2025. október 2., csütörtök

A soha is megtörténhet egyszer – legenda és valóság a Hód történetek mögött

Mattyasovszky Jenő Hóddal nem csupán egy kémhőst teremtett a magyar irodalomban, hanem egy olyan karaktert, aki két évtizeden át folyamatosan jelen volt az olvasók életében, és aki a hatvanas években megszülető hazai szórakoztató irodalom egyik legismertebb alakjává vált. Regényeiből számos képregény született – azt a hármat, amelyiket Fazekas Attila 1984-ben és 1985-ben rajzolt meg, most új kiadásban jelentette meg a V26 Kiadó.

A kémek titokzatos világa mindig vonzotta az olvasókat: mikor a hatvanas évek elején a szovjet könyvkiadás a csekisták a második világháborús emlékiratai után megnyitotta az utat a szórakoztató regényeknek is, új, „exportképes” műfaj született: a spionszkij roman, a kémregény. Legsikeresebb alkotóinak könyvei a testvéri szocialista országokban is megjelentek – s ezzel lehetőséget teremtettek a hazai hősök megteremtésére is. A „béketábor” nemzetközileg is legismertebb hőse egy bolgár kémelhárító, Avakum Zakhov lett, akit Andrej Guljaski, a szocialista-realista irodalom jeles képviselője hívott egy ihletett pillanatban életre, s aki egy hősies párbajban még a britek szuperügynökét, a 07-es is legyőzte - az ő regényei Nyugaton is megjelentek. Itthon Hód 1967-es megjelenéséig Berkesi András vitte elsősorban ezt a vonalat, Mattyasovszky regényeivel azonban minden megváltozott.

A kémek világa a tegnapelőttből az akkori mába került, az ellenség már nem átpolitizált, sematikus fikcióként lépett elő, hanem a nyugati üzletember vagy turista alakjában, aki autón vagy repülőgépen érkezik, a mi szállodáinkban vesz ki lakosztályt, a mi titkaink után leskelődik, a mi lányainkat csábítja el, nekünk akar kárt okozni – ellopni legféltettebb találmányaink, disszidálásra bírni gyengébb jellemű mérnökeink. A kémregények mellett erős kiadói vonalat képviselt a tény(?)irodalom is: Pintér Jenő, Szabó László, Koppány József, Hahn Péter és mások tollából sorra jelentek meg a titkosszolgálatok történetével, akcióival foglalkozó kötetek. Ezek sorába tartoztak Tolnai Kálmán, a Pálhalmi Börtön egykori parancsnoka, munkái is, akivel a nyolcvanas évek végén a Mi Világunk szerkesztőségében volt alkalmam együtt dolgozni.

Az én személyes kalandom Hóddal itt kezdődött. A Mi Világunk főszerkesztője, Kulcsár Ödön 1985-től vette át a Hód regények írását, előbb, mint a Mattyasoszky kéziratok sajtó alá rendezője, aztán mint szerzőtárs, majd önálló szerző. A Mi Világunk magazinban több Korcsmáros-képregény jelent meg utánnyomásban, az új, Kulcsár-féle történetekhez azonban kellett egy új rajzoló – jobb híján nekem adta a munkát, aki amúgy is ott tébláboltam a szerkesztőségben. Így készült el 1988-ban a Hód fogságban, avagy egy szőke hölgy zokogni kezd képregényes változata, amit 1989-ben még egy teljes történet követett – a harmadikat 1990-ben már nem tudtam befejezni, mert megváltam a szerkesztőségtől. 

Nem mondom, hogy nem nyomasztotta feladat súlya: Korcsmáros, Fazekas után az egyik legnépszerűbb képregényhőst kellett a rajzaimmal életre kelteni. Igyekeztem eredeti figurákat rajzolni, de a hírszerzős klisék világától sem szabadott nagyon eltérni. Hód beépített operatív ügynök volt, de hírszerző tiszteknek például nagyon annak kellett látszaniuk, aminek: nyúztott BM-es bürokratáknak, akik rusnya irodáikban, Ladákon meg Volgákon száguldozva veszik fel a harcot a luxushotelekben dorbézoló, BMW-ken meg Merciken cammogó kapitalista kémek ellen.


1989-1990-ben Kálmán bátyánk több könyvét is kiadta a Népszava, gyakran fordult meg a Garay utcai szerkesztőségben. Ez általában heveny konyakozással járt együtt, mert Tolnai nem csak a jó ételeket szerette (szakácskönyvek szerzőjeként is halhatatlant alkotott, nálánál jobban senki nem tudott hal- és vadételeket elkészíteni), de a jó konyakot is. Kulcsár Ödön Araráttal, örmény konyakkal szokta megvendégelni, amit keleti útjai során kedvelt meg. Egy alkalommal Tolnai nem egyedül érkezett: egy hetven körüli szikár öregúr kísérte el. Markáns, BM-es aura vette körül, mozgása kimért volt, de magabiztos, szeme pedig még az első üveg Ararát előtt is okosan csillogott. 

- Ki volt az öregúr Kálmánnal? – kérdeztem Ödönt, amikor a vendégek másfél óra után eltávoztak. - Hát a Bana ezredes – válaszolta. - Ismernem kéne? – kérdeztem bizonytalanul. - Most rajzoltad bele a képregényedbe.

A Hód-regényekben Bana Dénes ezredes volt „az elhárítás parancsnoka”. Ilyen tisztség persze a valóságban nem létezett: a BM III/II-es, kémelhárító csoportfőnökségének vezetője pedig (ezredesnél magasabb rendfokozattal) közvetlenül nem is foglalkozott az operatív ügyek irányításával. Ödön vendége valamelyik nyugati osztály vezetője volt a hatvanas-hetvenes években, Mattyasovszky is jól ismerte, sőt, kifejezetten róla mintázta Bana ezredes alakját. Hódnak viszont nem volt „élő” modellje: azt az író a „legjobb” hírszerzői tulajdonságokat ötvözve gyúrta össze.

Bana ezredesnek minden történetben kulcsszerepe volt: sokszor ő vezette fel a cselekményt egy kiadós miniszteri jelentéstétellel, ahogy a következő Fazekas képregény esetében (Hód bemutatkozik) is történt. Ez a Népszavában jelent meg, csíkképregényként, napi folytatásokban, s a sorozat nyitódarabjának, az 1967-es első könyvnek új feldolgozása volt. Ezt követte 1985-ben a Hód és a lisszaboni futár. Mindkettő inkább krimi, ahol a gyilkosságok mögött sötét erők, nyugati kémszolgálatok állnak – és ahol persze a gonosz mindig elnyeri méltó büntetését.

A három történet, amit két kötetben most a V26 Kiadó Fazekas Attila füzetek 2. és 3. részeként jelentetett meg, időutazásra hív – egy világba, amely abban a formában, ahogy Mattyasovszky regényei ábrázolják, sosem létezett, de a képregény nyelvén, a mai olvasónak is egy letűnt kor valóságaként jelenik meg.  Megvásárolható a Visegrádi utca 26. szám alatti V26 képregényboltban, vagy megrendelhető a Képregénymarket webáruházból.