „mi lett volna, ha” nemcsak játék, hanem kísértés is; Fazekas Attila rajzai pedig a történelmi realizmus és a science fiction látomásosság között ívelnek bravúros könnyedséggel. Aki szereti az időutazós történeteket, a magyar históriát vagy a jó képregényt, annak a Mohács kommandó első és második részének újraolvasása kihagyhatatlan – és garantáltan másképp gondol majd augusztus 29-re, ha a végére ér.