A képzelet légiósa - Percival Wren és a Kék Csillag legendája

Kevés olyan szerző van az angol nyelvű, sőt, nemzetközi kalandirodalomban, akinek neve annyira összefonódott volna az egzotikus helyszíneken játszódó, hősiességtől és bajtársiasságtól áthatott történetekkel, mint Percival Christopher Wrené. Ha puszta neve ma már nem, de leghíresebb regénye címe bizonyosan ismerősen cseng sokak számára – legalábbis azoknak, akik valaha is találkoztak a francia idegenlégió legendás világával a filmvásznon a klasszikus ponyvaregények lapjain vagy éppen képregényen. A Beau Geste – magyarul A Kék Csillag cím alatt jelent meg - ugyanis nemcsak egy regény címe: egy egész irodalmi univerzum szimbóluma lett, a bátorság, a lojalitás és az önfeláldozás története, amely három testvér sorsán keresztül mutatja be az idegenlégió embert próbáló világát. A regényt többször is megfilmesítették – a legismertebb változat 1939-ben készült Gary Cooper főszereplésével –, és máig hivatkozási pontként szolgál, ha a hősies múlt romantikus újraértelmezéséről esik szó.

Maga is számos korábbi irodalmi forrásból merített – a munkásságával foglalkozó szerzők Wilkie Collins úttörő viktoriánus detektívregényét, az 1868-ban megjelent Holdgyémántot szokták A Kék Csillag közvetlen ihletadójaként említeni, s Edwin Rosen a francia idegenlégóban töltött éveiről szóló, 1910-ben megjelent visszaemlékezéseit, de az olyan filmek is hatottak Wren világának alakulására, mint A sejk és A sejk fia. Ami tény: ő volt az, aki a légiós regényekkel új műfajt teremtett – és az is, hogy sokan igyekeztek a nyomába eredni. Magyarországon is, ahol a főként álnevek alatt alkotó hazai szerzők nemcsak utánozták stílusát, de ötleteket, kész fordulatokat vettek át saját történeteikhez, sőt: akadt, aki nevét is „lenyúlta” – Barsi Ödön több vadnyugati regényét is P. Wreen álnéven publikálta - Rejtő Jenő és Nagy Károly pedig a humoros légiós regényekkel egészen új irodalmi világot hoztak létre. A hatvanas évektől ez jelent meg a magyar adaptációs képregényben is, elsősorban Korcsmáros Pál rajzos közvetítésén keresztül.

A Beau Geste 1927-es illusztrált díszkiadása a John Murray kiadó gondozásában, Helen McKie illusztrációival. A szerző minden példányt sajátkezű aláírásával látott el, mai ára az angol antikváriusoknál 1500 font (kb. 700 000 Ft).

Személye már életében is mítoszok tárgya volt. Szívesen alakította saját életrajzát – és ez alatt nemcsak stilizálást értünk, hanem kifejezetten a valóság újraírását. Más szavakkal: nemcsak regényeiben talált ki történeteket, hanem önmagát is irodalmi figurává formálta. Hol arról számolt be, hogy szolgált a francia idegenlégióban, hol azt állította, hogy Indiában kémként dolgozott a brit kormány megbízásából. Ezeket a történeteket soha nem sikerült teljes mértékben igazolni, de cáfolni sem – és talán éppen ezért váltak annyira elevenné és hitelessé az olvasók szemében. A történeteiben szereplő világ ugyanis annyira részletgazdag és atmoszférikus, hogy az ember könnyen elhiszi: csak az írhat így, aki maga is végigélte azt, amiről beszél.

De ki volt valójában ez a különös nevű, visszahúzódó brit író, akinek regényei a huszadik század első felében olvasók millióit ragadták magukkal? És miért övezi ennyi rejtély és bizonytalanság az életét?

Gyermekkor és tanulmányok – Az ismeretlenségből az Oxfordi Egyetemig

Percival Christopher Wren életútja szinte eleve arra predesztinálta, hogy maga is regényszereplővé váljon. A maga teremtette legendárium annyira összeolvadt valós életrajzával, hogy az utókor számára is nehéz kibogozni, hol ér véget a tény, és hol kezdődik az írói önformálás.

A London SE8-as postai körzete, Deptford eredetileg a Királyi Haditengerészet hajógyárának adott otthont, ám a 19. század végére a kereskedelmi kikötők állapotának leromlása miatt hanyatlásnak indult. A második világháború idején, a Blitz során a városrész nagy részét elpusztították, az azt követő gazdasági visszaesés hatására a helyi lakosság jelentős része elköltözött. A 21. század elején elindított önkormányzati megújítási terv azonban lehetővé tette, hogy Deptford újjáéledjen, megőrizve gazdag történelmét és kulturális örökségét. Ma már ez az élettel teli városrész olyan divatos londoni negyedekkel említhető egy lapon, mint Shoreditch, Dalston vagy Hoxton.

Ami biztos: Percy Wren néven született 1875. november 1-jén London egyik munkásnegyedében, Deptfordban, egy iskolamester fiaként. Apja, John Wilkins Wren tanító volt, anyja, Ellen Lasbury Wren, korán elhunyt. Az ifjú Percival két nővérével és egy öccsével nőtt fel. Anyja halála után apja újraházasodott, de a család nehéz körülmények között élt. Mégis sikerült eljutnia az Oxfordi Egyetemre, ahol a szegényebb hallgatók számára létrehozott, később St. Catherine’s Society néven ismert szervezet tagjaként tanult.

Ennek gyökerei egészen 1868-ig nyúlnak vissza: ekkor jött létre a Delegacy for Unattached Students (független hallgatók küldöttsége), mely lehetővé tette, hogy a diákok az egyetem tagjai legyenek anélkül, hogy bármelyik kollégiumhoz tartoznának – így elkerülve az oxfordi kollégiumi tagsággal járó magas költségeket. Kezdetben csupán egyetlen helyiséget foglaltak el, a hallgatók pedig olcsóbb magánszállásokon éltek a városban, de hamar kialakították sajátos, félig kollégiumszerű közösségüket - a hallgatók számára továbbra is gondot jelentett, hogy társasági és sportcélokra nem rendelkeztek egységes, azonosítható névvel. Ezt orvoslandó kezdték el a hallgatói csoportok a St Catharine’s Club nevet kezdték használni – a terem neve után, ahol a találkozókat tartották. A név később St Catherine’s-re módosult, és 1931-ben hivatalosan is St Catherine’s Society lett a szervezet neve. Wren 1898-ban szerzett Oxfordban diplomát.

Az Oxfordi Egyetem Zenetudományi Kara – ma. Egykor ezekben az épületekben működött a St Catherine’s Society, melynek kereteiben Wren is folytatta tanulmányait.

Egyetemi évei után Wren öt évig tanított különböző angliai iskolákban. Ez az időszak később regényeiben ugyan nem jelennek meg hangsúlyosan, de didaktikus művein nyomot hagyott. 1899-ben feleségül vette Alice Lucille Shovelier-t, akitől két gyermeke született, de közülük csak egy, Estelle élte meg a gyermekkort – ő is csupán kilencéves koráig. Alice 1914-ben halt meg Indiában, valószínűleg járványos betegségben, így Wren mind feleségét, mind lányát tragikusan korán elveszítette. Ezek a veszteségek mélyen beleivódtak írói világába, bár nyíltan sosem beszélt róluk. Egyes műveiben azonban rejtett módon emléket állított nekik: például A kígyó és a kard (The Snake and the Sword) egyik első kiadását „szeretett feleségem emlékének” ajánlotta.

A St Patrick középiskola és diákjai 1910 körül, Karachi

1903-ban csatlakozott a Brit Birodalom indiai oktatási szolgálatához, és a karacsi középiskola igazgatójaként dolgozott. Később a bombayi oktatási igazgatóságnál lett vezető tanácsadó. E korszakában számos tankönyvet és oktatáselméleti munkát írt, például Az indiai igazgató kézikönyvét (Indian Headmaster’s Guide), Az angol nyelv közvetlen oktatása indiai iskolákban (The Direct Teaching of English in Indian Schools), vagy Mentális, erkölcsi és testi nevelés elmélete és gyakorlata (The Indian Teacher’s Guide to the Theory and Practice of Mental, Moral and Physical Education). Ezek a művek egyrészt a brit gyarmati oktatás szemléletét tükrözik, másrészt világossá teszik: Wren komolyan hitt az oktatás társadalomformáló erejében. Pedagógiai munkái szakmai színvonalát mi sem jelzi jobban, hogy H. Martinnal közösen írt alsóbb iskolai és középiskolai angol nyelvtan- és fogalmazáskönyvei (Primary School English Grammar and Composition, High School English Grammar and Composition) az indiai oktatásban a mai napig használatban vannak, s máig több, mint száz kiadást értek meg.

Angol nyelvtan- és fogalmazáskönyv a középiskolák számára - az 1927-es és 2017-es kiadás borítója

De nem csupán tankönyveket írt. Első szépirodalmi kötete, a Harmat és penész (Dew and Mildew: Semi-Detached Stories from Darabad, India) 1912-ben jelent meg – novellafüzér, amelyben a gyarmati India mindennapjait idézte meg humorral és némi társadalomkritikával. Már itt megmutatkozott írói stílusának három fő jellemzője: érzékletes helyszínrajz, a brit mentalitás finom szatírája, és az egzotikum iránti vonzalom.

Az indiai évek tehát nemcsak megélhetést, hanem ihletet is adtak Wrennek. Oktatóként, tanácsadóként és kezdő íróként egyaránt rögzítette azokat a benyomásokat, amelyekből később egy egész életmű sarjadt. Ekkoriban született meg az az alkotói magabiztosság, amelynek köszönhetően a tanárból író, az írónövendékből pedig mítoszteremtő lett. És ahogy 1914-ben kitört az első világháború, Wren új fejezetet nyitott életében – katonai egyenruhában, idegen földön, immár a saját legendája felé menetelve.

1914. december 1-jén tartalékos tisztként kinevezték a Brit Indiai Hadsereg egyik ezredébe, a 101. gránátosokhoz. Az alakulat az első világháború afrikai frontján teljesített szolgálatot, részt vettek például az 1915 januárjában lezajlott jassini (német kelet-afrika) csatában is. Wren azonban nem sokkal később, februárban betegszabadságra került, és ősszel már hivatalosan is leszerelt, visszatérve a polgári életbe.

A Memorial Gates (Emlékkapuk) Londonban, a Constitution Hill a Hyde Park Corner felőli végén annak az öt és félmillió katonának állítanak emléket, akik legnagyobbrészt angol tisztek alatt az első és a második világháborúban a Brit Birodalomért harcoltak – ezek közé tartoztak a Brit Indiai Hadsereg tagjai is.

Későbbi életrajzai, köztük a nekrológjai is említést tesznek arról, hogy korábban állítólag az Indiai Tartalékos Erők Poona-i Lövészezredének tisztje volt, ám a filológusok és történészek, köztük a hadtörténész-kiadó, az idén elhúnyt Martin Windrow szerint ez egy másik, azonos nevű katonával való összekeverésének következménye lehetett. Bár az idegenlégióban való szolgálatot semmi sem bizonyítja hitelesen, Wren rövid, de valós katonai múltja mégis hozzájárulhatott ahhoz, hogy regényeiben ennyire hitelesen tudta megragadni a sivatagi hadszíntér világát, a kaszárnyák légkörét, és a bajtársi hűség feszültségekkel teli, férfias drámáját. Az, hogy a szerzőt portréin a könyveiben és hirdetésekben szinte kizárólag egyenruhában ábrázolták, tudatos PR-fogás volt: a marcona hadfi képe hitelesebben adta el a könyveket, mint az íróasztala mögött dolgozó fotelirodalmáré.

Irodalmi karrier – A romantikus kaland mestere

Amikor Percival Wren 1917-ben végleg búcsút mondott az indiai oktatási szolgálatnak, Angliába visszatérve már nemcsak tanár, hanem író is volt. Az első világháború borzalmai, személyes veszteségei és a gyarmati világban szerzett tapasztalatai egyaránt megalapozták azt az írói szemléletet, amely kalandregényeit hamar világsikerre vitte. Wren a 20. század első felének egyik legolvasottabb és legkarakteresebb szerzője lett: több mint harminc regényt és novelláskötetet publikált, melyek nagy része a hősiesség, becsület és önfeláldozás motívumaira épül, s rendszerint egzotikus, gyakran katonai közegben játszódik.

Az erény bére 1926-os kiadása Gloria Swansonnal, a film főszereplőjével a címlapon. A kötetet is a moziból vett képekkel illusztrálták.

Egyik korai regénye Az erény bére (The Wages of Virtue, 1916, magyar címe: Pokol a Szaharában) részben szatirikus hangvétellel mutatja be egy gyarmati parancsnok sorsát a sivatagi laktanyában, légiós környezetben. A könvv akkor még csak mérsékelt sikert hozott, nyolc évvel később azonban az USÁ-ban film (akkor még photoplay-nek hívták) is készült belőle.

Pályafutásának csúcspontját egyértelműen a Beau Geste (első angliai megjelenése: 1924 október) jelentette. A mű világsikert aratott: csak az Egyesült Államokban, ahol 1925-ben adták ki először, több mint 1,5 millió példányban kelt el az első évben, és már 1926-ban megfilmesítették. Azóta négy adaptáció és egy paródia készült belőle, köztük a legismertebb a Gary Cooper főszereplésével készült 1939-es változat. 1928 novemberéig csak Angliában negyvenszer nyomták újra a könyvet, mely eredetileg kemény táblás formában, szerény védőborítóval ellátva, képek nélkül jelent meg – az illusztrált változat Helen MacKay klasszikussá vált rajzaival 1927 szeptemberében került az olvasók kezébe. A Beau Geste magyar fordítását A Kék Csillag címmel 1927 októberében kezdte közölni a Képes Krónika, a következő évben aztán könyvben is megjelent – akkor a kiadó, a Palladis Rt. a már a közben Magyarországon is bemutatásra került film sikerére is építhetett.

A Kék Csillag első része a Képes Krónika 1927. évi 40. számában. A fordító dr. Mikes Lajos (1872-1930) az eredetileg Blue Water névre hallgató indiai zafírt jó érzékkel magyarította Kék Csillagra.

A Képes Krónikában Zigány Árpád író, műfordító, kiadói- és lapszerkesztő (1865-1936), 1919-től az akkor indult, katolikus szellemiségű magazin főszerkesztője - s ekkor már nívós szórakoztató irodalom kiadására szakosodott Palladis Rt. igazgatója - mutatta be az új szerzőt – megalapozva ezzel Wren magyarországi legendáriumát.  „Huszonöt évvel ezelőtt, miután friss diplomával elhagyta az oxfordi egyetemet, Percival C. Wren – ma a brit hadsereg őrnagya – otthagyta otthonát, családját és egész addigi életét. Nyughatatlan természete és kalandvágytól fűtött lelke egyenesen Marseille-be sodorta, ahol nem sokkal később beállt a francia idegenlégióba. Gyermekkori álmainak, ifjúkori ábrándjainak hajszolásaként vetette bele magát Afrika „földi poklának” kegyetlen világába. Évekig harcolt hősiesen a vad és vérszomjas arab törzsek ellen, elviselte az éhséget és szomjúságot, a Szahara embertelen hőségét, valamint a légió vasfegyelmét, amely a katonákat szinte lélek nélküli páriákká alacsonyította. Ez a szörnyű életiskola azonban nem roppantotta meg a fiatal Wren erejét. Ellenkezőleg: megedzette akaratát, megerősítette jellemét, és még inkább felerősítette romantikus hajlamait. Miután kilépett az idegenlégióból, a brit felderítő lovassághoz csatlakozott, ahol a birodalom határvidékein szolgált – mindig ott, ahol az élet a legkockázatosabb. Részt vett a hindu lázadások leverésében, majd a világháború idején, már őrnagyi rangban, Kelet-Afrikában harcolt. Amit átélt, látott és megtapasztalt, azt kivételes írói tehetségével örökítette meg műveiben. Történeteit merész képzelet szövi át, de figurái mindig hús-vér alakok, olyan férfiak, akikkel maga is együtt harcolt és szenvedett. Ezek a szilaj, gránitszilárdságú kalandorok járják végig hajmeresztő kalandjaikat, győzik le a legképtelenebb akadályokat, és halálos nyugalommal néznek szembe a végzettel. E hősök köré épül fel A Kék Csillag című regénye is, amelynek minden sora átélt és átérezett drámát hordoz. A könyv mögött felsejlik a valóság, és éppen emiatt vált Wren egy csapásra világhírűvé.”

A Beau Sabreur 1927-es amerikai kiadásának címlapja – ugyancsak a filmből vett képekkel illusztrálva

Ami az életrajzi elemeket illeti, annak zöme bizony nettó kitaláció, ám ami az irodalmi méltatást, az mindenképpen megalapozott. Wren regényeiben a kaland sohasem öncélú. A hősök – gyakran brit úriemberek, akiket a sors kivet az otthoni biztonságból – belső erkölcsi küzdelmen mennek keresztül. Harcolnak, szenvednek, és gyakran vállalják a halált, de mindezt egy magasabb érték, leggyakrabban a lojalitás és a tisztesség nevében. A karakterek erősen idealizáltak, mégis emberiek: esendőek, de elkötelezettek. Ez különösen igaz a Beau Sabreur (1926, szó szerinti jelentése megközelítőleg: A nemes harcos) és a Beau Ideal (1928, szó szerinti jelentése: A nemes eszmény) című folytatások esetében, amelyek mélyebb lélektani és politikai rétegeket is megpendítenek, miközben megőrzik az első rész epikus kalandhangulatát.

Magyarországon A Kék Csillag könyv formájában először 1929-ben jelent meg.

Wren ugyanakkor nem korlátozta magát a légiós tematikára. Regényeinek egy része Indiában játszódik, mások a brit birodalom különböző peremvidékeit idézik meg. A Szélfútta szikladarabok (Driftwood Spars, 1916) egy elveszett férfi és a megváltás története, míg A szenvedélyek és tettek (Action and Passion, 1933) című regénye már a nyugati világ belső konfliktusaira reflektál. Az 1930-as években több novelláskötetet is kiadott, melyek közül kiemelkedik a Gyarló pengék – Történetek az idegenlégióból (Flawed Blades: Tales from the Foreign Legion, 1933) és a Hiányzó emberek kikötője (Port o’ Missing Men, 1934). Ezekben visszatér a légió világa, de gyakran groteszk, tragikomikus formában, mintha az író fokozatosan elveszítené hitét abban a romantikus heroizmusban, amely korábbi regényeit jellemezte. Utolsó éveiben már a halál, a kiüresedés és a nosztalgia lett domináns a szövegeiben – különösen A dicsőség egyenruhája (The Uniform of Glory, 1941) és Két lábbal a mennyországban (Two Feet from Heaven, 1940) című munkáiban.

Az évek során korábbi regényei újra és újra kiadásra kerültek, de már puhafedelű változatban, színes borítóval vagy védőborítóval ellátva. Egyik első légiós tárgyú könyve, az 1917-ben megjelent Stepsons of France (Franciaország mostohafiai) című elbeszélésgyűjtemény halála évében megjelent, sokadik újranyomása.

Műveit gyakran értékelték vegyesen: a közönség rajongott értük, de a kritikusok nem mindig bántak vele kesztyűs kézzel. Sokan vádolták giccsességgel, túlzott pátosszal, mások viszont kiemelték irodalmi stílusának gördülékenységét, gazdag szókincsét és atmoszférateremtő képességét. Tény, hogy Wren az angol nyelv mesteri használója és kiváló mesélő volt – és a közönség mindig is a jó történetmesélőket szerette.

A francia idegenlégió mítosza – Valóság vagy legenda?

Ha Percival Wren neve szóba kerül, aligha lehet megkerülni a francia idegenlégió említését – s annak kérdését, hogy a regényeit valóban saját légiós élményeire alapozva írta-e meg – ahogy Zigány méltatása is állította. A Beau Geste (1924) és folytatásai – Beau Sabreur (magyar címe: A sivatag titka, 1926) és Beau Ideal (magyar címe: Az ideál csókja, 1928) – nemcsak az ő legismertebb regényei, hanem a 20. századi kalandirodalom ikonikus darabjai is, melyek a magyar szórakoztató irodalomra is jelentős hatást gyakoroltak. Wren ezekben a művekben hősi, önfeláldozó brit ifjak történetét meséli el, akik egy lopott családi ereklye miatti szégyenből a sivatagba menekülnek, és a légió soraiban próbálják visszaszerezni becsületüket. A trilógia hatalmas sikert aratott, számtalanszor megfilmesítették, és a légiós-romantika egyik legfőbb táptalajává vált. De vajon mennyit tudott Wren a francia idegenlégióról – és honnan?

Ő maga – közvetlenül soha meg nem erősítve, de írásaiban sejtetve – azt a képet alakította ki, hogy egy öt éves légiós szolgálat során saját bőrén tapasztalta meg a sivatagi kaszárnyák életét, a brutalitást, a bajtársiasságot és a parancsnoki önkényt. Azonban semmiféle hivatalos nyoma nincs annak, hogy valaha is tagja lett volna a légiónak. A francia Idegenlégió Hadtörténeti és Információs Szolgálata egyértelműen kijelentette, hogy nem szerepel ilyen nevű személy az archívumukban.

Erwin Rosen 1909-ben, Stuttgartban megjelent légiós visszaemlékezéseinek 2016-es kiadása. A borítórajz azonban nem Rosent, hanem Lucien Lapeyre-t, a légió káplárját ábrázolja 1906-ban

Ennek ellenére Wren leírásai lenyűgözően részletgazdagok és hitelesnek tűnnek: beszámol a laktanyák felépítéséről, az egyenruha típusairól, a kiképzés menetéről, az őrszolgálatok beosztásáról és az altisztek tipikus karakterjegyeiről. Mindez alapján sokáig úgy vélték, hogy csak az írhat ilyen hitelesen, aki maga is megjárta ezt a világot. Csakhogy a kutatások később kimutatták: Wren rendkívül alapos háttérmunkát végzett, és több, valódi légiós által írt visszaemlékezést is felhasznált. Különösen figyelemre méltó az 1910-ben megjelent Az idegenlégióban (In the Foreign Legion) című memoár Edwin Rosen tollából, amely számos motívumban visszaköszön Wren korai regényeiben is – például Az erény bére (The Wages of Virtue, 1916) című könyvében. Az azonban erősen valószínűtlen, hogy a regényeiben szereplő szaharai helyszíneket személyesen is felkereste volna: nem túl hosszú tartalékos katonai szolgálatát brit területen, Kelet-Afrikában teljesítette.

Zinder ma Nigéria második legnagyobb városa, mely egyebek mellett sajátos, a történeti hagyományokat hűen őrző építészetéről is híres – a francia gyarmati időkben a főváros szerepét töltötte be. A regénybeli Fort Zinderneuf ettől északra, Algéria területén lehetett – volna, ha nem Wren találta volna ki.

Egy másik, különösen emlékezetes jelenet a Beau Geste lapjain – ahol a Zinderneuf-i erődben halott katonákat felültetik a falakra, hogy az ellenség azt higgye, még élnek és védekeznek – szinte szó szerint megegyezik Frederic Martyn 1911-es emlékiratában (Élet a Légióban – Egy katona szemszögéből, Life in the Legion: From a Soldier's Point of View) olvasható esettel. Ebből sokan arra következtettek, hogy Wren valójában nem saját élményeit írta meg, hanem mások elbeszéléseit gyúrta össze drámai irodalommá.

A kérdés tehát továbbra is nyitott: vajon a szerző valóban végigharcolt (legalább) egy sivatagi légiós küldetést, vagy csak elhitette az olvasókkal, hogy megjárta a poklot? Egyesek szerint – köztük a nevelt fia, Alan Graham-Smith – igenis szolgált, csak később, más néven, vagy hamisított iratokkal. Mások viszont azt állítják: Wren épp olyan mesterien szőtte meg saját legendáját, mint regényei cselekményét – egy titokzatos, hallgatag író volt, akiről még az arcképek is ritkák.

És talán épp ez a legizgalmasabb: hogy soha nem tudjuk meg teljes bizonyossággal az igazságot. Az olvasó pedig szabadon dönthet: számára Wren csak egy kiváló megfigyelő és író, vagy egy valódi kalandor volt. Akárhogy is, a légiót és annak szimbolikus világát Wren örökre beemelte az irodalomba. A kegyetlenséggel teli, mégis mélyen emberi légiós sors, amelyet regényeiben ábrázolt, generációk képzeletét gyújtotta lángra – és teszi ezt ma is.

A Wren regényeiből készült filmfeldolgozások

Először Az erény bére című, légiós hátterű regényéből készült 1924-ben filmes feldolgozás. A Gloria Swanson, Ben Lyon és Norman Trevor főszereplésével készült mozi elnyerte az 1925-ös februári, legjobb filmnek járó Photoplay Díjat, Gloria Swanson pedig a legjobb női szereplőnek járó változatát.

Az erény bére - moziplakát 1924-ből

Elveszett filmként tartják nyilván, mert egyetlen kópiája sem maradt fenn – ebben nyilván az is közrejátszott, hogy különösen gyúlékony filmtípussal bocsátották terjesztésbe, mely Finnországban a korai filmtörténet egyik leghalálosabb mozitűzét eredményezte. Költségeit nem ismerjük, de azt tudjuk, hogy az Egyesült Államokban és Kanadában 230 000 dollár bevételt hozott – ez mai értékre átszámítva az infláció-kalkulátorok szerint több, mint 430 millió dollárt jelent.

Beau Geste - moziplakát 1926-ból

A Beau Geste filmjogait a könyv amerikai megjelenésekor máris lekötötte a Paramount, eleve szuperprodukciónak szánták, Herbert Brenon rendezésében. A címszerepet Ronald Colman játszotta, mellette Neil Hamilton és Ralph Forbes alakították a Geste fivéreket. A filmet a Paramount Pictures gyártotta, és a stúdiótól szokatlanul magas, közel 900 ezer dolláros költségvetéssel készült. Ez a befektetés kifizetődött: a film több mint másfél millió dolláros bevételt ért el, és komoly kasszasiker lett. Az Egyesült Államokban a filmet 1926. augusztus 25-én mutatták be. Magyarországra „Halál-légió” címmel jó egy év késéssel jutott el: bár az IMDB a hazai premier időpontját 1928-ra teszi, a korabeli újsághirdetésekből kiderül, hogy már 1927 novemberében Budapesten három mozi is játszotta (az Urania, a Corso és a Décsi). A következő hetekben több vidéki nagyvárosban is bemutatták, 1928 elején pedig eljutott a kisvárosi mozgóképszínházakba. Nagy sikernek bizonyult itthon is, és ami fontosabb, felkeltette az érdeklődést a légiós téma iránt.

Beau Geste - moziplakát 1926-ból

A Beau Geste 1926-os filmváltozatának forgatása nemcsak a történet monumentalitása, hanem a gyártási körülmények miatt is korszakalkotónak számított. A produkció a Paramount égisze alatt zajlott, a rendező Herbert Brenon a látványosságra és realitásra törekedett – ennek érdekében a filmet valódi sivatagi környezetben, az Egyesült Államokban, Arizona állam távoli vidékein forgatták. Azonban a helyszín még így sem volt elég kietlen: a rendező úgy döntött, mesterséges sivatagot építtet, hogy jobban idézze meg az afrikai idegenlégió atmoszféráját. Több tucat traktorral törték fel a talajt, majd építettek egy teljes erődöt, sőt, pálmafákat szállíttattak oda vasúton Kaliforniából, hogy létrehozzanak egy oázist is.

A Színházi Élet beszámolója a forgatásról, 1927

A film nyolc hétig tartó készítése során valóban hadseregszerű logisztika működött. A stábhoz 2500 ember, 2000 ló, valamint 60 teve csatlakozott. A forgatási helyszínt sátortáborokká alakították, külön konyhával, 15 szakáccsal, 30 állatgondozóval, és napi szinten több ezer adag ételt készítettek. A sivatagi környezet miatt a vizet a legközelebbi városból teherautóval kellett szállítani, egy liter ivóvíz közel 25 centbe került. A technikai hátteret külön villanytelep, telefonközpont és rádióállomás biztosította – a rendező ezek segítségével irányította a stáb mozgását. A kommunikációt hangosbeszélők és tábori telefonok segítették, a külvilággal való kapcsolatot pedig repülőgépek biztosították, amelyek a postai küldeményeket is szállították a szereplőknek. Az egész vállalkozásra a „gigantikus realizmus” volt jellemző – az az igény, hogy a film ne csak elmesélje, hanem meg is idézze az idegenlégiós kalandok világát.

A film hivatalos premierje az Egyesült Államokban 1926. augusztus 5-én volt. A diadalút elkezdődött: a New York-i mozik még 1927. márciusában is műsoron tartották

A kritika ennek megfelelő lelkesedéssel fogadta. A The New York Times szerint a film kiválóan ötvözte a kalandot, románcot, rejtélyt és testvéri köteléket. A szereplőket külön dicsérték: Colman visszafogott hősiességét, Alice Joyce eleganciáját, valamint William Powell és Noah Beery kiemelkedő alakítását. Beery különösen emlékezetes volt a kegyetlen őrmester szerepében, amelyet sokan pályafutása legjobbjának tartottak.

A Beau Geste nyerte az 1926-os Photoplay aranyérmet - a Színházi Élet tudósítása 1927-ből

A közönség részéről is elsöprő volt a fogadtatás. A film a korai kalandmozi egyik mérföldköve lett, és gyakran emlegetik a francia idegenlégiós filmek archetípusaként. Különösen emlékezetes atmoszférája és fordulatos, mégis érzelmekben gazdag cselekménye miatt. A Beau Geste 1926-os változata elnyerte a Photoplay magazin Medal of Honor díját is, amely akkoriban a legjelentősebb filmes elismerésnek számított.

Gary Cooper és Evelyn Brent A fekete sejkben (1928)

A sikert követően készült el a Beau Sabreur (1928 – magyar címe: A fekete sejk), Wren második Beau... regényének adaptációja, Gary Cooper főszereplésével. Bár a történet új karakterekkel és egy sivatagi diplomáciai küldetéssel bővült, a film nem tudta megismételni elődje sikerét. A közönség visszafogottabban reagált. Sajnálatos módon a teljes film mára elveszett, csupán az előzetes maradt fenn.

Leni Stengel és Lester Vail Az ideál csókjában (1931)

1931-ben került a mozikba a Beau Ideal, a trilógia harmadik része, már hangosfilm formájában. Az RKO stúdió gyártotta, Herbert Brenon rendezte, Ralph Forbes és Loretta Young voltak főszereplők. Bár technikailag korszakos újításokat hozott (irányított mikrofon, speciális trükktechnika), a film se kritikailag, se anyagilag nem volt sikeres. A korabeli kritikusok túlnyújtottnak és érdektelennek találták, és jelentős veszteséget termelt a stúdiónak.

… és a korabeli filmplakáton.

1939-ben, a hollywoodi filmgyártás egyik legtermékenyebb évében mutatták be a Beau Geste újabb adaptációját. A filmet William A. Wellman rendezte, ő volt a producer is, a forgatókönyvet Robert Carson írta. A főbb szerepeket Gary Cooper, Ray Milland és Robert Preston játszották – ők alakították a Geste testvéreket –, mellettük Brian Donlevy volt látható Markoff őrmester szerepében, Susan Hayward pedig Isobelként tűnt fel. A filmet ismét a Paramount Pictures készítette és forgalmazta.

Az 1939-es filmet két Oscarra is jelölték, de végül egyet sem kapott meg, a Photoplay díjat azonban elnyerte. Nagyon erős év volt ez az amerikai filmgyártásban: ekkor került a mozikba Az elfújta a szél is, mely a mai napig vezeti a blockbusterek világranglistáját (a 3.85 millió dollárba került produkció 1939-ben az amerikai mozikban 18 millió dollárt, napjainkig világszerte 4,34 milliárd dollárt jövedelmezett).

Külön érdekesség, hogy a szereplőgárdából négy színész is elnyerte később a filmes világ legnagyobb elismerését, az Oscar-díjat (Cooper pályája során kétszer, majd halála évében, 1961-ben megkapta az életműdíjat is) – ezzel ez a produkció volt az első, ahol ennyi későbbi díjazott szerepelt egy filmen belül. A stúdió célja lényegében az 1926-os némafilm újrafeldolgozása volt: a premier nyitányaként be is mutatták az eredeti első tekercsét, tisztelegve az előd előtt. Ez a gesztus azonban visszafelé sült el: a kritikusok szerint a jelenetek közötti párhuzamok túlságosan szembetűnőek lettek, és több vélemény szerint az új verzió nem hozott újat a korábbihoz képest.

Ennek ellenére a film pozitív fogadtatásban részesült. A New York Times kritikusa ugyan megemlítette, hogy az új változatnak nehéz kilépnie a kiváló előd árnyékából, de a látványos kivitelezés és a fordulatos történet mégis magával ragadta a nézőket. A közönség jól fogadta a filmet, és a produkció anyagilag is sikeresnek bizonyult. A kasszáknál remekül teljesített, és a Paramount számára az év egyik kiemelkedő eredményét hozta.

A három testvér az 1939-es filmváltozatban

A film két Oscar-jelölést is kapott: Brian Donlevyt a legjobb férfi mellékszereplő kategóriában jelölték a szigorú, mégis karizmatikus őrmester megformálásáért, míg a díszlettervezők – Hans Dreier és Robert Odell – a legjobb látványterv kategóriájában kerültek a jelöltek közé. Bár díjat egyik kategóriában sem nyert, a jelölések is azt mutatták, hogy a film szakmai körökben is nagyra értékelt volt.

Magyarországon 1939. november 20-án mutatták be, a Royal Apolló mozi kezdte először játszani – a premierre már napokkal korábban újsághirdetések hívták fel a figyelmet. „A kék csillag misztikus eltűnése előtt premier plánban az idegenlégió élete zajlik, a világ minden tájáról idekerült emberek tragikus és emelkedett sorsa. Emlékezzen az olvasó a Párizsi Notre-Dame Quasimodójára. Érzelem, szinte gótikusan magasztos érzelem az alapja ennek a különös keveréknek: valósághű katonai, akciós jelenetekkel, puskaropogással, halálba meneteléssel és a három testvér-bajtárs szinte mitikus hatású önfeláldozása. Romantika és férfiasság keveréke. A kék gyémánt titkának megfejtése sem marad el. Mi kellene még több egy jó film-vendégnek?” – méltatta másnap az előadást az Esti Újság kritikusa. A Palladis új kiadásban jelentette meg a regényt – a címlapon azonban már az amerikai film három sztárjának fotója szerepelt.

Az első ismert képregényes feldolgozás 1947-ből egy mexikói ifjúsági filmmagazinban

Sajátos módon képregény a Beau Geste-ből 1947-ig nem készült – sőt: szemben a dzsungel-zsánerrel, ami Tarzanak köszönhetően a lapokban is szép karriert futott be – a légiós műfajnak maga sem lett népszerű a képregényben.  Igaz, a filmképregények fénykora inkább az ötvenes-hetvenes évekre esett, mikor viszont sok korábbi mozisikernek készült el ilyen változata. Ebbe a sorba illeszkedett az amerikai Fast Fiction adaptációs képregénysorozat 5. füzete.

A Beau Geste 1950-ben – képregényen. A grafikai kivitelezés azért nem tartozott a mesterművek közé… (A rajzoló: Henry C. Kiefer)

Később újabb filmfeldolgozások születtek, köztük az 1966-os Technicolor változat, melyben Leslie Nielsen és Telly Savalas is játszott, valamint egy televíziós sorozat az 1980-as években, klasszikussá azonban a Beau Geste 1939-es verziója vált. Filmes elemzők gyakran emlegetik a legjobb légiós filmként, a Rotten Tomatoes oldalán pedig napjainkban is rendkívül magas, több mint 90%-os értékeléssel szerepel. Az Amerikai Posta még bélyegsorozatban is megörökítette, mint a hollywoodi aranykor egyik jellegzetes alkotását, Ronald Colman és Gary Cooper alakítása pedig egy életre meghatározta, hogyan képzeljük el az önfeláldozó légiós hőst.

Ebben a filmben Leslie Nielsen még komoly szerepet kapott: ő alakította De Ruse légiós hadnagyot

Titokzatos magánélet – Összemosódó életrajzi szálak

Percival Wren nem csupán regényeinek világát szerette titkokkal átszőni, hanem a saját életét is. Kevés olyan 20. századi angol író ismert, akinek életrajzát ennyi homály és ellentmondás övezi. A hivatalos dokumentumok és az általa közölt adatok gyakran ellentmondanak egymásnak – kezdve már a születési adatokkal. Bár megbízható források szerint 1875. november 1-jén született, ő maga sokszor 1885-öt és a devoni születési helyet jelölte meg. Egyes értelmezések szerint ezzel is a „nemesi származás” látszatát próbálta kelteni, például amikor a „Christopher” nevet vette fel, feltehetően a híres építészre, Sir Christopher Wrenre utalva.

Isabel – aki korábban Cyril Graham-Smith, egy bombayi mérnök felesége volt – 1927-ben vált el hivatalosan, miután férje Wrent nevezte meg „co-respondent”-ként a válóperben - vagyis házasságtörő félként. Ez a botrányos ügy Wren angliai visszatérése után pattant ki, de valószínűsíthető, hogy Isabel és Wren már korábban kapcsolatban álltak. A válás után hamarosan házasságot kötöttek – az esküvő hivatalos dátuma 1927. december 3. –, és a nő második feleségként már Wren mellett maradt egészen az író haláláig. Egyes életrajzírók szerint Isabel karaktere inspirálta a Beau Geste nőalakját, Isobelt, akinek neve árulkodó áthallás lehetett a valóság és fikció között.

Első házasságából származó fia, Percival Rupert felnőttként sem ápolt szoros kapcsolatot apjával. Az 1920-as években az Egyesült Államokba költözött, és kapcsolatuk teljesen megszakadt. Wren második feleségének fia, Richard Alan Graham-Smith – akit Wren hivatalosan is örökbe fogadott – élete végéig elkötelezett gondnoka lett az író hagyatékának. Tanárként dolgozott, majd visszavonultan élt a délnyugat-angliai Torcross falujában, és 96 éves korában, 2006 végén hunyt el. Ő volt az utolsó élő személy, aki személyesen ismerte Wrent, és mindvégig határozottan állította: nevelőapja valóban szolgált a francia idegenlégióban – állításait soha nem tudták teljes mértékben alátámasztani, de megcáfolni sem.

Wren a harmincas évek végén

Wren 1941. november 22-én halt meg gloucestershire-i otthonában, Amberley településen, szívbetegség következtében. A helyi templom, a Holy Trinity Church temetőjében helyezték örök nyugalomra. Búcsúja nem keltett országos visszhangot, nem volt hangos gyászbeszéd, sem irodalmi dísztemetés. Sírját ma már nem gondozza senki.

Halála és öröksége – A legenda tovább él

1941-ben egy mára már látszólag elfeledett író hunyt el – csakhogy az életműve nem hagyta magát elfelejteni. Csendben, de rendületlenül élt tovább a könyvesboltokban, a filmvásznon és az olvasók képzeletében. Wren nem irodalomtörténeti hivatkozásként maradt fenn, hanem a kulturális emlékezet részeként: mint a klasszikus kalandregény utolsó romantikus alakja, a légiós regények megteremtője.

Sírja ma – a temető egy látogatójának amatőr felvételén.

A Beau Geste és annak folytatásai szinte külön irodalmi univerzumot hoztak létre. Az önfeláldozó testvérek, a sivatagi erőd, a parancsnok, aki halottakat ültet a falakra, hogy elrettentse az ellenséget – mind-mind része lett egy közös, nemzetközi mitológiának. Írásai tökéletesen alkalmazkodtak a populáris kultúra igényeihez. Történetei jól strukturáltak, fordulatosak, és rendkívül vizuálisak – szinte kérik, hogy megfilmesítsék őket. Emellett mindig ott lappang bennük valami mélyebb erkölcsi dilemmát hordozó kérdés: mit jelent a becsület, a lojalitás, az önfeláldozás? Meddig tart a kötelesség, és hol kezdődik az egyén szabadsága? Ezek a kérdések azóta sem veszítettek aktualitásukból.

Bár a kritikusok gyakran illették Wren munkásságát azzal a váddal, hogy túlidealizálja a katonai életet és romantikus álomképet fest a légióról, ma már árnyaltabb megítélés illeti. Egyrészt tény, hogy nem realista haditudósításokat írt – de soha nem is állította ezt. Ő a hős mítoszát akarta megalkotni, a klasszikus értelemben vett lovagiasság utolsó változatát. Másrészt regényei nemcsak romantikusak, hanem sokszor szatirikusak, kritikusak is: az elnyomó parancsnokokat, a gyarmati rendszert, a kegyetlen kaszárnyaéletet nemegyszer fanyar humorral és iróniával ábrázolta. Ez különösen érezhető Az erény bére (The Wages of Virtue) vagy Gyarló pengék (Flawed Blades) című köteteiben, ahol a légiós élet árnyoldalai is felszínre kerülnek.

Wren munkái – bár legnagyobbrészt az Interneten már szabadon hozzáférhetők – újra és újra feltűnnek a kiadók kínálatában. Nem csak az Egyesült Királyságban őrzi népszerűségét, de Indiában és Pakisztánban is, igaz inkább már e-könyvként, Kindle-re optimalizálva. A Prabhat Prakashan, a hindi nyelvű könyvkiadás vezető kiadója legutóbb 2019-ben jelentette meg Beau Geste-et. Magyarországon a Digi-Book 2015-2018 között több Wren-regényt is kiadott – köztük a A Kék Csillagot.

Wren hatása nemcsak a kalandregény műfajában érezhető, hanem a szélesebb angolszász kultúrában is. Írók, forgatókönyvírók, sőt játékfejlesztők is hivattkozási alapnak tekintik. Műveinek hatására született meg a légió egzotikus és misztikus képe a nyugati világban – amely aztán könyveken és filmeken keresztül visszahatott magára az idegenlégióra is. Nem túlzás azt mondani: Wren írásai jelentősen hozzájárultak a francia idegenlégió „márkájának” kialakulásához.

Egy légiós regény 1942-ből, a Kaland Kiadótól – ma sem tudjuk, ki rejtőzött a P. Gordon álnév mögött. A címlapot Sebők Imre készítette.

A magyar ponyvairodalom sokkal tartozik neki: végső soron őt utánozva, az ő írói fordulataival, alakjaival élve született meg. Bár a „nemzetközi” légiós memoárirodalom már a századelőn számos, a légióban különböző időszakokban szolgáló, angol, német, kanadai szerző munkája révén szépen felgyarapodott, ezek azonban jól-rosszul megírt visszaemlékezések voltak, egzotikus és érdekes olvasmányok, de nem kalandregények, s pláne nem jól megírt kalandregények. Ez volt Wren igazi hozzájárulása az új zsáner születéséhez – Magyarországon is. Rejtő Jenő első regényeivel a légiós műfajban jelentkezett (A pokol zsoldosai, 1936, Menni vagy meghalni, 1937), ám ezek még inkább „klasszikus” kalandos történetek voltak, légiós háttérrel, az igazi, rejtői humor később robbant be, s hozott létre valami egészen eredetit. 1939-től a hazai kiadók keresik, sőt, követelik az újabb humoros légiós regényeket: Nagy Károly belép Rejtő mellé – sőt, le is körözi őt rendkívüli termelékenységével.

1943-ra mindketten halottak, mindketten Ukrajnában, munkaszolgálatosként pusztultak el. Bő másfél évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy az ötvenes évek végén a légiós regény – de csak a Rejtő-féle, humoros légiós regény – visszatérhessen a magyar szórakoztató irodalomba, s még újabb két évtizednek, hogy 1987-ben a Sárga regények sorozatában az első légiós kisregények, majd a nyolcvanas évek végén Nagy Károly (Charles Lorre) nagyobb művei is megjelenhessenek. Mindeközben a légió a magyar képregényben is egészen elképesztő karriert futott be: Korcsmáros Pál, Gugi Sándor, Endrődi István, Zórád Ernő, Fazekas Attila, Topálovits Pál, Berényi Béla jelenítették meg Rejtő történeteit és alakjait.

Érdekes módon a későbbi irodalmi kánon mégsem emelte be őt a „nagyok” közé. Talán azért, mert nem volt stílusformáló, nem volt irodalmi újító. De ez nem is volt célja. Ő mesélni akart. Történeteket, amelyek elröpítik az olvasót a világ egy másik szegletébe – akár valós, akár kitalált. És ebben a vállalásában minden kétséget kizáróan kiváló volt. Halála után műveit angol nyelvterületen újra és újra kiadták. Az 1940-es évektől kezdve rendszeresen jelentek meg válogatásai, például A dicsőség egyenruhája (The Uniform of Glory, 1941), Két lábbal a mennyországban (Two Feet from Heaven, 1940), vagy a halála után összeállított Halott emberek csizmája (Dead Men's Boots and Other Tales from the Foreign Legion, 1949) című gyűjtemény. Az angol világon kívül is több nyelvre lefordították regényeit – Spanyolországban például nagyon népszerű volt, ott máig jelennek meg új kiadású regényei.

Hampel József a századelő népszerű, nagy tehetségű és sokat foglalkoztatott illusztrátora volt, könyvekhez és a Képes Krónika számára számtalan elbeszéléshez készített rajzokat. Az akkor bevezetett forradalmi nyomtatási eljárásnak, a mélynyomásnak köszönhetően – amely „szedést és ábrát egyesítve, jóformán festéktelenül viszi át a fehér papirosra a legcsodásabb nyomatokat” A Kék Csillaghoz készült illusztrációi egészen újszerű hatásukkal kápráztatták el a közönséget.

Magyarországon 1990-től támadtak fel művei, mikor a Zrínyi nyomda kiadója Hampel József (a nagy archeológus fia, Kárpáti Miklós barátomnak köszönhetően legalább a születési évét ismerjük: 1886) húszas évekbeli illusztrációival újból megjelentette A Kék Csillag-trilógia köteteit, majd az Unikornis kiadó a Szahara császárát és 1992-ben A Kígyó és a kardot.1993-ban a Könyvműhelynél reprintben jelent meg a Pokol a Szaharában 1994-ban a Totem kiadónál A fekete szirén. A kilencvenes évek derekára-végére azonban a nagy ponyva-reneszánsz már kifulladni látszott: a terjesztői problémák miatt a kiadói szakma egésze megváltozott – de változott a közönség érdeklődése is. A kereskedelmi televíziózás berobbanásával az emberek egyre kevesebbet és kevesebben olvastak, negyven-ötven-hetven évvel korábban népszerű zsánerek már nem tudták lekötni figyelmet. A világ – újra – megváltozott.

A magyar könyv- és képregénykiadásban a „légiós zsáner” ma is jelen van: Rejtő regényei és az abból készült képregényalbumok újabb és újabb kiadásokban jelennek meg, a a Gar-Wind kiadó pedig sorozatban adja ki Charles Lorre (Nagy Károly) kisebb terjedelmű elbeszéléseit

Wrenből mára nem hivatalos klasszikus lett: India kivételével ugyan már nem tanítják az iskolákban, de ott regényei ott vannak a könyvtárak polcain; és még ott az antikváriumokban, és ott az internetes archívumokban, már mindenki számára szabadon hozzáférhetőn. Angol nyelvterületen nem mindenki ismeri a nevét, de hőseit sokan még igen; és bár a kritika sokáig háttérbe szorította, egyre inkább méltányolja a tömegkultúra területén kifejtett alkotói tevékenységét. Magyarországon a megfogyatkozott számú, de a szórakoztató irodalom iránt érdeklődő olvasók egy része is visszatér hozzá – csak most már inkább e-könyvekben meg a letöltő oldalakon keresik írásait. Találjunk még sok örömöt bennük!