2013. december 30., hétfő

Az Asimov-univerzum ismeretlen csillaga - a Robotok lázadása




Az elmúlt közel két évben sok olyan írás került ki ide, a blogra, mely valamely képregényes évfordulóhoz kötődött, s mert az évfordulók természete már csak olyan, hogy újra meg újra aktuálissá válnak, esztendő multával esmént indokolt lehet a Nyájas Olvasó figyelmét felhívni reájuk. Kiváltképp, ha az írások véletlenül még jól is sikerültek – ami az én mércémmel azt jelenti, hogy egy-egy témát sikerült különös böcsülettel körbe járni, vagy egy alkotó munkásságát megfelelően árnyalt módon bemutatni. Tavalyi írásaim egyik (számomra) legkedvesebbike a pont egy éve, 2012. december 30-án megjelent, Asimovval, s művei némely rajzos vonatkozásaival foglalkozó, a bejegyzések sorában épp századikként megjelent visszaemlékezés.  A cikk nem csak a korai Alapítvány-történetek nagyszerű, magyar származású illusztrátora, Paul Orban (és a tudományos-fantasztikus irodalom „grafikus hőskora”) emléke előtt szeretett volna tisztelegni, de az Asimov munkáiból készült képregényeket is számba kívánta venni: a blog-műfaj és a terjedelem adta szerény keretek között valamennyire mindkét cél teljesült.

A történet igazi cliffhangerrel indul: az események közepébe csöppent olvasó már a végkifejlettel szembesül – a történet azt meséli el, miként sikerült eljutni idáig
Büszkén vállalom ma is minden sorát. Korábban sokszor megesett, hogy egy-egy írás közzé tétele után képregény-történettel foglalkozó barátaim, gyűjtők, olvasók hívták fel valami hiányosságra a figyelmemet vagy örvendeztettek meg egy általam még nem ismert képpel, adalékkal (hála, hála, mindenkinek, utólag is). Az Asimov-cikkel (már ami a magyar vonatkozásokat illeti) „biztosra” szerettem volna menni, így már előzetesen konzultáltam Kiss Ferivel – az ő segítségével „raktam össze” azt a rövid listát, amely a magyarul megjelent Asimov-adaptációkat tartalmazta. Ehhez újabb cím aztán később sem érkezett – mígnem valamikor az év közepén előbb a Magyar Ifjúságban megjelent képregények, majd Sebők Imre képregényeinek on-line katalógusában rá nem bukkantam egy 1966-os, Robotok lázadása című történetre, melynek szerzőjeként az oldal mindkét helyen Isaac Asimovot jelölte meg. Az adaptációt – nem meglepő módon – Cs. Horváth Tibor készítette.

A Sebők által elképzelt jövő: klasszicista középület és égbe nyúló felhőkarcolók, sok sávos autópályák, robotpilóta… 
A Föld körül keringő Gagarin-űrállomás, a nehéz bolygóközi rakéták támaszpontja, Luna teherszállító űrhajó... Néhány oroszos hangzású névvel Cs. Horváthnak ismét sikerült elfednie, hogy ebben az - elképzelt - jövőben sem a szocializmus építése folyik
A dolog többszörösen ledöbbentett. Egyrészt, mert nem értettem, a cikk megírásánál ez a mű hogy kerülhette el figyelmemet – másrészt, mert bár ismerem valamennyire Asimov munkásságát, s ezen belül persze a robot-történeteket is, a Robotok lázadásával korábban még sosem találkoztam.  Edward Seiler mindentudó katalógusa szerint Asimov hosszú (de ahogy a Jó Doktor mondaná: nem ELÉG hosszú) életében több, mint 500 könyvet jelentetett meg,  de ezek száma az általa szerkesztett vagy a munkáiból készült gyűjteményes kiadásokkal együtt már életében átlépte az ezret. Az először tudományos-fantasztikus folyóiratokban, magazinokban megjelent elbeszéléseinek száma 197 tételt tartalmaz - e listán sem szerepelt olyan cím, amit a Robotok lázadásával azonosítani tudtam volna. Cs. Horváth Tibortól nem állt messze, hogy „idegen ötlet” felhasználásával a történetet tetszése szerint átformálva írjon képregény-forgatókönyveket: gondoltam, meglehet, ez történt ebben az esetben is – bár a Magyar Ifjúságban megjelent 13 részes sorozat szerzőjeként kizárólag ő került feltüntetésre

A Nő (és a vele járó probléma) örök.
A Robot(or)ok lázadása – izgalmas űrkrimi. Dramaturgiailag jól felépített történet: 2027-ben egy, a Marson elkövetett bűntény felfedezésével veszi kezdetét. Az áldozat azonban nem ember, hanem egy, az emberhez megtévesztésig hasonló robot – egy android. Az események középpontjában egy újságíró, Peter Boren áll, aki ártatlannak induló riport megírása végett érkezik a Vörös Bolygóra. A Marsra tartó űrutazás első állomása a Föld körül keringő, gigászi Gagarin űrállomás, „a nehéz bolygóközi rakéták támaszpontja”, a teherszállító űrhajót, amivel a minden lében kanál hírlapíró a Marsra utazik, Lunának hívják… Nem olyan nevek, melyekkel Asimov az ötvenes-hatvanas években született robottörténeteiben találkozni szoktunk. Sebők, aki ebben az időszakban sok-sok sci-fi képregényt rajzol, a nagyrészt az űrállomás „belső tereiben” játszódó cselekményt csak néha tudja „vizuálisan feldobni” űrhajók, marsjárók, külső totálképek használatával – mégis remekül sikerül a 66-ban elképzelt, ma már nem is olyan távoli valóságot elénk állítania. A sztoriban van egy dögös szőke (akit persze meg kell menteni), őrült tudós (éppen tőle), titkos robotgyártó üzem, s persze mindezek mögött a konfliktus – a robotok lázadása…

Szemben a főgonosszal – végkifejletéhez közeledik a robotok lázadása
Kiss Feri ma is állítja, hogy a történetnek nincs köze Asimovhoz, s más, irodalmi bizonyítékok is ezt látszanak alátámasztani. A Jó Doktor kalandos űrregényeivel és a robottörténetek-ciklus lightosabb darabjaival összevetve azonban akár a szerző lehetne maga Asimov is: bár ő biztosan nem Peter Borent, az újságírót, hanem jó eséllyel Lucky Starrt, az űr-rangert indította volna a rejtély nyomába. De hát, barátaim, miért kell mindig, mindent túlbonyolítani? A lényeg, hogy a nyomozás sikerrel járt, a hős célba ért, a hősnő meg a végére teljesen meg lett mentve – Asimov univerzumát pedig sikerült egy újabb sci-fi elbeszéléssel gazdagítani. Kicsit savanyú, kicsit sárga ez a 198. – de csak a mienk, magyaroké. És most már örökre a mienk is marad…

 

2013. december 1., vasárnap

Jubilál a Botond - A Szegény gazdagok Fazekas Attila képregény-magazinjának új számában




„Az ifjú D’Artagnanból ősz hajú utolsó Mohikán lett”

A Lehoczki(k) kiállításának megnyitója okán nem a szokásos időben, a hónap utolsó csütörtökjén, hanem november 30-án került sor a Karton Galériában a Képregény Kedvelők Klubja novemberi találkozójára. Kiss Feri az alkalomnak „Kémek a rajzasztalon – felderítők, hírszerzők a magyar képregényben” címet választotta, s – kicsit rendhagyó módon, egy több, mint két órás, több száz képet s néhány filmbetétet is bemutató prezentáció keretében az este díszvendége, Fazekas Attila segítségével sikerült teljesíteni a feladatot. Attila a hetvenes évek derekától sok-sok, általában szovjet szerzők nálunk is népszerű kémregényéből készült „import” történetet ültetett át képregényre, s persze jó néhány magyart. 


 A KKK novemberi rendezvényén bemutatott diákból készült film a Youtube-on elérhető

1984-ben ő alkotta újra a Korcsmáros halála után évtizedes kényszerpihenőre vonult Hód figuráját, de a Pesti Műsor számára megrajzolta Tolnai KálmánMi Világunk-beli kedves kollegám – A 16-os zárka lakója című kémregényét is. Ezt a képregényt, szól a fáma, hetvenes-nyolcvanas évek magyar kulturális életének szinte teljhatalmú ura, Aczél György (aki egyébként nem volt oda a műfajért) is nagyra tartotta –  elismerését tolmácsolták az alkotóknak. „De amikor arra kértem, hadd indítsak saját, magyar képregényes lapot, persze mégis elutasított…” – tette hozzá Attila kicsit szomorúan.

1989: megjelenik a Botond első száma.
A nyolcvanas évek elején, de még derekán is egy ilyen magazinra csakugyan nem sok esély mutatkozott. A Táltos, az első független, magánvállalkozásként induló, s képregény-kiadással is foglalkozó vállalkozás – melyre épp egy hónappal korábban, a Bucó-képregények kapcsán az alakokat kitaláló Békési Sándor társaságában emlékeztünk vissza – inkább ritka kivételnek számított, s semmiképp nem erősítette a szabályt. Amely egyébként roppant egyszerű volt: az üzleti vállalkozássá váló képregény-kiadásra - mely a hatalmas példányszámban fogyó füzetes sorozatok formájában öltött testet - megmaradt az „állami” kiadók (a Hírlapkiadó, az Ifjúsági Lapkiadó, a Népszava) monopóliuma. Így Fazekasnak saját lapjára még további éveket kellett várnia: 1989-ben végül elindult a Botond, mely most, 2013 végén jutott el a huszadik számához. Közben – ahogy Attila a jubileumi szám rövid szerkesztőségi cikkében fogalmaz - „ifjú D’Artagnanból ősz hajú utolsó Mohikán lett”, ám a kezdeti cél változatlan: hűséges segítőtársa és barátja, Kroboth Jenő gondoskodó támogatása mellett a harc ma is a magyar történelmi képregény életben tartásáért folyik.

Már a borító is telitalálat…
A kezdeti, sok ezres példányszám közben lassan pár százra apadt – ennyit „bír el” ma a magyar piac, s ez is csak hosszabb idő, néha több év (!) alatt talál gazdára. Pedig a Botondban – mint ahogy más, alkalmanként megjelenő, tematikus füzeteiben – Fazekas tényleg pályája legjobb és legemlékezetesebb munkáit adja újra közre. A jubileumi kiadványba a romantikus magyar kalandregény talán leghíresebb darabja, a Jókai Szegény gazdagok című regényének szépen megrajzolt képregény-változata került. Már a borító is telitalálat: a történet nyitórajzából készült akvarell finom színei, elegáns kompozíciója, az oldalterv és a tipográfia – melyek megint csak yuyu barátunk stílus- és formaérzékét dicsérik – egy letűnt világ emlékét idézik – egy olyan világét, mellyel a digitális színezés teljes összhangba soha nem lesz majd hozható. A lapszámban – Attila régi szerkesztői szokása szerint – helyet kapott még egy Botond-képregény, egy, a regény történelmi-kultúrtörténeti hátterének megértését segítő, a Fatia Negra alakjának modelljéül szolgáló egykori erdélyi főispán portréja s – Kőhalom felidézésével – folytatódott Mikszáth a magyar várakat bemutató, regélő sorozata is. 

A Fotótanú szerint (innen a Nopcsa Lászlót ábrázoló illusztráció) „Ha valakinek a portréjából ítélni lehet az illető jellemére és életvitelére, akkor e nemesi arcon rajta van minden, amivel mintája lehetett Jókai legendás alakjának: szilaj kivagyisága és a szebbik nem felé kifejezett sármja...” Jobban nem is érthetnék egyet a kollegával…
Jókai egyik legnépszerűbb regénye, a Szegény gazdagok az író egy előző írásunkban felidézett alkotói korszakának „terméke”. Az irodalomtörténész Téglás Tivadar szerint az 1850-es évek végén az írót nagyrészt képzelt betegség kínozta, kedvetlenség gyötörte: az írásban nem találta örömét, inkább kedves élclapjával, az Üstökössel s a Kakas Márton naptárával foglalkozott. 1858-ban hosszabb utazást tett Erdélyben: sokfelé megfordult, sok helyi legendával-történettel megismerkedett. Talán az új élmények, de sokkal inkább a szükség veszi rá, hogy 1859-ben újra „nagy” regénybe fogjon: az Erdélyben megismert fekete álarcos rabló, Fatia Negra történetét dolgozza fel. Ez lesz a Szegény gazdagok, melyet valamikor 1859 nyarán kezd el írni, s melynek első kötete 1860 júniusában, utolsó kötete 1861 januárjában jelenik meg. Téglás Tivadarés még sokan mások  – irodalomtörténeti alapossággal elemezték a regény hátterét, alakjait, a „Jókai-univerzumban” betöltött szerepüket. Természetesen a legnagyobb figyelmet Hátszegi báró kapta.

A Nopcsák régi kastélya ma elmegyógyintézetként „szolgál” 
Nem csak azért, mert az író őt valós alakról (Nopcsa László báró) mintázta, de mert mint kétlaki életét elő főgonosz, a kritikus szemével is remekbe szabottra sikeredett. Meglehetősen realistára is, mert Fatia Negra „mögött” mindenki Nopcsa bárót ismerte fel: a bajt aztán az okozta, hogy maga az érintett is. A báró egyik rokona később elmesélte, hogy a feldúlt rokon töltött pisztollyal kereste fel Jókait, nyomatékosan felszólítva őt, hogy a regényt fejezze be, családjának pedig hagyjon békét. Az író hajlott is az okos szóra, csak néhány napi haladékot kért, mondván „töltött pisztoly előtt mégsem lehet regényt írni”. A regény így aztán gyors, dramaturgiailag igen kevéssé kidolgozott véget ért – a főispán báró pedig megnyugodva fosztogathatta Erdély dolgos népét tovább.

Szeleczky Zita, az 1938-as filmváltozat sztárja
A regény első filmváltozata 1914-ben, a második – a gyönyörű Szeleczky Zita főszereplésével – 1938-ban készült. A történet népszerűségének a születésétől számított száz év elteltével új lendületet adott a Bán Frigyes által 1959-ben rendezett film. A Hunnia Filmstúdió a regényt méltó módon, költséget nem nagyon kímélve, parádés szereposztásban állította ki. Méghozzá színesben, ami azért ebben az időszakban még nem tartozott az átlagos mindennapiságok közé… Benkő Gyula elegánsan, nagy beleéléssel játssza az elvetemült rablót, Fekete Álarcot – s kettős életének másik pólusán az önmagáért is utálható, erkölcsi értékeket nem nagyon tisztelő, s igen kevés szociális érzékenységgel megáldott, ondolált hajú bárót. A fiatal (de milyen fiatal!) Láng József, Vámhidy alakítója mellett sok karakteres mellékszereplő alakítása teszi ma is érdekessé, élvezhetővé a filmet – s persze a kor legszebb asszonyai közé tartozó két női főszereplő, Bara Margit és Krencsey Marianne.

Krencsey Marianne nemes kisasszonyok szerepében érezte igazán elemében magát. Nem véletlenül...
A nézők szívébe végérvényesen a Tenkes kapitánya ezredesnéjének megformálásával beköltöző Krencsey a Szegény gazdagok forgatásakor 28 éves, de már sok híres magyar filmben szerepelt (Liliomfi, Gábor diák, Bolond április). Alakított „mai” lányokat is, de az arisztokrata származású, kemény tartású, szép szőke lány inkább a nemes kisasszonyok és hölgyek szerepében volt hiteles – nem véletlenül. Bár még számos nagy szerep várta (Noszty fiú, Aranyember) 1966-ban férjével elhagyták az országot – az Egyesült Államokban telepedtek le, ahol filmes karrierje már nem folytatódott tovább. 

Bara Margit Anicát, Fatia Negra tüzes vérű szeretőjét alakította a filmben
Az 1928-ban született, Kolozsvárról származó Bara Margit  is nagyon sok filmben szerepelt, s sorra kapta a kitűnő színpadi szerepeket is. 1964-ben egy közvélemény-kutatás szerint ő lett az ország legnépszerűbb színésznője – a külföldi hölgyek közül ebben az évben Sophia Loren vitte el a pálmát. Az ünnepelt szépség iránt állítólag nagy érdeklődést mutattak a kor hatalmasai is: nevét (minden alap nélkül) botrányokkal hozták összefüggésbe, lassan kiszorult a művészi pályáról – a hetvenes években aztán vissza is vonult a szerepléstől. Krencsey a báró kényszer-feleségét, Bara Fatia Negra tüzes és bosszúszomjas szeretőjét, Anicát alakította. Mindkét művésznő köztünk van még – Isten tartsa meg őket erőben, egészségben.

Egy emlékezetes jelenet a filmből…


… s ahogy Fazekas elénk állította a képregényben
Mindennek a most a Botondban újra megjelent történet szempontjából is komoly jelentősége van, hisz Fazekas – mint oly sokszor – most is „filmképregényt” csinált: alakjait a főszereplőkhöz igazította, s maga a sztori is inkább a film forgatókönyvéhez (maga a rendező, Bán Frigyes írta egykoron), mint a nagy terjedelmű, számos ágon futó, eredeti regényhez igazodik. A rajzok szépek, kidolgozottak – Fazekas különösen sikeres alkotói korszakának „termékei” - a történet 2001 végén, 2002 elején a Fülesben jelent először meg. Az oldalak minden esetben egyediek, hol egy központi, az oldal nagy részét betöltő képelem köré „rendezi” a többi képkockát, hol arra rácsúsztatva. Alakjai „élnek”, portréi karatkeresek, a részletek a „helyükön vannak”. Attila mindig nagyméretű eredeti lapokkal dolgozik – ezek kidolgozottsága azonban a Füles viszonylag kis laptükrében azonban sokszor elveszett. Ebben a nagyobb formátumban azonban „kijönnek” a részletek, levegősebbé, áttekinthetőbbé váltak a kompozíciók.
 
Gyönyörű asszonyok, szerelem, romantika, kaland, szórakozás - amit a magyar irodalom és történelem kínál. Fazekas és a Botond hű maradt a képregény-magazin negyedszázados tradíciójához
Valódi mestermű kerül tehát most az olvasók elé, mely – sok új kiadvánnyal együtt – a Magyar Képregény Szövetség által december 8-án megrendezésre kerülő Hungarocomix 2013 képregény vásáron lesz beszerezhető. A Botond 20. száma persze megrendelhető közvetlenül az alkotótól is. S hogy lesz-e folytatás? A Botond magazinnak biztosan, hisz számos szép Fazekas-képregény vár még újra kiadásra, a Mester történelmi múltunk sok jelentős pillanatának állított emléket. Ám éppen lehetne folytatása a Szegény gazdagok 1860-ban kurtán-furcsán lezárt történetének is. A zámi kastélyról – a Nopcsák birtokáról – máig sok legendát őriznek Erdélyben. A régi öregek sokat suttogtak a titokzatos báróról, aki egy napon eltűnt a kastélyában, hogy aztán többé soha ne kerüljön elő. Mondják: kísértetként be-bejárja egykori birodalmát, s minden alkalommal ugyanott, a régi kútban tűnik el. Állítólag itt őrzi kincseit is, melyeket úgy elrejtett, hogy soha senki meg ne találja azokat. Mígnem… A folytatás már csakugyan egy újabb Fazekas-képregény lapjaira kívánkozik. Egy napon talán majd ezzel is megismerkedhetünk…

2013. november 12., kedd

Egy elfeledett képregényhős: Magyar Miska



A magyar sajtó- és képregény-történet az első hazai képregény megjelenését – jogosan – Jókai Mórhoz, és 1858-ban indult lapjához, az Üstököshöz köti. A közönség köreiben később oly kedveltté vált „élclapok” eme legősebbike is rendelkezett már állandó „rovatokkal” (Költemények, Elbeszélések és történeti adomák, Borkorcsolyák, Feljegyzésre méltó dolgok, Aranymondások, Szép hegedűszó, Kapaciózus kérdések, Retrospectus, Távirati sürgönyök, Kocsmai diplomaták, Hiteles hírek, Tutti frutti, Keserű cseppek, Humoreszkek, Korrajzok, Szatírák, Epigrammák, Tréfák, Adomák, Furcsaságok) és persze vissza-vissza térő, állandó alakokkal is. Munkatársai közül sokat ismerünk - Dienes Lajos, Gyárfás Ferenc, Balogh Zoltán, Tamásfi-Tomsics Gyula – még többeket azonban nem: ők a magyar sajtótörténet nagy krónikájában „névtelenségben maradt humorfákként” említett alkotók. A lapnak számos illusztrátor dolgozott - köztük a korszak legjelentősebb sajtógrafikusa, a páratlan tehetségű Jankó János (1833-1896), aki néhány év „külsőzés” után 1863-ban csatlakozott a szerkesztőséghez.

Német Miska lánykérőbe megy…

Jókai nem csak szerkesztette a lapot, de főmunkatársként igen sokszor írt is bele. Ebben az sem zavarta különösképpen, hogy a sajtótörténész szerint belőle – csakúgy, mint Jankó Jánosból – „hiányzott a szatirikus hajlam” – Jókai „viccellődve” is irodalmár, Jankó meg karikaturistaként is realista illusztrátor maradt. „Jókai humora Jankó karikatúráiban talált méltó szintű és jellegű rajzos megjelenítésre.” – mondja a sajtótörténész – és igaza van. Az Üstökös számos, Jókai alkotta, emblematikus figurájának - Kakas Mártonnak, Tallérosy Zebulonnak – Jankó „teremtett” arcot. Kettőjük együttműködésének köszönhető a magyar képregény születése is: ennek főhősei „az egymással örökösen pörben álló” Magyar Miska és Német Miska voltak. Magyar Miska, mondja a sajtótörténész „egy életképből kilépő, reálisan megrajzolt magyar paraszt, (korábban: nemes), Német társa a torzítás eszközével ábrázolt, s ez a beállítás rendkívül hatásosan jár kezére a kettőjük között elhangzó párbeszédnek”. 

Ferenc József  1880-as prágai látogatása lökést adott a cseh nemzeti törekvéseknek – Magyar Miska már akkor előre látta a következményeket, melyekkel a császár csak jóval később szembesült.
A helyzetkomikum minden eszközét kihasználva kerülnek újabb és újabb slamasztikákba, hogy aztán abból „nemzeti karakterükének megfelelően”, s legtöbbször persze Magyar Miska diadalával kerüljenek ki. A figura aztán idővel önálló életre kelt: alakját az Üstökös másik főmunkatársa, Jókai kényszerű távollétében rövid ideig szerkesztője, Dienes Lajos (1816-1874) írói álnévként is használta, népiesch színművekbe, jelentekbe írják bele… A magyar humor az 1860-as évektől egyre inkább jellemző politika felé fordulásával Magyar Miska alakja amolyan „nemzeti megmondóemberré” vált: a Borsszem Jankóban éppúgy „odaszól” a németekkel hajbakapó cseheknek, mint az 1882-ben trónra lépett első szerb királynak, Milánnak. 

Magyar Miska 1882-ben zsíviót (éljent!) mond az új szerb királyságra, de a Bánságot persze nem szeretné oda adni. Aztán minden másként alakult.
Az 1861-ben indult sorozatnak, mint az első hazai „comic stripnek” néhány éve a Népszabadság bájos kis cikkben állított emléket, mely a későbbi, műfaji utódokról szólva Kiss Ferinek is szót adott. Feri felidézte a hatvanas-hetvenes évek emlékezetes sorozatait (Pusztai Pál Jucikáját, a Képes Újság Bercijét, Dargay a Pajtásban, zömében Kajla és a macsekok főszereplésével futó minitörténeteit) is felidézte, de arra is rámutatott, hogy a „strip”, a „rajzok sorozatából álló, csattanóval végződő történet” nem mindig jelentett mai értelemben vett, „szóbuborékos” képregényt: sokszor az egymást követő illusztrációkhoz csak tömör képaláírás tartozott. A műfaj népszerűsége töretlen, talán a képregény egyetlen olyan formája, ami a mai magyar sajtóban is megtartotta a helyét, miközben azért az Internetre is felköltözött

Örülünk, Vincent? Örülünk, János. Sok boldogságot, Magyarország - 1965.
Kevéssé ismert tény, hogy évszázaddal megszületése után Magyar Miska egy alkalom erejéig még visszatért a magyar sajtóba, s persze – megint – képregény-történelmet írt. 1965-ben, a Pravda és a Népszabadság közös kiadványaként a „felszabadulásának 20. évfordulóját ünneplő magyar nép életéről és munkájáról, nagy győzelmeiről, a szocialista Magyarország további gazdasági és kulturális fejlődésének ragyogó távlatairól, a magyar dolgozók anyagi jólétének növekedéséről beszélő” szép kiállítású, gazdagon illusztrált könyv köszöntötte a jeles évfordulót. Bevezetőjében maga Kádár János üdvözölte az olvasókat. Történelmi visszatekintőjében számba vette az eredményeket, mérleget vont, s bepillantást engedett a - fényes - jövőbe is. Mert, mondja, bár tennivaló még van temérdek, akár nemzedékek sora számára is, „szocialista jövendőnk biztos: szép, lelkesítő és eredményes munka a szocializmus teljes felépítéséért”. A kor mércéje szerint is propaganda-jellegű kiadványban politikusok, s az újságok hazai és szovjet robotosai mellett jeles írók, művészek működtek közre: Benedek Marcell, Benjámin László, Feleki László, Hidas Antal, Illyés Gyula Mesterházi Lajos, Németh László, Szabó Pál – hogy csak néhányukat említsem. Kass János számos szép, légies, a szocialista építés mellett elkötelezett rajza mellett a korabeli szocreál robusztusabb alkotásai is helyet kaptak a kötetben, melynek erősségét azért a gazdag fotóanyag jelentette. A rangos évforduló és a tartalom ellenére a Sok boldogságot, Magyarország! nem százezres példányszámban került az olvasókhoz: mindössze négyezer darabot nyomtattak belőle.

Magyar Miska (első) húsz éve… A képek hasábonként lefelé követik egymást.
Sajátos módon nem hiányzott a kiadványból a humor sem: Tabi László akkoriban népszerű „Ketten beszélnek” sorozata mellett Vető József a mozgalmi élet visszásságainak, a kor hétköznapjainak görbe tükröt állító aforizmái is helyet kaptak. Ezek közül nem egy igencsak tartós érvényűnek tűnik: ki vitatkozna például azzal az igazsággal, hogy „Aki szeret talpat nyalni, ne méltatlankodjék, ha az érdes?” Vagy: „A hangerő nem pótolja a mondanivaló gyengeségét.” A könyv igazi meglepetését azonban számomra a benne talált képregény jelentette. Pontosabban „strip”, mert a számos alkotó közreműködésével készült rajzsorozat műfajilag inkább ehhez áll közel. Szegő Gizi, Hegedűs István, Szűr-Szabó József, Vasvári Anna, Fülöp György rajzait tudtam egyértelműen azonosítani – a közreműködők tehát a Ludas akkori alkotógárdájának soraiból kerültek ki. Hogy a sztorit ki írta, sajnos nem derült ki – a stílusjegyekből adódóan akár a lap közútálatnak örvendő, de a hatalom kegyében álló főszerkesztője, Tabi László is lehetett.

„Köszönöm, jól vagyok, ma már nem panaszkodom.”
A történet – az ország a felszabadulást követő húsz évének áttekintése, sajátos felfogásban.  Egy-egy kép erejéig felvillannak az egymást követő korszakok jelentős pillanatai. Az arányokra jellemző, hogy míg a hatalom 45 és 48 közötti megragadásának nem kevesebb, mint hat kocka állít emléket, a Rákosi-éra egy rajzot kapott – csakúgy, mint 1956, mikor szegény Miskának az imperialisták csilivili – kicsit ugyan Wartburgra hajazó – autója jobbról akart nekihajtani…  Azt követően viszont, sugallja a történet, jó kezekbe került a kormány – Magyar Miska idilli, minden földi jóval, Kékes-televízióval berendezett, kényelmes világában legfeljebb a turista útlevélét való sorban állás és autójának javítása okozhat futó kellemetlenségeket. Múltunk zavaros, jelenünk derűs, jövőnk ígéretes – sugallja a történet, melynek záró képén Miska a népköztársasági címerre támaszkodva, szélesen mosolyogva kacsint ki a történelemre. Kár, hogy csak egy vicc volt az egész.

Kár, hogy csak egy vicc volt az egész...


2013. október 6., vasárnap

Időjáró szuperhősök a magyar múltban és jövőben: akcióban a Mohács kommandó



Bán Mórnak sikerült az, ami a magyar szórakoztató irodalomban csak keveseknek: Hunyadi-regényciklusával egy hazai, történelmi témát úgy népszerűségben, mint üzleti sikerben a nagy és sokat reklámozott, sokszor népszerű televíziós sorozatokhoz kötődő, nemzetközi irodalmi „márkákkal” versenyképessé tenni. Igaz, Bán azt tudja, amit tényleg kevesek: jól, lendületesen, képzelet-gazdagon, ugyanakkor tényszerűen történetet szőni, párbeszédeket bonyolítani, a nyelv színgazdagságát a sztori szolgálatába állítani. Sikerének egyik legfontosabb titka mégis talán az, hogy egykor a történelmi témák felé a tudományos-fantasztikus irodalom irányából közelített: már a pályakezdő szerző rövidebb elbeszéléseiben, később Dark Space és Gothic Space regényeiben is sajátos hangulatban olvadt össze múlt és jövő. 

A nyitó jelenet hatalmas történelmi tabló: a mohácsi csatatéren farkasszemet néz egymással a török és a magyar sereg, s kezdetét veszi a gyilkos támadás. Ahogy a történet a forgatókönyvben indul...
... s ahogy aztán a képregényen.
Bár nagyra tartja magyar történelmi regény huszadik századi nagy alakjait, sikerült önálló, epikus elbeszélő stílust teremtenie. Ugyanúgy mestere a nagy történelmi tablók megrajzolásának, mint a jellem- és hangulatábrázolásnak. Pontosan tudja, hogyan kell szerkezetileg felépíteni egy történetet, s azt is, hogyan lehet az olvasó érdeklődését fenntartani. Amit csinál, nagyon sokszor verbális mozi, s ha film még nem is készült munkáiból, Fazekas Attila közreműködésével számos képregény azonban már igen. A Hunyadi inkább kivétel: legtöbbször eleve képregényes megjelenésre írt forgatókönyveket, tudományos-fantasztikus történeteket. Fazekas jó partner ezek megvalósításában: a filmszerű cselekmény nála filmszerű ábrázolásmóddal találkozik. 

A történet hősnője, Köves Réka kemény, céltudatos nő, akitől az élet sok mindent elvett...
 ... aztán esélyt kap, hogy vissza szerezze azt, ami számára a legfontosabb
Így van ez a most, az őszi börzére önálló füzetben megjelent A Mohács kommandó esetében is. Nekem az egyik kedvencem ez a sok szálon futó, többféle narratívát alkalmazó, nagyon sok karaktert mozgató sztori. Ami ugyan egyik szálon a mohácsi csatatéren kezdődik, a másikon azonban 2014. októberében, itt, Budapesten – sok-sok kaland után aztán majd a kettő összeér. Magáról a történetről nehéz a nélkül szólni, hogy ne essünk a spoilerezés bűnébe – inkább magukról a szereplőkről s a történet hátteréről ejtenék szót. 

Hol a középkori Buda utcáin... 
... hol a távoli jövőben Európa fővárosává lett Budapesten bonyolódik a történet: Fazekas mindkettőt a tőle megszokott mesteri ábrázolással állítja elénk
Köves Réka, a történet főszereplője alakján Fazekas sokat dolgozott. A történész, katonafeleség és történelem-professzor fiatal nő erőteljes, kicsit cinikus személyiség, aki nem tesz le arról, hogy az afganisztáni harcokban eltűnt kedvesét viszont lássa. Mikor egy napon két rendőr egy autóba tuszkolja őt (az egyik alakját Balog Zoltán barátunkról mintázta Attila), a mese meglepő fordulatot vesz. Bár Rékának nehéz elfogadnia, a lehetetlen már valósággá vált: működik az időutazás technikája, s egy titkos társaság segítségével hősnőnk rövidesen 1526 nyarán, Budán találja magát. 


Fazekas munkamódszeréhez híven előre, részletesen kidolgozta a történet alakjait, megtervezte az oldalakat, az egyes képkockák beállításait.

Még egy látszólag egyszerű beállításnál is, mint a fürdőkád-jelenet ügyel a perspektívákra, a térben való elhelyezésre
Az, hogy titkos kezek belenyúltak történelem menetébe beláthatatlan következményekkel járt – egy új, alternatív valóság irányába fordult a világ sora. Ebben a valóságban Európa ura a hajdani török harcokból győztesen kikerült Magyarország, a Turáni Magyar Államszövetség. A jövő azonban szörnyű titkokat, tragikus pusztulást rejt - ezt szeretné a három bátor időutazó – Réka, férje, s Réka egyetemi tanítványa, Ádám – megakadályozni, s hogy ez sikerüljön, poklokon kell keresztülhatolniuk. 



Hogy lesz-e a történetnek folytatása, még ugyancsak a jövő titka. Az utolsó kockán (ez a kép került a füzet borítójára is) a három hős, „a Mohács kommandó” tagjai felsorakoznak, s már készek az újabb küldetésre. A folytatás csak az olvasóktól függ...

2013. október 4., péntek

Lektorom, a Lordkancellár



1938 - Az első választását megnyert, diadalmas ifjú politikus, Oxford parlamenti képviselője
Áttekintve a blog bejegyzéseit, kelletlenül kellett megállapítanom, hogy azok szinte kizárólag a képregényről, s annak összefüggésében ennen egykori munkásságom némely aspektusáról szólnak, s alig, sőt, szinte egyáltalán nem érintettem másik, valószínűleg valódi hivatásomat, a jogtudományt. Most tekintsünk el attól, hogy a képregényes-kiadói múlttal való foglalatosság is lehetne magánügyem, s talán kár ezekkel a régi történetekkel terhelni a Nyájas Olvasót – a számláló mai állása szerint 43 850 látogatás jelzi, hogy ezek az írások valami érdeklődéssel mégis találkoznak. Nyilván jogászi-jogtudományi pályám közeli kollégáimon túl szélesebb érdeklődésre aligha tarthat számot – pedig hát érdekes dolgok estek meg velem ennek összefüggésében is.

Lord Hailsham hivatali irodájában, a nyolcvanas évek elején
Talán már szóltam arról, hogy a jogi karra is Zórád Ernő ösztönzésére kerültem be. Ha látott is bennem tehetséget a hetvenes évek derekán, annak mértékéről illúziói nem nagyon voltak: nem bátorított, hogy művészeti iskolával próbálkozzam. Jogászból viszont, mondta, bármi lehet: operett- és nótaszerzők, librettisták, nagy dráma- és hírlapírók példájával próbálta megédesíteni a tanács keserű utóizét. Legnagyobb meglepetésemre már tanulmányaim kezdetén, rögtön 1977-ben beleszerettem a jogba, s kisebb-nagyobb kihagyásokkal máig kitartottam mellette. A legnagyobb kitérőt 1984-1998 között a képregény és a kiadói szakma jelentette – addig s az óta munkám és szenvedélyem ez a sokak által (minden alap nélkül) száraznak tekintett „dolog”. Persze nem tagadom, ehhez a pályához is kellett némi szerencse. A hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején a pesti jogi kar az ország egyik legizgalmasabb helye volt. Komoly emberek, egykori véres-vörös MSZMP-tagból mára narancsszínűre fakult kormánypárti politikusok állítják, nem nagyon célszerű vitatkozni velük, hogy diktatúra volt akkor Magyarországon, nem kicsi, de nagy. Párszor már leírtam: én erre azért másként emlékezem. A jogi kar mellett lelkesen (és háborítatlanul) járhattam a szomszédos teológián Nyíri Tamás óráira, nem kis büszkeséggel hordtam az egyetemen dédapám a harmincas évekből hátramaradt frontharcos kabátját, magunk között bátran szidtuk a rendszert, s titkon persze reméltük, hogy idővel majd megreformálhatjuk azt. A sör olcsó volt, az ösztöndíj tekintélyes, a kari könyvtár s a közeli Molnár utcában az Állami Gorkij Könyvtár folyóiratokkal, külföldi szakirodalommal remekül felszerelt. 

Elkötelezett konzervatív, becsületes politikus, remek tollú író. Ezzel a művével sikerült először megismerkednem...
Nagyszerű professzorok tanítottak: Brósz Róbert, Eörsi Gyula, Sárándi Imre, Asztalos László, Németh János, Békés Imre, Györgyi Kálmán, Schmidt Péter, Földesi Tamás, Vékás Lajos, Harmathy Attila - a magyar jogtudomány legendái. Néha áthallgattunk a közgázra is, ahol Sárközy Tamás egyéni stílusú előadásai  mindig telt házakat vonzottak. Nálunk alig idősebb szemináriumvezetőink, a tanársegédek hagyták, sőt, támogatták, hogy azt kutassuk, ami érdekel: nem nagyon voltak tabu témák. A rendszerváltás szó akkoriban még persze nem szerelt az értelmező kéziszótárban, de valójában ott, akkor kezdődött el a folyamat. Egykori évfolyamtársaim ma már miniszterek vagy magas közjogi pozíciókat töltenek be, alkotmánybírák, nagykövetek, tisztes szakmai testületek elnökei. Hogy majd ily magasra viszik majd egykoron – gondolta volna a fene. Főként, mert némelyik se szorgalmas, se túl okos nem volt: nekem viszont remek megélhetési forrást jelentett, hogy néhány száz vagy ezer forintért (nagy pénz volt ez akkor!) bérmunkában, bármely témában megírtam helyettük az éppen aktuális évfolyam- vagy szakdolgozatot. Ezekből mindig eltettem egy példányt – később könyvbe köttettem az egész gyűjteményt.

Arcképét David Griffith festette meg
Így maradt fenn egyebek mellett a közben nagy magyarrá, demokratává, később miniszterré lett egykori csoporttárs a tudományos szocializmus órára készített, elkötelezett marxista-leninista politikai elemzése is. Más, páli fordulatokat nem tett csoporttársakkal néha priviben elélcelődünk azon, ma mi érne többet a miniszter úrnak: ha azt mondanám, én, vagy azt, hogy ő írta az ominózus dolgozatott. Első esetben hallgatóként csalt egy közepesen nagyot – a másodikban… Jobb bele sem gondolni. Veszély persze nem fenyegeti, mert a böcsület – az egykori Eddával szólva – ennél többet ér. Akkor jó áron kifizette, az övé lett örökjogon. A legtöbb dolgozatot persze azért a magam nevében írtam – némelyikre máig büszke vagyok. Egészséges érdeklődésem Anglia, az angol történelem és jog iránt már elég korán ebbe az irányba terelgetett. Érdekelt az angol politikai rendszer, mely annyira más volt, mint az európai, s vonzott az alkotmány nélküli alkotmányosság eszméje – az, amit a British Constitution megtestesít. A kari könyvtár meg a „Zorkij” jó alapot jelentett, de voltak beszerezhetetlen kötetek – egyre inkább szokásommá vált, hogy ezeket – levélben megkeresve a szerzőket – tőlük kérem el.

A Lordkancellár hivatalos portréja. Minden példányt saját kezűleg írt alá. Ezt az Interneten találtam - az enyém sajnos elveszett az évtizedek viharában
A módszer működött. Nagy európai jogtudósok, szociológusok, sőt, aktív miniszterek vették a fáradtságot, hogy az ismeretlen magyar egyetemista megkeresésére érdemben válaszoljanak, cikkeiket, könyveiket elküldjék neki. A nyolcvanas évek elejére kellemes és könyvespolc-gyarapító viszonyba kerültem a társadalom tudósok Raymond Aronnal, Jürgen Habermassal, a jogtudósok közül Max Kaserrel és André Tunc-al, a közgazdászok közül John Kenneth Gailbraith-al és Lord Nicolas Kaldorral. Könyveik, leveleik máig megvannak – mert a „kommunista” posta persze hiánytalanul kikézbesítette valamennyit. Legkedvesebb mentorom azonban egy angol konzervatív politikus, Quintin McGarel Hogg volt. Munkásságáról rendre teljes neve és titulusai feltüntetésével emlékeznek meg a brit annalesek: The Right Honourable Lord Hailsham of St Marylebone, KG CH PC QC. Amikor kapcsolatba kerültem vele, Margaret Thatcher volt Nagy-Britannia miniszterelnöke – „Your Lordship”, ahogy nagy bátran szólítottam pedig a Lordkancellár tisztét töltötte be.

Kilencven körül is aktív, élénk szellemű ember maradt
Így, október elején szoktam különösen jó szívvel visszagondolni rá: születése (1907. október 9.) és halála (2001. október 12.) hónapjában. Apja Stanley Baldwin alatt szolgált Lordkancellárként (s kapott viscounti, al-grófi rangot). Quintin Eton és Oxford után már fiatalon bekapcsolódott a politikába. Churchillel szemben, akit nagyon nagyra tartott, soha nem „ment át a folyosón”, nem váltott pártot: 1938-tól, első képviselőségétől haláláig elkötelezett és lelkes konzervatív maradt. A háború idején rövid ideig előbb Afrikában szolgált, de egy komoly térdsérülés miatt frontszolgálatra alkalmatlannak nyilvánították. Wilson tábornok törzsében azonban tovább szolgált: őrnagyi rangig vitte. 1950-ben, édesapja halála után megörökli a rangot és helyét a Lordok Házában. Az Eden-kormányban már tárcát kap (1956-57 között haditengerészeti miniszter), a MacMillan kormányban oktatási miniszter (1957-59). Az ötvenes évek végén a konzervatív párt vezetője, a hatvanas évek elején Lordok Háza elnöke, majd elsőként tölti be az 1964-ben létre hozott tudományügyi miniszteri posztot. Először 1970-74 között, majd 1979-1987 között Lordkancellár. 1970-ben peeri rangot kap: elnyeri egykori választókörzete, St Marylebone báróságát. Kiváló szónok, nagy irodalmi tehetséggel megáldott ember, s nem lebecsülendő politikai intrikus. A konzervatív eszmék konok és szellemes védelmezője, a baloldal és a liberalizmus kérlelhetetlen ellenfele, hivő anglikán, aki politikai kiállását keresztény hitével összhangban igyekezett kialakítani.

Nagy türelemmel válaszolt az angol alkotmányosságot és politikai rendszert érintő kérdéseimre, könyveket és különnyomatokat küldött. Az összehasonlító joghoz készülő tanulmány lektorálását előbb udvariasan visszautasította (tartok tőle, hogy jelenlegi Lordkancellári kötelezettségeim kéziratok elolvasását vagy bírálatát lehetetlenné teszik), de aztán a tanulmány részletes vázlatát végül áttanulmányozta, s több módosítást is javasolt. Mindezt gyönyörű, kalligrafált kézírású levelekben tette: nem csak a stilisztikailag tökéletes tartalomra, de a külcsínre is sokat adott. Péteri Zoltán professzor, az összehasonlító jog kutatásának magyar úttörője 1980 decemberében némi megrökönyödéssel vette át az elkészült kéziratot. Előbb az irodalomjegyzékhez lapozott. „Ezeket a könyveket hol találta meg?” – kérdezte gyanakodva. „Otthon, a polcomon.” – hangzott a kissé hetyke válasz. Aztán, a dolgozatban az ajánláshoz és a köszönetnyilvánításhoz érve, felkapta a fejét. „Honnan ismeri maga a Lord Hailshamet?” „Levelezgetünk…” – válaszoltam szemlesütve. A dolgozatra akkor és ott ötöst kaptam, az angol jog iránti érdeklődésem pedig megmaradt – s mindig jó visszagondolni azokra, akik tanulmányozása kezdetén önzetlenül segítségemre voltak. Kellemes viszonyunk  immár több, mint harminc éve tart - néha úgy érzem, jottányit sem értek belőle többet, mint egykoron. Vigasztal a tudat, hogy általában az angol jogászok sem: az évek számával a tárgyi tudás ugyan gyarapodik, de a megértésre úgy a pályán töltött négy-öt évtizedig még nekik is várni kell…

2013. szeptember 14., szombat

Géza és István – immár színes képregényen is





Közel két éve már, hogy Kiss Ferivel és Fazekas Attilával megalapítottuk a Magyar Történelmi Képregény Társulatot. Bár ilyen szervezeti formát a magyar jog nem ismer, a zártkörű Társulat máig remekül működik – hiszen mindegyikünk azt csinálja, amit addig is csinált, de ezt mindig némileg a közös célokat előmozdítva is teszi. E cél pedig nem más, mint a nagy és nemes hagyományokkal rendelkező magyar történelmi képregény s alkotói emlékezetének ápolása, népszerűsítése, s lehetőség szerinti tovább vitele.

A Géza és István eredeti rajzai – a művész ezúttal a megszokotthoz képest kisebb laptükrökkel dolgozott
Kiss Feri rendszerez, nyilván tart, elveszett ritkaságokat kutat fel, emlékező kiadványokat rendez sajtó alá. Attila a Botond révén minden pénzügyi és terjesztési nehézség ellenére saját zsebe terhére tesz újra és újra hitet a „történettudományi ismeretterjesztés” fontossága mellett, én pedig néhány egy-egy évfordulóhoz köthető vagy jelentős alkotóhoz kapcsolható cikkel próbálom a történelmi múltunk iránt érdeklődő olvasót megszólítani.

A történet egyik oldala – az eredeti grafika fényképe…
Így történt ez augusztus 20-a előestéjén is, mikor Szent Istvánra emlékezve tekintettük együtt át a nagy király képregényes megjelenéseit, köztük Fazekas két történetét. A Géza és István önálló képtörténet formájában megjelent 10 lapos változata először a Fülesben jelent meg 2001-ben, majd néhány évvel később, a magyar történelem korai szakaszában játszódó A karvalyos zászlóval együtt a Botond ma már a gyűjtők féltett kincsének számító, ritkaságszámba menő 13. füzetében is.

… s ahogy az a Botondban megjelent. A nyomdai előkészítés Kroboth Jenő munkáját dicséri
A rajzok szépek, nemesen komponáltak – csakúgy mint maga az elbeszélés, a képkockába írt történelem. Megkértem Attilát, mindent megőrző gyűjteményéből keresse erő az eredetiket. A megszokotthoz képest ebben az esetben jóval kisebb oldaltükörrel dolgozott, az oldalkompozíciókat meglehetősen szabadon alakítva. Maga a művész, s nem a kiadó döntött úgy, hogy a szövegeket nem „nyomdai”, előre kiszedett tipográfiával illeszti a képek közé, hanem a rajzokhoz jobban illeszkedő, hangulatosabb kézi rajzolással „viszi fel”.

Horváth Henrik munkában
Ezt képregény első évtizedeiben külföldön és itthon is még általánosan alkalmazott megoldást ma már nem nagyon használják az alkotók – a mint ahogy az amerikai comic book lettering is inkább számítógép segítségével illeszti a szövegbuborékokba a kézíráshoz hasonlatos betűtípussal kiszedett szövegeket. Egyszer megkérdeztem Attilát, hol talált olyan ügyes kezű embert, aki még meg tudja csinálni számára ezt. – Sehol… – válaszolta. – A szövegeket is én írom be. Hm. Hát így is lehet…

A színezéssel sokszor megváltozik a képek hangulata, áttevődnek a kompozíció súlypontjai. A fekete-fehér eredetiben a központi alak az áldozatra készülő, fohászkodó táltos…
Attila nem tud, de nem is akar elszakadni attól az alkotói technikától, amit immár 41 éve használ. Ceruzarajz, a tussal történő kihúzás és az oldalak „kitisztítása” – ezek a munkafázisok. Az oldalak nyomdai előkészítésében régi munkatársa, Kroboth Jenő (yuyu) van segítségére – a Jedi például úgy készült, hogy a szövege nem az eredeti kartonlapokra ragasztva, hanem a digitális változatba beszerkesztve kerültek a helyükre. A Géza és Istvánnál már a nyitó grafikus főcím is jelezte, hogy a művész a szöveg megjelenését is a kép részének tekinti – a sorok tördelése, a betűk nagysága, vastagsága érzelmeket tud kiemelni, nyomatékosít, de egyben kompozíciós eszköz is.

… a színes változatban azonban már a feláldozásra váró fehér ló „vonzza” a tekintetet
Fazekas nagyra becsüli a számítógépes grafikához értő rajzolókat, maga azonban nem kíván munkamódszerén változtatni. Ha színes rajzokat készít (a Botond s más képregény füzetek borítóit), vegyes akvarell-technikát használ. Néhány próbálkozást (korai Botond-történetek) kivéve „teljes” színes képregények készítésére nem nagyon vállalkozik. Korábban már megjelent fekete-fehér lapjai digitális színezésében Horváth Henrik állandó együttműködő partnere: mindez idáig legjelentősebb közös munkájuk a Hunyadi tavaly év végén megjelent grandiózus albuma volt. Sokan megállapították már, hogy Henrik színeivel a történetek a szó szoros értelmében új formában kezdenek élni: más lesz a rajzok hangulata, áttevődnek a kép hangsúlyai, mintha maga a kompozíció is megváltozna…

Folytatása? Következik!
Nincs ez másként legújabb közös munkájuk, a Géza és István esetében sem, melynek színes változatával Horváth Henrik a nyár végén készült el, s ami a Kincses Kalendárium néhány héten belül megjelenő új kiadásában kerül majd az olvasók elé. Olyan megújult formanyelven, mely talán képes lesz a digitális világba belecseperedett fiatalokat is megszólítani - történelmünk szeretetét, múltunk nagy alakjainak tisztelettét a következő generációk számára átörökíteni.