Whisky, nők, pofonok - 1988-as interjú Lőrincz L. Lászlóval

 

Lőrincz L. Lászlót először a pályakezdéséről, a kaposvári tanulóéveiről kérdeztük. Hogyan lett egy somogyi fiúból az ország egyik leghíresebb írója, tudományos-fantasztikus szerzője? Hogy kezdődött a karrierje?

Szilvásszentmárton - ma. Forrás: Wikipédia

Úgy kezdődött, hogy 1939 júniusában megszülettem, méghozzá Szilvásszentmártonban, ami egy kis község, úgy 13 kilométerre van Kaposvártól. Majd szüleim beköltöztek Kaposvárra, én odajártam óvodába, iskolába, általános iskolába. Középiskoláimat a kaposvári Cukor- és Édesipari Technikumban végeztem. Őszintén szólva nem azért kerültem ide, mert mondjuk gyerekkoromtól kezdve valamilyen olthatatlan vágyat éreztem volna az iránt, hogy én fogom a magyar cukoripart megváltoztatni, vagy megreformálni. Az ötvenes években – szép magyar szóval, vagy kifejezéssel élve – a „beiskolázás” úgy ment, hogy az ember beadta valahova a papírját, aztán kijött valami belőle. Én beadtam a jelentkezési lapomat a 8. elvégzése után a kaposvári Táncsics Mihály Gimnáziumba, aztán visszajött a papír egy bizonyos idő után, hogy felvettek a Cukor- és Édesipari Technikumba.

Ez is egy eredmény volt, nem?

Ez egy nagy eredmény volt, mert rengetegen voltak, akiket sehova nem vettek fel, úgyhogy én előttem aztán két lehetőség állt: az egyik az, hogy vagy megyek, vagy nem... Hát persze, hogy mentem, mert máshová nem nagyon lehetett menni, és őszintén megmondom, egyáltalán nem bántam meg. Nagyon jó tanáraink voltak, nagyon kellemes osztálytársaim, és az iskola maga is nagyon jó volt. Cukor- és csokoládégyárakba jártunk nyaranta üzemi gyakorlatra, cukrot készítettünk, tortát sütöttünk, szóval igazán kellemes iskola volt.

A kaposvári Cukoripari Technikum a hatvanas években

Ezek szerint az „édesebbik részéről” ismerte meg az ötvenes éveket. Egy cukoripari technikum akkor is, és azt hiszem, most is, valamilyen lehetőségeket tudott és tud biztosítani, de a továbbtanulásra az embernek mégiscsak a maga erejéből kellett felkészülnie, nem?

A Cukor- és Édesipari Technikum mondjuk nem egészen az az iskolatípus volt, amelyikről a Bölcsészkarra özönlöttek az emberek. Én annak ellenére kerültem egyetemre, hogy oda jártam. Azért jelentkeztem a Bölcsészkarra, mert gyerekkorom óta nagyon sokat olvastam. Én mindig is humán beállítottságú voltam, és ez technikumi éveim alatt is meglátszott rajtam. Elsősorban a magyar érdekelt és a történelem. A nyelvek is érdekeltek volna, ha lettek volna, csak hát egy ipari technikumnak nem ez az elsődleges profilja. Nem kis problémát okozott ez nekem; sokat kellett hozzá tanulnom, ahhoz, hogy fölvegyenek a Bölcsészkarra. És fölvettek magyar–történelem szakra.

Egy pillanatra álljunk meg, mert azt hiszem, ez később nagyon fontos lesz. A tinédzser éveiben mit olvasott Lőrincz L. László szívesen, és kik voltak a kedvenc írói? Gondolom, ez később nagyon is meghatározta az életét, az egész írói életpályát...

Ugyanazokat olvastam, mint a gyerekek általában. Az 50-es évek gyerekgenerációja elsősorban azt hiszem, hogy May Károlyon vagy Karl May-on nevelkedett föl, részben az indián regényein, a Winnetou-n és a többin. De voltak a Karl Maynak arab tárgyú regényei - és én ezeket emelném ki - amelyek számomra sorsdöntőnek bizonyultak később. Ezeket nem nagyon ismerik az olvasók. 1945 után nem adták ki, aminek gondolom politikai megközelítése is oka volt: nem mindig baráti hangon írt az arabokról. Ő volt a nagy fehér utazó, aki az arabok között járt és voltak arab barátai természetesen, de úgy általában azért nem nagy megértéssel viselkedett az arabokkal szemben. Nyilván ezért tartanak újbóli kiadásuktól. Nekem nem is ez tettszett ezekben a könyvekben elsősorban, hanem az a világ, amit leírt. A Bagdadtól-Sztambulig,  meg A datolyafák árnyékában című könyveiből megismerkedett az ember a mecsetekkel, a minaretekkel, a tevekaravánokkal, a sivatagokkal, és amikor ezeket a könyveket olvastam, én elhatároztam, hogy ha megnövök, bizony ezekre a területekre elfogok utazni, és úgy ahogy Karl May a regényeiben legalábbis kitűnően ismerte ezeknek az embereknek a nyelvét, kultúráját, én is meg fogom tanulni az arabot, a törököt, meg fogok ismerkedni a Közel-Kelet kultúrájával, és csodálatos útikalandjaim lesznek amiket megfogok írni, elsősorban a gyerekek számára.

A nagy példakép - Karl May, Kara ben Nemsi, keleti regényei főhőse jelmezébe bujva

Programnak kétségkívül nagyon vonzó, ám úgy gondolom az akkori idők ennek nem különösen kedveztek. De még azt hiszem van egy olyan könyv amire érdemes kitérni. James Hiltonnak a néhány évvel ezelőtt újra megjelent Kék Hold völgye című művéről van szó.

Igen, két dolog miatt is nagyon szerettem ezt a könyvet, és gyerekkoromban nagyon mély benyomást tett rám. Az egyik a már említett Kelet. Ez egy Keleten történő regény, Tibetben játszódik le, egy tibeti völgyben. Ugyanúgy, mint a Karl May könyvekben, a közel-keleti vagy maláj világ ragadott meg, a Távol-Kelet, amely később aztán mániámmá is vált. A másik része pedig a fantasztikum. Ezt nem említettem még eddig, de gyerekkoromban borzasztó módon vonzódtam a fantasztikus irodalomhoz. Vernét kiolvastam kötetétől az utolsóig, ami megjelent Magyarországon. És valahogy Hiltonnak A Kék Hold völgye volt az, ahol ez a kettő találkozott egymással: Kelet és a fantasztikum. Ezért volt nagy hatással rám. Amikor elolvastam, akkor el is határoztam, hogy én pedig fantasztikus író leszek, és fantasztikus könyveket fogok írni – lehetőleg azokból a világokból, ahova én keletkutatóként el fogok jutni.

Az ifjú költő levele - Lőrincz Laci versben köszönti kedvenc focicsapatát, Somogyi Néplap, 1954. december 9.

És voltak is erre próbálkozások, ifjúkori zsengék? Mennyire volt ez komoly, vagy csak álom maradt, hogy írni fog majd később?

Olyan értelemben ifjúkori zsengéim voltak, hogy én már középiskolás koromban – sőt talán már előbb, még általános iskolás korom utolsó évében is – elég gyakran publikáltam a Somogyi Néplapban: különféle novellákat, rövidebb elbeszéléseket. Pályázatokon vettem részt, nem egyszer sikerrel. Nem tudom, ezek megvannak-e még, biztos elő lehetne keresni, ha az ötvenes évek Néplapjait valaki megnézi. De valóban ilyen „zsengék” voltak. Nem fantasztikus írások ezek elsősorban, hanem mindenféle kis apró novellácskák. Már őszintén szólva nem is nagyon emlékszem rájuk.

A Somogyi Néplap irodalmi pályázatára érkezett írása a lap 1957. április 19-i számában jelent meg. Izgalmas témaválasztás, beszélő nevek…

Eljutottunk addig, hogy felvették az egyetemre, méghozzá a budapesti Bölcsészkarra. Melyik szakra?

Magyar–történelem szakra jelentkeztem, miután abban az évben keleti nyelvekből nem volt felvétel. Ez sem volt könnyű dolog, a már említett okok miatt. Azonban meg kell mondjam, hogy nagyon lojális felvételiztetőim voltak, akiknek ma is nagy hálával tartozom. Ők nem azt nézték elsősorban, hogy én mit nem tudok, hanem azt, hogy mit tudok – és emiatt vettek fel magyar–történelem szakra. Úgy gondoltam akkor, hogy a magyar szakomat később el fogom cserélni egy keleti nyelvre. Elsősorban az arabra gondoltam, másodsorban a törökre.

A Bölcsészkar, 1964-ben.

Ehhez tényleg nagy bátorság kellett. Germanus professzor önéletrajzából, az Allah Akhbar-ból tudom, hogy az ő felvételi vizsgája annak idején a törökkel hogyan zajlott le, hogy Vámbéry Ármin, a nagy előd, őt is igen-igen kemény próbatétel elé állította. Meg kellett-e küzdenie hasonló módon Lőrincz L. Lászlónak is?

Meg kellett küzdenem, és én nem vettem az akadályokat jól – vagy egyáltalán nem is vettem. Őszintén szólva ez az igazság. Először arab szakos próbáltam lenni, azonban oly tömegek voltak abban az évben – ez 1957-ben volt – az arab szakon, ahol részben Germanus, részben pedig Czeglédy professzor tanították az arab nyelvet, hogy őszintén szólva be sem fértem a terembe. A másik próbálkozásom a török nyelvvel volt, itt Németh Gyula professzor volt a tanszékvezető. Hozzá is elmentem, itt is elég sokan voltak. Szóval az az igazság, hogy nem vették nagyon szívesen a más szakokról odavándorló embereket. Azt mondták, hogy tanuljunk egy-két évig – vagy legalább egy évig – arabot vagy törököt, aztán majd el lehet cserélni a szakot. No, ez nem ment, mert három szak volt, és nekem – még egyszer hangsúlyoznom kell, hogy ipari technikumból jöttem - négy nyelvet kelett elkezdenem, hozzá a történelmet, magyart, a szaktárgyaimat, szóval borzasztó nehéz volt. És egyszer egy kollégám felhívta a figyelmemet arra – miután elég szomorú voltam, mert sem az arabra, sem a törökre nem nagyon akarnak átvenni –, hogy ha mindenáron sivatagot meg tevekaravánt akarok látni, akkor menjek mongol szakra.

Valahol azt olvastam, hogy ez a kolléga Chrudinák Alajos volt..

Igen, ő volt, és ő mondta nekem, hogy van egy mongol szak, ahova szintén van esélyem, hogy felvegyenek akkor, hogyha oda jelentkezem. Ligeti Lajos professzor volt ennek a tanszéknek a vezetője, aki szívesen fogadott, és rövid idő múlva mongol szakos hallgató lettem.

Ligeti Lajos

No de azért ne fussunk annyira előre, mert úgy tudom, hogy az is kalandos történet, hogy hogyan lett önből mongol szakos hallgató. Ugye nem volt ez olyan egyszerű?

Abban az évben öt évfolyamon nem volt egyetlen mongol szakos hallgató sem, és amikor felmentem a professzorhoz, borzasztó csodálkozással fogadott, mert eddig próbáltak hallgatókat szerezni, de nem sikerült. Most pedig magától jött egy. A tanársegéd a professzorral együtt sétált egy szobában, nagyon gondterheltek voltak, hisz nem volt hallgatójuk egyáltalán. A tanszéket már fel akarták oszlatni – csak az ilyesmi „nem megy olyan könnyen” –, de hát tényleg igen komoly problémáik voltak. Akkor én bementem, és mondtam, hogy: „Jó napot kívánok, mongol szakos hallgató szeretnék lenni.” A professzor rám nézett döbbenten, hogy eddig próbáltak hallgatót szerezni, de nem sikerült, és most egy magától jött, és azt mondja, hogy „miért?”. Én erre a legbutább választ mondtam, ami mondható egyáltalán: mondom, hogy azért, mert én hallottam, hogy a Professzor Úrnak egyetlenegy hallgatója sincs. Erre a tanársegéd odarohant az ajtóhoz, ráfordította a kulcsot – mert belül volt a kulcs –, és azt mondta, hogy „egy már van”. Hát így lettem én az első mongol szakos hallgató. Hozzá kell tennem, hogy aztán én is szereztem még egyet, így már ketten lettünk. Ugye, muszáj volt még egyet szereznem, mert akkor sohasem hiányozhattam volna az órákról, mindjárt észrevették volna, ha valaki hiányzik. Így aztán ketten lettünk. A másik társam, akivel együtt végeztem, az Kádár László, és a közelmúltig ő volt az ulánbátori nagykövet.

Az első interjú az Egyetemi Lapok 1960. március 5. számában

Gondolom, az egyetemen aztán bőven akadtak élmények, hiszen több szakot elvégezni párhuzamosan akkor sem lehetett egyszerű. Különös tekintettel a nyelvtanulásra: tulajdonképpen milyen nyelvekkel kellett megbirkózni? Az orosz bizonyára roppant fontos volt, hiszen akkoriban ez volt a bázisnyelv a keleti nyelvek tanulásában.

Az orosz először is kötelező volt az egyetemen, s meg kell mondjam őszintén, hogy a Technikumból itt is nagyon gyenge alapokkal jöttünk el. Az Ipari Technikumban épp, hogy csak tanultunk valamit. Ugyanez vonatkozott a nyugati nyelvre is – mert az egyetemen nyugati nyelvet is kellett tanulni. Én angolul kezdtem, de az is rém gyenge lábakon állt nálam, úgyhogy szinte nyugodtan elmondhatom, hogy egyikből sem tudtam semmit. Tulajdonképpen ez az igazság. Miután történelem szakos voltam, latinul is el kellett kezdeni – ez már a harmadik. S el kellett kezdeni egy keleti nyelvet, a mongolt, ami a szakom volt, plusz egy másik keleti nyelvet, amelyik a tibeti lett később, úgyhogy gyakorlatilag öt nyelvnek kellett nagyjából egyszerre nekifogni.

1962-től jelenik meg neve az ELTE annaleseiben, előbb akadémia gyakornokként, a mongol és tibeti nyelvek oktatójaként, majd doktorija megszerzése után tudományos segédkutatóként (1964). Az első megjelenés az Acta Orienta 1962. évi 14. kötetében – egy könyvszemle

Amikor elvégezte az egyetemet, milyen lehetőségek nyíltak az elhelyezkedésre, a kutatómunkára, a tudományos tevékenységre?

Nekem nagy szerencsém volt, meg kell, hogy mondjam, mert abban az évben, 1962-ben – mikor én végeztem –, az előbb említett professzorom, Ligeti Lajos, aki egyébként a Magyar Tudományos Akadémia alelnöke volt, szervezett egy kutatócsoportot, amit úgy hívtak annak idején, hogy Altajisztikai Kutatócsoport. Ez az altaji nyelvek, népek kultúrájával foglalkozott. Ebbe a kutatócsoportba kerültem én azonnal be, ahogy elvégeztem az egyetemet – tehát nagyon nagy szerencsém volt. Tudományos segédmunkatárs lettem. Így kezdtem el dolgozni ebben a csoportban és a szakmában is.

Az első tudományos publikáció az Acta Orienta 1964. évi 17. kötetében: A Varázslatos holttest - egy ojrát nyelvű mese eredettörténete

Amit tudományos publikációk hosszú-hosszú, máig is tartó sora jelez. Mikor kezdett el tulajdonképpen a szakmai jellegű tudományos írásokon kívül újra foglalkozni a régi álommal? Mikor kezdett el újra szépirodalmat írni?

Azt hiszem, hogy nem sokkal azután, ahogy elhelyezkedtem. Ugyanis első publikációim valóban idegen nyelvűek és teljesen szakmai jellegű publikációk voltak, de már akkor gondoltam arra, hogy – ha nem is szépirodalmat – de tudományos ismeretterjesztést mindenképpen írok. Erre tulajdonképpen professzorom is, Ligeti Lajos, bíztatott, mert ő is elég sokat írt. Azt mondta, hogy aki igazi tudósnak érzi magát – vagy az szeretne lenni –, annak nem elég, hogy idegen nyelveken publikálja a cikkeit: a hazai közönséget is meg kell ismertetni kutatásainak eredményeivel. Így születtek meg a különféle tudományos ismeretterjesztő könyveim. Azt hiszem, hogy a legelső az A mongol népköltészet című könyvem volt, ez valamikor a hetvenes évek elején jelent meg. Ez a Kőrösi Csoma Kiskönyvtárban látott napvilágot. Majd ebben a sorozatban adták ki egy másik könyvemet is a mongol mitológiáról. Írtam Dzsingisz kánról egy monográfiát a Gondolat Kiadónak, valamint ugyanide a Mongólia története című könyvet. Aztán később a Gyorsuló időben – Jurták között járok című, mongol folklórról, elsősorban népköltészetről szóló könyvem is megjelent. Ezek valamennyien – azon túl, hogy magyar nyelvűek – tudományos népszerűsítő írások voltak, tudományos témák népszerű formában elbeszélve.

Az első gyerekkönyvek

Előbb-utóbb jelentkezett szépirodalommal is. Az első ezen a területen megjelent regényei a gyerekekhez szóltak.

Úgy gondoltam annak idején, hogy ha már elutazom ezekre az izgalmas vidékekre, amikre gyerekkorom óta készültem, akkor útikalandokat fogok írni, mint Karl May. Ő az úgynevezett útikalandjaiban leírta, ahogy megtámadják a rablók, ahogy ő korbáccsal veri őket, ahogy üldözi a gonosztevőket... Arra gondoltam, hogy én is ilyeneket fogok írni. No de az ember, ha felnő, és valóban érdekes helyekre utazik el, akkor rájön, hogy útikalandot részben nagyon nehéz írni, részben igencsak megváltozott a világ. Nem nagyon vannak már ilyen nagy kalandok, rablók meg tevekaravánok. Habár tevekaravánok vannak ugyan, rablók nem annyira, és más lett az „érdekes” azóta. Arra gondoltam, hogy a gyerekekkel is meg szeretném ismertetni ezt a csodálatos keleti világot, amit én nagyon szeretek. Nem annyira útleírások formájában – sőt, egyáltalán nem ebben a formában –, hanem ifjúsági regények formájában fogom ezt megtenni. Hiszen volt nekem már némi közöm az irodalomhoz ifjabb koromban is, és ezért arra gondoltam, hogy olyan emberekről vagy olyan világokról írok ifjúsági könyveket, amelyeket én jól ismerek, amelyek hozzám közel állnak. Vagy történeti személyekről, vagy pedig olyan személyekről, akiket én találtam ki, de olyan korban, amit – mint mondtam – jól ismerek. Olyan az egész, mintha éltek volna, élhettek volna, és hogyha éltek volna, akkor olyanok lettek volna, amilyennek én megírtam őket.

Ifjúsági regényei

Az egyetemi oktatói tevékenysége és az írás hogyan fért meg egymással? Hogyan tudta a kettőt összeegyeztetni?

Először is már nem nagyon oktatok. Én az egyetemen dolgoztam ugyan, de egy kutatócsoportban. Ez az Altajisztikai Kutatócsoport, amiről már az előbb beszéltem. Csak másodsorban oktattam. Azután elkerültem az egyetemről, és most az Orientalisztikai Munkaközösségnek hívják azt az intézményt, ahol dolgozom. Ez a Nyelvtudományi Intézethez kapcsolódik nagyon laza szálakkal. Az egészen különböző érdeklődési körű, és különböző területen dolgozó keletkutatókat fogja ez össze Latin-Amerikától, Afrikán keresztül egészen a Távol-Keletig – ami az én szakterületem. A tudományos munkát én szerintem az irodalom nagyon jól kiegészíti. Nagyon sok tudós van a világon, szerte-széjjel, akik irodalommal foglalkoznak. Ez nemcsak a szépirodalomra, hanem – mondjuk – a sci-fire vonatkozóan, a tudományos-fantasztikumra is igaz. Tudományos-fantasztikus író–olvasó találkozókon gyakran felmerül a kérdés: egy kutató miként „vetemedik” arra, hogy tudományos-fantasztikus könyveket írjon? Egy kicsit mindig a tudományos népszerűsítésben gondolkodom. Az az én kiindulási alapom az írásban, hogy valamilyen módon Kelet domináljon benne. Meg szeretném ismertetni az emberekkel a Keletet – és szinte valamilyen módon minden regényben ez a vágy fölmerül. Még a krimikben is. Aki a krimijeimet elolvassa – nem akarom azt mondani, hogy tanul belőlük, mert az olyan bután hangzik –, inkább megérzi a Kelet hangulatát, és ez beleivódik az olvasóba. De a Kelet szeretete mellett azért tényanyag is van bennük, úgyhogy, ha valaki elolvas egy ilyen krimit, akkor – ha leteszi – többet tud meg Keletről, mint amennyit az elolvasása előtt tudott. És mindezt úgy, hogy a műfaj határain belül maradtunk, tehát nem kimondottan ismeretterjesztő művek. Ez az ars poeticám, hogyha lehet így mondani.

Az Ulanbator Szálloda a hatvanas években

Ha már a krimikről van szó… Azt hiszem, itt az ideje annak, hogy rákérdezzek Leslie L. Lawrence-re... Hogyan született meg Leslie L. Lawrence, a regényei állandó főszereplője? Az ügyes detektív, a hölgyek nagy tisztelője, aki kalandról kalandra verekszi magát végig a Távol-Keleten? És nem utolsósorban: mikor játszódnak ezek a történetek? Először talán arról, hogy kiről mintázta.

Az 1960-as évek második felében egy féléves kiküldetésben voltam Mongóliában. Az Ulánbátor Szállóban laktam, és ebben a szállóban működött akkor a brit nagykövetség. Egyetlen egy személyből állt: egy ügyvivőből, akinek sok dolga nem volt Ulánbátorban, mert az ő főnökei Pekingben voltak, s ő csak a pekingi utasításokat hajtotta végre. Egy skót férfiú volt, akivel sikerült remekül összebarátkoznunk. Üres óráiban sokat mesélt nekem az életéről. Ebbe belejátszott az is, hogy az én szomszédom volt a szállodában. Nagyon sok dolga nem volt, whiskyje viszont igen... Tulajdonképpen ő volt az a figura, aki a második világháborúban a Royal Air Force tagja volt, és távol-keleti feladatokat teljesített. Az volt a dolga, hogy itt, Burma, Thaiföld és Délkelet-Ázsia környékén japán kémeket próbáljon meg összeszedni. Össze is szedett egy párat. Természetesen a kalandok nem feltétlenül ugyanazok, amiket én megírtam a könyveimben, de az ötlet innen eredt. Elsősorban az, hogy a távol-keleti hadszíntéren dolgozott valaki, s ez a valaki nekem sok érdekes dolgot mesélt el. Motívumokat fel is használtam az ő történetéből. Tehát így született meg a figura. Azért mégis valamilyen magyar vonatkozást akartam a történetnek adni, ezért ő magyar származású lett. A kora... Nekem a következő volt a szándékom ezzel. Ma már elismerem, hogy ezzel lehet, hogy nem volt jó az elképzelésem. Én ezt a Leslie L. Lawrence-t „kortalanná” akartam tenni – amilyen kortalan mondjuk Poirot, vagy Sherlock Holmes, Agatha Christie-nél vagy Arthur Conan Doyle-nál. Arra gondoltam, hogy nem nagyon fog az olvasó az iránt számolgatni, hogy hány éves tulajdonképpen. Ezért lepett meg, hogy író-olvasó találkozókon rendkívül sokszor hangzik el ez a kérdés: „Végül is hány éves ez a Leslie?” Főleg a hölgyek kérdik meg tőlem, hogy „Ez már nyugdíjas?” Nem nyugdíjas. Egy fiatal ember, mindig örökké ifjú, mindig 28–30 éves, és mindig keményen harcol az ellenfeleivel.

Túl a Leslie L. Lawrence könyveken, a saját nevével jegyzett sci-fi kötetekkel is nagy sikert ért el az olvasóknál is és szakmailag is, hiszen A Föld alatti piramis című regényére több díjat is kapott itt Magyarországon. Ezek azonban már nem a Távol-Keleten játszódnak, nincs is állandó főszereplőjük. Az egyetlen, ami összeköti őket, a tudományos-fantasztikus irodalom nagyon magas szinten való művelése.

A tudományos-fantasztikus regényeim saját nevem alatt jelennek meg, a krimit pedig fenntartom Leslie L. Lawrence-nek.

Miért?

Ennek egyszerűen az az oka, hogy a kettőt nagyon élesen el szerettem volna különíteni egymástól. Ugyanis a kettőnek – a kriminek és a sci-finek – bár persze vannak átfedések, az olvasótábora nem esik egybe. El szerettem volna kerülni azt, hogy bárkinek is csalódást okozzak. Valaki a tudományos-fantasztikus könyvek rajongója, megszerette az egyik könyvemet, majd megveszi egy másikat ugyanazon név alatt, s kiderül, hogy ez egy krimi, amit esetleg ő nem szeret. Vagy fordítva: a krimirajongók megveszik a legközelebbi Lőrincz L. László könyvet, és kiderül, hogy ez egy sci-fi, és a falhoz vágják – teljesen jogosan – mérgükben, hogy ez nem az, amit ők vártak. Ami Lőrincz L. László, az sci-fi vagy tudományos-fantasztikus, Leslie L. Lawrence pedig krimi: tévedés kizárva.

A Mongol mitológia felkeltette a Magyarország című hetilap újságírójának érdeklődését is, 1975.

Hogy került kapcsolatba ezzel a két kultúrkörrel, hiszen a Távol-Kelethez nincs közük? A Föld alatti piramis Egyiptomban, az Üvöltő bika pedig az ókori Mezopotámiában játszódik.

Valóban: ezek a történetek nem a saját szakterületemhez tartoznak – sem Egyiptológia, sem Mezopotámia –, mégis írtam róluk. Két dolog fontos. Az egyik az, hogy nekem – mint keletkutatónak – nagyon sok jó barátom van, akik szintén keletkutatással foglalkoznak. Hogy csak egyet említsek közülük: Kákosy László professzor, aki évek óta Egyiptomban dolgozik, ás, és ma ő az egyiptológia egyik világhírű szaktekintélye. Vele nagyon sokat beszélgettem egyiptológiai kérdésekről, és valóban sokat köszönhetek neki abban, hogy valamelyest ismerem Egyiptomot. Ugyanez elmondható Mezopotámiáról is. Vannak barátaim, akik ezzel a világgal foglalkoznak. Most hozzá kell tennem, hogy én történelem szakon végeztem az egyetemen, tehát nekünk az ókori Kelet ismeretéből vizsgázni kellett, meg tanulni kellett. És még valami. Polgári foglalkozásomat tekintve az MTA Orientalisztikai Szakbizottságának a titkára vagyok. Gyakran találkozom az Egyiptommal, Mezopotámiával foglalkozó kollégákkal, ismerem a szakma problémáit, lényegében benne vagyok ebben a világban. Természetesen szakkönyveket kell használnom.

Nagyinterjú a sikeres kelet-kutatóval - három évtized után újra a Somogyi Néplapban, 1983

Időközben ismét megjelentek Kelettel foglalkozó szakkönyvei is, mint például most legutóbb a tibeti varázslásról és mágiáról szóló.

Nem arról van szó, hogy visszafordult volna az érdeklődésem a Keletről szóló szakkönyvekhez vagy a tudományos népszerűsítéshez – el sem fordultam tőlük. A Démonok és varázslók Tibetben most jelent csak meg, de ezzel és hasonló témákkal természetesen továbbra is foglalkozom az irodalom mellett. A szakmát nem hagytam abba, csinálom tovább, csak ugye mellette irodalommal is foglalkozom. További népszerűsítő könyveket is tervezek, ezek attól is függnek, hogy az anyaggal hogyan tudok előrehaladni. Erről most még korai lenne szót ejteni.

Az egyik első a számtalan interjú közül - immár a sikeres krimiszerzővel, 1984, Hétfői Hírek

A Leslie L. Lawrence-krimik folytatásán gondolkodik-e?

A közelmúltban jelent meg A gyűlölet fája című Leslie L. Lawrence-krimi, és még az idén követi egy másik, a Szépirodalmi Kiadó Kentaur sorozatában, amelynek az a címe, hogy Siva utolsó tánca, és Bhutánban játszódik – ami egy himalájai államocska. De a krimi történetéről nem szeretnék beszélni... Leslie L. Lawrence kalandjai a Népszava könyvek sorozatában is folytatódnak, és folytatódnak a Népszava zsebkönyvsorozatában másik detektívhősének, a szintén magyar származású John C. Lendvay-nak a kalandjai is.

Ehhez kívánunk magunknak – mint olvasóknak – sok-sok örömet, Leslie L. Lawrence-nek, Lőrincz L. Lászlónak pedig jó munkát és további töretlen írói kedvet.

Az ELTE Bölcsészettudományi Kara Mongol Tanulmányok MA honlapja - az itt végzett nagy elődök között büszkén említik Lőrincz L. Lászlót is

Eddig az 1988-ban készült rádióinterjú átirata, mely korábban sehol nem jelent meg. Először 1986-ban kerestem fel Lacit, kezdő újságíróként, majd a következő években újra- és újra, minden lapnak készítettem interjút vele, ahol dolgoztam. Aztán úgy alakult, hogy 1988-tól a Mi Világunk kiadói szerkesztőségében találkoztunk legközelebb, ahol illusztrálhattam is, szerkeszthettem is a könyveit. 1993-ban, már kiadóvezetőként kerestem meg, hogy az első magyar hangoskönyvek egyikeként a Fojtogatók hajója feldolgozásához hozzájárulását kérjem. Abban az évben hitevesem is készített egy nagy életút-interjút Lacival – ez 2012 óta itt érhető el, számos képregényes illusztrációval, korabeli fényképpel. Néhány hete a Képregény Kedvelők Klubja Kiss Feri által szervezett találkozóján eleveníthettük fel a közös emlékeket – akkor jutott eszembe a régi interjú újra közlésének lehetősége. Köszönjük, Laci, az elmúlt évtizedeket!