A neve Bond volt. James Bond. Aztán jött Avakum Zahov…

1969 júniusában Balogh László, az Esti Hírlap újságírója interjút készített a bolgár kémregények Magyarországon is jól ismert, híres írójával, Andrej Guljaskival. Az interjú apropóját tulajdonképpen egy irodalmi búcsú adta: Avakum Zahov, a szocialista tábor egyik legismertebb irodalmi hőse, a bolgár kémelhárítás fenegyereke, aki még James Bondot is legyőzte egy legendás párviadalban, búcsúzni készül az olvasóktól – a szerző pedig kedves alakjától. Akit a magyar közönség is nagyon jól ismer, hisz a Zahov-könyvek nálunk is megjelentek – sőt, a Képes Újságban Korcsmáros Pál rajzaival 1968-ban A 07-es ügynök képregényes formában is napvilágot látott.

Az interjú helyszíne is sokat mondó - a szófiai Nemzeti Színházban kerül rá sor, ahol Guljaski „civilben” igazgatóként dolgozik. Olyan alkotóról van szó, aki nemcsak regényeket ír, hanem a bolgár kulturális élet egyik fontos intézményét is vezeti – egyéb fontos közéleti megbízatásai mellett. A cikkből kirajzolódó Guljaski művelt, elegáns, fegyelmezett ember, aki komolyan veszi az írást, de nem csinál belőle misztikumot. Elmondja, hogy első könyve még nem kalandregény volt, hanem falusi, termelőszövetkezeti közegben játszódó történet - Avakum Zahov később született meg, amikor az író tudatosan fordult a bűnügyi-kémelhárítási történetek világa felé.

Szófiai interjú, 1969

A magyar újságíró a részletekre is kíváncsi: hogyan lesz egy más témákkal induló szerzőből egy népszerű detektívfigura „atyja”? Guljaski válasza nagyon gyakorlatias. Amikor elhatározta, hogy ebben a műfajban próbálkozik, alaposan felkészült: kapcsolatba került nyomozókkal, ügyeket tanulmányozott, kihallgatásokat és bírósági tárgyalásokat ismert meg. Zahov alakja tehát nem egyetlen valós személy másolata, inkább sok megfigyelésből, szakmai tapasztalatból és írói átformálásból állt össze. A váltás legirreálabb szocreálról a detektívtörténetekre más kommunista országban aligha sikerülhetett volna – a bolgár kultúrpolitika, és be azonban kezdetben nem csak megengedte, hogy a termelőszövetkezeti élet dolgos krónikása egy könnyebb műfajban is kipróbálja magát, de kifejezetten támogatta is. Bennfentes titkosszolgálat-történet kutatók szerint nem egészen saját kezdeményezésre tette – a KGB egyik direktíváját hajtották végre.  Ennek, ahogy a szerzőnek is, persze megvolt a maga története…

A szocreál szellemében

Andrej Sztojanov Guljaski 1914-ben született Rakovicában, a mai Bulgária Vidin tartományában. Szerény környezetből indult, de korán kapcsolatba került az irodalommal és a politikával. Fiatalon Szófiába került, francia kereskedelmi főiskolán tanult, majd a két világháború közötti Kelet-Európa sok fiatal értelmiségijéhez hasonlóan őt is magával ragadták a baloldali eszmék. Radikális nézetei miatt kizárták a gimnáziumból, de ez nem törte meg a pályáját. 1934-ben belépett a Bolgár Munkáspártba, és a második világháború után már nemcsak íróként, hanem a kulturális élet fontos szereplőjeként is jelen volt. Folyóiratot szerkesztett, intézményeket vezetett, kapcsolatban állt az írószövetséggel, vagyis pontosan abban a közegben mozgott, ahol az irodalom nem csupán magánügy volt, hanem társadalmi feladat, politikai gesztus és olykor hivatalos kötelesség is.

Első magyar nyelven megjelent könyve, 1952. A szocialista realizmus jeles alkotójaként a Dimitrov díjat is sikerült elnyernie.

Első művei természetesen még nem a kémelhárítás világába vezettek. A Don Quijote Selvetiából („Дон Кихот от Силвеция”, 1936) című regény szatirikus társadalomkritikával indította pályáját. A háború után azonban Guljaski írásait egyre erősebben meghatározta a szocialista realizmus elvárásrendszere. Az Újhold („Новолуние”, 1944), a Lábnyomok a hóban („Стъпки в снега”, 1946), az MT-állomás („МТ станция”, 1950 – ez magyarul 1952-ben jelent meg), illetve a Vedrovo faluja („Село Ведрово”, 1952) által fémjelzett világ már az új társadalom építésének irodalmi programjába illeszkedett. A falusi modernizáció, a közösségi munka, a hősi elkötelezettség és a régi világ meghaladásának igénye mind ott munkált bennük. Ezek a könyvek ma már leginkább csak legfeljebb történeti dokumentumként érdekesek, de Guljaski esetében már ekkor látszott valami, ami később a Zahov-történeteket is működtette: tudott cselekményt fonni, tudott helyzeteket teremteni, és nem volt idegen tőle a humor sem. Márpedig a humor a korszak hivatalos irodalmában olyan volt, mint a boltokban a jó minőségű kávé: nem volt lehetetlen, hogy létezik, de találkozni csak igen ritkán sikerült vele.

A Bolgár Népköztársaságban írónak lenni magasztos hivatás - egy hazai méltatás 1955-ből

Fordulat a kémregények felé

Az 1950-es évek végén Guljaski a detektív- és kémregények felé fordult. Ez Bulgáriában akkor még nem számított bejáratott terepnek, de igény volt a szórakoztató irodalomra. A bűnügyi rejtély, a nyomozás, a leleplezés és a kémjátszma egyszerre adott lehetőséget izgalomra és ideológiai üzenetre. A sorozat előzményeként emlegethető A drágakő („Скъпоценен камък”, 1956), amelyben a későbbi történetek egyik fontos elbeszélői szereplője már felismerhető. Maga Zahov először az 1959-es Kémelhárítás („Контраразузнаване”, 1959 – magyarul 1961-ben ismerték meg az olvasók) című történetben lépett színre, amely később A Momcsilov-ügy („Случаят в Момчилово”, 1960) címen is ismertté vált.

A sikeres szerző az ötvenes évek végén

Zahov nem pisztolyt pörgető kalandor, és nem is az a fajta szuperügynök, aki minden fejezet végén más kontinensen köt ki. Inkább figyelmes, fegyelmezett, logikusan gondolkodó ember, akinek legfontosabb fegyvere nem a gyors autó, hanem a következtetés. Ha valamiben rokona Sherlock Holmesnak, az a rend iránti szenvedély és a részletek tisztelete. Ha pedig saját korának gyermeke, az abban látszik, hogy a nyomozás nála sosem puszta magánügy: a közösség, az állam és a szocialista rend védelmének szolgálatában áll. Komoly szerzők állítják, hogy az egész vállalkozás mögött végső soron a KGB állt: Donald McCormick újságíró a Who's Who in Spy Fiction című 1977-es könyvében Guljaskit olyan regényíróként mutatja be, aki a hatvanas évek elején az új szovjet propagandavonalat képviselte Bulgáriában. Ezt Vlagyimir Szemicsasztnij, a KGB frissen kinevezett vezetője indította el 1961-ben, amikor éppen ebben a témában írt cikket az Izvesztyiában – olyan műveket sürgetett, melyek a Szovjetunió titkos ügynökeit, mint a hazát védő nemes hősöket népszerűsítsék, izgalmas, nagy olvasóközönséget vonzó formában.

A Zahov-regényeknek hangulata volt

A Zahov-történetek egyik érdekessége éppen ez a kettősség: az ideológiai igény és a szórakoztatás szándéka sajátos találkozása. Olvashatók klasszikus rejtvénytörténetként, ahol az olvasó lépésről lépésre próbálja követni a nyomokat, de olvashatók a hidegháborús világkép irodalmi lenyomataként is. Guljaski nem titkolja, melyik oldalon áll a hőse. A rossz többnyire kívülről érkezik, elegánsan öltözött, kellően cinikus, és feltűnően érdeklődik a bolgár tudományos, katonai vagy állami titkok iránt. Zahov ezzel szemben higgadt, tisztességes, erkölcsileg megingathatatlan figura. Mai szemmel mindez néha túlságosan szabályosnak tűnhet, de a műfaj logikájába jól illeszkedett. Az ekkoriban született nyugati kémregényekben sem a lélektani árnyaltság volt az első számú követelmény, hanem az, hogy legyen veszély, legyen ellenfél, legyen fordulat, és a végén a megfelelő ember álljon talpon.

A filmben Ljubomir Dimitrov alakította Zahov ügynököt, 1964

A sorozat gyorsan bővült. Az Éjféli kaland („Приключение в полунощ”, 1960, magyar megjelenése: 1964, filmes feldolgozása: 1964), a Csipkerózsika („Спящата красавица”, 1961), az Egy esős ősz („През една дъждовна есен”, 1963) és a Kis éji zene („Малка нощна музика”, 1965) mind azt mutatták, hogy Guljaski nem alkalmi kirándulást tett a műfajba, hanem saját hőst és saját világot épített. A címek önmagukban is jelzik, hogy Zahov nem kizárólag lőtereken, irodákban és kihallgatószobákban mozog: a sorozat egyszerre akart kémregény, rejtvény, társadalmi tabló és némi irodalmi játék lenni. Ettől nem lett ideológiamentes, de olvashatóbbá vált, mint sok korabeli tanító célzatú történet.

Hajsza a szófiai utcán... A nyugati kém Szirén típúsú lengyel autóban, Zahov egy szolgálati Volgában. Mesterséges intelligecia segítségével készült szituációs rekonstrukció.

Az ellenfél a 007-es

A legnagyobb visszhangot kiváltó opus az Avakum Zahov a 007-es ellen („Срещу 007”, 1966) volt. Már az alapötlet is olyan, amelyre nehéz nem felkapni a fejünket: a bolgár ellenkém összecsap a brit szuperügynök átlátszóan Bondra emlékeztető változatával. A 007-ből 07 lett, mintha a szerző csak annyit mondott volna: jó, akkor vegyünk le róla egy nullát, és máris másik ember. A történetben egy brit ügynök Bulgáriába érkezik, hogy megszerezzen egy stratégiai jelentőségű tudományos felfedezést. Zahov feladata az, hogy megakadályozza a lopást, visszaszerezze a titkot, és közben bizonyítsa, hogy az elegancia, a cinizmus és a technikai fölény nem ér annyit, mint a józan ész, a fegyelem és a közösség iránti felelősség.

Guljaski Londonban, 1967 - a mesterséges intelligencia segítségével készült szituációs rekonstrukció

A nyugati sajtó is felkapta a tervet: a Daily Mail, a Guardian és a Newsweek előre beharangozta, hogy az új történetben Avakum Zahov, a bolgár ellenkém legendás alakja összecsap Bonddal, és végül győz. A Newsweek még külön nevet is adott neki: „a bolgár Lancelot”. Ez nemcsak találó, hanem nagyon beszédes kép is: Zahov így nem egyszerű politikai ellenfiguraként, hanem lovagias, erkölcsi tartással bíró hősként jelent meg a nyugati olvasók előtt. Guljaski engedélyt kapott arra, hogy Angliában tárgyaljon a könyv megjelenési lehetőségeiről: kezdetben még abban is reménykedett, hogy a Bond-könyvek Ian Fleming halála utáni jogtulajdonosa, Glidrose Productions Ltd. hivatalosan is hozzájárul a 007-es alakjának felhasználásához. 

Ha a 07-es ügynök nem is, de az első Zahov-könyv végül 1969-ben megjelent Nagy-Britanniában, majd a következő évben az Egyesült Államokban is. Kelet-európai bestsellerként hirdették. 

Ez persze nem történt meg: Peter Janson-Smith, a külföldi kiadások kérdésében komptenes márkakezelő mereven elzárkózott attól, hogy Fleming hőse egy olyan regényben szerepeljen, ahol a végén nem ő győz, hanem őt győzik le. Gulkjaski nem adta fel: a Fleet Street környékén még sokáig emlegették az angolul rosszul beszélő bolgárt, aki tömött barna aktatáskájával járta a szerkesztőségeket, hogy kiadót találjon a könyvének, ám sikertelenül – végül azonban Ausztráliában sikerült megjelentetnie, nem kis nemzetközi visszhangot keltve. Végül azonban az első Zahov-regény Angliában is megjelent The Zakhov Mission címen a Cassel kiadó gondozásában – e következő évben ezt követte az amerikai kiadás, amire a Doubleday vállalkozott.

Nemzetközi kiadói ügyekben lánya, Szveta volt segítségére. A szófiai francia nyelvű gimnáziumban végzett, kiválóan tudott franciául és angolul. Többször elkísérte apját külfökdi tárgyalásaira. Franciaországba ment férjhez, fordítóként dolgozott.

A 007-es regénye bulgáriában először folytatásokban jelent meg, aztán könyv formában, új és új kiadásokban – évtizedeken át. Zahov alakja már nem külön magyarázatra szoruló figura, hanem maga a cselekmény mozgatóereje. Amit róla megtudunk, azt a nyomozás közben tudjuk meg. Nem nagy önvallomásokban mutatkozik meg, hanem abban, ahogyan kérdez, kivár, összerakja az apró jeleket, és nem hagyja magát elkápráztatni az ellenfél külsőségeitől. A 07-es ügynök vele szemben a nyugati kémromantika parodisztikus tükörképe: magabiztos, látványos, kissé túljátszott figura, akinek minden mozdulatában ott van a hit, hogy a világ úgyis az ő színpada. Guljaski szempontjából éppen ez a veszte. A regény nem egyszerűen azt akarja elmondani, hogy a bolgár hős ügyesebb, hanem azt is, hogy más erkölcsi rend szerint él. Zahov győzelme ezért nem csupán szakmai siker, hanem világnézeti bizonyítás is.

Az ausztrál kiadás. 

A cselekmény igazi hidegháborús ízekkel dolgozik. Tudományos titok, elrabolt szakember, nemzetközi üldözés, macska-egér játék, végül távoli, antarktiszi helyszín: minden megvan benne, amitől a korszak olvasója elégedetten helyezkedhetett el a fotelben. A regény vállaltan vitázik Bonddal, de nem egyszerű utánzat. Inkább ellen-Bondot épít: ha a brit ügynök a nyugati fogyasztói csillogás és az egyéni vakmerőség hőse, Zahov a fegyelmezett gondolkodásé és az állhatatos szolgálaté. Ez a szembeállítás ma talán túlságosan sablonosnak hat, mégis van benne irodalomtörténeti izgalom. Ritka pillanat, amikor a keleti blokk populáris irodalma nemcsak követni próbálja a nyugati mintát, de hozzájárul annak alakulásához is.

Zahov ügynök akcióban - mesterséges intelligecia segítségével készült helyzetrekonstrukció

Nemzetközi siker – hazai elutasítás

Zahov kalandjai rövidesen már tizenhat nyelven jelentek meg, köztük arabul és japánul is. Rendkívül népszerű volt a Szovjetunióban, ahol sok százezeres példányban fogytak a sorozat darabjai, de a magyar olvasók is kedvezően fogadták a Zahov-történeteket – magyar nyelven a szerző életében három kötet jutott el az olvasókhoz. Képregény azonban kizárólag Magyarországon készült belőle.

Az első magyar megjelenés: folytatásos közlés a Néphadseregben (1967). Természetesen ez is a Bond-vonalat emelte ki. 

Guljaski ellenkémfigurája olyan időszakban lépett ki a nemzetközi nyilvánosság elé, amikor a hidegháborús kémregény különösen erős műfaj volt: a közönség szerette a titkos akciókat, a rejtett játszmákat, a nagyhatalmi feszültségeket és azokat a hősöket, akik a háttérben vívják meg a maguk csatáit. Zahov ebben a mezőnyben azért volt érdekes, mert nem a nyugati kémregények mintáját másolta. Magyarul 07-es ügynök először 1967 februárjától a Néphadseregben jelent meg folytatásokban, majd az év második felében a Kossuth kiadó kalandos regénysorozatában, Kass János illusztrációival. 

A borító Kass János munkája volt

Figyelemre méltó, hogy Kass ezúttal „képregényes” stílust választott: a jól megválasztott akciójelenetekben szövegbuborékok jelennek meg, ezzel is nyomatékosítva a történéseket. 1968 januárjában pedig a Képes Újságban Pánczél Lajos forgatókönyve alapján, Korcsmáros rajzaival elkezdődött a képregényes változat közlése. mely 49 héten át tartotta izgalomban az olvasót. Pánczél nagy szabadsággal kezelte a történetet, és egy sajátos szerelmi vonalat kiépítve sikerült neki a könyvtől egészen eltérő lezárást találnia.

Egy "képregényes" illusztráció az 1967-es magyar kiadásból

A külföldi fogadtatás különösen Franciaországban lett látványos. Guljaski első Zahov-regénye ott „Misszió Momcsilovóban” címmel jelent meg, és a francia kritika komolyan vette a bolgár hőst. Jacques Marsenac, a Le Figaro kritikusa Zahovot szó szerint „a logika és az elemzés mestereként” méltatta. Ez a megfogalmazás pontosan rátapint arra, amitől a figura különbözött a korszak harsányabb kémalakjaitól: Zahov elsősorban gondolkodó ember, aki a részletekből építi fel az igazságot.

Egy folytatás a 49-ből. A 07-es besettenkedik Bulgáriába. Még nem sejti, hogy az elhárítás derék tisztjei minden lépését figyelik...

A sikerből akár komoly nemzetközi kulturális áttörés is lehetett volna. Francia és amerikai filmesek érdeklődtek Guljaski művei iránt, sőt hollywoodi feldolgozás terve is felmerült, bolgár főszereplővel. A történet azonban éppen ott akadt el, ahol támogatást kellett volna kapnia: otthon. A bolgár irodalmi és politikai közeg bizalmatlanul fogadta a Bond-szálat, a tervet ideológiai és művészi alapon is támadták. Legélesebb bírálója Bogumil Rajnov, a Bolgár Kommunisták Uniójának alelnöke, 1976-tól KB-tagja volt, aki kemény szavakkal ostorozta az egykor ideológiailag helyes vonalat követő Guljaski az igénytelen tömegirodalom felé fordulását. Tudta, miről beszél: ő maga is írt detektívregényeket (ezek közül több magyarul is megjelent), igaz óvakodott hőseit a nemzetközi porondra is bevezetni. Az áskálódás elérte a célját: Zahov nemzetközi karrierje félbemaradt, Guljaski karrierje megbicsaklott. A külföldi visszhang, a kritikai elismerés és a filmes érdeklődés megvolt, de a bolgár belső ellenállás végül elzárta előle azt az utat, amely a helyi sikerből valódi világkarriert formálhatott volna.

Pánczél Lajos kicsit feltúrbózta a Zahov-regényekben elég halovány szerelmi vonalat. Figyelem: spoilerveszély! Idővel egy csók is elcsattan majd!

Hogy miért tervezte már 1969-ben Guljaski Zahov „nyugdíjazását”, amiről a magyar újságírónak is hosszasan beszélt, ma már rejtély. Ami tény: a sorozat 1969 után is folytatódott, későbbi darabjai tovább építették a hős legendáját. A lezárás viszont különösen beszédesre sikerült. Az Avakum Zahov utolsó kalandja („Последното приключение на Авакум Захов”, 1976) végén Zahov egy tibeti küldetés során eltűnik. Ez lehet egyszerű kalandregényes megoldás, de nehéz nem jelképként lrtelmezni. Mintha a hős, aki addig mindig megtalálta a rejtett összefüggéseket, végül maga válna megoldatlan rejtéllyé. Guljaski ezzel nemcsak lezárta, hanem kissé ki is emelte figuráját a sorozat hétköznapi logikájából. Zahov nem meghal, nem nyugdíjba megy, nem ír emlékiratot; eltűnik. Egy kém számára alighanem ez a legstílusosabb távozás.

Az utolsó évek

Andrej Guljaski pályáját igazságtalan volna kizárólag Avakum Zahov alakján keresztül látni, még akkor is, ha a bolgár ellenkém tette őt a nemzetközi olvasóközönség számára igazán ismertté. Guljaski a bolgár irodalom rendkívül termékeny szerzői közé tartozott: hosszú élete során több mint hetven regényt, novellát, drámát és más művet publikált.  Könyvei közül ötvennél is több jutott el külföldre, mintegy húsz nyelven, több mint huszonöt országban. Ez önmagában is jelzi, hogy sok műfajban dolgozó, széles olvasói közönséget megszólító alkotó volt.

James Bond emberére akadt... - egy lelkes tudósítás a Délmagyarországban, 1966. 

A 007-es körüli problémák átmeneti jellegűnek bizonyultak. A bolgár Írószövetség alelnöki tisztét 1972. június 8. – 1989. március 29. között töltötte be, a 6. és 7. Nemzetgyűlésben 1971–1986 között volt képviselő. A Szocialista Munka Hőse címet kétszer (1974, 1984) nyerte el. Könyvei továbbra is rendre megjelentek. Életének utolsó éveire mégis egyre erősebben rávetült a fokozódó mellőzöttség és a személyes veszteség árnyéka.

Imádott felesége, Emília, húsz éves korában. 

A politikai rendszerváltás számára nem hozott kedvező fordulatot. Fia, Ljubomir Guljaski szerint apja utolsó kéziratát, az Egy fiatal nő naplóját a Narodnaja Jadezs kiadó 1990-ben törölte kiadási tervéből. A mű az előző évben megjelent Egy pohárka konyak („На чашка коняк”) életrajzi folytatása lett volna, és Guljaski feleségének, Emíliának az életét dolgozta fel. Emília különleges asszony volt: apja Kosta Petrov, a dupnicai kommün vörös polgármestere volt, aki 1920 októbere és 1923 februárja között, 842 napon át állt a város élén, ő maga fiatalon partizánnak állt.

1986

Emília 1991-ben bekövetkezett halála Guljaskit mélyen megrendítette. Felesége elvesztésével mintha alkotói erejének utolsó biztos támasza is eltűnt volna. Szófiai, Biryuzov utcai lakásában magányosnak és elhagyatottnak érezte magát, súlyos depresszióba zuhant. Amikor lánya, Svetla Strasbourg-ból hazatért, apját szinte mozdulatlan állapotban találta; Guljaski alig tudott megszólalni. 1993-ban Svetla magához vette az akkor már 81 éves, négy szívinfarktuson átesett írót. Hosszabb franciaországi tartózkodásra jogosító vízuma volt, társadalombiztosítása azonban nem.

Svetla családja 1995-ben kapta meg a francia állampolgárságot, de Guljaski ugyanazon év júliusában meghalt. A Le Monde terjedelmes cikkben emlékezett meg róla, Franciaországban pedig műveit nyolc alkalommal is kiadták fordításban. Strasbourg nyugati temetőjében helyezték örök nyugalomra, a helyi írószövetség anyagi segítségével. Lánya később így idézte fel a gesztust: „Azt mondták nekem, hogy Franciaország olyan ország, amelynek földje mindig is befogadta a világ minden tájáról érkező művészek, írók és értelmiségiek földi maradványait.” Az író sírján azonban mindmáig nincs bolgár nyelvű emléktábla.

Leszámolás a Sarkvidéken... Bond eltűnik egy hasadékban. Néhány év múlva Zahov is követi.  Mesterséges intelligencia segítségével készült helyzetrekonstrukció

Zahov ma már inkább irodalomtörténeti kuriózum, mint eleven tömegkulturális ikon. De éppen ezért érdemes újra elővenni. Aki olvassa, egyszerre látja benne a korszak korlátait és a műfaj makacs életképességét. Látja a szocialista példázatot, de látja mögötte az írót is, aki történetet akart mesélni, ellenfelet akart teremteni, és hősét legalább egyszer a világirodalom legismertebb titkosügynökével szerette volna egy ringbe küldeni. Ez nem kevés. S ha a bolgár ellenkém végül nem is döntötte le James Bondot a trónjáról, annyit mindenképpen elért, hogy a régi kémregények polcán ma is külön hely járjon neki.

Régi mesék, új köntösben - amikor Benedek Elek űrhajóra száll

 

Mi történik, ha Benedek Elek mesehősei egyszer csak űrhajóra szállnak? Ha a királyfi nem paripán, hanem csillaghajón indul útnak, ha a szegény ember nem követ, hanem csillagmagot talál, és ha a varjúvá változott testvérek nem egy kopár hegy, de a Peremvidék holdjai között röpködnek? A Csillagközi mesék játékos kísérlet a régi magyar mesék újragondolására - egy távoli, fénylő, kicsit veszélyes, kicsit varázslatos galaktikus világban.

Benedek Elek meséin nemzedékek nőttek fel. A kötetei immár másfél évszázada ott vannak a családi könyvespolcokon, iskolai könyvtárakban, díszes, vagy csak újrarajzolt, újranyomott kiadásokban. A folklórból táplálkozó történetei mélyen beépültek a magyar kulturális emlékezetbe: a legkisebb fiú, a próbatétel, a segítő állat, a jóság jutalma, a kapzsiság büntetése, a hűség, a bátorság és a szerencse mind-mind ismerős mesei hangon szólalnak meg bennük.

A Csillagközi mesék ebből a jól ismert, időtlen mesevilágból indulnak ki. A vállalkozás lényege egyszerű és játékos: vegyünk néhány a szívnek kedves Benedek Elek-mesét - majd tegyük át őket a jövőbe. Így született meg a Peremvidék, a galaktikus birodalom távoli, kissé zűrös, csodákkal teli űrszegmense. Itt vannak palotabolygók, elhagyott bázisok, csillagvárosok, robotállatok, fénykapuk, varázslatos kristályok és olyan űrhajók, amelyekkel egy királyfi vagy egy szegény csillaghalász is elindulhat a maga szerencséje után.

Öt mese, öt csillagközi kaland

Az Aranytulipán Benedek Elek azonos című meséje nyomán készült. A történetben a királyfi útja csillagrendszereken át vezet, a varázslatos tulipán pedig aranyfényű, kozmikus csodává változik. A régi mese próbatételei megmaradnak, de a helyszínek már nem erdők és várak, hanem űrpaloták, idegen bolygók és fénylő csillagösvények.

Az Űrboszorka kincsesládája alapja Mi van a ládikóban? című mese. Itt a ládika már galaktikus kincsesláda, a boszorka űrboszorka, a segítők között pedig robotkutya is akad. A mese legkedvesebb része talán az, hogy a nagy űrkaland közben nagyon is emberi dolgokról szól: lustaságról, kíváncsiságról, segítőkészségről, testvéri bosszankodásról és arról, hogy a kincs néha egészen mást jelent, mint elsőre gondolnánk.

A Testvérek, társak, csodalények és a tűzmadár A tűzmadár című mese alapján készült. Ebben a változatban a tűzmadár fényből és energiából álló csodalény, a hős társai között pedig robotmedve és arany robotló is megjelenik. A történet igazi kalandmese: van benne veszély, csata, bajba jutott királylány, hűséges társ és persze az a mesei igazság, hogy a hős csak akkor jut előre, ha nem feledkezik meg azokról, akik segítik.

A Tizenkét varjú Benedek Elek azonos című meséjéből nőtt ki. Ez a feldolgozás líraibb, szelídebb hangú. A testvéreit kereső lány útja a Peremvidék holdjai, lebegő szigetei és kristálypalotái között vezet. A varjúvá változott fiúk egyszerre őrzik a régi mese varázsát és az űrmese különös idegenségét. Itt a csoda halkabb, de nagyon erős: a kitartás, a szeretet és a hazatalálás meséje.

Az Elbitangolt csillagmag A fekete kő című mese nyomán született. A szegény halászból csillaghalász lett, a különös kőből pedig fénylő csillagmag. A történetben van aranykredit, begyűjtőegység, csillagváros, királyi udvar és rengeteg űrmacska. Ez a mese igazi bizonyíték arra, hogy a népmesei fordulatok a világűrben is remekül működnek.

Hogyan lesz népmeséből űrmese?

A munka során az volt a legfontosabb, hogy a mesék lelke megmaradjon. A királyfi továbbra is útnak indul, a szegény ember továbbra is szerencsét próbál, a testvér továbbra is keresi az elveszetteket, a segítő továbbra is segít, a kapzsi pedig előbb-utóbb bajba kerül. Az erkölcs az űrben is irányadó, a választás lehetősége a jó a rossz között mindenki számára nyitott, de aki a helytelen utat választja, szembe kell nézzen döntése következményeivel. Csak a díszlet változott meg: a kemence űrkemence lett, a palota csillagpalota, a paripa robotló, a varázseszköz energiakristály, a sötét erdő pedig elhagyott bolygó vagy lebegő sziget. A mesék tanulsága azonban változatlan marad – egy jövőbeli, igazságos világ mellett tesz hitet.

A rajzok ebben a játékban különösen fontosak. A ChatGPT által készített képek a szerkesztő-kreátor irányítása mellett látványos, színes, manga- és webtoonhangulatú világot teremtettek. A kék-arany fények, a csillagközi paloták, a robotállatok, az űrhajók, a kristályok és a mesés arcú hősök együtt adják meg a Csillagközi mesék saját hangulatát. A képek néha ünnepélyesek, néha viccesek, néha egészen meghatóak, de végig azt sugallják: a mese jól érzi magát a csillagok között is.

Folytatás...?

Benedek Elek meséiből ezek a képregények egy szeretettel készült, játékos próbálkozás keretében  születtek meg. Nem lecserélni akarják a régi meséket, inkább új ablakot nyitnának számukra – egy elképzelt jövendőben. Aki ismeri Benedek Elek világát, örömmel fedezheti fel a régi motívumokat új ruhában. Aki pedig most találkozik velük először, talán éppen egy robotló, egy űrboszorka vagy egy elbitangolt csillagmag miatt kap kedvet az eredeti mesékhez is.

Ha az olvasók megszeretik ezt a különös Peremvidéket, az utazás biztosan folytatódik. Benedek Elek meséinek még sok hőse vár arra, hogy egyszer űrhajóra szálljon.

A kém, aki szeretett rejtőzködni – Roman Kim története

 

Roman Kim neve a mai olvasóknak – a régi iskolához tartozó kémregény-olvasók képregényrajongók kivételével – talán már ismeretlen. Érdemes megismerkedni vele. Életútja regénybe illő, regényei pedig a hírszerzés világát olyan hitelességgel közelítik meg, amelyet csak a gyakorlat embere érthet és írhat meg. Koreai nemesi családból származott, Japánban tanult, oroszul publikált, a Szovjetunió hírszerzőjeként dolgozott – de megjárta a sztálini tisztogatások poklát is.

Kim nem kitalált karakter volt, hanem maga is történelmi alak, aki a valóság és a fikció határán egyensúlyozott egész életén át. A Kísértetek iskolája vagy a Szuncshoni titkos füzet nem csupán kémregények, az Elolvasás után elégetendő sem csak dokumentarista eszközökkel megírt háborús kulcsregény a Pearl Harbor elleni japán támadásról – ezek gondosan szerkesztett, saját tapasztalatokon alapuló munkák, amelyek a szovjet kémirodalom külön fejezetéhez tartoznak. Kim a műfajon belül elsők között alkalmazta azt, amit ma dokumentarista érzékenységnek, vagy non-fiction fictionnek neveznek. Ha valakit érdekel, hogyan működik egy titkosszolgálat belülről, milyen határokon egyensúlyoz egy hírszerző identitása, és miből született az egyik legsikeresebb hazai képregény – Roman Kimet nem szabad kihagynia.

Vlagyivosztok, Tokió, Moszkva – életkezdés a határividékeken

Kim 1899-ben született a távol-keleti Vlagyivosztokban, olyan családi háttérrel, amely már önmagában is külön fejezetet érdemelne egy alternatív Kelet-Ázsia-történetben. Anyja, Nagyezsda Min, a koreai udvari intrikák világából származott: oldalági rokona volt Mjongszong királynőnek, akit 1895-ben japán nacionalista merénylők gyilkoltak meg, és akit a koreai történelem máig a nemzeti függetlenség szimbólumaként tart számon. Apja, Kim Bjonhak, az emigráns koreai függetlenségi mozgalom aktív szervezője volt – a családi hagyomány szerint egy bőröndnyi arannyal küldte ki a közösség Oroszországba, hogy szövetségeseket keressen a japán terjeszkedéssel szemben.

Vlagyivosztok a huszadik század elején...

Az ifjú Roman tehát már születésétől fogva a határterületek embere volt – nemcsak földrajzilag, hanem kulturálisan is. A família koreai volt, de otthonosan mozgott az orosz világban. Japánt ellenségként örökölte, és mégis oda küldték tanulni.

... és napjainkban

1907-ben, alig nyolcévesen érkezett Tokióba, ahol tíz évig tanult: előbb középiskolában, majd az akkor különlegesnek számító Keio Egyetemen. Egyes források szerint nindzsicu-kiképzést is kapott ebben az időszakban, bár ennek megbízható dokumentációja nem maradt fenn. Ami viszont tény: a későbbi regényeiben olyan pontossággal ír az álcázás, a rejtett megfigyelés és a szabotázs technikáiról, hogy sokan nem alaptalanul feltételezték, ezeket a technikákat nem kizárólag irodalmi képzeletéből merítette.

A Keio egyetem a századelőn

A Japánban töltött évek során Kim nemcsak nyelvi kompetenciát szerzett. Megtanulta az ellenfél logikáját: hogyan gondolkodik, hogyan szervezi magát, miben hisz. Ekkor vált a geopolitikai realitásokat személyes tapasztalatként ismerő emberré, aki a világot nem kétpólusú ideológiai rendszerként, hanem kulturális minták és rejtett erővonalak szövevényeként kezdte értelmezni. Ez a szemlélet később – mind a hírszerzői, mind az irodalmi munkásságában – kulcsfontosságúvá vált.

1917-ben, a forradalom évében tért vissza Oroszországba. Befejezte tanulmányait a vlagyivosztoki Keleti Intézetben, majd Moszkvába került. 1923 és 1930 között a moszkvai Keleti Tanulmányok Intézetében kínai és japán irodalmat tanított, emellett tudományos cikkeket publikált, és Borisz Pilinyak nagyszabású Japán-könyvéhez ő készítette a jegyzetapparátust. Műfordítóként Akutagawa Ryunosuke novelláival mutatkozott be. Az ígéretes fiatal japanológus karrierje egyenesen ívelt felfelé – egészen addig, amíg fel nem figyelt rá a szovjet külföldi elhárítás.

Huszas évei elején

A japánt és a koreait anyanyelvi szinten beszélő, politikailag megbízhatónak tűnő, de ideológiailag nehezen beskatulyázható értelmiségi ritka és értékes munkaerőnek számított. Az OGPU – a KGB egyik elődszervezete – hamar felismerte ezt. A húszas évek második felében Roman Kim eltűnt a nyilvános egyetemi életből, és megjelent egy másik térben: a konspiráció, az álnevek és a titkosszolgálati operatív munka világában.

1933-ban

Egy hírszerző, Sztálin szolgálatában

A harmincas évek elejére Kim a hírszerzés Távol-Keletre szakosodott operatív tisztje lett. Feladatai között szerepelt a japán diplomáciai és katonai jelenlét feltérképezése, a szovjetellenes hírszerzési műveletek azonosítása, japán nyelvű titkos dokumentumok feldolgozása. Munkája részét képezte a japán diplomatákra „rádolgozó”, erre specializálódott hölgyek irányítása, akiknek a társaságában ő maga is szívesen tartózkodott. Már fiatalon nagyon figyelt arra, hogy mindig elegáns, jól öltözött legyen: mértre szabott öltönyei, vakítóan fehér ingei, diszkrét, de mindig az alkalomhoz illő nyakkendői legendásak voltak és egy olyan korban, amikor a haute couture a konfekció és az egyenruha volt.  A kortárs visszaemlékezések szerint rendkívül diszkrét és pontos ember volt – és pontosan emiatt vált veszélyessé a saját szervezete szemében.

A hölgyekkel Kim elvtárs foglalkozott... (MI-vel készült rekonstrukció)

1937 tavaszán letartóztatták. A sztálini nagy tisztogatások idején a Távol-Kelethez bármilyen módon köthető személyek sorra tűntek el – olykor vádemelés nélkül is. Kimet hivatalosan japán kémkedéssel vádolták, de valószínűbb, hogy épp a japánokkal való korábbi kapcsolata és kivételes képzettsége tette gyanússá a sztálini apparátus számára. Aki annyira jól ismeri az ellenséget, az talán az ellenség szolgálatában áll.

Az ügye kivizsgálása példátlanul hosszú ideig – több mint két évig – tartott, ezalatt a japán vonalon dolgozó szinte minden más tisztet likvidáltak. Kimet vallatták, megkínozták, de életben maradt. 1940-ben húsz év kényszermunkára ítélték. Felesége, a Csitában született Marja Szamoljovna Szin, szintén neves japán nyelvtudós, szintén éveket töltött munkatáborban. Konkrét bűne nem volt, csak egy férje, akit korábban már letartóztattak. Bonyolult idők voltak.

A munkát a börtönben is folytatnia kellett (MI-vel készült rekonstrukció)

A második világháború kitörése személyes menekülőutat is nyitott számára. Az NKVD felismerte, hogy az elítélt státusz nem mindig összeegyeztethetetlen az operatív értékkel. Fogságban maradva fordítóként dolgozott a titkosszolgálat különleges propagandaszervezetében, Kujbisevben: japán táviratokat dekódolt, titkos dokumentumokat fordított, részt vett a Tuhacsevszkij-ügy előkészítésében. Berija közvetlen parancsára alkalmanként még a börtönt is elhagyhatta különleges megbízásokat teljesítve. Mindazt, amit más csak kézikönyvből tanult, Kim ösztönösen értett. A front mögötti árnyékzónában végzett munkája – miként az egész élete – egyszerre volt hivatalos és féllegális, elismerésre méltó és elhallgatott.

1945 végén az ügyét újratárgyalták. A korábbi húszéves ítéletet a már letöltött időre csökkentették, és Kim december 29-én elhagyhatta a tábort. Teljes jogú polgárrá azonban csak 1959-es rehabilitációja után vált. Mindez furcsa módon nem akadályozta meg abban, hogy kémregények sikeres szerzőjeként szülessen újjá, akinek könyvein szovjet és magyar nemzedékek tanulták meg, amit a hírszerzésről tudni lehetett.

A neve Kim. Roman Kim.

A fordulat 1951-ben következett be: ekkor jelent meg Kim első irodalmi alkotása, A szuncshoni titkos füzet a Novij Mir folyóirat hasábjain, majd könyv formájában – még ugyanabban az évben Magyarországon is. A cím sokat sejtető volt: nemcsak földrajzi és kulturális utalás, hanem rejtett programnyilatkozat is. Kim ezzel jelezte, hogy művei nemcsak az íróasztal mellett születnek, hanem a tapasztalat mélyrétegeiben gyökereznek.

Életrajzát Alekszandr Kuljanov írta meg

A következő évtizedben a neve közismertté vált az olvasók körében, sorra jelentek meg a regényi: Különleges megbízású ügynök, Kobra a párna alatt, Az elolvasás után elégetendő, Kísértetek iskolája. Magyarul a második kötet 1956-ban jelent meg A hirosimai lány címmel, majd tíz évvel később Az elolvasás után elégetendő, 1971-ben a Ki rabolta el Punnakant? és a Kísértetek iskolája.

Ezek a regények tudatosan kerülték a klasszikus nyugati kémirodalom sablonjait. James Bond gyönyörű nők, gyors autók és egzotikus helyszínek közt mozgó alakja itt nem jelenik meg. Helyette van fedőmunka, rejtjelezett levélváltás, ideológiai paranoia és a bizalmatlan tekintetek közt zajló, tömör párbeszédek. Kim saját életanyagát dolgozta fel, mindig elegendő távolságból ahhoz, hogy ne önéletrajzot, hanem műfajba csomagolt valóságot adjon az olvasónak. Más. volt csekisták is írtak hasonló szovjet kém-visszaemlékezéseket, de Kim igazi irodalmat csinált – és az irodalomban éppolyan tehetséget árult el, mint korábbi hivatásaiban.

Az Elolvasás után elégetendő például a Pearl Harbor megtámadásának előestéjén játszódik. A regény Yokohamában indul, ahol a két amerikai hírszerző – Donahew kapitány és White főhadnagy – rögtön az elején igen szokatlan helyzetbe kerül. A japán típusú, külvárosi szálló által kínált fadézsában hódolnak a tisztálkodás szenvedélyének, amikor megjelenik két japán hölgy, tiszteletteljesen meghajolnak, majd levetkőznek és belépnek a kádba. Hogy James Bond mit tett volna ebben a pillanatban, azt meglehetős pontossággal el tudjuk képzelni. A két amerikai tiszt azonban kiugrott a kádból, és szobájáig meg sem állt - Kim szerint alighanem ez a reakció állt közelebb a valósághoz. Az ő hősei emberek, akik félnek, bizonytalankodnak, és időnként furcsán néznek ki – ettől hitelesek.

1967-ben a Népszava 56 folytatásban közölte a regény képregényes változatát – ez az egyetlen képregény-adaptáció, amely Kim műveiből született, és ez az, ami miatt a régi típusú képregény-olvasók körében ma is él a neve. Sebők Imre nagy átéléssel vetette magát a titkos ügynökök ábrázolásának világába – a harmincas évek óta sok hasonló munkát vállalt –, bár az egyenruhák, autók, hajók korhűsége nem minden esetben volt az elsődleges szempont.

A Stirlitz-kapcsolat

Az 1950-es évek második felére akémtörténet fokozatosan elfoglalta a maga helyét a szovjet tömegkultúrában. A spionszkij roman megszületésének hátterében részben ideológiai okok álltak: a külvilág veszélyeit immár a láthatatlan ellenség, az információs hadviselés szakértője testesítette meg. A kémregény elrettentett – és szórakoztatott. Ez volt az igazi titka.

A leghíresebb példa Julijan Szemjonov, aki a Makszim Iszajev – ismertebb nevén Stirlitz – köré épített regénysorozatával a szovjet kémirodalom ikonikusan népszerű alakját teremtette meg. Szemjonov soha nem nevezte meg Kimet inspirációs forrásként, több interjúban mégis megemlítette, hogy hosszú beszélgetéseket folytatott korábbi hírszerzőkkel – köztük egy koreai származású, japánul kiválóan beszélő, íróként is aktív veteránnal. A párhuzamok nehezen magyarázhatók véletlen egybeesésként.

Julian Szemjonov, a Stirlitz-sorozat és sok más kalandregény alkotója (MI-vel készült rekonstrukció)

Stirlitz karaktere szinte pontosan ráillik arra a sémára, amelyet Kim regényeiben már egy évtizeddel korábban kidolgozott. Stirlitz nem akcióhős, hanem beépített ügynök. Hűsége szakmai, érzelmi életét visszafogottság jellemzi, intellektusa és kulturális érzékenysége teszi hatékonnyá. Nem verekszik, ölni csak igen kivételesen, végszükségben öl. Ez a karaktertípus – a higgadt, önfegyelemmel rendelkező kém, aki kultúrák között mozog anélkül, hogy bármelyikkel teljesen azonosulna – kimondva vagy kimondatlanul Roman Kim irodalmi alteregója is lehetett volna. Egyes visszaemlékezések szerint Kim és Szemjonov valóban kapcsolatban álltak, és a fiatalabb szerző hozzáférést kért bizonyos kéziratokhoz. A Tavasz tizenhét pillanata végeredményben ugyanabban a térben és stílusban játszódik, amelyben Kim már rég otthonosan mozgott.

Otthona a kelet volt – a fordítás pedig a fegyvere

Kim regényeiben a Távol-Kelet otthonként, ismerős térként jelenik meg. A japán kultúrához való viszonya különösen figyelemre méltó: sem idealizálás, sem démonizálás nem jellemzi a szövegeit. A japán nyelv Kim regényeiben nemcsak kommunikációs eszköz, hanem a hatalom és az identitás hordozója. A kulturális fordítás – a mentális térképek, kódok és viselkedési formák átvétele – nála hírszerzői kompetencia. Az a szereplő, aki képes pontosan értelmezni a japán katonai parancsnokok gesztusrendszerét, vagy felismerni egy rádióüzenet hangtónusából a feladó érzelmi állapotát, nem egyszerűen tolmács – hanem a túlélés stratégiai eszközeivel felszerelt megfigyelő.

Különösen érdekes olvasmány ebből a szempontból a Kísértetek iskolája. A regény egy fiktív kémiskola tananyagán és számtalan bemutatott műveletén vezeti végig az olvasót. Csakhogy itt nem hagyományos ügynököket képeznek, hanem egy rejtélyes Nagymester által vezetett speciális szervezet tagjait. A kísértetek, ahogy a regény nevezi őket, minden létező operatív feladatra ki vannak képezve, és mind mesterei a közelharcnak is – akárcsak a ninják. Bár ez a szervezet nyilvánvaló fikció, az értő olvasó – ha megküzd a ma már idegen, szovjet elbeszélő stílussal, a bonyolult körmondatokkal és egy már letűnt világ nyelvének jellemző fordulataival - hatalmas tényanyag, és egy sajátos gondolkodásmód birtokába jut: bepillantást nyer abba, hogyan lát a világ egy olyan ember, aki egész életében a láthatatlanságra képezte magát. Ennyiből nem csak hiteles, de ma is élvezhető.

Kim regényei nemcsak a Szovjetunióban találtak közönségre, hanem több ázsiai és európai nyelvre is lefordították őket. Magyarországon a regények sajátos, valóságalapú keleti miliője különösen figyelmet keltett. A hivatalos kritika keveset foglalkozott velük – az olvasók annál többet. A bennfentesség, a kulisszák mögé látás élménye mindig is erős vonzerő volt. Alighanem ez volt a titka a legnépszerűbb szovjet kém, Stirlitz példátlan hazai sikerének is. 

A rejtőzködés nagymestere – Roman Kim utóélete és hagyatéka

A Roman Kimhez kapcsolódó életrajzi források tanúsága szerint a szerző nemcsak ügynökként, hanem saját múltjának értelmezésében is gyakorlottan élt a dezinformáció eszközeivel. Több alkalommal különböző adatokat adott meg önéletrajzi kérdőíveken: eltérő családi állapotot, eltérő gyermekszámot, Japánba kerülésének más-más körülményeit. Ez következetes önfedés volt: a saját legendájának részeként kezelt identitásépítés, amelyhez a hírszerzési rutinban megszokott többszintű fedősztori tartozott.

Az idős író 1960 körül

Ennek következtében az életútja – különösen a hírszerzői éveket illetően – még a leggondosabb kutatók számára is több ponton homályos marad. A vonatkozó iratok egy része elveszett, más részük ma is kutatásra vár. Egyes történészek szerint kettős ügynök lehetett; mások szerint soha nem szolgált más hatalmat, csak a Szovjetuniót – csupán túlságosan jól ismerte az ellenséget, és ez már önmagában gyanút ébresztett. Hogy melyik változat igaz, talán soha nem fog véglegesen kiderülni. Kim mindkét lehetőséget nyitva hagyta – valószínűleg szándékosan.

A hatvanas évektől Kim a japán irodalom tudósaként is újra feltűnik: 1961-ben kötetet szerkesztett a japán novella 1945 utáni legjobb alkotásaiból. Klasszikus detektívtörténeteket is írt, de a kémregény műfajától soha nem távolodott el véglegesen. Regényei ma más megvilágításban olvashatók: a titkos információk értelmezése, a rejtett struktúrák felismerése, a személyazonosság játékai mind olyan kérdések, amelyek a digitális megfigyelés és a mesterséges intelligencia korában is különös aktualitást nyernek. Kim hősei folyamatosan módosuló, alkalmazkodó, túlélő identitások – és ez a huszonegyedik század olvasójának sem ismeretlen tapasztalat.

1967. május 14-én hunyt el Moszkvában. Életében könyveit a Szovjetunióban több mint egymillió példányban adták ki, de népszerű a mai Oroszországban is, ezt az újabb és újabb kiadások bizonyítják. Mi lehet ennek a sikernek a titka?

Egy nyugdíjas Moszkva utcáin. Nem minden titkát vitte magával a sírba (MI-vel készült rekonstrukció)  

Roman Kim nemcsak kémirodalmat írt – ő a szovjet valóság egy különleges szeletét dokumentálta, a saját eszközeivel, a saját stílusában. Minden regénye mögött ott húzódott egy másik történet is: a sajátja, amelyet soha nem tárt fel teljesen, amelyet soha nem rendezett egyetlen végleges változatba. Talán éppen ez a legfontosabb öröksége. Ahogy a régiek mondták: „ott, ahol a térkép véget ér, sárkányok laknak”. Roman Kim térképein sok ilyen határ húzódott – és mindegyik mögött ott lapul egy-egy történet, amelyet érdemes újraolvasni. Vagy legalább emlékezni rá…