Magyar szívvel, szenvedéllyel: Hunyadi János színes képregényen hódít tovább

 

„Vajon hány példánynak kell gazdára találnia ahhoz, hogy megjelenjen a sorozat következő darabja is?” – sóhajtott fel Petren Gábor barátom, a vérbeli gyűjtő, mikor hírét vette Bán Mór és Fazekas Attila képregénye tervezett, színes kiadásának. Az, hogy Mór népszerű Hunyadi-ciklusának első kötetéből, A hajnalcsillag fényéből készült, a Fülesben nagy sikerrel futó sorozat még az idén színes változatban is megjelenhetett, csakugyan kisebbfajta csoda, s az éppen nem égbeszökő eladásairól híres magyar képregény-piacra kilépő kiadó részéről nem is kockázat nélküli vállalkozás.

A kész képregény Fazekas mester munkaasztalán

A folytatás, s kicsit a magyar történelmi képregény jövője  is csakugyan attól függ majd, hogy miként fogadják majd az olvasók a kötetet. Miközben szerte a világon, Oroszországtól Franciaországon, Olaszországon, Hollandián, Belgiumon át az Egyesült Államokig, vagy épp a távol-keleti mangákig a történelmi téma újra és újra bizonyítja létjogosultságát és megújulási képességét, a hazai képregény sanyarú helyzete és a komolyabb vásárlói érdeklődés hiánya ennek a műfajnak sem kedvezett. 

A borítórajz eredetije

Egy igen népszerű, jelentős rajongótáborral rendelkező történelmi témájú regényfolyamból készült most képregény-feldolgozás. A forgatókönyvet maga a regény (képregény-dramaturgként is számos sikertörténetet „jegyzett”) szerzője készítette, a történetet Fazekas rajzai történelmi pontossággal, nagy részletgazdagsággal, erőteljes lendülettel és szép kompozíciókkal keltik életre - a mai kor követelményeinek megfelelő technika alkalmazásával, színesben.

A történet nyitó oldala: zord időkre, kemény emberekre emlékezve...

A színezés az ugyancsak sok hazai és külföldi kiadvány elkészítésében sikerrel közreműködő Horváth Henrik munkáját dicséri, aki viszonylag rövid idő alatt, igényesen oldotta meg a feladatot. Színkezelése dinamikus, a gyakran baljós eseményeket bemutató cselekményhez igazodóan sötét vagy éppen derűsen világos. Henrik munkamódszere (ahogy ő mondta) „pofonegyszerű”. 

Magyar szívvel, szenvedéllyel...

A vonalas rajz alá, külön rétegeken egyszínűre tölti ki az adott formákat. Lentről felfelé halad: háttér (talaj, ég, felhők, hegyek, stb.), tereptárgyak (épületek, fák, utak), figurák (ruha, cipő, nagyobb tárgyak) testszín, haj, apróbb részletek (szíjak, apróbb tárgyak, mintázat a ruhán…) – s ha mindez megvan, valamiféle harmonikus színvilág kialakítását próbálja meg, s ha ezzel elégedett, rétegenként kidolgozza a végső változatot.

Attila munkaasztalán sikerült lencsevégre kapni a borítórajz eredetijét is. A borító oldalterve, a tipográfia szépen illeszkedik a Hunyadi-regénysorozat köteteihez. Attila néhány olyan rajzot is készített ehhez kiadáshoz, melyek korábban, a Fülesben megjelent változatban még nem jelentek meg. Bán Mór (őszinte örömömre) engem kért meg, hogy a mű keletkezésének körülményeiről, hátteréről az alkotókkal készítsek képes interjút – szerkesztőként ezekkel egészítette ki a kötetet.

A folytatás immár csakugyan az olvasóktól függ. A Gold Book kiadónak hála, december negyedikétől igényes, szép kötet kerülhet a magyar képregény-rajongók karácsonyfája alá – 2013 pedig reméljük, meghozza majd a méltó folytatást is.

20 000

Augusztus óta újabb tízezer látogatást rögzített a számláló itt, a blogon. A 20 000 szép, kerek szám – és  elgondolkodtató. Olvasóim nagy részét nyilván a visszatérő képregény-barátok teszik ki, ám a Blogger a forgalom forrásait nyomon követő kimutatásaiból más tendenciák is kirajzolódni látszanak. Egyre többen érkeznek a Google valamilyen képes témára érkező keresőszava alapján, de úgy is, hogy egy-egy bejegyzést valamilyen internetes oldal vagy Facebook-csoport ajánlott a saját közönsége figyelmébe. A manga-rajongók is vissza-vissza néznek, várva a beígért történeteket, vagy legalább újabb, az előkészületekről szóló fejleményeket. Jönnek ötletek, témajavaslatok is – s persze évfordulók, melyek sokszor csábítanak soron kívüli megemlékezésekre. De - sajnos - nem minden fér bele a tanévkezdés után feszes tempót diktáló egyetemi élet mellett megmaradó szabadidőmbe... Szeptember még a nyáron elkezdett manga-projektek bűvöletében telt, s Molnár Lora édes-bús forgatókönyve alapján elkezdtem a Zongoraszólam alakjainak kidolgozását. Egyre jobban, egyre felszabadultabban ment a rajzolás, élveztem az alkotás két évtized után visszakapott örömét. Bár a ceruzarajzokkal nem volt baj, valahogy a végső forma mégsem akart összeállni: mangás barátaimat agyonszekíroztam az igazi, a cool, a magyar olvasó számára leginkább elfogadható stílus keresése közben rájuk zúdított kérdéseimmel.

Készülnek a manga-portrék: három nagyszerűen rajzoló ifjú hölgy a Mondocon forgatagában

A tökéletes stílus meglelése azonban még várat magára – alighanem egy eljövendő, nyugalmasabb periódusra marad. Mert persze a terveket nem adtam fel – bár van még mit tanulnom azoktól a nagyon fiatal és nagyon tehetséges manga-rajzolóktól, akikkel a Mondoconon találkoztam, s akikkel szívesen találkoztam volna a Holdfényconon is, ha sikerült volna eljutnom oda…
 

De nem sikerült, ahogy a 4.Szegedi Képregényfesztiválra sem. Bayer Antalnak köszönhetően viszont tarthattam egy előadást Hódról, az első magyar képregényes szuperkémről az októberi Primanima fesztiválon. És persze jó fél órás sorban állás után bejutottam az őszi Börzére is, ahol nagy örömmel vettem kézbe az én rajzommal a címlapján megjelent Fandom magazin legújabb számát…

Mint utólag kiderült, az őszi Börzén sikerült minden korábbi látogató-rekordot megdönteni

Októberben nem sok kárt tettem a rajzpapírban: unokám, Artúr megszületése egyrészt végtelen öröm forrása lett számomra, másként kicsit nosztalgikus hangulatba is hozott, így a blogon megjelenő bejegyzések zöme is inkább a dicső múlttal foglalkozott. Október 6-án a a sok évtizeddel ez előtti püspökladányi képregény-fesztiválra készült, az aradi vértanúk kivégzéséről szóló régi rajzaim ürügyén a nemzeti gyásznapon a magyar történelmi képregényt is elsirattam,  majd Fazekas Attila a nyomdából épp kikerült Jedi-jét köszöntettem, s Zórád Ernő 101. születésnapján próbáltam mérleget vonni az épp lezárt Zórád-emlékév történéseiből.

Kicsi, de lelkes társaság a Zórád-emléktábla előtt

Kiss Feri kezdeményezésére pár nappal később pár képregény-rajongó elhatározta, hogy 101 mécses meggyújtásával a Mester Csap utcai emléktáblája előtt is lerója kegyeletét. Mikor végül odaértünk, emelkedett pillanatok következtek, de az biztos, hogy többet engem nem fognak úti kalauzukul választani: hála nekem, ugyanis iszonyúan sikerült eltévedniük a Déli vasút környékének közismerten buja rengetegében…  Az ókor százegyedik arca a Mi Világunkban 1988-89-ben futó Végzetes asszonyok című sorozatom rajzait gyűjtötte csokorba, egy másik írás pedig a hajdanvolt Táltos kiadónak és nagyszerű alapítóinak próbált emléket állítani. Elmeséltem egy, a nyolcvanas évek végén dugába dőlt vállalkozásom történetét is. Az Asimov-életrajz emléke máig kísért: kicsit a cikk eredményeként ismét elővettem önéletrajzát, s nagy élvezettel fogtam bele (sokadszor) újbóli elolvasásukba.

Ez a kollázs az Igaz Szóban megjelent, kedves képregényeimből még valamikor a nyolcvanas évek végén készült

Az utolsó októberi bejegyzés Zórád a Ludas Matyiban megjelent egyetlen rajzáról szólt  , az első novemberi pedig az Igaz Szó, a Magyar Néphadsereg katonai magazinja „kötelékében” eltöltött időről, a lap számára rajzolt képregényekről. Sokat köszönhettem a lapnak, sokat főszerkesztőjének, Barkovits Istvánnak – mindig büszke leszek arra, hogy egykor a katonai sajtó munkatársa lehettem. Artúr „érkezése” (mint a Csillagok háborújában) új reményt hozott arra, hogy egy, 1986-ban hitvesem számára szülinapi ajándékként írt, s nagyrészt kéziratban maradt ifjúsági sci-fim olvasóinak nem túl nagy tömege újabb áldozattal egészül ki...

Találós kérdés, haladóknak: melyik kiváló magyar grafikusművész készíthette Október vezérének, a Népek Nagy Tanítójának, a dicső Generalisszimusznak, a Mindent Látó Szemnek (Nagy László), a Nyomorékok Talpra Állítójának (Méray Tibor), a Rügybontó Napnak (Képes Géza), a Gyáragyú Embernek (Eörsi István), kinek élőbb-mint-valaha voltáról boldog édesanyák tanúskodnak (Tímár György), akinek holtában is a tavasz fénye pihen homlokán (Vészi Endre) eme portréját?

A Nagy Októberi Szocialista Forradalom képregényes emlékezetéről szóló cikket november 7.-re időzítettem  - aztán a véletlen (és a további évfordulók, nevezetes események sorozata) úgy hozta, hogy ebben a hónapban született még néhány „oroszos” bejegyzésem. Egy harminc évvel korábban megjelent Füles-cikk ismét ürügyet adott némi Zórádozásra: emlékezetének elevenen tartását tőlem telhetően ilyen anekdoták felidézésével a jövőben is megpróbálom majd segíteni.  A „jégmezők lovagja”, Alekszandr Nyevszkij halálának évfordulója az orosz történelem e kimagasló alakja, a Keira Knigthley főszereplésével készült új Anna Karerina-film hollywoodi bemutatója Tolsztoj hősnőjének képregényes emlékezete felidézésre adott alkalmat - egy második világháborús katonai hőstett évfordulója pedig egy régi Korcsmáros-képregény előtti tiszteletadásra. De Gaulle tábornok novemberi születése (1890) és halála (1970) adta az ürügyet annak megvizsgálására, hogy Franciaország e nagy fia mikor szerepelt először képregényen: magam sem hittem, hogy erre a frissen hadba lépett Egyesült Államokban, s épp egy szuperhősös comics szereplőjeként került sort… Ott lehettem, s egy bejegyzésben meg is örökítettem azt az estét, mikor Alaksza Tamás, sok gyerekkori kedves képregényem írója elhelyezte kézjegyét a magyar képregény Kiss Feri otthonában található „emlékfalán”.

A Tábornok alakját természetesen a Larousse a hetvenes évek végén megjelent nagy képregényes Franciaország-történetének 23. és 24. kötetében is nagyszerű rajzokkal keltették életre...

Jó pár képregény-történeti összefoglaló igényű írás, vagy valamilyen apropóhoz köthető rövidebb megemlékezés után egyre inkább úgy gondolom, hogy ezeknek talán nem csak a szűkebb képregényes olvasóközönség szempontjából van, s talán lehet a jövőben is létjogosultsága. A képregény műfaja jóval több, mint a szórakoztatás puszta eszköze, kulturális jelenség is, mely ezer szállal hatja át, kapcsolja össze az irodalom, a művészet, a kommunikáció világát. Volt, s van képregény-élet túl a Pókemberen, túl a szuperhősökön, a digitálisan színezett csodákon vagy épp grafikai pótcselekvéseken. Az európai s a magyar képregénynek vannak kulturális hagyományai, jelenkori értékei, s persze értéket hordozó jövőbeni törekvései is – jómagam pedig egyre inkább ezeket szeretném írásaim középpontjába állítani.  S hogy mi lesz a tervbe vett, akár már el is kezdett vállalkozásokkal, mint a képerény-iskola vagy éppen a divattörténeti rajzsorozat? Nem adtam fel egyiket sem, de az idő véges, s mert írni, rajzolni csak kedvtelésből tudok, év közben az egyetemnek, az oktatói munkának mindig erős prioritása van. Az előttünk álló vizsgaidőszakban nyolcszázötven hallgatónak kell majd vizsgajegyet adom, rengeteg dolgozat vár majd hétről hétre javításra. Nagy álmok valóra váltására alighanem már csak a jövő nyár marad – a következő tízezer látogatót csak a már megszokott „választékkal” tudom köszönteni…

A Hádesz bolygó magyarjai

Clark Darlton

Egy régebbi bejegyzésben „szellemi ponyva-hazámnak” neveztem a Német Szövetségi Köztársaságot – talán nem alaptalanul. A hatvanas évek végén váltam lelkes és tudatos sci-fi olvasóvá, s hála a rádió remek fantasztikus sorozatainak, hallgatóvá is. 1969-ig csak csurrantak-cseppentek az ilyen munkák, aztán, mint ha átszakadt volna egy láthatatlan gát, a Kozmosz fantasztikus sorozatában, a Táncsicsnál s idővel más kiadóknál is egyre több, nemzetközileg is a műfaj élvonalába tartozó szerzőtől származó könyv jelenhetett meg. Elindult a Galaktika, ahol már magáról a műfajról, annak születéséről, legendás magazinjairól és szerkesztőiről is olvashattunk cikkeket. 

A fantasztikus irodalom a német közönséghez az ötvenes évek elején az újságos-kioszkokban kapható füzetes regények alakjában talált utat. A külföldi fordítások mellett idővel a hazai szerzők is megjelenhettek – kezdetben azonban angol hangzású írói álnév mögött kellett rejtőzködniük

Az Astounding, az Amazing Stories és a többi „pulp” magazin akkoriban idehaza éppoly elérhetetlen volt, mint az amerikai képregény-füzetek. Szülővárosom, Győr antikváriumában – melyről más összefüggésben már zengtem dicséretet – azonban kilószámra álltak a Moewig és a Pabel kiadók német nyelvű füzetes regényei: néhány forintért westernt, detektívregényt, romantikus-szerelmes történeteket szerezhetett meg az olvasó – és persze sci-fit, minden mennyiségben. Ben Bova, Poul Anderson, Brian Aldiss sőt, Bob Heinlein sok munkáját először német fordításban ismertem meg, s persze faltam az Orion űrhajó kalandjait s az amerikainak gondolt, de valójában echte német Perry Rhodan-történeteket is.

A rastatti Erich Pabel Verlag 1953-tól adott ki – amerikai mintára – fantasztikus füzetes regényeket. Az első német sorozat középpontjában Jim Parker (egyelőre még szigorúan a Naprendszeren belüli) kalandjai álltak. A szerzőt (a legtöbb történetet Alf Tjörnsen írta) akkoriban még nem volt szokás a címlapon is feltüntetni

Gyorsan kiderült, hogy az angolszász hangzású nevek mögött legtöbbször igen szorgalmas, termékeny, ahogy ma mondanánk: a tömegtermelésre kiképzett német alkotók állnak. Közöttük is kiemelkedő helyet foglalt el Clark Darlton, a nagy mesélő, a Perry Rhodan sorozat egyik szülőatyja, aki saját (áruvédjegynek is jól csengő) „neve” alatt sok-sok puha fedelű, szórakoztató tudományos-fantasztikus regényt jegyzett. Darltont valójában Walter Ernstingnek hívták, 1920. június 13-án született Koblenzben.

Poul Anderson sok kisregényét én is ilyen fordításból ismertem meg

Tíz éves korában kezdett fantasztikus regényeket olvasni, 1939-re már szenvedélyes rajongóvá vált, mindent elolvasott, amihez csak németül vagy angolul hozzá tudott férni. A háborúban egy híradós egységnél szolgált, 1945-ben orosz hadifogságba esett, Kazahsztánba, Karagandába került, ahonnan csak 1952-ben szabadult. Ezt követően tolmácsként a brit megszálló hatóságok vették alkalmazásukba – itt, a sci-fi kedvelő brit tiszteken keresztül került kapcsolatba az angol-amerikai tudományos fantasztikus irodalommal. 1954-től fordítóként és szerkesztőként a Pabel kiadónál helyezkedett el: angol nyelvű szerzők német megjelenéseit gondozta.

UFO az éjszakai égen – az első Darlton-regény 1955-ből

Első regényét (UFO az éjszakai égen, UFO am Nachthimmel) némi trükkel sikerült elhelyeznie. 1955-ben a német kiadók (itthon sem ismeretlen gyakorlat szerint) saját országbeli szerzőtől nem nagyon akartak kiadni regényeket: Ernsting a jól csengő Clark Darlton név mögé bújt, s magát mint a kötet fordítóját tüntette fel. 

A már sikeres regényíró a hatvanas évek elején

A mutatvány bejött (oly annyira, hogy a könyvért két évvel később megkapta a német Hugo-díjat is), s az első önálló kötetet a hatvanas évek elejéig még számos további igen sikeres regény követte. 1961-ben Karl  Herbert Scheer-el kitalálták minden idők egyik legnépszerűbb fantasztikus hősének, Perry Rhodannak alakját, s Darlton három évtizeden éven át ontotta a folytatásokat. 

A Vaszabáló első kiadása, 1962. Borítórajz: Johnny Bruck

A Perry Rhodan-sorozatban megjelent 192 füzetes regénye mellett továbbra is sorra napvilágot látnak – ugyancsak álnéven írt - egyéb történetei. A Der Eisenfresser (A vaszabáló) című, a Hádesz nevű bolygón játszódó űr-kalandregénye a Terra Extra sorozat 87. füzeteként 1962-ben kerül az újságos kioszkokba. Később aztán újra megjelent: ekkor már a címlap büszkén hirdette, hogy a szerző azonos a gyorsan népszerűvé vált Perry Rhodan-történetek alkotójával.  

Sebők címlaprajza a magyar kiadáshoz

Kissfery digitális archívumából

Hogy ez a szórakoztató, de kétségtelenül az imperialista Nyugat ponyvairodalmának részét képező, s őszintén szólva különösebb irodalmi értéket nem képviselő kisregény hogyan talált utat a magyar könyvkiadáshoz, örök rejtély marad, de 1964-ben az épp elindult Delfin könyvek sorozatában Elek István fordításában megjelent – s azonnal a gyűjtők féltett kincsévé vált.

Indul a cselekmény: Warner tábornok veszélyes küldetéssel bízza meg a két hétpróbás űr-kalandort, de mert kemény katona, velük tart maga is

Kissfery digitális archívumából

Ami a címlapra és a belső rajzokra is oda figyelő gyűjtők számára a kötetet különösen vonzóvá teszi, az az a tény, hogy ezek elkészítésére a kiadó Sebők Imrét kérte fel. Sebők – 1945 előtt és után – igen sok könyvet illusztrált és igen jól. Ez a könyv sem okozott nehézséget neki: a tőle megszokott profizmussal készítette el a nyolc, az oldalak kicsit kevesebb, mint felét elfoglaló tusrajzot.

Jenner, az űrkalóz kimutatja foga fehérjét

Kissfery digitális archívumából

Az általa elénk állított jövő formavilága még az ötvenes évekből ismerős: orsó alakú rakéták, buvárruhára hajazó szkafanderek, némileg elnagyolt belső terek és hátterek, s persze a megszokott karakteres, erősen árnyékolt, sokszor a szereplőket csak hátulról mutató, inkább statikus, vagy valamilyen mozdulatba belemerevedő alakábrázolások. 

Naplemente a Hádész felszínén: a tenger sötét titkokat rejt

Kissfery digitális archívumából

Az idegen bolygó bemutatásával nem pepecsel sokat: az egyik hangulatos, naplementés képre ugyan oda rajzolja a krétakori Tihanyi félszigetet, egyebekben viszont láthatóan nem kívánja gúzsba kötni az olvasó szárnyaló képzeletét.

A nyitó jelenet, az ifjú Sarlós tolmácsolásában

Kissfery digitális archívumából

A történet elég jó, fordulatos volt ahhoz, hogy érdemes legyen képregényre vinni: erre 1966-ban először a Tolna Megyei Népújságban került sor, mely 1963 óta közölt rajzos sorozatokat. A 29 részből álló széria volt a pályakezdő Sarlós Endre ott megjelent második története. A forgatókönyvet – fő vonalaiban követve a regény cselekményét – ő maga írta. 

Torzsalkodás az űrkalózzal

Kissfery digitális archívumából

Legtöbbször erős háttérárnyékokkal dolgozik, a rajzok kontrasztosak, a képek kiegyensúlyozottan komponáltak, a lapok kockabeosztása eredeti, változatos megoldásokat alkalmazó. Sokféle plánt használ, láthatóan kedvét leli az űrhajók és bolygók ábrázolásában. Összességében sikerült egyedi formavilágot teremtenie, s a cselekményt élénk, mozgalmas rajzokkal az olvasó elé állítania.

Akit Warner admirális whiskyvel kínál, annak a legrosszabbra kell felkészülnie

Kissfery digitális archívumából

A regény következő feldolgozása a Magyar Ifjúság 1969. évi 6-13. számaiban jelent meg. Mint már többször elmerengtem felette, a sci-fi szempontjából valóban sorsfordító esztendő volt ez: ekkor „jött ki” a Pajtásban az Orion és a Vasfejű, a Fülesben A négy békeszerető földlakó. 

Ebben a feldolgozásban a történet igazi főszereplője a dögös szőke lett…

Kissfery digitális archívumából

Cs. Horváth ezúttal alaposan belenyúlt az eredeti történetbe: jóformán csak annak vázát őrizte meg, kiírta belőle a cselekményt elindító, majd a kalandokban végig jelen lévő Warner admirálist, helyette egy dögös szőkét és barátnőjét helyezte a bonyodalmak középpontjába. A rajzoló – Zórád, akinek nyilván már könyökén jönnek ki az űrhajók: nem nagyon talált örömöt rajzolásukban, de persze attól fegyelmezetten és a tőle megszokott magas szinten oldotta meg a feladatot.

Búcsú a Hádesztől

Kissfery digitális archívumából

A titokzatos bolygó könyvváltozata Magyarországon újabb kiadást nem ért meg. Ára még ma is az eget verdesi: ha nagy ritkán kapható az antikváriumokban, öt-hatezer forintot is elkérnek érte. Clark Darltonnak ezt követően mindössze egy kötete jelent meg magyarul: az 1966-os Hádész – a száműzöttek világa 1990-ben, a Guliver kiadó gondozásában került az olvasók elé. A Cs. Horváth-Zórád-féle feldolgozást 1983-ban a Füles még újra közölte, Sarlós változata azonban nem került újból kiadásra. 

Clark Darlton a nyolcvanas évek derekán

Walter Ernsting a nyolcvanas évek elején Írországba költözött, ahol Harry Harrison szomszédjaként írta tovább történeteit. A Perry Rhodan  sorozattól 1992-ben vált meg. Később egészségügyi okok miatt visszaköltözött a kontinensre: gyermekei közelében, Salzburg mellett telepedett le. 300 regényt, s több tucat rövidebb elbeszélést maga után hagyva 2005-ben itt is hunyt el. Életrajzát Heiko Langhans írta meg Az ember, aki elhozta a jövőt címmel: munkái magyar megjelenéséről, képregényes feldolgozásairól azonban ebben a könyvben nem esett szó…

Ez az írás sem jöhetett volna létre kedves barátom, Kiss Ferenc segítsége nélkül, aki nagyvonalúan rendelkezésemre bocsátotta évtizedek alatt összegyűjtött képeiből álló digitális archívumát. Köszönet és hála neki érte!

Szexéhes szépasszony, selyemben, szőrmében - Anna Karenina mai ábrázolásai filmen s képregényen

2012-ben Hollywood ismét az oroszok lábai előtt hevert. Az új, Keira Knightley főszereplésével készült Anna Karenina november 14-i bemutatója után (sőt, a Joe Wright két óra tíz perces filmeposzát nagy lelkesedéssel váró tengeren túli sajtónak, az igazgat megvallva már jócskán előtte is) Amerika újra rajonghatott kicsit az orosz kultúráért – vagy legalábbis azért, amit az amerikaiak szeretnek ezalatt érteni. S ki más jelképezné szebben, tragikusabban és persze szerelmesebben Oroszországot, mint Anna, aki több, mint száz esztendeje minden moziba járó generáció szívéhez utat talált?

Valóban: Tolsztoj regényéből (vagy inkább: a regény egyes elemeit felhasználva) már 1910-ben készült egy német némafilm, 1918-ban pedig Varsányi Irén és Kertész Dezső főszereplésével magyar  is. 1927-ben még  - újra - némafilmen, aztán 1935-ben már megszólalva Garbo alakította őt,  1948-ban, a Korda-féle brit változatban Vivien Leigh,  1985-ben Jacqueline Bisset, 1997-ben Sophie Marceau. Az idősebb nézők még Magyarországon is emlékezhetnek a gyönyörű Tatjana Jevgenyevna Szamoljova főszereplésével, 1967-ben készült szovjet filmváltozatra is. Százkét év alatt huszonöt mozifilm- és televíziós változat született a regényből – s alighanem az Anna Karenina-mítosz sokkal inkább ezekből táplálkozik, mint magából a regényből. Mely ugyan nagyon sok nyelven nagyon sok kiadást ért meg, de már csak ezer oldal körüli terjedelménél fogva sem tartozik a könnyebb olvasmányok közé.

Persze ahhoz, hogy saját korában sikeres legyen, minden változatnak valami újat, egyedit kellett nyújtania. Joe Wright mozija – azon túlmenően, hogy a szlávosan szép Keira Knightleyt állította a középpontba, s néhány egészen merész jelenettel is megörvendezteti a nagyérdeműt – ez az orosz ragyogás, a гламур России gyönyörű látványvilágának újrateremtése volt. Szőrmék, kalapok, kesztyűk, kiegészítők s persze az ékszerek: mind-mind a cári idők divatjának emlékét idézik. Ami – mutatott rá egy interjúban a rendező – persze nem orosz divat volt: a kor Párizshoz igazodott. A film jelmezeit Jaqueline Durran tervezte, akivel Wright már a Vágy és vezeklés elkészítése során is együtt dolgozott.  

Tolsztoj a regényben nem sokat vesződött a szereplők öltözékének leírásával - Durran pedig inkább olyan látványvilág elérésre törekedett, amely stílusjegyekkel érzékeltette, mintsem egyszerűen rekonstruálta a korabeli orosz arisztokrácia viseletét.  Lady Gaga három évvel ezelőtti, nyári lázadása óta már Amerikában sem feltétlenül néznek pestisesként azokra a nőkre, akik szőrmét viselnek – nem nehéz megjósolni, hogy Knigthley gyönyörű szőrméi (amelyeket a színésznő a szerepmegformálásának tudatos eszközeként használt fel) kimutathatóan befolyásolták  a 2012-es téli divatot…

 

Mindezek tükrében különösen meglepő, hogy – sok más orosz klasszikussal szemben – nem készült a regényből az eredeti történethez hű képregény-feldolgozás. Mert hogy másmilyen persze készült: az első rögtön egy manga volt, mely 1997-ben jelent meg a Chuuoukouronsha gondozásában. A kiadó több irodalmi klasszikus manga-változatát is megjelentette: az Anna Karenina épp Flaubert Bovarynéját követte a sorban. 

Az egykötetes manga alkotója Yumiko Igarashi 1950. augusztus 26-án született. Első történetét 19 éves korában adták ki nyomtatásban. A hetvenes-nyolcvanas években a Kodansha számára dolgozik, főleg rövidebb (3-5-9 kötetes) sorozatokat rajzol. Az általa készített Anna Karenina-történet… Nos, manga-rajongó orosz barátaim szavával: интересный - érdekes.

Ez az Anna mindenestül átadja magát a szerelemnek - a rajzoló pedig a forró szerelmi jelenetek ábrázolásának. Anna Karenina története még a 2012-es film után is elkerülte a nagy mozisikerek esetében általában menetrendszerűen jelentkező pornó-feldolgozást. Yumiko Igarashi azonban nem sokat hagy  a képzeletnek, amikor a házasságtörő asszonyt épp házasságtörés közben kell ábrázolnia.

Lev Nyikolajevics nyilván nem így képzelte el hősnőjét - a történet némely forróbb jelenete még nyitottabb szellemű, de a nemzeti klasszikusok tiszteletén felnőtt orosz manga-rajongóknál is ki tudta vágni a biztosítékot. Más az orosz irodalmi klasszikusokhoz visszanyúló mangákhoz képest (mint a Puskin és Natalja Nyikolajevna Goncsarova kapcsolatát felidéző Bronzangyal) az ábrázolásmód bizonyosan merész – a klasszikus magyar képregényben pedig bizonyosan elképzelhetetlen lett volna.

Zórád Ernő, a hangulatok, szerelmek ábrázolásának nagymestere a hatvanas-hetvenes években több klasszikus, orosz témájú képregényt rajzolt: főként Csehov elbeszéléseiből, kisregényeiből készült adaptáció. Ezek közé tartozott a Dráma a vadászaton is, egy tragikus szerelem története. Az orosz nő - erősíti ez az elbeszélés is - nem boldogságra született, a mindent elsöprő szerelem, amitől óvakodnia kell, ha elkapja, nem csak megforgatja, levegőbe emeli, de földhöz is csapja, el is fogja pusztítani. S hogy ez mennyire így van még napjainkban is, arról következő történetünk tanúskodik.

Az Anna Kareninából készült második képregény-feldolgozás (hol másutt?) Oroszországban jelent meg, s kisebb nemzeti botrány lett belőle. Az egyik moszkvai kiadó, a Мир новых русских a 2000-es évek elején Oroszországban nagy port felvert, sokat kritizált kiadványában nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy Tolsztoj „modernizálásának” szándékával napjainkba ültesse át a klasszikus történetet. Az eredmény egy nyolcvan oldalas, színes képregény lett, mely a szöveget angol és orosz nyelven egyaránt tartalmazta. Szerzője, Katyja Metelica volt, a rajzokat Valerij Kacsajev és Igor Szaposzkov készítették illetve színezték. 

Néhány évvel később (Irina Makovejeva, 2007) már doktori értekezés is foglalkozott a nem mindennapi vállalkozással, s az orosz közönség (de nem a pedagógus-szakma) kezdeti elutasító hozzáállása némileg megváltozott. Metelica az idegenkedést főként azzal magyarázta, hogy az orosz olvasó a képregényt, mint műfajt sem fogadta még el teljesen, s főként nem szokhatta meg klasszikusokat modern megközelítésben feldolgozó irodalmi adaptációkat.

A regény fő vonalát, s természetesen konfliktusát a szerzőnő megtartotta, s az ábrázolt alakok nagyon „oroszra”sikerültek – az oligarchák mindennel (ide értve a boldogtalan feleségeket is) berendezett világába áttett sztorit azonban (angol szöveg ide, angol szöveg oda) legtöbbször csak az orosz olvasó által érthető kulturális utalásokban gazdag képek keltették életre.

  

Ám – s ezt még a képregényhez nyitottabban közelítő nyugati kritikusok is elismerték – kicsit csiricsárén, már-már közönségesen: Anna picinydet talán túlságosan sokat mutatkozik neglizsében, Vronszkij túlságosan Fabio-szerű kigyúrt szépfiú, s mintha a grafikusok sem mindig tudták volna eldönteni, karikatúra, szex-képregény vagy épp tragédia kerül ki a kezük alól… Kétségkívül voltak „modernizációs” képregény-előképei (Posy Simmond 1999-es Gemma Boveryje, mely hasonló szabadsággal nyúlt Flaubert klasszikusához), de ez a feldolgozás azért jóval messzebbre jutott. Az igazi, szöveg- és korhű Anna Karenina-képregény azonban még várat magára - ki tudja, egy napon még a klasszikus látványvilághoz méltó képregény-változat is megszületik. Mert hát „badarság, hogy amit a múlt nem enged, az élet sem engedi meg…”*

 

* Lev Tolsztoj: Anna Karenina, Első rész, 27. fejezet

„Mögöttünk Moszkva” – Panfilov hősei magyar képregényen

Orosz barátaim nagy gondossággal tartják számon történelmük dicső eseményeit, s nem mulasztják el, hogy egy-egy, a rogyinát oltalmazó hőstett évfordulójának ne adózzanak tisztelettel, elismeréssel. November 16-án a Panfilov tábornok azon harcosainak emléke előtt hajtanak zászlót, akik a 1941 novemberében Volokalamszk térségében csakugyan nem mindennapi tettet vittek végbe. A 316. lövész hadosztály 28 katonája a németekkel folytatott elkeseredett harcban e napon - életének árán - 18 harckocsit megsemmisítve állított meg egy támadást. 

 

Ők voltak Panfilov emberei (Панфиловцы), akik posztumusz, együttesen részesültek a Szovjetunió Hőse kitüntetésben.  Bár 1948-ban kiderült, hogy végül is a csata után hatan közülük életben maradtak, az akkor már kialakult hőskultusz fenntartásának érdekében ezt a szovjet hatóságok titokban tartották. Azt meg kiváltképp, hogy az egyik túlélő Ivan Jesztafevics Dobrobabin később visszatért fatornyos és akkor már megszállás alatt álló ukrán városába, ahol szovjet hőshöz egyáltalán nem méltó módon a csatlakozott a németek helyi rendfenntartó erőihez, a Hilfspolizei-hoz…

A legenda születése a Krasznaja Szvezda újságíróinak, Vaszilij Korotyejevnek és Alekszandr Krivickijnek köszönhető, akik még 1941. novemberében két cikket szenteltek a „huszonnyolcak” önfeláldozó hősiességének. Krivickij – egy sebesült bajtárs, Ivan Naratov által a frontkórházban elmondottak alapján - az egység parancsnokának,  Vaszilij Klocskovnak utolsó, a Nagy Honvédő Háború jelképévé vált szavait is felidézte  «Россия велика, а отступать некуда — позади Москва» - „Oroszág nagy, ám visszavonulni nincs hova – mögöttünk Moszkva.” Mindez nyilván csak hadtörténeti vagy ruszisztikai érdekesség számba menne – ha nem lenne a történetnek képregényes vonzata. De persze - van.

Volokalamszk hőseit a Szovjetunióban versek, regények ünnepelték: legismertebbé Aleszandr Bek regényciklusa vált. A volokalamszki országút, a Volokalamszki napok és a Panfilov tábornok tartaléka természetesen magyarul is megjelent: a nyitó kötet még 1949-ben, a középső 1961-ben, a záró 1962-ben. 1961-ben a Volokalamszki napok-ból rögtön képregény-feldolgozás is született, mely a Lobogó 14-25. számaiban látott napvilágot. Kissfery digitális archívumában akadtam ennek nyomára is.

A forgatókönyvet természetesen Cs. Horváth Tibor írta – munkamódszeréhez híven az eredeti Bek-regényhez való maximális (szöveg)hűség jegyében. A rajzokat Korcsmáros Pál készítette: kifejezők, finom eleganciával igazodnak a téli hangulathoz és a hősies témához. „Eljön az az idő – mondja az utolsó kockán Panfilov – hogy látni fogja a világ, hol a mi hadseregünk, hol a mi haditechnikánk!” Profetikus szavak – bár beteljesülésüket a tábornok már nem érhette meg: 1941. november 18-án maga is hősi halált halt a németekkel vívott harcban.