Születésnapomra…

Annak hiteles történetét, hogy miként nem sikerült eljutnom a kortárs magyar irodalom Parnasszusáig, egy korábbi bejegyzésben már elmeséltem. A képzőművészettel kicsit más volt a helyzet: bár kiskölyök korom óta nagyon szerettem rajzolni, korán (lényegében már a hatvanas évek végétől) elköteleztem magam a képregény mellett. Nehéz, szakmai szempontból méltatlanul alábecsült, ugyanakkor jól fizetett műfaj volt ez akkoriban, legkiválóbbjai is csak kényszerpályaként vagy kimondottan pénzkereseti céllal foglalkoztak vele. Az, aki képregényesnek állt, nagyobb művészi karrierről többé nem álmodozhatott.

Engem azonban – szerencsére – nem fűtöttek ilyen ambíciók. Mint minden általánosítással, persze ezzel is az a baj, hogy teljesen azért nem igaz.  Igaz, én nem a művészettől indultam el a képregény felé, hanem fordítva: úgy gondoltam, ha elég jól megtanulok rajzolni ahhoz, hogy képregényt csináljak, megtalálom az átjárót a két világ között. Idővel aztán rá kellett jönnöm, nagyobbat nem is tévedhettem volna – a hetvenes évek derekán azonban még szívesen feszegettem a lehetőségek határait.

Más helyen már felidéztem másik kedves mesterem, Krausz Imre Sándor emlékét, akinek „művészpályámon” Zórád mellett a legtöbbet köszönhettem.  Ő volt az, aki művész-tanárként türelemmel, s nagy hozzáértéssel tanítgatott a rajz alapjaira, a technikákra. Tőle tanultam meg, mi a különbség a szénnel és zsírkrétával, az akvarellel vagy temperával való munka, s persze a rézkarc és a linómetszés között. A hetvenes évek derekán az ő segítségével mindkettővel megpróbálkoztam.

 

Az én képi világomhoz képest túlságosan finomkodónak tűnő rézkarc nem vonzott különösebben, a linómetszést azonban megszerettem. No nem túlságosan, mert elsődleges munkaeszközeim azért a ceruza és a tus maradtak – ám ahhoz eléggé, hogy néhány rajzomat megpróbáljam kimetszeni. Először a színekkel-foltokkal való játék lehetősége nyűgözött le, később a letisztultabb, fekete-fehér kompozíciókkal próbálkoztam.

Mindez azonban nem tartott túl soká: rövidesen beszippantott az a másik, a képkockákba zárt, történeteket elmesélő, kötött szabályok szerint működő világ. Úgy gondolom: a művészet járt jól – 55. évembe lépve ma mégis némi nosztalgiával idézem fel egy másik élet pályakezdésének első, s egyben utolsó lépéseit…

Süketekkel nem fog zenéről vitatkozni - Kiss Ferenc könyvet írt a magyar képregény körüli viharok történetéről

A képregény történetéről írni hálás dolog. Akár a sajtótörténet, akár a művészetek, akár a szórakoztató műfajok egymásra hatása, a huszadik századi tömegkultúra fejlődése irányából közelítünk hozzá, izgalmas összefüggéseket, tendenciákat tárhatunk fel. Elemezhetjük a formavilág fejlődését, a művészek grafikai eszköztárának változásait, a dramaturgiát – vagy épp a képregénnyel szembeni mindenkori kritika érvrendszerének alakulását.

A képregény történetéről írni azonban hálátlan dolog is: maga a műfaj, s ezen belül a magyar képregény – sajnos - egyre kevesebb olvasót vonz, s még kevesebben vannak, akik kíváncsiak fejlődésének, az elfogadásért való harcainak, a képregény körüli évtizedes vitáknak történetére. Nagyon kell szeretni a műfajt ahhoz, hogy valaki ebben mélyedjen el – s nagyon kell ismerni, hogy szólni merjen róla.

Kissfery szereti is, ismeri is, műveli is a magyar képregényt. Mindent tud alkotóiról, a rajzolókról, az írókról, a szerkesztőkről, s az egyes történetekről, a képregényt közlő lapokról, az első megjelenésekről és az utánközlésekről. Gyűjteménye a maga nemében egyedülálló: hosszú évtizedeket szánt arra, hogy teljessé tegye. S mint a Kiss magyar képregény-történet most megjelent 4. kötetéből kiderült, a műfajt övező viták, a képregény ellenében vagy épp mellette kiálló vélemények írásos emlékeit is sikerült feltárnia.

A Linea Comics által gondozott kötet valójában Feri a Beszélőben jó pár éve megjelent magyar képregény-történeti visszatekintőjének jócskán átdolgozott, kibővített s persze rengeteg illusztrációval kiegészített változata. A szerző - utolsó papírlapú bloggerként - időutazásra hív, szellemi kalandra csábít. A munka „fővonalát” a műfaj sajtótörténeti fejlődésének nyomon követése jelenti – ezt egészíti ki s egy-egy időszak képregény-kritikájának a tőle megszokott csipkelődő humorba „áztatott” bemutatásával. Igen sokszor – újságkivágások felhasználásával  - magukat a képregény elleni támadásokat megfogalmazó cikkeket adja közre. S persze sok-sok képregény-részletet: műfaj magyar meghonosítóinak, kiváló grafikusművészeinknek réges-régi alkotásait, a cikkekhez illusztrációként használt külföldi és hazai rajzokat.

Bár természetesen foglalkozik a második világháborút megelőző néhány esztendő magyar képregény-történetével, a munka legnagyobb részét (már csak az évek számarányát tekintve is indokoltan) a szocialista korszak vitáinak áttekintése teszi ki. Anyagban pedig nincs hiány: sokan, sokféleképpen, sokféle érdek védelmében keltek ki annak idején a képregény ellen. Magam sem gondoltam volna, hogy a hetvenes évek végén már az MSZMP KB külügyi vonalán dolgozó, a nyugati szociáldemokrata pártok irányába való nyitást aktívan előkészítő Bányász Rezső (aki a nyolcvanas évek során Békés Rezső néven egészen kiváló könyveket adott közre az amerikai és az angol bel- és külpolitikáról) ifjabb korában nem csak kérlelhetetlen kritikusa volt a nyugati képregénynek, de „így kell ezt csinálni, elvtársak” jeligével maga is írt „ideológiailag korrekt" történeteket…

Nyugati kultúrmocsok, giccs, jobb esetben értéktelen, öncélú szórakoztatás: ezek voltak a képregénnyel szembeni legfontosabb ellenvetések - s persze az, hogy leszoktat az olvasásról. Tény, mi tény, akkoriban még olvasott a magyar – a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években nem csak a képregényt közlő lapok jelentek meg százezres példányszámban, de a még az „magas” irodalom  is – a felnőtteknek, gyerekeknek szóló szórakoztató könyvekről nem is beszélve. Később statisztikák igazolták: nem e helyett, e mellett olvasta az istenadta nép akkoriban képregényt - a sokat bírált műfaj a hatvanas évek végére pedig a helyére került, s jó két évtizedig ott is maradt. A szórakoztató műfaj részeként, kisebb-nagyobb kompromisszumok megkötésével a politika számára elfogadottá, sőt, az ifjúsági sajtóban egyenesen hasznossá vált.

Kissfery könyvéből kiderül, hogy ezt (pártos, vagy csak egyszerűen kultúrsznob) kritikusai egy része sem értette meg – s köztük olyan bölcselő is akadt, aki zsigeri utálatának jóval a rendszerváltás után, a már földön fekvő, kiszenvedőben lévő műfajba rúgva adott hangot. Mára a kritika elcsendesült: az esztéták – Istennek  hála – nem nagyon vesznek tudomást a képregény létezéséről, az újságok tudósításai pedig inkább szimpátiával szólnak róla. Talán, egy napon megint kultúrsikk lesz utálni a magyar képregényt, s újra divat lesz minden létező fórumon leszedni a keresztvizet róla. A legjobb, amit ma a magyar képregénynek kívánhatunk, az, hogy így legyen. Hogy legyen…

„Inkább haljunk meg Párizs romjain…!” - Frankel Leó emlékezete a magyar történelmi képregényben

Mint arról az internetes sajtó a minap hírt adott, a Fővárosi Közgyűlés egyéb komonyista közterület-relikviák mellett gajdeszba küldte a budai Frankel Leó utcát is. Hogy egy XIX. századi baloldali aktivista, komunár és pártalapító mennyiben tekinthető a Rákosi-korszak előfutárának s a Kádár-rendszer szálláscsinálójának (merthogy ez volt az indok), persze vitatható: ezzel az erővel az ország összes Táncsics utcáját is át lehetne keresztelni mert hát, ha jobban bele gondolunk, ez a Miska gyerek se volt más, mint vörös republikánus, balos felforgató, aki ráadásul maga is kommunistának vallotta magát…  

Itt azért talán (most) még nem tartunk, de ami késik, nem múlik, s előbb-utóbb sorra kerül majd Kossuth, Petőfi, Dózsa, Budai-Nagy Antal és a többi múltbéli kritikus szabadgondolkodó. Frankel Leó idő előtti pechje talán arra vezethető vissza, hogy őt a letűnt rendszer maga is közvetlen előfutárai között tartotta számon, a kérdéses utcanév-adásra pedig csakugyan a Rákosi-érában (igaz, Nagy Imre miniszterelnöksége alatt, 1953-ban) került sor. 

Frankel Leó alakja a magyar történelmi képregény számára sem ismeretlen: 1970-ben Hunyady József és Zórád Frankel a párizsi Kommün idején való szerepvállalását, majd Franciaországból való elmenekülését A vörös barikád című történetükben dolgozták fel. A 12 részből álló képregényt Zórád igényes, szép, kollázs-technikával készült előrajza vezette be, mely a Pajtás 1970. évi 38. számában jelent meg. A sorozat is igen színvonalasra sikeredett: egyrészt, mert a minden részletében hiteles „kortörténeti” képregények megrajzolásában a Mester mindig nagy örömét lelte, másrészt mert az ilyen, „ideológiailag kényes” témákra mindig fokozottan figyelt: még véletlenül, apró tévedéssel vagy elrajzolással sem akart a képregény ellenzőinek kezébe muníciót adni.

A poroszok párizsi bevonulásának, az utcai harcoknak ábrázolását Zórád – divatos mai szóval – „epikusan” oldotta meg. De tobzódott a részletekben is: a lámpavasra felkapaszkodott ifjú hírvivő, a macskaköves utcán kísérőjére támaszkodó, vak koldus, a Madame Duval előtt bókoló ál-férj mind-mind megannyi telitalálat… Sokszor csak a „képek beszélnek”: Hunyady – Cs. Horváthttal ellentétben – nem annyira a szöveget, hanem a rajzos ábrázolást emelte dramaturgiai módszere középpontjába. E nagyon látványos, nagyon mozgalmas, nagyon szépen megrajzolt történet  tovább őrzi Frankel Leó emlékét – talán még a nevét most (stílszerűen) elkommunizáló Zsigmond király úton is.

Az illusztrációk forrása Szakács György digitális archívuma, a könyvészeti adatok Kissfery Kiss magyar képregény-bibliográfiájából valók - mindkét kedves barátomnak köszönetemet fejezem ki a felhasználáshoz való hozzájárulásért.

Vendégünk volt: a múlt...

Kiss Feri és vendégei

Mozgalmas, élményekben bővelkedő héttel készülhettek fel a magyar képregény-kedvelők a közelgő karácsonyra. Nem csak rengeteg új kiadvány jelent meg ezekben a napokban, de szinte egymást érték a rendezvények is. A sort a KKK novemberre tervezett találkozója nyitotta meg, melyre azonban kis csúszással, december 6-án került sor. Kiss Feri a Karton Galériában három vendéget köszöntött ezen a délutánon – az apropót Endrődi István, a zseniális karikaturista és illusztrátor képregényeiből a Fekete-Fehér Képregény Múzeum sorozatában megjelent válogatás adta.  Az est díszvendége a grafikusművész lánya, Endrődi Marietta volt, a vele való beszélgetésbe a kiadvány előkészítésében közre működő WinDOM és Linea Comics vezetői, Domján Zoltán és Kertész Sándor is bekapcsolódtak.

Endrődi Marietta - yuyu felvétele

Endrődi egyedi stílusú, igen termékeny, igen tehetséges művész volt, aki – mint a beszélgetésből kiderült – nem nagyon szerette a képregényt. Nem magával a műfajjal volt baja: lánya szerint egyszerűen unta, hogy ugyanazt az alakot, arcot kell több képen, folytatáson keresztül ábrázolnia. Igazi műfaja a karikatúra volt, de „komoly” illusztrációk készítésére is gyakran kérték fel. Egy időben tíz-tizenkét újságnak dolgozott. A Ludas Matyinak főállású rajzolóként is – bár nem sokáig, mert független szelleme nehezen tűrte a nyolctól négyig kötelezően a szerkesztőségben töltött órák bezártságát.

Kiss Feri előtt Endrődi István ifjúkori vázlatfüzete - yuyu felvétele

Endrődi Marietta egy családiasan összetartó, a művészi-alkotói közösség tagjaként élte meg a magyar képregény (és karikatúra) legizgalmasabb évtizedeit. Szülei szoros barátságban álltak a Cs. Horváth és a Zórád családdal, de ez ötvenes években mindennapos vendég volt náluk a „mindig éhes, sovány Szász Bandi” is. Sok-sok emléket idézett fel ezen az estén – s rengeteget hozott magával. Nem csak édesapja rajzait, hanem a családi gyűjteménybe került más „ereklyéket”, festményeket, címlapokat, képregény-oldalakat is, melyeket aztán körbe is adott. A találkozó – melyet ez alkalommal már az Interneten keresztül történő közvetítésnek köszönhetően távolból is nyomon követhettek az érdeklődők – ennek köszönhetően aztán lassan a közönséget is bevonó, kötetlen beszélgetésbe, örömteli múltidézésbe fordult át… 

Mesterek

December 13-án, csütörtökön aztán – sok-sok képregényes programmal – elindultak a Karácsonyi KönyvFieszta és Hungarocomix 2012 rendezvényei. Szombat délután kettőtől Fazekas Attila dedikált, majd fél öt körül egy izgalmasnak ígérkező kerekasztal-beszélgetés vette kezdetét (A képregény mint kordokumentum - a '70-es, '80-as, '90-es évek magyar nyelvű képregényei és azok társadalmi szerepe). A Kránicz Bence által vezetett beszélgetésen Attilán kívül Kertész Sándor képregény-történész és az ifjú generációk képviseletében  a kitűnő Felvidéki Miklós vett részt. 

Amit a nyugati képregény-kultúrából a hetvenes években a magyar olvasó ismerhetett...

Kertész Sándor rövid, bevezető előadásában néhány jellemző kép segítségével felidézte a korszakot: a magyar képregény sokat emlegetett „aranykorát” – és azt, ami közvetlenül utána jött. A magyar képregényes kultúra, mutatott rá, bár művészi-grafikai szempontból igen magas színvonalú alkotásokkal dicsekedhetett, meglehetős „belterjességgel” rendelkező, a kultúrpolitika által megtűrt műfaj volt. A nyugati képregény-sztárok, sorozatok, albumok és magazinok ismeretlenek voltak a magyar közönség előtt – az adaptációs, irodalmi művek feldolgozására törekvő történeteknek azonban hétről hétre így is milliós olvasótábora volt. 

Fazekas Attila, Kertész Sándor, Kránicz Bence, Felvidéki Miklós - s a háttérben, a képernyőn Zórád

A kilencvenes évek elejére azonban a műfaj jószerivel elveszítette népszerűségét. Az egykor százezres példányszámok ezrekre, majd százakra olvadtak, a képregény szinte kizárólagosan egy lelkes, de igen kicsiny szubkultúra, kulturális közösség ügyévé vált. Hol „vesztek el” az olvasók, mitől tűnt el a képes elbeszélések vonzereje, mi lépett helyébe – ilyen s ehhez hasonló kérdésekre keresték a választ a résztvevők. Kertész Sándor arra a kérdésre, hogy ha tehetnénk, vissza hoznánk-e a dicső hetvenes-nyolcvanas éveket, mégis határozott nemmel válaszolt. A magyar képregénynek az a korszaka (mely akkor és ott sikerrel szolgálta olvasóközönségét) lezárult – mai történeteknek azonban már a ma nyelvén szólva, a mai olvasókhoz kell utat találniuk. A standokon kapható sok-sok kitűnő magyar képregény és a mögöttük lévő lelkes, tehetséges alkotógárda láttán ez távolról sem tűnik már lehetetlen vállalkozásnak…

Zórád a Tabánban, negyedszázad után…

A Tabán digitális krónikásai illő emléket állítottak Albecker Antal vendéglőjének. Nem mulasztják el, hogy rámutassanak: a németes hangzású név nem sváb embert takart, hanem egy arab származású korcsmárost, akit eredetileg Al-Beckr-nek hívtak. A tabáni kocsmák emlékét sokan megrajzolták-megőrizték. Persze a legtöbb Zórád nevéhez köthető, aki a nyolcvanas évek derekától minen kedves, régi vendéglőjét megörökítette - a Kereszt téren az Albecker sem maradhatott ki ezek közül. Legendás tabáni vázlatfüzetében igen sok rajz volt, de már csak dokumentarista pontosságra törekvő munkamódszeréből adódóan sem hagyatkozott pusztán ezekre: hatalmas gyűjteményt halmozott fel a Tabánt ábrázoló képeslapokból, fényképekből, lapkivágásokból. Képei mindig egyediek voltak, s ezt a kompozícióval és a rajz elbeszélő képességének kihasználásával érte el. Legtöbbje „egykockás képregény” volt: a kort mindig valamilyen konkrét cselekménybe ágyazva, a korabeli tabáni élet pillanatait ábrázolva mutatta be. 

Épp negyedszázada gondoltam egy nagyot: megpróbálom „kiábrázolni” a Mestert, a hetven feletti, kicsit már görnyedő hátú, de még mindig igen-igen fiatalos, fürge mozgású Zórádot valamilyen tabáni környezetben. Kerestem egy fényképet – pont az Albecker-vendéglő egyik felvételére sikerült ráakadnom – s elgondolkodtam azon, mit is kezdjek vele. A fiatal Zórádot (korabeli fotók hiányában) nem tudtam „bele álmodni” a képbe - „hűlt helyét”, az elhagyott festőállványt azonban igen. A kész munkát később átadtam neki. Megköszönte, bár láthatóan a felhasznált fotó jobban izgalomba hozta: el is kérte tőlem menten. A rajznak egy munkapéldánya azonban fénymásolatban megmaradt – s negyedszázad után ím, közre is adom.

A hazáért, a szerelemért... - két híres magyar történelmi képregény a Botond új számában

A minap a Jedi… előkészületi kapcsán csodálkoztam rá Fazekas Attila képregény-alkotói munkamódszerének arra a sajátosságára, hogy negyven éves rajzolói múltja, rutinja ellenére még ma mozdulat- és fázisrajzok, portrék, figuratervek tömegét készíti el egy-egy folyamatban lévő munkához. S nem csak vázlatokat: részletesen kidolgozott ceruzarajzokat s azok tussal kihúzott változatát is. Nem ritkán egy-egy oldal előkészítésére (ide értve a látványvilág hitelességét biztosító s a képekhez felhasználható dokumentáció felkutatását) több időt fordít, mint a képkockák tényleges megrajzolására. 

Ennek különösen a történelmi tárgyú képregények esetében van jelentősége, ahol a részleteknek (tájak, épületek, öltözék, fegyverzet, lószerszám stb.) is nagy pontossággal kell hitelesnek lennie. Az előkészületekbe befektetett erőfeszítések nagyságrendje azonban előttem is csak akkor tárult fel teljes valójában, mikor a nyáron elkezdtük Attila igen-igen gazdag, s a nyilvánosság előtt mindez idáig nagyrészt rejtve maradt munkásságának digitális archiválását, rendszerezését. Ennek során aztán sok-sok, a magyar képregény rajongói számára ínyenc csemegének számító vázlat és kidolgozott rajz került elő – a még csak a képregényes pályára készülő grafikus-palánta legkorábbi próbálkozásai is.

Fazekas a vele készült interjúkban saját pályakezdésére  úgy emlékszik vissza, hogy 1972-ben „teljes fegyverzetben” lépett a magyar képregény porondjára. Sok igazság van ebben, mert bár rajztudása, technikai felkészültsége 1972 után még jelentősen finomodott, önálló, a kor hazai mestereitől lényegesen különböző stílusát már első története megrajzolása előtt sikerült kialakítania. Sosem tagadta, hogy e stílus előképéül a hatvanas évek végén-hetvenes évek elején a Pif-ben rendszeresen megjelenő francia képregény-alkotók szolgáltak – ám korabeli rajzai arról tanúskodnak, hogy „házi feladatát” mindezektől függetlenül is elvégezte rendesen.

Mindezt az juttatta eszembe, hogy első alkotását, Az újvári kalandot a Botond történelmi képregény-magazin december elején a terjesztésbe kerülő legújabb, 19. számában most újra megjelentette. A „fő” történet ebben a számban a Rákóczi hadnagya, a népszerű, ötvenes években készült film nyomán készült képregény, ezt egészíti ki a 72-es történet 1996-os „remake”-je, melynek színes változata a 2009-es Kincses kalendáriumban is újraközlésre került.

Fazekas láthatóan szereti ezt a történetet, melynek eredeti rajzai kétszer is elkeveredtek az idők során. A hat oldalas, bemutatkozó képregényt először (némileg megszelídítve) a Pajtásban jelent meg. Később a Lobogóhoz került esetleges utánközlés végett, ott azonban a szerkesztőségének sikerült „elvesztenie”. A Kis füles számára azonban Fazekas ismét elkészítette, méghozzá a 72-es rajzok szelleméhez, grafikai megoldásaihoz, kompozíciójához hűen ragaszkodva. 

A hárembeli bajadérokat ábrázoló eredeti rajzok még az úttörők lapjába nem kerülhettek be, de az újabb kiadásokban gyorsan lekerült a hölgyekről az immár szükségtelennek mutatkozó top. Magabiztosabbá vált a vonalvezetés, könnyedebbé a rajzok hangulata, ám összességében mégis az eredeti történet lépett újra elénk. Különösen vonatkozik ez a dinamikus csata- és lovasjelenetekre, melyek kidolgozásához már a 72-es változatban is vázlatok tucatjait használta fel.

A Rákóczi hadnagya 1953 nagy sikere volt: a Barabás Tibor történetéből készült, a Bitskey Tibor, Zenthe Ferenc, Mádi-Szabó Gábor és Vass Éva főszereplésével játszódó filmet Bán Frigyes rendezte. Egyszer-kétszer kikeltem már a sok marhaság ellen, amit kritikus szép lelkek és széplelkű kritikusok a „komonyista” korszak a magyar történelmi témákhoz való viszonyáról összehordtak – legyen elég annyi, hogy míg abban az időben látványos, költséges, és igen szerethető filmek készülhettek el, a magát polgárinak mondó demokrácia a mai napig adós történelmünk új filmeposzával. Azt pedig, hogy ezek a filmek milyen mélyen vannak jelen az elnyomás ellen mindig lázadó történelmi-kulturális emlékezetben, számos példa bizonyítja…

Fazekas a film látványvilágához hűen illeszkedő képregény-változatát 2004-ben készítette el. Az egyik legjobb képregénye ez: bár a kor ábrázolása, mint mindig, törekszik a pontosságra, a szereplők jellemei kidolgozottak, s az egész történetet valami derűs humor lengi körül… Érdemes a gyűjtők, a magyar történelem iránt érdeklődők, a kalandos akció-történetek kedvelőinek figyelmére. Mint arról a Képregényblog a kiadvány megjelenése kapcsán hírt adott, megvásárolható lesz a Hungarocomix 2012/Karácsonyi Könyvfieszta rendezvényen is, ahol a szerző december 15-én, szombaton 14.00-16.00 óra között Magyar Képregény Szövetség standján  dedikálja azt.

"Hát legyen, Jedi!" - újabb lapok a magyar képregényes Star Wars-saga történetéhez

Már novemberben elárulta a Mester, hogy elkezdett dolgozni a Jedi folytatásán, de azt bizony jómagam is először Barta Zoltán a Magyar Star Wars Klub Facebookos oldalán közzé tett „gyorshíréből” tudtam meg, hogy december első napjaira már három teljes oldallal el is készült… Mikor a minap a Hunyadi megjelenésének előkészületei kapcsán Attilánál jártam,  megkértem, hadd adjak ízelítőt a látványból a blog olvasóinak is – s persze megragadtam az alkalmat, hogy néhány, a Jedivel kapcsolatos kérdést feltegyek neki…

A kezdeti lelkesedés a kiadvány iránt úgy tűnik, azóta sem hagyott alább. A rajongók végül elfogadták, hogy a megjelenés szigorú feltételeit be kellett tartani, s azt is, hogy erre tekintettel a füzet csak egy vásárló/példányra korlátozva, személyesen a klub rendezvényein, rögzített áron vásárolható meg. Ebből adódóan aztán a levélben, Interneten érkező megrendeléseket sem tudja teljesíteni… Persze, mondja Attila, az ügyeskedést ezzel sem sikerült megakadályozni: már a megjelenés után közvetlenül sokszoros áron kínáltak – dedikált – példányokat eladásra az on-line piactereken.

És nem csak idehaza, de az e-bay-en is, ahol a „régi”, a nyolcvanas években megjelent, valóban jogosulatlan kiadások példányaival együtt már (ötven dollár körüli összegért) a Jedi is megvásárolható. Fazekas persze nem örül az ilyen ügyeskedésnek, de hát – mint mondja – a saját egy szem példányával mindenki azt csinál, amit akar: ha éppen kereskedni akar vele, ebben őt megakadályozni nem lehet. Mint ahogy azt sem, hogy közben a rajzok digitális változata megjelent a népszerű letöltő oldalakon… Ez, véli a Mester, már csak a limitált példányszám miatt is elkerülhetetlen volt, s ebben a kivételes esetben a képregény fogyására sem tudott negatív hatást gyakorolni, hisz az igazi gyűjtő mindig az eredetit, a nyomtatott változatot keresi…

A Mester által alkalmazott alkotási technika nem sokat változott az évtizedek során: az 1982-es rajzokkal összehasonlítva a történet hangulata, a kivitelezés, a művészi munka szinte tökéletes folytonosságot mutat. A különbség szinte csak a szövegek a képen való elhelyezésére szorítkozik: ma már nem felragasztja a képkockákba a szövegcsíkokat, hanem azokat a szkennelés után képszerkesztő munkatársa, Kroboth Jenő (yuyu) digitálisan illeszti a helyükre.  Főleg külföldi rajongói szokták kérdezni tőle, hogy realisztikus, a filmszereplőkhöz hasonlító rajzait digitális technikával, az eredeti fotók „fölé” rajzolva készíti-e? Nos – nem, Fazekas Attila a klasszikus, ceruzás, tustintás, kartonos megoldásokat részesíti még ma is előnyben. 

Fazekas munkamódszeréhez tartozik, hogy még négy, a pályán töltött évtized után is lelkiismeretesen, aprólékosan készül fel egy-egy feladat megvalósítására. A történet főszereplőiről sok fázisrajzot, beállítási próbát készített – ezek egy részét most megszerezhetővé teszi a „feketeöves” Star Wars-rajongók számára. Ami pedig a most készülő oldalakat illeti, bizony nagyot téved, aki azt hiszi, hogy Fazekas Attila nem tartogat még olvasói számára meglepetéseket. Kicsit közelebbről megnézve a készülő képregény egyik oldalát (igen, ott, bal oldalon, a kép közepe felé...), régi ismerőssel találkozhatunk. De hát végtére is az a halhatatlanság, amit a Csillagok Háborújának univerzuma a szereplők számára biztosít, néhány kép erejéig a képregény rajzolóját is megilleti….

Fazekassal a képregény-barátok legközelebb a Magyar Star Wars Klub december 8-án megrendezésre kerülő sci-fi & fantasy börzéjén találkozhatnak, ahol a még rendelkezésre álló Jedi-példányok megvásárlására, dedikálásra, esetleg eredeti rajz kérésére is lehetőség nyílik. S hogy jut-e majd mindenkinek? Tedd, vagy ne tedd, de ne próbálkozz... - tanította Yoda mester. A helyszínen majd minden kiderül - ehhez azonban szombaton minden érdeklődő Star Wars rajongónak el kell indulnia egy másik idő, egy másik galaxis, s a Lurdy-ház felé.

Magyar szívvel, szenvedéllyel: Hunyadi János színes képregényen hódít tovább

 

„Vajon hány példánynak kell gazdára találnia ahhoz, hogy megjelenjen a sorozat következő darabja is?” – sóhajtott fel Petren Gábor barátom, a vérbeli gyűjtő, mikor hírét vette Bán Mór és Fazekas Attila képregénye tervezett, színes kiadásának. Az, hogy Mór népszerű Hunyadi-ciklusának első kötetéből, A hajnalcsillag fényéből készült, a Fülesben nagy sikerrel futó sorozat még az idén színes változatban is megjelenhetett, csakugyan kisebbfajta csoda, s az éppen nem égbeszökő eladásairól híres magyar képregény-piacra kilépő kiadó részéről nem is kockázat nélküli vállalkozás.

A kész képregény Fazekas mester munkaasztalán

A folytatás, s kicsit a magyar történelmi képregény jövője  is csakugyan attól függ majd, hogy miként fogadják majd az olvasók a kötetet. Miközben szerte a világon, Oroszországtól Franciaországon, Olaszországon, Hollandián, Belgiumon át az Egyesült Államokig, vagy épp a távol-keleti mangákig a történelmi téma újra és újra bizonyítja létjogosultságát és megújulási képességét, a hazai képregény sanyarú helyzete és a komolyabb vásárlói érdeklődés hiánya ennek a műfajnak sem kedvezett. 

A borítórajz eredetije

Egy igen népszerű, jelentős rajongótáborral rendelkező történelmi témájú regényfolyamból készült most képregény-feldolgozás. A forgatókönyvet maga a regény (képregény-dramaturgként is számos sikertörténetet „jegyzett”) szerzője készítette, a történetet Fazekas rajzai történelmi pontossággal, nagy részletgazdagsággal, erőteljes lendülettel és szép kompozíciókkal keltik életre - a mai kor követelményeinek megfelelő technika alkalmazásával, színesben.

A történet nyitó oldala: zord időkre, kemény emberekre emlékezve...

A színezés az ugyancsak sok hazai és külföldi kiadvány elkészítésében sikerrel közreműködő Horváth Henrik munkáját dicséri, aki viszonylag rövid idő alatt, igényesen oldotta meg a feladatot. Színkezelése dinamikus, a gyakran baljós eseményeket bemutató cselekményhez igazodóan sötét vagy éppen derűsen világos. Henrik munkamódszere (ahogy ő mondta) „pofonegyszerű”. 

Magyar szívvel, szenvedéllyel...

A vonalas rajz alá, külön rétegeken egyszínűre tölti ki az adott formákat. Lentről felfelé halad: háttér (talaj, ég, felhők, hegyek, stb.), tereptárgyak (épületek, fák, utak), figurák (ruha, cipő, nagyobb tárgyak) testszín, haj, apróbb részletek (szíjak, apróbb tárgyak, mintázat a ruhán…) – s ha mindez megvan, valamiféle harmonikus színvilág kialakítását próbálja meg, s ha ezzel elégedett, rétegenként kidolgozza a végső változatot.

Attila munkaasztalán sikerült lencsevégre kapni a borítórajz eredetijét is. A borító oldalterve, a tipográfia szépen illeszkedik a Hunyadi-regénysorozat köteteihez. Attila néhány olyan rajzot is készített ehhez kiadáshoz, melyek korábban, a Fülesben megjelent változatban még nem jelentek meg. Bán Mór (őszinte örömömre) engem kért meg, hogy a mű keletkezésének körülményeiről, hátteréről az alkotókkal készítsek képes interjút – szerkesztőként ezekkel egészítette ki a kötetet.

A folytatás immár csakugyan az olvasóktól függ. A Gold Book kiadónak hála, december negyedikétől igényes, szép kötet kerülhet a magyar képregény-rajongók karácsonyfája alá – 2013 pedig reméljük, meghozza majd a méltó folytatást is.