Szexéhes szépasszony, selyemben, szőrmében - Anna Karenina mai ábrázolásai filmen s képregényen

2012-ben Hollywood ismét az oroszok lábai előtt hevert. Az új, Keira Knightley főszereplésével készült Anna Karenina november 14-i bemutatója után (sőt, a Joe Wright két óra tíz perces filmeposzát nagy lelkesedéssel váró tengeren túli sajtónak, az igazgat megvallva már jócskán előtte is) Amerika újra rajonghatott kicsit az orosz kultúráért – vagy legalábbis azért, amit az amerikaiak szeretnek ezalatt érteni. S ki más jelképezné szebben, tragikusabban és persze szerelmesebben Oroszországot, mint Anna, aki több, mint száz esztendeje minden moziba járó generáció szívéhez utat talált?

Valóban: Tolsztoj regényéből (vagy inkább: a regény egyes elemeit felhasználva) már 1910-ben készült egy német némafilm, 1918-ban pedig Varsányi Irén és Kertész Dezső főszereplésével magyar  is. 1927-ben még  - újra - némafilmen, aztán 1935-ben már megszólalva Garbo alakította őt,  1948-ban, a Korda-féle brit változatban Vivien Leigh,  1985-ben Jacqueline Bisset, 1997-ben Sophie Marceau. Az idősebb nézők még Magyarországon is emlékezhetnek a gyönyörű Tatjana Jevgenyevna Szamoljova főszereplésével, 1967-ben készült szovjet filmváltozatra is. Százkét év alatt huszonöt mozifilm- és televíziós változat született a regényből – s alighanem az Anna Karenina-mítosz sokkal inkább ezekből táplálkozik, mint magából a regényből. Mely ugyan nagyon sok nyelven nagyon sok kiadást ért meg, de már csak ezer oldal körüli terjedelménél fogva sem tartozik a könnyebb olvasmányok közé.

Persze ahhoz, hogy saját korában sikeres legyen, minden változatnak valami újat, egyedit kellett nyújtania. Joe Wright mozija – azon túlmenően, hogy a szlávosan szép Keira Knightleyt állította a középpontba, s néhány egészen merész jelenettel is megörvendezteti a nagyérdeműt – ez az orosz ragyogás, a гламур России gyönyörű látványvilágának újrateremtése volt. Szőrmék, kalapok, kesztyűk, kiegészítők s persze az ékszerek: mind-mind a cári idők divatjának emlékét idézik. Ami – mutatott rá egy interjúban a rendező – persze nem orosz divat volt: a kor Párizshoz igazodott. A film jelmezeit Jaqueline Durran tervezte, akivel Wright már a Vágy és vezeklés elkészítése során is együtt dolgozott.  

Tolsztoj a regényben nem sokat vesződött a szereplők öltözékének leírásával - Durran pedig inkább olyan látványvilág elérésre törekedett, amely stílusjegyekkel érzékeltette, mintsem egyszerűen rekonstruálta a korabeli orosz arisztokrácia viseletét.  Lady Gaga három évvel ezelőtti, nyári lázadása óta már Amerikában sem feltétlenül néznek pestisesként azokra a nőkre, akik szőrmét viselnek – nem nehéz megjósolni, hogy Knigthley gyönyörű szőrméi (amelyeket a színésznő a szerepmegformálásának tudatos eszközeként használt fel) kimutathatóan befolyásolták  a 2012-es téli divatot…

 

Mindezek tükrében különösen meglepő, hogy – sok más orosz klasszikussal szemben – nem készült a regényből az eredeti történethez hű képregény-feldolgozás. Mert hogy másmilyen persze készült: az első rögtön egy manga volt, mely 1997-ben jelent meg a Chuuoukouronsha gondozásában. A kiadó több irodalmi klasszikus manga-változatát is megjelentette: az Anna Karenina épp Flaubert Bovarynéját követte a sorban. 

Az egykötetes manga alkotója Yumiko Igarashi 1950. augusztus 26-án született. Első történetét 19 éves korában adták ki nyomtatásban. A hetvenes-nyolcvanas években a Kodansha számára dolgozik, főleg rövidebb (3-5-9 kötetes) sorozatokat rajzol. Az általa készített Anna Karenina-történet… Nos, manga-rajongó orosz barátaim szavával: интересный - érdekes.

Ez az Anna mindenestül átadja magát a szerelemnek - a rajzoló pedig a forró szerelmi jelenetek ábrázolásának. Anna Karenina története még a 2012-es film után is elkerülte a nagy mozisikerek esetében általában menetrendszerűen jelentkező pornó-feldolgozást. Yumiko Igarashi azonban nem sokat hagy  a képzeletnek, amikor a házasságtörő asszonyt épp házasságtörés közben kell ábrázolnia.

Lev Nyikolajevics nyilván nem így képzelte el hősnőjét - a történet némely forróbb jelenete még nyitottabb szellemű, de a nemzeti klasszikusok tiszteletén felnőtt orosz manga-rajongóknál is ki tudta vágni a biztosítékot. Más az orosz irodalmi klasszikusokhoz visszanyúló mangákhoz képest (mint a Puskin és Natalja Nyikolajevna Goncsarova kapcsolatát felidéző Bronzangyal) az ábrázolásmód bizonyosan merész – a klasszikus magyar képregényben pedig bizonyosan elképzelhetetlen lett volna.

Zórád Ernő, a hangulatok, szerelmek ábrázolásának nagymestere a hatvanas-hetvenes években több klasszikus, orosz témájú képregényt rajzolt: főként Csehov elbeszéléseiből, kisregényeiből készült adaptáció. Ezek közé tartozott a Dráma a vadászaton is, egy tragikus szerelem története. Az orosz nő - erősíti ez az elbeszélés is - nem boldogságra született, a mindent elsöprő szerelem, amitől óvakodnia kell, ha elkapja, nem csak megforgatja, levegőbe emeli, de földhöz is csapja, el is fogja pusztítani. S hogy ez mennyire így van még napjainkban is, arról következő történetünk tanúskodik.

Az Anna Kareninából készült második képregény-feldolgozás (hol másutt?) Oroszországban jelent meg, s kisebb nemzeti botrány lett belőle. Az egyik moszkvai kiadó, a Мир новых русских a 2000-es évek elején Oroszországban nagy port felvert, sokat kritizált kiadványában nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy Tolsztoj „modernizálásának” szándékával napjainkba ültesse át a klasszikus történetet. Az eredmény egy nyolcvan oldalas, színes képregény lett, mely a szöveget angol és orosz nyelven egyaránt tartalmazta. Szerzője, Katyja Metelica volt, a rajzokat Valerij Kacsajev és Igor Szaposzkov készítették illetve színezték. 

Néhány évvel később (Irina Makovejeva, 2007) már doktori értekezés is foglalkozott a nem mindennapi vállalkozással, s az orosz közönség (de nem a pedagógus-szakma) kezdeti elutasító hozzáállása némileg megváltozott. Metelica az idegenkedést főként azzal magyarázta, hogy az orosz olvasó a képregényt, mint műfajt sem fogadta még el teljesen, s főként nem szokhatta meg klasszikusokat modern megközelítésben feldolgozó irodalmi adaptációkat.

A regény fő vonalát, s természetesen konfliktusát a szerzőnő megtartotta, s az ábrázolt alakok nagyon „oroszra”sikerültek – az oligarchák mindennel (ide értve a boldogtalan feleségeket is) berendezett világába áttett sztorit azonban (angol szöveg ide, angol szöveg oda) legtöbbször csak az orosz olvasó által érthető kulturális utalásokban gazdag képek keltették életre.

  

Ám – s ezt még a képregényhez nyitottabban közelítő nyugati kritikusok is elismerték – kicsit csiricsárén, már-már közönségesen: Anna picinydet talán túlságosan sokat mutatkozik neglizsében, Vronszkij túlságosan Fabio-szerű kigyúrt szépfiú, s mintha a grafikusok sem mindig tudták volna eldönteni, karikatúra, szex-képregény vagy épp tragédia kerül ki a kezük alól… Kétségkívül voltak „modernizációs” képregény-előképei (Posy Simmond 1999-es Gemma Boveryje, mely hasonló szabadsággal nyúlt Flaubert klasszikusához), de ez a feldolgozás azért jóval messzebbre jutott. Az igazi, szöveg- és korhű Anna Karenina-képregény azonban még várat magára - ki tudja, egy napon még a klasszikus látványvilághoz méltó képregény-változat is megszületik. Mert hát „badarság, hogy amit a múlt nem enged, az élet sem engedi meg…”*

 

* Lev Tolsztoj: Anna Karenina, Első rész, 27. fejezet