2012. május 30., szerda

Háborúk, csillagok...


A csillagok háborúja 1977-es bemutatója után a tudományos-fantasztikus műfaj sohasem lett már a régi. Lucas innen-onnan összeszedegetett története (melynek egyik ihlető forrása a rendező szerint is a képregényt volt) egyszer s mindenkorra megváltoztatta filmek a látványvilágát. Fő érdeme azonban talán mégis inkább az volt, hogy egy másik időből, egy másik galaxisból visszahozta, és ismét trónusára helyezte a Mesét.

Az első Star Wars-füzet borítója: a plasztikus jellemábrázolás különösen Leia hercegnő esetében domborodik ki.

A Marvel azonnal felfedezte a filmben rejlő lehetőséget,  s már 1977 júliusában piacra dobta a Star Wars képregények első füzetét. Sem a Marvelnek, sem az akkor 27 éves rajzolónak, a feladathoz láthatóan felnőni nem tudó Howard Chaykinnak nem vált szakmailag dicsőségére a sorozat (tíz füzet után ő fel is adta) – viszont a kiadónak és Lucas alakuló brand-birodalmának rengeteg pénzt hozott. Gyorsan kiderült, hogy a Star Wars logóval lényegében mindent el lehet adni - méghozzá a minőségre való tekintet nélkül gyorsan és sokat. A mozifilm alap-történetét a Marvel hat füzetben dolgozta fel, aztán Stan Lee elvi irányítása mellett Roy Thomas szövegíró már szabadon fonta tovább a történetet. 

A Marvel Super Special-féle kiadás igényes borítója

1986-ig, az „alap” sorozat befejezéséig változtak az írók, grafikusok - a rajzok jobbak, vagy legalább mások lettek. Az első, igazán színvonalas alkotások A birodalom visszavág 1980-ban napvilágot látott részeihez készültek, melyek a füzetes sorozat 39-44. részeiként jelentek meg: Al Williamson és Carlos Garzon munkáját dicsérték.

Egy szépen megrajzolt oldal a Jedi-ből

Ezek a részek aztán a filmekből készült adaptációkra szakosodott Marvel Super Special 16. kötetében egybe fűzve, s később paperback könyv formájában újravágva is eljutottak az olvasóhoz. A jedi visszatérnek az alapsorozatban nem volt füzetes változata, ez – ugyancsak nagyon jó rajzokkal – a Marvel Super Special  27. köteteként jelent meg.

Egy oldal elkészítésének három fázisa - az Alderaan-tényező

A minőségi munkát végző rajzolók a film egyes jeleneteiből „kivett”, igen nagyszámú fénykép alapján dolgoztak – a képregény alakjait filmbeli megtestesítőik arcával, a film látványvilágát pedig nagy pontossággal adták vissza. A füzetes sorozatban ugyancsak voltak szépen megrajzolt részek: Az Alderaan-tényező című 86. részben például Bob McLoad rajzai Tom Palmer kihúzásával és Glynis Wein visszafogott színezésével találkozva értek el igen kellemes összhatást.

Manga Star Wars (Tokyopop)

Később aztán a saga a képregény-világban is folytatódott. Elkészültek az új filmek eredeti, s a régi filmek újrarajzolt képregény-kiadásai, szép számmal indultak egy-egy különös miliőben játszódó melléksorozatok, jöttek a fényképregények, de még a történetek manga-változata is piacra került. A Star Wars képregény-univerzumához azért Magyarország is hozzá adta a maga csillagát: az Ifjúsági Lapkiadó 1982-ben megjelent füzetei ma a világ leghíresebb, s az on-line piactereken nagyon is keresett és jó áron gazdára találó képregény-kalózkiadásának számítanak.

Leia hercegnő vallatása és az Alderaan pusztulása - ahogy a Marvel rajzolói és Fazekas látták

Fazekas Attila rajzairól más helyen már szóltam – népszerűsége az ínyenc külföldi gyűjtők körében (is) töretlen. A 82-es füzetekért – állapottól függően – ma 25-50 dollár körüli összeget kérnek – az utánpótlás egyelőre biztosítottnak látszik, hisz annak idején sok százezer példányban jelentek meg.

A Sólyom menekülése az aszteroida-övezetben - ahogy a Marvel rajzolói és Fazekas látták

A népszerűség titka nyilván nem csak a magyar történet kalóz-voltában (a tiltott gyümölcs mindig édesebb!) keresendő: ami a külföldi gyűjtőket igencsak meg tudja lepni, az a rajzok minősége. Fazekas rajzai ugyanis vagy lényegesen jobbak voltak, mint az első Marvel-történetek – vagy legalább annyira jók. Az erő ebben az esetben a magyar képregénnyel volt. És maradt belőle még a folytatásra is...

A kísértésnek persze annak idején én sem tudtam ellenállni: egy 1986-os ceruzarajzomon így ábrázoltam a történet három főszereplőjét.


2012. május 28., hétfő

Fazekas 40 – Az aranykor tudományos-fantasztikus képregényei

2014 szeptemberében ahogy arról ebben a cikkben olvashattokelindult a Képregény Kedvelők Klubjának Facebook-csoportja. Várunk mindenkit, aki a régi képregények, az aranykor magyar klasszikusai és a Képregény Kedvelők Klubjának rendezvényei iránt érdeklődik. Itt lehet jelentkezni: https://www.facebook.com/groups/1464336630521037/


A tudományos-fantasztikus „zsáner” – ahogy Harrison Fawcett közkedvelt hőse, Brett Shaw a műfajt a tőle megszokott tömör eleganciával jellemezné – kezdetektől fogva sajátos, önálló vonulatot képezett a magyar képregényben. Cs. Horváth – szerencsére - szerette a sci-fit, s láthatóan örömmel készített az ötvenes-hatvanas évek fordulóján még inkább csak csurranva-cseppenve megjelenő, főként szovjet fantasztikus regényekből adaptációkat. A Pajtásban a hatvanas évek második felében egymást érték a jobbnál jobb feldolgozások: 1968-ban– Korcsmáros rajzaival – A fekete csillag, Endrődi rajzaival a Rákok a szigeten és a Mennydörgés a föld alól, 69-ben Zórád rajzaival Kuczka zseniális A vasfejűje, s folytatása, a Végzetes bujócska, majd az Orion…

A Fülesben (és évkönyveiben) a három mester mellett gyakran feltűnő, egyéni stílusú Szenes Róbert is jegyzett néhány emlékezetes sorozatot. Az úttörő kétségtelenül a Magyar Ifjúság s a Népszava volt, ahol már az ötvenes évek végétől jelentek meg sci-fi történetek feldolgozásai. A magyar mesterek, különösen Sebők képi világa közeli rokonságban volt az amerikai sajtó kiváló illusztrátorai által jegyzett, színvonalas képregényekkel: Alex Raymond a negyvenes évekre letisztult, szép stílusával összemérhető, igényesen megrajzolt történetek voltak ezek.




Sebők Imre: Asztronauták, 1958

Az asztronautika, az űrhajózás az ötvenes évek végétől a képzelet birodalmából immár véglegesen a valóságba költözött: míg Buck Rogers, Flash Gordon és az első évtizedek fantasztikus hősei képzeletbeli világaikban szabadon mozoghattak, a tudományos igényű fantasztikum többé már a képregényben sem hagyhatta figyelmen kívül a műszaki fejlődés eredményeit. Az amerikai és európai képregény „vizuális formanyelve” az ötvenes-hatvanas években ugyancsak jelentős változásokon ment keresztül: elsődleges jellemzői talán a tisztuló vonalvezetés, a hagyományos kompozíciós szerkezettől eltérő dinamikusabb ábrázolás, az eltérő perspektívákból adódó lehetőségek jobb kihasználása és a precíz, részletező kidolgozás voltak.

A rejtelmes sziget, ahol Nemo kapitány színre lépett a sci-fi egyik előfutárának számít – a magyar képregényben is (1975, Népszava)
Az ötvenes évek végén megszülető magyar képregény erőteljes, egyéni módon alkotó rajzolói ugyan pályájuk során alakították, formálták stílusukat, de nem a „zsánerhez” igazítva: ugyanolyan vonalvezetéssel, árnyékolással, kompozíciós manírokkal készítettek történelmi vagy bűnügyi történeteket, mint tudományos-fantasztikus mesét. Az 1972-ben induló Fazekas Attila azonban új stílust hozott, melyet az olvasók hálás örömmel üdvözöltek. Fazekas a Népszavában megjelenő, első csík-történetei kemény, kontrasztos képi világukkal egyfajta korszakváltást jelentettek – az aranykor negyedik mestere színre lépett.


Támadás a Föld ellen, Népszava, 1978

Fazekas első valódi tudományos-fantasztikus képregénye a Georgij Martinov: Támadás a Föld ellen című regényből készült, a Népszavában először 1978-ban megjelenő történet volt. Az eredeti „csík” megjelenés követelményeiből adódóan egy napilapos folytatás három, nagyjából téglalap-alakú képkockát jelentett, amin belül legfeljebb a képek számát és szélességét lehetett variálni – a fiatal rajzoló élt is ezzel a lehetőséggel.

Futurisztikus járművek és konstruktivista városépítészeti jövőkép a Támadás a Föld ellen füzetes kiadásából

Martinov a közeli jövőben játszódó kalandos űr-operettjében (bár a méltán népszerű szovjet szerző aligha így gondolt volna alkotására) egyszerre volt jelen a földi és idegen űr-technológia, változatos helyszínei lehetőséget adtak a rajzolónak a jövő árnyalt, s ami a női főszereplőt, Gianea-t illeti, finoman erotikus ábrázolására. Hogy a történet aktualitásából mit sem vesztett, későbbi kiadásainak sikere bizonyítja - utoljára 2009-ben, a Sci-fi klasszikusok képregényben sorozatában látott napvilágot.

Űrkalózok fogságában, 1979

A hetvenes évek derekán egy másik fiatal szerző is a könnyű műfaj Parnasszusának ormai felé igyekezett: Nemere Istvánnak hívták. Első krimije, A rémület irányítószáma 1974-ben jelent meg – ezt két sci-fi követte, A Triton-gyilkosságok 1978-ban és az – ifjúsági témájú – Műkincsrablók a kisbolygón 1979-ben. Nemere új stílust és lendületet hozott a magyar fantasztikus irodalomba: a nagy mesterek – Botond-Bolics, Kulin, vagy akár Zsoldos Péter – hömpölygő, széles sodrú narrációihoz képest filmszerűre vágott dramaturgiával, plasztikus, de tömör leírásokkal, élénk dialógusokkal, élettel teli szereplőkkel és modern nyelvezettel dolgozott. Ha film nem is készülhetett a könyveiből (bár A fantasztikus nagynéni c. ifjúsági regényével ez is megesett: minden idők egyik legsikeresebb magyar tévéfilmje lett belőle), egy másik vizuális műfaj, a képregény számára ideális alapanyagot szolgáltathattak. 

Űrkalózok fogságában, 1979

Ezt jó érzékkel Cs. Horváth is felismerte – közreműködésével Nemere és Fazekas első közös munkájaként 1978-ban egy akciódús történet, a Mindennap merénylet készült el, majd ezt követte a Műkincsrablók képregény-adaptációja, az Űrkalózok fogságában. A nyilvánvaló stilisztikai sajátosságokon túl is új, eredeti képi világú történetek voltak ezek. Gyakori plánváltások, a perspektíva lehetőségeinek messzemenő kihasználása, kontrasztosság voltak a legfőbb jellemzői. A magyar képregényben addig megszokott, az arcra, arckifejezésre koncentráló közeli és a testtartást érzékeltető félközelik mellett – amit a grafikusok ügyesen adagolt totálokkal erősítettek fel – Fazekas a szuperplánt, az amerikai képregényben oly annyira kedvelt extrém ráközelítést is gyakran alkalmazta.

Űrkalózok fogságában, 1979

Fazekas a Népszavás, kezdeti időkben még képcsíkban, de sokkal inkább képkockában gondolkodik, tervez. Arra törekszik, hogy maximálisan kihasználja a teret. Nagy (erősen felnagyított arányú) rajzokat készít, ahol a Népszavánál – no meg a Magyar Ifjúságnál – alkalmazott, kézzel történő szövegbeírás szoros, előre eltervezett kompozíciókat követelnek meg. A Fülesnél már más a helyzet: a rajzoló itt már egész oldalban gondolkodhat, képkockákat olvaszthat egybe, extrém képméretekkel operálhat. S Fazekas pontosan ezt teszi. Az űr-objektumokat, belső tereket ábrázoló rajzok részletesen kidolgozottak, s az olvasó őszintén hálás is volt ezért. A szereplőket sokszor békaperspektívában vagy épp madártávlatban mutatja: bátran él a rövidülés ábrázolásának vizuális lehetőségeivel.

A Triton-gyilkosságok, 1980

A következő Fazekas-sci-fi is Nemere-feldolgozás: A Triton-gyilkosságok a Népszavában 1980-ban jelenik meg. A történet nem az űrben játszódik, hanem a nem is túl távoli jövőben a Földön – a rajzolónak ezt a futurisztikus világot kell ábrázolnia. A megszokottnál jóval több totálképet készít, ám ezek még a Népszava-kockákba szorítva is látványosak, vibrálók. Érdekesek városképei: épületein erősen érződik a brazil Oscar Niemeyer konstruktivista szemléletének, a levegős terekkel való bánásmódjának hatása. A történetben rendkívül sok a párbeszéd: a sokszor képkockákon keresztül húzódó dialógusokat megint csak a plánváltásokkal „dobja fel”.

Titkok bolygója, 1982

1982 Fazekas számára különösen sikeres esztendő volt. Cs. Horváth őt kéri fel Pierre Barbet Titkok bolygója című sci-fijének képregény-változata elkészítésére – és ezzel a magyar képregényen valami egészen új kezdődik. Fazekas a főszereplőt a szó szoros értelmében önnön képére formálja: bele rajzolja magát a történetbe. A történetbe, mely maga is egyedi: a fantasy, a történelmi képregény és a klasszikus sci-fi elemei keverednek benne, egyfajta álomvilágot megidézve. S ezt az álomvilágot Fazekas a szecesszió megidézésével ábrázolja: Mucha és Stanisław Wyspiański hatása mutatható ki első sorban. A rajzok légiesek, elegánsak – a „zsáner”, a felfedező-kalandozó űrpilóta figurája pedig olyan sikeresnek bizonyul, hogy Fazekas később önálló, máig tartó ciklussá formálja Perseus kapitány kalandjait… Az oldalak hagyományos, három csíkos szerkezete végképp felrobban: a cselekmény immár a vizualitásnak, képszerűségnek alá rendelve, annak tényleg szerves részeként, abba beágyazva jelenik meg.

Csillagok háborúja, 1982

Fazekas egyik erőssége a filmek „képregényesítése” volt. Nehéz műfaj ez, hisz bár látszólag itt aztán tényleg csak „másolni” kell a film képkockáit, a rajzoknak az eredeti szereplőkre is hasonlítani kell és természetesen nem lehet elszakadni a történet látványvilágától sem. Több sikerfilm után 1982-ben Fazekas megbízást kap a Csillagok háborúja és A birodalom visszavág magyar képregény-változatának elkészítésére. Minden idők legnagyobb példányszámban megjelenő magyar füzetes képregénye születik meg: 600 000 kel el belőle. A brand persze vonzó, ugyanakkor magas követelményeket is támaszt a grafikussal szemben – és el is lehetett volna rontani. Úgy, ahogy a Marvelnek is sikerült a Star Wars első képregény-sorozatával… Fazekas azonban nem rontja el, sőt: nemzetközi összehasonlításban is sikerül egészen kiemelkedőt alkotnia.

A pergamen rejtélye, 1983

Az 1983-ban a Fülesben megjelenő A pergamen rejtélye ismét szovjet szerző regényének feldolgozása: Alekszandr Polecsuk könyvéből korábban Sebők már készített képregényt. Fazekas ezt is saját formanyelvén jeleníti meg. Nem „klasszikus” sci-firől van szó – ebben nincsenek űrhajók, s nem is a jövőben játszódik. Inkább történelmi képregény, ahol a fantasztikus cselekmény a múlt eltérő helyszínein játszódik. A történelmi képregény irányából érkező Fazekasnak természetesen ez sem jelent gondot: magabiztosan mozog az időskálán, ügyesen váltakoztatja a korokat, építészeti miliőket és öltözködési sajátosságokat.

Az özönvíz balladája, 1985

Ez a képessége – amit több, ókori környezetben játszódó történettel fejlesztett mesterfokra – a következő sci-fi képregénynél, a Csernai Zoltán regényéből készült, s a Fülesben 1985-ben megjelenő Az özönvíz balladája című történetnél is jól jön majd. A sumér környezetben játszódó sztorit Fazekas immár mesterfokra fejlesztett képregényes eszközökkel ábrázolja. Vizuális hitelességre törekszik: minden részletnek precízen utána néz. Városképeket rekonstruál, fegyverzetet és ruházatot, jellemábrázolást „igazít” hozzá a két világ határán játszódó izgalmas mese követelményeihez. Játszik a képkockákkal: egy-egy oldalnyi illusztrációba „épít be” képkockákat, a képeket sugaras szerkezetűvé rendezi vagy épp a képkeretek elhagyásával nyitja meg a végtelen felé.

Időtörés, 1986

1986-ban egy újabb Nemere sci-fi, az Időtörés következik. A jövőben indul – a galaktikus rendőrség időgépre szálló ügynökei azonban (nem akármilyen képességekkel felruházva) korunkban tevékenykednek. 1988-ban újabb sci-fi film, A bolygó neve: halál képregény-változata készül el, s jelenik meg a Népszavában 1989-ben pedig immár saját jogán színre lép  Perseus kapitány, aki a következő két évtizedben aztán még számos új küldetésre indul – legutoljára Az istenek háborúja című, a Fülesben megjelent történetben láthattuk őt.

A csapda, 1993

A Fazekas pályára lépésétől, 1972-től számított, s 1989-90-el lezárult közel két évtized a magyar képregény aranykorával esett egybe. Számára nem is annyira művészi-szakmai szempontból volt az: mert bár Fazekas lényegében a hetvenes évek végére már mindent tudott a képregényről, stílusa továbbfejlesztéséről, nemesítéséről soha nem tett le. Ma is képes újat, mást mutatni: a Korcsmáros Péter regényéből, Bayer Antal forgatókönyve alapján készült, 2008-ban megjelent Gemini jelentés bizonyítja ezt.

Gemini jelentés, 2008

Az aranykor a magyar képregény a tömegkultúrában betöltött, kiemelkedő szerepe, olvasottsága, népszerűsége szempontjából jelentett egy – valószínűleg már soha vissza nem térő – időszakot. Kiemelkedő alkotások persze azóta is születtek, s a grafikusok újabb és újabb nemzedékeinek, a tehetséges, fiatal képregény-rajzolóknak hála, folyamatosan születnek is. Ezeknek a rajzoknak, történeteknek már a képregénnyel szemben támasztott új dramaturgiai és mindenekelőtt képi követelményeknek kell megfelelniük. Négy évtizede a pályára lépő Fazekas hasonló kihívással szembesült – neki, annak idején így sikerült a feladatot megoldania. A „hogyan”, mint érzékeltetni próbáltuk, már a magyar képregény-történet része - a „hogyan tovább-ot” pedig az egészen közeli jövő fedi majd fel…
Az Atlantica gyermekei, 2004

A cikkhez felhasznált illusztrációk Szakács György digitális archívumából, a könyvészeti hivatkozások Kiss Feri magyar képregény-bibliográfiájából valók: a felhasználásukhoz való hozzájárulásért mindkét kedves barátomnak ez úton is szeretnék köszönetet mondani.

2012. május 14., hétfő

Vogue


All you need is your own imagination
So use it that's what it's for
Go inside, for your finest inspiration
Your dreams will open the door

Madonna

Azt hiszem, ha valaki ceruzát és papírt ragadva alkotó embernek áll, (legalább) két dolog vezérelheti. Az egyik maga az alkotás öröme, az, hogy élvezetet talál a munkában. A másik, hogy a maga vagy mások számára bizonyítani szeretne valamit, valamit, ami mások teljesítményéhez mérhető, s ha már mérhető, hát mérendő is.

A skicc még nem divatrajz
A kettő gyakran találkozik, s kinél az első, kinél a második motivációs elem erősebb. Azt hiszem nálam, ezek egyenlő arányban játszottak közre abban, hogy mikor idén januárban újra felvettem a rajzszerszámokat,  bele vágtam egy programba, s az elmúlt hónapokban kitartóan küzdöttem vele.

A divatrajz sosem statikus, merev: a jellemző beállások, pózok, mozgások dinamikussá teszik
Azt – szerencsére – gyorsan felfedeztem, hogy a több, mint két évtizedes kihagyás ellenére a szorgalmas gyakorlásnak köszönhetően van lehetőség a visszakapaszkodásra. Arra, hogy ne csak olyan jó legyek, mint mikor abbahagytam – de jobb, talán sokkal jobb.  De mit kezdek majd az újra megszerzett tudással? Erre a rajzolóknak (és azt hiszem, a művésznépségnek úgy általában) megint csak két követhető viselkedési modellje van.

A póz látszólag mozdulatlan: a test egyensúlyban van
Az első az önmagáért (önmagunkért) való alkotás, amikor mindegy mit csinálunk, lényeg, hogy örömünk teljék benne. Lehet csendélet, tájkép, portré, akármi - a mesterségbeli tudástól függően jobb vagy rosszabb minőségben. A második a csúnya, haszonelvű gondolkodás: ha már megvan ez a tudás, kezdjünk is vele valamit.

Az egyensúlyt azonban a tartás, a tartást az izmok feszülése biztosítja
Ami persze nem azt jelenti, hogy rögtön pénzt akarjunk keresni vele. Az ötvenes évek Amerikájában volt egy mozgalom, az „earn while you learn”. Lényegét az képezte, hogy a megszerzett tudást rögtön kamatoztatni és meg kell tanulnunk – kevésbé finoman aprópénzre váltanunk. Volt egy ilyen program a rajzolóknak is.

Hogy ezt meg tudjuk ragadni, elemeire kell szednünk a képet
És valóban: még az alkalmazott grafikában is vannak olyan feladatok, melyek kellő önfegyelem és összeszedettség birtokában már alacsonyabb szintű rajztudással is megoldhatók – ezzel szemben, mint Nióbe kapitány a Mátrixban mondta volt, mások viszont nem. 


A divatrajz a hagyományos grafikai ábrázolástól eltérő arányokkal dolgozik
Minden grafikai műfajnak megvannak a maga sajátos ábrázolási törvényszerűségei, amit az igazán zseniális, kreatív művész persze felrúghat – az amatőr meg inkább jobbnak lát kikerülni. Ám aki bármely területen szakmai siker után ácsingózik, jobb, ha nekiveselkedik és megtanulja a területre vonatkozó szabályokat. 

Az alakok mindig mozgásban vannak: az állókép ennek egy pillanatát rögzíti. A rajzolónak azonban a mozgás egész folyamatát érzékelnie kell...
Nem kevés türelem kell ehhez, és persze alázat is, hiszen a saját elszúrt munkánkkal való szembenézés és a következtetések levonása (fogcsikorgatás, papírtépés, kuka) a profizmushoz vezető első lépés. Az amatőr ugyanis mindig fog mentséget találni saját hibáira – ha egyáltalán észre veszi azokat.

... mint ahogy az egy, meghatározott szögből ábrázolt alakot is térben, minden oldalról kell látnia
Ehhez pedig meg kell tanulni „a” mesterséget. Sok módja van ennek – szorgalom és kellő idő ráfordítás nélkül egyik sem működik. És motiváció nélkül, ami nap, mint nap oda tudja ültetni az embert a rajzasztal elé. Az üzleti tudományokban ezt „víziónak” hívják – az agykontrollban programozásnak.

A tartásoknak, láb- és kézmozdulatoknak mindig jelentősége van
A képregényhez – sajnos – nem látszott visszaút – legalábbis nem abban a formában, ahogyan egykor én szerettem csinálni. Nem tettem le róla – ám ma már nem élő sajtóműfajként tekintek rá, hanem mint játékos alkotási formára, ami magas szintű rajztudás nélkül nem művelhető. Korábbi fogadalmam alól nagyvonalúan feloldozva magam, eldöntöttem, fogok még képregényt csinálni – de Paul Anka szövegét kicsit kiforgatva I’ll do it my way, a magam útját járva. Ez lesz a Redivivus-projekt – kellő helyen és időben felfedem a részleteket is. Mikrobi „újrateremtése”mindazonáltal már e folyamat kezdetét jelenti…

A catwalk-mozgásnak is megvannak a jellegzetes lépései, pózai
Aztán úgy adódott, hogy egy másik műfaj mellett is elköteleztem magam. A divatrajzról van szó. A hatalmas, gyakorlat központú irodalommal rendelkező fashion drawing nem azonos a divattervezéssel, a kreatív műfajok királynőjével: én a (divatos) öltözködés grafikai eszközökkel történő ábrázolását értem alatta. Évszázados hagyományai vannak – és láthatóan ma, a három dimenziós számítógépes grafika korában is szükség van rá.

Mindez azonban valójában egyetlen célt szolgál: a ruha, cipő, kiegészítők bemutatását.
Naná, hogy itt is megtaláltam a magam – képregényes érdeklődésemmel jól összehangolható – vízióját, de alighanem már önmagában a divat,  a viseletkultúra és mindezek története iránti érdeklődésem is elégséges lett volna az induláshoz. Hogy mindezzel hova kívánok majd eljutni? Ismét csak: majd kellő időben, kellő helyen…


Közel négy hónap eredményeként a munka első szakasza most lezáródott. A divatskicctől indulva az alakok animálásán, mozgatásán, a beállítások, egyensúly-helyzetek megtanulásán túl meg kellett tanulni a „hagyományos” nyolcas felosztástól eltérő és csak divatrajzra jellemző arányokban (1/2+10x1+1/2), a jellemző modell-pózokat. Az igazi munka azonban csak most indul: az anyagok, színek, ruhák, és mozgások komplex ábrázolása. A szépség, mondja Madonna, ott van, ahol megtaláljuk. A keresés kalandja pedig elkezdődött…


2012. május 12., szombat

Mikrobi visszatér?

Minden Mikrobi-rajongónak az ismert Univerzumban - és túl azon...

1969 júliusában Mikrobi és a holnaplátók címmel új, tudományos-fantasztikus rádiósorozat kezdődött a Magyar Rádióban. Szerzője Botond-Bolics György (sz. 1913), a Móra kiadónál az ötvenes évek végétől  megjelenő első magyar sci-fi regényciklus írója, rendezője László Endre volt.  

Gugi Sándor, 1960
Botond-Bolicsról a Magyar Scifitörténeti Társaság honlapján találunk egy rövid méltatást. A jogot végzett, majd mérnöki oklevelet szerzett fiatalember 1960-ban lett a szakszervezeti kiadó, a Táncsics szerkesztője. A Táncsics és a Művelt Nép sok éven át kitartó közös vállalkozásába, a munkahelyeken beszerezhető „fekete-fehér” előfizetéses könyvsorozatba ő „csempészte be” a sci-fi műfaját. Írt műszaki szakkönyveket, tudományos-népszerűsítő kézikönyveket és útmutatót a Volkswagen gondozásához. Utolsó könyve, az Orbitron-terv halála (1975) után több, mint egy évtizeddel jutott csak el az olvasókhoz. Legismertebb „műve” mégis alighanem Mikrobi volt, akire legtöbben persze nem a rádiójátékokból, hanem az 1975-ben indult rajzfilmekből emlékeznek. Pedig hát a rajzfilmnek nem sok köze volt a sok éven át igen népszerű rádiójátékhoz...

Sebők Imre, 1964
1969 a magyar sci-fi történetében feledhetetlen esztendő volt. Egy évvel korábban mutatta be a televízió az első – még hozzá kapitalista! – tudományos-fantasztikus sorozatot, az Oriont – a történet képregény változata ekkor már a Pajtásban volt olvasható. A Fülesben ekkor fut Kuczka története alapján, Zórád rajzaival A négy békeszerető földlakó. A Táncsics-Művelt Nép sorozatban megjelenik a Kulin-Fábián (Q. LYN G. – F.A. BIAN) szerzőpáros Az ellentmondások bolygója című könyvével együtt Botond-Bolics elgondolkodtató regénye, Redivivus tüzet kér.  Asimovval - A halhatatlanság halála -  elindul a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozata – a rádióban pedig Mikrobi.
 
Gugi Sándor, 1966
Akiért – nyugodtan mondhatom – egész generációnk lelkesedett. A harmadik évezred vége felé játszódó sorozat – ez akkoriban aligha tudatosult bennünk - érdekes jövőképet rajzolt. A főszereplők közül többen – Igor kapitány, Irina asszony – jó szovjet emberhez méltó neveket viseltek. Botond-Bolics nyilván úgy spekulált, hogy  kultúrpolitika cenzorai egy ifjúsági rádiójáték-sorozat iránt a szereplők listájánál mélyebben nem fognak érdeklődni, s ennyi elég is ahhoz, hogy megállja a politikai korrektség próbáját – igaza lett.

Sebők Imre, 1964
Pedig a Világállam, amit a szerző az egy évezreddel későbbi jövőbe képzelt minden volt, csak szocialista nem. Lakói – kötelességtudóan – ugyan a standard világnyelvet, az eszperantót beszélték, vezetői humanisztikus elveket vallottak, ám a háttérben egy XVIII. századi birodalmi és gyarmati ethosz állt. A történet kezdetekor tizenéves ikerpár Edda és Mark „kezi'csókolmmal” köszön Apukának. Szüleik, Mikrobi alkotói - Maronék - felvilágosult, nemes lelkű és jó indulatú Nagy Fehérek a vadak (mindenféle földön kívüli lények) között. Mindenható urai robotjaiknak, akik illő módon alázattal „gazdának”, „uramnak" szólítják őket. A történet azonban kellően szórakoztató, fordulatos és izgalmas volt ahhoz, hogy nagyobb fejtörés nélkül is lebilincseljen bennünket – s egyben sokakban felkeltse az érdeklődést olyan régi és új tudományok iránt, mint a csillagászat, az asztrofizika, az asztronautika vagy éppen az exobilógia.

Korcsmáros Pál, 1966
És ez az elkötelezettség tartósnak bizonyult: Mikrobinak oly sok évtized után is szép számmal vannak rajongói. Próbáljuk összegyűjteni a sorozat epizódjait, rekonstruálni a történetek sorrendjét, a stáblistákat, a csak az igazi fanok számára fontos részleteket. És kitalálni, milyennek álmodhatta meg Botond-Bolics a történet szereplőit – az embereket, az űrhajókat, az idegen bolygók szülötteit, s persze magukat a változatos helyszíneket.

Endrődi István, 1973
Botond-Bolics a kor itthon jellemzőnek mondható „sci-fi látványvilágában” gondolkodott – nem is tehetett volna másként. Az űrhajó ekkor még űrrakéta volt, mely nem csak a csillagok között szállította utasait, hanem landolni is tudott idegen bolygók felszínén. A belső formák íveltek, lágyak, a műszerek, gépek kezelő felületén tárcsákat és kallantyúkat látunk, a képernyők a Tisza vagy Kékes televíziók képcsöveinek sokszorosra nagyított változatai. Zórád, Gugi, Korcsmáros, Sebők és Endrődi korabeli illusztrációi bepillantást engednek ebbe a világba - minden eredetiségre törekvő ábrázolásnak ehhez a látványhoz illik  igazodnia. És a sorozat tényeihez, persze. 

Az első vázlat: Edda és Mark itt még „civilben”, inkább csak a Mikrobihoz való arányosítás miatt kerültek a képre.
Mikor elhatároztam, hogy megpróbálom – rajzban – újra életre kelteni a történet alakjait, olyan utalásokat, leírásokat kerestem az egyes epizódokban, melyek segíthetik megjelenítésüket. Mikrobi, a csupaagy mikro-roboter kicsi – „kis gazdáinak” a derekáig sem ér. Hat „csápja” van, melyekkel bármely felszínen könnyedén képes mozogni. Vízálló, tehát szigetelt – bár a nedves közeget nem szereti. 

Kicsi, bogárszerű, sokat beszél – és a mienk… Fej, a jellemző receptorokkal és optikai szenzorokkal, két fogó- és négy támasztócsáp, melynek pihenő állapotban éppúgy biztosítani kell, hogy a test súlypontban maradjon, mint mozgás közben
Fején két fül – hang-érzékelő fonoreceptorai. Kenyéradó gazdám, a Műegyetem szelleme arra kötelez, hogy a műszaki tényeket se hagyjam figyelmen kívül – ahogy a mérnöknek is igen kiváló Botond-Bolics sem tette. Mikrobi hexapod robot, melynek sajátos felfüggesztése és mozgása van, ezért aztán a csápok egyes részelemei sem kapcsolódhatnak akárhogyan egymáshoz. És persze még egy képzeletbeli űrhajó működése sem hághatja (egészen) át a fizika törvényeit…

A történet kezdetén az Explorator már több, mint másfél évtizede úton van idegen világok felé.
Bár úgy terveztem, hogy a kész rajzokkal lépek majd csak ki Nyájas Olvasóim elé, szerencsésebb lenne, ha a történet főszereplőit mindannyiunk kollektív emlékezete keltené életre. Ehhez várom – és nagy-nagy köszönettel veszem – a Mikrobi-rajongók javaslatait – a töprengéshez és továbbgondoláshoz pedig fogadjátok szeretettel az első vázlatokat…

Vajon találkozik-e ez az ábrázolás azzal a képpel, melyet a többi Mikrobi-rajongó őriz magában? Kiderül a folytatásból – Krrrr! Krrrrr!

2012. május 10., csütörtök

Egy magyar Artúr király udvarában

2014 szeptemberében ahogy arról ebben a cikkben olvashattokelindult a Képregény Kedvelők Klubjának Facebook-csoportja. Várunk mindenkit, aki a régi képregények, az aranykor magyar klasszikusai és a Képregény Kedvelők Klubjának rendezvényei iránt érdeklődik. Itt lehet jelentkezni: https://www.facebook.com/groups/1464336630521037/
 
 
Zórádnak megvolt az a ritka képessége, hogy otthonosan mozogjon bármely kulturális- és látványközegben. Nálánál hitelesebben kevesen „festették meg” fekete-fehér vonalas grafikában a vad vihar tépázta orosz tájat (Dráma a vadászaton), a Versailles-i udvar rokokó könnyedségét vagy akár az ókori Egyiptom vagy Róma hétköznapjait.

Ördögpalack, 1965
„Trükkje” – művészete – abban állt, hogy a használt grafikai kifejező eszközöket az adott közeghez „igazította”. Ugyanazzal a technikával, kompozíciós elvek alapján, mégis más-más vonalvezetéssel, más jellemző stílusjegyek előtérbe engedésével ábrázolt korokat, tájakat, embereket. Otthon persze itthon érezte magát: a magyar évszázadok üzenete szívébe és rajztollába volt írva. Sosem akart más lenni, mint magyar művész, s egyik jelző a másik nélkül nála elképzelhetetlen lett volna. Nyitott tudott lenni más kultúrkörökre - élni viszont valószínűleg nem tudott volna bennük….

Ivanhoe, 1967
Némely világokban aztán láthatóan a többinél is jobban érezte magát. Nagyra tartotta az angol képzőművészetet. Hogarth képeit pontosságukért, részletgazdagságukért szerette: a már-már dokumentarista festmények híven ábrázolták a kort, melyben születtek, de nem voltak mentek a finom iróniától sem, melynek eszközével a Mester is szívesen élt. William Dobsont ábrázoló művészetéért kedvelte: az ő alakjain a ruha nem öltözet volt, hanem a személyiség kifejezésének eszköze. Thomas Gainsborough-t nem csak, mint portréfestőt tisztelte, de az angol táj autentikus ábrázolójaként is: olyan arisztokratikus, visszafogottan elegáns világot idéztek fel a képei, melyben a Mester otthonosan érezte magát.

A vád tanúja, 1968
Rajongott Paul Sandby akvarelljeiért: a Tabán-képek alkotójaként nagyra értékelte azt a mesterségbeli tudást, mely viszonylag egyszerű eszközökkel volt képes a világ sokszínűségét megmutatni. A preraffaeliták (mindenek előtt Evelyn De Morgan és Dante Gabriel Rossetti) munkáira őszinte elismeréssel tekintett: a mozgalmat ugyan inkább zseniális lopatikának minősítette, de meghajolt az alkotók abszolút rajztudása előtt. És tisztelte a kortárs angol művészeket, különösen azt a játékosságot, ahogy a pop art képviselői (Paolozzi, McHale, Magda Cordell) a kollázs eszközével élve (mit maga is oly kedvtelve alkalmazott) transzformálták művészetté a hétköznapi látványvilág, a sajtógrafika némely alkotásait.

A Fehér Ördög cimborái, 1970
Képregény-alkotói pályája során rengeteg angolszász témájú történetet rajzolt meg. Brit és amerikai klasszikusokat, a ponyva (na jó: szórakoztató) irodalom nagyjait, történelmi alakokat és huszadik századi kortársakat. A magyar olvasó valószínűleg csak ezt látta, hogy ezek a képregények (is) jók. Jók, mert – olyan angolok. British. Very British. Terry Hooper-Scharf,  a független londoni Black Tower kiadó vezetője, képregény-guru, Zórád nagy rajongója legalábbis így gondolja, aki a Mestert a negyvenes években az Egyesült Királyságban megjelent (s az amerikai képregényhez képest sajátos, angol utat járó) Super Duper-füzetek rajzolóihoz hasonlította. Nem alaptalanul, hisz a Super Duper – hasonlóan a Mühbleck utáni magyar sajtórajz élvonalbeli alkotóihoz, akik közé a Mester is tartozott – a kidolgozott, kontúros, így silányabb nyomdatechnika mellett is jól érvényesülő, plasztikus ábrázolásmódot követte. Néhány hónapja Terry részére össze állítottam egy bemutató anyagot Zórád hihetetlenül gazdag munkásságáról. Első sorban olyan irodalmi adaptációkat gyűjtöttem ki számára, melyek a világon mindenütt jól ismertek, s számos (vagy inkább számtalan) képregény-feldolgozást megértek már - mint Dumas A három testőre. Főként azonban angol-amerikai környezetben játszódó történetekből válogattam. Ilyen pedig meglepően nagy számban akadt. 

Ezüstcsillag, 1976
Nyilván ebben nem kis szerepet játszott az adaptálásra ezeket kiválasztó Cs. Horváth irodalmi ízlése, aki szerette és értette a klasszikusokat, de ismerte a rajzolóit is. A kezdetektől Sebőknek és Zórádnak adta inkább az ókori és angol miliőben játszódó „komoly” történeteket, Korcsmárosnak a sokszor könnyedebb, játékosabb megközelítést és ábrázolásmódot igénylő franciákat – de kellő ütemérzékkel néha fordított a leosztáson. A Mester így aztán szép lassan megrajzolt egy generic angol képregény-alkotói életművet - is. Kiss Feri átfogó Zórád-bibliográfiája szerint 1965-ben Stevenson Ördögpalack című története, 1967-ben Scott Ivanhoe-ja, majd 1968-ban Agatha Christie A vád tanúja című regénye jelentette az első lépéseket, aztán 1969-ben jöttek a híres indán-történetek: Cooper Az utolsó mohikán-ja a Fülesben és Mark Twain befejezetlen regénye, Az indiánok földjén a Pajtásban. Voltak olyan történetek is, melyek szerzője bár nem angol vagy amerikai volt, de ottani környezetben játszódtak: mindjárt a Roberto és Julika-sorozat második része (A Fehér ördög cimborái, 1970) Londonba vitte el az olvasót.

A láthatatlan ember, 1972
1972-ben aztán jött a képregény Szent Gráljainak egyike, Wells A láthatatlan ember-e. Ez (hasonlóan Bram Stroker Draculájához) minden magára valamit is adó klasszikusokat feldolgozó képregény-sorozatban megjelent már – néha jobb, néha egészen silány rajzokkal. csakúgy, mint Sherlock Holmes kalandjai, melyekhez a Füles a hetvenes évek derekán érkezett: a Cs. Horváthal való éppen aktuális mosolyszünet miatt ezek forgatókönyvét Zórád maga írta. Tegyük hozzá: nem valami jól. Bár a rajzok természetesen briliánsak voltak, és dacára annak, hogy meg volt győződve arról, ha rajzolni tud, forgatókönyvet is tud írni, az eredeti szövegtől nem nagyon tudott elszakadni.

Twist Olivér, 1983
1983-ban következett a Twist Olivér – Zórád talán „legangolabb” képregénye. Ez már a kései, letisztultabb vonalvezetéssel dolgozó Mester munkája. A térbeli ábrázoláshoz a vonalkázásos árnyalásnál már jóval kifinomultabb eszközöket alkalmaz – a korbeli olvasó számára különösen a 84-ben újra megjelenő Ivanhoe-val összevetve szembe szökő a különbség. „Futottak még” az angol kalandregények remekei: Rider Haggard, Bulwer-Lytton méltán népszerű történetei s természetesen Tarzan, melyek nélkül kétségtelenül szegényebb lett volna a zórádi életmű.

Tarzan, 1980
Számos történet először a Magyar Ifjúságban jelent meg, aztán néhány évvel később után közlésben a Fülesben vagy más lapokban, s később szerencsésebb esetben fekete-fehér vagy színes füzetben. Ezt az utat járta be a Mester egyik legeredetibb, leghangulatosabb képregénye, a Mark Twain regényéből készült Egy jenki Artúr király udvarában is. Twain annak szánta, amivé végül vált: humoros, a korabeli amerikai és a hatodik-hetedik századi angol viszonyokat szellemesen kikarikírozó, könnyed olvasmánynak. Az időben való ellenkező irányú mozgással hasonló hatásra törekedett Mikszáth Új Zrínyiásza is, melyből ugyancsak ezekben az években készített Zórád képregény-adaptációt.

Az egy jenki Artúr király udvarában első megjelenése: Magyar Ifjúság, 1974
Az időutazás-mozzanatra épülő Jenkit… ma az irodalomtörténészek az amerikai tudományos-fantasztikus irodalom egyik jelentős előfutáraként, „élő” klasszikusként tartják számon - ez elsősorban Twain zseniális dramaturgiai érzékének, az archaikus és a modern folyamatos ütköztetésének (ahol azért az író nem mindig a modern mellett kötelezi el magát) és bizony sokszor csillogó nyelvi leleményeinek köszönhető.

Az 1989-es, a lengyel kiadó által utólag színezett változat: Jankes na dworze krola Artura
Nem ez volt a történet első magyar feldolgozása: a Jenki... Korcsmáros rajzaival 1959-ben a Fülesben már egyszer napvilágot látott. Cs. Horváth kisebb bakugrásokkal és szükségszerű tömörítésekkel híven követte az eredeti regényt, mely a rajzolót azért kemény próbák elé állította. Ebben az először a Magyar Ifjúságban, 1974-ben megjelent változatban Zórád – megtartva sajátos, a „komoly” képregényeknél is használt stílusa jellemző vonásait – finoman elmozdult a karikatúra felé. A képekbe csempészett irónia vagy épp a harsány meghökkentés eszközével éppúgy élt, mint a jellemábrázolás eszközeként használt torzítással. 1980-ban a történet a Fülesben újra közlésre került, 1991-ben pedig már színes változatát olvashattuk a Cimbora magazinban.


Színes album formájában 1989-ben lengyelül ugyan már kiadták a történetet, de füzetes megjelenésére Magyarországon mindez idáig nem került sor. Ezt a hiányt pótolta most a Linea Comics Kiadó, mely – Kiss Feri szerkesztésében - a Színes Képregény Múzeum legújabb köteteként a 8. Nemzetközi Képregény Fesztiválra megjelentette azt. Találjanak benne sok örömöt a régi és új képregény-rajongók!


A cikkhez felhasznált illusztrációk Szakács György digitális archívumából, a könyvészeti hivatkozások Kiss Feri magyar képregény-bibliográfiájából valók: a felhasználásukhoz való hozzájárulásért mindkét kedves barátomnak ez úton is szeretnék köszönetet mondani.