Kiss Feri 60

Torta ugyan nem volt, de a születésnapos köszöntése azért nem maradt el: úgy tucatnyian gyűltünk össze október 25-én, a KKK októberi találkozóján, hogy az estét barátunkkal, kollégánkkal, a magyar képregénytörténet legkiválóbb ismerőjével, az ország első számú képregény gyűjtőjével töltsük el.

Az Eötvös utca 10. alatti Közösségi és Kulturális Színtér, a KKK találkozóinak új helyszíne pezsgő kulturális életéről híres - tegnap estére is számos esemény jutott. Köztük egy képregény-történeti: a november 4-én hatvanadik évébe lépő Kiss Feri barátunk köszöntése. Szinte mentegetőzve nyitotta meg az estét, aminek „eredetileg” Sarlós Endre, a magyar képregény ma is aktív doyenje 80. születésnapjának szentelt volna, aki viszont végül mégsem tudta vállalni, hogy kimozduljon Szigetvárról.  

Helyette a klubvezető ugrott be, akit a magyar sci-fi nagyasszonya, a kiváló írónő („civilben" immár jó ideje Kiss Feri párja), Fedina Lídia faggatott nem hétköznapi pályafutásáról, terveiről, a jövő kilátásairól. Az előre összeállított kérdéseket azonban - szokatlan lépés ez egy interjú-alanytól - Feri hamar félretolta: az este innentől nagy, közös beszélgetéssé alakult át, ahol mindenki elmondhatta a véleményét - de azért néha a kérdező és az est díszvendége is szóhoz jutott. S ha már szóhoz jutott, mesélt - színesen, fordulatosan, anekdotákkal, poénokkal fűszerezve, ahogy szokott.

Hogy hogyan lett az óbudai születésű, könyveket faló, minden iránt érdeklődő fiúból képregény gyűjtő, majd a Cs. Horváth Tibor utáni magyar adaptációs képregény legtermékenyebb forgatókönyvírója, sokunk számára már nem volt újdonság, de Feri azért elárult korábban nem hallott, izgalmas részleteket. Mint sokan mások, ő is „elkunyerált” és összeszedett újságokkal kezdte a gyűjtést, melyekből kivagdosta, és papír-zabáló kristály-ragasztóval rendezte füzetekbe a hatvanas évek végének képregényeit - aztán meg mindent, amihez hozzá jutott.

A gyűjtésből az évek során szenvedély lett, az érdeklődésből pedig alkotás iránti vágy: az áttörést a Füles 1988-as, második képregény pályázata hozta meg számára, hol ugyan nem ő nyerte a forgatókönyvírói fődíjat, de Cs. Horváth mester mégis őt hívta meg munkatársául. A magyar képregény aranykora - Feri ezt tekinti szakaszhatárnak - 1989-ben véget ért: később kopottas bádogba forduló ezüstkor meghatározó szövegírója azonban Feri volt. Még dolgozott együtt Zóráddal (aki egy vita hevében aztán szerencsésen össze is veszett vele), sok közös munkát jegyzett Fazekas Attilával, Topálovits Pállal, Podmaniczky Ferenccel, Vass Mihállyal, s a mára őszbe fordult fejű, második nagy képregényes generáció többi neves alkotójával - közülük többen ott voltak az est vendégei között is.

Tanúja, kulcsszereplője volt az egykor üzletileg is virágzó, az alkotóknak stabil jövedelmet biztosító műfaj lassú agóniájának, amit úri módon finomkodva csak „a kiadói piac átalakulásának” szokás nevezni. A megjelenési lehetőségek mára elapadtak, a honoráriumok pedig felére, negyedére estek vissza, s akinek e már-már jelképes összegekből már sem jel, sem kép nem jut, az általában a forgatókönyvíró. Ferinek már nem kell bizonyítania: mint elmondta, fiókjában van még kész forgatókönyv szép számmal, újak azonban már nem születnek. Inkább az érdeklődésének megfelelő, más típusú munkákat keresi - ilyennek tartja kultúrtörténeti kutatásait, a Rejtő Jenő hagyatékából előkerült szövegek sajtó alá rendezését, s ilyennek bibliográfusi, képregénytörténeti munkásságát is.

Az az új kezdeményezés, amit ezen az esetén jelentett be, az utóbbival függ össze. Augusztus végén Kiss Feri kezdeményezésére és elnökké választása mellett megalakult a Magyar Képregénytörténeti Egyesület, amit azóta már be is jegyzett a bíróság. Kialakítás alatt áll az Egyesület weboldala, s több évre szóló programja is: az alapítók célja nem titkoltan az volt, hogy az 1990 előtti magyar képregény, annak hazai és határon túli alkotói emlékezetének életben tartását, kulturális kincsei megismertetését segítsék. Tennivaló tehát akad a következő tíz, húsz, akárhány évre is. Isten éltessen, s adjon mindehhez erőt, kedves barátunk - boldog születésnapot, Kiss Feri!

A szerzőtárs emlékére

2017. április 9-én, egy napos, de hűvös vasárnap délelőttön a Bucó… sorozat három alkotója a negyedikhez indult látogatóba. Az ötödik, Békési Sándor igazoltan maradt távol: vasárnap lévén, a lelkészi szolgálat az oltár elé szólította. Haui Jóska, Kiss Feri és jómagam nehéz szívvel gyűltünk össze a budapesti kórház előtt, hogy - talán utoljára - barátunkkal, szerzőtársunkkal, kedves egykori kiadónkkal, Marosi Lászlóval találkozzunk. 

Laci az elmúlt években egyszer már legyőzte a halált: a rák támadását 2015-16-ban sikerrel verte vissza. Élni akarása, vas-szervezete, a minden bajon diadalmaskodni tudó életszemlélete akkor győzött - most azonban (s ezt ő is jól tudta) vesztésre állt. Megbékélt ezzel: bölcsen, kis kórházi szobája csendjében készült a távozásra. Szép és tartalmas élete volt: számos területen bizonyíthatta be, hogy ő bizony sikerre született. Fotósként, művészeti szerkesztőként már a hetvenes-nyolcvanas években sokra vitte a magyar sajtó világában - a legnépszerűbb korabeli, hazai folyóiratok, mint a Tükör vagy az Autó-Motor szerkesztőségében dolgozott.  Ha kellett, újságot írt, de igazi terepe a látvány, a vizualitás volt: a fényképezés iránti szenvedélyét élete végéig megőrizte - 2008-ban kiadott, Kínában készült fotóit tartalmazó, látványos albuma bizonyítja ezt. Jó üzleti érzéke volt, s értette a kereskedelem lényegét is: azt, hogy mindig létező vásárlói igényeket kell kielégíteni.  „Az ötvenes évek elején biztosan lódenkabátokkal meg micisapkákkal kereskedetem volna” - szokta mondogatni némi öniróniával.

Mint sajtómunkás, jó kapcsolatokkal rendelkezett, s az is sokat segített, hogy hitvese akkoriban már a Pénzügyminisztériumban dolgozott, így az elsők között volt, akik az 1981-es kisvállalkozási reform után gazdasági munkaközösséget alapítottak Magyarországon. Méghozzá arra, amihez igazán értett: a könyvkiadásra. Átlátta a hazai kiadói világ ezerféle klikkel, érdekkel és ellenérdekkel terhelt, sokszor a politika (és egyes politikusok) által vezérelt világát, s azt, hogy ez a világ az olvasók a szép, látványos, szórakoztató olvasnivaló iránti igényét nem tudja kielégíteni. „Igazi” kiadó a Táltos GM nem lehetett, csak „kiadást segítő” tevékenységre vállalkozhatott - méltán népszerű képregényei, gyermekkönyvei, albumai így jelentek meg az igazán nem erre szakosodott Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó égisze alatt. Marosi szerződött az alkotókkal, ő fizette íróit, rajzolóit (méghozzá mindig gavallérosan!), s persze ő állta a nyomdaszámlákat is.

Csak minőséget adott ki - bóvlit sohasem. Az eladott példányszámok gyorsan az egekbe szöktek - nem tudott a német licensz alapján átvett Disney-albumokból, egy fiatal grafikusnő bájos rajzokkal illusztrált történeteiből, vagy akár híres szakácskönyveiből annyit nyomtattatni, ami nyomban el ne fogyott volna. A legnagyobb sikereit azonban a Táltos a képregénnyel érte el: elsőként Zórádot vette rá, hogy tisztes díjazás ellenében színezze ki a főként a Fülesben, a hetvenes években megjelent leglátványosabb történeteit (a nagy alakú képeskönyvek ma is a gyűjtők féltett kincseinek számítanak) - ezzel született meg nálunk is a legtöbb szomszédos országban már régóta létező „füzetes képregény”.  Nyitott volt az új ötletekre. Mikor egy fiatal rajzfilmes, Békési Sándor 1985-ben egy „szerzői” képregény sorozat tervével (és mintarajzaival) kereste meg, azonnal ráállt a kiadásra. A négy kiskutya, Bucó, Tacsi, Szetti és Mici, s a minden hájjal megkent, minden galádságra kapható Főnök és csapata, K.O., Patkány és Umbi farkas kalandjainak első részével született meg a Bucó… sorozat - a magyar képregény egyik legnagyobb sikertörténete. 

Az igényes nyomdai kivitel, a kedves kalandok, a fordulatos meseszövés, a képi gegek sorozata, mindenekelőtt azonban a szerethető figurák és történetek hamar népszerűvé tették a sorozatot, melynek első három részét Békési Sándor készítette. Mikor 1985 végén más elfoglaltsága miatt le kellett mondania a rajzolásról, Zórád ajánlására négy füzet erejéig én - két profi grafikus közözött a vakmerő amatőr - vettem át a munkát. 1986-tól a sorozat megszűnéséig Haui József készítette a füzeteket - szám szerint tízet. Laci fáradhatatlanul variálta a kalandokat: a kiskutyák földön, vízen, levegőben rendezett versenyeken, farsangi mulatságon és filmforgatáson, táborban és kincses szigeten, télen és nyáron akasztottak bajszot a bandával, s a mese örök szabályai szerint persze mindig le is győzték azt. A rendszerváltás küszöbére érve azonban a Táltost is utolérte a végzet: a kiadói piac újrafelosztásáért zajló harcban a lehető legnemtelenebb eszközökkel támadták új konkurensei, s szorították végül ki a szakmából. Marosi László 1990-ben felhagyott a könyvkiadással, s közel másfél évtizedig nem is tudtuk, mivel foglalkozik: 2013-ban, Haui Jóskának sikerült kiderítenie, hogy most külkereskedelemmel foglalkozik: Kínába exportál magyar borokat.

Megkerestük, megtaláltuk, örültünk egymásnak. Kiss Feri nyomban elhívta a Képregény Kedvelők Klubja egyik őszi alkalmára - erre akkor nem tudott eljönni, mert váratlanul kórházba került.  Egy jóval későbbire már igen: láthatóan jólesett neki a szeretet és a figyelem, amivel a sorozat régi rajongói és a képregényesek új generációja körülvették. Szívesen idézte fel jó emlékeit, nehéz szívvel sérelmeit, s osztotta meg gazdag élettapasztalatát az őt körüldongó, ifjabb generációkkal. Tartottuk a kapcsolatot ezután is, különösen, mert az akkor indult RePrint magazin következő számába egy régi Bucó-képregény fekete-fehér újraközlése mellett nagy cikket terveztem a Táltosról, s Marosi Lacit szerettem volna a címlap számára megnyerni. Ebbe is belement.

2016 márciusában, egy napsütötte délelőttön felkerestem csendes budai utcában lévő lakásán, hogy elkészítsem a címlaphoz szánt fényképeket. Szelleme friss volt, örömmel vette elő a régi kiadványokat, hogy azok fölött emlékezzünk a dicső Táltos-időkre, kedvvel lapozgatta a régi Bucó-füzeteket. A nappaliban, az erkély ajtaja nyitva volt: amíg beszélgettünk, a szomszédos óvoda udvarából vidám gyerekzsivaj szűrődött be. Kérdeztem, ne hajtsam-e be az ajtót kicsit, de csak rázta a fejét. „Hagyjad. A fiatalság hangja. A legszebb zene.”

A RePrint Marosi-száma időben elkészült -  a címlapon, Haui Jóska remek rajzán, a sorozat figurái vették körbe Lacit. Ezért aztán különösen örültünk annak, mikor Vass Róbert mindannyiunkat meghívott egy, a 2016-os tavaszi képregény fesztivál programjába illesztett pódiumbeszélgetésre. Laci kicsit elkésett, a program „csak” a rajzolók részvételével kezdődött, de aztán szerencsére megérkezett ő is. Bármily hihetetlen, itt találkozott először a Bucó sorozat valamennyi alkotója. Akiket bizony 1990 után sokfelé irányított a sors: Békési Sándor felhagyott a rajzfilmkészítéssel, elhívást kapva Isten szolgálatára, elvégezte a teológiát - ma a Károli Gáspár egyetem professzora. Én magam is a tudományhoz szegődtem - a rajzoláshoz Haui Jóska maradt csak hű, aki ez eltelt évtizedekben számtalan szebbnél szebb képeskönyvvel, képregénnyel örvendeztette meg olvasóit.

Laci lelkesen dedikálta az elé járuló régi rajongók évtizedeken keresztül megőrzött példányait, s a RePrint magazin új számát. Mit tagadjam - Békési Sanyinak és nekem is jólesett az érdeklődés, s mind együtt örültünk annak, hogy Haui Jóskát épp ebben az évben érte komoly szakmai elismerés: ő lett 2016-ban a Korcsmáros Pál díj nyertese. A Dürer-kertben, ezen a találkozón merült fel a sorozat újbóli feltámasztásának gondolata.

A Drónok harca forgatókönyvét - Laci áldásával - Kiss Feri készítette el, s Haui Jóska rajzolta meg.  Feri a régi mesék szellemében küldte új kalandra a régi szereplőket, Budapest fölé, egy drón-röptető verseny kereteibe helyezve. A történet fordulatos volt és szellemes, nyelvi sziporkákkal, szellemes beszólásokkal gazdagon „megszórt”, a rajzok - nincs jobb szó rá - imádni valók.  A Főnök és a banda ármánykodott, a kiskutyák diadalmaskodtak - Micike pedig már minden szempontból egyenrangú csapattagként lépett elő: oly sok év után a főcímbe bekerült az ő neve is.

A Drónok harca 2017 tavaszára készült el - a frissen a nyomdából érkezett példányokat ott szorongattuk a kezünkben, a kórház bejárata előtt, a Lacihoz való belépésre várva. Boldog örömmel vette kézbe az új képregényt, imádta a történetet, s büszkén osztogatta látogatóinak: az ágya melletti kis asztalon mindig ott állt egy gazdára váró példány.  Zsidó emberként, de a vallást nem tartva készült a végső távozásra.

2017. április 17-én halt meg - június 23-án hálaadó és emlékező istentisztelettel vettünk búcsút tőle.  A szertartásra a Pozsonyi úti református templomban került sor - Békési Sándor, a Bucó... sorozat első rajzolója tartotta. Az oltáron Laci két fényképe, s egy kínai nyelvű tiszteletadás került elhelyezésre - az egyik kép utolsó napjaiban a kórházban készült, rajta a Drónok harcát tartotta a kezében. Laci azt kérte, ezen az alkalmon szólaljon meg az Örökkévaló dicséretét zengő, ősi ima, a kaddis, mely ezekkel a szavakkal zárul: „Legyen nagy békesség és élet számunkra és egész Izrael számára, s mondjátok együtt: úgy legyen. Aki békét szerez a magasságban, Ő teremtsen békét számunkra és egész Izrael számára, s mondjátok együtt: úgy legyen."

Ott, a kórházi ágyon, a nagy útra készülve is a jövőre gondolt. Örült neki, hogy a Bucó… sorozat folytatódik, hogy nem apad ki a mese folyama - s ránk hagyta a következő, 21. rész alapötletét is. A történetet Haui Jóska bontotta ki, s rajzolta-festette meg közel egy év munkájával - s most megjelent, már innen megrendelhető.

A Lacit megillető tiszteletpéldány ezen a földön már nem kézbesíthető, köszönetünk, szeretetünk és hálánk azonban valahol biztosan megtalálja őt. Amíg lesz Bucó… sorozat, Marosi Laci neve ott szerepel majd a szerzők között - s amíg lesznek a sorozatnak olvasói, ott lesz ő a szívekben is. Úgy legyen!