2015. november 24., kedd

Hogyan? Tovább! – a Hungarocomix, 2015, a magyar képregény és képregényesek napjának köszöntése





Lassan már négy éve keringek itt, a blogon a magyar képregény múltja és - ritkábban jelene körül. Ez lesz 171. blogbejegyzés, ami azt mutatja, volt, és még van is mondanivalóm - az pedig, hogy az oldalamat idáig 113 416 látogató kereste fel, meg arra figyelmeztet: van még érdeklődés a képregényes témájú cikeim iránt. Az elfeledtetés oltalmazó, meleg, puha homályából előlépve kezdetben - Kollárik Péter barátom még emléxik rá - inkább csak Zóráddal kapcsolatos személyes élményeim idézgettem fel (a blog „őse” ugyanis az ő Facebookos Zórád-emlékoldalán 2011 nyarán és őszén megjelent sorozat volt), majd saját (szilánkosra tört) pályaképem rekvizitumaival kezdtem bombázni az oldalra akkor még nagy ritkán odatévedő Nyájas Olvasót. A blog (s az a tény, hogy még élek, mire, lévén egy letűnt kor alkotói nemzedékéhez tartozom, lássuk be: semmi jogom nem lehetne már) akkor lett ismertebb, mikor a képregény nagy kérdéseivel foglalkozó első írásom (A képregény jövőképe) 2012 márciusában megjelent. A címtől eltérően elsősorban a dicső múltra visszatekintő helyzetértékelés volt ez az írás (is) - s csak a végén mertem feltenni a magyar képregény jövőjére vonatkozó „sorskérdéseket”. 

Az utóbbi évek egyik számomra legkedvesebb sorozata, az immár ötödik részéhez érkezett Titánember. Caaroy Carville és Vadas Máté nem csak egy szerethető szuperhőst „hozott össze”, akit fordulatos kalandokba vezet, de Máté egy látványos, egyedi hangulatú képi világot is teremtett.
„Mit, kinek és hogyan. A három kérdés nem költői, s a legkevésbé sem elméleti: megválaszolásuktól függ a műfaj jövője - s talán nem is csak Magyarországon.” - mondtam ki az írás végén egy kínai szerencsesüti tömör bölcsességével a szentenciát - a jövőre hagyva a kérdések megválaszolását. E válaszokhoz azonban - s ezt szomorúan kell megállapítanom - az eltelt évek alatt nem sikerült közelebb jutnom. Sok minden történt közben, de maga a „szcéna” nagyrészt változatlan maradt - a magyar képregény továbbra is a szubkultúrában ragadt, továbbra sem üzleti vállalkozás, minek elsőrendű oka persze az, hogy továbbra sem vonz széles olvasói rétegeket. Az új kiadványok száma ugyan örvendetes, egy-egy nagyobb képregényes eseményen (mint az őszi és tavaszi börzék, fesztiválok, vagy a most november végén megrendezésre kerülő Hungarocomix) a kiadók komoly választékkal jelennek meg, a „felvevőpiac” azonban nem nőtt: biztos vevőre magyar szerzők történetei esetén főként csak a fekete öves, elszánt gyűjtök körében (néhány száz ember, legyen egyenként, mindnek áldott a neve) lehet számítani. 

Fekete Dániel valamikor egy rajongói sorozattal (Egy Akatsukis Élete) kezdte rajzolói pályáját – mára már saját alakokkal, sorozattal rendelkezik – ez a Paintben rajzolt Széles mosoly. Becsülöm kitartását, képi leleményeit, azt, hogy mindig tud csavarni egyet a történeten. Ezzel nyilván olvasói is egyetértenek, hisz jelentős rajongói táborral (s jó kritikákkal!) büszkélkedhet.
A hazai képregényes piac kínálata (szerintem) ma három nagy csoportra osztható. Az első, az eladott példányszám szempontjából a legjelentékenyebb, amit néhány professzionális vállalkozás képvisel. A népszerű külföldi márkák (Asterix, Lucky Luke, s persze és mindenekelőtt az amerikai szuperhősös képregények) magyar kiadói tartoznak ide - és a Képes Kiadó a Korcsmáros-felújításokkal. Itt még működik a klasszikus kiadói modell: a szerzők honoráriumot kapnak (a magyar kiadó a fizet a licenszjogért, s a fordító, a nyomdai előkészítő és eredeti mű esetén a rajzoló sem puszira dolgozik), a befektetés pedig hosszabb-rövidebb (általában hosszabb) idő alatt az eladott példányok bevételéből térül meg. Ide sorolom a szívemnek kedves koreai, japán vagy épp amerikai mangákat is. E kiadók olvasói közül jönnek el legtöbben a képregényes vásárokra, börzékre is. Spock kapitány szavaival, éljenek soká mindannyian és legyenek nagyon-nagyon sikeresek, hisz ők tartják életben a magyar „tömegképregényt”.
Egy professzionális alkotó, akit örülök, hogy a barátaim között tudhatok: Molnár Gábor. Mindig újra és újra le tud nyűgözni rajztudásával, stílusismeretével. A 5Panels oszlopos tagja, az Epicline egyik frontembere ízes magyar akcentussal beszéli a manga nyelvét, de ez csak mondanivalóját még élvezetesebbé teszi.
A második körbe tartozik a legtöbb hazai s hazai szerzős kiadvány, tulajdonképpen jellegétől függetlenül. Ez az ezres nagyságrendű, a néhány száz, vagy néhány tucat példányos, a költségek megtérülését megcélzó, de piaci értelemben véve hasznot nem termelő albumok, magazinok világa, melyek általában egy-egy konrkét olvasói csoportot céloznak meg. Ide tartoznak a magánkiadásban megjelent „saját” képregények, köztük a magyar mangák is: öröm látni, mennyi tehetséges, rajzolni tudó fiatal próbálkozott meg – sikerrel! – a manga látvány- és formavilágában való megjelenéssel, univerzális és magyar témák feldolgozásával.  Az e kategóriába tartozó kiadók így vagy úgy a megjelenés anyagi kockázatát csökkenteni kívánó, vagy épp előfinanszírozási-szponzorációs modellekre támaszkodnak. E modellekben a szerző (elsősorban a rajzoló) nem nagyon keres, de legalább a kiadó sem fizet rá: az elsőnek azért éri meg, mert munkái ismertté válnak, mert megjelenhet, az utóbbinak meg azért, mert szereti a képregényt és mert költségei (majdnem mindig, de általában hosszabb idő alatt) megtérülnek. Szolíd példányszámmal, a költségeket alacsonyan tartva külföldi képregény is megjelenik így. A „centrális erőteret” itt Bayer Antal barátunk és a Nero Blanco Comix jelenti a maga sokszínű képregény-népszerűsítő tevékenységével, strukturált kiadói kínálatával, a kezdő rajzolók számára való megjelenési lehetőség egyedi felkínálásával. Tóni joggal kérdezheti bárkitől, aki a képregény világában matatni szeretne: Én magyar képregényeket adok ki - mondd, a te szupererőd miben rejlik?

A Windom Kiadó a Hungaromixra jelenteti meg a Sebők Imre képregényes életművét feldolgozó sorozatának 25. kötetét, A repülő embert. A borítót, mint mindig, Sebők rajzainak felhasználásával Vass Mihály készítette. A főként fekete öves gyűjtők által vásárolt füzetekből csak annyi készül, amire előrendelés van – ők azok, akik igazán értékelni tudják a digitálisan tisztított, eredeti szépségükben helyreállított rajzokat.
A harmadik a múlt értékeinek megőrzését célzó, kis példányszámú gyűjtői kiadványok világa. Kiss Feri, Domján Zoli, Kertész Sanyi és a Linea Comics tartozik elsősorban ide. Az „üzleti modell” nagyon egyszerű: csak annyit fizessünk rá, amennyit feltétlen muszáj - a befolyó összegeket a kiadó pedig teljes egészében új kiadványok megjelentetésére fordítja. Nem csak azért „gyűjtői” képregények ezek, mert csakugyan csak a legelszántabb, a múlt egy-egy alkotójának munkássága iránt érdeklődő vídia-keménységű olvasói mag veszi meg őket (már előjegyzés alapján), hanem mert a kiadványok maguk is legtöbbször hatalmas gyűjtői teljesítményen alapulnak. Domján Zoli Sebők életművének kutatását életcélul tűzte ki, hobbyja és szenvedélye lett - Vass Misi szépségesen szép, Sebők szellemét idéző színes borítóival - a pipás rajzoló képregényeinek életmű-kiadása. Kiss Feri, ha egyszer úgy gondolja majd, itt az ideje a vízen járással is megpróbálkoznia, elég, ha a színes képregény-múzeum füzeteit szétszórja majd a tengeren: egyikről másikra lépdelve kényelmes útja lesz majd a végtelenbe.

Haránt Artúrnak megint sikerült színes, képi elégiává formálnia Zórád egy kiválasztott rajzát. A Forró mezők a Mester egyik legkiválóbb munkája, Bayer Antal biztos szerkesztői kézzel választotta ki az általa gondozott Zórád-sorozat következő darabjául.
Az egyes, fő kategóriák között persze sok átmenet van, miként a „szcéna” szereplői, számosak: lassan már többen vagyunk, mint egy Felcsút SC-Videoton mérkőzésen Pancho Arénába pénzért jegyet váltottak összessége. Bayer Tóni kiad retró-képregényt is (igényes és Haránt Artúr méltó, szép digitális borítóival büszkélkedő Zórád-sorozata például most ért hatodik kötetéhez), Kiss Feri alkalmanként kortárs rajzoló munkáját (Zsoldos Péter Rejtő-képregénye), s persze rengeteg a független, egy-egy kiadvánnyal vagy egy alkotó munkáit sorozatszerűen megjelentető próbálkozás is. Van képregény-elméleti időszaki lapunk (Bayer Antal kiválóan szerkesztett Buborékhámozója), vannak vegyes profilú rajongói magazinok (mint Farkas Dávid Fandomja), vannak alkalmi kiadványok és képregény-történettel foglalkozó füzetek. Az a tény, hogy ezek a kiadványok 50-80-100-200 példányban megjelennek olyan szintű istenbizonyíték, amit Aquinói Tamás is csak pillanatnyi, fáradtságból fakadó szellemi rövidzárlat okán hagyhatott ki a Teológia Foglalata Első Rész 2. kérdése 3. artikulusából.

Egy lap, amely páratlan a maga nemében: Bayer Antal Buborékhámozója, mely már a 13. füzetéhez érkezett. A magazin képregénytörténeti- és képregényelméleti írásokat közöl, olykor tematikus számokba gyűjtve össze őket. E szám borítójához Dudás Győző készített remek rajzot.
Mindemögött meghúzódik egy, a szubkultúra minden jegyét magán viselő képregényes közélet is: főként budapesti, ritkábban vidék (Szegedi Képregényfesztivál, kiállítások, helyi találkozók) események, sőt, némi webes támogatás is: a kilencedik.hu, az MKSZ kepregeny.blog.hu. blogja, néhány - működő - kiadói oldal s persze sok személyes blog, s még több képregényes témájú Facebook-csoport. Nem mondható, hogy az egyes érdeklődési csoportok között teljes lenne az összhang, talán némi klikkesedés is kimutatható, de végső soron a képregény szeretete összeköt bennünket - s ez egy bizonyos pont után minden vélt vagy valós ellentétet felülír. Ami azonban (szerintem) hiányzik: hazai képregény-világ egy olyan nyomtatott s elektronikus fóruma, mely nem csak az új megjelenésekről ad számot, de arról is, éppen min dolgoznak, mire készülnek az alkotók. Internetes oldalakon, elszórtan szoktak megjelenni ilyen interjúk, néha nagy olvasottságú portálokon is - a figyelemből és elismerésből azonban sosem elég az elég, s ha már ebben a világban (majdnem) mindenki ingyen dolgozik, legalább simogatásból jusson neki elég. Saját blogomon például rendszeresen beszámolok arról, min dolgozik kiváló barátom, Fazekas Attila, a klasszikus magyar képregény ma is aktív, utolsó, nagy mestere, s ezek a bejegyzések rendre a legolvasottabbak között vannak. Másokról nem azért írok, mert úgy gondolnám, róluk saját oldalaikon emlékezzenek csak meg a saját barátaik, hanem mert az enyim végső soron mégiscsak csak egy incifinci blog, s nem egy széles spektrumú képregényes magazin szerkesztésére törekszem. 

Fazekas Attila 43 éve van jelen a magyar képregényes világban. Egykor ő volt a legfiatalabb, a negyedik testőr az „öregek”, a magyar klasszikus képregény nagy mesteri (Zórád, Sebők, Korcsmáros) mellett – ma már úgy tekint magára, mint „utolsó mohikánra”, egy letűnt kor értékeinek utolsó hordozójára. Szakmai tudása lenyűgöző, emberi tisztessége, szerénysége egyedülálló. Kiadóként számról számra küzd meg a magyar történelmi képregény egyetlen folyóirata, a Botond túléléséért.
Amiből viszont bőséggel el vagyunk látva, az a kritika - és a kritikus. Regős Bendegúz az Indul a bakterházban úgy vélte, a világ szebb és jobb hely lenne, ha a Jóisten elfelejtett volna parasztot teremteni - ez, alighanem, érvényes a képregény-kritikusokra is. Vagy, ha már az ő végtelen bölcsességében teremtett képregény-kritikust, teremtett volna kevesebbet - vagy, ha már kevesebbet nem sikerült, hát legalább, sokat, de kevésbé termékenyet. A kritika (és nem személy szerint a kritikusok) iránti mély utálatom képregényes körökben közismert. Alapvetően nem az a bajom velük, hogy hányan vannak, hanem az, amennyit ártanak - mert, hogy sokat nem használtak a kortárs magyar képregény ügyének, az bizonyos. Amíg az amerikai Marvel meg DC-s képregényekről mondanak bírálatot, nem fáj: a rendes szuperhős mindent kibír, valahogy elviseli a magyarok kritikáit is. Az amúgy is reszketeg magyar kiadói piac azonban más: itt kezdődő pályák törnek derékba, alkotói életkedvek szivárognak a semmibe egy-egy acélosabbra sikerült kritikusi megnyilatkozás után.


Öreg barátom, Kiss Feri hozzám hasonlóan nem nagyon kedveli a kritikát – ám velem szemben, ő képes meg is bántódni rajta (hiába, a művészemberek, Tuschinger elvtárs óta tudjuk, már csak ilyenek: érzékenyek). Az én módszerem az, hogy nem olvasok kritikát – ha kivételt teszek, mindig megbánom, mert egyik-másikon bizony én is képes vagyok jól felhúzni magam.
Hogy honnan ennyi képregényhez értő műítész, nem tudom: a kritikusok legnagyobb része tudtommal soha, semmit nem írt, rajzolt, alkotott, ami a képregény ügyét tényleg előremozdította volna. Igaz, az ifjú Kálmán Imre is írt majdnem végzett joghallgatóként a Pesti Napló számára zenei előadásokról, koncertekről kritikákat és recenziókat, de közben járt a Zeneakadémiára is, kevéssel később pedig megkomponálta a bemutatójának november 17-én épp századik évfordulóját megünnepelt Csárdáskirálynőt. Képregény-kritikusaink nagy része láthatóan nem tud különbséget tenni a műkritika és a recenzió között, egy-két kivétellel pedig a legtöbbjüknél hiányzik az az igen alapos, s egyben alázatos műfajismeret, amire alapozva tisztes bírálatot lehetne építeni. Ami marad: a nyers, szubjektív, egyéni ízlés-preferenciákból következő vélemény. S mert legtöbbször a kritikus is ingyen ír, viszonylag könnyen jut megjelenéshez: a hónapok munkájával, nagy fáradtsággal összehozott, a sokszor a szerző költségén megjelentetett alkotást másfél-két flekkben, rövid úton a sáros földbe döngöli. És a boldogtalan szerző még sokszor ennek is örül - lám, észrevették, s legalább írtak róla. Aztán elgondolkozik azon, amit írtak, s hirtelen ötlettel bevágja a rajztollat a sarokba, és keserű szájízzel visszamegy rendszergazdának, keltetőgép-kezelőnek, cipőfelsőrész-készítőnek, vagy oda, ahonnan az Úr egy nem egészen világos pillanatában a képregény-alkotásra elhívta őt.

Ezt történt velem a Szűcs Gyula és Budai Dénes az őszi Börzére megjelent képregényét ért (majdnem) uniszónó kritikai fanyalgás olvasása közben is. Dénes rajzait régóta figyelem, élvezettel láttam, hogy hogyan nőtt ki tudásban, technikában a posztklasszikus magyar képregény legjelentősebb reménységévé. Szerénységet mindig csodáltam, mint ahogy rajztudását is – ez az idők során tökéletes műfajismerettel, remek kompozíciós érzékkel lett gazdagabb. A kritikák nem is őt, elsősorban Gyula történetét kapálták – szerintem igaztalanul. A Café Postnuclear sztorija élvezhető és fordulatos, semmivel sem silányabb a zsánerre jellemző filmeknél vagy akár amerikai képregényeknél.
Holott a szerzőt, aki ebben a mai magyar képregényes közegben még vagy már alkotásra adja a fejét, elsősorban simogatni kell: okos, szép homlokát csókolgatni, babusgatni, kis dalocskákkal nyugtatgatni, friss szénával etetgetni, forrásvízzel megitatni. A magyar képregény átmeneti korszakban él: a múlt, amit sokan szeretnének megtagadni (mert olyan szakmai mércéket állít, amit igazán nem könnyű teljesíteni) nem, hogy nem ért véget, de a Kiss Feri-féle társaság (magam szintén közéjük valónak tartom) tevékenysége révén a szakma továbbra is, állandóan szembesül vele. Lehet oldszkúlként jellemezni ezeket az alkotókat, lehet rájuk sütni, hogy eljárt felettük az idő, de lehetne igazodási pontként is tekinteni rájuk, eltanulni szakmai profizmusukat, a műfaj alapos ismeretét. Senki sem mondja, hogy úgy kell alkotni, mint egykor Zórád, Korcsmáros, Sebők, vagy akár most Fazekas, de elődökként lehetne akár büszkén is tekinteni reájuk – mint ahogy néhány kortárs, fiatal alkotó azt teszi is. Mi, az ötvenesek-hatvanasok hagyomány-őrző generációja azonban csak a múlt vagyunk: a jelen az a sokszínűség, az a minden hendikep ellenére a versenypálya szélén toporzékoló, sörényt rázó, nyihorászó ifjú mezőny, akik csak rajzolni, írni, tudásukat  megmutatni szeretnék. Hogy ki győzdelemeskedik majd közülük, még nyitott: verseny közben maguktól is felbukhatnak, vagy elkaszálhatja őket a kritika, ám aki igazán jó, tehetséges és persze kitartó, előbb-utóbb célba ér.

A 7. Szegedi Képregényfesztiválra jelent meg a Nero Blanco Papírmozi képregénymagazinjának nyolcadik száma.
A mutatvány sikere azonban nem rajtuk, a szerzőkön, a kiadókon, szerkesztőkön, képregény-szakértőkön, a biciklistákon és a zongora-hangolókon, de még csak nem is a kritikusokon múlik, hanem rajtad, ó, Nyájas Olvasó. Mert megszakadhat az igyekvéstől az egész társaság, ha te, akiért az egész karusszel forog és forog, továbbra sem szállsz fel a papírmaséból készült laú hátára, nem teszed, mi az egyetlen feladatod lenne: nem olvasol, s nem veszel magyar képregényt. Mondanám, hogy a vétel a fontosabb, de nem lenne teljesen igaz: amíg – a dolgok állása szerint: még jó darabig – nem üzleti modellben működik a hazai képregény-kiadás, amíg a kiadó nem nyerni akar a kiadói tevékenységen, csak a lehető legkevesebbet ráfizetni, majdnem mindegy, hogy veszik vagy a népszerű oldalakról kalózban letöltik a történeteket. Persze mindenkinek jobb lenne, ha nem 75-200, hanem 800-1000 példányban jelenhetnének meg és fogynának el az új történetek: a hazai képregény-kiadók (ahogy ismerem őket) nem pezsgős vacsorákra költenék az extraprofitot, hanem új kiadványokba forgatnák vissza. Egy napon nyilván majd ez is bekövetkezik – most az ide elvezető út úgy felénél járhatunk, s hovatovább elérjük majd az áhított cél is. Hova továbbra is csak ezen az úton, az apró lépések, a lassú építkezés, a szakmai kultúra erősítése és az olvasói bázis növelés útján juthatunk. 

A Szegedi Képregényfesztivál vendége volt a Papírmozi magazin egyik külföldi szerzője, a nemzetközi képregényes világ méltán elismert, nagyszerű alkotója, a szerb Bane Kerac. Az ő leghíresebb saját sorozatának, a Cat Claw-nak az első 42 oldalas epizódját is tartalmazza a magazin 8. száma.
Ebben, s persze az olvasók és a képregényes szakma találkozásában jelent hatalmas lehetőséget a Hungarocomix 2015, a Magyar Képregény Szövetség hagyományos év végi rendezvénye, melyre most új helyszínen, a Lipták Villában (1146 Budapest, Hermina u. 3.) kerül sor november 28-án reggel 10-től. Az eseményen számos magyar képregényrajzoló vesz részt és mutatkozik be, kiváló alkalmat teremtve arra, hogy bárki megismerhesse őket, munkáikat, munkamódszereiket. A rendezvényen, melynek részletes programja itt olvasható, kiadók mellett alkotócsoportok és egyéni alkotók állítanak standot. Találkozunk?

2015. november 22., vasárnap

Az ördög, a részletekben – ahogy A szív parancsára (újjá)született




A jövő évi megjelenésre tervezett jubileumi albumom dísze-virága minden kétséget kizáróan A szív parancsára című képregény lesz. Ennek keletkezés-történetét másutt már elmeséltem, sőt: miután minden munkafázis minden oldaláról rendelkezésemre állt eredeti vagy legalább fénymásolat, albumba is tudtam rendezni a képeket. Mi több, egy rövid videofilmet is tudtam készíteni róla, mely „mozgásban” mutatta be a mű születését. Az egész tálalás – tudatosan – azt kívánta sugallni, mi több: bizonyítékokkal alátámasztani, hogy nem csak lelkes, de igen ügyes másolója is voltam a Mester, Zórád Ernő lapjainak – lám, vonalról vonalra sikerült a történetet „lekoppintanom”. Így, utólag, pirulva vallom be: nagyobbat nem is tudtam volna füllenteni.

 

Amikor Barkovits István kitalálta, hogy a polgárháborús évfordulóra a felesége által a Pajtásnak 1961-ben írt történetet veszi elő, s a szerkesztőség megkeresésére Zórád tájékoztatta őt, hogy bizony az eredeti rajzok már nincsenek meg, az Igaz Szó főszerkesztője katonaemberként nem a lehetetlent, hanem a megoldani való problémát látta. Elszalajtott valakit a Széchenyi Könyvtárba, s a szerkesztőség számára a Pajtás ott őrzött, eredeti példányairól A/4-es fénymásolatot készíttetett. Ezekből kaptam egyet a mintaoldalhoz, amit kétszeres nagyításban készítettem el: jó nagy lepedő lett belőle. Csak 2012-ben derült ki, mikor Kiss Feritől megkaptam a Pajtásban megjelent oldalakról készült szkennelt képeket, hogy a lapokat piros kísérő-színnel nyomtatták: munka közben én bizony mindent szürkében, sokszor a tónus alatti vonalakat is elfedő szürkében láttam.


Az alapvetően megoldandó probléma kettős természetű volt. Az egyik: az A/4-es másolatokat ésszerű tükörméretre nagyítva kellett átrajzolni – ez végül (a Mesterrel egyeztetve) az eredeti másfélszerese lett. Minden kockát, minden rajzot át kellett tehát méretezni, meg kellett nagyobbítani. A másik gondot az eltakart, felismerhetetlen vonalak jelentették, no meg az, hogy A szív parancsára a Mester „szálkázó” korszakában (az ötvenes évek végén-hatvanas évek elején rajzolt így) tartozott: nem csak kontúrokat, kiemeléseket használt, de – a tónusok érzékeltetésére – rengeteg vonalkát is. Amit aztán a sok szürke paca alatt vagy megtaláltam, vagy nem. Sokszor kínlódtam azon, hogy kitaláljam, mit is akart a Mester ábrázolni, mi mihez tartozik – általában hosszas töprenkedés után eltaláltam, néha azonban nem.


Az, hogy a munka egyáltalán sikerülhetett, nagyrészt annak volt köszönhető, hogy 1973-tól nagyon sokszor láttam Zórádot rajzolni. Megfigyelhettem, ahogy „felteszi” egy-egy képkocka kompozíciós alapvonalait, majd a kidolgozás alapjául szolgáló vázlatát. Nem dolgozott ki minden részletet ceruzában, csak érzékeltette, hol, milyen kiemeléssel, nyomatékkal, képi megoldással kell majd élnie. Az arcokkal, kezekkel, „finom”, részletgazdagságot követelő elemekkel kezdte – fantasztikus türelme volt az ezekkel való bajmolódáshoz. Itt, ekkor is rajzolt, azaz a munkát nem csak a ceruzás vonalak tollal való áthúzására korlátozta. Ekkor dolgozta ki részleteiben az alakokat, pontosan, biztos vonalakkal, s ahol kellett: nagyon-nagyon vékonyan. Aztán jött az ecset, a vastag kihúzótoll, s miután már a lap „leszáradt”, ahol meg az kellett, a lavírozás. 


Nagyrészt én is így csináltam – de persze kevésbé pontosan, magabiztosan. Kezdetben sok lapot téptem el azon görcsölve, hogy a munkám nem hasonlít ELÉGGÉ a Mester rajzára – az eléggé persze itt a „tökéletes kópiát” jelentette volna. Ilyet pedig „előállítani” már csak a fénymásolat „láthatósági problémái” miatt sem sikerülhetett – s persze nem voltak a legtökéletesebb a rendelkezésemre álló eszközök sem. Én a műszaki rajzolók által is használt 0,1-es csőtollal „finom vonalaztam”, 0,3-0,5-össel kontúroztam, s persze használtam ecseteket is. A végeredmény is – bár elsőre a rajzok talán azonosnak látszanak – egy minden szempontból, minden vonalában eltérő munka lett. Valami MINDIG megváltozott: ha másutt nem, a kihúzásnál, amikor a rajz a végleges formáját kapta – sokszor azonban már a ceruzás vázlatok elkészítése során.



Zórád nem csak, hogy nem vette zokon ezeket az eltéréseket, hanem kifejezetten örült nekik. Amikor végigbogarászta a ceruzarajzokat, persze azonnal kiszúrta a nagyításból eredő esetleges torzulásokat (nem volt sok) – ezeket finom vonalakkal kiigazította. A kihúzásba azonban már gyakorlatilag nem nyúlt bele, csak sokat morgott: „Kevesebb több lett volna… Hm… Ezt bizony alaposan sikerült elrontani… Ez mi, hurkatöltő? Ja, hogy puska… Csak ne akarjanak lőni vele...” Összességében azonban elégedett volt a végtermékkel. S persze én is: bebizonyítottam a Mesternek, a főszerkesztőmnek, elsősorban azért magamnak, hogy meg tudom csinálni. Innen már elérhető távolságba került, hogy egyszer talán jó saját képregényeket is rajzolok. Nem Zórádot szolgain másolva, de Zórád szellemében készült tehát A szív parancsára. Így, utólag, ennyi év távlatából látom, s látom be, hogy tényleg jó volt, s jó csak ezért lehetett. A dicsőség pedig nem engem: csakis a Mestert illeti.

2015. november 15., vasárnap

Kémnő a Néphadseregben - a történet, amit csak itt mesélek el




Az, hogy egyes korai történeteimet nem szeretném beszerkeszteni egy „Best of...” koncepció jegyében összeállított emlékalbumba (lám, miket megtehet az ember, ha szellemi hagyatékának gondozását nem az utókorra bízza!), nem azt jelenti, hogy semmi közösséget nem kívánok vállalni velük, hogy megtagadnám őket. Olyan ez, mint a később bajnoki címet nyert boxolóknál az első, vesztes meccsek képei: megőrizzük, néha talán meg is nézegetjük őket (... hogy az a benga néger mekkora pofonokat tudott adni!), de az öltöző falára nem tixózzuk ki. Kiss Feri betette volna a kötetbe a Mata Harit, a Néphadseregben megjelent egyetlen képregényemet, én meg nem - itt azonban, szűk családi körben, felidézem keletkezése történetét, s közzéteszem a rajzokat is.


A püspökladányi képregényes találkozóra közvetlenül a még fennmaradt hét hónapos katonai szolgálati időm letöltése előtt került sor: ahogy hazaértem, 1985 augusztusának végén már csomagoltam is, s indultam is Kaposvárra, onnan pedig tovább Kalocsára. Akkor már bő másfél éve dolgoztam a Magyar Néphadsereg havi magazinja, az Igaz Szó számára, melynek főszerkesztője, Barkovits István kellő időben lépéseket tett annak érdekében, hogy a kikerülhetetlen előfelvételis második menetre a magazin szerkesztőségében kerüljön sor. Az újságírókat (csakúgy, mint a kőfaragókat, balettáncosokat s a szimbola egyéb virtuózait) a sereg mindig tudta valamire használni: generációk úszták meg úgy a katonai szolgálatot, hogy helyette színpadodon vagy szerkesztőségben illegették magukat. Nekem sem volt ellenemre, hogy ne bokrokon való átugorgatással, de hasznosan töltsem el ezt a bő félévnyi időt.


A Magyar Néphadseregben mindennek megvolt a maga „szolgálati útja”. Ennek egészen pontosan az, hogy nem közvetlenül a szerkesztőségben kellett jelentkeznem, hanem először a kalocsai forradalmi ezredhez osztottak be, ahol a tartalékos politikai tiszteket (és katona-újságírókat) képezték. Egy hónap után innen, vezényléssel kerültem aztán Budapestre, a Kerepesi útra, ahol a kultúrmunkások (lapok és művészegyüttesek) egy vidám, családias laktanya-féleségben elhelyezésre kerültek. Ma a HM Zrínyi Kommunikációs Szolgáltató Nonprofit Korlátolt Felelősségű Társaság működik (ha még működik) itt. A hajdanvolt magyar katonasajtónak itt állítottam emléket - mára (a körkörös védelmet szervező meg a lekupakolt távcsövön át hadgyakorlatot szemlélő miniszterek hathatós tevékenységének köszönhetően) ennek ez egykori gazdagságnak, kulturális sokszínűségnek nyoma sem maradt. Mert lapja - akkor - volt a seregnek bőségesen. Ezeket a Zrínyi Katonai Kiadó fogta össze, mely könyvkiadóként is igen jelentős tevékenységet fejtett ki. Az „én időmben” az udvar hátulján voltak a Zrínyi kiadó szerkesztőségei, az Igaz Szó „termei” egy szinten, de külön szárnyban kerültek elhelyezésre a Néphadsereg c. katonai hetilap helyiségeivel.


Nagyalakú, kísérő színnel nyomott, egyébként (csakúgy, mint az Igaz Szó) újságárusi forgalomban is kapható lap volt a Néphadsereg, jelentős hagyományokkal. Jól szerkesztett, a katonai élet aktualitásairól folyamatosan beszámoló újság volt ez, mely nem szűkölködött rajzolókban, karikaturistákban - nem közölt viszont képregényt.Ebben a tényben én nem korlátot, hanem lehetőséget láttam, s szinte oda kerülésemtől kezdve azonnal zaklatni kezdtem Barkovitsot: segítsen rábeszélni a Néphadsereg akkori főszerkesztőjét, (ha emlékeim nem csalnak) Hegedűs Ferenc ezredest, hogy az ő lapja is hozzon le képregényeket - persze tőlem. Nem volt egyszerű, de a kitartás végül elnyerte jutalmát: Hegedűs belement, igaz, csak egyszeri megjelenésbe: a hagyományosan összevontan megjelenő decemberi utolsó, 51-52-es számba készíthettem egy történetet. Témául Mata Harit választottam, a történetet pedig magam eszkábáltam össze.


Az egyszerűség végett elmentem a Molnár utcába, az Állami Gorkij Könyvtárba, melynek nagyszerű idegen nyelvi gyűjteménye korábban is már sokszor kisegített, angol, német, francia könyvekből összeszedtem, ami a hollandus kémnőről elérhető volt és írtam egy 8H keménységű fokra zanzásított forgatókönyvet. Aztán nekiálltam megrajzolni. Így utólag könnyű belátni: nem sikerült valami fényesen. Túl görcsösen ragaszkodtam ahhoz, hogy minél több „eredeti” fényképet belerajzoljak a történetbe, a műszaki kihúzó-toll, amit akkor kezdtem használni, nem úgy reagált a papírra, ahogy kellett volna (merevek, szálkásak lettek a vonalak), gyengécskék a kompozíciók... A ceruzarajzok annyira talán nem is lettek volna rosszak, de a kihúzásnak sikerült az összképet alaposan lerontania. Mindazonáltal - ha már a gyereknek megígérte - Hegedűs ezredes lehozta a történetet: az 50. számban megjelent egy előzetes, majd az év végi utolsóban a teljes, 4 oldalas (a lapban egy teljes kolumnát kapott) sztori. Nem akartam, hogy olyan legyen, mint Zórád Mata Hariról szóló története (Egy lány a fény szigetéről) - nos, ha mást nem is, de ezt sikerült maradéktalanul elérnem - nem lett olyan. Nagyon nem lett olyan...


A Néphadseregben több képregény megszűnésig (a rendszerváltás elvitte, s részben a régi gárdával, elhozta a Magyar Honvédet) nem jelent meg. Az eredeti rajzokat nem kaptam vissza, s anno fénymásolatot sem készíttettem róluk - csak a Néphadseregben megjelent nyomatból őrzök magam is egy példányt, a régi dolgaimat összegyűjtő „összes műveim” egyik kötetében. Ezt a képregényt - nyomtatásban - Kiss Ferinek sem sikerült megszereznie, s bár tudta, hogy létezik, a valóságban csak akkor látta meg, mikor 2012 körül átküldtem neki a szkennelt képeket. Hogy mi tetszett neki ezeken a rajzokon, máig sem értem (képregényben néha fura a gusztusa), azt viszont igen, hogy viszonyítási alapként (ilyen volt - ilyen lett) miért szerette volna beszerkeszteni a harminc éves emlékalbum történetei közé. Ha ott nem is, de itt közreadom a régi történetet - a sztorit elmondtam, az ítéletet meg hozza meg róla maga a Nyájas Olvasó.