2016. április 28., csütörtök

Nézünk, mint a moziban... - Fazekas Attila és a magyar filmképregény születése


A legjobb, legrutinosabb képregény-rajzolók közül sem képes mindenki arra, hogy „realista”, élő szereplőket, valódi helyszíneket bemutató történeteket készítsen. Valójában legtöbbször nincs is erre szükség: a karakterhűség (az, hogy ugyanaz a figura ugyanolyan külső jellemzőkkel rendelkezzék a történetben való minden megjelenésekor) és a perspektivikus pontosság már legtöbbször elegendő. A magyar képregény sajátos útjából adódóan a hetvenes évek derekáig főként irodalmi művek adaptációi kerültek az olvasók elé. Bár nem egy irodalmi klasszikusból ezekben az években nagy sikerű magyar film is készült, az aranykor mesterei nem igyekeztek ezek látványvilágához, karaktereihez igazodni. Az is igaz persze, hogy legtöbbször a képregény-változat már jóval előbb megszületett, mint ahogy a filmet leforgatták: a hatvanas évek végéig például az Egri csillagokból Korcsmáros és Zórád rajzaival egyaránt megjelent egy-egy adaptáció, ám mindkettő még a hatalmas közönségsikert jelentő 1968-as mozi elkészülte előtt.


A realista ábrázolás igénye így aztán leginkább a történelmi képregény összefüggésében jelentkezett. Zórád korabeli metszetek, festmények és – a XIX. század végétől – fényképek alapján számtalan ilyen, általában azért kissé idealizált „portrét” készített – még a munkásmozgalom-történet nagyjairól is. Az első, feledhetetlen magyar filmképregény A Tenkes kapitánya, pontosabban annak a Pajtásban 1966-ban megjelent első változata, A Tenkes fiai volt. Az „élő” szereplőkhöz – a fiatal Zenthe Ferenchez, Szabó Gyulához, Ungváry Lászlóhoz, s természetesen a gyönyörű Krencsey Mariannhoz – való hasonlatosságra a Mester nagy figyelmet fordított, de nem tette a képkockák központi kérdésévé: legtöbbször megelégedett azzal, hogy a karaktert néhány jellemző vonással ábrázolja. 


1969-ben két újabb filmképregénynek örvendezhettek az olvasók. Zórád az Orion a Pajtásban megjelent, Alaksza Tamás által zseniálisan „tovább írt” nyolcadik kalandjába belerajzolta Dietmar Schönherrt és a főszerepeket játszó többi színészt. A nagyszerű karikaturista, Endrődi István Az oroszlán ugrani készül című kalandfilm „kedvcsináló” képregény-változatában sajátos grafikai eszközeivel ügyesen, felismerhetően ábrázolta a Bujtor által alakított főhőst és az Ajtay Andor által játszott főgonoszt. Folytatás azonban egyelőre nem nagyon következett… 


Akkoriban az egyetlen nyugati képregényes lap, amihez idehaza hozzá juthattunk, a francia Pif volt. Bayer Antal megannyi nagyszerű írásban elemezte a Vaillant-kiadványok hazai kulturális recepciójának történetét. A hatvanas évek végétől magam is rendszeres vásárlója voltam a Pif-nek – ha jól emlékszem, az első szám, amit megvettem, 17 forintba került (összehasonlításként: a Pajtás 2-be, a Füles – majd egy évtizeden át változatlan áron – 3-ba). Nem volt olcsó, de inkább lemondtam a lóversenyről, a kártyáról, a vadászatról és az asszonyokról (tizenegy évesen talán ez még nem akkora áldozat), hogy minden héten hozzá juthassak. Kedvenc rajzolóm Raffaele Carlo Marcello, kedvenc figurám dr. Justice volt, de szerettem a Rahan-történeteket is. Meg úgy általában mindent, ami a lapban megjelent… 


A hetvenes évek derekán a Vaillant klasszikus képregényi hagyományaihoz képest már új, nagyon izgalmas formavilágok tárultak fel a Pif-ben. „Bejött” az olasz import-képregény (Castelli és Tacconi Arisztokratái), az addig fekete-fehérben futó történetek kiszínesedtek, új hősök léptek színre. De még milyenek! Az 1975 márciusában megjelent, 200 oldalas 315. száma mégis készületlenül ért: néhány „örök” klasszikus (Rahan, Tulipános Fanfan) mellett rögtön a címlapot is elvíve ebben mutatkozott be Mora és és Marcello új sorozata, az Amicalement vôtre. Mi itt, Magyarországon Minden lében két kanál néven rajongtunk a Tony Curtis és Roger Moore főszereplésével 1971-72-ben 24 epizódot megért televíziós sorozatért. Mora a Pif számára nem az eredeti részeket adaptálta képregényre, hanem vadonatúj kalandokat írt.


1977-ig 12, 10-12 oldal terjedelmű epizód jelent meg a lapban. Marcellot amúgy is a filmszerűen komponált, nagyon dinamikus, nagyon élő rajzstílus jellemezte – az ő munkáiból azonban a Pif konzervatívabb alkotóival szemben nem Marcel Pagnol, Renoir, Sacha Guitry vagy Bernard Borderie szelleme köszönt vissza, hanem a hollywoodi akciófilmeké. És ami a legmegdöbbentőbb volt: a rajzok hasonlítottak a színészekre – minden képkockáról Tony Curtis és Roger Moore nézett ki az olvasóra. Gondolom, nem csak én, de sok magyar képregény-rajongó is úgy volt ezzel, mint Hofi taszári nénikéje az amerikai katonával: azt még csak elfogadta valahogy, hogy a néger úr mégse nem majom, na de hogy beszél is…Hát lehetséges ilyen?


Fazekas első képregényeitől kezdve ezt a „filmszerű” szerkesztési módot követte. 1972 és 77 között 11 történetet készített – legnagyobbrészt irodalmi feldolgozásokat. Karakterei kidolgozottak voltak, de „élő” személyekkel nem nagyon lehetett közvetlenül kapcsolatba hozni őket. A Prus regényéből készült Fáraó látványvilágán ugyan érezni lehetett Kawalerowicz 66-os klasszikusának hatását, de az epikus, szélesen hömpölygő filmes dramaturgiai megközelítés helyett Cs. Horváth egy pergősebb, cselekmény dúsabb irányba terelte a történetet. 1977 végén aztán elindult a Fülesben A hajóroncs titka – és a jámbor olvasó megint csak nézett, mint a moziban. 


Cs. Horváth – „idegen ötlet nyomán” – írt egy Angyal-történetet, ami, az igazat megvallva semmivel sem volt rosszabb, mint a népszerű televíziós sorozat epizódjai vagy a sorozat befejezése után készült, a magyar mozikban is nagy sikerrel vetített Az Angyal vérbosszúja című „egész estés” film. Simon Templar nevét persze a képregényben nem mondják ki, dögös szöszi hősnő azonban még a történet elején magas labdát ad az olvasónak, aki ezt hálásan üti le... S Roger Moore, az akkor már a James Bond-filmek révén világsztárrá lett angol színész a rajzokon végig felismerhető. 


A Fekete-fehér Képregénymúzeum Fazekas filmképregényeinek egy részét újra közre adó, 2009-ben Kiss Ferenc szerkesztésében megjelent kötetében (Rajzolt mozi) Balog Zoltán jól érzékelteti azt a folyamatot, mely – főként a televízió hatására – a nyolcvanas évek elejére az olvasók látvány- és akció-ingerküszöbének megemelkedéséhez, s az ezt kiszolgálni kívánó, új képregény-formavilág iránti igényhez vezetett. És bizony ezt az igényt akkor kizárólag Fazekas tudta kielégíteni – egyedül ő rendelkezett azzal a rajztudással, ami nélkül egyszerűen nem lehetett „valós szereplős”, felismerhető alakokkal játszódó képregényeket csinálni. 


A sort a Csillagok háborúja hihetetlen sikerű Fazekas-féle feldolgozása nyitotta meg 1982-ben, a Ben Hur, később az Alien, az Omen, a Halálosztó, a Beverly Hills-i zsaru, a Kobra s a megannyi rövid, filmelőzetesként megjelent, kedvcsináló képregény. S persze a magyar sikerfilmek feldolgozásai – mindenek előtt a népszerű tévésorozat alapján készült akció-képregény, a Linda, mely, mint egy másik írásban kimutatni igyekeztem, már egy új magyar képregény-dramaturgia kezdeteit jelentette…

A Csillagok háborúja kapcsán már példákkal igyekeztem érzékeltetni, hogy Fazekast a filmképregényekben nyújtott teljesítménye akkoriban már valószínűleg a világ élvonalbeli rajzolói közé emelte. A Marvel Special filmképregényekre szakosodott sorozatában nem kisebb művész, mint a legendás John Buscema készítette a Frigyláda rajzait – szakmai szempontból Fazekasnak azonban lényegesen jobbakat sikerült megalkotnia. 

Ami pedig az ugyanebben a sorozatban megjelent Sárkönylőt illeti: Marie Severin ugyan hangulatos képeket készített a film-adaptációhoz, ám a főszereplő rajzolt figurája igen kevéssé hasonlított az ifjú Peter MacNicol ábrázatához (aki közben remek karakterszínésszé érett, s ma már főként kicsit elvarázsolt tudósfélék megformálása jut feladatául), Fazekas viszont az általa teremtett, szecessziós motívumokkal átszőtt formavilágban, egészen egyedi módon értelmezte újra a filmet. 
 
A nyolcvanas évek végétől a videotékák országos hálózatának kiépülésével, a televíziós műsorkínálat megsokszorozódásával azonban a filmképregény elvesztette létjogosultságát: a néző immár nem a rajzban rögzített történetet akarta haza vinni, hanem magából a filmből szerezhetett saját példányt. Néha egy-egy filmsiker még utat talált a képregény felé: 1997-ben a Füles évkönyve számára Kiss Ferenc forgatókönyve alapján elkészül az Evita.

 

A realista ábrázolás hagyománya Fazekas munkásságában 1990 után aztán sajátos módon élt tovább: a magyar irodalom a filmtörténetbe is bevonult klasszikusainak feldolgozásakor (A kőszívű ember fiai, 1998, Egy magyar nábob, Kárpáthy Zoltán, 2001, forgatókönyv: Kiss Ferenc, Rákóczi hadnagya, 2004)  kedvtelve ruházta fel a főszerepet játszó művészek arcvonásaival karaktereit. 


Hasonlóan járt el a filmtörténet számos külföldi és hazai klasszikusa esetében is. A Gerolsteini kalandban (2004) példátlan bravúrral egyenesen egy operettet sikerült képregénnyé formálnia, 2003-ban a Lollobrigida és Gerard Philipe főszereplésével készült Királylány a feleségem képregény-változatát alkotta meg, az általa rajzolt Robin Hood figurájában pedig Errol Flynn legendás alakítása éledt újra. S aztán ott volt a Csodacsatár, amivel Fazekas 2007-ben Puskács Öcsi emléke előtt rótta le tiszteletét…

Nem csak Fazekas rajztudásáról tanúskodnak ezek a képek – a vizuális szórakoztatás műfajai közötti lehetséges átmeneteknek is sajátos visszatükröződései. A film és a képregény között mindig szoros volt a kapcsolat. A „jó” képregény már a harmincas-negyvenes években is filmszerű volt: Will Eisner, mutat rá a legendás forgatókönyvíró, Alan Moore, annak idején Orson Welles és az őt a XX. század negyvenes éveiben körülvevő filmkultúra, filmtechnika hatása alatt alakította ki képregény-formanyelvét – azt a formanyelvet, melyet aztán képregény rajzolók generációi próbáltak követni. Ám közben alapvetően változott a filmtechnika, változott a vizuális kifejezés eszköztára – s a képregénynek ehhez bizony nem mindig sikerült hozzá igazodnia. Fazekas „dramaturgiai fordulata” a nyolcvanas évek elején egy ilyen – sikeres – kísérlet volt. A stílusváltással a cselekményhez, a témához igazodott – és persze az olvasók elvárásaihoz. 


Ám Fazekas azt is pontosan érzi, hogy az olvasó más elvárással közelít Perseus kapitány vagy a magyar múltba visszatérő időutazók egy kalandjához (Mohács kommandó), s nagyon másként egy klasszikus, magyar irodalmi alkotás, vagy épp a magyar történelem egy epikus korszakának, például Hunyadi János életének feldolgozásához. Mindhárom történet forgatókönyvét Bán Mór írta – mégis, a szerzőpárosnak három, egészen különböző alkotást sikerült létre hoznia. Ami mindháromban közös, a téma tisztelete, s a kivitelezést, a dramaturgia- és képi világ eltérő megválasztását lehetővé tevő mesterségbeli tudás, no meg a kreativitás, mely akár még a játékosságot is megengedi. 

 

A régi magyar filmek elbeszélő nyelve, képvilága, Básti Lajos és Latinovits Zoltán, Zenthe Ferenc és Szirtes Ádám, Rajz János és Feleki Kamill, s a többiek legendás alakításai „beleégtek” a kulturális emlékezetbe. És a fazekasi, talán hitelesnek, de mindenképpen őszintének mondható ábrázolásmódnak köszönhetően mostanra végérvényesen otthonra találtak a „realista” magyar képregényben is…

2016. április 25., hétfő

Negyvennégy év a pályán - Fazekas Attila köszöntése


1972 tavaszán a Pajtás Az újvári kaland címmel új képregény-sorozatot kezdett közölni. Magyar történelmi tárgyú történet volt – ám nem a hazai mesterektől megszokott stílusban, hanem egy izgalmas, addig csak a francia rajzolóktól látott képi világot megelevenítve. Az akkor 24 éves rajzoló neve - Fazekas Attila – a lap lelkes olvasói számára még ismeretlen volt, néhány éven belül azonban az egész ország megismerte… A következő évtizedekben több száz képregényt készített, s ma is töretlen lendülettel alkot. Több időt töltött már a képregény-rajzolói pályán, mint Zórád, Korcsmáros vagy Sebők Imre, a legendás „három testőr”, akik mellett büszkén vállalta a negyedik szerepét. Életműve lenyűgöző, csak a képregény legnagyobb mestereihez mérhető. Jellemezhetnénk úgy, mint a magyar képregény klasszikus korszakának utolsó mohikánját – ugyanakkor ő volt az első igazán képregény-sítlusban dolgozó magyar rajzoló, s aki később elég bátor volt ahhoz, hogy széttörje a hagyományos képregény-oldal szerkezetet. Keze alatt művészetté nemesedett az addig kommersznek mondott, lenézett műfaj. A hetvenes-nyolcvanas években sokakat erősített meg abban, hogy érdemes megpróbálni – utánoztuk stílusát, lopdostuk rajzait… Számos, szakmai életútjára összpontosító beszélgetés, interjú készült már vele. Ezek számát magam is szaporítottam: 1988-ban a Képes Újság gyermekrovata számára arról kérdeztem, mit tanácsol leendő képregény-rajzolóknak. "Gyakoroljanak!" - foglalta össze tömören a lényeget. Én megfogadtam a tanácsát... Siklósi Erika – hitvesem – A nagy titok kapuja című, 1994-ben megjelent könyvéhez aztán Attilával is készített egy interjút –  meglehetősen személyes hangút. Ennek (no meg egy korabeli fotónak, s néhány emlékezetes rajzának) közreadásával köszöntjük Erikával a pályatársat és barátot,  – s köszönjük meg a magyar képregénnyel töltött több, mint négy évtizedét...

Fazekas Attiláról kijelenthetjük, hogy ma ő az ország legjelentősebb képregény-rajzolója. 1972-ben a Pajtásban jelent meg az első képregénye, Az újvári kaland címmel, két évvel később követte a Fekete ablakok című. Aztán a Népszava külsőseként egyenesen ívelt felfelé pályája. Több mint 100 regény adaptációját rajzolta meg a Rab Rábytól a Ben Hurig, ami Ameri­kában bekerült az író emlékére alapított múzeumba is. Magyar­országon az első képregény füzetek között találhattuk a Sportpro­paganda kiadásában megjelent Focisulit. Emellett rajzolt karika­túrákat is, például a Népszava levelezési rovatának. Húsznál több könyvet illusztrált, többek között a Tarzan-sorozatot. Az első ma­gyar képregényhőst, amellyel sorozatban találkozhattunk, ő alkotta meg Botond néven. Én még diáklányként figyeltem fel azokra a rajzaira, melyek a Fülesben jelentek meg. Aztán, mivel egy időben férjem is képregényeket rajzolt, közel kerültem a szakmához, így Attilával is barátok lettünk, de soha nem beszélgettünk arról, minek köszönheti sikereit. Amikor felhívtam telefonon, kicsit meglepődött. - Engem a könyvedbe? - kérdezte. Kezdeti ódzkodása ellenére végül sikerült meggyőznöm, így le tudtunk ülni, beszélgetni.


- Hogyan lettél képregény rajzoló? - szegeztem neki a kérdést.

- Bár rajzolni és olvasni mindig szerettem, de a véletlenek sorozata segített erre a pályára. Húszéves koromig tengerészkapi­tány akartam lenni. Ebben két dolog akadályozott meg: nem sze­rettem a matematikát, ezért nem vettek föl a tengerészeti főiskolá­ra, a katonaságnál pedig a visszereim miatt alkalmatlannak nyilvá­nítottak, így még matróznak sem állhattam be. A jogi karhoz nem kellett a matematika, s mert egyébként jó tanuló voltam, oda fel­vettek. Másfél évet el is végeztem. Mellette kedvtelésből rajzol­tam. A Fülesben láttam egy-két olyan munkát, ami példa értékű lett számomra. „Házalni" kezdtem a képregényeimmel, s sikerült a Pajtásnak hat oldalt eladni. Később a Magyar Ifjúságnál Mikulka úr vett a szárnyai alá és karikatúrákat rajzoltatott velem. Ő ismertetett össze Zórád Ernővel és Cs. Horváth Tiborral, aki a magyar képregény háború utáni újjászületésétől, vagyis az ötvenes évek végétől a legismertebb alkotó páros voltak. Ezzel kapcsolatban van egy érdekes sztorim. Zórád megkért, hogy a Törökfejes kopja című művéből három oldalt má­soljak le. Olyan jól sikerült, hogy a mester nem ismert rá, hogy a két rajz közül ő melyiket készítette.

Rab Ráby
- Mi volt akkor a foglalkozásod?

- Egy címfestőnek segédkeztem, legtöbbször a táblákat felcsa­varozni a vendéglők falára. A festésben azért nem segítettem neki, mert zavart a festékszag. Egyébként csak rajzolni szerettem, a szí­nek soha nem vonzottak. Kis idő múltán Cs. Horváth Tibortól megkaptam a Rab Ráby szövegkönyvét, amit majdnem száz foly­tatásban kellett megrajzolni. A Népszava rendelte meg tőle és ép­pen nem talált rajzolót. Nem kellett rábeszélő tehetségnek lennie, hogy otthagyjam a címfestőt. Cs. Horváth-tal nagyon jó, mondhat­ni baráti kapcsolat alakult ki köztünk. Gyakorlatilag egészen halá­láig menedzselt. Ettől kezdve csak az volt a dolgom, hogy rajzol­jak. Mielőtt a rajzból éltem volna, nyárig dolgoztam valahol (pél­dául a Zrínyi Nyomdában), kerestem úgy 1200 Ft-ot egy hónapban és elmentem nyaralni. Amikor rajzolóként tízezreket kaptam, nyaralásra már nem maradt időm. Pedig szükségem lett volna a pihenésre. Szerencsére később ez is megváltozott. Ám ezért az időszakért mindig előre kell dolgoznom, viszont tudom, hogy a két legszebb nyári hónap az enyém és a Balatoné, a vitorlásé.

A Neutron-akció
- Az emberek azt hiszik, hogy az ilyen munka teljes szabadságot jelent.

- Igaz, hogy senki nem írja elő, hogy mikor dolgozzam, de ez attól függetlenül rabszolgamunka marad. Ez nyugaton is így van, de amíg Alex Raymondnak egy évet adtak, hogy a Flash Gordon-sztorit kidolgozza, náluk minden tegnapra kell. Kivételes eset, ha egy hetet tudok az előkészületekre fordítani. Általában csípőből kell tüzelni. Ez azt jelenti, hogy amint megkapom a megbízást, másnap már rajzolni kell. Egyszer eltörött a lábam, de már a har­madik nap székre kellett polcolnom, hogy rajzolni tudjak.

Nyolcvan nap alatt a Föld körül
- A kezedet sose féltetted?

- Nem, bár egyszer foci közben kiugrott a kulcscsontom, s meg kellett műteni. Három hétig nem mozgathattam a jobb kezemet, de amint picit javult, már dolgoztam. Ebből is láthatod, a rajzolás számomra belső kényszer. Ha egy napot kihagyok, már „betegnek" érzem magam. Csak akkor nem akarok rajzolni, ha vitorlázom.

- Kijelenthetjük, hogy szerencsés ember vagy, és a pályád töretlenül haladt előre?

- Igen, ebből a szempontból nagyon szerencsés vagyok.

- Te ezt véletlennek tartod?

- Igen. Sebők Imre, az új magyar képregényt megalkotó hármas Zórád, Korcsmáros Pál melletti nagy alakja a hetvenes évek elején már idős és beteg volt, kellett a helyére valaki. Véletlen, hogy én akkor bukkantam fel. Az egész országban összesen három képre­gény rajzoló élt, mind a három idős. Viccesen azt szoktam mon­dani, hogy a sors könyvében ez volt megírva számomra.

Időtörés
- Csak viccesen, vagy hiszel is benne? 

- Nézd, a vallás csak a kultúra szintjén érdekel. Istenben nem hiszek, de a sorsban talán mégis. Azt mondanám, hogy valami van, de soha nem foglalkoztam ezzel igazán. Feleslegesnek tartottam azon gondolkodni, miért vagyok, és ki vagyok, amikor dolgozhat­tam, és ez teljes mértékig kielégített. Zórád Ernő mondta, amikor szóba kerültek erdélyi őseim, hogy azok „güzük". Ebben igaza volt. Vagy teljes odaadással csinálok valamit, vagy sehogy.
  
- Ha már szóba került, ismered-e önmagadat?

- Tudom, mire vagyok képes, mit lehet tőlem elvárni. Nem nyújtózkodom tovább, mint ameddig a takaróm ér. 

- Mi a legfontosabb számodra az életben? 

- Azt csinálja az ember, amit szeret. Az összes többi utána jön, a család, a szeretet és a békesség.

Csillagok háborúja
 - Hogyan lehet ezt elérni?

- Volt egy periódus, amikor az érettségi után a mélyben voltam, amikor nem tudtam mit kezdeni magammal. Nem sikerült a tengeré­szet, aztán megpróbáltam a Képzőművészeti Főiskolát s a színművé­szetit is (megint csak sikertelenül), majd tanárnak felvételiztem törté­nelem-földrajz szakon, de oda sem vettek fel. Hiába volt jeles érettsé­gim, hiába voltam tehetséges, nem sikerült egyik úton sem elindulni.

- Talán mert egyik út sem lett volna helyes...

- Így van. Utólag belegondolva nem lett volna jó, ha felvesznek a képzőművészetire, mert nem tetszett, amit ott csináltak. Évekig fejet meg aktot rajzolni nagyon unalmas lett volna. Ha a festészetet választom, akkor a századforduló romantikus szellemében csinál­tam volna történelmi tablókat. Kinek kell az manapság?

Blood kapitány viszontagságai
- Hogyan jutottál túl ezen az időszakon?

- Arra emlékszem, hogy nagyon nehéz volt. Bár nem mutattam. Általában nem tárom a világ elé az érzelmeimet, mivel zárkózott típus vagyok. Nagyon mély letargiában éltem. Tulajdonképpen a rajzolás húzott ki. Az elszenvedett kudarcokat „kirajzoltam" ma­gamból. Megőriztem azt a grafikát, amit végső elkeseredettségem­ben készítettem, pszichológusoknak kincsesbányának bizonyulna. Egy apokaliptikus kép, ami egyébként azt is bizonyítja, hogy Dü­rer metszetei milyen hatással voltak rám. Halálfejtől nőig mindent láthatsz rajta.

A kiberneroszok tündöklése és bukása
- A nősülés...

- Tulajdonképpen egymásra találtunk. Egy helyen dolgoztunk, a Zrínyi Nyomdában. Egy évig titokban jártunk együtt, aztán egy­szerre léptünk ki a „könyvgyárból", és pár hónap múltán összehá­zasodtunk. Ez 23 éve történt, azóta „boldogan élünk, míg meg nem halunk".

A titkok bolygója
- Hány barátod van?

- Viszonylag kevés, és ők is a gimnáziumból maradtak meg. Mivel külsősként dolgozom több lapnak, a szerkesztőségekben előkelő „kívülálló" maradtam. Talán hiba volt, hogy a kapcsolatteremtésre nem fordítottam sok gondot, de nem vagyok bratyizótípus.

- Számíthattok-e egymásra a barátaiddal?

- Szerencsére nem volt olyan szituáció, hogy ki kellett volna próbálni.

Botond születése
- A politika mennyire befolyásolja az életedet?

- Most mondhatnám azt, hogy az egyetemet is azért hagytam abba, mert nem tetszett, ahogy az akkori politikai nézeteimet el­nyomták, de ez igazából csak ürügy. Jobban szerettem rajzolni, és az egyetemet nem tartottam fontosnak. Igazából az életemet a politika nem befolyásolta soha. Annak idején én is rohangáltam március tizenötödikén a tüntetőkkel, de el nem kaptak, mert gyorsabban futottam, mint a rendőrök, úgyhogy nyoma sincs a dolognak. Legfeljebb családi szinten tudok botrányt kavarni, mert nem rejtem véka alá a nézeteimet, és a feleségem fél­ti a gyereket emiatt. Azon kívül a sporttársaimmal keveredek gyakran vitába nézeteim miatt.

A csodacsatár

- Hol sportolsz?

- Érettségi után kezdtem intenzíven focizni, de mindenféle ellentét miatt abbahagytam. Utána a Történelmi Haditorna Klubba jártam vívni, lovagolni, kaszkadőrködni. Ennek a karriernek egy lábtörés vetett véget. Utána még évekig versenyszerűen vívtam a BSE-ben, majd 36 évesen, immár öregfiúként tértem vissza a foci­hoz. Az Elektromosban kiegyensúlyozott, jó baráti társaságot találtam.

A Fekete Lovag

- Azon kívül mi a hobbid?

- A vitorlázás. A tengerészettől kaptam a nagy pofont, de a só­várgás megmaradt. Persze később kiderült, hogy csapnivaló tenge­rész lettem volna, mert nagyon unalmas számomra egy hosszú tengeri út. A Balaton teljesen más, nem lehet leírni, milyen szép és jó dolog ott vitorlázni. Beteg lennék, ha nyáron nem tölthetnék heteket a hajómon.

Egy magyar nábob
- Mit olvasol szívesen?

- A történelemmel kapcsolatos regényeket szeretem. Kedvenc íróim Dékány András, Rónaszegi Miklós, Dümmerth Dezső, László Gyula. Ez az érdeklődés segíti a rajzolást is.

- Van-e időd televíziót nézni?

- Amikor dolgozom, akkor bekapcsolom a tévét, és időnként odapillantva hallgatom az országgyűlést.

- Rajzaid folytatásokban jelennek meg. Mi a véleményed a folytatásos filmekről?

- Idegesítenek. Engem senki ne kötelezzen arra, hogy várjak a folytatásra. Természetesen ez üzletpolitikai szempont, ezt meg is értem, de an­nak ellenére sem szeretem. Én képregényt sem olvasok, csak szak­mai szempontból nézem őket. Az érdekel, hogy milyen grafikai­lag, milyen a képvilága. Az viszont igaz, hogy gyerekkoromban Korcsmáros Nyomorultakja miatt olvastam el az eredeti könyvet.

Kárpáthy Zoltán
- Mik a vágyaid?

- Ifjúkorom óta arra vágyom, hogy az olvasmányélményeimet megrajzolhassam. Van egy listám arról, hogy melyik kedvenc könyveimet szeretném megcsinálni képregényben, de azok sajnos nem kellenek a kiadóknak. Ezért találtam ki a Botondot, a saját képregény lapomat, de nem sikerült életben tartanom. Sajnos... Pedig volt benne történelem, akció, sci-fi, kaland, humor, még gyerekrajzokat is megjelentettem.
 
- A fiad nem akar rajzolni?

- Jól rajzol, de szerintem keveset. A rajztehetség nálunk családi hagyomány, apám, nagybátyám, nagyapám is igen tehetséges volt. A gyereket nyomasztja az én rajztudásom. Szerinte az övé nem lesz soha olyan, hiába prédikálom neki, hogy csak gyakorolnia kellene.
Az istenek háborúja
- Szórakozni hova jártok?

- Időnként elmegyünk színházba, de csak a gyerek miatt. Egy jó darabot szívesen megnéznék, de a körülmények zavarnak. Múltkor is egy bodorított hajú nő ült előttem, semmit nem láttam tőle. Egyfolytában tekergethettem a nyakamat. Moziban tíz éve nem voltam, utoljára a Robin Hoodot néztük meg. Ebből a szem­pontból kényelmes vagyok.

Miss Mustang
- Ha jönne egy jó tündér, mit kívánnál?

- Elsősorban az ország helyzetének kellene megváltoznia. Azt kérném, húzzon ki bennünket az adósság-csapdából és adjon egy nemzeti érdekeket képviselő kormányt. Aztán a Botondnak kelle­ne egy jó menedzser, aki legalább annyira szívügyének tekinti, mint én. Mert hiába rajzolok tele egy csomó oldalt, ha nem tudom eladni. Ha a Botond újra megjelenhetne, a harmadik kívánságra már nem is lenne szükségem.