2015. november 12., csütörtök

Mennyi? Harminc! – 2016-ban albummal készülünk rajzolói pályám kezdetének évfordulójára



 
Valójában ennek az évnek a (kettős) jubileumi ünneplés jegyében kellett volna eltelnie: végső soron pont 30 éve, 1985-ben kezdtem képregényeket készíteni, s pont negyedszázada, 1990-ben hagytam fel a rajzolással. A blog Nyájas Olvasóinak nyilván feltűnt, hogy az itt fellelhető írások legnagyobb része életem ezen néhány évével foglalkozik – oly sokszor, és oly sok aspektusból emlékeztem már vissza az ebben a korszakban született munkáimra, no meg magára a korszakra, hogy bizony számos esetben csak utólag veszem észre: egyik vagy másik cikkben (már megint!) ismételtem magam ismételtem magam. Kéretik elnézni ezt: az ilyesmi a korral jár, mint az, ha már megint nem találjuk a Cavintont, vagy a zsebkendőt, amire azért kötöttünk csomót, hogy emlékeztessen a Cavinton helyére.


Az (ön)ünneplés azonban az idén elmaradt. Oka egyszerű volt, ma cseréltünk róla eszmét röviden Kissferivel. Mikor szóba került, hogy összeraknánk egy füzetet kedves képtörténeteimből, nekem is volt egy elképzelésem, Ferinek is. Ő beletett volna néhány igen rossz képregényt (mint például a Néphadseregben 1985 végén megjelent Mata Harit), mint afféle viszonyítási alapot: lám, mint Baruch T. Livingstone esetében (vö.: Piszkos Fred közbelép) a szorgalmas munka, no meg Zórád szakmai irányítása néhány év alatt milyen szép eredményt hozott. Van ebben igazság, meg persze némi általánosítás tanulság levonásának lehetősége: ha nekem innen oda sikerült eljutnom, mit érhetett volna el valaki, aki tényleg tud rajzolni – és még ráadásul a kor legnagyobb képregény-alkotójának közismerten gyöngéd pedagógiai módszerei minden előnyét is élvezheti.

Nem azt mondom, hogy szégyellem ezeket az igen rossz, korai rajzokat (bár tudom, hogy lenne miért szégyenkezni), de mint az egyszeri másnapos az üres Unicumos üvegekre, valahogy nem tudok jó szemmel tekinteni rájuk. Az első, az Igaz Szóban megjelent rajzok bűn randák voltak – a Jókai-sorozatnál talán a szövegkönyvön kívül semmi nem működött. A magyar nemzet története tizenkét történelmi beszélyt dolgozott fel egy-egy oldalpárban. A történetek tömörítése jól sikerült, a grafikus megjelenés nem: bár egy-két rajz nyomokban képregény-elemeket is tartalmazott, nyomorúságos amatőr-munka volt az egész. A Mester joggal korholt érte, én sem voltam elégedett – ám áldott emlékű (első) főszerkesztőm, Barkovits István (1930-2001) nem dobott ki az ajtón, ablakon, hadaknak parancsoló katonaemberként nem lövetett le, mint Iljics sem tette azt a labdázó gyermekekkel, hanem türelemmel várta a színvonal javulását.
  
Erre igen-igen lassan, talán 85 szeptemberére került sor. Amikor Barkovits kitalálta, hogy a spanyol polgárháború kezdetének harmincadik évfordulójára felújítja Zórád (az egyébként a főszerkesztő felesége, Vass Éva által írt) történetét, A szív parancsára című képregényt, egyáltalán nem volt evidencia, hogy a Mesterhez fűződő évtizedes kapcsolat és a lapban való korábbi megjelenés ellenére én kapom majd a munkát. Zórád annak rendje szerint mintaoldalt rajzoltatott, ceruzában. Jó nagy lepedő lett belőle, de mert a másoláshoz nyilván nagyobb tehetségem volt, mint az eredeti rajzoláshoz, elfogadhatóan sikerült. Feltételesen elkezdhettem a sorozatot. Az első három oldalt elvittem a Mesterhez korrigálni – hümmögött, forgatta, majd – alig javítva rajta – visszaadta. „Csináld.” 

Néhány hónap alatt elkészült a történet, s közben az első folytatás (egy decemberi beharangozó előrajz után) már meg is jelent az Igaz Szó 1986. évi januári számában. Ezt a történetet – bár az érdem Zórádot illeti, akinek puszta másolója voltam – már büszkén vállalom, miként azt is, hogy ezen keresztül, szinte kockáról kockára tanultam meg a mesterséget. 1986 aztán más munkákat is hozott: a Bucó sorozat három füzetét, a Táltosnak apróbb munkákat, illusztrációkat. A Táltos és a Bucó után jött a Képes Újság, majd a Mi Világunk, ahol 88-tól külsősként, 89-től már belső munkatársként dolgoztam. Innen – s a Hahotától – vonultam 1990 tavaszán vissza.


Hogy volt-e ennek a pályának íve, javult-e rajztudásom, munkáim színvonala, nem az én tisztem megítélni – bár persze szerintem a változás nyilvánvaló. Úgy-amennyire elfogadható dolgokat 86-tól kezdtem készíteni, s ha lett volna még 1990 után a pályán néhány évtizedem, nyilván futotta volna valami ennél lényegesen jobbra is. Három nagy magyar képregény-rajzoló is autodidaktaként kezdte (Korcsmáros, Endrődi és Fazekas), s sok kortárs magyar képregény-rajzoló mai is civil foglalkozás, munka mellett alkot – például Molnár Gábor és Budai Dénes, hogy csak az új generáció két kiválóságát, kedves alkotóimat említsem. 


A szó (a digitális szó is) elszáll, az írás, ha papírra nyomják, meg megmarad – ezért gondoltunk arra (no meg persze azért, hogy egykor majd unokáim is látva lássák), hogy egy retro-füzet erejéig összegyűjtjük a 86 körül keletkezett, legkedvesebb képregényeim. A rosszakat, a nyilvánvalóan rosszakat persze kihagyom - Kiss Ferit, aki hajlamos lett volna egy valósághoz közelebbi kép érdekében ezeket is beszerkeszteni, csak azzal tudom biztatni: halálom után előszedegetésükre még számos alkalma lesz, hisz képregényes emlékem gondozását mintegy utolsó kiszúrásként egyszer majd reá hagyományozom.  Az album címe – pályakezdésem vállalt évfordulóra utalva - csak ennyi lesz: Mennyi? 30! Kereskedelmi forgalomba nem kerül, de régi barátaim, társaim a képregényes utazások világában számíthatnak majd egy-egy dedikált példányra. Szólunk majd, ha jelentkezni lehet!