Ezt az emlékező méltatást nem
most, és főleg nem nekem kellett volna megírni. Nem most, mert Kuczka Péter
születésének 100. évfordulójáról már márciusban illett volna megemlékezni, és
nem nekem, mert inkább rossztevőm volt, s nem jóakaróm, aki – Zórád hathatós
támogatása ellenére - személyesen
tiltotta le a Galaktikában közlésre már elfogadott képregényem
megjelenését, s nem csak visszadobta
a híres szerző jóváhagyásával tervezett Asimov-életrajzom ötletét, de azt is
tudomásomra hozta, hogy más kiadóknál sem érdemes próbálkozom vele. Vártam,
hogy a centenáriumi évben eszébe jut-e majd azok közül valakinek, akiknek
kiadta könyveit, megjelentette novelláit, fordítóként, rajzolóként munkát
adott, vártam, hogy lesz-e irodalmi pályázat a tiszteletére, kiadja-e valaki
tudományos-fantasztikus, esetleg a filmekről szóló írásait – de nem. Hosszú sor
közepén a csend – köszöntöm hát hálával én a 100 éves Kuczka Pétert, mert nem
akadt más, erre méltóbb, hozzá közelebb álló és neki mindenképpen kedvesebb.
Pedig mi, mindannyian, akik a
hetvenes-nyolcvanas években sci-fi olvasókká, esetleg szerzőkké váltunk,
rengeteggel tartozunk neki: több, mint másfélszáz könyvet kiadva ő honosította
meg Magyarországon a műfajt, ő hozta el nekünk a világ legjobb szerzőit,
regényeit és elbeszéléseit, ő szerkesztette a kor nemzetközi viszonylatban is
az egyik legszínvonalasabbnak mondható tudományos-fantasztikus folyóiratát, a
Galaktikát, és a Kalandnak újra létjogosultságot szerezve a tizenéveseknek
szóló, gazdagon illusztrált magazinját, a Roburt. Ő volt az első magyar
tudományos-fantasztikus film, Az idő ablakai, s a máig legjobb magyar
tudományos-fantasztikus képregények, A Vasfejű meg a Négy békeszerető
földlakó forgatókönyvírója, neki köszönhetően fedezte fel újra az addig
kelletlenül elzárkózó, hivatalos kulturális szcéna Zórád Ernő művészetét. S
persze ő volt a sztálinista költő, aki pártos verseiért már huszonévesen
díjakat kapott, ő az 56-os forradalmár, majd az eltiltott irodalmárból a kiadói
világ egyik legnagyobb hatalmú emberévé váló szerkesztő is, aki a
rendszerváltás utáni világban újra költőként kereste a helyét.
1941-ben érettségizett. A József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen 1945-ben
szerzett gazdasági tanári képesítést, könyvelőként helyezkedett el. 45-től kezdett újságíróként, szerkesztőként
is dolgozni. „Igazi szegénységből jöttem, apám halála után nagybátyámék vettek
magukhoz. Gyula bátyám a század elejétől szocialista volt, orosz fogságban a
bolsevikok mellé állt, a Népszavát járatta. Proletárnak mondtam magamat” –
emlékezett vissza indulására 1997-ben. Fiatal emberként őszintén hitt az új világban,
és költészetét örömmel állította a szolgálatába. Mint Eörsi István, ő is
szerelmes volt a kommunizmusba. „Költőgárdánk izmos tehetségeként” (Kellér
Dezső) 1947-től ontotta a rendszert dicsőítő verseket, melyek a Hídban, a Csillagban,
az Új Hangban, a Forumban, az Irodalmi Ujságban, de önálló kötetekben (Hosszú
sor közepén, 1949, Az élet szép, 1950, Mindenkinek! Mindenkinek,
1953, Jónapot, 1955) is megjelentek. Ifjú ajkak szavalták lelkesen
költeményeit az iskolai ünnepségeken, versére kórusszvitet komponált egy
marosvásárhelyi zeneszerző, amit a Rádió be is mutatott. 1949-ben kapta meg
Baumgarten, 1950-ben a József Attila díjat. Ebben az évben lett az Írószövetség
főtitkára. Az MDP II. kongresszusán 1951-ben ő tolmácsolta „a magyar írók forró
üdvözletét” a „drága elvtársaknak”. Neki sikerült a lehetetlen: balról támadta
be Keszi Imrét, a Szabad Nép közutálatnak örvendő, rettegett és véres tollú
kritikusát (a megbíráltak által szerzett sírversét Czigány Loránt őrizte meg
nekünk: „Itt nyugszik Imre de Keszi – Féreg a férget eszi”) mert szerinte a
költészet „l’art pour l’art” irányvonalát támogatta - az időszerű
tennivalókról, a pártosságról megfeledkezve.
1953-as országjárása után aztán
fokozatosan ábrándult ki a rendszerből, s ennek verseiben (Nyírségi napló)
hangot is adott – de 1954-ben megkapta a Kossuth-díjat. Alkalmanként szívesen
ír könnyedebb témákról is – pl. a Színház és mozinak a filmről, amit ért is,
szeret is, sőt, gyerekkönyv, vagy a Szivárvány könyvtár sorozatában megjelenő
képes lapozó írására is vállalkozik. Nagy Imre lelkes támogatójaként a
kommunista reformellenzékből, az „Írószövetség lázadóinak” egyikeként sodródott
a forradalom oldalára: tagja lett a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottságának,
igaz, a Szabad Nép székháza előtt gyújtott könyvmáglyára Veres Péter, Déry
Tibor, Illyés Gyula, Szabó Lőrinc mellett oda kerülnek az ő verseskötei is. November 4-e után sem adta fel: szerepet
vállalt az új hatalom konszolidációját gátolni próbáló értelmiségi
törekvésekben, követeléseiket hangoztatva küldöttség élén jelent meg Marosán
György irodájában, aki rövid úton dobatta ki az egész társaságot. A megtorlás
persze nem maradt el, s mert a fegyveres felkelésben nem vett részt, börtönbe
nem kell vonulnia, „csak” eltiltják az irodalmi pályától. De az értelmiségitől
nem: igaz, a Képcsarnok Vállalat propagandistájaként az egyik emigrációs lap
szerint még 1960-ban is csak 120 forintot keres. 1957-ben, az Új Írásban és
a Film, Színház, Muzsikában még megjelenik egy-egy költeménye, de aztán
1963-ig a csend, amit csak az alkalmanként az „írástudók árulása” elleni, neki
is célzott itthoni támadások, és a nagyon ritka nyugati megjelenések (Költők
forradalma, Occidental Press, 1957, Magyar versek 1953-1956, vagy az
Eke és toll című angol nyelvű antológia, 1959) szakítanak meg. Versei
újból idehaza csak 1963-tól tűnnek fel újra: a jeget az Új Írás 1963.
januári számában megjelenő A tékozló fiú törte meg: „Értsetek meg és
higgyetek nekem, fogadjátok be a visszatért fiút...” Költeményei ismét
bekerülnek az antológiákba (Hét évszázad magyar versei, Mai magyar
költők, 1966, Verses Budapest, 1967, Negyedszázad magyar
verseiből, 1970).
Versből megélni azonban ekkor nem
nagyon lehet. „1964 közepén feloldották némasági tilalmat, nyolcév után végre
írhattam, megjelenhettem. Elmentem azakkoriban indult Tükör című hetilap
főszerkesztőjéhez, s riportok írására ajánlkoztam. Ordítoztunk egymással egy
keveset, végül megállapodtunk…” – írta 1998-ban. Fontosabb azonban, hogy műfordítóként
is dolgozni kezd az Európa Könyvkiadó számára. Göncz Árpád társaságában ő
magyarítja J. D. Salingert (1964), majd Ingmar Bergman irodalmi forgatókönyveit
(1965), németből Wolfgang Hildesheimert (1966), másokkal Ray Bradburyt (1966),
a Nobel-díjas svéd írót, Pär Lagerkvistet (1967) és ismét többekkel Edgar Allan
Poet (1967). Kisebb sci-fi elbeszéléseket is fordít a magazinoknak – ő mutatja
be a Tükörben Frederic Brownt a magyar olvasóknak (1967). Nyelvismerete, műveltsége,
széles körű tájékozottsága és a film iránti érdeklődése révén
„naprakész” a hatvanas évek populáris kultúrájában. Rendszeresen ír a Filmvilág
számára, nem egy filmkritikája (pl. Antonioni Vörös sivatagáról írott
elemzése, mely a jeles alkotást nem tekintette művészfilmnek) komoly szakmai
vihart is kavar. Kritikusként mindig határozott és sarkos véleménye van, ha
kell konfrontálódik, dicsér, ha van mit, ha nincs, kíméletlenül megmondja ezt
is. Cikkeit „íróként” jegyzi, de – nem a költészet körébe eső – irodalmi
munkássága tulajdonképpen nincs. Regényt sosem írt, csak rövid elbeszéléseket,
no meg néhány filmet: 1966-ban Keleti Márton kéri fel a Változó felhőzet
forgatókönyvének megírására, melynek ott van a forgatásán is. A korabeli
sztárparádé (Sinkovits, Huszti, Koncz, Halász Judit) ellenére ez a mozi nem éri
el A tizedes, meg a többiek sikerét (azt közel négymillióan nézték meg a
mozikban, a Változó felhőzetet „mindössze” 950 ezren). Még két
filmforgatókönyvet ír. Az egyik a 462 ezer nézőt vonzó Az idő ablakai
(1969) az első magyar tudományos-fantasztikus filmé volt, amit színesben
forgattak le, nemzetközi sztárokból álló szereplőgárdával (a KGST Ursula
Andress-e, a gyönyörű lengyel színésznő, Beata Tyszkiewicz volt a női főszereplő),
a másik Az aranyliba (1972), egy tévéjáték, Illés Béla a bécsi
kommunista emigrációs időkben játszódó novelláiból. A filmhez később is hű
maradt: továbbra is közlik kritikáit, sőt, a hetvenes évek végén a Film,
Színház, Muzsikában önálló rovatot kap. Itt jelent meg korábban a
tudományos-fantasztikus filmről szóló nagyszerű sorozata is.
Eddig azonban még hosszú utat
kellett megtennie. A hatvanas évek derekán, a kádári konszolidáció kezdeti
éveiben enyhült a politikai nyomás, lazulnak az ideológiai kötöttségek, a
kultúrában nagyobb teret kap a könnyedebb szórakoztatás. Ennek részeként
kezdődik óvatos nyitás olyan „kapitalista” műfajok felé is, mint a krimi, a
vadnyugati történetek vagy akár a tudományos fantasztikum. A könyvkiadásban e
téren az Európa jár az élen: a Riadó a naprendszerben (1965) a
tudományos-fantasztikum, a 22 detektívtörténet (1966) a krimi, a Vadnyugat
(1966) a western szerzőitől adott válogatás. Mindhármat Kuczka szerkesztette,
kifejezetten irodalmi igénnyel – ahogy ezt a kötetekhez fűzött rövid magyarázó
írásokban kifejtette. Szakítani kívánt a háború előtti magyar könyvkiadás („a
filléres regények”) hagyományaival (átfedések voltak, hisz Bret Harte
vagy Agatha Christie már akkor is megjelent), és egyben a jövőbeni folytatás
irányát is kijelölte: az Európa Zsebkönyvtár, majd a Fekete Könyvek sorozata is
igyekezett ezt az „értékalapú” megközelítést követni – ahogy majd a
tudományos-fantasztikus területen is. Az 1945 utáni magyar irodalomba utóbbi a szovjet
„utópisztikus” szerzők közvetítésével, az ifjúsági könyvkiadáson érkezett meg,
már az ötvenes években (korábban Beljajevtől A kétéltű ember, Jefremovtól
a Csillaghajók már 1947-ben illetve 1949-ben került kiadásra), majd
színre léptek a magyar szerzők (Borovi János, Fehér Klára, Kemény Dezső, Elek
István, Marton Béla, Fekete Gyula, Csernai Zoltán, Botond-Bolics György) is. Addig fantasztikus regények szinte kizárólag
az ifjúsági irodalom címkéje alatt, Móra Ferenc Könyvkiadó gondozásában
jelentek meg – a hatvanas évek derekán azonban a műfaj felnőttkorba lépett,
egyben nemzetközivé is vált. A Móra a Delfin könyvek sorozatában (Rónaszegi
Miklós kiváló szerkesztése mellett) továbbra is kiadott sci-fiket, de 1967
körül a kiadó úgy döntött, a „felnőttesebb” Kozmosz könyvek égisze alatt új,
önálló sorozatot indít – előkészítésére a műfaj akkor már legjobb hazai
ismerőjeként számon tartott Kuczkát kérték fel. „Rámkényszerített némaságom
idején ismerkedtem meg a nálunk akkoriban még tiltott információelmélettel,
futurológiával, TTF-fel” -írja az 1998-ban megjelent Határvidék című
kötete utószavában. Ebből szintetizálta a maga kultúra-fogalmát, s határozta
meg abban a szórakoztató műfajok helyét: a magas esztétika
„határvidékeihez” sorolta azokat, a „a sci-fitől és fantasytól a rémtörténeteken
keresztül, a vadnyugati és detektívtörténetektől a fikciók minden változatával”
együtt - beleértve olyan formákat, mint a film, az illusztráció és a képregény.
Az induláskor – mondta el a demokratának 1998-ban – sokat segített Ajtai Miklós
miniszterelnök-helyettes, aki „nagy híve volt a tudományos-technikai
fejlődésnek”, és olyan kiváló tudósok is támogatták, mint Rényi Alfréd
matematikus, vagy a fizikus Marx György.
A sorozat indulását
sajtótájékoztatón jelentette be a kiadó, az első évre öt kötetet terveztek. 1969-ben
a Kozmosz Fantasztikus Könyvek nyitó opuszaként az ő esszéjével jelent meg Asimov
A halhatatlanság halála című regénye, s kezdődött el ezzel az 1987-ig
tartó sikersorozat, melynek keretében a Móra (örökös papírhiánnyal küzdve) 132
kötetet adott a magyar olvasók kezébe. A Kossuth hozta el először Asimovot
Magyarországra (Én, a robot, 1966, Gyilkosság az űrvárosban, 1967)
– ő a Szovjetunióban is népszerű volt, sorra jelentek meg a regényei, s ahogy
mesélte, egy moszkvai számlán pedig gyűlt és gyűlt a rubel, amit sosem
költött el, mert dollárra átváltani persze nem lehetett. Ami utána jött, már
mind Kuczka érdeme. 1976-tól lép csak be szerkesztőként a Mórához, de már akkor
teljhatalmú ura a hazai science-fiction kiadásnak: végső soron ő döntötte el,
ki jelenhet meg és ki nem. „El kell hódítani a műfajt a kommersz iparosoktól,
akik csak visszaélnek a lehetőségekkel.” – fogalmazta meg a hitvallását még
1969-ben. Igaz, kommersz, „iparos” sci-fi addig nem jelent meg Magyarországon,
és, hála neki, aztán is csak kivételesen: a világsiker Csillagok háborúját meg
az E.T.-t kiadta, a Star Treket és Godzillát (Gojiro, 1991)
azonban nem, ahogy a nyugatnémet sci-fi legendás szerzőit és sorozatait sem. Nagyon
sok (de milyen sok!) kiváló a külföldi szerzőt hozott el a magyar olvasók
számára, bölcs egyensúlyt tartva a szocialista tábor alkotói és a nyugati
munkák között, Hamvas Bélát jelentetett meg, újra kiadta a két háború közti
magyar sci-fi klasszikusait – szó szerint milliós olvasótábort nevelt. Mindenkit
ismert és mindenkit elolvasott, aki a műfajban publikált, s a saját értékrendje
alapján szűrte meg, mi kerülhet a könyvsorozatba, majd a szerkesztése és
felügyelete alatt 175 számot megélt Galaktikába. Vasfejű ember volt és
vasakaratú. Elveihez mereven ragaszkodott, amit és akit nem szeretett, kizárta
a megjelenés lehetőségéből, akit szeretett, elfogadott, annak menedzselte az
útját. Azért tartott rendet a világában, hogy megőrizze annak stabilitását,
mert bár rengeteg pénzt keresett a Mórának (és más kiadóknak is, ahol az általa
szerkesztett könyvek megjelentek), a harcait a kor kultúrpolitikai viszonyai
között vívta meg, az Agitprop és a Kiadói Főigazgatóság szörnyűséges alakjaival
körülvéve. Kiadott olyan magyar szerzőt is, akit nem sokra tartott (mi, az
olvasók sem…), de volt mögötte politikai „nyomás”, de jóval több olyat, aki
mögött nem, csak a tehetség és a kreativitás. Ez vonatkozott rajzolóira,
címlaptervezőire, illusztrátorai is. Réczei György írta 1994-ben, a Kapuban: „a
hivatalos szocreál” mellett megteremtette a „jövő-reált”, keze alatt „a tiltott
és tűrt szerzők mellett lassan egy új író- és grafikus nemzedék nőtt fel.”
1985-ben formálisan átadta ugyan
a Galaktika szerkesztését az univerzális irodalmi műveltségű, nagy tehetségű,
angolból, oroszból fordító Szentmihályi Szabó Péternek, de az ellenőrzés jogát
fenntartotta, és élt is vele. Közben Rigó Bélával elindítják a Roburt, egy, a tizenéveseknek
készülő, illusztrált irodalmi magazint, kifejezetten a kalandos
tudományos-fantasztikus irodalomnak szentelve. Ő szerkeszti a Kossuth
könyvkiadó sci-fi sorozatát, ahol először jelennek meg magyarul Michael
Chrichton művei, és az első, a sci-firől szóló írásgyűjtemény is (A holnap
meséi, 1973). A nyolcvanas évek végén az Akadémiai Kiadó elindítja az addig nettó
áltudománynak minősített kérdéseket (ezotéria, parapszichológia, mágusok és
kísértetek) még csak körbe táncoló 4D fantázianevű sorozatát – ezt is ő
szerkeszti. Rosszul fogadta az alternatív sci-fi kiadói törekvések megjelenését:
ezeket már nem tudta ellenőrzése alatt tartani. Én akkor vághattam el végleg
magam nála, amikor a nyolcvanas évek derekán épp harminc éve elhunyt, kedves
barátom, Preyer Hugo közvetlen köréhez csatlakoztam. Neki köszönhetően jelentek
meg az első elbeszéléseim, a magam sajtókapcsolatai révén aztán én is mindent
meg tettem az új sci-fi támogatása érdekében. A képregényem, aminek
megjelenését letiltotta még abban az évben megjelent a Hepiendben,
elindult saját füzetes szuperhősös sorozatom, a Galaxy
Jane (igaz, csak három számot élt meg a rendszerváltás idejének zavaros
kiadói viszonyai között). A nyolcvanas évek végén indul a Véga/magyar sci-fi
egyesület könyvsorozata, az állami kiadók közül a Népszava fordul erőteljesen a
műfaj felé. Itt Nemerének rajzoltam címlapokat,
Kulcsár Ödön pedig rám bízta a Mi Világunk legendás sci-fi különszámának
szerkesztését, ahol a műfajról szóló „nagyképem”
is megjelenhetett. Akarata ellenére, de nem nélküle (hisz ő teremtette meg műfajt, mely oly sokunknak oly sok örömet és munkát hozott) sikerült tehát a tudományos-fantasztikum
szép, új világában „karriert csinálnom” - amit aztán íróként-szerkesztőként rövidesen
ott is hagytam egy egészen más zsánerért, olvasóként azonban hozzá mindmáig hű
vagyok. Kuczka 1990-től 1995-ig viszi a sci-fi mesterei, majd a Galaktika
Baráti Kör könyvklub-sorozatát. Aztán ő is elhagyja a műfajt, vagy a műfaj
hagyja el őt? – ki tudja. A sci-fire, ezotériára szakosodó új kiadókkal a
privatizált Móra nem kívánta állni a versenyt, így elengedik a
sci-fit - Kuczka pedig, aki negyedszázadon át volt Rómában az első, aligha akart volna lenni egy gall faluban a huszonharmadik. Így, ha hívták is más
kiadókhoz sci-fit csinálni (hívták vajon?) nem ment, visszavonult a
költészetbe, ahonnan indult, a jövőről és annak irodalmáról már csak akkor
beszélt, ha interjúban kérdezték, vagy ha saját pályájára emlékezett.
A magyar képregény történetében
is maradandót alkotott, s bár csak néhány forgatókönyvet írt, ezekkel örökre
biztosította a helyét a legkiválóbbak között. Könyveivel együtt valamennyi
elérhető a Digitális
Irodalmi Akadémia Kuczka-emlékoldalán. 1964-1969 között több vidéki
napilapban jelent meg Csanádi András rajzaival A Vörös Felhő parancsot ad
című vadnyugati történet, majd 1969-ben a Pajtásban, Zórád rajzaival a Vasfejű,
1970-ben a folytatása, A végzetes bujócska, 1972-ben pedig Endrődi
István rajzaival a harmadik rész, A Rókabarlang titka. Nagy rocksztárság
volt ez akkor, hiszen itt, a Pajtásban, és ezzel született meg a magyar,
kortárs környezetben játszódó sci-fi képregény (1971-ben ezt az utat követte a
Kulin György és Fábián Zoltán által írt, Szitás György által remekül megrajzolt
A
repülő cápa is). Ezt még két ifjúsági történet követte: Az 1973-ban
megjelent A második űrhajó, és az 1974-es A bűvös kocka
(mindkettő Endrődivel). A sci-fi, mint „felnőttképregény” megszületése
ugyancsak a Kuczka-Zórád párosnak, és a Fülesben 1969-ben közölt A négy
békeszerető földlakónak köszönhető. A Füles címlaplányai még illendően
bikinit viseltek, a képregény azonban már „ledobhatta a textilt” – igaz, nem
mindenhol a szocialista táborban, mert a Földlakó… lengyel kiadásában
visszaadták azt a hősnőre. A merészen erotikus zórádi ábrázolásból mindazonáltal
nem lett trend (Tiszai László főszerkesztő nagy leszúrást kapott a pártközpontban),
s a Népszabadságban 1970-ben futó következő Kuczka-Zórád képregény, Az
üvegváros főszereplőnőjéről, a szőke Thaliáról egy pillanatra sem került le
a kezeslábas, az ugyancsak a Népszabadságban megjelent, 1852-ben játszódó
Verne-adaptáció Robinsonok iskolája esetében pedig fogalmilag volt
kizárt. Az utolsó, a Sztrugackij testvérek műve alapján készült Kuczka-képregényt
1983-ban Vass Mihály rajzolta meg: A bogár a hangyabolyban a Népszavában
látott napvilágot.
Kuczka nagy tudású, gyakorlott
dramaturgként jó és fordulatos sztorikat, kiváló forgatókönyveket írt. A
Galaktikába időnként képregényeket is beválogatott – legemlékezetesebb talán az
1986-ban futott, lengyel Funky Koval sorozat volt. A magyar képregényre
közvetett módon azonban jóval nagyobb hatást gyakorolt: nagyon sok, általa
kiadott könyvből készült képregényadaptáció – Zórádtól Hoyle 1969-es Osszián
küldetése Lundwall 1973-as Visszatérés a Földre című könyvei, a
Fazekas által megrajzolt 1975-ös Pierre Barbet-könyv, A psziborgok álmai, hogy
csak néhányat említsünk. Személyes barátsága Zóráddal sokat segített abban,
hogy a Mester 1981-től fokozatosan visszatérhetett a művészeti életbe, ahonnan
másfél évtizede éppen a képregény miatt szorították ki. 1964-65-ig még
illusztrált a Mórának, aztán nem kapott több könyvet, sőt, A fehér
törzsfőnök (1964) általa rajzolt remek címlapképét is más rajzára cserélték
le. 1981-ig nem lehetett önálló kiállítása sem:
akkor a Csók Galériában mutatták be munkáit. Bár Krúdy Zsuzsa nyitotta
meg a kiállítást, ami szép sajtóvisszhangot is kapott, a nagy író lánya sem
tudta elérni, hogy Krúdy új (állami) kiadásait Zórád illusztrálhassa – sőt,
mikor a Táltos 83-ban megjelentette Az emlékek szakácskönyvét,
bár a rajzokat a Mester készítette, címlapra a zsűri miatt ott sem kerülhetett
(Latinovits falatozik rajta jóízűen azóta is). 1983-ban a Paál László terem mutatja be Zórád
Tabán-képeit, de a kritika (ha jól emlékszem) nem nagyon vett tudomást róla.
Aztán jött a Táltos Tabán-albuma, az 1985-ös Tabán-kiállítás a Derkovits
teremben (ahol a megnyitó másnapján már minden kép elkelt) – és lassan minden
megváltozott. Nem csak a nosztalgia született újjá, de Zórád művészete is.
Ebben nagy szerepe volt Kuczkának, aki a Galaktikában és a Roburban, majd a
Lapkiadó Fantasztikus történetek sorozatában remek feladatokat adott a
képregénytől már visszavonuló Mesternek (addig elvétve csak az Ádámban jelentek
meg rajzai), és teljes szívvel támogatta őt, sőt a katalógusban igen szép
méltatással nyitotta meg 1985-ös, majd „Kossuth-díjas költőként” 1989-es nagy
kiállítását is - utóbbi Zórád teljes művészi rehabilitációját hozta el. Isten
áldja ezért (is) haló porában Kuczka Pétert.
Amit 85-ben írt Zórádról, rá is
áll. „Valószínű, hogy vágyai, ambíciói másfelé vitték volna, de a körülmények
nyomására képregények rajzolója lett; magas színvonalra emelte ezt a gyakran
olcsó műfajt.” A költészethez (sem) értek, de én Kuczka Péter fiatalkori
verseit is jónak tartottam: mesterien bánt a nyelvvel, a hangulatokkal, a rímekkel, az összecsengésekkel, néhány bekezdésben regényekre való
mondanivalót tudott elmesélni. Az 1956 utáni szilencium megtörte pályája ívét,
s bár az asztalfiók számára továbbra is írt verseket (1994-ben ezek összegyűjtve
meg is jelentek Út a folyóhoz című kötetében), de a nagy visszatérést
nem hozták el, ahogy az 1996-97-ben írott, az Ezredvégben és a Magyar
Fórumban kiadott versfüzér, a Haláltánc
és a Seregek ura (1998) sem. 75. születésnapján sokan köszöntik, a Havi Magyar
Fórum is közöl verset tőle. 1998. márciusában magas kitüntetésben részesült:
eredményes gazdasági és közéleti tevékenysége elismerésül megkapta a Magyar
Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjének Polgári Tagozatát. Bizakodva
tekintett a jövőbe, és esze ágában sem volt meghalni (Szentmihályi Szabó idézte
fel gyakran emlegetett mondását: „Ezeknek..?”), készült újabb versei, a
sci-firől írott esszéi gyűjteményes kiadására. 1998. júliusában nagy
életút-interjút adott a Demokratának. „Nem szomorú, hogy most, amikor már
írhatna verseket, a kutyát sem érdekli az irodalom?” – kérdezte tőle Farkas
Adrienne. Nem volt az: még hitt abban, hogy a költészetnek, s neki
magának is küldetése van. 1999-ben jelenik meg (életében) utolsó verses- és
esszékötete, a pályája egészét átfogó Éveken át. Vannak lapok, melyek
hírt adtak a könyveiről, a mértékadó kritika azonban nem vette észre, vagy nem
akarta észrevenni az egyre inkább jobbra sodródó, idős költő-esszéista újabb
alkotásait.
Volt, aki szerint az 1948-1953
közötti éveket nem tudták neki megbocsátani, volt, aki szerint a sci-fi
világában töltött bő és nagyon sikeres negyedszázadot. Utóbbiban nincs semmi
meglepő: igazából sikerei miatt nem bocsátották meg soha Zórádnak sem a
képregényt. 1999. december 3-án hunyt el: halálát a Magyar Írószövetség
jelentette be az MTI-nek. A Magyar Napló 2000. évi 1-3. számában Szalay
Károly vett búcsút tőle. „Elvesztettük őt, az embert, nem tudom, megnyerjük-e
őt, a költőt? Kérdés: elmúlik-e a hallgatás, a közöny, a méltánytalanság, amely
körülvette költészetét életében?” Azóta eltelt 23 év, a költőt az Idő lassan már
maga alá temette. Vajon ez lesz a sorsa a legendás szerkesztőnek, az
esszéistának, a filmkritikusnak is? Addig nem, amíg vagyunk, akik emlékezünk rá, és arra,
amit a magyar sci-fi és a képregény neki köszönhetett.