Katonamódi

Ma már biztos hihetetlennek tűnik, de mégis így volt: a nyolcvanas évek elején-derekán nem csak „szocialista összeköttetésekkel”, protekcióval lehetett a magyar sajtóba képregény-rajzolóként bekerülni. Akadt persze ilyen is – nevét borítsa a feledés jótékony homálya – ám jómagam inkább külföldi tapasztalataimat hasznosítva boldogultam. A munkáimból készült, gondosan összeválogatott portfólió, a megcélzott lap profiljának megfelelő téma-kínálat egy jó bemutatkozó levéllel többször csodát tett. Igaz, kellett hozzá nagy-nagy türelem is, hisz a megkeresett szerkesztőségek közül a legtöbbtől elutasító válasz érkezett...

Katonapolitika, haditechnika, különleges alakulatok, hadtörténet, szórakoztatás - az Igaz Szó magazin a nyolcvanas évek derekán

1984-ben sok, képregényt addig (vagy akkor éppen) nem közlő lapnál próbálkoztam. Köztük volt az Igaz Szó, a Magyar Néphadsereg havilapja is, mely a nyolcvanas évek elején alakult át B/5-ös formátumban megjelenő, kísérőszínnel nyomott, s viszonylag igénytelen kivitelben, évente 24 alkalommal megjelenő újságból részben már színes oldalakkal készülő, igazi havi magazinná. Előfelvételis sorállományú katonakoromban (1978-79) nem nagyon voltam oda érte – az új magazint azonban olvasóként is szívesen forgattam. Barkovits István, a főszerkesztő színvonalas lapot csinált: illő arányban szerepeltek benne a katonapolitika, a külpolitika (ezeket a cikkeket a kor legkiválóbb külpolitikai újságírói szállították), a haditechnika, a hadtörténet kérdései, s persze a szórakoztatás.

Sarolta fejedelemasszony kicsit marveles felfogásban legelső, az Igaz Szóban megjelent képregény-oldalamról, 1985. január

Hogy mivel sikerült Barkovits alezredes érdeklődését felkeltenem, ma sem tudom, de a bemutatkozó levél és mintacsomag után behívott a Kerepesi úti szerkesztőségbe. A Népstadiontól nem messze „székeltek” a Néphadsereg kulturális intézményei: a Honvéd Együttes, a filmstúdió s az udvar hátuljában, egy nagy épületben a Zrínyi Kiadó könyv- és lapszerkesztőségei. Ennek egyik szárnyában kapott helyet az Igaz Szó néhány szobája is. Munkáim megnyerték a főszerkesztő tetszését, s az az ötletem is, hogy készítsünk Jókai Mór A magyar nemzet története című könyvéből sorozatot. Egy lapszámba két lavírozott technikával készülő képregény-oldal fért be, s kezdetben egy folytatásos, mini-történetekben gondolkodtunk.

Egy botrányosan rossz oldalpár 1985 tavaszáról... Zórád eme zsengék alapján ítélte reménytelennek jövőmet a képregényben. Hát - innen csakugyan szép volt nyerni.

Nagy lelkesedéssel, de bizony igen-igen hiányos rajztudással fogtam neki a feladatnak. Voltak véletlenül jobban sikerült rajzok, a legtöbb azonban reménytelenül el volt szúrva. Ki is borították szegény Zórádot rendesen – ezek alapján, mint többször elregéltem, nem sok jövőt jósolt nekem a magyar képregényben… Barkovits alezredes mégsem rúgott ki páros lábbal, hanem már 1986-ra, a spanyol polgárháború évfordulójára előre tekintve újabb képregénnyel bízott meg. A felesége, Vass Éva által még az ötvenes évek legvégén a Pajtás számára készült, akkor Zórád által megrajzolt képregényt, A szív parancsára című „spanyolos” elbeszélést szerette volna „feltámasztani”. Ennek történetét másutt már elbeszéltem – s azt is, hogyan sikerült végül a 12 Zórád-oldal vonalról vonalra történő átmásolásával immár legalább alapfokon megtanulnom a képregény-rajzolást.

A hírlapíró hírlap-ír. Ebben az esetben egy - elismerésre tényleg érdemes - építő alakulat sikereiről kellett beszámolni, természetesen a KISZ- és pártvezető megszólaltatásával.

Mint előfelvételis, 78-79-ben Kalocsán, a Forradalmi Ezredben töltöttem tizenegy emlékezetes hónapot. Az egyetem befejeztével aktuálissá vált a maradék hát hónap letöltése – és itt bizony már jól jött a protekció. Barkovits alezredes elintézte, hogy ne valamilyen eldugott garnizonban keserítsem „sárgarigóként” a bakák életét, hanem a lap szerkesztőségébe kerülhessek. Így is történt. Némi tiszti kiképzés után 1985 őszén Budapestre vezényeltek, ahol a Néphadsereg a Stefániával párhuzamos Zichy Géza utcából nyíló tiszti szállodájában helyeztek el egy minden igényt kielégítő, remek szobában. Freész Károllyal laktunk együtt, aki ugyancsak az Igaz Szó-ban töltötte katonaidejét, s később (tragikusan korai háláig) a Népszabadság kiváló szerkesztője, újságírója volt.

A Budavár visszavételének 300. évfordulójára emlékező képes cikksorozat egyik része

Életemben először kerültem „rendes” szerkesztőségbe, belső munkatársként. Akkor már nagyon sok napilapos- és magazinos cikk állt mögöttem, s a rajzolás mellett (ami azért fő feladatom maradt) élvezettel gyakoroltam az újságírói munka minden formáját. Jártam riportozni, készítettem interjúkat s rám bízták a Buda visszafoglalásának 300. évfordulóját köszöntő cikksorozat elkészítését is. Ezeknek eredetije viszont nem maradt fenn, sőt, a költözések során a bekötött lapszámok is elvesztek. E cikk megírásához felbecsülhetetlen segítséget kaptam Petren Gábor barátomtól, a kiváló és rendkívül lelkiismeretes gyűjtőtől, aki az illusztrációkul felhasznált oldalakat rendelkezésemre bocsátotta.

... s egy másik, immár a hadtörténet jegyében

1985 decemberében elhunyt Oláh István hadseregtábornok, honvédelmi miniszter. A csapatbeosztások minden szintjét bejárt, remek szakmai felkészültségű vezetőt tisztelte, szerette a tisztikar. A Néphadsereg emlékére megjelent különszámának összeállítására és kinyomtatására két napunk volt: először láttam, hogy működik a katonai sajtó, ha lehetetlent kell megoldania. Sikerült. 1986 első heteit nagyrészt otthon töltöttem a családdal, s dolgoztam az évi első képregény-sorozaton, amely Hadifurfangok címmel a magyar hadtörténet néhány emlékezetes hadicselének kívánt emléket állítani. A rajzok kicsit már jobbak voltak talán, de határozottan kisebbek: lassan rájöttem, hogy a „lepedő” méretben való gondolkodás a hiányosságokon nem segít, csak aránytalanul több munkát jelent. Közben persze dolgoztam más történeteken is (sőt, ami azt illeti: első sorban azokon…): ekkor készült el az első két Bucó-füzet.

Interjú Magyari Béla alezredessel, kiképzett űrhajóssal

Közben a szerkesztőségben majdnem mindenkivel sikerült jó szakmai és emberi kapcsolatba kerülni. A kivételt a főszerkesztő-helyettes, a kicsit vonalas, körülményes Tóth Gyula jelentette, aki – első sorban nyilván kivételezett, úri jó dolgom miatt - nem nagyon állhatott. Tőle is sikerült azonban nagyon sokat tanulnom, mint ahogy a lap vérprofi tördelőszerkesztőjétől és fotósaitól is. Egyenruhát csakugyan nem láttam ezekben a hónapokban – a sajtótájékoztatókra, sőt, még a gyakorlatokra, katonai helyszínekre kizárólag civilben jártunk. Az Egyesült Államokat megjárt, több nyelven jól beszélő emberként aztán egyéb feladatokat is kaptam, de ezeknek már nem sok köze volt a képregényhez vagy az újságíráshoz…

Egy a - nem túl sok - eredetiben is fennmaradt rajz közül

Barkovitssal sokat beszélgettünk, mesélt katonai és katona-újságírói pályájáról, sőt, gyerekkoráról is. Elnézte nekem, hogy olyan klerikális reakciós-féle vagyok: az egyetemi KISZ-szervezetből a nyolcvanas évek elején sokad magammal „kikoptam”, az MSZMP-tagságig viszont, sok jelenlegi kormánypárti, fő-keresztény és fő-polgár politikussal (no meg táblahurcoló híveik jelentős részével) szemben, sosem sikerült eljutnom. Ő viszont tényleg, szívből utálta az egyházat… Kérlelésemre végül felfedte ennek okát. A katolikus iskolában, ahol még 1945 előtt tanulmányait kezdte, rendszeresen molesztálták a gyerekeket. Paptanár osztályfőnökük csak úgy tudott órát tartani, ha valamelyik tanulót a katedra takarásában maga mellé állította, s közben a keze az épp aktuálisan áldozatul választott fiúcska nadrágjában matatott. Érthető módon ez – kellő bosszúszomjjal párosulva – örökre nyomot hagyott benne. 

Az Igaz Szó mottója ez volt: Minden családban volt, van, vagy lesz katona.  A nyolcvanas években már a hölgyek előtt is szélesebbre nyílt a pálya

Jó tollú újságíró és tehetséges író volt. A hatvanas évektől főként a katonáknak szánt gyűjteményes kötetekben dolgozott szerkesztőként, szerzőként (sokak mellett például Kuczka Péterrel, Abody Bélával, Csoóri Sándorral), s a kultúra ápolása mellett főként katonapolitikai cikkeket írt. Egy, könyv formában megjelent dokumentum-regényéről tudok (ez volt az Olajlégió), s néhány, az Országos Széchenyi Könyvtár gyűjteményében is fellelhető, a katonai élettel foglalkozó vékony kötetéről.

... s egy másik eredeti, ezúttal a napóleoni háborúk korából

Aminek másutt nem nagyon maradt nyoma, az az, hogy folytatásos regényként írt kém- és kalandos történeteket is. Az egyik, még a hetvenes évek legelején játszódó elhárítós regényéből elkészítettem a képregény-változat forgatókönyvét, megvalósítására azonban végül nem került sor. A Hadifurfangok sorozat után viszont a Nagy Októberi Forradalom 70. évfordulójának tiszteletére John Reed riportkönyve, a Tíz nap, amely megrengette a világot alapján újabb hat részes sorozatot készítettünk elő. Ezt már leszerelésem után fejeztem be. 

Katonapályám...

87 tavaszán (hadnagyi rendfokozattal) vissza tétem a civil életbe. Katonakönyvembe a büszke „haditudósító” katonai szakképzettség került, ilyen típusú szolgálataimra azonban már a rendszerváltásig nem tartott igényt a Magyar Néphadsereg. A Világrengető napok annak rendje és módja szerint lement az Igaz Szóban: ez lett utolsó, ott megjelent történetem. Barkovits rövidesen nyugdíjba vonult, a katonai havilapot aztán összevonták a Néphadsereg c. hetilappal, s az új kiadvány már nem óhajtott képregényeket közölni. Barkovits István – ezt Freész Karcsitól tudtam meg 93 körül – Zuglóban élte nyugdíjas napjait – halála évének, esetleges örököseinek sajnos nem sikerült nyomára bukkannom. Hálával tartozom neki, hisz azon túl, hogy az ő jóvoltából jelentek meg először nyomtatásban képregényeim, szerkesztőként, újságíróként is sokat tanultam tőle. Emlékét őrizze köszönetem – s legyen tisztelgés az egykori magyar katonai sajtó, s annak megannyi nagyszerű munkatársa előtt…

Az utolsó, az Igaz Szó számára készített képregény-oldal